online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság Adminisztráció Auto építészet építőipari Gépészet Jogi Jogszabályok Közlekedés Mezőgazdaság Pénzügy Turizmus újságírás üzleti
Gyógyszer
Irodalom
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

A KÖRÖSÖK SZABÁLYOZÁSÁNAK MŰEMLÉKI VETÜLETE A BÉKÉSSZENTANDRÁSI LÉTESÍTMÉNYEK TÜKRÉBEN

építészet építőipari

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
Falas épületek, falak
A vízhalózat méretezése
ÉPÍTÉSI MŰSZAKI ELLENŐRI I
Födém tervezése
Tüzivíz halózatok
Diplomaterv – Építészeti - tanulmany
A KÖRÖSÖK SZABÁLYOZÁSÁNAK MŰEMLÉKI VETÜLETE A BÉKÉSSZENTANDRÁSI LÉTESÍTMÉNYEK TÜKRÉBEN
 
 

Budapesti Corvinus Egyetem

Tájépítészeti Kar

Kertművészeti Tanszék

A KÖRÖSÖK SZABÁLYOZÁSÁNAK  MŰEMLÉKI VETÜLETE A BÉKÉSSZENTANDRÁSI LÉTESÍTMÉNYEK TÜKRÉBEN



1. Bevezetés, célkitűzések

1.1. A témaválasztás indoklása

A szakdolgozat tágabb értelmezés szerinti témája az alföldi táj változásainak bemutatása az egészen nagy léptékű (természeti folyamatok, folyószabályozás) beavatkozásoktól az egészen kis, ám jelentős beavatkozásokig (gátőrtelepek, szivattyúházak), nyomon követve az emberi tájformálás mozgatórugóit és annak a tájra gyakorolt hatásait. A téma aktualitását a napjainkban is sok gondot okozó ár- és belvízhelyzet adja, – amely a folyók máig tartó alakulásának, változtatásának is következménye –, és amelynek megoldása a jövő feladata.

A dolgozat második része a folyó menti monitoring-rendszer művi elemeinek mai állapotáról kíván képet adni. E megfigyelőrendszer a gátőrtelepek komplex hálózatából áll, amely a folyó menti táj érdekes és jellegzetes alkotója. Ennek keretében a gátőrök a vízszint változását kísérik figyelemmel, hogy a közelgő árvízhelyzetre időben föl tudjanak készülni. A gátőrtelepek funkciója mindig az ár elleni védekezés volt, ám ugyancsak érdekes az idők során végbement változás az épületekben, amelyek – éppen a fentiekből következően – ma már csak a levél- és tervtárak mélyén vannak dokumentálva, s lassanként a feledés homályába vesznek. Az évszázadok során folytatott vízgazdálkodási tevékenység eredményeképpen a gátőrtelepekhez kapcsolódtak a szivattyútelepek is, melyek feladata a vízátemelés. E műszaki létesítmények között igen időseket is lehet találni, nem ritkák a száz éves kort megért épületegyüttesek sem, amelyek érdemesek lennének a műemléki védelemre.

1. 2. A téma lehatárolása

A folyószabályozás terén kiemelten a Körös-Berettyó vízrendszerével foglalkoztam, különös tekintettel a Körösök vidékére. A folyók vízgyűjtő területének tájalakulás történeti áttekintésekor értelemszerűen az egész Kárpát-medencét és ezen belül az Alföld kialakulását is figyelembe kell venni. A gátőrtelepek és szivattyúházak kutatását és felvételezését az objektumok nagy számára való tekintettel a Körös-vidéki Környezetvédelmi és Vízügy Igazgatóság területére szűkítettem.

(lásd III./3. Melléklet)

1.3. Kutatástörténet

A kutatás menete két fő irány mentén haladt. Egyrészt a könyvekben megjelent és szakfolyóiratokban publikált anyagokat dolgoztam föl, másrészt a levél-, terv- és irattárakban fellelhető anyagokat gyűjtöttem össze.

Az első forráscsoportot a Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár és az Országos Széchenyi Könyvtár anyaga jelentette. A másodikat a Környezetvédelmi és Vízügyi Levéltár (30,6 fm anyagát tekintettem át), valamint a Körös-menti Vízügyi Igazgatóság irat- és tervanyaga szolgáltatta.

Nagy számú irodalom lelhető fel a tájalakulással kapcsolatban. Gallacz János 1896-os Körös-monográfiáját[1] sajnos csak más művek hivatkozásaként ismerhettem meg, mert egyetlen hazai könyvtárban sem található meg. (Legközelebb Nagyváradon lelhető fel.) A Körös-Berettyó vízrendszer 18-19. századi szabályozásáról Dóka Klára írt összefoglaló tanulmányt.[2] Ezeken kívül a Körös-vízrendszerével – a Tisza szabályozás kapcsán –, illetve az egész ország területével foglalkozó könyvekben, valamint folyóiratokban esik szó.[3]

A folyó menti objektumok történeti fejlődésével, tipologizálásával kapcsolatban eddig nem végeztek kutatásokat. A témá 353b17d ban fellelhető irodalmak nagyrészt műszaki jellegűek, a gyakorlati hasznosságot szolgálják.

A Körös-vidék történeti térképezésének részletes bemutatása e szakdolgozat kereteit túlnövi, ezért csak a térképanyag kutatásához szükséges mutatók, lelőhelyek, segédletek bemutatására szorítkozik, vázlatos formában:

- A magyarországi kéziratos vízrajzi térképek katalógusa 1867-ig[4]

1. füzet

Csak 1867-ig, de nem csak a vízrajzi célzattal készült térképek, hanem azok is, amelyek lényeges vízrajzi adatokat tartalmaznak. A mutató az OSZK Térképtára Hadtörténelmi Levéltár Térképtárára, a Fővárosi Levéltár Pest Megyei Levéltár és a Fővárosi Könyvtár Fővárosi Történelmi Múzeum Újkori Osztálya gyűjteményeire terjed ki. Az összeállítást, amely 1954-ben jelent meg, Dr. Fodor Ferenc, a kartográfia-történet kutatója készítette, a Dr. Lászlóffy Woldemár készítette munkaterv szerint.

3. füzet

Országos Levéltár térképgyűjteményében található tiszavölgyi kéziratos vízrajzi térképek, néhány erdélyi vízrajzi térkép mutatója. Szerepelnek benne a Helytartótanács térképei, kamarai térképek, a temesi adminisztráció térképei, a volt Vízrajzi Intézet térképei, Az Eszterházy-levéltár térképei, vegyes kéziratos térképek, új szerzeményű térképek, erdészeti térképek, vallásalapi térképek, családi levéltárak térképei és az Építési Főigazgatóság térképei. 1956-ban jelent meg.

-Fodor Ferencnek A magyar vízmérnököknek a Tisza-völgyben végzett felmérései, vízi munkálatai és azok eredményei c. másik munkájában[5] áttekintést nyújt a Körösök és a Berettyó vízkörnyékének térképezéséről. Leírja, hogy az első térképek Mikoviny környezetéből kerültek ki, a 18. század első harmadától tudni kéziratos térképekről. Ezeken a régi térképeken mára már nem létező települések, a folyamatosan változó vízhálózat követhető nyomon. Ezek általában a megyei térképek, ill. a kamarai mérnökök által készített felvételezés és sok a birtokviszonyok rögzítése céljából készült térkép, amely hűen és részletesen ábrázolja a vízrajzi viszonyokat. A nagy Huszár-féle felvételezés előtt – amely az első, általános szabályozás céljából készített térkép – is készültek felmérések a kisebb szabályozási munkálatokhoz.

1.4. Célkitűzések:

Célul tűztem ki a Körösök menti monitoring-rendszer, vagyis a gátőrtelepek és szivattyútelepek rendszerének kutatását, különös tekintettel történeti fejlődésére, valamint egy kiválasztott szivattyú- és gátőrtelep műemlékké nyilvánítási dokumentációjának elkészítését. A kiemelkedő műemléki értékkel bíró létesítmények áttekintését is szeretném elvégezni. Ennek kontextusaként – mintegy a kialakulásban döntő szerepet játszó folyamatok, okok illetve a megértést szolgálva – a táj alakulásának, változásának vizsgálatát szeretném elvégezni, a jelentősebb árvizek, a Körösök szabályozásának, a  folyószabályozás hatásainak, a gátőrtelepek rendszerének és tipológiájának, a belvizek környezetre gyakorolt hatásának, a   belvízcsatornák építésének, és a szivattyútelepek rendszerének és tipológiájának tanulmányozásával.

 

2. A  Körös-vidék természeti viszonyai

2.1. Körös-Berettyó-völgy domborzati adottságainak és vízrendszerének természetes kialakulása

50-60 millió évvel ezelőtt a földkéreg mozgása során az Alpok és a Kárpátok hegylánca felgyűrődött a Pannon medence helyén álló rögök lesüllyedésével egy időben. A tenger betódult az így kialakult alacsonyabban fekvő területre, és mintegy 20 millió évvel ezelőtt megjelentek azok a felszíni formák, amelyen a mai vízrendszer ősi szövevénye kialakult. Az évmilliók alatt az egykori tengerfenék feltöltődött, 1-1,5 millió évvel ezelőtt  már hatalmas síkságot találunk itt, a hegyperemek felől hordalékkúpokkal. Az így kialakult felszínformát a Föld belső erői által kifejtett kéregmozgások, valamint a víz és a szelek alakították tovább. [6]

                        A Berettyó és az Ér vonalán érkeztek a vizek a Kárpátokból. Mintegy 200.000 évvel ezelőtt már kifejlődött a Duna jelenlegi folyása, az Ősmaros, Őskörösök hordalékkúpjai. Ezek a folyók sűrűn változtatták medrüket, sok holtág és tó jellemezte a vidéket. Később is voltak tektonikai földmozgások, amelyek következtében medencék jöttek létre. A medencében a hordalékkúp-építés törvényszerűségeinek megfelelően rossz lefolyású, a folyóhátaktól elgátolt teknők keletkeztek, amelyek közül a legnagyobbak a Kis és a Nagy-Sárrét. A Nagy-Sárrét területe a lecsapolásokat és folyószabályozásokat megelőző, Huszár Mátyás által vezetett felmérések idején (1820-30 között) elérte a 800 km²-t is. A Sebes-Körös és mellékvizeinek árvizeitől táplált Kis-Sárrét területe is 500 km² volt.[7]  A tájban sajátos vízi világ alakult ki, hazánk legnagyobb kiterjedésű mocsár- és lápvidékével, mivel a folyók folyamatosan keresték, váltogatták medrüket. „A partokat kísérő hátak, amelyek az áradáskor lerakott iszapból jönnek létre és szabad szemmel alig láthatók (un. övzátonyok) miatt a mögöttes részeken megrekednek a csapadékvizek és elmocsarasítják a völgyfeneket. A síkságra kilépő folyók által a hegyek lábánál lerakott hordalék lapos kúpfelületén bizonytalan a víz útja, és a feltöltés laza anyaga könnyen enged a víz elsodró erejének. Az árvíz idején a mederből kilépő víz tehát hol erre, hol arra vág magának utat: fattyúágak, erek keletkeznek. Jól megfigyelhető ez a Körösök esetében. A Sebes-Körös és a Berettyó fattyúágai a Sárrétekben vesztek el. Ott, ahol valamilyen magas árvíz esetén kitört a mederből a víz, fokot mélyített ki. Ezeken keresztül azután rendszeresen elárasztotta a sík felszínen kialakított terepmélyedéseket a víz, és sok esetben állandó jellegű mocsarat alkotott.”[8] A Körös-medence hatalmas teknőjét borító Nagy- és Kis-Sárrétet ilyen fokokon át táplálta a Tisza, a Berettyó, a Sebes- és a Fekete-Körös. Az időnként felduzzadt mocsarak vizének levezetésére szolgáló erek nagy része vakon végződött, hiszen csak ritkán volt bennük folyás, és lassú, szinte szivárgó mozgása közben elpárolgott belőlük a víz.

Ezen a területen a pangó vizek mindig nagy területet foglaltak el a rossz lefolyásviszonyok következtében. Kiterjedésüket az árvizek vízbősége határozata meg, és a csapadék ill. párolgás alakulása szabályozta. A Körös-Berettyó vízrendszer vizei tehát szabadon szétterülve hatalmas, összefüggő mocsárvilágot alkotott, azonban száraz időjárás esetén különállókká váltak, ezért beszélhetünk folyók által táplált Nagy- és Kis-Sárrétről.

„Az Alföld beszakadt medence, süllyedését ma sem fejezte be. E peremi süllyedékek alatt ma is mozgásban van a felszín.”[9]A lápi-mocsári növényzet biogén tölteléke és a lassan levonuló árvizek finom hordaléka a belső területeken eltűntette a mikromorfológiailag változatos terepalakulatokat, amelyeket az állandóan alakuló folyómeder alakított ki. Ez a szövevényes meder által kialakított meanderhálózatot a táj külső peremein ma is megtaláljuk.

                        Helytelen volna azonban azt hinni, hogy a vidék a múltban egyetlen kiterjedt, hatalmas mocsárvilág volt. Itt évszázadokon át kiterjedt erdők uralkodtak, a terület mintegy kétharmadán, amelyet az ember fokozatosan pusztított ki az idők során.

2.2. A Körös-Berettyó-völgy vízrendszerének jelenlegi természeti viszonyai

2.2.1. VÍZGYŰJTŐ TERÜLET

A vizsgált terület a Körös-vidéki Vízügyi Igazgatóság területére terjed ki, amely nem azonos a Körös-vidék földrajzi tájegységgel sajátos történelmi helyzetünkből adódóan. Az igazgatóságok hazánkban vízgyűjtő területek szerint kerültek lehatárolásra, az elcsatolt partiumi területek nélkül. Azonban a természet logikájából adódóan is egységként kell kezelni és ekként vizsgálni. Körös-vidék alatt ma a Körösök és a Berettyó síkvidéki vízgyűjtője értendő. (lásd III./1. Melléklet)

                        A Berettyó–Körös-menti síkság (Körös-vidék) középtájat (Ghymessy-féle nagyságrendi „táj”-osztályozás szerint[10]) a Nyírség és a Hajdúság, a Közép-Tiszavidék (Hortobágy és Nagykunság) és a Tisza–Maros köze övezi. Keleten az Erdélyi-középhegység alföldi pereméig átnyúlik a mai Románia területére. Határai meglehetősen bizonytalanok. Sekély medence ez, amely csak néhány méterrel fekszik mélyebben, mint a környező tájak. A tájon belül is csak csekély magasságkülönbségek vannak.

                        A Berettyó–Körös-vidék középtáj két nagyobb kistájcsoportra különíthető el. Az egyik a Berettyó síksága, amelyet a Berettyó folyó, a Hármas-Körös ártere, a Hortobágy-Berettyó és a Hajdúság fog közre. A másik a Körösök síksága, amely ettől délre fekszik.

                        Mindkettő további kistájakra tagolódik: A Berettyó síksága az Ér-völgy, a Berettyó-Kálló köze, Nagy-Sárrét és a Dévaványai-sík kistájakra osztható, a Körösök síksága 3 kistájra választható szét: Bihari-síkra, Kis-Sárrétre és a Kettős-Körös lapájára.

                        A Körösök és a Berettyó 27.537 km² vízgyűjtőből táplálkoznak, amelynek nagyobb része hegyvidék. A vízhálózat gerincét a három Körös, a Berettyó és a Hortobágy alkotja, melyek közül az első négy az Erdélyi szigethegységben kapja vizét, míg a Hortobágy csak az Alföldön.[11] Így a Kárpát-medence legcsapadékosabb vidékéről érkezik ide a víz.

                        A Fekete-Körös vízgyűjtő területének a legkedvezőtlenebb az alakja, mert Legyezőszerűen kiszélesedik. Az egyes mellékpatakok vize egy pont felé siet, így csaknem egy időben ér le a síkságra. A Fehér-Körös hosszabb és keskenyebb vízgyűjtő területtel rendelkezik, de a hosszú és keskeny völgynek oldalfalai igen meredekek, a mellékpatakok esése igen nagy. A Sebes-Körös vízgyűjtője a Jád beömléséig igen magas fekvésű és a hegyvidéki rész széles (23,4 km). Az átlagos szélessége csak azért kicsi (15 km), mert a vízgyűjtő terület alsó szakasza aránylag keskeny (9-12 km). A Berettyó vízgyűjtő területe már sokkal szelídebb jellegű.

                         A Fehér-, Fekete-, Sebes-Körös és a Berettyó az Alföldet és Erdélyt elválasztó Bihar-hegységből indulnak nyugati irányba és legyezőszerűen egyesülve, végül Hármas-Körös néven futnak a Tiszába. A vízgyűjtő nyugati fele általában 100 m tengerszint feletti magasságánál alacsonyabban fekvő síkság. A Bihar-hegység nyugati előhegyei (a Béli-hegység, a Királyerdő, a Réz-hegység) 800-1100 m magasak, míg a vízválasztó legmagasabb pontja a Nagy-Bihar 1849 m.

A Fehér-Körös a Bihar-hegység délkeleti lejtőjén, 980 m magasságban ered. A felső szakaszán rohanó hegyi patak 17,5 m/km eséssel. Lejjebb az esés 1 m/km-re, a hegyekből kilépve 0,5 m/km-re csökken. A folyó hossza 235 km, vízgyűjtője 4.275 km².

A Fekete-Körös forrásai a Bihar-hegység szívében, a Nagy-Bihar orma alatt fakadnak. A Bihar- és Béli-hegység közötti völgyben, sziklás, kavicsos mederben, a Királyerdő déli oldalán jut ki a síkságra. A Fekete-Körös vízgyűjtőjének alakjára jellemző, hogy hossza alig több, mint legnagyobb szélessége. A folyó teljes hossza 168 km, vízgyűjtője 4.645 km². Fontosabb mellékfolyói a jobboldalon a Petrőc-Körös, a Harmatos, a Hollói és a Gyepes-patak, a baloldalon pedig a Tőz.

A Sebes-Körös a Bihar-hegységtől északkeletre, bent az Erdélyi-medencében, 700 m magasságban ered. Nyugat felé haladva áttöri a Meszes- és a Réz-hegység közti szorost, megkerüli a Királyhágót, majd a Királyerdő és a Réz-hegység között haladva, Nagyváradnál ér az Alföldre. Fontosabb mellékágai a Sebes-, a Kellemes-és Setét-patakok. A folyó hossza 209 km, vízgyűjtője 3.024 km².

A Berettyó a Réz-hegység északkeleti oldalán, 600 m magasságban, több apró patak egyesüléséből keletkezett. Vízgyűjtője dombvidéki jellegű, hossza 204 km, vízgyűjtője 6.095 km². Fontos mellékága az Ér, amely az Érmellék vizeit gyűjti össze.  A Körös folyók vízgyűjtőjéhez tartozik a Hortobágy-Berettyó  főcsatorna, melynek vízgyűjtője 5.776 km² A Fehér-és a Fekete-Körös egyesüléséből keletkezett a Kettős-Körös, melynek hossza 37 km, vízgyűjtője 1.466 km². A Kettős-és a Sebes-Körös összefolyásából pedig a Hármas-Körös, amely 90 km hosszú, vízgyűjtője 2.256 km².[12]

2.2.2. ÉGHAJLATI VISZONYOK[13]

A táj túlnyomó része a meleg, mérsékelten száraz, forró nyarú éghajlati körzethez tartozik, csak DNy-i negyede sorolható a tipikus alföldi klímaterülethez, a meleg, száraz, forró nyarú körzethez. Napsütés szempontjából hátrányosabb helyzetben van, mint az Alföld középső és déli része. A napsütéses órák évi összege csak nyugati felén haladja meg a 2000 órát, keleti, délkeleti része csak 1910-2000 óra közti napsütést kap. Ez a kelet felé csökkenés szintén az Erdélyi- szigethegység viszonylagos közelségével magyarázható. A téli hónapokban a Körös-vidék hazánk napfényben legszegényebb területe.

Hőmérsékletjárása szélsőséges. Alföldünk hidegebb telű területeihez tartozik, januári középhőmérséklete –2 és –2,5 ºC között változik. A tavaszi fagyveszély nagy, az első őszi fagy október 25-e táján jelentkezik. Júliusban déli részét a legforróbb nyarú körzeteinket kijelölő 22 ºC-os izoterma határolja, északi peremén 21,5 ºC a júliusi középhőmérséklet.

A tél itt is jóval keményebb, mint hazánk középső és nyugati tájain. Ám előfordul az is, amikor az Adria felől ciklon halad át a Kárpát-medence fölött, s a Tiszántúlon délies áramlással enyhe szubtrópusi légtömegek haladnak észak felé, a Dunántúl területére pedig a ciklon hátoldalán az Északi-Kárpátokat megkerülő hideg levegő áramlik be, hogy átmeneti téli enyhülések során olykor 12-15 ºC-kal is melegebb a Körös-vidék, mint a Dunától nyugatra eső tájak. Ilyenkor az enyhülés kezdetét jelző havazás a Körös-vidéken csakhamar ónos esőbe, majd esőbe megy át, míg ugyanakkor a Dunántúlon élénk északi szél mellett hóvihar tombol. Erre példa 1963. február 3-a, amikor zord hideg után DK-Tiszántúlon néhány óra alatt 25-26 ºC-kal emelkedett a hőmérséklet, s míg Békéscsabán +4 ºC-t mértek és zuhogott az eső, ezzel egy időben Pécsett –11ºC, Sopronban –12 ºC volt a hőmérséklet és bőségesen havazott.

A terület uralkodó széliránya az északkeleti, második helyen a délnyugati szélirány áll, valamint anticiklonális időjárás esetén az Alföld keleti része és az Erdélyi-szigethegység között hegy-völgy cirkuláció alakul ki. A terület levegője párában gazdag, az évi átlagos páranyomás itt a legnagyobb hazánkban.

                        A terület éghajlatában jól kimutatható az Erdélyi-szigethegység hatása, amely elsősorban a csapadék K felé történő növekedésében nyilvánul meg. A folyók vízhozamát a csapadék mennyisége nagyban befolyásolja, amely az ezen az éghajlaton megszokott értéknél magasabb a medence jellegből adódóan. A tenyészidőszakban az egyenletes csapadékeloszlás lenne a kedvező, amely ezen a vidéken aránylag ritka. Hol túl sok, hol túl kevés a csapadék, jellemzőek az éven belüli szélsőséges vízjárások, a télvégi-koratavaszi és nyár eleji belvizek, valamint ugyanezen évi nyárvégi-őszi aszályok.[14] A Körös-vidék csapadékban szegény, de a folyók vízhozamát a vízgyűjtő terület sokkal csapadékosabb tájairól kapja. A Körös-völgy túlnyomó részén 550 mm alatt marad a csapadék évi összege, csak keleti peremén kap valamivel több csapadékot. Csapadékjárása kontinentális jellegű, a maximum júniusban jelentkezik 65-75 mm körüli havi összegekkel, a legkevesebb csapadékot januárban kapja (26-33 mm). Csapadékban szegény volta ellenére a délkeleti részen gyakoriak a pusztító felhőszakadások (egy nap alatt akár 160 mm csapadék is esett már).

A csapadék éves megoszlása nagyban függ a domborzattól. „A Fekete- és a Sebes-Körös forrásvidékén, a Bihar hegységben 1300 mm feletti csapadék hull. A Fehér-Körös 1000 mm-t meghaladó csapadékkal öntözött területről ered, a Berettyó viszont csak a Réz hegységből kap 900 mm-en felüli csapadékot, mivel a Szilágyságban évi 600 mm-nél kevesebb csapadékot mérnek. Ugyanez vonatkozik a Körös-vidék síkságára, ahol 600 mm-es esővonal az Alföld keleti peremén húzódik.”[15]A legtöbb csapadék nagy része júniusban hull, január-februárban kevesebb. Az október ismét csapadékos, novembertől csökkenés kezdődik.[16] „A Körösökön, akárcsak a Tiszán, a nagyobb esőzéssel párosult rohamos tavaszi hóolvadás okoz leggyakrabban árvizet (március-április), amelyet a felsőbb szakaszon néha jégtorlaszok is súlyosbítanak. A forrásvidékre hulló tartós és kiadós esők a nyári hónapokban, és kivételesen késő ősszel vagy tél elején is, megduzzaszthatják a folyót.”[17]A csapadék az árvizek kialakulásában jelentős tényező, melyet súlyosbít a terület talajadottsága is. A Körös és a Berettyó völgyét ugyanis vízzáró réteg borítja, amely gyorsítja az árvizeket ill. belvizek kialakulásához vezet.

„A Tisza és mellékfolyóinak árterületét nem csupán a hegyekből előtörő és a folyókon levonuló árvizek fenyegették, hanem az árterületen kívül a dombvidéken keletkezett un. külvizek és az árterületen belül esőzésből és hóolvadásból összegyülemlő vizek, az un. belvizek.”[18] A Körös-vidék hazánk hóban legszegényebb területei közé tartozik.

2.2.3. TALAJVISZONYOK

Az Alföld talajviszonyának alakulása fontos szerepet játszik a táj életében. A természetes mederalakulásban döntő szerepet játszott, hogy hol tudnak a folyók legkönnyebben utat törni maguknak, az áradások helyén réti talajok alakultak ki. A talaj tulajdonságainak megváltozását vonta maga után, amikor az ember elkezdte a folyók irányát mesterségesen befolyásolni és a folyók szeszélyeinek gátat szabni.

                        A Körös-vidék talajtakarójának kialakulásában meghatározó a vidék süllyedékes kialakulása, domborzata, földrajzi elhelyezkedése és az ebből adódó éghajlat, az alapkőzet és a növényzet. A kanyargó holtágak a táj legnagyobb részét behálózzák. Az ármentesítés megszűntette ezt az állapotot, melyben a nádasok, zsombékos ingoványok között az év nagy részében csónakkal közlekedtek. A mocsarakon kívül a rétek életében is nagy változást idézett elő az ár elleni védekezés. Megszűnt az időszakos vízborítás és az egykori pangóvizes területek talaja kiszáradt. A talajvíz hatása mind kisebb lett a talaj alakulására, mert szintje mélyebbre süllyedt.

                        A Körös-vidéken a réti talajok mellett, oszlopos, szolonyec típusú szikeseket találunk, valamint ezek meszes-szódás változatait, továbbá szoloncsákos szolonyeceket is. A régen mocsaras, vízjárta területeken alakultak ki a mai réti talajok, a viszonylag magasabb, egykor időszakosan vízjárta területeken találjuk ma a szikes talajokat. A réti talajok igen nehezen művelhetők, tápanyaggazdagságuk ellenére, agyagtartalmuk és jellegzetes humuszanyaguk nagy fokú kötöttséget idéz elő. Ezek a talajok rendszerint savanyúak és vízgazdálkodási tulajdonságaik kedvezőtlenek. Rossz vízvezető képességük következtében hajlamosak vízállások képzésére. A táj talajait általánosan jellemző jelenség a réti, valamint a szikes talajok sztyeppesedése. Ez a folyamat több, egymás mellett lejátszódó és egymást kísérő részfolyamatból tevődik össze, és annak következtében lép fel, hogy a talajvízviszonyok, így a talajok vízgazdálkodása megváltozik.

                        A táj magasabban fekvő, a vidék északi és keleti határ menti területei kedvezőbb talajviszonyokkal rendelkeznek, mezőségi talajok alakultak ki ezeken a részeken, ahová soha nem ért el a víz, és amelyeket a mélyen fekvő talajvíz se befolyásolt. Északon, a Hajdúság felé egyre emelkedő térszín mindinkább löszből áll, így a talajok is mind jobban hajlanak a csernozjomok felé. Először a réti csernozjomok, mélyben sós réti csernozjomok, majd az alföldi mészlepedékes csernozjomok jelennek meg. Ugyanez a sorozat figyelhető meg kelet felé is, a határokon átnyúlva.

                        Általánosságban elmondható, hogy erre az egyenletes felszínű tájra a kötött talaj a jellemző. „A talajok felerősítik a kedvezőtlen hatásokat. Nyáron már 2-3 hetes szárazság után összerepedeznek, egészen a talajvíz kapilláris zónájáig, növelve a talaj kiszáradását. Csapadékos időjárás után viszont telítődnek vízzel. Kétfázisúvá válnak, sőt, teljes vízzáróságuk miatt felszínükön a vízborítások könnyen kialakulnak.”[19]

                        A Hármas-Körös folyását öntéshomok és öntésiszap kíséri 3-5 km szélességben. Bár a terület egésze finomabb szemű folyami lerakódásokból épült fel, jó felszíni vízellátása következtében talajvízben sem szűkölködik. A finomszemcséjű víztartó rétegek kizárólagossága miatt azonban a talajvíz szintingadozása jelentős. Átlagosan 3-6 m között áll a talajvíz a felszín alatt. A folyók mentén a talajvíztükör mozgása követi a folyó vízszintingadozását. A talajvíz néhol a felszínen is megjelenik a terület elgátolt és süllyedék jellegéből adódóan, leginkább a Berettyó, a Fehér- és a Kettős-Körös közti területen, ahol a pangó víz elvezetésére szolgál a sűrű, több mint 5000 km hosszú lecsapoló csatornahálózat. A talajvízállásos területek szikesedésre hajlamosak a nagy sótartalom miatt. A talajvíz kedvezőtlen vegyi összetétele indokolja a rétegvizek artézi kutakkal történő kitermelésének szükségességét. (átlagos 262 m fúrásmélység). A vidék jónéhány mélyfúrású helyén termálvízre bukkantak. 

2.2.4. NÖVÉNYVILÁG[20]

A vizsgált terület az Alföld flóravidék Tiszántúl flórajárásának a Körösöktől és a Berettyótól öntözött árterülete, a Kis- és Nagy-Sárrét tőzeges rétlápjaival. Az alacsonyabb térszínek régebben állandó vízjárású területein az ősi növényzet hínárosokból, nádasokból, zsombékosokból és mocsárrétek növényzetéből ből állt. A folyószabályozások, lecsapolások óta ezek egyre kisebb területre húzódtak vissza, de a nagy kiterjedésű, erősen kötött réti talajok, a lazább tőzeges foltok elárulják egykori határukat. Helyükön mezőgazdasági kultúra virul, miként a legtöbb erdő helyén is, amelyek emlékét ligeterdők, ill. a kaszálókon és legelőkön álló magányos tölgyek, vadkörték őrzik.

A kissé magasabb, időszakosan elárasztott térszíneken a Hortobágyéra emlékeztető sziki növényzet tenyészik, szikesedő réti, réti szolonyec és sztyeppesedő réti szolonyec talajokon.

                        A terület higro- és mezofil növénytársulásaiban főleg az európai flóraelemcsoport képviselői élnek, de szikes pusztáin, a szántóföldi gyomnövényzetben kontinentális, pontus-mediterrán, kelet-mediterrán és kelet-balkáni–elő-ázsiai elemek jelentkeznek. Pannóniai bennszülött faj a körösvidéki mocsárréteken például az alföldi aszat (Cirsium brachycephalum), a debreceni édes torma (Armoracia macrocarpa), száraz gyepeken a magyar szegfű (Dianthus pontederae). Nevezetes fajai az erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana), amely Erdély és a Tiszántúl közös bennszülöttje, hazánkban a Körösvidék egyedülálló ritkasága Vésztő mellett. Fás szikes erdejében él a békési lórom (Rumex pseudonatronatus), mint keleti, eurázsiai-kontinentális származású, sókedvelő növényfaj.

                        A vízi növényzet még tenyésző képviselői a mocsárvilág egykori gazdagságára utalnak. A morotvák, lassú vízfolyások mentén olyan ritka iszaplakó növények lelhetők fel, mint az Elatine fajok, a Lindernia, Schoenoplectus supinus. A mocsári vegetáció fő alkotója a nád és a tavi káka, de a többi kísérő is megtalálható, mint a Butomus, Chrisanthemum serotinum, Cicuta virosa, Glyceria maxima, Ranunculus lingua, Typha-fajok, Typhoides arundinacea. A nádas és zsombékos (Caricetum elatae) pusztuló, közös faja a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris), amelynek rizómái a nádéval együtt egykor úszó szigeteket alkotott. A magassásrétek leggyakoribb állományalkotói a posvány-, bókoló- és rókasás (Carex acutiformis, C. melanostachya, C. vulpina). Nagy területet borít az ártéri mocsárrét (Alopecuretum pratensis hungaricum) és az alföldi mocsárrét, jellemző fajaik a mediterrán kacstalan lednek (Lathyrus nissolia) ill. a csikorgófű (Gratiola officinalis). Irtás eredetű, humuszban gazdagabb kaszálórétjei színpompásak (Allium angulosum, Gentiana pneumonanthe…)

A folyók mentén helyenként bokorfűzesek (Salicetum triandrae) és degradált fűz-nyár

ligetek (Salicetum albae-fragilis) találhatók. A legszebb és leggazdagabb erdőségek a magas ártér megmaradt keményfa ligetei (Fraxino pannonicae–Ulmetum) és fás sziki  tölgyes (Gallateo-Quercetum roboris). A ligeterdő dús lombkoronaszintje (Acer campestre, Fraxinus angustifolia ssp. pannonica, Quercus robur, néhol Carpinus is) alatt dús cserjeszint (Cornus sanguinea, Crataegus monogyna, Ligustrum vulgare) és változatos aljnövényzet (erdőtípusalkotók: Agropyron caninum, Arum maculatum, Convallaria majalis, Melica altissima, Polygonatum latifolium, Rubus caesius, Urtica dioica…; kapaszkodó növények: Humulus lupulus, Vitis sylvestris; jellemző ligetfajok: Euphorbia stricta, Rumex sanguineus, Vicia sepium…) tenyészik. Helyenként a hűvösségkedvelő bükkös aljnövényzet is megjelenik (Asperula odorata, Carex sylvatica, Sanicula europaea…). A fás melletti sziki tölgyesben a kontinentélis és melegkedvelő elemek említendők (Acer tataricum, Brachypodium pinnatum, Cornus mas, Lithospermum purpureo-coeruleum). Az elszikesedett erdő tisztásain füves szikespuszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae), ürmös szikespuszta (Artemisio-festucetum pseudovinae) és virággazdag (Artemisia pontica, Dianthus pontederae, Iris spuria) szikes erdei rét (Peucedano-Galatelletum punctati) virul.

                        A szikes erdei rétek vezetnek át a nagy kiterjedésű szikes pusztákhoz, amelyek a hortobágyiakkal sokban megegyeznek. Itt nagy területet borít a füves- és ürmös szikespusztagyep. Utóbbiban gyakori a kékvirágó, fényes lapulevelű sziksaláta (Limonium gmelini) és az egyébként ritkább erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana). Szikes laposokaon a hernyópázsit (Beckmannia eruciformis) társulásképző. Szikfokon a begöngyölt levelű mézpázsit (Puccinellia distans ssp. limosa) gyepje tenyészik az aprótermetű, pálcika virágzatú egérfarkfűvel (Pholiurus pannonicus), míg a vakszik világító foltjain a bárányparéj (Camphorosma annua) és a kamilla (Matricaria chamomilla) az uralkodó.

2.2.5. A KÖRÖS-MAROS NEMZETI PARK, MINT ÉLŐ-ÉS TERMŐHELY

A Hármas-Körös hullámterét 1979-ben nyilvánították védetté, létrehozva a Körösvölgyi Természetvédelmi Területet. 1997-ben a területet országos jelentőségűvé nyilvánították, így átkerült a Körös-Maros Nemzeti Park[21] kezelésébe. A duzzasztott víztér menti területek védetté nyilvánítása a Körösök szabályozása során kialakult másodlagos tájforma természeti értékeinek elismerését jelentette.[22]

                        A létrehozás céljai között szerepel az érintett folyók vízrendszeréhez tartozó sajátos tájszerkezet, valamint az ártéri és pusztai élővilág fokozott védelme.  Kiemelt feladat a kiterjedt szikes puszták, a meglévő mocsármaradványok és a még fellelhető természet közeli erdők védelme. A nemzeti park egységeit keretbe foglalják északról a Körösök, délről a Maros, nyugaton pedig a Tisza. A folyókat kísérő területeken megtalálhatók az egykori mocsárvilág értékes növényei. A folyókat sok helyen puhafás ártéri erdők, füzes-nyárasok bokros-ligetes állományai követik. A Körösök hullámterén az év nagy részében különböző vízimadarak fordulnak elő. Télen a jégmentes folyó vadrécék ezreinek nyújt pihenőhelyet, azok csapatait vadászó réti sasok követik. A Körösök szabályozása után a vizes életterek jó része megszűnt vagy beszűkült. Az ilyen élőhelyekhez alkalmazkodott állatfajok túlélésében fontos szerepet tölt be a hullámtér.[23]

A Körösök szabályozása után kialakult új vízrendszer számos értékes holtágat, morotvát, ártéri erdőt és rétet őrzött meg az utókornak. Nagy vízfelületeit borítja a védett sulyom és rucaöröm, az ártér fűz-nyár erdeit pedig a ligeti szőlő liánrendszere szövi áthatolhatatlan sűrűséggé. A sárgás szitakötő nagy sűrűségű populációja található meg itt.(Berni Konvenció kiemelten védendő értékei közé tartozik) Körösök sajátos hangulatához tartozik a vidra- és fekete gólya populáció. Legszebb mocsártavaink is csak halvány emlékeztetői az itteni egykori mocsárvilágnak.

A lefűződött és levágott holtágak lassú feltöltődését és az átjárhatatlan mocsarak eltűnését részben a századforduló után épített halastavak mesterséges vízfelületei ellensúlyozzák.

3. A táj kialakulása, az ember tájformáló tevékenysége, folyószabályozás és árvízvédelem

 

3.1. A tájalakulási folyamatok a tájhasználat tükrében

Az állandó áradások, a kialakult vízben gazdag vidék lakossága kezdetben alkalmazkodott, megpróbálta az adottságokat a maga javára fordítani. Az állandóan változó környezet, a medrüket változtató folyók, a mocsárvilág fokozatos térhódítását vonta maga után. Az így kialakult helyzet a kiszámíthatatlanság és szeszélyesség ellenére jó megélhetést biztosított: az árvíz lerakott iszapján termeltek, a legelőket, mocsári erdőket hasznosították. Már a középkorban is történtek vízi munkálatok, noha más célzattal, mint később; a tömérdek élő- és álló víz hozzátartozott a védelmi berendezésekhez (vízi gyepük), másrészt gazdasági értéket képviselt, mint halászóhely ill. a téli telepek helye (kettős települések az Árpádok idején), amelyek mindig a vizek mellett voltak. Itt még csak vízhasznosításról beszélhetünk, a védekezés csak később került előtérbe, a mezőgazdasági termeléssel párhuzamosan.

                        Mintegy 500 évvel ezelőtt elkezdték a hozamot mesterséges módon növelni: vejszézéssel[24] halásztak és fokgazdálkodást folytattak, vízi malmokat létesítettek. A kis esésű folyókon létesített malomgátak tovább rontották a rossz lefolyásviszonyokat.

                        A XVIII. század elején mocsár és víz borította a Körös és a Berettyó síkföldi részét. Ám ez nem volt mindig így ezen a vidéken. Történetíróink szerint a tatárjárás a Körös-Berettyó völgyben is nagy pusztulást okozott. A lakosságnak csak kis része vészelte át a támadást, a nádasok, mocsarak szigeteire menekülve. A tatárok elvonulása után a vidék ismét gyors fejlődésnek indult, a falvak újratelepültek, a lakosság szaporodott. Azonban a fejlődésnek a török vetett véget (1566-ban Gyula városa elesett, és ezzel az egész Körös-vidék is). A török hódoltság idejében részint a török, részint a védekező magyar lakosság elzárta a vizek lefolyását és mocsárral vette körül a várakat és a lakott helyeket. A síksági várak esetében a védekezésben a vizeknek nagy jelentőségük volt. Ahol a folyó nem nyújtott elegendő biztonságot, várárok létesült, sőt, nagyobb területet is elmocsarasítottak. Jó példa erre Gyula vára, amely a környező mocsarak miatt szinte megközelíthetetlen volt. Igen sok olyan terület víz alá került, amelyen az Árpádok idejében virágzó községek álltak. Már Béla király névtelen jegyzője megemlékezett Szerepről, Szeghalomról, Gyarmatról és Bucsa pusztáról, amelyeket a XVIII. sz. elején alig lehetett megközelíteni. Az egyesült Körösök és a Berettyó lapályain beláthatatlan nádas terült el, a Fehér- és Fekete-Körös mellékeit Gyulavarsándtól Kisjenőig, ill. Doboztól Tenkéig , sőt azon is túl rengeteg erdőség borította. A gyulai vár visszafoglalása (1695. január 12.) után a békés megyei részeken is új élet kezdődött. Ez a vidék annyira elpusztult, hogy a kincstári tisztek a XVIII. sz. elején alig becsülték többre 24.000 forintnál. Ráadásul a mocsaras, ill. időszakosan vízzel borított területek egészségtelen környezetet jelentettek, amelyek a járványok és betegségek terjedésének kedveztek. A sűrű rajokban szálló bögöly és szúnyograjok terjesztették a járványokat, malária, tífusz, himlő pusztított itt.

                        Az idők során, a gazdasági megfontolásból eredő erdőirtás az árhullámok amplitúdóját megnövelte. Folyószabályozásokra volt szükség.  A szabályozás előtt a síkterület jelentékeny része, kb. 80000 ha terület mocsár volt. Legnagyobb volt a Berettyó Sárrétje 32000 ha és a Sebes-Körös Sárrétje 20000 ha. A hegyvidéket, a dombvidéket, sőt a síkságnak jó részét is erdőség borította. Az erdő pusztulása több okra vezethető vissza. Kezdetben szántóföld- és legelőszerzés volt az erdőirtás célja. Sokszor az erdőégetés módszerével jutottak megművelhető területhez. A szabályozás előrehaladtával az erdőség egy részét szintén kiírtották területszerzés céljából. Ennek következtében mára a síkságon aránylag igen kevés az erdő, a vízgyűjtő terület domb- és hegyvidéki részét azonban csaknem fele részben borítja erdőség, és a hegyvidéken is kevés a vízmosásos kopár terület. XVI. században a jól jövedelmező szénégetés lett az erdő nagy ellensége. A török elleni harcok során hadászati okokból jelentékeny fát vágtak ki. Iparvasutak épültek a 20. sz. elején, amelyek csak akkor voltak kifizetődők, ha 10-15 km vasút legalább 800-1200 ha erdő termékét leszállította. Ezek nyomán elpusztultak nemcsak tölgyesek, de bükkösök is, és a letarolt erdő helyén szegényes sarjerdő maradt.[25]Az erdőtakarójától megfosztott talajt könnyen megbontotta a víz, így a folyók hordalékszállítása megnövekedett. A malomgátak felduzzasztották a folyókat, ennek következtében a kiöntések egyre gyakoribbá váltak. E mellett visszatartották a folyó hordalékát, melynek következtében a meder feliszapolódott, vízemésztő képessége csökkent, és ez nem csak az árvízszintet növelte, hanem a veszélyeztetett területek nagyságát is.

                        Mária Terézia és II. József  uralkodása idején vett új lendületet a vidék fejlődése. A nagy folyószabályozó, ármentesítő és belvízlevezető munkálatok eredményeként a folyókat megrövidítették és ezek mentén mintegy 500 km töltéshossz készült, mélyreható változások történtek a folyók vonalazásában.[26] A belvízmentesítés eredményeképpen az ország legsűrűbb csatornahálózatát hozták létre a Körös-vidéken, több mint 5000 km összhosszal.

                        Az öntözéses gazdálkodás ugrásszerűen ment végbe XX. század során.  Ehhez nagy segítséget nyújtottak a megépített duzzasztók: a békésszenandrási, a tiszalöki (Keleti-főcsatornán és a Berettyón át juttat vizet a Körös-vidékre). Az aktív vízgazdálkodás másik formája a tógazdaságok létesítése. Több síkvidéki tározó (pl. zsadányi) is épült, illetve a holtágak mederrészletei is használhatók tározásra.

A Körös-vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság területén 33 db 5 ha-nál nagyobb vízfelületű holtág található, 4 hullámtéri és 29 mentett oldali. A holtágak az öntözővíz szolgáltatás és a belvízelvezetés mellett egyre nagyobb szerepet töltenek be a szabadidős és rekreációs igények tekintetében is. A duzzasztók által tározott víz segítségével lehet biztosítani a holtágak friss vízzel történő ellátását.[27]

                        Fejér László gondolata elgondolkoztató: „Napjainkban újra kell gondolni, hogy a több tízezer hektáros hullámtér nem hasznosítható-e jobban, ha – az árvízlevezető szerep elsődlegessége mellett – az egykori ártéri gazdálkodás bizonyos elemeit újra meghonosítanánk e vidéken, nem annyira a közvetlen gazdasági, hanem a természetvédelmi haszon reményében.”[28]

3.2. A folyamszabályozás kezdete-kiteljesedése napjainkig[29]

3.2.1. A KEZDETEK (17. század)

A folyó szabályozási munkái a 17. században kezdődtek el. A vizek szabályozására utaló első törvényes intézkedés a II. Mátyás által kiadott 1613. évi XXVII. törvénycikk volt, amely megengedte, hogy a vizek kiöntései ellen töltések épüljenek.[30] Valószínűleg már ekkor létesültek a Körösök-völgyében vízszabályozó művek, de ezek csak kisebb, helyi érdekű töltések lehettek. A török hódoltság alatt elnéptelenedett a vidék, csak Gyula visszafoglalása után kezdett visszatelepülni a lakosság. Az 1800-as évek végére már annyian voltak, hogy növelni kellett a termőterületet.

                        A folyószabályozás sok esetben a kanyarulatok átvágását és a folyók menti töltésépítést jelenti. Természetes állapotában az alföldi folyókat szeszélyesen kígyózó, helyét folyamatosan változtató és elhagyott holt medrekkel valamint számos lefűződő hurokkal kísért pálya jellemzi. A folyó folyamatosan mossa a partot, kanyarulatai élesebbé válnak, és a folyás irányába eltolódnak. Ezt a jelenséget nevezik vándorlásnak. A túlfejlődött kanyarulat, meander nyakát ezután egy rendkívüli árvíz átszakítja és az elhagyott mederrészen jellegzetesen kifli alakú állóvíz, morotva marad vissza (morotva = mortua aqua, vagyis holt víz). Áradás idején a medrét elhagyó folyó a kilépés pillanatában meglassul, a víz szétterül, miközben iszaptartalmát lerakja. A partokon így a szemnek fel sem tűnő lapos hátak keletkeznek. A szabályozás során az ember mesterséges beavatkozással, a mederátvágással meggyorsítja az amúgy természetes úton végbemenő folyamatot, majd a töltések építésével gátat szab a további medervándorlásnak. A folyó továbbra is élő és változó, de ez az alakítás más módon jut érvényre (medermélyülés, szigetképződés, vízhozamváltozás…).

A Kárpát-medence harmadik leghosszabb morotvája az egykori Nagy-Körös 28 km-es peresi holtága.[31] A szabályozási munkák elvei az évek során változtak, alakultak, a folyók kiismerésével párhuzamosan, módosulva az előző tervek megvalósulásakor nyert tapasztalatokkal.

Az árvízi szabályozás nem választható el sem a kiterjedt mocsarak lecsapolásától, sem pedig a belvízrendezéstől.

                        1808-ban királyi biztost küldtek a Körösök-vidékére Vay Miklós személyében (1807. évi XVII. tc. értelmében), akinek feladata a vizek lefolyási akadályainak eltávolíttatása volt. 1815-ben a királyi udvar az ország vízügyeinek rendezését megszervezte, 5 vízépítési felügyelő és egy főigazgató ellenőrzésével. Megkezdődött a vizek szabályozásának szervezett tanulmányozása.

3.2.2. AZ ELSŐ ÁTFOGÓ SZABÁLYOZÁSI TERV (1823)

Az első átfogó vízrendezési terv Huszár Mátyás nagyváradi kamarai mérnök nevéhez fűződik, akit 1818-ban bíztak meg ennek elkészítésével. Feladatul kapta a Helytartótanácstól az uradalmaknál és a községeknél már meglévő térképek lemásolását, a szükséges léptékváltást, valamint a még térképezetlen területeken a hiány pótlását.

                        „A Berettyó és a Sebes-Körös vidékére Huszár Mátyás már 1823-ban megjegyezte, hogy a sok helyütt található templomromok és a magasabb helyen állott házak téglái, a mellett szólnak, hogy ezen elhagyatott nádasvidék egykor lakott hely volt és hogy az elmocsarasodást a vizek szabad lefolyásának elzárása és főleg a malomgátak idézték elő. […] A Berettyóra mondotta Huszár: Ezen a vidéken ne keress a folyó szabályozására, vagy a partok védelmére s a kiöntések akadályozására készült műveket, hiszen a folyó medre az árvíznek a negyedrészét sem viszi le s annak folyását középvízálláskor a molnárok tetszése határozza meg.”[32]

                        Huszár mellett dolgozott Vásárhelyi Pál is.  Felmérték a Körösök és a Berettyó völgyét, pontos helyszínrajzot készítettek a vízfolyások és a mocsarak feltüntetésével. Megbízatása nem szólt a Tiszára, csak a Körösökre, de jól látta, hogy a Körösök vízvidékének rendezése addig nem vezet sikerre, amíg a Tisza nincs felmérve és rendezve. Szintezéssel, háromszögelési módszerrel végezték a munkát, ezen a vidéken elsőként. A Tisza szomszédos szakaszaira is kiterjesztette a felmérést. A szintezést Huszár Szegedtől indította, mert ekkor még nem volt meghatározva az ország területének egyetlen pontjának tengerszint feletti magassága sem. Vásárhelyi csak 1843-ban hozta át az Adria szintjét hazánk területére. Az önkényes választás azért esett Szegedre, mert itt ömlenek a vidék folyói a Tiszába. 1821-re a háromszögelési hálózat elkészült, a budai meridián szerint.[33]

                        A térképezés 1823-ra készült el. A térkép (keresztszelvények nélkül) 67 db, 42x63 cm méretű, 1:36.000 méretarányú, az Országos Levéltárban őrzött térképlapból áll.[34] A felvételezések alapján Huszár „tanulmányt adott ki Dissertatio Hydrographica Fluviatilis Quatuor Crisiorum et Berettyo címmel.[35] Huszár széles látóköre és tehetsége ebben a javaslatában domborodott ki legszabadabban. A Kárpát-medence kontextusában vizsgálta a Tisza-völgyet, leírta a tisza-körösi árterületet, s a víz szétterüléseinek okait. Ismertette az itteni folyók vízjárását, mederalakulásuk okait, a terület vízrajzát. Minden jelenséget földrajzilag és vízrajzilag indokolt.

Huszár tanulmánya tájtörténeti szempontból is rendkívül értékes műnek tekinthető, a terület ősvízrajzát nagy pontossággal és részletességgel mutatja be. Kimutatta, hogy itt nincsenek is önálló folyók, mert valamennyi kapcsolatban áll egymással számos elágazáson át. Kiemeli a csekély esésviszonyokat és az ebből következő lassú vízsebességet, amelyet a malomgátak tovább súlyosbítanak. Megadta a szabályozás és a lecsapolás általános elvi utasításait, majd egyenként, folyókra lebontva részletezte azt.

                        A tervezet 1823-ra készült el, amelynek elsődleges célkitűzése az árvízszint csökkentése volt. Ezt azonban nem az esés növelésével, hanem a fenék mélyítésével kívánta elérni. A tervben az átvágásoknak csupán a töltéshossz rövidítése volt a célja. A felső folyásokon a malmokat eltávolították, a hullámtér szélességét megszabták. Megvalósult a Fekete-és a Fehér-Körösön az akadályok eltávolítása, az elágazások feltöltésével egységes meder létrehozása, ill. néhány átmetszés.

                        A Hármas-Körösnél a kanyarok átvágása mellett foglalt állást. Ő ajánlotta, hogy a Berettyót a Sárrétről tereljék el, és ásott csatornán a legrövidebb úton vezessék a Sebes-Körösbe. Ötletei között szerepelt, hogy egy szakaszon a Fehér-Körössel párhuzamosan folyó Tőz medre mélyebb, ezért érdemes lenne oda átvezetni a Köröst.

Huszár a Körös-vidékre vonatkozólag még akkor is terület-kimutatási számításokat végzett, amikor már rég a Duna-mappáción dolgozott.  Ebben feltüntette a különböző művelési ágakban való árvíz-kártételt, folyókra lebontva. Huszár elkötelezettségére, alaposságára és széleskörű ismereteire jellemző, hogy ebben az időben munkái mellett készítette el az általa jól ismert 139 folyó részletes kimutatását, amelyben kitért a folyók adataira, hajózhatóságára, vízszintjeinek változásaira, töltésezések állapotára, környező birtokokra gyakorolt hatására, térképezettségére is többek közt. Sok régi folyónevünk ennek a kimutatásnak köszönhetően maradt fenn. Számos, kiemelkedő minőségű térkép és szelvény készítése fűződik nevéhez, amelyek nagyon jól használhatóak voltak.

                        Huszár nem érte meg gondolatai megvalósulását, nagyszabású tervének csak részleteit láthatta. Sokszor összeütközésbe került mérnökeivel, feletteseivel. Többször átdogozták ill. átdolgoztatták a terveket, bár nagyon elégedettek voltak Huszár munkájával. Még utólag is készített térképeket a vidékről. Közben kisebb jelentőségű munkálatok és felmérések folytak a Körös-vidéken, főként a nagyobb uradalmakról. A munkát nagyban nehezítette, hogy minden kis munkát az Építési Igazgatósággal kellett engedélyezetni, valamint a megyék ill. birtokosok érdekütközései is akadályozták a gyors haladást.

                        A Huszár Mátyás vezette részletes térképezés szolgált a szabályozási terv alapjául. „Az ennek értelmében Huszár, majd Vargha János irányításával 1829 és 1843 között – már gróf Zichy Ferenc királyi biztossága alatt – közerővel végrehajtott munkák zömmel medertisztogatásból állottak (129,2 km), de 36,2 km-nyi töltés építését és 23,2 km helyreállítását is magukba foglalták. Az átvágások 27,4 km hosszban készültek.”[36]

                        Az első rendszeres szabályozási munkálatot 1835-45 között, Beszédes József irányításával hajtották végre a Körös-vidéken, különösen a Fehér- és Fekete-Körösön. Beszédes már előtte is foglalkozott a területtel, készített ő is térképeket, felméréseket. 1831-ben készült el a Fehér-Körös-csatorna tervével. A Nádor-csatornának elnevezett csatorna munkálatai 1834-40 között zajlottak. Ez volt Beszédes életének fő műve, amely amellett, hogy nagyszerű malomcsatorna, egyúttal élővízzel látja el Gyula, Békéscsaba és Békés városokat, amelyek a szabályozás közben átmetszett kanyarok mellett maradtak. (József nádor malomcsatorna, ma Canalu Morilor. Körösbökénytől Gyulavarsándig 92 km-es hosszon 50 m-nyi esésű vízzel 12 malmot hajtott meg. Ezzel a nagyszabású munkával sikerült a Fehér-Körös szabályozása érdekében még az 1810-es években lerombolt 36 gátas vízimalom pótlásáról gondoskodni.[37]) A folyóból eltávolított  malomcsatornákat az újonnan kiépített József nádor malomcsatornára helyezték át. A bökényi duzzasztó is ekkor épült, mivel a csatornát ennek segítségével látták el a Fehér-Körös vízével. 

„A Fehér-Köröst, Beszédes korábbi tervei alapján 24 átvágással rövidítették meg. A Fekete-Körösön 1845-47. között 29 átvágás készült.”[38]

3.2.3. SZÉCHÉNYI ISTVÁN GRÓF ÉS AZ ÖNÁLLÓ FOLYÓSZABÁLYOZÓ BIZOTTSÁG

Ezek az évek a Tisza-szabályozás és a Tisza-völgy rendezése előkészületei jegyében teltek. 1846-ban megalakult a Tiszavölgyi Társulat és ennek kebelében a Körösszabályozó Társulat Széchényi javaslatára. Ő intézkedett 1846-ban a gyulai központi hivatal felállításáról is, amelynek Bodoky Károly lett a vezetője.

                        1835 és 1845 között tehát számos átmetszés megvalósult meg, de a szabályozás sikerében a maga idejében sokan kételkedtek. „Deák Ferencz 1839. deczember 6-án a tiszavidéki vasút engedélyezésének tárgyalásán mondotta: Én azt hiszem, hogy a Debrecen – Pest közötti vonalra nézve alig van valaki a Karok és a Rendek között, aki velem együtt – tekintve hazánk ezen részének geografikai helyzetét – álomnak ne tartaná, hogy itt valaha vasút létezhessen.”[39] Igazán nagy lendületet 1845 után kapott az álom megvalósulása, amikor Széchenyi István gróf lett a Tisza-völgy szabályozásának királyi biztosa. Mellé rendelték műszaki tanácsadónak Vásárhelyi Pál hajózási felügyelőt. „Minden követ megmozgattak, «hogy a magyarlakta Tisza völgye minden igaz magyar kebel kívánata szerint a hazának dús hozamot nyújtó virágos kertté alakíttassék».”[40]

                        Amikor Széchényi a Tisza-szabályozás királyi biztosa lett, a Körös-vidék is átment az ő hatáskörébe. A munka megkezdése előtt kérésére Vargha János mérnök összeállította a vidékről addig készült térképek jegyzékét. E szerint 173 felvételi lap volt, térképek és folyószelvények rajzai. A térképanyagból alig maradt meg valami, de Huszár térképeinek 60 lapja megvan. A további szabályozást a Bodoky mérnök-család irányította.

3.2.4. A MÁSODIK ÁTFOGÓ SZABÁLYOZÁSI TERV (1855)

1847-ben Bodoky Károlyt bízták meg a Körösök szabályozásának irányításával, aki 1855-re elkészítette a Körösök új, második szabályozási tervét. Bodokynak a Körös-vidékén végzett szabályozási munkálatai jelentősek voltak. A terv Huszár Mátyás és Vásárhelyi Pál elgondolásait vette alapul, de nagy hangsúlyt kapott Bodoky meggyőződése, miszerint a töltésezés mellett szabályozni is kell. Az alapgondolat a víz szabad lefolyásának biztosítása volt, amit sikerült elérni a fenékgátak, rossz hidak, malmok eltávolításával. A másik fő elv a folyó legrövidebb irányba vezetése, mivel így a folyó úgy fogja bővíteni a medrét, hogy helyenként szükségtelen lesz védőtöltés építése, ill. a kiöntés tartama és magas vízállásának ideje is lerövidül. Védőtöltések építését csak a már szabályozott szakaszokon tartotta indokoltnak, ott is annak távolságát és magasságát szakaszról-szakaszra állapította meg a meder és a legnagyobb víztömeg figyelembevételével. Ügyelt rá, hogy alulról kezdjék az átvágásokat, a gátaknál pedig a megkerülés veszélyére hívta fel a figyelmet. Minden mellékfolyót a főfolyó árvízszintjének visszahatásáig töltésezett. 1855-ben jóváhagyásra került a szabályozási terv, de a Kincstár csak a Kettős- és Hármas-Körös munkáit vállalta magára, a továbbiak végrehajtását az érdekeltségekre bízta, ezért sorra társulatok alakultak a feladatok elvégzésére:

- Arad megyei Társulat 1850-ben a Fehér- és a Fekete-Körös Arad megyei részének szabályozására,

- Alsó-Fehér-Körösi Társulat 1853-ban a Fehér-, Fekete- és Kettős-Körös szabályozására az Arad megye határától Békésig terjedő szakaszra,

- Nagyszalontai Társulat 1854-ben a Fekete- és a Sebes-Körösre,

- ill. 1846-ban az Endrőd-turi, Halásztelki és Kákafoki Társulatok a Hármas-Körös töltéseinek építésére.

A nagyváradi Császári Királyi Helytartóság úgy intézkedett, hogy a mederszabályozási munkák közerővel készüljenek, a töltéseket az addigra megalakult szabályozó társulatok (Alsó-Fehér-Körösi, Hosszúfoki, Fekete-Körösi, Mezőtúr-Mesterszállási, Sebeskőrös és Berettyó Társulat) építessék meg, a fenntartási munkák pedig az érdekelt községek feladata legyen. A munkák 1865 és 1861 között nagy erőkkel folytak.[41] 

                        „Gyula város biztonsága érdekében 1858-ra készült el a Fehér-Körös nagy kanyarulatát átvágó, 19 km hosszú Gyula-békési csatorna, amivel kapcsolatban a Fekete-Körös korábbi torkolata 11,5 km-rel feljebb, jóval Békés fölé került. Ekkor kapta a Fehér-Körösnek az egyesüléstől Sebes-Körös beömléséig terjedő szakasza a Kettős-Körös nevet, míg a Sebes-Körös torkolatán alóli Nagy-Köröst ettől kezdve Hármas-Körösnek nevezzük. A Berettyó részére Bakonszeg és Szeghalom között a Nagy-Sárrétet elkerülő 32 km hosszú, teljesen új medret ástak. A Sebes-Körös is új medret kapott, amely átszeli a Kis-Sárrétet. A fokokat és ereket, amelyeken keresztül az árvizek  a mocsarakat táplálták, ugyanakkor elrekesztették. A Kettős- és Hármas-Körösön 15, ill. 39 átvágás készült. Az átvágásokkal egyidejűleg épültek meg a töltések is.”[42]



1861-ig folytak a szabályozási munkák, ezután aszályos időszak következett, amely félbeszakította a folyamatot. Az ingyen dolgozó közerő elmaradozott és az érdekeltek sem érezték a munka fontosságát. Ezután azonban ismét árvizes évek következtek, a félig-meddig épített töltések nem bizonyultak elégségesnek, a lakosság a szabályozási tervet hibáztatta emiatt.  

Létrehozták a Folyammérnöki Hivatalt a problémák orvoslására. A Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium felügyelete alatt a területi vízügyi feladatok ellátására folyammérnökségek, 1871-től folyammérnöki hivatalok jöttek létre. Teendőjüket az első években szabályok nem határolták körül, így azok kezdetben egy-egy nagyobb építkezés alkalmával, ideiglenes jelleggel működtek. Első állandó teendőjük közé tartozott a vízrajzi feladatok ellátása, a hajóutak ellenőrzése.

3.2.5. A HARMADIK TERV (1879)

Külföldi szakértők megállapították, hogy az eddigi munka során hiba volt, hogy a töltések túl közel vannak és az átmetszések a kötött talaj miatt lassabban fejlődnek, mint ahogyan az szokásos és ahogyan azt a terv készítői várták.

Ezért 1879-re a Folyammérnöki Hivatal elkészítette az új szabályozási tervet, melyben tanultak az elődök tapasztalataiból. Figyelembe vették, hogy az árhullámok gyorsabban vonulnak le, mint korábban, ill. a szűk és a széles hullámterek váltakozása figyelhető meg a folyószakaszok mentén.

A terv célul tűzte ki, hogy a Körösök árhulláma a Tiszáét megelőzve érkezzen Csongrádra, nehogy visszaduzzasszon a befogadó folyó. A fáradozásokat siker koronázta, de ennek következtében túl gyors lett a folyó, így a torkolati kemény agyagpartok nagy terhelésnek vannak kitéve, partvédőművek kellettek.

3.2.6. A TERVEK ÉRTÉKELÉSE

A Körös-vidék térképezése és vízi munkálatai a leghosszabb ideig tartó magyarországi vízi munkálatok közé tartoztak. Egyik legnehezebb terepe volt a magyar vízmérnököknek, és az ma is. Ennek megfelelően legkiválóbb mérnökeink dolgoztak a feladat megoldásán. A tiszai mellékfolyók közül a Körösök rendszerében történt a legnagyobb méretű beavatkozás.

                        Az első tervezéskor nem állt semmi adat rendelkezésre és téves elképzelések is voltak (pl.: az átmetszésektől csökkenni fog a nagyvíz szintje.). A sok átmetszés következtében nagyon megrövidült a folyó. Ezt már a maga korában kifogásolták az érdekeltek, azonban mára világossá vált ennek részbeni szükségessége. Az alsó szakaszokon célszerű volt a sok átmetszés, itt ma is kevés a hordalék, az is lebegtetett iszap formájában. A felső folyások megrövidítése ezzel ellentétben károsnak bizonyult, mivel az árhullámok hevesen, rövid idő alatt érkeznek az alsó szakaszokra.

                        A Bodoky-féle második terv a Fehér-Köröst tartotta fő folyónak, a folyammérnöki terv felismerte, hogy a Fekete-Kettős-Hármas-Körös a fő vízfolyás. (Ez a tendencia ma is érvényes, bár az 1995-ös árvíz fordulópontot jelent, amely a várakozásokkal ellentétben meglepetést hozott. Ekkor a Fehér-Körös megelőzte a Feketét. Ennek okai részben az erdélyi szakaszokon véghezvitt szabályozásokban keresendők.) Bodoky nagyvízhozam megállapításai[43] a maiaktól eltérnek, amely nem csupán a tervező hibája, hanem a folyó változásából, a szabályozások hatásaiból is adódik.

                        A harmadik terv helyesen állapította meg a szabályozás elveit, a Kettős- és a Hármas-Körös töltései közti távolságot.[44] Az előző tervekben a hullámtér szűkre szabása káros volt, mert ennek következtében nagy vízi játék alakul ki és a folyók megfelelő fejlődésére nem volt elég hely biztosítva, így a keletkező kanyarok kikezdték a töltéseket.

                        Összességében a szabályozásokkal elérték 1895-re, hogy gátszakadás nélkül vonult le a nagyárvíz. Sikerként értékelhető, hogy az árvizek gyorsabban vonulnak le. A felső szakaszon süllyedt, az alsón emelkedett az árvíz szintje. A folyó medre a felső szakaszon mélyült, de szélesedett, az alsó és közép szakaszon némileg mélyült.


3.2.7. 1870-TŐL A II. VILÁGHÁBORÚIG, A KULTÚRMÉRNÖKI INTÉZMÉNY[45]

Új szakasz kezdődött az ármentesítés és folyószabályozás történetében, akárcsak a mezőgazdasági vízgazdálkodás történetében 1879-ben. Ekkor hívták életre a kultúrmérnöki intézményt, Kvassay Jenő irányításával.

Az 1880-as évek gabonaválsága új utakra kényszerítette a termelést. A modern közlekedés segítségével a távoli országokba is lehetett terményeket szállítani. Ez kezdetben  jó iránynak bizonyult, de a válság  elmúltával a konkurenseket segítette: az amerikai és orosz búza betört az európai piacra. A hazai búza felvevőpiaca kiszorult, csupán a Monarchiára korlátozódott. Majd az 1884-94. között pusztító filoxéra következtében 1/5-ére esett vissza a bortermelés.

Ezen problémák orvoslása a gazdaságos termelésben rejlett. A háromnyomásos gazdálkodásról a vetésforgóra tértek át, az ugart is kapásnövényekkel vetették be. A szántóföldön folyt a gyümölcskertészet, a homoki szőlő termesztése is. A heverő állattartásról a haszonállattartásra kellett áttérni. A volt árterületeken megtelepedett, az 1870-es évektől már számszerűen is egyre jobban növekvő lakosság új igényekkel lépett fel. Egyre nagyobb szükség volt az öntözővízre, a vizenyős rétek alagcsövezésére, a kisebb-nagyobb területek lecsapolására.

Mindez szükségessé tette, hogy a vízügy szolgálatába – a folyószabályozási szakemberek mellett – mezőgazdasági ismeretekkel rendelkező mérnökök, kultúrmérnökök kerüljenek. Nálunk ennek nem voltak hagyományai, ezért Kvassay Jenőt két éves külföldi tanulmányútra küldték, Németországba, Svájcba, Olaszországba és Franciaországba. Hazatérte után megszervezte a kultúrmérnöki intézményt, a bádeni rendszert véve alapul.

A kultúrmérnökök ingyen dolgoztak, terveket készítettek. Ebből adódóan nagy volt az érdeklődés az ilyen mérnöki diplomával és gazdasági ismeretekkel rendelkező szakemberek iránt. Kezdetben kevesen voltak, vidékről-vidékre vándoroltak, de nem tudtak mindenhová eljutni, ahol szükség lett volna a tudásukra.

A kivitelezés során a munka műszaki irányítására segédszemélyzetet képeztek, ők voltak az úgynevezett rétmesterek. Képzésük egyidős a kultúrmérnöki intézménnyel. Kezdetben, 1879-től a Kassai Gazdasági Tanintézet keretein belül, majd 1883-tól önállósulva a kultúrmérnökök felügyelete alatt képezték őket. Alapvető műszaki, mezőgazdasági, vízügyi és térképészeti ismeretekkel rendelkeztek.

                        1880-ban 4 kerületre osztották fel az országot, a kultúrmérnökök e szerint voltak beosztva. 1881-ben ez a beosztás megváltozott, 8 kerületre osztották az országot, immáron vízgyűjtő szerint. 1886-ban a kultúrmérnöki kerületek helyén létrehozták a kultúrmérnöki hivatalokat.

                        Az ármentesítés munkája sikereket ért el a termőterületek árvíz elleni védelme tekintetében, de korántsem biztosította ezek problémamentes használatát. A gátak mögött felgyülemlő bel- és külvizek levezetése, a magas talajvizek lecsapolása, a talajjavítás, az aszály sújtotta vidékek öntözése további feladatokat rótt a mérnökökre.

Az un. talajjavító vízimunkálatok (lecsapolás, belvízrendezés, alagcsövezés) irányítása volt a kulturmérnöki hivatalok elsődleges feladata. E mellett nekik kellett kezükbe venni a kisebb – nem hajózható, s ezért a folyammérnöki hivatalok hatáskörén kívül eső – folyók, patakok rendezését és a vízmosások megkötését. Méreteiben kisebb, de nagy jelentőségű munkát végzett a kultúrmérnökség az ivóvízellátás, szennyvízelvezetés, artézi kutak kezelése terén, amely feladat később kikerült az intézmény hatásköréből. Ezek mellett a tógazdálkodás ügye is hozzájuk tartozott. A hivatalok kezdetben – „az adóképesség emelése érdekében” – ingyen bocsátották szakmai segítségüket a hozzájuk fordulóknak, így a mérnöki tervek elkészítéséért és az esetleges művezetésért nem kellett a birtokosnak fizetnie. A kultúrmérnöki szolgálat tevékenységi köre folyamatosan bővült. 1885-ig főként szaktanácsadással foglalkoztak, ezután a vízjogi törvény már közigazgatási feladatokkal is megbízta a kultúrmérnököket.

                        Kvassay világosan látta a feladat összetettségét és azok helyes megoldását, de mint általában, a nagy gondolatok útjába álltak az érdekellentétek, az anyagi források szűkös kerete és a megfelelő törvényi háttér hiánya. Ennek fényében az intézmény kénytelen volt a legszükségesebb kérdések megoldására – a vizek kártételei elleni védekezésre - a szorítkozni.

A kultúrmérnöki intézmény fennállásának első négy évtizede alatt 600.000 ha belvízrendezését és lecsapolását végezte el, fennállása hatvan éve alatt pedig 800.000 ha föld megjavítását végezte el.

3.2.8. A MAGYAR MÉRNÖKKÉPZÉS

II. József uralkodása alatt fogalmazódott meg először az alföldi vízi- és mocsárvilág problémájának megoldása, helyi mérnökök és hazai mérnökképzés által. A rendszeres mérnökképzést megelőzően matematikusok, geometrák készítették a térképeket, vízi térképeket is, de inkább csak birtoktérképeket. Arról hiányosak az adataink, hogy ők honnan szerezték műszaki tudásukat.  Valószínűleg a gumpensdorfi katonai műszaki akadémiáról kerültek ki (1755-től), külföldön végeztek, részben a nagyszombati egyetemen tanultak.[46]

Előzmény intézményeknek tekinthető a  prágai mérnök iskola, a gumpendorfi hadmérnökképző intézet és a bécsi Hadmérnöki Akadémia.[47] Mikovinyi Sámuel volt hazánkban a föld- és vízmérés tudományának megalapítója, s körülötte Pozsony vidékén egész iskola alakult ki.

Voltak, akik nem Mikovinyi keze alól kerültek ki. Ők vagy a nagyszombati egyetemen tanultak matematikát, vagy a jezsuita, később királyi akadémián, s azután valamelyik kamarai mérnök mellett szereztek gyakorlati tudást a felmérésekben.

A rendszeres mérnökképzés egyre sürgetőbb problémává vált. 1763-ban Mária Terézia jóváhagyta a Pozsonyhoz közeli Szencen egy továbbképző jellegű műszaki, gazdasági és kereskedelmi szakiskola alapításának tervét. Az oktatást a piaristákra bízta. A szenci, majd tatai Collegium Oeconomicum tekinthető az Institutum közvetlen előképének, amelyet a magyar mezőgazdaság fejlesztése céljából hívtak életre. Ugyanezekkel az elgondolásokkal, tervekkel indult több, mint 20 évvel később az Institutum Geometricum. Ez volt az első hazai műszaki-gazdasági szakiskola, amely elsősorban a Kamara és a megyék számára képzett mérnököket. Az intézet létesítését elsősorban az indokolta, hogy közigazgatás számos alsóbb ágazatában egyre komolyabb gondot okozott a szakemberek hiánya.

II. József 1782-ben alapította meg a világ első polgári mérnökképző iskoláját, az Institutum Geometricum-ot magyar szakemberek sugalmazására és segítségével, amely 1850-ig állt fenn, s ez alatt 1275 földmérői és vízépítészeti feladatokat megoldani képes mérnököt képzett ki.[48]  A mérnökemberek képzése  képzett mérnökök megjelenése és az állami szakigazgatás megerősödése jelentős lépés volt a vízügyek fejlődésében. Az Intézmény eredeti hivatását betöltötte. A 18. sz. végének, ill. 19.sz. elejének egyik legnagyobb gazdasági problémáját jelentős részben az Institutumban végzett mérnökök oldották meg.

                        Világossá vált, hogy az önálló magyar felsőoktatás a magyar mérnökképzés záloga. Ennek létrejött azonban sokat váratott magára. 1846-ban felállították az Ipartanodát. A mai Műszaki Egyetem alapja az 1856-ban a József Ipartanodából átszervezett K.és K. József Politechnikum volt, amelyet 1871-ben József Műegyetem néven Egyetemi rangra emeltek. [49]

Ma a Műszaki Egyetem Építőmérnöki karának vízépítő szakán képeznek szakirányú mérnököket.

3.2.9. A FOLYÓNEVEK ETIMOLÓGIÁJA[50]

A Körös , „Karas” szkíta eredetű szóból ered, amely ellenségest, mérgest jelent. Ezt a nevet teljes joggal érdemelte ki egykor, de ma is rászolgál nevére.

                        Ahogyan Korbély József írja cikkében[51]:  A Körös elnevezést sokan a folyó kanyargós folyásától származtatják, de ezen az úton nem jutunk a szó eredetéhez. A latin Crys megfelel az ó-német Gries szónak, amely fövenyt, kavicsot jelent. A 6-ik században Jordanis említi először a Köröst, valószínűleg az eredeti gepida elnevezés után, Grisiának írván. A nép Körös helyett Kerest vagy Kerezst mond. Karácsony János történetírónk is valószínűnek tartja, hogy amint christianusból lett keresztény, ép úgy lehetett Crysből Keres, később pedig a török foglalás idején, midőn az e betűt ö-vel felcserélő alsótiszai magyar nép a Körös felé menekült, a Keresből is Körös lett.

Kiss Lajos etimológiai szótára szerint[52]a Körös szó a dák k(w)rhso-s szóból eredeztethető, amelynek jelentése fekete, és szláv közvetítéssel jutott el hozzánk.. A Fehér-Körös a 13. században Feyer Keres ill. Crisium Album, a Fekete-Körös Fekethekeres ill. Nigrum Crisium néven fordult elő, ugyanazon forrás alapján. Előbbi folyó crisium előtagjának értelme: „sellőző, habzó vizű”, magyar nevében a fehér a fekete ellentéteként jelenik meg. A fekete előtag a folyó vizében lévő jelentékeny mennyiségű szerves anyag és vasvegyület bomlási termékével kapcsolatos A Sebes-Körös értelemszerűen sebességének köszönheti nevét, gyors folyására utal.

Kiss alapján a Berettyó a magyar berek, vagyis ingoványos szegélyerdő és a jó, vagyis folyó szavak összetételéből eredeztethető.

Galbáts szerint a Fehér-Körös nevének fehér előtagját onnan kapta, hogy árhullámok idején a Honctő környéki fehér mészkő mederanyag a víz színét szürkés-fehérre festi. A „Körös” honfoglalás előtti ősiségű szó, és a „kres”, „sötét színű” szóval hozható kapcsolatba. Jelentése később elhalványult, de utalhat arra, hogy akkoriban a Fekete-Köröst tekintették főfolyónak.[53]

Hunfalvy szerint is a jó-jő folyóvizet jelent és így a Berettyó jelentése: berek között folyó víz, a berek (=ártéri erdő, ligeterdő) és a jó (=folyó) szavak összetételéből. Kettős-Körösnek a Fehér- és Fekete-Körös összefolyásától a Sebes-Körössel való egyesüléséig terjedő folyószakaszt értjük, míg a Hármas-Körös a Kettős-Körös és a Sebes-Körös összefolyásától a Tiszába való torkolásig folyik.

3.2.10. AZ ÁRVÍZVÉDELMI RENDSZER JELENLEGI ÁLLAPOTA –  FEJLESZTÉSEK A II. VILÁGHÁBORÚTÓL NAPJAINKIG,

A II. világháborútól 1966-ig a védelmi rendszerben érdemleges fejlesztési munka nem történt. A ezután következő 30 év magas és heves árhullámai során töltésszakadás is bekövetkezett, szükségtározásra is sor került. Ezen események ráirányították a figyelmet a fejlesztések szükségességére, 18 beruházást hajtottak végre. 2000-re az előírt magasságúra kiépültek a töltések a Fehér-Körös bal partján, a Kettős-Körös mindkét partján, ill. a Fekete-Körös jobb partján. Így a Körös-vidéki Vízügyi Igazgatóság területén 340 km árvízvédelmi fővédvonal 51,6 %-a előírt méretű lett. Az altalajproblémákat feltárták és vizsgálták, megerősítették az ősmederkeresztezéseket. Három lokalizáló töltés épült az országhatárral párhuzamosan, több, mint 70 km hosszan. Ezeknek a töltéseknek a területen bekövetkező gátszakadásokból származó, mentett oldalon lefolyó víz visszatartása a feladata. Elkészültek a mérgesi és a mályvádi szükségtározók.[54]

3.2.11. A FEKETE- ÉS FEHÉR-KÖRÖS ÁRVÍZI ÉS HIDROLÓGIAI SAJÁTOSSÁGAI ÉS ANOMÁLIÁI[55]

A folyók életében megfigyelhető folyamat az árhullámok tetőző vízszintjének emelkedése. Ennek okai többfélék, egymást erősítők. A fő ok az emberi tevékenységben keresendő, a mellékvízfolyások szabályozása és a betöltésezés folyományaként. Az újonnan előforduló időjárási helyzetek és az éghajlatban bekövetkező változások szintén hatással vannak az árvizek alakulására. A hazai folyók árvízszintjeinek növekedési dinamikája e két folyó tekintetében kiemelkedő. Ez a trend az utóbbi évtizedekben sem változott.

            Egy másik megfigyelhető jelenség az árhullám-levonulási sorrend módosulása. Régebben a Fekete-Körös volt az a folyó, ahol előbb következett be a tetőzés, a tározók (pl. a mályvádi) is ezért létesültek ezen folyó mellett. De az 1995-ös év fordulópontot jelentett, amikor a Fehér-Körösön vonult le előbb az árhullám, az eddigi tapasztalatoktól eltérő módon.

            Érdekes az is, hogy 1966. óta Magyarországon két töltésszakadás volt, ill. majdnem minden árvizet tározni kellett. A szükségtározások fokozatosan áttevődtek magyar területre.[56] (1925-70 között nem volt szakadás ill. szükségtározás nálunk).

            A védelmi rendszerünk folyamatosan fejlődik, az árvízi viszonyok mégis egyre kritikusabbak. Ennek okai a határainkon túl keresendő: ha Romániában a gazdasági élet fejlődésével a vízgyűjtőkön és a medrekben egyre intenzívebb beavatkozásokra kerül sor, az a magyar szakaszokon is érezteti a hatását. A Körösök hazai szakaszain az eddiginél is kedvezőtlenebb lefolyási viszonyok állhatnak elő. A problémák „lejjebb tolódtak” a hegyvidéki és hegylábi területek és a mellékfolyók szűkebb völgyeinek betöltésezése következtében.

            A folyamat mennyiségi becsléséhez az érintett román és magyar vízügyi szakemberek együttműködésére és részletes árvíz-genetikai kutatásokra lenne szükség. A töltések megmagasítása és szelvényének növelése önmagában nem ad elégséges megoldást, aktív árvíz-mentesítési megoldást, a szükségtározását is alkalmazni kell.

(Jelenleg a Fekete-Körösön vannak szükségtározók: a mályvádi nálunk, Románia területén a tamásdai, kis-zerindi és tőz polderi) 

3.2.12. BELVÍZRENDEZÉS, MINT A SZABÁLYOZÁSOK FOLYOMÁNYA, ÉS ÖNTÖZÉS A KÖRÖS-VÖLGYBEN

A belvízrendezés szorosan összekapcsolódik a folyószabályozással. Belvízen mindazt a vizet értjük, amely a töltésekkel védett területen akár csapadékból, akár talajvízből keletkezik és amelynek nincs természetes lefolyása. Általános értelemben a belvízrendezés alatt a kiterjedt mocsarak lecsapolása értendő.

                        A mély fekvésű területeken folytonosan gondokat okozó belvizek, vadvizek problémáját a folyószabályozások nem oldották meg, hiába szüntették meg az áradásból adódó vízutánpótlást. A vizenyős területek nagy kiterjedésének a felszín arculata, a rengeteg terepmélyedés és teknő a fő oka. A töltések sok helyen akadályt jelentenek a felgyülemlő csapadékvíz természetes lefolyásának útjában. Idővel kitűnt, hogy az ármentesítés önmagában nem elegendő, gondoskodni kell a továbbra is jelen lévő, lefolyásukban akadályozott vizek mesterséges levezetéséről a területek művelhetősége érdekében. A töltésátvágások és a zsilipek létesítése sem bizonyult elegendőnek a probléma orvoslására, ezért csatornahálózat kiépítése és a mesterséges vízemelés jelenti a megoldás (szivattútelepek).

                        A belvízrendezés sikerességének érdekében a külvizeket távol kell tartani, el kell különíteni a mélyfekvésű területektől. Ezek leeresztését csak a folyó megfelelő vízállása idején lehet engedélyezni. Külvizek alatt az ármentesített területen kívül és annál magasabban fekvő területekről származó vizeket kell érteni. „A Sebes-Körös alsó szakasza és a Fekete- ill. Kettős-Körös közötti területet az 1893 és 1899. közt épült Felfogó-csatorna (Canalul Colector) védi a külvizek ellen. A 61,5 km hosszú töltések közé fogott csatorna a Sebes-Körös menti Köröstarjántól (Tărian) indul ki […] és Mocsárnál (Mociar) torkollik a Fekete-Körösbe. 

                        A Körösök völgyében erőteljesen fejlesztették a csatornahálózatot – érthető módon – mivel a legmélyebben fekvő területeken, az egykori mocsarak helyén volt erre leginkább szükség.

Míg a csatornasűrűség a Tisza-völgyi síkságon átlag 1,48 km/m² volt, addig az Alsó-Fehér-Körösi Ármentesítő Társulat területén elérte a 14,4 km/m²-t.”[57]

A belvízvédelmi tevékenység kizárólag ármentesítő és lecsapoló társulatok érdekeltségi körére, sőt, sokszor csak az ártér egy részére terjedt ki. A Hosszúfoki, Körös-Tisza-Marosi, Középtiszai Ármentestő Társulatoknál például az ártér 70 %-án nem történt belvízszabályozás és egyáltalán nem foglalkoztak a társulatok a folyótól távolabb eső, mély fekvésű területeken a hóolvadáskor, esőzések alkalmával keletkezett belvizek levezetésével. Másik probléma a külvizek elégtelen levezetése volt. A társulatok árterei nem feleltek meg a belvízgyűjtőknek. A belvízlevezető tervek nem egész vízrendszerekhez, hanem kisebb-nagyobb területek lecsapolására készültek. (birtokhatárokat jobban figyelembe vettek, mint vízügyi viszonyokat)

Az Élővíz-csatorna 1860-ban készült el, Gyula-Békéscsaba-Békésen átmenő és vízzel ellátott Holt-Fehér-Körös értendő alatta. A József-nádor malomcsatorna megépülése után (1830-as évek) a vizet ebből kivezették, és egy új, 10 km hosszú csatornán át Gyulánál az elhagyott Fehér-Körös medrébe vezették. Az elnevezés indokolt, mert partjai mentén jelentős öntözéses gazdálkodás folyik de egyben belvízfőcsatorna is. A gyulai – egykori tűs, Poirrée-rendszerű – ma tömlős gát a csatorna élővízzel való ellátását szolgálja.

                                                                                                                    1. Poirrée-rendszerű tűs gát

               

                                                                                                            

                                        

                

                                                                                                                                1. A gyulai tömlős gát

            A Tisza mellékfolyói közül a Hortobágy-Berettyó-főcsatorna nevét onnan kapta, hogy a Hortobágy folyó medrét összekötötték a Holt-Berettyó torkolati szakaszával. 1879-90 között folytak a munkálatok. A torkolatnál folyt szabályozási és ármentesítési tevékenység, amelynek irányítására kirendeltség működött. A hajózás és ármentesítés céljait is szolgáló Hortobágyi Árvízkapu a Hortobágy-Berettyó-csatorna és a Hármas-Körös torkolatánál 1942-ben készült el, az 1889-ben épült betonzsilip mellett.

                        A belvízlevezetés alkalmával a szükségesnél többször alkalmaztak főcsatornákat, amelyek méretei nem voltak alkalmasak a kül- és belvizek együttes levezetésére.  Az esés a csatornákban kicsi volt, nem tudott kellő ütemben lefolyni a víz. A főcsatornákhoz nagyobb esésű mellékcsatornák csatlakoztak, ami tovább rontotta a helyzetet. Esésnövelő szivattyútelepeket csak ritkán alkalmaztak, mert drága volt, akárcsak a benzinmotoros és elektromos meghajtású szivattyúk. (maradt a gőzmeghajtású).

A belvizes esztendők után nagy csatornaépítésbe fogtak (7430 km), több szivattyú épült nagyobb kapacitással. A csatornákat kotorták, nagyobb főcsatornák mellett árapasztó is épült.

Megkezdte a Vízrajzi Intézet a belvízvédelmi rendszerek korszerű tervezését a vízmennyiség korszerű meghatározásával, de a háború ezt megakadályozta. [58] A belvízrendszer kiépült

                        Az öntözés napjainkban is fontos, teljes egészében nem megoldott kérdés. A probléma már a 19. század elején felvetődött. Terveket készítettek és sürgették is azok megvalósulását. 1863-ban Herrich Károly készített a Körös vidékére vonatkozó öntözőcsatorna tervet, majd 1867-ben a Tisza-Körös közötti hajózó-és öntözőcsatorna tervet, amely a Hortobágy öntözővíz ellátását biztosította volna. Az 1850-es években – szerény méretekben – találkozunk az első alagcsövezésekkel is. 1854-ben Körösladányban maga Bodoky Károly is irányított ilyen munkát. Kvassay Jenő könyvében leszögezi: „Az öntözés áldásai eléggé ismeretesek. Még a szelíd éghajlatú és csapadékban gazdag Anglia sem nélkülözheti azt a rendszeres és intensivebb gazdálkodás mellett. A szárazabb kontinentális országokban pedig a boldogulhatásnak, az időjárás szeszélyein való uralkodásnak egyedüli útját és biztosítékát képezi. […] nem csodálkozhatunk azon, hogy »a Duna és Tisza mentén még élnek öregeink közül, kik a rét létezését (minek a nádasokat, sásokat nevezték) el nem tudják felejteni, s valahányszor aszályos év borúl az országra, a folyamszabályozást okolják érte, és sajnálják a rétet, melyen tavaszszal halásztak, nyáron kaszáltak, őszszel legeltettek – télen pedig tüzelőjüket szedték.«”[59]

Kvassay Jenő a folyószabályozások és öntözés összefüggéseit egészen más nézőpontból vizsgálta. Olyan rendszert javasol az ármentesítésre, amely sokkal közelebb áll a természet által létrehozott fokrendszerhez, csak annak szabályozott, ellenőrzött formája. Valójában felveti a tározók  építésének szükségességét, mint ideális megoldást a nagyvizek levezetésére és visszatartására. Ezeket javaslata szerint öntözési és ipari célokra lehet felhasználni. Az öntözésre is vannak elgondolásai, aszerint, hogy átbocsátó vagy vízzáró az altalaj. Az előbbi esetben egyszerű elárasztó rendszert, az utóbbiban pedig ugyanennek alagcsövezéssel kombinált változatát alkalmazná.

Az öntözéses gazdálkodás elterjedése a 20. század során ment végbe ugrásszerűen. Ehhez nagy segítséget nyújtottak a megépített duzzasztók. A bökényi duzzasztó és hajózsilip megépítésével kezdődött a Körösök öntözési és hajózási célú csatornázásának folyamata, amely során megépült a békésszentandrási (1942), a békési (1969), a körösladányi (1977) duzzasztómű, amelyek lehetővé tették a Fekete- és a Fehér-Körösben a medertározást.

A holtágak ugyancsak tározásra is alkalmasak, melyek szintén biztosítani tudják az öntözővizet. A Körös-vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság területén 33 db 5 ha-nál nagyobb vízfelületű holtág található, 4 hullámtéri és 29 mentett oldali.

A vízhálózat több száz hosszabb-rövidebb csatornából álló mesterséges csatornarendszert képez, amelyben a vizek útját szabályozni tudják. A csatornarendszer számos régi folyásmeder felhasználásával készült, lehetőséget nyújt bizonyos víztározásra, vízvisszatartásra is, mivel a belvízvédelem mellett az öntözést is elősegítik. A rendszer fontosabb elemei: az Élővíz-csatorna (amely nagyrészt a Fehér-Körös levágott régi medrében létesült, a gyulai duzzasztó látja el vízzel, Békéscsaba és a környék öntözési igényeit látja el), a Holt-Sebes-Körös, a Kis-Körös-csatorna, az Ér, a Kálló-főcsatorna, a Keleti-főcsatorna ill. a Hamvas- és a Sárrét-csatornák.

3.2.13. VÍZI KÖZLEKEDÉS A KÖRÖSÖKÖN

A mederrendezés egyik fő feladata a hajózás akadályainak eltűntetése. A következő lépés egy folyó hajózhatóvá tétele érdekében a kisvízszabályozás, amely a meder olyan alakítását jelenti, hogy a folyó sekély helyein, a gázlóküszöbökön, a kritikus vízszűke idején is meglegyen a hajózáshoz szükséges vízmélység. A hajózáshoz szükséges vízmennyiséget a vízfolyást tápláló csatornákkal ill. duzzasztással lehet elérni.

                        Körösök szabályozásának első szakaszában, a 19. sz. végére kialakult a jelenlegi folyó-vonalazás, megépültek a védtöltések. Az Monarchia idején merült fel az igény a Körös-völgy hajózhatóvá tételére is. „1868-ban Klasz Márton, Bodoky Károly, Boros Frigyes állított össze öntöző- és hajócsatorna tervet a Felső-Tisza és a Hármas-Körös között, az Ér völgyén keresztül.”[60]Víziút fejlesztési koncepciók készültek a múlt század fordulóján is. Több mint száz éve a klasszikus gazdasági szempontok sokkal könyörtelenebbül érvényesültek, mint manapság. Az olyan fogalmak, mint például a vizes élőhely nem szerepeltek a közgondolkodásban. A 19. sz-ban a vasútépítkezések lázában a vízi utakkal keveset foglalkoztak, az érintett birtokosi csoportok minden energiát az ármentesítésekre fordították. Az ebből származó mezőgazdasági tőkejövedelmet az államilag is finanszírozott vasútépítkezésekre fordították. A vízi utak és a vasutak összeköttetése az érdekellentétek miatt már akkor sem valósult meg.

Lényegében az 1895. évi XLVIII. törvénycikk foglalkozott először átfogóan a vízi közlekedés fejlesztésével, így kerültek be az érintett folyók közé a Körösök: a Hármas-Körös hajózhatóvá tételére biztosította az anyagi eszközöket. Az 1908. évi IL. törvénycikk újabb forrásokat jutatott a vízi beruházásokhoz, mivel az előző tv-ben foglaltakat sikeresen teljesítették. Ebben is szerepel a Körös, sőt szükség esetén a törvényben nem jelölt, de szabályozandó folyóra is különítettek el bizonyos összeget.[61] A Körösökön nem hoztak létre építésvezetőséget. A Hármas-Körös hajózhatóvá tételét a Hortobágy-Berettyó főcsatorna elősegítette, amely a folyóba jelentős mennyiségű vizet szállított. De e mellett duzzasztásra is szükség volt. Összesen 4 hajózsilip építését tervezték, azonban ebből csak az első, a bökényi épült meg. A nagy cél a Fiumével való vízi összeköttetés megteremtése lett volna. Fontosnak tartották a Kárpát-medence vízrendszerére jellemző észak-déli (délkeleti) irányultság ellensúlyozását egy kelet-nyugati csatornarendszerrel. Az elképzelések középpontjában álló Duna-Tisza csatornához csatlakozott a Körösöket a torkolattól több, mint 40 km-re felfelé hajózhatóvá tévő bökényi műtárgy, amely a maga nemében az első olyan műtárgy volt, amely kifejezetten a hajózás kedvéért duzzasztotta a Körösök vizét. A Hármas-Körös alsó szakaszán,1905-1906-ban, a tiszai torkolattól 5,6 km-re épült meg a vízlépcső, amely egy duzzasztóból és egy hajózsilipből állt. A folyó kis és középvizeinek duzzasztásával biztosította a hajózás számára szükséges vízmennyiséget, és így lehetségessé vált a vízi áruszállítás ezen a szakaszon, Békésszentandrásig. A duzzasztás lehetővé tette a Hármas-Körös alsó szakaszán térség mezőgazdaságának gravitációs öntözővíz ellátását is. A duzzasztómű vasbeton szerkezetű alépítménnyel és Poirée keretes, tűsgátas elzárással épült. Dr. Zielinski Szilárd tervei alapján épült meg, a maga nemében az első vasbeton műtárgy volt a világon.

Az első világháború alatt és az azt megelőző időszakban a Hármas-Körösön mintegy 10-30 ezer t/év mértékű teherszállítás valósult meg. A bökényi vízlépcső az 1937. évi rekonstrukciójáig Öcsödig, azt követően Békésszentandrásig biztosította a stabil hajózási vízszintet jégmentes időszakban. 1941-42-ben elkészült a békésszentandrási vízlépcső és a Hortobágy-Berettyó torkolati árvízkapu. Ezzel a Körösök vízrendszere 115 km hosszon kapcsolódott be a Tisza víziút hálózatába, a Hármas-Körös teljes hosszában, a Kettős-Körös Békésig, a Sebes-Körös Körösladányig, a Hortobágy-Berettyó Mezőtúrig vált hajózhatóvá. A vízi közlekedés emelkedő időszakának a háború és azt követő, elsősorban közúti és vasúti közlekedés fejlesztés vetett véget.

Az 1960-70-es évekre a térségben a hajóforgalom csökkent, akárcsak a műtárgyakra fordítható anyagi források nagysága. Ennek következtében az állandó fenntartást, tisztítást, karbantartást igénylő műtárgy műszaki állapota olyan mértékben leromlott, hogy 1987-ben üzemen kívül helyezték az akkor már 82 éve működő vízlépcsőt. A tönkrement létesítmény és néhány muzeális értékű szerkezeti elem a helyszínen még megtekinthető.

Rendszeres belvízi teherhajózás az elmúlt 50 évben nem történt, és a II. világháború után épült duzzasztóművek hajózsilip nélkül valósultak meg. A Körösökön a másodosztályú hajóút ki van jelölve, de ennek műszaki feltételei a bökényi duzzasztó üzemen kívül helyezésével megszűntek. Ma a hajózás lehetősége a Békésszentandrás alatti szakaszon esetleges, a mindenkori vízállás függvénye.

A kereskedelmi célú hajózás megteremtésének feltétele a bökényi vízlépcső rekonstrukciója és üzembe helyezése. Továbbá a körösi hajózás a tiszai hajózással igen szoros összefüggésben van, attól függ. Ma a parti infrastruktúra hiánya is gátolja a hajózás újraélesztését.[62] Ellenben a rendszerváltás utáni időkben a térség közúti forgalmának növekedése ismét felvetett a hajózhatóvá tétel kérdésének megoldását ezen a folyószakaszon. A 90-es évek második felében vállalkozói csoportok és a Körös-menti települések körében felerősödtek az áruszállítás illetve a turisztikai célú vízi közlekedés iránti igények. A hazai nagyműtárgyak rekonstrukciós programjában előirányozták a bökényi létesítmény felújítását és korszerűsítését. A műtárgy-együttes jövője vízgazdálkodási szempontból is jelentős szerepet kaphatna, segítségével biztosítani lehetne a közvetlen vízkivezetést és vízpótlást a Hármas-Körösből kiágazó vízfolyások részére, aszályos időszakban pedig öntözővízzel láthatók el a folyó menti területek.

Rekonstrukció lenne ehhez az alapvető feltétel. Megvalósíthatósági tanulmány készült környezeti hatásvizsgálatokkal a területfejlesztési lehetőségekkel összehangolt rekonstrukció több ütemben történő megvalósítására, de a pénzforrások hiányában megakadtak.[63]

3.2.14. VÍZFOLYÁSOK A SZABÁLYOZÁSOK UTÁN

A szabályozások jelentős táji beavatkozást jelentettek. Sok helyen a folyót más mederbe terelték az átvágások alkalmazása helyett. Vannak esetek, amikor a folyó medre túlságosan kanyargós, a betorkolás helye kedvezőtlen, vagy a folyó méretei oly csekélyek, hogy a meglevő meder szabályozása vagy átvágások alkalmazása helyett sokkal célszerűbb a régi irányt egészen elhagyni és a folyót mesterséges csatornán vezetni tovább. Erre a Körösök szabályozását tanulmányozva  igen sok példát találunk:

                        A Fehér-Körösnek csak egy 8 km-es szakasza jut Magyarország területére. A szabályozások előtt átfolyt Gyula és Békés belterületén és utóbbi alatt egyesült a Fekete-Körössel. Ma Gyula és Doboz között egyesül a Fekete-Körössel.

                        A Fekete-Körösnél a Fehér-Köröshöz hasonlóan a szabályozásokig állandó medre és folyásiránya nem volt. A szabályozások óta egységes, gátak közé fogott medrébe jól beágyazódott. Ezen a folyón a legnagyobb a vízjárás amplitúdója a Körösök közül.

                            A Sebes-Körös saját vízgyűjtője meglehetősen hosszú, keskeny sávban helyezkedik el a Berettyóé és a Fekete-Körösé között. A szabályozások előtt a folyómeder  Körösharsánytól a Kis-Sárrét ingoványainak déli szélén beleveszett a mocsárba.  Ezért Körösharsánytól kezdve a Foki-hídig teljesen új 35 km-es csatornát ástak a számára. Ebben nemcsak a Sebes-Körös árvize, hanem a Kis-Sárrétbe jutó egyéb vizek is jó lefolyást találnak. A Sebes-Körös Körösladány alatt egyesül a Kettős-Körössel, innen nevezik az egyesült folyókat Hármas-Körösnek.

                        „A régi, szabályozás előtti vízrendszerben nem volt Kettős-Körös, hanem a régi Fehér-Körösbe Békésnél ömlött be a Fekete-Körös és ettől lefelé a Tiszáig a folyó neve Nagy-Körös volt. Ez Köröstarcsa alatt vette fel jobbról a Sebes-Köröst.

Ma viszont  a szabályozott Fehér-Körös Gyulától északra egyesül a Fekete-Körössel és innen kezdődik az újonnan létesített Kettős-Körös, amely a Sebes-Körös beömléséig tart. A Kettős-és a Sebes-Körös pedig egyesülve, mint Hármas-Körös viszi a Körös-rendszer összegyűjtött vizét a Tiszába.”[64]

                        A Berettyó a Körösök rendszerében ma is a legnagyobb, bár a megrövidítésekkel az alsó szakaszon jelentős vízgyűjtő területet vesztett A régi Berettyó Berettyóújfalu, Bucsa, Mezőtúr érintésével Mezőtúrnál torkollott a Nagy-Körösbe, és mellékfolyója volt a Bucsánál betorkolló Hortobágy. A szabályozás előtt Bakonszegnél a Nagy-Sárrétnek nevezett mocsárban veszett el. Az ellaposodott völgy Bucsánál egyesült a Hortobágy völgyével. Ecsegpusztától kezdve a folyó – bár bizonytalan partok között – ismét medret alkotva folyt tovább, felvette az egykori Mirho-Kakat-eret, majd nagy kanyarokat leírva a Nagy-Körösbe torkollott. Ma az új, szabályozott Berettyó Szeghalom alatt a Sebes-Körösbe ömlik, a Hortobágy pedig Hortobágy–Berettyó-főcsatorna néven, új mederben fut Mezőtúr alatt a Hármas-Körösbe.[65] A Berettyó szabályozott hossza az eredeti 1/3-ára csökkent, esése jelentősen megnőtt. Mai formájában teljesen új folyó. Alsó 19 km-es szakaszán a Keleti-főcsatorna megépítése óta vízjárása elveszítette természetes jellegét. [66] A folyó műcsatorna jellegű lett, miután Túrkeve alatti óriási kanyarulatait átvágták. A Hármas-Körös visszaduzzasztásának megakadályozása céljából torkolati zsilipet építettek rá, majd 1942-ben árvízkapu készült a folyón.

                        A Hármas-Körös egykori nagyívű meanderhálózatát a szabályozások során átalakították, a nagy kanyarulatokat átvágták, 234 km-ről 91 km-re csökkent eredeti hossza (60 %). A folyó vízjárásában kedvező fordulatot hozott a bökényi és a békésszentandrási duzzasztógátak megépítése 1906-ban illetve 1942-ben.

                            A vízhálózat több száz hosszabb-rövidebb csatornából álló mesterséges csatornarendszert képez, amelyben a vizek útját szabályozni tudják. A csatornarendszer számos régi folyásmeder felhasználásával készült, lehetőséget nyújt bizonyos víztározásra, vízvisszatartásra is, mivel a belvízvédelem mellett az öntözést is elősegítik. A rendszer fontosabb elemei: az Élővíz-csatorna (amely nagyrészt a Fehér-Körös levágott régi medrében létesült, a gyulai duzzasztó látja el vízzel, Békéscsaba és a környék öntözési igényeit látja el), a Holt-Sebes-Körös, a Kis-Körös-csatorna, az Ér, a Kálló-főcsatorna, a Keleti-főcsatorna ill. a Hamvas- és a Sárrét-csatornák.

                        A Körös-völgy mai vízrajzára az immáron szabályozott folyóvizek, sűrű csatornahálózat, állóvizek állandó jelenléte, felszín alatti vizek (talajvizek, rétegvizek) jellemzőek.

3.2.15. ÖSSZEFOGLALÁS (lásd III./4. Melléklet)

A folyószabályozások zöme a Körös-vidéken 1835 és 1845 között ill.1856 és 60 közti időben zajlott. Mintegy 60 átmetszést hajtottak végre, a medret bővítették, elvégezték a kétoldali töltésezést.

                        1870 után kiderült, hogy a Fehér-Körös alsó folyásának átmetszései nem fejlődtek jól az agyagos meder és a kis esés miatt, ezért 1-1,5 m mélyen gépi kotrást végeztek. Egyértelművé vált, hogy a 100 m széles hullámtér itt csak akkor elég, ha azt minden ősszel letakarítják. A Fehér-Körös fejlődésére nem hagytak elég területet, ami sok gondot okozott az elmúlt 150 évben. 

                        A Fekete-Körös eredetileg sűrű erdőn folyt végig. A mederbe dőlt fákat eltávolították, mederkiágazásokat, oldalmélyedéseket áttöltötték, 78 mederátmetszés készült, fenékkotrás és folyamatos mederbiztosítás mellett 100-120 méterre építették az árvédelmi töltéseket. A Fekete-Körös szabályozása általában eredményesnek mondható, az árhullámok simán vonulnak le, és az esésviszonyok megfelelnek a meder anyagának.

Hibaként róható fel a keskeny hullámtér, a folyó szakadó partjával szorosan és párhuzamosan épített árvédelmi töltés, illetve a túl sok átmetszés a felső szakaszon.[67]

1900-ig a Körösökön 248 átvágást végeztek, amelyek következtében összesen 546 km-rel rövidültek meg. A polgári forradalomtól a Kiegyezésig tartó csaknem két évtized a vízszabályozások történetében az a korszak volt, amikor az újabb területek meghódítása a földszerzést, az extenzív fejlődést segítette elő. A nagy anyagi áldozatokkal az irányítók és a kétkezi munkások szorgalmával végrehajtott munka meghozta a várt eredményeket. Gyakorlatilag befejeződött a Tisza, a Körösök, a Berettyó, a Maros, a Sárvíz-Sió-Kapos szabályozása. A továbblépés útját a folyószabályozás továbbfejlesztésében, a mocsarak teljes felszámolásában, a hegy-és dombvidéki területek lecsapolásában és nem utolsó sorban – szükség esetén – az öntözési lehetőségek biztosításában kellett keresni.

                        A folyó szüntelenül működő erői ellen csak folyamatos munkával lehet küzdeni. Végleges mű, végleges állapot nincsen. Jól sikerült műnek azt kell tekintenünk, amelyet aránylag kevés és könnyen elvégezhető munkával lehet egyformán jó állapotban fenntartani.

Ugyanakkor Kvassay Jenő 140 évvel ezelőtti gondolkodásmódja a természet-, környezet- és tájvédelem mai szemléletét tükrözi, amelyet egyik kritikájában fogalmaz meg: „A míg a folyószabályozásoknál az eliszapolást hagyták figyelmen kívül, addig a lecsapolásoknál a vízfelületek átalakító befolyásának az éghajlatra vonatkozólag igen kevés, sőt úgyszólván semmi jelentőséget sem tulajdonítottak. A mocsárok, lápok és tavak lecsapolása egész mániává fejlődött ki, mely a pillanatnyi haszon kedvéért feláldozza a legtartósabb és legbiztosabb jövőt. A mit a nemzetgazdaság az erdőkről állít, hogy hitbizománynak kell azokat tekintenünk, melynek csak élvezete a mienk, magához a tőkéhez azonban soha sem szabad nyúlnunk, ugyanazt mondhatnók az országban elszórt nagyobb vízfelületekről is. A mi a tenger a szigeti és parti, ugyanaz a tó, láp, mocsár és erdő a kontinentális klímára nézve: a mérséklet szabályzója, az ellentétek, az időjárás szeszélyeinek kiegyenlítője. […] A vízfelületről jövő áramok nemcsak a mérséklet túlkapásait csökkentik, mérséklőleg hatva egyik a másikra, hanem vízgőzök következtében az illető vidéknek nappal valódi ernyőjévé, éjjel pedig takarójává válnak.”[68]

3.3. A vízügyi szervezet[69]

A hazai árvízvédelem szervezete az ismétlődő árvízkatasztrófák kényszerítő hatására, fokozatosan alakult ki. A vízrajzi tevékenységet, az árvízi előrejelzést és jelzést több intézmény végezte, szükséges volt a hatékony védekezés érdekében ezeket összehangolni, központi szervezetet felállítani a koordinálásra, vagyis egységes vízrajzi szolgálatot kialakítani.

                        Az ország közigazgatási rendjének megfelelően az ár elleni védekezés a vármegyék irányítása alá tartozott még a 19. század elején is, vezetői a szolgabírák voltak. Az árvízvédelem feladata közmunkaként a jobbágyság terhe volt. A nemesség ez alól is mentesült kiváltsága révén. Egyes megyékben születtek határozatok arra, hogy árvíz esetén a nemes is köteles a védekezésben részt venni, vagy cselédei közül bizonyos számú embert kiállítani, ill. alkalmas eszközökkel segíteni a munkát. A törvényi rendelkezések sokáig csak az árvíz bekövetkezésére vonatkozott, a közvetlen védekezés elhárítására. A megelőző jellegű szervezeti intézkedésre először az 1855-ös súlyos károkat okozó tiszai árvíz után került sor, különös tekintettel a gátak fenntartására és azok gondozására. 1871-ben már törvény rendelkezik a gátrendőrség intézményéről, amely a gátak rongálását hivatott szankcionálni. Ekkor írták elő a vízszabályozó társulatok teendőit, a gát gondozását, gátőrök alkalmazását, gátvédelmi szabályozások kidolgozását, árvédelmi tartalékalap elkülönítését. A gátak fölötti főfelügyelet joga a közmunka- és közlekedésügyi minisztert illeti. Ez a gátrendőri törvény az árvédelem megszervezésének általános elveit rögzítette, de a végrehajtást nem részletezte, és a társulatok feletti felügyeletet továbbra is a törvényhatóságok kezében hagyta.

                        Az 1881-es tiszai árvíz felhívta a figyelmet a szabályozás szükségességére.  Ekkor az Országgyűlés komoly összeget biztosított a Tiszán és mellékfolyóin végzendő felvételekhez, mérésekhez, de központi irányító szervet továbbra sem szervezett.

                        Önálló Hydrographiai Intézet felállítása mellett sok neves tudós küzdött éveken át, hogy a szükséges rendszeres kutatás és vizsgálat biztosítva legyen. Ennek eredményeképpen 1886-ban megkezdhette a Vízrajzi Osztály a működését a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium Műszaki Tanácsán belül. Kis költségvetéssel és nagy célkitűzésekkel indult meg a központi szervezet, a világon az elsők között. Feladatköre a mai napig aktuális: a folyamszabályozás, ármentesítés, vízhasznosítás és hajózás érdekében szükséges adatok összegyűjtése, ezek földolgozása és közrebocsátása. Valamint az adatok módszeres elemzése és alkalmazása a gyakorlatiban, folyóvizeink életműködésének és törvényeinek ismeretében. A megalakulás évében már 132 vízmércén észlelték rendszeresen az adatokat.[70]

                              1890-től a vízügyi feladatok zöme a Földművelésügyi Minisztériumhoz tartozott, innen kezdve beszélhetünk központi igazgatásról. 1899-től ennek egyik főosztályából hozták létre  az Országos Vízépítési Igazgatóságot, amely 1928-ig önálló hivatalként működött a minisztérium keretében. Vezetője Kvassay Jenő volt.

                        A szervezetek rendszerének felépítése területi alapon történt. Az első világháború végén három típusa volt a vízügyi szervezeteknek: a kultúrmérnöki hivatal, amelyet Kvassay Jenő hozott létre 1879-ben, a folyammérnöki hivatal, valamint az ideiglenes jelleggel működő kirendeltségek (építésvezetőségek).

                        A kultúrmérnöki hivatalok a Földművelésügyi Minisztérium felügyeletében működtek (az 1885. évi 23. tc., a vízjogi tv. értelmében). 1918-ban 19 központ volt, amelyek mindegyikének hatásköre 3-4 vármegyére terjedt ki. (A Körösök vidékének területén az Aradi kultúrmérnöki hivatal működött, amelyhez Arad, Békés, Csanád és Csongrád megye tartozott)

A hivatalok feladata a műszaki tervek készítése és a munka egy részének irányítása. A műszaki véleményt ők adták, de a törvényhatóság engedélyezett.

A folyammérnöki hivatalok – amelyeket 1871-től kezdtek így nevezni – feladata  a hajóutak  ellenőrzése, államköltséges folyószabályozások tervezése, a védművek felügyelete és a társulatok ellenőrzése. Hatáskörüket folyószakaszok szerint határozták meg. (E szerint az első világháború végén a Gyula-i folyammérnöki hivatal a Körösök alsó szakaszán gyakorolta feladatait.)

                        A folyók által befolyásolt területeken társulatok működtek, amelyek az anyagi eszközöket biztosították, egyfajta társadalmi kontrollként funkcionáltak. Két típusuk különböztethető meg: a vízszabályozó és ármentesítő társulat, valamint a vízhasznosító társulat.

A vízszabályozó társulatokat a folyammérnöki hivatalok ellenőrizték. Fő feladatuk az állami folyószabályozások után a töltések építése és fenntartása, a Duna és Tisza fontosabb, nem állami kezelésű mellékfolyóinak saját költségű szabályozása és az 1880-as évektől a belvíz vezetés.

Ezek általában kényszertársulások voltak, abban az értelemben, hogy az ártéri területek összes tulajdonosának kötelező volt belépnie.

A vízhasznosító társulatok az olyan kultúrmérnöki munkákat láttak el, mint felsőszakasz szabályozás, lecsapolás, vízrendezés. A műszaki felügyeletet is ők végezték. Ezen társulatok jellemzője volt, hogy egy-egy munkára álltak össze.

A Körös menti társulatok elsődlegesen ármentesítő, másodsorban vízszabályozó társulatok voltak. Bár a folyó szabályozásához az állam adott segítséget, a Körös és a többi mellékfolyó medrének rendezése nem volt állami feladat, mint a Dunáé vagy a Tiszáé. Az alsó folyószakaszok szabályozása azonban a tiszai munkák sikerének feltétele is volt, ezért a kettőt nem lehetett egymástól elválasztani. Amikor azonban a Tisza szabályozása befejeződött, nem volt állami támogatás a körösi munkákhoz sem. 1871-ig a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium fennhatósága alatt a társulatokat átszervezték. Új alapszabályt kaptak, feladataikat meghatározták. Kettős feladatuk volt a védművek építés és fenntartása, illetve a kisebb folyók, folyószakaszok szabályozása. Meg kellett felelni az új igényeknek. Ennek megfelelően a belvízrendezés lett az egyik fő elvégzendő vízi munka.

A belvízlevezetést tehát az ármentesítő társulatok csak utólag iktatták feladataik közé, hiszen szükségessége csak az ármentesítés következményeként jelentkezett. Helyi jellegű lecsapolásokat azonban már jóval a társulatok megalakulása előtt is végeztek a megyék, ill. a kultúrmérnökség megszervezése után (1879.) számos kisebb lecsapoló társulat alakult.

Társulati statisztikákból tudjuk, hogy a vízborított és veszélyeztetett területek ebben az időben  a Körösök területén 740.000 ha, a vízhasználati társulatok árterei pedig  Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Csongrád és Csanád-Arad-Torontál megyékben 9.000 ha volt.

                        A 1919-ben, a Tanácsköztársaság kikiáltása után a Földművelésügyi Népbizottságon belül Vízgazdálkodási osztály alakult, amely11 egységből állt. Ilyen ügyosztály volt példaként a lecsapolással illetve az öntözéssel foglalkozó ügyosztály.

                        A Körös-völgy árvízvédelmi rendszere és szervezete Trianon után nagy változásokon ment át: A régi Magyarországon az önálló területtel bíró ármentesítő társulatok száma a Tisza-völgyében 41 volt. (lásd III. Melléklet)A trianoni békediktátum a kialakított egységes műszaki rendszert és védelmi szervezetet feldarabolta. Ez igen kiszolgáltatott helyzetet teremtett. Az alsóbb fekvésű magyar területek védelmi biztonsága a román területen lévő töltésszakaszok védelmével szoros összefüggésbe került, mivel a Romániához csatolt területek belvizei a magyar területen jutnak levezetésre továbbra is. Példaként említeném a drasztikus változások érzékeltetésére, hogy a Fekete Körösi Ármentesítő Társulat területének 39%-a maradt nálunk, a 165 km megépített töltésből 164-et elvettek.[71]

                        Az 1924. évi román-magyar vízügyi egyezmény a vagyonmegosztást rögzítette és a létesítmények jó állapotban tartásának szándékát tartalmazta. Garantálta az együttműködést és a gyors információcserét árvízi védekezés idején. Az elkövetkező évek árvízi eseményeinél azonban kiderült, hogy az egyezményes kötelezettségek nagyrészt csak írásos ígéretek maradtak.

                        A területi vízügyi feladatokat a két világháború között is a folyammérnöki  és a kultúrmérnöki hivatalok és kirendeltségek látták el.

A folyammérnöki hivatalok az ármentesítő és belvízlevezető társulatok munkáját ellenőrizték. Miniszteri megbízottak a hivatalok főmérnökei voltak. A terveket ők vizsgálták át, ellenőrizték a végrehajtását, ők is terveztek.

A szakdolgozatban vizsgált terület tekintetében a Gyulai Folyammérnöki Hivatal működési területe Trianonnal 285 km folyószakaszra csökkent, a bökényi duzzasztó és hajózsilip üzemben tartása volt a feladata, ill. ellenőrizte a körösi vízszabályozó társulatok munkáját.

Hódmezővásárhelyi Kultúrmérnöki Hivatal Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Csongrád valamint Csanád-Arad-Torontál megyékben összesen 14.337 km²-en volt illetékes. Fő teendője az öntözőtelepek létesítése és az artézi kutak üzemeltetésével kapcsolatos feladatok ellátása volt.

                        A két világháború között a vízügyi igazgatás rendszere tehát megfelelt a 19. század végén kialakult állapotnak. A területi szervek esetében  találni ugyan új vonásokat, de a minisztérium, a kultúr- ill folyammérnöki hivatalok, kerületi felügyelők hatásköre nem változott. A hivatalok a korábbi normák alapján dolgoztak ill. a központi szabályozás nélkül döntöttek egyes ügyekben.

Ezért a központi szervezet bővítése vagy átszervezése helyett célszerűbbnek látszott a bizonyos fokig független szakhivatalok létrehozása, amelyek központi és területi feladatokat is elláttak. Ilyenek a Halélettani és Szennyvíztisztító Kísérleti Állomás, az Országos Halászati Felügyelőség és a speciális feladatok ellátására öt szakhivatal: a Vízrajzi Intézet (1929), az Országos Öntözésügyi Hivatal (1937), a Vízierőügyi Hivatal (1942), az Országos Közegészségügyi Intézet (1927), és az Országos Árvízvédelmi Kormánybizottság (1940). Mellettük fontos szerepe volt a vízszabályozó és vízhasznosító társulatoknak, bár számuk csökkent.

A 30-as években a Földművelésügyi Minisztérium alatt két főosztály működött: Vízügyi Adminisztratív Főosztály és a Vízügyi Műszaki Főosztály. Utóbbi ellenőrizte a folyammérnöki ügyeket a Folyammérnöki Hivatalon, a Vízrajzi Intézeten, a kirendeltségeken és a vízszabályozó társulatokon keresztül. A Kultúrmérnöki Ügyosztály, Kultúrmérnöki Hivatal felügyelte a vízhasználati társulatok működését. A Műszaki ügyosztály hatáskörébe tartozott a Halélettani és Szennyvíztisztító Kísérleti Állomás is. A Kereskedelemügyi Minisztérium hatáskörébe tartozott a társulatok szivattyútelepeinek gépészeti berendezéssel való ellátása.

    A Vízrajzi Intézetben 1930-tól szerkesztési és tanulmányi csoport működött, amely állam és társulati költséggel készült műtárgyak (zsilipek, duzzasztók, gátak, hidak…) tervezésével és a tervek elbírálásával foglalkozott. E csoport kezdte meg a békésszentandrási vízlépcső terveinek készítését, amely munkát később a Körös-völgyi Vízszabályozások tervezőcsoportja vett át.

            Az 1940-es árvíz hatására Országos Árvízvédelmi Kormánybizottságot hoztak létre.

A belvízvédelmi tevékenység kizárólag ármentesítő és lecsapoló társulatok érdekeltségi körére, sőt, sokszor csak az ártér egy részére terjedt ki.

                        Belügyminisztérium Vízrajzi Osztálya foglalkozott a vízminőség védelmével.

Iparügyi Minisztérium Mélyépítésügyi és Épületszerelési Szakosztálya az államsegélyes ügyekkel, községi és városi vízvezetékekkel. Földművelésügyi Minisztérium két osztálya foglalkozott a vízügyi dolgokkal: a Vízjogi és a Kultúrmérnöki Osztály.

                        A második világháború utáni átszervezések következtében a Vízügyi szervezet 1952-ben a következőképpen nézett ki: Földművelésügyi Minisztérium Öntözési és Talajjavítási Főosztálya, amely alá tartoztak a kultúrmérnöki és belvízrendező hivatalok, az öntöző vállalatok és a mezőgazdasági vízügyi tervező, beruházó és építő vállalatok. A Közlekedési és Postaügyi Minisztérium Árvízvédelmi és Folyamszabályozási Főosztálya felügyelte a Vízgazdálkodási Tudományos Intézetet, az Árvízvédelmi készenléti Szervezetet, az Árvízvédelmi és Folyamszabályozási Hivatalok és a Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalatot.

3.4. Erzsébet-ligetek – faültetési mozgalom a vidéken

Erzsébet királyné 1898. szeptember 10-én Genfben tragikus merénylet áldozata lett. A magyar országgyűlés emlékét törvénybe iktatta. Halála után a Földművelésügyi Minisztérium körlevelet bocsátott ki, amelyben kérte a királyné emlékére fák ültetését. Az ültetendő fafajtákat az ültetők belátására bízták, de megemlítették, hogy jó lenne, ha lennének kiültetve leboruló koronájú fák, szomorú fűzek, kőris, valamint a királyné kedvenc fái, tölgyek, fenyők, valamint egyéb hosszú életű fafajták. A megindult mozgalom ugyanez év november 19-én, Erzsébet napján vette kezdetét, amelynek során mintegy 3 millió fa és cserje került kiültetésre ez év őszén és a következő év tavaszán.

A faültetési mozgalomban a Körös-vidéki ármentesítő, belvízrendező társulatok és a Gyulai Folyammérnöki Hivatal is kivette a részét. Az elmúlt száz év alatt a folyók mentén a gátőrházak helyett új, korszerűbb őrházak épültek, a folyók árvízszintjeinek folyamatos emelkedése miatt a töltéseket többször kellett magasítani. Ennek folyományaként a száz évvel ezelőtt ültetett fák közül igen sok megsemmisült. Ezek ellenére még mindig találhatók a száz éves fákból.

Az Alsó-Fehér-Körösi Ármentesítő, Belvízszabályozó és Vízhasznosító Társulat a gyulai székházának udvarán 9 db kőrist és egy tölgyfát ültettek el. A Fehér-, Kettős-Körös és Csiger patak menti tizennyolc gátőrháznál és egyéb létesítménynél 127 db kőrisfa és 2 db tölgyfa került kiültetésre. A mai magyar-román határ menti egykori gelvácsi szivattyútelepnél két kocsányos tölgy máig megmaradt.

Az 1855. évi nagy gyulai árvíz után a településen átfolyó Fehér-Köröst elterelték. Az elkerülő 19,1 km hosszú csatorna építését 1856 és 58 között  végezték. Ekkor ez a munka sz a császári birodalom legnagyobb közmunkája volt. A munkálatokat Ferenc József és Erzsébet királyné is megtekintette. Ennek emlékére, azon a helyen, ahol ekkor elhaladtak, a gátőrháznál – melynek helyén ma a Körös vidéki Vízügyi Igazgatóság Szanazugi Védelmi Központja áll – 1898. novemberében 7 db kőris és 1 db tölgyfát ültetett el a társulat és „Erzsébet királyné emlékfái” szövegű táblával jelölte meg. A látogatás emlékére a dobozi kastélyparkban (Wenkheim Rudolf kastélyában is megfordult a királyi pár) több tölgyfát ültettek el. A községtől távolabb, déli irányba a régi Fekete-Körös medrében még található 10 db védett fehér nyár, amelyek szintén a mozgalom keretében kerültek kiültetésre. Ugyancsak Doboz határában,a Gyepes csatorna menti (óvári) szivattyútelep és csatornaőrház ugyan már megszüntetésre került és lakóházzá alakították, de az 1898-ban ültetett kocsányos tölgy és emléktábla ma is látható.

A mai határainkon kívül eső területeken is történtek kiültetések:

A Fehér-Körös jobboldalán a határtól 22 km-re lévő Köröskisjenő községnél facsoportot, a folyó átellenes oldalán 6 fenyőt és 20 sorfát ültetek. A folyó távolabbi szakaszán a Felső-Fehér-Körösi Ármentesítő Társulat Borosjenői Szakaszmérnöksége gátőrházaiknál 7-7 db kőrisfából álló facsoportot telepítettek. A Berettyó menti gátőrházaknál A Bihar-Berettyó Társulat (Nagyvárad) szomorú habitusú köriseket és szomorúfűzeket ültetett. Ezek helyét ma emléktábla őrzi. A Fekete-Körösi Társulat (Nagyszalonta) 100 fenyőfát ültetett a gátőrházaknál, a Hosszúfoki Társulat (Békés) a Kettős-Körös menti őrtelepeknél és a töltések mentén  100 db tölgy és 100 db fenyőfát ültetetett.

A Hármas-Körös bal parti, mentett oldalán, Gyoma város belterületén helyezkedik el a 13 ha nagyságú hantoskerti, Holt-Körös által körülvett terület, amelyet az Ivánfenéki Társulat és az itteni nőegylet telepített be a királyné emlékére. E jelentős,városképformáló részben van a királynéról elnevezett Erzsébet-liget, amely a városközpontból gyaloghídon át közelíthető meg. A liget helyi jelentőségű természetvédelmi terület.

Szarvas város nyugati szélén is található egy 12,8 ha-os Erzsébet-liget. Ezt a Hármas-Körös holtági területe, ahol már ez előtt is volt füzes. Az Erzsébet-liget nevet 1898. után kapta, ekkor a Kákafoki Társulat és Bolza Pál gróf díszfákat telepített ide. A helyi jelentőségű védett területnek 50 értékes fája van, köztük páfrányfenyő, mocsári ciprus, szivarfa, császárfa, vadgesztenye, kőris. A vízparton gyönyörű mocsárciprusokból álló fasor maradt meg.



Öcsöd község északnyugati szélén a Hármas-Körös mentett oldali részén húzódik az Álomzugi-Holt-Körös ág. A 22 ha-os területből 944 nölnyi területen Erzsébet-ligetet létesített a  Mezőtúr-Mesterszállási Ármentesítő Társulat. 1550 db fát ültettek itt el, a terület jelenleg helyi védettséget élvez.

A Gyulai Folyammérnöki Hivatal is több helyszínen részt vett a mozgalomban: a Csiger-zugban, amely a Hármas-Körös egyik holt ága által határolt terület, ill. a Csengedi Holt-Körös ág közelébe, együttesen 170 fát telepítettek.[72]


3.5. Műszaki létesítmények a folyókon és környezetükben

3.5.1. GÁTAK, TÖLTÉSEK

3.5.1.1. GÁTAK TÍPUSAI[73]

1.Védőgátak:

                        Az árvízek kártételeit jelentékenyen mérsékelni lehet, ha gondoskodunk a kitört árvízek gyors levezetéséről. E célra szolgálnak a társulatok belvízcsatornái, amelyeknek védgátjai több helyt az árvízek lokalizálására használhatók.

2. Nyúlgátak:

                        A gátak megfejelése, vagy sapkázása. Sok esetben, különösen egyre növekvő árvízeknél a védekező mérnököknek nincsen elegendő ideje és elegendő ereje, hogy a védgátak méreteit nagy arányban növeljék, a védgátakat megerősítsék. Ilyen esetekben a mérnök a gát koronájának víz felőli oldalán földből, vagy földdel telt zsákokból egy kis gátat, nyúlgátat épít és azt karókkal, deszkákkal megerősíti.

3. Nyári gátak:

                        A nyári árvízek rendszerint alacsonyabbak, mint a tavasziak. A nagy kiterjedésű, termékeny talajú hullámtéri területeket ezért nyári gátakkal szokás védeni, hogy kapás növényeket termelhessenek rajtuk. Ezeket a tavaszi magasabb árvízek ellen nem is védik, több esetben a nyári gátak a meder képződését elősegítik.

4. Forrás-foglalók, szorító-gátak

                        A gátakon átszivárgó vizek kártételei ellen a védtöltés mentett oldalán forrás-foglaló, szorító-gátakkal védekeznek. Ameddig a gátak oldalán csak szórványosan és tiszta vízcseppek mutatkoznak, az a szivárgás nem veszélyes. Néhol nem csak a gátakon, de ez alatt átszivároghat a víz. Laza talajon felépített gátakon a szivárgás már olyan nagy mértékű lehet, hogy az átszivárgó víz nagyobb területet elboríthat. Gyakran a gátaktól messzebb forrás alakjában feltörhet a víz. Ilyen esetben a feltörő vizet (buzgárokat) fiók gátakkal veszik körül és az ebben összegyűlt víz ellennyomásával szüntetik meg a víz feltörését.

A forrás-foglaló, vagy szorító-gátak magasságát nem célszerű növelni. Ahol tehát egy sor szorító-gáttal nem tudják a szivárgást mérsékelni, ott egy másik sort építenek. A szorító-gátakat a főtöltéstől 100-200 méterre építik, ahol a víznyomás görbéje már a talaj színe alá esik. A második sor szorító-gátat szintén 100-200 méterre építjük az elsőtől. Mindig célszerűbb a víz nyomását két-, háromfelé osztani, mint túl magas szorító-gátat építeni. A szorító-gát magassága csak kevéssel lehet több, mint a főtöltésen átszivárgó víz legmagasabb pontja. Ha a szorító-gát túlságosan magas, úgy ez a főtöltésben magasra szorítja fel a vizet, ez pedig átáztathatja, meggyengítheti magát az anya-gátat. A szorító-gát tulajdonképpen csak kisegítő eszköz, kétélű fegyver, ezért ahol csak lehet, az átszivárgás ellen is mindig jobb a víz felől védekezni.

A Fehér-Körösön, Gyula mellett – nem egészen két hónap alatt – megépült az Alsó-Fehér-Körösi Ármentesítő Társulat Poirée-rendszerű tűsgátja, amely 1896. októberében üzembe állítva, duzzasztásával lehetővé tette a városon, valamint Békésen és Békéscsabán keresztülfolyó egykori Fehér-Körös (mai nevén az Élővíz-csatorna) friss vízzel való ellátását öntözési, ipari és egyéb célokra. A tűsgátat az 1990-es évek második felében elbontották, s helyébe 1998-ban tömlősgátat építettek.

3.5. 1.2. GÁTAK MEDERFEJLESZTŐ RENDELTETÉSE[74]

A gátaknak elsősorban az a rendeltetésük, hogy az árterületet az árvizek kártételei ellen védjék, másodsorban pedig, hogy a meder képződését, jobb beágyazódását segítsék. Ahol a mederben keményebb és szívósabb réteg van, ott nehezen tudja a folyó a medret mélyíteni. Itt szükség van arra, hogy az ember beavatkozzék és mesterséges eszközökkel, olykor kotrással eltávolítsa a lefolyás akadályait. Sok költséget meg lehet takarítani azzal, ha kevésbé kötött talajban a meder fejlesztését a víz erejére bízzák. A meder helyes irányú képződésére legtöbb hatásuk a hosszan tartó és sűrűn ismétlődő középvizeknek van. A nagy árvizeknek nem építő, hanem inkább csak romboló hatásuk mutatkozik. A Hármas-Körösnél megtehették azt, hogy a medertől jobbra balra közel egyenlő távolságban építették fel a védgátakat és ezekkel követték a meder irányát és még a hullámtér rendezésével és leásásával is siettették az árvizek levonulását. Olyan szabályos folyómedret és gátrendszert építettek, amely ha előbb elkészül, mint a külföldi szakértők mondták, mintául szolgálhatott volna a Tiszának. (p. 152.)

3.5.1.3. A GÁTAT VESZÉLYEZTETŐ JELENSÉGEK,  A GÁTVÉDELEM MÓDSZEREI

Az idők során bebizonyosodott, a töltések megépítése önmagában nem elegendő, azok fenntartása, jó karban tartása elengedhetetlen az ár elleni védekezés során. Ezért hívták, hívják sokszor ma is az árvízvédelmet gátvédelemnek. Árvíz idején a gátak gyakran heves támadásoknak vannak kitéve, amelyek veszélyeztetik a mögöttes területek biztonságát. A gátakat a meghágás, az elhabolás, az átázás ill. megcsúszás, valamint az aláüregelés veszélye fenyegeti. (lásd II. Melléklet)

                        A meghágás ellen a töltéskorona tetején emelt nyúlgáttal lehet védekezni az árvíz ideje alatt. A víz túlcsordulásán kívül abban az esetben is szükség van erre, ha az átcsapó hullámok a mentett oldal felőli rézsűt kikezdéssel fenyegetik.

                        Az elhabolással fenyegető hullámverés a mindenkori, változó vízvonalban támad. A hullámok magassága három tényezőtől függ: a szél erejétől, a hullámzó víz mélységétől és a víztükör szélességétől. Már a kezdeti időszakban gyepesítéssel védekeztek ez ellen.

Vásárhelyi Pál 1846. évi "A Tisza folyó általános szabályozási tervezeté"-ben a töltések gyepesítéséről (p. 101.) írja: "Legjobb, ha a gyepesedés lóhere, vagy más fűfajú magvetéssel eszközöltetik: az elsőből a lucernát kivéve mind jó. Különösen ajánlott a török lóhere (Esparsette, Hedysarum onobrychis), mivel az minden fajú fűvel örömest párosul s elfajulásával több évek múlva kemény gyepet hagy hátra."[75] Ez sokkal hatékonyabbnak bizonyult a cserje ültetésnél, amely ráadásul a védekezés során akadályozta a munkát. Korán rájöttek, hogy ha a gát rézsűjére a vízvonalban és mintegy 30 cm-rel alá nyúlóan rugalmas párnát tesznek – például rőzsekévék sora vagy vastag szalmaszár borítás karózással, gerendákkal rögzítve – igen eredményes védelmet nyújt a hullámok támadása ellen. Ezeket a vízállás változásának megfelelően mindig át kell helyezni. Ez a módszer a természetből vette a példát, ahol az erdei és a réti gaz és törmelék széles sávban meggyülemlett a gát mellett.

                        A töltésvonal elé telepített árvédelmi füzesek csillapítják a hullámokat, de teljesen nem törik meg őket. "Régi megfigyeléseken alapuló tapasztalat, hogy a kellő nagyságú és sűrűségű erdőségek, illetőleg fűzesek a hullámok erejének megtörésére kiválóan alkalmasak. Vannak töltésvonalak, melyek zárt állományú erdőségeken vonulván keresztül, a hullámverések ellen jóformán semmi védelmet nem igényelnek. […]A tiszai árvizek márczius-április hónapokban jelentkeznek, mikor az ismeretes napéjegyeni szelek dühöngenek. Ez a magyarázata annak, hogy a tiszai töltéseknél a hullámverések elleni védelem sokkal nagyobb fontosságú, mint a dunaiaknál."[76]

                        A hullámverés ellen már a 19. század harmadik harmadától használtak szilárd burkolatot, szárazon rakott terméskőből vagy téglából, később betonlapokból. A jó szilárd burkolatnak egyenletesen kell terhelnie a gátrézsűt, kellően rugalmasnak kell lennie, hogy követni tudja a rézsű alakváltozását, és a burkolat alá szűrőréteget kell tenni, hogy a rézsűről visszafutó hullámok szívó hatása ne tudja megbontani a töltés anyagát.

                        A gát átázását jelzi a szivárgás. A nagy víznyomásnak kitett gáttest mentett oldali rézsűjén vizes folt, majd forrás jelzi a szivárgás helyét. Ennek a víznek a zavarossága csurgást, a töltés anyagának megbomlását jelzi. Kontúrszivárgás is előfordulhat, amely akkor jön létre, ha a gátfejelések eredményeképp létrejövő leveles gáttestben a víz a rétegek mentén talál utat magának. A szivárgás ellen a gát megerősítésével, vagyis a mentett oldal felől, padka építésével lehet védekezni, ekként meghosszabbítva a szivárgó víz útját. "A töltések ama szakaszain, ahol a szivárgás igen nagy és sem ékelésekkel, sem nagyobb padkákkal a bajjal arányban álló költségekkel segíteni nem lehetne, ott a szorító-gátakhoz kell folyamodnunk, melyek a szivárgás nagysága szerint egy vagy két sorban húzódnak a töltésekkel párhuzamosan kisebb-nagyobb távolságokban. Nehogy a szorító-gátak között oldalfolyás keletkezzék, megfelelő pontokon a szorító-gátak és a töltések közé keresztgátak emelendők, melyek az oldalfolyást megakadályozzák. Ott, ahol a terep igen mély, vagy a töltések mögött kopolyák vannak, czélszerű a szorító-gátak közé az árvizet átereszeken vagy szivornyákon beereszteni, egyrészt, hogy a külső és belső vízszin közötti különbség mielőbb kiegyenlíttessék, másrészt, hogy az iszapos vízzel a szorító gátak közti terület feliszapoltatása, felsankolása is elősegíttessék."[77]

Az átázott gátak megcsúszással fenyegetnek. Ennek okai a silány földanyagban és az építési hibákban keresendők. A gátakat kényszerből sokszor a rendelkezésre álló, sokszor rossz minőségű (szikes) anyagból építették, ezért ilyenkor a vízzáróságot beépített szigetelő fallal biztosították. (Pl. 1885. Hosszúfoki Ármentesítő Társulat).

A teljes átázás megelőzése érdekében a víz felőli oldalon szádfalat vernek le, amely útját állja a szivárgásnak. Hogy időt nyerjenek a szádfal megépítésére, a gát mentet oldali rézsűjét kővel, vagy homokzsákokkal szokták megtámasztani.

                        A gát megroskadását idézheti elő az aláüregelés jelensége, amikor a gáttest alatti altalajon átszivárgó víz magával ragadja a talajszemcséket. Az aláüregelés megelőzésére a mentett oldali feltörést, vagyis buzgárt töltéssel körülzárják, így ellennyomó medencét hoznak létre. Ennek hatására a külső nyomás és a szivárgás csökken.

3.6. GÁTŐRÖK

A társulatok által a folyók menti árterületek védelmére emelt töltések mindenkori állapota alapvetően meghatározta az árvédekezés sikerét. Rendszeres megfigyelésük és gondozásuk kezdettől fogva a gátőrök dolga volt. A gátőri intézményt kettős céllal hívták életre. Egyrészt a gát állapotát folytonosan figyelni kellett, mert ha például az állatok járatokkal gyengítették a töltést, az árvíz idején súlyos gondokat okozott, csurgások, átázások, buzgárok jöhettek létre, a töltés átszakadásához is vezethetett. A védekezés szempontjából döntő jelentősséggel bírt a jelenségek gyors felismerése. Árvízmentes időszakban más rongálások is előfordulhattak, ezek ellen is a gátőrnek kellett fellépnie. Tilos volt a gátakon állatot legeltetni, bármilyen anyagot a töltésre rakni, ültetni, rongálni a hullámtéri fűzeseket stb.  Volt azonban árvíz esetén egy másik veszély is: az áradó folyó gyengébb töltéssel rendelkező túlparti részén lakó népek gyakorta titokban gyengítették a másik oldal töltését, nehogy őket öntse el a víz.

                        1856-ban már rendeletben határozták meg a gátakkal kapcsolatos teendőket. A gátőr feladata volt rendben tartatni a gátak védelméhez szükséges anyagokat és eszközöket. Az ő dolga volt a töltésoldalak rendszeres kaszálása, gondozása is. Szolgálati naplót kellett vezetnie, amelybe be kellett vezetnie a rá bízott partszakaszra vonatkozó adatokat és a bejárás során tapasztalt dolgokat. Naponta végig kellett járnia a partszakasz teljes hosszát, s megadott időközönként le kellett olvasnia a vízmércét.  A gátőrjárás hosszát a folyó vizének sebessége alapján határozták meg. Az esetek túlnyomó részében tartozott gátőrház az adott szakaszhoz, melyben egy gátőr végzett szolgálatot. A társulati mérnökök gátőrnek olyan írni-olvasni tudó, műszaki érzékkel is rendelkező embereket kerestek, akiknek személyes érintettségét az is fokozta, hogy családjukkal együtt a gát mentett oldalán épült gátőrházban éltek. A gátőr a környező falvak társadalmában tekintélyes embernek számított, a vizekkel kapcsolatos műszaki kérdésekben az egyszerű emberek között ő volt a közvetlen hírforrás. A telefonhálózat kiépülése után a gátőr felesége kapta a telefon kezelésének feladatát.

                        A harmincas évekig a védekezés sikere szinte kizárólag a bevetett emberi erőn múlott. A felhasználható építőanyagok a  közelben található – gyakran nem megfelelő minőségű – föld, rőzse, szalma, kukoricaszár, szálas trágya, karók, pallók és földes zsákok voltak. A munkaeszközök az ásó, lapát, kézi bunkók és furkók. Szállítóeszközök pedig a kubikos talicska, a kosár vagy ládás tragacs, ladik és esetleg a lovaskordé volt. Az éjjeli munkához egyszerű szurokfáklyák adták a világítást.

S ha a gát minden erőfeszítés ellenére átszakadt, a védvonalon támadt nyílás lehető gyors elzárása, vagy legalábbis kiszélesedésének megakadályozása, és a kitört víznek valamilyen alkalmas második védvonalon való feltartóztatása (pl. a mentett területen feltöltésben haladó útszakasz vagy vasút mentén, esetleg nyúlgát építésével) volt a feladat.

                        Az Árvédelmi Szabályzat a társulat részére az árvédelem körül szükséges intézkedéseket tartalmazza. Ebben van megállapítva a gátbiztosok vagy gátfelügyelők és a gátőrök feladata is a gátvédelem körül. "Ugyanott vannak szervezve a gátvédelem alkalmával szükséges őrjáratok, melyek a töltést éjjel és nappal megfigyelik olyképpen, hogy egyidejűleg egyik őr a töltés koronáján, a másik a töltés lábánál haladva – bizonyos pontig – az őrjárat végéig vizsgálja a töltés állapotát, majd bizonyos pihenési idő után ugyanazon a vonalon visszatér.

Az árvédelmi szabályzat ezen kívül megállapítja az egyes szakaszokra szükséges árvédelmi anyagoknak és eszközöknek mennyiségét."[78]

                        A gát építése és védelme a kezdeti időktől fogva igen nehéz feladat volt, összehangolt munkát igényelt. A feladatot nehezítette, hogy nem voltak tapasztalatok, mindenki saját kárán, lassan jött rá ezek mikéntjére. Ennek az állapotnak Péch József – a Vízrajzi osztály megalapítója – vetett véget, aki a gátvédelem szabályait és eszközeit elsőként foglalta rendszerbe. Kérte a vízzel foglalkozó szakembereket, hogy küldjék el neki a tapasztalataikat, javaslataikat. Kérése értő fülekre talált és ennek eredményeképpen megszületett a gátvédelemről szóló gyakorlati kézikönyv, amely nagy hiányt pótolt. Könyvében használható módon nyújt segítséget, kiváló alapot biztosítva a további fejlődés számára.

3.6.1. ÁRVÍZVÉDELEM SZERVEZETE

1885-től már az egész Tisza-völgyben jól felszerelten, mozgósítási – sőt gátszakadás esetére kidolgozott visszavonulási – tervvel felkészülve néztek a társulatok az esetleges árvíz elé. Mindegyiknek megvolt a maga nagyjából azonos módon felépített gátvédelmi szabályzata, amely az 1871. évi gátrendőri és az 1884. évi tiszai törvényben már megfogalmazott teendőket foglalta össze az 1885. évi vízjogi törvény értelmében meghatározott három készültségi fokozatnak megfelelően, és megszabta a gátőrök mellé segítségül beosztandó, az éjjel-nappali felügyeletet ellátó ideiglenes őrök és segédmunkások számát.

                        A gátak magasságának és anyagának megfelelően készenlétben tartandó árvédelmi anyagok és eszközök szükséges mennyiségét a tapasztalat mutatta meg.

                        A szervezet ütőképességét lényegesen fokozta a postahivatalok üzemidejétől független, az éjjel-nappali hívás lehetőségeit biztosító árvédelmi távbeszélőhálózat kiépítése. Elsőként a Feketekörösi Társulat építette ki – 1887-ben – a telefonhálózatát.

         A korábbi évek rendelkezéseit az 1885. évi XXIII. tc.(Vízjogi törvény) és a vele kapcsolatos Általános Rendelet foglalta egységbe. A törvény nagy hiányt pótolt. A vízhasználat és a vízszabályozás mindig is ellentéteket okoztak (lsd. malomgátak). Hiányoztak a törvények a csatornák, töltések védelméről, az öntözésről. Alapelv volt, hogy a folyók szabad lefolyását senki sem gátolhatja. A vizeket köztulajdonnak nyilvánították, a használati jog az államé, ill. a part menti birtokosoké lett. A víz használatát kívánták szabályozni úgy, hogy az érdeket ne sértsen. A vizek nagy része hatósági rendelkezés alatt állt, a hajózás, halászat, ivóvíz nyerése mindenki számára lehetséges volt. A szennyezést tiltotta, a lecsapolást és a vízrendezést preferálta. A part és a meder fenntartása azt terhelte, akinek haszna volt a vízből, ennek megfelelően hajózható folyó esetében az állam, egyéb esetekben a társulatok és a birtokosok. A társulatokat az alakulás célja szerint osztályozta a törvény.[79]

A vízrendőri intézkedések is megjelennek a törvényben. Ebben az árvédelem megszervezését, a töltések a meder és a part biztosítását szabályozták. A későbbiek során rendeletek sorozatával egészítették ki a fenti vízjogi törvény intézkedéseit, amely például a készültségi nyilvántartások vezetésére kötelezte a társulatokat (1899), vagy útmutatást adott a gátszakadás körüli eljárásra vonatkozólag. (1903)

A készültségi rendeletben foglaltak szerint a következőket kellett feltüntetni:

-        1:75.000 méretarányú katonai térképen a védelmi műveket, a velük kapcsolatos műtárgyakat, a gátőrházakat és gátőrjárásokat, az előfordult gátszakadások helyét és a védtöltések szelvényezését

-        a védelmi szempontból fontos adatokat hossz-szelvényen is ábrázolni

-        a társulatoknál szokásos védelmi módokat leírni és ábrákkal megvilágítani úgy, hogy az egyúttal a gátőrök kiképzésére is használható legyen

-        az esetleg kitörő árvíz lokalizálására és a víz visszavezetésére vonatkozó tanulmányt kidolgozni.

A felsorolt rajzokat ill. leírásokat a gátvédelmi szabályzattal együtt kellő számban sokszorosítani kellett, hogy a felügyeleti szervek és a védekezésben részt vevő mérnökök mindegyikénél kéznél lehessenek.

A társulatokat ez a rendelet kötelezte az árvíz-statisztikai adatok gyűjtésére is, okulási célzattal.

Évente kérdőívekkel kellett beszámolni a kötelezettségek teljesítéséről, a gátak és a felszerelések állapotáról.

                       

3.7. DUZZASZTÁS

Változatlan esésű, szabályos szelvényű csatornákban a víz általában duzzasztás nélkül egyenletesen folyik, a víz felszínének esése megegyezik a fenék esésével. Ha a keresztszelvényt párhuzamos gátak építésével hosszabb szakaszon összeszorítjuk, úgy a töltésezett szakaszon a vízszínt felduzzasztjuk, a vízszín emelkedni fog. A duzzasztást előidézhetik mederszűkítések, fenékgátak, hullámtéri magaslatok, szóval elfolyási akadályok. Ezt nevezzük konstruktív duzzasztásnak. Ezt a duzzasztást rendszerint az ember munkája idézi elő és a lefolyási akadályokat az ő munkája hárítja el.

                        A kisvizet összetartó párhuzamos művek rendszerint alacsonyak, úgyhogy duzzasztó hatásuk a vízszín emelkedésével egyre csökken, a nagyvizeknél pedig elenyészik.

Az ármentesítő gátak megszűkítik a lefolyás szelvényét és így a felülről érkező víztömeg a kisebb keresztszelvényen csak úgy tud keresztülfolyni, ha a vízszín arányosan emelkedik. A duzzasztás mértékét fokozza az, hogy a töltésezés következtében az árhullámból útközben kevesebb vízmennyiség tározódik, így a levezetendő vízmennyiség jóval nagyobb lesz, mint abban az esetben, ha az árterületen a vizek korlátozás nélkül szétterülhetnek. A párhuzamos gátak között a vízszín felemelkedésének arányában szintén növekedik a tározás, de a gátak férőhelye jóval kisebb, mint az árterületé. A hatás tehát abban nyilvánul meg, hogy a gátak építése után a folyó maximális vízhozománya lefelé haladtában nem fogyatkozik meg annyira, mint szabályozás előtt. Mindez az alsó szakaszon növeli az árvízveszélyt. Az átvágások, a folyó útjának megrövidítése, az esés növelése leszállítja az árvízszínt, de ez a leszállítás jóval kisebb, mint a gátak duzzasztása okozta vízszint emelkedés. A két hatás együttesen a vízállásokban jelentkezik, és ezeket egymástól elválasztani alig lehet.

                        Duzzasztás, vízszín emelkedés áll elő akkor is, ha a folyó esése változik. Ha a folyó nagyobb esésű szakaszról kisebb esésű szakaszra jut, az előbb elinduló árhullámok utolérik a későbbieket, az árhullámok összegződnek, halmozódnak. Ez az un. hidraulikus duzzasztás, amely a folyó természetes fejlődésének következménye. A folyó vízhozományának növekedése szintén hidraulikus duzzasztást idézhet elő.

Ebbe a kategóriába sorolható a főfolyó és a mellékfolyó kölcsönös hatásai is, bár ezek kétirányúak: duzzasztók és szívók. A tapasztalat azt igazolta, hogy a főfolyó szívó hatása ritkán érvényesül és rendszerint csak a torkolati szakaszra korlátozódik. A főfolyónak és igen gyakran a mellékfolyóknak duzzasztó hatása messze felhat és lefelé is érezhető.

3.8. VÍZLÉPCSŐK

A Körösök csatornázásának folyamata 1906-ban, a bökényi duzzasztó és hajózsilip megépítésével kezdődött, majd megépült a békésszentandrási (1942), a békési (1969) a körösladányi (1977) duzzasztómű.

                                                                                                                3. A békésszentandrási duzzasztó

                                                                                                                                                4. A békési duzzasztómű

                                                                                                                                          5. A körösladányi duzzasztó

A bökényi vízlépcső a Hármas-Körös torkolata felett 5,5 km-rel épült. A Poirée-rendszerű, lefektethető keretes tűsgát a folyó kisvizét 2,5-3 m-re duzzasztotta fel, biztosította  Békésszentandrásig a 2 m-es hajózási vízmélységet az 1987-es üzemen kívül helyezéséig. Ez volt a világon az első vasbeton hajózózsilip, Zielinsky Szilárd tervei alapján.

A folyócsatornázási munka második létesítménye a Hármas-Körösön a 48. fkm-nél 1936-1942. között megépült Békésszentandrás-i vízlépcső. A duzzasztómű a Tiszántúl öntözőrendszerének első nagy műtárgya. Elsősorban azzal a céllal épült, hogy a partmagasságig duzzasztott folyó vizéből gravitációsan lehessen öntözővizet venni. Az öntözések elvi kérdéseivel az 1920-as évek végén a Vízrajzi Intézet foglalkozott, ennek osztályából vált ki Körös-völgy-i Vízszabályozások tervező csoportja, amelynek feladata a békésszentandrási vízlépcső tervezése, a Körös-völgy-i öntözések előkészítése volt. A vízlépcső  Kettős-Körösön Békésig, a Sebes-Körösön Körösladányig, a Hortobágy-Berettyó Főcsatornán pedig Túrkevéig duzzasztja vissza a folyó kisvizét. A vízlépcső – építésének idején – az ország legnagyobb, s a tiszalöki duzzasztómű megépülése után, ma is az ország második legnagyobb vízlépcsője.[80] . A duzzasztó 4,5- 5,2 m vízszintemelkedést biztosított. Ezzel a Körös alsó szakaszát és a Hortobágy-Berettyó főcsatornát Túrkeve községig hajózhatóvá tette. A vízlépcső által előállított víziút hasznosítását a Hortobágy-Berettyó főcsatorna 1936-42 között épült torkolati árvízkapuja és hajózó zsilipje biztosította, valamint védett a Körös visszaduzzasztó hatásától.

A Körös-völgyi öntözésfejlesztés érdekében a Kettős-Körösön 1969-ben megépült a békési vízlépcső, amely a Fekete- és a Fehér-Körös mederben tározható természetes vízkészletének hasznosítását tette lehetővé.

A duzzasztók a Körös-vidék vízgazdálkodásának alapművei, a vízi környezetvédelem igényeinek biztosítékai. A duzzasztóművek funkciói igen sokrétűek: a Tisza-víz átvezetés, a vízkészletek tározása és szétosztása, a mezőgazdasági, ipari, ökológiai és egyéb vízigények kielégítése; a holtágak, holtmedrek gravitációs vízellátása, a hajózási feltételek megteremtése, a természetvédelmi területek, vizes élőhelyek fenntartása, a jóléti hasznosítás lehetőségeinek biztosítása.[81]

3.9. ZSILIPEK

A töltések megépítésével a belvizek lefolyásának természetes lefolyásának útjába akadály került. Enne a problémának a megoldására épültek kezdetben a zsilipek, amelyek a víz levezetését szabályozó vagy a víz visszaáramlását megakadályozó műtárgyak. A befogadó folyó megáradásakor ezeknek a nyílásoknak elzárhatóknak kell lenni, nehogy a rajtuk keresztül a víz betörjön a mentett területre.  A vizek egyszerű visszatartásával nem volt a belvízrendezés megoldható, mivel a nagyvizek hetekig, hónapokig is elhúzódhatnak. Szükségessé vált a belvizek lefolyását szivattyúzással, mesterséges átemeléssel gyorsítani. (lsd. szivattyúk, szivattyútelepek).

Az első világháború előtt táblás zsilipeket építettek, melyek rendeltetésük szerint a következőek voltak:

-        malomzsilipek =duzzasztóba épített zsilipek,

-        belvízlevezető zsilipek =torkolati zsilipek,

-        vízosztó zsilip =csatorna létesítésénél,

-        árapasztó zsilip =vízszint szabályozására szolgálnak.

A hajózsilipek  1-1 folyószakaszon a hajózáshoz szükséges víz visszatartását szolgálják.

A Hortobágy-Berettyó csatorna torkolatát 1889-ben háromnyílású táblászsilippel zárták le. Árvíz idején ezzel választják el a Hármas-Köröstől, hogy a Hármas-Körös hosszan tartó és magas árhullámait kizárják. 1940-41-ben építették fölé a mezőtúri árvízkaput. Az árvízkapu mélyítési munkáival párhuzamosan kézült el a kb. 1,5 km hajózható oldalcsatorna és főcsatorna kotrási munkája. Az első hajó a főcsatornán 1942. okt. 14-én indult Mezőtúrra.[82]

3.10. SZIVATTYÚK, SZIVATTYÚTELEPEK

Szivattyútelep alatt a szivattyúzó helyeken a szükséges segédberendezésekkel ellátott építményt, a belvízlevezetés, öntözés, vízellátás műtárgyát értjük, amelynek teljesítményét általában m3/sec.-ban mérik.

Erőgépként kezdetben csak gőzgépek jöhettek szóba, kis fordulatszámuk miatt nagy átmérőjű turbinaszivattyúkat kellett alkalmazni. Elsősorban hazai gyártmányokat használtak, főként a budapesti Schlick-Nicolson szivattyúit és erőgépeit. A századfordulón jelentkezett, majd a 20-as évektől vezető szerepet játszott a Ganz-gyár, amely a 30-as évektől egyeduralkodó lett.

                        A belső égésű motorok megjelenésével a hatalmas kémény és a kazánház, széntároló  elmaradt, a nagy fordulatszám magával hozta a kisebb szivattyúátmérőt, a könnyebb gépet és a kisebb alapterületű gépházat. A fejlesztésekre, vagyis a gőzgépek lecserélése nyersolaj üzemű szivattyúkra, csak az első világháború után, a 20-as évek második felében került sor. Csak néhány villamos üzemű telep épült. Sok telepen sokáig kétféle erőgép is volt, üzembiztonsági okokból.

                        „A Feketekörösi Ármentesítő Társulat beruházásában 1900-ban megépült a hosszúfoki I.-es, valamint a Hosszúfoki Ármentesítő Társulat költségén a hosszúfoki II.-es gőzüzemű szivattyútelep, amelyek szükség esetén a hosszúfoki csatornarendszer belvizeit emelték át a Kettős-Körösbe. Az előbbi telep gépészeti berendezéseit az Első Brünni Gépgyár és a hazai Schlick cég szállították. Ugyancsak ebben az évben adták át rendeltetésének az Alsó-Fehér-Körösi Ármentesítő, Belvízszabályozó és Vízhasznosító Társulat békési szivattyútelepét, amely az Élővízcsatorna alsó torkolatánál épült a Kettős-Körös mentén.”[83]

3.11. SZÜKSÉGTÁROZÓK

A szükségtározás célja az árhullámok tetőző magasságának csökkentése az előre kijelölt területek elárasztásával, így az értékes területek megóvása.

A Körös-völgyben a Fekete- és Fehér-Körös deltája vehető igénybe vésztározásra. Kidolgozott terv alapján alakították ki határainkon innen a Sebes-Körös és a Kettős-Körös egyesülésénél a mérgesi szükségtározót, amely 87 millió m³ víz visszatartására alkalmas és a Fekete-Körös bal partján a 3310 ha-os, 75 millió m³ térfogatú mályvádi szükségtározót. Határainkon túl pedig, a Fekete-Körös mentén a tamáshidai árvízi szükségtározót.  A Berettyó árvizeinek mérséklését a 36 millió m³-es szeghalmi, az Ér-vésztározó és a 47 millió m³-es halaspusztai vésztározó.

4. Értékleltár

A táj nagyszabású változatásának-változtatásának,  a természeti erőkkel való küzdelem eredményeinek korok szerinti bemutatása után, a kutatások resuméjeként a dolgozat végén átfogó képet szeretnék adnia mai helyzetről. A bemutatás szempontja a létesítmények típus szerinti besorolása, valamint ezeknek a típusoknak rövid jellemzése. A tájépítész kar műemlékvédelmi szakirányának hallgatójaként fontos szerepet szánok annak, hogy a szakdolgozatnak gyakorlati haszna is legyen a műemlékek megőrzésének és védelmének érdekében. E gondolat mentén haladva jutottam el oda, hogy egy kiválasztott szivattyú- és gátőrtelep védési dokumentációjához szükséges anyagot összegyűjtsem. A választás a Békésszentandrás helység komplex rendszerére esett.


4.1. Gátőrtelepek, gátőrházak

A gátőrtelepek több, funkció szerint elkülöníthető részből állnak, amelyeket a gyakorlati szükségszerűség diktált. Ezek a részek minden esetben a gátőrház, a gazdasági-, raktárépületek – amelyben a védekezéshez elengedhetetlen eszközöket tárolták – és az udvar. A gátőrtelephez szivattyútelep is csatlakozhat. A régi gőzüzemű szivattyúk esetén magas kémény és külön szénraktár céljára emelt épület a fő jellegzetesség. Ezeket sokszor a szivattyú korszerűsítése, lecserélése után is megtartották.

A vizsgált területen, amely a Körös-vidéki Vízügyi Igazgatóság területe, jelenleg 48 gátőrtelep található. A gátőrtelepekre készült tervek sokfélék, mert más-más korokban építették illetve újították fel őket. Ez sokszor több szakaszban történt és sokszor egyes részek vagy akár az egész épület lebontásával is járt. Ennek ellenére az egyedi telepek mellett a legtöbb gátőrtelep tipologizálható a főbb jellegzetességek alapján. A legrégebbiek a békési, békésszentandrási és soczózugi telepek.

A békési gátőrház L-alaprajzú, belső oldalán tornácos kialakítású sarokpilaszteres ill. pilaszteres tagolású vakolt téglaépület cseréppel fedett nyeregtetővel fedve.

                                                                                                                                                      6. A békési gátőrház

                                                                                                                                 7. A békési gátőrház

                                                                                                                                          

A békésszentandrási gátőrház nyújtott téglány alaprajzú, nyeregtetős, vakolt téglaépület nyerstégla díszítéssel. A 19. század végén épült. Az eredetileg egész hosszanti oldalán tornácos típusú épület egy részét idővel beépítették és déli homlokzata is kapott egy bővítményt. Északi oldalának lábazata is változtatás nyomait hordozza. A Békésszentandrási telephez sok gazdasági épület tartozott, amelyek szintén hasonló stílusjegyeket hordoznak, egyszerre épültek. Ilyen például a szertár épülete is.

(lsd. bővebben a IV. Védési dokumentáció c. mellékletben)

                                                                                              

 8. A békésszentandrási gátőrház

 

9. A békésszentandrási szertár épülete

10. A békésszentandrási szertár épülete


A soczózugi telep szintén a tornácos típusba tartozik. A gátőrházak udvarban régen mindenütt volt kemence. Mára csak néhány helyen van meg.

                                                                                                                                                11. A soczózugi gátőrház

12. A soczózugi udvarban álló kemence

A KÖVIZIG igazgatási területén lévő gátőrházak közül az anti, erdőmentei, gerlei, szeregyházai és vargahosszai saját, egyedi, Gyulán készült tervek alapján épült.

                                                                                                                                  13. A vargahosszai szivattyútelep

                                                                                                                                           14. A vargahosszai gátőrház

A vargahosszai telep a Békési szakaszhoz tartozik. A sarokkiszögelléses épületet néhány éve újították föl. (lásd Békési duzzasztó területi felügyeleti iroda, I. Melléklet)

A VIZITERV terve szerint készült Csergettyű, Csurgó, Fazekaszug, Gyulavári, Körösladány, Köröstarcsa és Körösszakál gátőrháza.

                                                                                                                                                15. A gyulavári gátőrház

A folyáséri és malomfoki épületek egyedi tervezésűek, Pesten az 1958-60-as években találták ki ezeket a konstrukciókat. Műemléki szempontból ezek sem emelendők ki.

A simaháti, vargazugi és zsófiamajori gátőrházak jellegzetes, lapostetős kivitelűek, vasbetonból  Ezek műemléki szempontból nem képviselnek értéket.                                                                                                                                         16. A simaháti gátőrház


4.2. Szivattyútelepek

Általánosságban elmondható, hogy a vizsgált Vízügyi Igazgatóság területén a szivattyútelepeket nem bontották le, miután a gőzüzemű gépek helyett jobb hatásfokú szerkezetekre volt szükség. Jellemzően vagy lecserélték  őket, úgy, hogy az épület megmaradt, vagy összeépítették a régivel.

Persze itt is van ellenpélda: a büngösdi szivattyútelepet balesetveszélyessé válása miatt kellett lebontani. Szerencsés módon azonban az eredeti tervei még fellelhetőek. (lásd I./1. Melléklet)

                                                                                                                                            17. A békési szivattyútelep

1900-ban épült a Békés I. szivattyútelep az Élővízcsatorna alsó torkolatában, a Kettős-Körösnél. Építésének célja  az Élővízcsatorna vízgyűjtőterületének víztelenítése volt. Ez is gőzüzemű volt, 3 Cornwall rendszerű gőzkazán (Budapesti Szívattyú és Gépgyár Rt.), 1 Worthington szivattyú és 2 Körting injektor működött itt. Kör alakú kémény is tartozik hozzá. 1982-ban üzemelt utoljára. (Már 1963-ban megépült a Békés II. elektromos szivattyútelep a Békés I. kapacitásának bővítésére.)

T-alaprajzú vakolt téglaépület nyerstégla pilaszterekkel és sarokpilaszterekkel tagolt, palával borított nyeregtetővel fedett. Íves lezárású, tégladíszes nyílászárók találhatók rajta. 

                                                                                                                         18. A békésszentandrási szivattyútelep

A gőzüzemű szivattyútelep 1897/98-ban épült. A téglalap alaprajzú, vakolatlan téglafalazatú, lábazatos, nyeregtetős, cseréphéjalású épület két helyiségből áll (kazánház és szivattyúgépterem). Az épületet félköríves, váll-és zárókődíszes, díszes szalagkeretes eredeti ablakok tagolják. Az oromzatot neoreneszánsz kettős ikerablak és tégla architektúra díszíti. Az épület sarokpilaszteres, oldalfalai 2-2 pilaszterrel tagoltak. Különálló, nyolcszögletű, 25 méter magas kémény tartozik a szivattyúházhoz.

Az épület jelenleg használaton kívül van, a szivattyú az 1970-es évek elején üzemelt utoljára.

A szivattyúházban található gépek műszaki emlékek. (lásd bővebben a Védési dokumentáció c. mellékletben)

19. A békésszentandrási 2.  szivattyútelep

    )

Békésszentandrás másik szivattyúépülete1927-ben épült. Téglalap alaprajzú vakolt téglaépület, nyerstégla pilaszterekkel tagolt. Az épület palával borított nyeregtetővel fedett. Az idők során változtattak rajta. A déli oldalon hozzáépítettek, nyugati oldalán esztétikailag kifogásolható tetőszerkezeteket tettek az épületre. A gátba épített kicsi épület is a szivattyú tartozéka, a szivattyúnyomócső-tolózár épülete. Négyzet alaprajzú vakolt téglaépület sarokpilaszteres, palával borított sátortetővel fedett. (lásd. bővebben a Védési dokumentáció c. mellékletben)

A békésszentandrási szivattyútelepek és gazdasági épületei a középen elhelyezkedő csatorna vízfelületével tájkép szempontból kiemelkedő esztétikai értékkel rendelkezik. A messziről látható kémény meghatározó tájelemként magasodik. Az összkép a töltésről szemlélve bontakozik ki leginkább. (lásd videómellékletek) A telep sokfélesége, az épületek látszólagos elszórtsága mellett is megnyugtató összkép alakul ki bennünk, talán éppen a természettel való közvetlen kapcsolatnak, a tájba illeszkedésnek köszönhetően. Az ide ültetett fák mára megnőttek. A fák ültetésére nem volt semmi szabály, vagy kikötés, sőt még terv sem. Az itt élő mindenkori gátőr és gépkezelő emberek és családjaik szépítették a közvetlen környezetüket.

 

                                                                                                                                       20. Hosszúfok I. szivattyútelep

                                                                                                                                         

A Hosszúfok I. számú szivattyútelep a belvizek beemelésére épült 1898-ban. Gőzüzemű szivattyútelep volt, amely ma már nem működik, kb. 40 éve nem használják már, de gépészeti berendezése ma is eredeti helyén található.  Három helyiség található benne. Az egyikben (kazánház) a falazott Shlick-féle Vasöntöde és Gépgyár Rt. Által gyártott gőzkazán található, a másikban (gépház) szintén egy Schlick-szivattyú és egy 1897-es évben gyártott Láng-féle kéthengeres kompoud, kondenzációs Rieders-féle tolattyús vezérlőművel ellátott gőzgép látható. Utóbbi helyiség alápincézett, elektromos szivattyúkkal ma is belvizeket juttatnak a folyóba ezek segítségével. A harmadik helyiség – az egykori gépész pihenő – jelenleg bemutatóteremként funkcionál. 1974-ben itt rendezték be a Bodoky Károly Vízügyi Múzeumot, az Alföld első vízügyi múzeumát.

Az épület téglalap alaprajzú, sarokpilaszterekkel  és pilaszterekkel tagolt, vakolt téglaépület. Acélgerendás poroszsüveg födémmel fedett, amelyek rossz állapotban vannak, korrodálódtak. A tetőszerkezet fa-gerendás nyeregtető, általában jó állapotúnak mondható. A cserépfedés repedezett, kicserélésre szorul. Az épület falai rossz állapotban vannak, 1-2 méter magasságig vízzel telítettek, a vakolaton fagyás és sókiválás látható, amely funkcionálisan  és esztétikailag is káros. A pince majdnem teljes magasságában áll a víz.

A hosszúfok III. szivattyútelep szintén a századfordulós vízügyi építkezésekre jellemző arculatot mutatja.

                                                                                                                                21. A Hosszúfok III. szivattyútelep


22. A peresi szivattyútelep

1902-ban épült a Peresi-holtág torkolatában. Hajtós „kompoud” elrendezésű gőzgéppel és Cornwall típusú gőzkazánnal működött. A szivattyútelep 1970-ig üzemelt, ezután a gőzkazán kibontásra és megsemmisítésre került. A szivattyú és a gőzgép jelenleg is a helyén van. Az épület természetvédelmi bemutatóházként működik. A T-alaprajzú nyerstégla épület igen szép, rendezett látványt nyújt. A környékre jellemző sarok-pilaszteres ill. pilaszteres osztásokkal, váll-és zárókődíszes szalagkeretes ablakokkal tagolt cseréppel fedett nyeregtetős épület. Jól illeszkedik a tájba, természetes színeivel, összhangjával.

 

 

 

 

 

 

 

5. Összefoglalás

A dolgozat célkitűzése a gátőrtelepek mibenlétének, kialakulása okainak, hasznosságának, jellegzetességeinek feltérképezése volt, az általános felől közelítve a Körös-vidéki Vízügyi Igazgatóság kezelése alatt álló konkrét ingatlanok bemutatásán keresztül. Ennek keretében az ősi természeti viszonyoktól kezdve a vízrendszer jelenlegi rajzáig a tájalakítás és tájalakulás folyamatait és változásait, a tájhasználat alakulását,  a folyószabályozást és ár elleni védekezést szerettem volna nyomon követni. Igyekeztem eközben olyan érdekes részleteket felfedezni és bemutatni, amely ránk, magyarokra jellemző, mint a Kárpát-medencei földrajzi sajátosság vagy mint az Erzsébet-ligetek fásítási mozgalmának lelkesedése.

A másik fő célkitűzés a kiválasztott terület gát- és szivattyútelepeinek tipologizálása volt, amely során a régi, eredeti terveket és az átalakítások tervi nyomait akartam összevetni a jelenlegi állapottal. Ez a célkitűzés túlontúl optimistának bizonyult, mivel  a terv és levéltárakban fellelhető anyag nem elegendő hozzá.  Kezdetben az összes (48) gátőrtelepről szerettem volna fotóanyagot összeállítani, de ez a terület nagysága miatt meghaladta volna a szakdolgozat kereteit. Ráadásul az épületek zöme a nyolcvanas években épült, vagy épült át.  Ezeket szem előtt tartva arra az elhatározásra jutottam, hogy a régiség szempontjából szűkítem a kört.

                        Fontosnak tartottam, hogy a szakdolgozatomnak gyakorlati haszna is legyen. Így került sor a békésszentandrási gátőr- és szivattyútelep kiválasztására, és Műemlékvédelmi Védési Dokumentációjának elkészítésére. Ez az együttes az egyik legrégebbi telep az igazgatóság területén, A  szivattyútelep a legrégebbi (1897), amely az igazgatóság területén jelenleg áll. Sőt, az eredeti terv szerinti képét mutatja.

                        A dolgozat végén szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, akik nagyon kedvesen a segítségemre voltak a szakdolgozat elkészítésben. Különös tekintettel külső konzulensemnek, Reményi Zoltánnak, belső konzulensemnek, Fatsar Kristófnak; Győr Attilának a védési dokumentációban nyújtott segítségért, a levél- és tervtárakban illetve a KÖVIZIG-ben dolgozó munkatársaknak: Nagy Sándornénak, Schriffert Andrásnak, Csányi Szilveszternek és Kerékgyártó Lászlónak.


Felhasznált irodalom:

 

-Baranyó Géza: Belvízkárok és belvizek képződése a Körös-Vidéki nagytérségben, 1981. In.: Hidrológiai tájékoztató 21. évf. 1. sz.

-Dóka Klára: A Körös és Berettyó vízrendszer szabályozása a 18-19. században, Gyula 1997.

-Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében (1772-1918.),    Budapest, 1987.

-Dóka Klára: A vízügyi szolgálat szervezete és tevékenysége, 1919-85, Budapest, 2001.

-Faragó Lipót: A belvíz levezetése, különös tekintettel hazai viszonyainkra, 1889.

-Fejér László: Vizeink Krónikája – A magyar vízgazdálkodás története, Budapest, 2001.

-Fodor Ferenc: Az Institutum Geometricum – az egyetem bölcsészeti karán 1782-től 1850-ig fennállott Mérnöki Intézet, Budapest, 1955.

-Fodor Ferenc: A magyarországi kéziratos vízrajzi térképek katalógusa 1867-ig, Budapest,

   1. füzet 1954., 3. füzet 1956.

-Fodor Ferenc: Magyar vízmérnököknek a Tisza-völgyben a Kiegyezés koráig végzett felmérései, vízi munkálatai és azok eredményei, s. l. 1957.

-Gallacz János: Monográfia a Körös – Berettyóvölgy ármenteítéséről, Nagyvárad 1896.

- Galbáts Zoltán: A Körösök szabályozása a kezdetektől a századfordulóig

In.. X. Országos vándorgyűlés 1. k. Folyóink szabályozása 1992.

- Góg Imre: Erzsébet királyné emlékére – vízügyes faültetések, parkok, ligetek kialakítása a Körösök mentén 1898-ban, In.: Víztükör 1998. 2.sz.

-Hajósy Ferenc: Adatok a Tisza vízgyűjtőjének csapadékviszonyaihoz, 1954.

-Ihrig Dénes (szerk.) A magyar vízszabályozás története, Budapest, 1973.

-Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon, s. l. 1960.

-Károlyi Zsigmond: Beszédes József élete és működése (1786-1852), Budapest, 1953.

-Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára, Budapest 1988.

-Korbély József: A Körösök és a Berettyó szabályozása In.: Vízügyi Közlemények 1916. 6. füzet

-Korbély József: A Tisza szabályozása, s. l. 1937. 

- Kvassay Jenő: A csekély esésű folyók szabályozásának alapelvei különös tekintettel a Tisza völgyére, Budapest 1889.

­-Kvassay Jenő: Árvédelem – Az árvédelemre vonatkozó törvények és ministeri rendeletek, s. l.  1907.

-Kvassay Jenő: Vizeinkről, S. l. 1875.

-Lászlóffy Woldemár: A Tisza – Vizimunkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben, Budapest,1982.

-N. Szabó Ilona: Körös Maros Nemzeti Park In.: Környezetvédelem 1997. 5. sz.

-Péch József: Gátvédelem, Budapest, 1918. (első kiadás1892.)

-Pécsi Márton (szerk.): A tiszai Alföld (Magyarország tájföldrajza sorozat), Budapest, 1969.

-Pribék Béla: Nézetek a hazánkban eredő víztömegek hasznosítása tárgyában. 1868. In.: Magyar Mérnök-Egyesület Közlönye (szerk. Kruspér István)

- Réthy Zsigmond: Nemzeti Park a Körösök mentén

In.: Természet Búvár 1995. 3. sz.

-Stelczer Károly: A Vízrajzi Szolgálat száz éve, Budapest, 1986.

-Szlávik Lajos-Galbáts Zoltán-Kiss Attila-Kisházi Péter István-Rátky István: A Fehér-, Fekete és Kettős Körös árvizei, árvízvédelmi rendszere és a Kisdelta szükségtározó c. cikke, In.:Vízügyi Közlemények 1999.(81. évf.) 4. sz.

-Szögi László: Mérnökképző Intézet a bölcsészeti karon 1782-1850. /Institutum Geometrico-Hydrotechnicum/, s. l. 1980.

-Tellyesnicky J.: A trianoni határ által megcsonkított vizitársulatok műszaki helyzete, In.:       Vízügyi Közlemények 1928. 1. füzet

- Tirják László: Nemzeti Park a Körösök mentén, In.: Természet Világa 1994. 125. évf. 3.sz.

- Tóth Albert (szerk.): Körösvölgyi Természevédelmi Terület, In.: Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára 485. sz. 1997.

 

 

 

 

 



[1]Gallacz János, Nagyvárad 1896.

[2] Dóka Klára: A Körös és Berettyó vízrendszer szabályozása a 18-19. században, Gyula 1997. 

[3] Lsd.:  Felhasznált irodalom

[4] Fellelhető a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének anyagában

[5] 1957. pp. 208-247.

[6] Dóka Klára: A Körös és Berettyó vízrendszer szabályozása a 18-19. században, Gyula 1997.  ill. Lászlóffy Woldemár: A Tisza – vízimunkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben, Budapest 1982. c. műve  alapján

[7] Pécsi Márton (szerk.): A tiszai Alföld  Budapest 1969. (Magyarország tájföldrajza sorozat) p. 285.

[8] Lászlóffy Woldemár: A Tisza – Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben, Budapest 1982. pp. 160-161.

[9] Fodor Ferenc: Magyar vízmérnököknek a Tisza-völgyben a Kiegyezés koráig végzett felmérései, vízi munkálatai és azok eredményei, s. l. 1957. p. 6.



[10] Ghymessy László: A tájpotenciál. Budapest, 1984. p. 348.

[11] Adatok:  Dóka Klára: A Körös és Berettyó vízrendszer szabályozása a 18-19. században, Gyula 1997. pp. 13-14.

[12] Adatok: Galbáts Zoltán: A Körösök szabályozása a kezdetektől a századfordulóig,

In.: X. Országos vándorgyűlés, 1. kötet: Folyóink szabályozása. Szeged 1992. pp. 30-32.

[13] Pécsi Márton (szerk.): A tiszai Alföld., Budapest 1969. (Magyarország tájföldrajza sorozat) pp. 275- 278.

[14] Baranyó Géza: Belvízkárok és belvizek képződése a Körös-Vidéki nagytérségben, 1981. In.: Hidrológiai tájékoztató 21. évf. 1. sz. pp. 41-42.

[15] Lászlóffy Woldemár: A Tisza– Vizimunkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben, Budapest 1982. p. 58.

[16] Hajósy Ferenc: Adatok a Tisza vízgyűjtőjének csapadékviszonyaihoz, 1954. alapján

[17] Pécsi Márton (szerk.): A tiszai Alföld  Budapest 1969. (Magyarország tájföldrajza sorozat) p. 285.

[18] Korbély József: A Tisza szabályozása, s. l. 1937. p. 160.

[19] Baranyó Géza: Belvízkárok és belvizek képződése a Körös-Vidéki nagytérségben, 1981. In.: Hidrológiai tájékoztató 21. évf. 1. sz. p. 41.

[20] Pécsi Márton (szerk.): A tiszai Alföld., Budapest 1969. (Magyarország tájföldrajza sorozat) pp. 294-296.

[21] A Nemzeti Parkot a Békés, Csongrád, Jász-Nagykun-Szolnok megyékben lévő 17 tájvédelmi körzet és természetvédelmi terület együttesen alkotja. Hazánk hetedik nemzeti parkjaként alakult meg 1997. januárjában. (1994 májusában létrejött a Körös-Maros Vidéki Természetvédelmi Igazgatóság, melynek székhelye Szarvason, az Anna-ligeti kastélyban van.)

A Nemzeti Park működési területe földrajzi értelemben a Körös-vidéket, a Marosszöget és a Körös-Maros közét foglalja magába. Közigazgatási határokat tekintve pedig Csongrád megye Tiszától keletre eső területei, Jász-Nagykun-Szolnok megye déli, a Hármas-Köröst érintő határtelepülései és Békés megye egész területe tartozik hozzá. Egységei: a Biharugrai tavak és puszták, Dévaványai túzokrezervátum, Vésztő-Bélmegyeri puszták, Körösök-völgye, Cserebökényi-puszták, Kígyósi-puszták, Pitvarosi-puszták, Kardoskúti Madárrezervátum, Maros-ártér. Az illetékességi terület összesen 80 ezer ha. A Nemzeti Park Igazgatósága látja el 51 ezer ha védett – ebből több mint 6 ezer fokozottan védett – terület kezelési, fenntartási és fejlesztési feladatait.

[22] Bak Sándor: A duzzasztóművek szerepe és hatása  Körös-vidék vízgazdálkodásában, In.: Mérnök Újság XIII: Évf. 8-9. sz. 2006. aug-szept. p. 37.

[23] A Körös-Maros Nemzeti Park Zöld úton c. folyóirat 2002. (X. évf.) 1. szám p.17

[24] vejszézés = vejsze segítségével történő halászati módszer. A vejsze a víz fenekére érő nádfalakból álló halfogó eszköz, amelybe a a hal betéved, de kijönni nem tud.

[25] Adatok: Korbély József: A Körösök és a Berettyó szabályozása, In.: Vízügyi Közlemények 1916. 6. füzet p. 182. alapján

[26] Folyók vonalazása= az árvízvédelmi gátak helyének meghatározása

[27] Bak Sándor: A duzzasztóművek szerepe és hatása  Körös-vidék vízdazdálkodásában,,  In.: Mérnök Újság XIII: Évf. 8-9. sz. 2006. aug-szept. p. 37.

[28] Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája- A magyar vízgazdálkodás története, Budapest 2001. p. 266.

[29] Szlávik Lajos-Galbáts Zoltán-Kiss Attila-Kisházi Péter István-Rátky István: A Fehér-, Fekete és Kettős Körös árvizei, árvízvédelmi rendszere és a Kisdelta szükségtározó c. cikke alapján In.:Vízügyi Közlemények 1999.(81. évf.) 4. sz. pp. 543-614.

[30] Galbáts Zoltán: A Körösök szabályozása a kezdetektől a századfordulóig, Szeged 1992.

In,: X. Országos vándorgyűlés, 1. kötet: Folyóink szabályozása p.33.

[31] Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája – A magyar vízgazdálkodás története, Budapest 2001. p. 243.

[32] Korbély József: A Körösök és a Berettyó szabályozása, In.: Vízügyi Közlemények 1916. 6. füzet p. 187.

[33] Adatok:  Fodor Ferenc: Magyar vízmérnököknek a Tisza-völgyben a Kiegyezés koráig végzett felmérései, vízi munkálatai és azok eredményei, s. l. 1957. p. 220.

[34] Adatok:  Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története, Budapest 1973. p.344.

[35] Fodor Ferenc: Magyar vízmérnököknek a Tisza-völgyben a Kiegyezés koráig végzett felmérései, vízi munkálatai és azok eredményei, s. l. 1957. p. 229.

[36] Adatok: Gallacz János: Monográfia a Körös – Berettyóvölgy ármentesítéséről, Nagyvárad 1896. I.kötet pp. 386-387. In.: Lászlóffy Woldemár: A Tisza – Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben, Budapest 1982. p. 240.

[37] Adatok: Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája – A magyar vízgazdálkodás története, Budapest 2001. p. 82.

[38] Lászlóffy Woldemár: A Tisza – Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben, Budapest 1982. p. 240.

[39] Korbély József: A Tisza szabályozása, s. l. 1937. p. 29.

[40] Korbély József: A Körösök és a Berettyó szabályozása, In.: Vízügyi Közlemények 1916. 6. füzet p. 189.

[41] Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története, Budapest 1973. pp. 345-346. alapján

[42] Lászlóffy Woldemár: A Tisza – Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben, Budapest 1982. pp. 240-241.

[43] Bodoky-tervben alapul vett értékek: a Fehér-Körös 310 m3/s (mai: 620 m3/s), Fekete-Körös 203 m3/s (mai: 811 m3/s), Sebes-Körös 316 m3/s (mai: 589 m3/s), Kettős-Körös 500 m3/s  (mai: 842 m3/s), Hármas-Körös 900 m3/s ( mai: 1195 m3/s)

Adatok: Galbáts Zoltán: A Körösök szabályozása a kezdetektől a századfordulóig, Szeged 1992.

In,: X. Országos vándorgyűlés, 1. kötet: Folyóink szabályozása pp.30-38.

[44] A harmadik terv szerinti, legnagyobb víztömegre vonatkozó értékek. Az a víztömeg, amelyeket még kiöntés nélkül el tud szállítani a folyó. A mai adatoktól ezek is eltérnek.: : a Fehér-Körös 351 m3/s, Fekete-Körös 422m3/s, Sebes-Körös 390m3/s, Hármas-Körös 1087m3/s

Adatok: Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története, Budapest 1973. p. 348.

[45] Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon, S. l. 1960. p. 184-194. ill. Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében (1772-1918.), Budapest 1987. pp. 191-194. alapján

[46] Lászlóffy Woldemár: A Tisza – Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben, Budapest 1982. p. 194.

[47] Szögi László: Mérnökképző Intézet a bölcsészeti karon 1782-1850. (Institutum Geometrico-Hydrotechnicum), Budapest 1980. pp. 10-21.

[48] Fodor Ferenc: Az Institutum Geometricum – az egyetem bölcsészeti karán 1782-től 1850-ig fennállott Mérnöki Intézet, Budapest, 1955. pp. 91-104.

[49] Budapest Lexikon, Budapest 1993. 1. k. pp. 243-244.

[50] Szlávik Lajos-Galbáts Zoltán-Kiss Attila-Kisházi Péter István-Rátky István: A Fehér-, Fekete és Kettős Körös árvizei, árvízvédelmi rendszere és a Kisdelta szükségtározó c. cikke alapján In.:Vízügyi Közlemények 1999.(81. évf.) 4. sz. pp. 543-614.

[51] Korbély József: A Körösök és a Berettyó szabályozása In.: Vízügyi Közlemények 1916. 6. füzet p. 176.

[52] Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára, Budapest 1988. I.kötet pp. 445., 449., 795.

[53] Galbáts Zoltán: A Körösök szabályozása a kezdetektől a századfordulóig, Szeged 1992.

In,: X. Országos vándorgyűlés, 1. kötet: Folyóink szabályozása pp. 30-38.

[54] Szlávik Lajos-Galbáts Zoltán-Kiss Attila-Kisházi Péter István-Rátky István: A Fehér-, Fekete és Kettős Körös árvizei, árvízvédelmi rendszere és a Kisdelta szükségtározó c. cikke alapján In.: Vízügyi Közlemények 1999. (81. évf.) 4. sz. pp. 543-614.

[55] Szlávik Lajos-Galbáts Zoltán-Kiss Attila-Kisházi Péter István-Rátky István: A Fehér-, Fekete és Kettős Körös árvizei, árvízvédelmi rendszere és a Kisdelta szükségtározó c. cikke alapján In.: Vízügyi Közlemények 1999.(81. évf.) 4. sz. pp. 543-614.

[56] KÖVIZIG 1997-es adat. Hivatkozás a forráson belül

[57] Lászlóffy Woldemár: A Tisza – Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben, Budapest 1982. p. 277. alapján

[58] Dóka Klára: A vízügyi szolgálat szervezete és tevékenysége 1919-85., Budapest, 2001. alapján

[59] Kvassay Jenő: Vizeinkről, s. l. 1875. pp. 67-68. Kvassay idézete: Keleti Károly: Hazánk és népe c. művéből

[60] Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében (1772-1918.), Budapest 1987 p. 181.

[61] Fejér László: Európa első vasbeton vízlépcsője – A bökényi duzzasztó és hajózsilip – indokolt lenne a 100 éve átadott műtárgy rekonstrukciója, In.: Mérnök Újság XIII: Évf. 8-9. sz. 2006. aug-szept. pp. 32-33.

[62]  Bak Sándor: A duzzasztóművek szerepe és hatása  Körös-vidék vízgazdálkodásában, In.: Mérnök Újság XIII: Évf. 8-9. sz. 2006. aug-szept. pp. 36-37.

[63] Fejér László: Európa első vasbeton vízlépcsője – A bökényi duzzasztó és hajózsilip – indokolt lenne a 100 éve átadott műtárgy rekonstrukciója, In.: Mérnök Újság XIII: Évf. 8-9. sz. 2006. aug-szept. pp. 32-33.

[64] Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története, Budapest 1973. p. 343.

[65]  Adatok: Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története, Budapest 1973. p. 335. ill. 343.

[66]  Adatok: Szerk.: Pécsi Márton: A tiszai Alföld, Budapest 1969. (Magyarország tájföldrajza sorozat ) pp. 286-289.

[67]  Adatok: Szlávik Lajos-Galbáts Zoltán-Kiss Attila-Kisházi Péter István-Rátky István: A Fehér-, Fekete és Kettős Körös árvizei, árvízvédelmi rendszere és a Kisdelta szükségtározó c. cikke alapján In.:Vízügyi Közlemények 1999.(81. évf.) 4. sz. pp. 543-614. alapján

[68] Kvassay Jenő: Vizeinkről, s. l. 1875. pp. 52-54.

[69] Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében (1772-1918.), Budapest 1987.

[70] Stelczer Károly: A vízrajzi szolgálat száz éve, Budapest, 1986. pp. 14-21. alapján

[71] Adatok: Szlávik Lajos-Galbáts Zoltán-Kiss Attila-Kisházi Péter István-Rátky István: A Fehér-, Fekete és Kettős Körös árvizei, árvízvédelmi rendszere és a Kisdelta szükségtározó c. cikke alapján In.:Vízügyi Közlemények 1999.(81. évf.) 4. sz. pp. 543-614.  illetve

Tellyesnicky János.: A trianoni határ által megcsonkított vízitársulatok műszaki helyzete, In.: Vízügyi Közlemények 1928. 1. füzet pp. 14-15.

[72] - Góg Imre: Erzsébet királyné emlékére – vízügyes faültetések, parkok, ligetek kialakítása a Körösök mentén 1898-ban

In.: Víztükör 1998. 2.sz. pp. 22-23.

[73] Korbély József: A Tisza szabályozása, s. l. 1937. pp.148-154.              

[74] Korbély József: A Tisza szabályozása, s. l.  1937. p.152.

[75] Kvassay Jenő: Árvédelem – Az árvédelemre vonatkozó törvények és ministeri rendeletek, s. l. 1907. p. 25.

[76] Kvassay Jenő: Árvédelem – Az árvédelemre vonatkozó törvények és ministeri rendeletek, s. l. 1907. p. 27.

[77] Kvassay Jenő: Árvédelem – Az árvédelemre vonatkozó törvények és ministeri rendeletek, s. l. 1907. pp. 30-31.

[78] Kvassay Jenő: Árvédelem – Az árvédelemre vonatkozó törvények és ministeri rendeletek, s. l. 1907. p. 44.

[79] Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében (1772-1918.), Budapest 1987 pp. 194-199. alapján

[80] Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története, Budapest 1973. p. 349.

[81] Bak Sándor: A duzzasztóművek szerepe és hatása  Körös-vidék vízgazdálkodásában, In.: Mérnök Újság XIII: Évf. 8-9. sz. 2006. aug-szept. p. 37.

[82] Körösvölgyi Természetvédelmi Terület – Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára sorozat 458. 1994. p. 6.

[83] Fejér László (Szerk.): Vizeink Krónikája – A magyar vízgazdálkodás története, Budapest  2001. p. 164.

Találat: 2898