Csath Géza Muzsikusok

Csáth Géza

Muzsikusok
----------

(1913)


Tartalom:

Muzsikusok
Rozi
Erna
Egy vidéki gimnazista naplójából
Irén mama
A díszoklevél



MUZSIKUSOK

A városban csak úgy beszéltek róluk: a muzsikusok. A nevüket senki
sem tudta biztosan, összekeverték: Kulhanek, Manojlovics?! Nevettek
rajtok, kicsit megvetették, és kicsit tisztelték õket. Ha vasárnap a
nagymisén átzúgott a templomon a trombiták hangja, úgy, hogy némelyik
érzékeny gimnazista összeborzongott és belesápadt, ilyenkor a nép is
bizonyos elismeréssel gondolt talán egy pillanatra rájuk, a muzsikusokra,
akik eljöttek messze Csehországból, hogy az Úr méltó tiszteletben
részesüljön olyan városban is, ahol senki, de senki se tud kottából
trombitálni. De különben!? Õk maguk is jobban szerettek errõl nem
gondolkozni.

Idegenül érezték magukat a városban, és ha a kicsiny kõszínházban,
ahol télen át az elõadásoknál zenéltek, valamelyik hazafias darabban
elõkerült a Rákóczi-induló, mindig értelmetlenül és bizalmatlan
hunyorgással néztek föl a zenekar mélyébõl a közönségre. A közönség -
a 90-es évekrõl van szó - kivétel nélkül hangos kiabálással és lármásan
tapsolt. Ezt nem lehetett megérteni. Mert elvégre õk "taktmässig"
eljátszották a darabot, és nagyobb hiba se történt - ha a pozaun
irgalmatlanul recsegõ hangjait hibának nem számítjuk -, de mivel
különb ez a darab, mint a többi!? Ilyenkor viszont õk vetették meg
egy kicsit a közönséget.

Már azért is, hogy a város, ahol a karmester ez irányban többször
elõterjesztést tett, nem akart vásárolni új "harsonát". A régi
rossz volt már, és Kumpert, aki mint kürtös került ide, semmit
se tudott belõle kihozni. Kumpert nem volt szorgalmas ember, az
ambíció meg éppen távol állott tõle, de a kis vörös orrú, félig
kopasz cseh mégis többször hazavitte a hangszert, és bab 414e41e rált vele,
hogy valamennyire jobb legyen a hangja. Hiába volt minden fáradság.
A pozaun éveken keresztül egyformán hamisan recsegett-ropogott lenn
a zenekarban. Nem tehetett egyebet Kumpert, mint hogy megkérte az
üstdobost, Suseket:

- Kérlek, ha észreveszed, hát csak dobolj bele, ahogy bírsz.

Valóban úgy segítettek a dolgon, hogy a szerencsétlen pozaun
szereplésekor Susek mindig teljes erõvel nekifeküdt a nagydobnak.

Az egész színházat betöltötte ez a kitûnõ, tömör dobolás, és a kis
zenekart tökéletesen elnyomta. Csak halvány cincogások hallatszottak
és az ócska trombiták hangjainak töredékei. De ez imponált. Az iparosok,
akik a földszinten ültek, összenéztek, és a város polgármestere, aki
családjával a legtöbb páholyt foglalta el, konstatálta, hogy a zenekar
nem is olyan rossz, mint a város zeneértõi híresztelik.

Ami a muzsikusokat illeti, nekik errõl a kérdésrõl nem volt határozott
véleményük. Amikor a színházi elõadások után a süllyesztõk alatt
kibotorkáltak az utcára, és nemsokára a kocsmában borospoharaik
mellé ültek, ilyesmirõl sohase esett szó. Kenyérkereseti ügy volt
a szemükben a dolog, amirõl nem szokás beszélni. De egyáltalán,
lassanként leszoktak arról, hogy a muzsikáról beszéljenek. A
környezet, amelyben éltek, a cigányokat tartotta a legtöbbre,
és leszoktatta arról a gondolatról, hogy vannak emberek, akiknek
életében a zene életbe vágó fontosságú intézmény. Pedig valamennyien,
bár mûveletlen emberek és egészen kis képzettségû zenészek voltak,
éreztek ilyesvalamit. Számukra a zene, a jó zene élvezet, izgalom
és gyönyör volt. Néha a karmester, Stoczek, valamelyik felvonásközben
Beethoven `Egmont`-ját vette elõ. Csak néha: mert a színház igazgatója
határozottan lármás valcereket és indulókat követelt. Ilyenkor
felragyogott a szemük, összeszedték magukat, és már az elsõ pár
taktus után, teljes figyelemmel, érdeklõdéssel, sõt lelkesedéssel
játszottak. Valami homályos sejtelem és vágy ébredt föl bennük a nagy
mester csodálatos szimfóniái iránt, melyekbõl künn, fiatal korukban,
Prágában, Bécsben vagy Pozsonyban talán katonakorukban, egyet vagy
kettõt játszottak már valamennyien. Az ifjúság vágyai és ábrándjai
keltek életre az alkoholtól elzsírosodott szívekben. A sikerrõl,
nagyszerûen világított hangversenytermekrõl, elsõrangúan felszerelt,
teljes nagy zenekarokról, híres karmesterekrõl!

Hogy kerültek itt össze, ebben a nagy és mûveletlen magyar városban,
mi révén, mi okból, errõl egyik se szeretett gondolkodni. Pedig
nyilvánvaló volt. A technikai képesség hiányzott valamennyiükbõl.
Közepes, sõt azon aluli volt, ameddig eljutottak. Az elsõ
hegedûsüknek, Beránnak, valahányszor az ötödik fekvésnél magasabbra
ment a szólama, tanulgatnia kellett, mert elsõre lejátszani soha,
kivételesen se tudta. A hegedûnek magas hangjai között mindenkor,
mint ismeretlen vándor, bolyongott. Éppúgy, mint ahogy a magyar
nyelvet se tudta soha megtanulni, jóllehet már húsz esztendeje
lakott Magyarországon, és a házakban, ahol órákat adott, nemigen
tudtak németül. Állandóan kínlódott, izzadt, hogy a tanítványai
kinevetik az érthetetlen, komikus mondatait, mégse ment semmire.
Szukop, a fuvolás meg nem tudott pontosan hangolni, és a felvonások
végén - ha operettet adtak - rendesen majdnem fél hanggal magasabban
volt, mint a hegedûk. És így tovább, mindnek akadt valami lényeges
hibája, ami miatt tisztességes zenekarban használhatatlan lett volna.
Ez hozta õket itt össze, távol a nagy német zenei metropolisoktól és
a komoly versenytõl, ez ûzte, dobta ide valamennyiüket Magyarországra,
ahol a jó zenészt nem tudja senki megfizetni.

Susek, a dobos, volt közöttük az egyetlen tehetséges ember. Valamikor
komponált is, és a generálbasszust Prágában tanulta. Legalább így
mondta, és el is lehetett neki hinni. Õ sohase vétette el a pauzákat,
nem vágott bele idõk elõtt, megjátszotta a pianót és a fortét, amivel
különben senki se törõdött, s a karmester legkevésbé. És ahogy a
cintányért, a kisdobot és a triangulát kezelte, abban volt valami
elõkelõ könnyedség és nagy rutin. Tisztelték valamennyien, és kicsit
irigyelték azért a megelégedettségért, amelyet számára a saját
mûvészetének, készültségének az élvezése szerzett. Remekül írta a
kottát. Õ másolt a színháznak, és így többet keresett még Beránnál is,
akinek pedig igen jó házai voltak. Az óraadás pusztítja, roncsolja a
muzsikust. A kottaírás ellenben élvezet és szórakozás annak, aki ért
hozzá. Suseket határozottan konzerválta a kottaírás.

A többiek sokat ittak. Volt okuk rá. Már maga a zene is kifinomítja
és érzékennyé teszi az idegeket. Viszont azonban ugyancsak a zenének
kell, legalábbis részben, kárpótlást adnia a muzsikus számára.
Gyönyört, eksztázisokat, kellemes izgalmakat, éspedig naponta. Õk
azonban ezt csak nagy ritkán kapták meg. Rendes körülmények között
egyáltalán nem izgatta és nem érdekelte õket az, amit játszottak.
Különösen gyûlölték az angol operetteket és a magyar népszínmûveket.
A templomban unalmas és tehetségtelen német szerzõk miséit kellett
elõadniok. Nagy ritkán került elõ Cherubini `Requiem`-je. Ezt jól
játszották, csodálatosképpen hibátlanul ment. Talán azért, mert
a hangneme szerint véletlenül éppen nem volt szükség az elrontott
rézfúvók kellemetlen, hamis hangjaira. Egyébként minden muzsikálás
fájdalom és elégedetlenség forrása volt számukra. Jól tudták, milyen
hitvány, gyenge az egész produkciójuk. Tehát még többet kellett
inniok, mint például egy más muzsikusnak, aki ugyan hegedülni
tanít, tehát rontja az idegeit, viszont azonban a jó zenében
bizonyos kárpótlást kap. Ittak tehát elsõsorban a szegény, nyomorult
sorsuk miatt, másodszor a tehetséghiány érzése ellen, harmadszor az
óraadás izgalmainak és fáradságának ellensúlyozására, negyedszer az
elégedetlenség és kellemetlen érzések miatt, amiket a saját zenéjük
hallgatása keltett föl.

Hatalmas adagokat vettek magukhoz. Kulhanek reggel három pohár
snapsszal kezdte, délelõtt ivott két pohár sört, és azután éjfélig
tíz-tizenkét spiccer volt a rendes adagja. Szukop aránylag még
sokkal többet ivott, mert csak pálinkával és rummal élt, és felvitte
naponkint nyolc-kilenc deciig. A karmesterükrõl, Stoczekrõl, jobb
nem beszélni.

Õ Budapesten tanult, mindenkinek azt mesélte, hogy Erkeltõl, de
abbahagyta. Az õrültek házába került valami szerelem miatt, másfél
évig be volt zárva, azután, mikor kiengedték, mindjárt pályázott.
Állítólag, mikor a városba érkezett, egészen egészséges volt. Tele
volt ambícióval, erõvel, tervekkel, és egy szimfóniának a vázlatát
hozta az útitáskájában. Hónapokig járt a polgármester nyakára, hogy
oboistát és fagottistát kapjon. Teljes zenekart akart, és arról
beszélt, hogy be fogja tanítani a `Harmadik szimfóná`-t. De az
egész dolog megakadt. Az oboistát és a fagottistát nem kapta meg,
és a hiányos zenekarral nem volt kedve veszõdni. Egy év múlva már
beszüntette a próbákat, és egyszeri lejátszás után elõadott mindent.
Két év múlva már sokat ivott, mindennap berúgott, és a zongoráját
eladta. A harmadik esztendõben megvételre kínálta a `Tristan` és
a `Lohengrin` drága, nagy partitúráit, amiket addig féltõ gonddal
õrizgetett otthon a szekrényében. Persze, senki se akadt, aki
megvegye.

Az ötödik évben mintha újra nekiszánta volna magát valaminek. Írt egy
kis `Adagió`-t hegedûre és zongorára, beküldte Budapestre, és kiadták.
Örömnap volt ez valamennyiüknek. A tanítványaiknak eldicsekedtek a
nagy hírrel, és aki csak valamit tudott, azzal megvétették a kottát.
Wagner-utánzat volt persze, szerény, oktalan kis kompozíció, de
mégis nyomtatott kotta. Ennek a nyomán a karmester új, fekete ruhát
vásárolt, és újra jelentkezett a polgármesternél az oboista és a
fagottista végett. A polgármester azt mondta, hogy a közgyûlés elé
viszi. Fél év telt el, a közgyûlés leszavazta az indítványt, Stoczek
ezek után szintén a pálinkára tért át.

És megmaradt mellette. Tíz esztendõ alatt csinos májzsugorodást
szerzett. Egy reggel vért hányt, és pár nap alatt vége volt.
Állítólag hosszú vita folyt, hogy a temetésen a zenét maga a zenekar
szolgáltassa-e vagy ne. Végre megállapodtak, hogy az önkéntes tûzoltók
zenekarát, gyûlölt riválisukat, amelyrõl mindig csak megvetés és
lekicsinylés hangján szoktak beszélni, hívják meg. A koporsó körül
ott álltak valamennyien: Berán, Kulhanek, Manojlovics, Szukop és a
többiek. A szomorú alkalomra való tekintettel már mind hatalmasan
tele voltak alkohollal, és jól láthatta bárki, hogy semmi bánatot,
meghatottságot nem éreznek. A bor megóvta õket attól a rettenetes
gondolattól, hogy tulajdonképpen valamennyien saját sorsukat látják
maguk elõtt. Ettõl pedig menekülniök kellett, mert igazán semmi mód
nem kínálkozott reá, hogy az ivást abbahagyhassák. Ha jobb fizetést
adtak volna nekik, ha törõdtek volna velük, ha új rézfúvóshangszereket
vásárolt volna nekik a város, ha kiegészítette volna a zenekart, ha
érdemes lett volna nekik összeszedni magukat és visszatérni!... De
így, lenézve, szegényen, átkozott rossz instrumentumokkal, amikkel
csak macskazenét lehet ûzni, így meg kellett maradniok sorsuk és
végzetük mellett.

Stoczekrõl a helyi lap azt írta, hogy kiváló tehetség volt, és hogy
a szerb király egy ízben kitüntette. Errõl senki sem tudott, mint
ahogyan nem is volt igaz, de Stoczek valamikor véletlenül részegen
hazudta egy újságírónak. Ugyanez alkalommal megemlítették hegedûre
és zongorára írt `Adagió`-ját, mint értékes talentumának egyik
bizonyítékát. Erre a cikkre nagyon büszkék voltak a muzsikusok, és a
temetés estéjén egy tanítóval, a zenekar egyik barátjával, németre
fordíttatták.

Stoczek után két hónapra, pontosan ugyanolyan körülmények között,
mint a karmestere, eltávozott Kumpert is, a pozaunista. Vért hányt,
vége volt.

Az új karmester egy fiatal, zömök és erõszakos ember, aki még hozzá
nem is beszélt jól németül, elvégezte a többit.

Suseket elüldözte, mert az feleselni mert vele. Beránnak a feleségét
elcsábította, és a tetejébe részegség címén lépten-nyomon felíratta
a színháznál, úgyhogy minden fizetése ráment. Neki is mennie kellett.
A többieket nyugdíjaztatta. Alig kettõt-hármat tartott meg. Aztán
keresztülvitte a városnál, hogy emeljék föl duplájára a muzsikusok
fizetéseit. Sikerült neki. Kapott oboistát és fagottistát is. Új
hangszereket vásároltatott. Egy év múlva a városi színházban elõadták
a `Harmadik szimfóniá`-t. Az egész város határozottan ünnepelte az új
karmestert. A régi muzsikusok a karzaton hallgatták az elõadást. Úgy
érezték, hogy valami rettenetes igazságtalanság történt velük. Mert a
muzsika jó volt, pontos és tiszta. Olyan, amilyenre annyi esztendõn
keresztül homályos érzéssel, fájó szívvel vágytak.

Arra gondoltak, milyen jó volna elölrõl kezdeni, fiatalnak lenni,
és ezzel a keményfejû, tehetséges, energikus karmesterrel együtt
dolgozni. És a vastag zsírréteg alatt, amit a sör hosszú évtizedek
alatt a szívük köré font, fájt, fájt a szívük.

Nem tudták, hogy tragédiájuk tulajdonképpen az volt, hogy a XIX.
század második felében kerültek Magyarországra, egy mûveletlen és
szegény korszakban, amikor senkinek se volt kedve és ideje, hogy
muzsikával törõdjék. Az `új nemzedék` izgatott és telhetetlen vágya
a szép és mûvészi iránt pedig csak a század utolsó esztendõiben ment
át a társadalom vérkeringésébe. Stoczek éppen jókor halt meg. És a
"muzsikusok" is valamennyien pontosan erre az idõre öregedtek meg
és dõltek ki a pultok mellõl. Nem tudták meg soha, hogy a cigányos,
kulturálatlan Magyarország áldozatai voltak, hogy ez rontotta meg
az életüket, ez vette el tõlük a zene élvezetét, amihez csekély
tehetségük mellett is joguk volt, ez rabolta el nemtörõdömségével
az ambíciókat, ez kényszerítette rá õket az ivásra, arra, hogy
nyomorultul éljenek, és szegényen, csalódottan, nyomorultul
haljanak meg.



ROZI

Rozira sokszor mondta az anyja:

- Ebbõl az lesz.

Nem az lett. Férjhez ment.

Szolgálni - Pestre jött. Itt ösmerkedett össze Molnár Jóskával. Már
akkor sok más legényt is ismert. Egy famunkást, egy éttermi segédet,
egy õrmestert. Valamennyi jóképû, jólkeresõ ember volt. Továbbá
udvarolt neki a gazdája is, egy orvos és annak az unokaöccse is, egy
jogászfiú, aki Rozi miatt gyakran feljött látogatóba. Rozi, eltérõleg
sok parasztleánytól, akik nem tudják az ilyesmit megbecsülni, büszke
volt rá, hogy ennyi embernek tetszik. Örült, ha ránézett az úr. Számon
tartotta, mikor jön látogatóba az ifiúr. És vasárnap délutánonként
találkái voltak: jól beosztva, a kõfaragóval, az éttermi segéddel és
az õrmesterrel. De nem adta oda magát egyiknek se. Azt gondolta: majd
asszony korában.

Jóskát kedvelte a legjobban. Ez az óriás termetû, vasizmú kõmûves
valami csiklandós rémületet és dacos, komisz vágyakat keltett
benne. Félt tõle, és izgatta a gondolat, hogy mellette a hûtlenség
vagy a rosszaság veszedelmes dolog lesz. Ösztönszerûleg vonzotta ez
a veszedelem, a lehetõség, hogy kitekerik a nyakát, vagy félholtra
verik, és érdekelte a feladat, bár errõl számot adni magának nem
tudott, hogy ezt ravaszul csókokkal, hízelkedésekkel, hazudozással
elhárítsa - a férfi gyalázatának árán. Amikor Jóska kijelentette,
hogy elvenné, nem gondolkodott egy pillanatig se.

A Bakács téri templomban volt az esküvõjük. Rozi ez alkalommal
fehér kartonruhát, cérnakesztyût viselt, és a haja csak úgy fénylett
a rózsaolajtól. Fitos orrával, búzavirágkék, huncut szemeivel,
fehér, úrias arcával, amit a nagysága, a doktorné is gyakran dícsért
(persze csak a barátnõi elõtt), igen jól nézett ki. Nem hatotta meg
a szertartás, és a mûvirágkoszorúnak a fején sem volt semmiféle
ünnepélyes jellege. Jóskának majd elállt a lélegzete, amikor meglátta,
de ugyanakkor beleütött a szívébe valami félelem- vagy rettegésféle.

Este megismétlõdött ez az érzése. A Rozin tudniillik csupa finom, úri
alsóruha volt. Hosszú, fekete selyemharisnya, vékony, csipkés ing.

- Ezt loptad! - rivallt rá az ifjú férj.

- Ugyan, menjen, kaptam a nagyságától, kérdezze meg! - kacagott Rozi,
és csiklandozni kezdte Jóskát.

Vacsorára pörköltet hoztak a kocsmából és két liter bort.

Jóska mámoros volt és boldog. Jókedvvel fütyörészve dolgozott, és este
örömmel vitte haza a keresetét. Négy-öt koronát keresett naponta. Az
asszony kijelentette, hogy takarékoskodni kell, és gyûjteni fognak.
Nem a gyereknek, mert gyerek neki nem kell, és õ tudja a módját, hogy
ne legyen, hanem saját maguknak, hogy öreg korukra urasan élhessenek.

- Karosszékeket veszünk, és úgy üldögélünk, újságot olvasunk, és minden
héten egyszer összejövünk az ismerõsökkel kártyázni, beszélgetni, teát
inni - így ábrándozott Rozi.

- Ne uraskodj! - mondta Jóska - nem szeretem az ilyet.

De nem soká tudott ellentmondani, és mikor a nõ újra és újra hasonló
ábrándokat tálalt föl, már hallgatott.

Az asszonynak öröme telt a hatalmában, amit a saját bája, kedvessége
és szépsége szerzett meg neki. Visszaélt vele. Megtiltotta Jóskának,
hogy a szakszervezetbe eljárjon, és a munkáslapot olvassa. Jóska
engedelmeskedett. Érezte, hogy ez tulajdonképpen szégyellni való,
nyomorult dolog, de nem tehetett mást. Sok minden egyéb is nem
tetszett neki, és mégse tudott változtatni az állapotokon. A sok
szagos szappan, amit Rozi összevásárolt. (Tele volt a szagukkal a
szobájuk.) Az úrias, magas sarkú cipõ, melyrõl azt mondta, hogy a
volt asszonyától kapja ajándékba. A rikító selyemkendõ, amit olyan
kackiásan viselt. A riszáló járása... És sok más egyéb dolog nem volt
ínyére Jóskának. Tudta magáról, hogy szorgalmas, erõs ember, és mégis
olyasvalamit érzett, hogy az asszony nem fog kitartani mellette.
Érezte, hogy okos dolog volna, de gyakran, amúgy alaposan elverni a
nyugtalan nõt, de nem merte. Gondolta: uraknál szolgált, úrhatnám
természet, majd még otthagyja. Ezt pedig nem merte volna kockára
tenni.

Másfél éves házasok voltak, amikor Rozi elõállt vele, hogy házmesteri
állás kínálkozik számukra. Lakást kapnak érte, az pedig nagy sor.
Mennyivel többet tehetnek félre! Mennyivel hamarabb vásárolhatnak
telket, házat Szentlõrincen vagy Pécelen! Mennyivel hamarabb lesznek
urak!

Egy hónap múlva beköltöztek. Jóska tovább dolgozott, Rozi pedig
ügyesen töltötte be a házmesterné méltóságát. Szerették a házban.
Örömmel mutogatta a férjének a sok borravalót, amit összeszedett.
Jóska nem nagyon örült a dolognak. Az asszony majdnem annyit keresett,
mint õ maga.

Ebben az idõben már nem tudta eltitkolni féltékenységét. Egy este
a vacsoránál, amikor nagyon fáradt volt a munkától, és viszont az
asszony túl élénken sürgölõdött, nótázott körülötte, hirtelen
megszólalt:

- Azt mondom, meg ne tudjam, hogy valamelyik lakásban odabent
elmaradsz, mert letöröm a derekadat.

- Már miért ne maradnék? - nyelvelt Rozi.

- Hallgass, nagyon jól tudod - kiabált a férfi, és ütötte az asztalt,
ahogy csak bírta.

A következõ héten meglátogatta õket Jóska sógora, egy kõfaragó munkás.
Kora reggel érkezett, és egy éjjel náluk is aludt.

Aznap este, amikor Jóska hazafelé tartott, Rozi elébe jött, ami
azelõtt sohase történt meg. Az asszony azt kívánta tõle, hogy majd
vacsoránál õ is erõsítse meg, amit a sógornak hazudott, hogy telket
vettek kétezerötven forintért. Jóska valósággal dühbe jött, és eleinte
semmi szín alatt nem akart beleegyezni. Aztán Rozi könyörgésére mégis
megtette. Megvolt az eredmény, a sógor sápadozott az irigységtõl. Az
asszony annyira örült ennek, hogy alig lehetett vele bírni.

Cserébe reggel, mikor a sógor továbbutazott, ezt mondta Jóskának:

- Szép feleséged van, és dolgos asszony, de jobban vigyázz rá, mert
bejárnak hozzá a házi fiatalurak beszélgetni. Nem jó vége lesz ennek!

Jóska munka közben egész nap erre gondolt. Nagyon bántotta a dolog.
De este mégse tudott szólni. Szégyellte. Három vagy négy nap múlva
rukkolt csak ki:

- Te, a szobába be ne engedj senkit, mert agyonütlek.

- Hiszen ide jön, aki keres, tudja, hogy itt van a mosókonyha kulcsa,
padláskulcs!

- Tudom, de vigyázz, ha megtudok rólad valamit, az lesz, amit mondtam.

- Ugyan, menjen - nevetett Rozi, és énekelni kezdett.

- Jó, jó - dühöngött Jóska -, csak danolj, majd meglátod, mi lesz
itten. El fogunk innen menni!

- Hiszen még csak az kellene! Én nem megyek.

- De jössz.

- Legyen esze, mibõl veszünk akkor házat. Elmegy a pénz a lakásra.

Jóska nem nyugodott meg. Sehogy se ment a munka. Állandó nyugtalanságban
élt. Gyanakodott. Az asszony elhanyagolta. A kabátjára hetekig nem
varrta fel a leszakadt gombokat. Nem várta este meleg levessel.
Kifogásokat mondott, és hideg felvágottat tett eléje, õ maga pedig
csak nézte. Nyilvánvaló, hogy elõbb vacsorázott. Jóska nagyon
idegenül, kutyául érezte magát. Nem tudta kisütni, mit kellene
csinálni. Elballagott a sarki pálinkamérésbe, és megivott egy
kupicával. Erre kissé megnyugodott, és jó mélyen aludt. A munka
közben állandóan azon töprenkedett, hogy a felesége valakivel otthon
mulatozik. Ösztönszerûen reggel is, délben is pálinkázott. És mindig
többet. Emellett nem merte magát rászánni, hogy hazamegy. Biztosra
vette, hogy ha megteszi, ott talál valakit az asszonynál. Tisztában
volt azzal is, hogy ezt kellene tennie. Egy délelõtt otthagyni a
munkát, hazanézni.

De halasztgatta, halasztgatta a dolgot.

Már hetek óta nem kapott csókot. Nem szóltak egymáshoz. Egy este
mégis meg akarta ölelni az asszonyt. De Rozi nem engedte magához
nyúlni. Jóska erõszakoskodott. Rozi meg rúgott, karmolt, vihogott.
És a férfinak nem volt ereje, hogy erõszakos legyen. Keservesen,
utálkodva, némán hagyta abba a küzdelmet.

Jó sokáig nem aludt el. Azután elhatározta, hogy holnap mégiscsak
megteszi, hazajön.

Reggel egy egész deci pálinkát ivott meg. Tízig dolgozott. Azután
bejelentette a munkavezetõnek, hogy el kell mennie, és csak ebéd után
jön újra a munkához. Reszkettek a térdei, fázott és fájt a szíve. Egy
óriási kirakat tükörüvegében meglátta magát. Megijedt, olyan sápadt és
szánalmas volt. Villamosra ült. Az út rettenetesen hosszúnak tetszett.
Mintha már hajnal óta utazott volna. Elfelejtett leszállni. A villamos
egy állomással tovább vitte. A sarkon még fölhajtott egy fityóka
szilvóriumot. Azután nagy lépésekkel elindult a ház felé. Nem látta
senki bemenni. A sötét oldalfolyosón, amely az ajtójukhoz vezetett,
gyorsan és nesztelenül suhant át.

Az ajtó zárva volt.

És az ablak nagykendõvel elfüggönyözve!

Gondolkodott, hogy betörje-e az ablakot. Ha ott megy be, valaki
ezalatt kimenekülhet az ajtón, és õ a nagykendõtõl nem is láthatja.
Tehát az ajtóhoz lépett. Nekivetette magát. Nem tudta betörni.
Be volt reteszelve. Belülrõl zavart beszélgetést hallott. Azután
ide-oda futkosást, tevést-vevést. De egy hang se kérdezte, hogy
ki az.

- Nyisd ki - mondta Jóska rekedten.

Senki sem felelt.

- Nyisd ki, nem bántalak - ismételte most már hangosabban.

Hirtelen egy erõs férfihang szólalt meg belülrõl:

- Nyissa ki, házmesterné asszony, mert még rosszat fog gondolni az
ura, Mondtam, hogy ne zárja be. Majd én kinyitom. De figyelmeztetem
a házmester urat, hogy ne merjen hozzám nyúlni, mert lövök. Értette?
Revolver van nálam!

- Igen - hörögte Jóska bénultan.

- Értette, ha hozzám nyúl, lelövöm.

- Igen - ismételte Jóska gépiesen.

Az ajtó felnyílott. Egy nyúlánk, bajusztalan fiatalember nyitotta ki,
a jobb kezével revolvert szegezett Jóskának.

- Lépjen el az útból - mondta ijedt és egyszersmind a félelmet
palástoló határozottsággal.

A munkás gépiesen utat engedett. A fiatalember a másik férfi mellének
irányzott browninggal lassan ellépkedett. Mikor pedig a kanyarodóhoz
ért, sietni kezdett.

Jóska akadálytalanul beléphetett a szobába. Megcsapta a fülledt,
nehéz, éjszakai levegõ, melyben a felesége testének illata a szappanok
szagával keveredett. Az asszony az ágyban feküdt.

- Mit akar most itthon? - kiáltott Rozi begyesen.

- Mit akarok? - motyogta Jóska. - Mit akarok? - és leakasztotta a
szegrõl a bárdot.

Az asszony látta, hogy hiába beszélne, teljes erõvel kiáltani kezdett:

- Segítség! Segítség! - És kiugrott az ágyból. De Jóska akkorra már
ott termett, és fél kézzel lenyomta.

- Hogy mit akarok! - ismételte, és teljes erejével rávágott az asszony
homlokára.

Tompa reccsenés hallatszott.

- Hogy mit akarok! - ismételte Jóska, és még egyszer rávágott. A
rózsaszínû kockás dunyhát elöntötte a vér.

- Hogy mit akarok! - motyogta Jóska, és harmadszor is felemelte a
bárdját. De már nem ütött. Ebben a pillanatban a Rozi kék szemei
ránéztek. Fájdalmasan, fátyolosan, szenvedõen. És azután egy nagyot
sóhajtott Rozi, és lehunyta a szemét.

Emberek tódultak a szobába, és a folyosókon, lépcsõkön szerteszét
cselédek és gyerekek rohantak a házmesteri lakás felé.



ERNA

Erna budapesti leány volt, természetesen.

- Csúnya lány! - mondották rá a barátnõi.

És valóban csúnyának tartották Ernát. A fiúk azonban mind találtak
benne `valamit`, és voltak napok, amikor így szóltak: milyen különös,
finom pofácskája van! De leginkább csak magukban mondták, és Ernának
különben is csak egészen kivételesen voltak ilyen jó napjai. Rendesen
bizony nem volt szép, nem volt kedves és nem volt bájos. Jól tudta
ezt Erna, sõt... még sokkal, sokkal csúnyábbnak, bájnélkülibbnek,
minden vonzó báj nélkül szûkölködõbbnek gondolta magát, mint amilyen
a barátnõi véleménye szerint volt.

Csak egy, csak egy valami volt rajta, ami föltétlenül megejtette a
hozzáértõket. A szaga, vagy irodalmiabban szólva: az illata.

Csodálatraméltó parfümje volt a hajának és a nyakának. Egy alkalommal
Asztalos ügyvédjelölt, egy elvetemült ember, amikor megérezte és
átérezte ezt az illatot, így szólt magában:

- Nem bánnám, hogy csúnya, hogy csak három-négy hétben egyszer szép,
hogy kicsi a hozománya, feleségül venném, csak a bokái lennének
egy-két centivel vékonyabbak, és a cipõje lenne két-három számmal
kisebb!

Megjegyzem, hogy a lábtól és a cipõtõl Asztalos bátran eltekinthetett
volna. Erna parfümje tudniillik olyan csodás valami volt, hogy minden
egyéb nõi kellék hiányáért is kárpótolni tudta volna a férfit.

Ezt Asztalos nem látta be, de belátta más. Erna zongoratanárja, egy
kedves, tisztult ízlésû ember, aki sokkal tapasztaltabb volt a nõk
körül, mint Asztalos, és már tudta, hogy a nõnél nem sok minden:
úgymint arc, termet, modor, hang, öltözködés a fontos, hanem csak
egy valami, akár ezek közül is, de az azután fontos legyen.

Ez a komoly, szemüveges ember hosszú heteken át némán szívta magába
naponta egy óráig Ernát. A másik hónap végén azután nyilatkozott.
De csak az óra végén.

Elõbb Erna végigjátszotta a rendes mûsort. Játszott Czerny etûdjeibõl,
a `40 tägliche Übungen`-bõl, azután pár gyakorlatot Bertinibõl, amiket
sohase tudott rendesen. Mindig abbahagyta a játékot, rángatta a vállait,
affektált, adta a megfékezhetetlen kis csikót, a leendõ nagy nõt,
Salomét, szóval tudta, hogy hogyan kell bánni a férfiakkal, De hadd
mondom el az egész órát. Most következett néhány Bach-`Invencio`,
elõször a kétszólamúakból, azután a háromszólamúakból. Ezek jobban
mentek. Erna itt csillogtatni akarta polifonikus érzékét. Túlontúl
kiemelte a fontosabb szólamokat, úgy, hogy a másik alig hallatszott...
De hiszen tudják, hogyan zongoráznak a nõk, ha óriási intelligenciáról
akarnak tanúságot tenni.

Bach után néhány Chopin-darab következett. Itt Erna elõvette a pedált,
csalt, elsikkasztotta a futamokat, szédületes tempókat vett... Az
ördög se bírt volna vele. A zongoratanár, név szerint Balázs István,
közbeszólt, kopogott, meg akarta állítani. Nem sikerült. Erna
végigjátszotta a `Valse`-ot. Balázs természetesen nem jött reá, hogy
az adott esetben nagyot kéne ütni Erna kezeire, és a cél már el volna
érve. A modern pedagógia - még a zenei pedagógia sem - nem engedheti
meg a verést, és Balázs modern pedagógus volt.

Az óra végén a fiú megkérte Erna kezét.

Erna úgy érezte, hogy itt az idõ, amikor a saját keserves, önbizalom
nélküli napjaiért, a tükörbenézés sok elégedetlen percéért, amelyek
együtt sok-sok szenvedést jelentettek eme alapjában igen finom -
tehát igen hiú! - nõ számára: kárpótlást vegyen magának. Az elsõ
másodpercben tisztában volt vele, hogy mit kell tennie: Vissza kell
utasítania Balázst! Ha akárki volna is, ha a legelsõ fiú - akkor is.

- Nem - mondta -, nem lehet, kedves Balázs, igazán nem lehet, nagyon
sajnálom - és rángatta a vállait, mintha azt akarta volna ezzel
jelezni, hogy õ nem oka semminek, és nem érti, hogy került ebbe a
kellemetlenségbe.

Tényleg nem volt oka semminek. Erna mindenre pályázott, csak arra
nem, hogy beleszeressenek. Pályázott rá, hogy a barátnõi így
szóljanak: "különös lány". Pályázott rá, hogy az anyja, egy igen
kedves, kövér asszony, így emlegesse: "ez az Erna, ez egy bolond!"
Pályázott rá, hogy a német kisasszonya a kolleganõinek kijelentse:
"Ich kann's nicht mit Ihr aushalten!" De nem tetszelgett. Egész
különös viselkedését jól meg lehetett magyarázni azzal, hogy õ
állandó félelemben élt. Attól félt, hogy valaki konstatálni fogja:

- Nini, még ez a csúnya kis lány is vágyik rá, hogy szeressék!

Ez a mondat, amelyet gondolatban többször meg is fogalmazott magának,
elviselhetetlen volt neki. Innen megérthetjük Erna egész egyéniségét.
Miért nem mert õ hosszabban beszélni a zsúrokon egyes fiúkkal, akik
tetszettek neki, miért szaladt tovább, gorombasággal búcsúzva, miért
csókolta barátnõit forrón és miért csipkedte véresre õket ugyanekkor.
Az egész nõt a szerelmi visszautasítástól való páni félelem alakította
olyanra, amilyen volt. Ezért kellett szegény Balázsnak finom, szimatoló
orrával, szép homlokával, amilyen csak egy harmincon túl levõ férfi
homloka lehet, kellemes, szürke szemeivel és borotvált arcával együtt
halkan, feltûnés nélkül távozni Ernáéktól.

Erna pedig föllélegzett, ki akart ugrani a bõrébõl, mosolygott,
hangosan nevetett, a tükörben nézegette magát, és énekelve kiöltötte
saját magára a nyelvét, úgy, hogy a két nyelv, az igazi és a
tükör-Erna nyelve összeért. Mit bánta õ most Balázst, aki messze,
valahol az Andrássy út végében rótta az utcát, és az orra tele
volt Ernával és a szíve fájdalommal. A lényeg az volt, hogy mégis
beigazolódott az, amit nem remélt és nem hitt: hogy mégis van valaki,
aki szereti, aki feleségül venné.

Ettõl kezdve Erna rohamosan szépült. Lassanként megjött a kedve, hogy
a ruha- és cipõpróbálásra is idõt szenteljen. Mindig kevesebbet és
mindig ritkábban alkalmazták rá az eddig oly sûrûn használt "slampet"
jelzõt. Hogy mást ne mondjak: Erna pontosan ügyelt rá, hogy a blúzának
és a szoknyájának összes kapcsai csukva legyenek, és sõt még a
tükörbõl be is igazította a szoknyát a szimmetria törvényeinek
figyelembevételével. Egy cipõ-mûvész bámulatos lábbelit készített
neki. Asztalos, mikor meglátta benne Erna bokáit, így nyilatkozott:

- Nem tudom, mi történt ezzel a lánnyal. Más lábat csináltattak
neki, vagy a régit átalakították, nem tudom, de az egész lány, most,
ahogy van, elragadó, és megérdemli a legkényesebb ízlésû férfiak
érdeklõdését.

Asztalos persze saját magát is a "legkényesebb ízlésû férfiak" közé
számította, és udvarolni kezdett Ernának: a Duna-parton, a jégen,
Gerbaudnál, stb., ahogy Budapesten szokás. (Krisztusom! az élet
rettenetesen sivár.)

Két héten belül Asztalos remekül vissza volt utasítva. Ernának, az
önbizalmának szüksége volt erre, és a kislány helyes ösztönnel
feláldozta a parthie-t, mely egyébként egészen megfelelt volna.

Külön említendõ, hogy Asztalos a megkéréskor már a legszigorúbb
flörtöt ûzte Ernával, mert a modern iskola híve lévén elve volt,
hogy csak azt a lányt szabad feleségül venni, akit az ember már
körülményesen, apróra ismer. Erna a flörttõl nem vonakodott, mert
Asztalos tetszett neki, de a házasságra vonatkozólag nemet mondott.

Asztalos után még két-három fiatal úr jutott hasonló sorsra. Erna
nem dicsekedett velük. Nem a barátnõinek az irigységére dolgozott,
saját magát akarta csak rehabilitálni, saját maga elõtt. És ez
sikerült is.

Mi történt volna, ha történetesen a természet, egyéb fukarsága
mellett, azzal az egyetlen tulajdonsággal sem kárpótolja Ernát.
Ezt könnyû megmondani. 1. Balázs semmi szín alatt sem kéri meg
a kezét, a visszautasítás tehát nem történhetik meg. 2. Erna,
minden önbizalom híján, nem fordít gondot továbbra sem ruházatára,
és nem keresi fel azt a kiváló mestert, aki számára a fenn említett
csodálatos cipõt megalkotta. 3. Ilyenformán Asztalos és a többiek
nyilatkozatai is elmaradnak. 4. Erna továbbra is kiállhatatlan
spleenes leány marad, mint amilyen azelõtt volt. 5. Az ügy persze
még súlyosbodik, mert amint Erna elhagyja a húszat, az egész komédia
rosszabbul és rosszabbul fest. 6. Erna érzi, hogy terhére van a
famíliának, és kezdi magát a családban tûrhetetlenül rosszul érezni.
Külföldi utat tervez. 7. Nem engedik el, sokat sír, hetekig nem
beszél az apjával és az anyjával. 8. A papa és a mama igen diszkréten
felléptetnek egy võlegényt. (Harmincezer forint, mégis szép pénz!)
Erna a võlegényrõl csak a legnagyobb undor hangján nyilatkozik, de
rövidesen megtartják az esküvõt. 9. Erna a második hónapban sûrûn
kezdi emlegetni otthon a válást, mire pofont ígérnek neki. 10. A
második év végén egy kisleánya születik. Igen rossz háziasszony,
tehetségtelen anya, türelmetlen, örökösen makacskodó feleség. A férjet
egészen elvadítja hazulról, aki bújában kártyázásnak adja a fejét,
stb. stb. ... Szóval, ilyenformán alakulhatott volna Erna élete.

Tudjuk azonban, hogy másként történt, egy apró, de igen jelentékeny
véletlen folytán. Az egész történet, a hozzáfûzött kombinációval együtt,
tanulságos példája annak az igazságnak, hogy sorsunkat csakugyan apró
véletlenek irányítják. Véletlen esetlegességen vagy apró körülményen
fordulhat meg egész életünk boldogsága vagy boldogtalansága. Erna, a
kiállhatatlan, utálatos kislány, aki örökösen olyan volt, mint egy
keserû grimasz, vagy egy alterált akkord, tehát zavart és disszonáns:
bájos, egyensúlyozott lelkû lány Iett.

Azt hiszem, hogy aki elvenné, egészen jól járna vele.




EGY VIDÉKI GIMNAZISTA NAPLÓJÁBÓL

1897. szept. 1.

Ma reggel elmentünk apával a gimnáziumba. Elõször voltam itten,
eddig csak kívülrõl láttam ezt az épületet, ma végre belülrõl is
megláttam. Bementünk az igazgatói irodába, és apa beíratott. Egy
kicsit féltem, mert sok tanár volt az irodában. A tanár egészen
más, mint a tanító. Sokkal komolyabbak, szigorúbbak a tanárok.
Délután eljött Balla Pista, kimentünk a parkba és csatangoltunk.
Arról beszéltünk, hogy mennyi rettenetes sok idõnek kell majd
elmúlni, amíg mi nagy emberek leszünk, föltéve persze, ha közben
meg nem halunk. Vacsora után édesapám ideadta ezt a naplókönyvet,
amelybe jelen soraimat írom, és rábeszélt, hogy ezentúl írjak
naplót. Ezzel javul az írásom - és ez igaz is.

Szept. 4.

Ma volt a Veni Sancte. Templom után az iskolában felolvasták a
szabályokat, és az osztályfõnök, Pertics János elrendezte a helyeket.
Én a nyolcadik padban ülök. Balla Pista elõttem ül a hetedik padban.
Annak örültünk, hogy sikerült padszélre jutni és méghozzá ablaknál.
Az én padomon szép faragások vannak, egy lófej és egy gõzhajó van
bevésve. Délután Balla Pistához mentem, és az emeletrõl az udvarra
szappanbuborékokat fújtunk, bár láttam, hogy Pista nagymamájának
nagyon nem tetszik a játék. Tízszer is elmondta, "ezek a gyerekek le
fognak esni!" vagy: "ne hajoljatok ki a korláton!" Nem értem, hogy
a nagyok mindig irigykednek, ha az ember mulat. Nem éppen a Balla
nagymamájára mondom, de általában sokszor tapasztaltam. Három év óta
mindennap elolvasom a budapesti újságot, de soha nem olvastam, hogy a
gyerekek a korláton kihajolva lebuktak volna.

Szept. 10.

Tanulom az elsõ declinatiot, nem nehéz, de a latintanárt nem szeretem.
Olyan rettenetesen kiabál egész órán, hogy nem merek mást tenni, mint
hogy folyton figyelek, ez pedig nagyon fárasztó. Milyen más ember
volt a kedves Péteri tanító úr, félkor jött be, elbeszélgetett velünk,
mesélt, az ember örült neki, ha benn volt. De nem bánom, apa azt
mondja, hogy a latinnal csak akkor lehet valamire menni, ha szigorú
tanár tanítja.

Szept. 12.

Balla Pista ma jó dolgot talált ki. Azt mondta t.i., hogy még sohase
rendeztek versenyt abból, hogy ki tud több vizet inni. Holnap délután
nálunk kettesben rendezni fogunk egy ilyen versenyt. Alig várom már.

Szept. 13.

A versenyt nem tartottuk meg, mert ma nálunk szilvalekvárt fõztek,
és a keszõcét nagyon szeretem. Pistát is elhíttam, latint tanultunk,
azután duplexot játszottunk. Nálunk nem lehet megcsinálni az ilyen
versenyt, szüleim mindent észrevesznek, nem akarom kitenni magamat,
hogy megtiltsák, Pistáéknál - akinek az apja két év elõtt meghalt -
könnyen megy az ilyesmi. Pista el van kényeztetve, és nem szólnak
folytonosan bele a dolgaiba. Szeretek náluk lenni, nem hallja
folyamatosan az ember: "ezt nem szabad", "ezt megtiltom" és ilyeneket.
Egészen más az élet ott, ahol nincs apa. Ma ebédre palacsinta volt,
kedvenc ételem.

Szept. 14.

Vízivási versenyben gyõztem. Tíz perc alatt kilenc tele nagy pohár
vizet ittam meg. Balla Pista csak hetet bírt.

Szept. 30.

Ma Istenrõl beszélgettünk, én, Balla, Petrákovics és Pollák. Együtt
voltunk a parkban, és estefelé Petrákovics kérdezte tõlünk, hogy
hiszünk-e Istenben. Mindannyian azt feleltük, hogy igen. Erre õ
azt mondta, hogy az õ bátyja, aki vegyész, nem hisz. Az õ bátyja
t.i. azt állítja, hogy semmi más nincsen, mint amit érzékeinkkel
fölfoghatunk, azaz amit láthatunk, hallhatunk, szagolhatunk,
ízlelhetünk, tapinthatunk. Igen ám, felelte Balla, de az Istent
többen látták, és le is festették. Példának említette a nagy templom
plafonján lévõ képet, hol Isten Jézussal és a Szentlélekkel le van
festve. Petrákovics erre azt mondta, hogyha Isten csakugyan létezik,
miért nem jelenik meg gyakran az embereknek, hisz akkor mindenki hívõ
lenne, és jó lenne, de a mai emberek közül senki se látta az Istent,
és nem beszélt vele. Erre Pollák elmesélte, hogy az õ apja egy
alkalommal Bécsben látta az Istent a városon kívül.

Künn a mezõn, egy malomkövön ült, de Pollák apja nem merte õt
megszólítani. Petrákovics azt mondta, hogy mindenesetre beszélni
kellett volna vele, és ez igaz is. Sokat gondolkoztam ezen ma, és
bár jelenleg hiszek Istenben teljes mértékben - furcsának találom,
hogy sohasem jelenik meg közöttünk. Ennek okát nem tudom kitalálni.

Okt. 6.

Ma volt az Önképzõ-Kör gyászünnepélye az aradi vértanúk emlékére.
Mindannyian részt vettünk, és végighallgattuk a felolvasást, a
szavalatokat, a gyászbeszédet és az énekeket. Egy Steiner nevû fiú
a nyolcadikból remekül szavalta el `Az aradi tizenhárom` c. verset.
Ebben a versben arról van szó, hogy a vértanúk emléke szent legyen
mindig a magyarok elõtt. Az jutott eszembe, hogy sokkal helyesebb
volna, ha arról írnának verset, hogy az aradi vértanúk halálát meg
kell bosszulni a kutya németeken. Megkérdeztem édesapámat, hogy ez
miért nem történt meg. Azt mondta, azért, mert a magyar hitvány
népség.

Okt. 14.

Ma délután az ebédlõben az asztalnál rajzoltam. Sakktáblához hasonló
kockázatot kellett készíteni. Elõször kihúztam az egészet tussal,
azután a kockákat ki akartam tölteni ecsettel. Ekkor odajött az
asztalhoz Károly öcsém, és mivel nem látott jól, fölkapaszkodott,
meglökött, és az egész rajz tönkrement, mert a tele ecset összemázolta.
Dühömben Károlyt nagyon elvertem. Annyira sírt, hogy megsajnáltam, és
kérlelni és simogatni kezdtem. De láttam, hogy ami egyszer fáj, azt
nem lehet lesimogatni. A nyakonok, amiket adtam, meglehetõsen erõsek
voltak. Egy ideig néztem szegény Károlyt, amint a földön fekve bõg.
A kis zöld bõrkötõje egészen össze volt gyûrve, és csak sírt, sírt.
Nagyon-nagyon sajnáltam szegényt. Õ olyan jó fiú, és úgy szeret engem.
Azután fogtam magam, bementem a másik szobába, a kanapéra feküdtem,
és sírtam én is vagy fél órát. Annyira bántam, hogy öcsémet megvertem.
Este apa behítt engem az irodába (nem tudom, honnan tudhatta meg a
dolgot), és azt mondta, hogy ne verjem meg a kisebbet, a gyöngébbet,
mert az nem szép, és férfikoromban, majd ha elválunk, szétmegyünk a
világba, és Károllyal csak ritkán látjuk egymást, nagyon meg fogom
bánni, mert Károly nem fog engem szeretni. Beláttam, hogy ez nagyon
igaz, és megfogadtam, hogy Károlyt többet meg nem verem.

Okt. 15.

Ma hirdették ki az elsõ konferencia eredményét. Engem megróttak
számtanból és megintettek latinból. Délben megmondtam, apa ideadta a
bizonyítványt arról, hogy csakugyan megmondtam, és még az osztályfõnök
délutáni órájára elvittem. Este azt mondta apa, hogy ezentúl korán
kell fölkelnem, és a latint meg a számtant ismételni, nehogy
karácsonykor megbukjak. Ma ebédre palacsinta volt, kedvenc ételem.

Okt. 30.

Okt. 16. óta minden reggel 1/2 6-kor kelek, de nem haladtam még
semmit az ismétlésben. T.i. reggel nem tudok tanulni. Az ébresztõóra
csengetése után rendesen elalszom, apa azonban fölébred, és õ fölkelt.
Rám szól, mit tehetek, föl kell kelni. Hiába mondom apának, hogy:
apám, én reggel nem tanulok semmit, én nézem a betûket, nyitva van a
szemem, de alszik az egész fejem - õ mindig azt mondja, hogy "az ész
reggel fog a legjobban!" Ha ez igaz volna, akkor én már az egész
latint legjobban tudnám az osztályban. Nagy kínnal öltözöm, eltart
jó fél óráig. Kibotorkálok a sötétben a fürdõszobába, ott állok a
kályha mellett, és megvárom, míg Ilka begyújt, azután megmelegszem.
A mosdásra annál nehezebben tudom magam elszánni, minél tovább
melegszem. A kis kályha búg és dübörög, és a plafonon is villog a
fénye. El tudnám nézni napokig. Nem kívánnék semmit ilyenkor, még azt
se, hogy nagy ember legyek, hogy megnõjek és parancsoljak - csak azt,
hogy engem ne bántson, ne sürgessen senki, hanem nézhessem a plafont
és a lángokat, ameddig tetszik. Sokszor kinézek ilyenkor a fürdõszoba
kis ablakán, az ég a tûzfal fölött látszik egy kis darabon - ez a kis
ég egészen sötét kékesszürke még. A fürdõszobában is minden sötét,
csak az asztal széle csillog, mint egy vöröses csík. Azután hirtelen
ráhatározom magam, levetem az ingem, és a mosdótál elé állok. Csak a
kisujjamat nyújtom be, várok tovább, állok és állok. Azon gondolkodom,
hogy miért nincs a világ úgy berendezve, hogy ha nekem jól esik aludni,
hát alhassam. Apa nem enged, azt akarja, hogy tanuljak, de hiszen nem
tanulok. A házban mindenki alszik, hogyan lehet itt tanulni. Tanulok
pár percet, elmondok magamban egy szabályt, azután az ablakhoz megyek.
Nézem az utcát. Nézem, amint nyit a borbély, amint a borbélyinas
kisöpör, amint a húsosok felállítják a sátrakat, és jönnek a
mészárosok szamaras-talyigái a friss hússal. Mindez szép és érdekes,
és szívesen elnézem, bár aludni jobban szeretnék, de tanulni reggel
nem tudok. Délután vagy este félóra alatt, negyedóra alatt többre
megyek, mint reggel másfél óra alatt. De nem is igyekszem, hogy ezt
apámmal megértessem, õ mindig csak azt ismételné, hogy "az ész reggel
fog legjobban". Õ t.i. meg van gyõzõdve, hogy ez igaz, és mindenki,
aki mást mond, az hazudik. Biztosan tudom, hogy ezt a véleményét soha
életében semmi pénzért meg nem változtatná.

Nov. 1.

A megholtak napja van ma. Délelõtt a temetõben voltunk, koszorút
vittünk nagyapa és nagymama sírjára, mint tavaly is és minden évben.
Délután olvastam Verne Gyulának `Utazás nyolcvan nap alatt a föld
körül` címû mûvét. Késõ estélig olvastam, azután tanulni kezdtem a
holnapi leckét. Apa nagyon összeszidott, hogy miért nem tanultam meg
elõbb a leckét, és miért nem olvastam azután.

Nov. 2.

Ma kiolvastam Verne könyvét, amely roppant érdekes regény. Nagyon
jól mulattam rajta. Délután eljött Balla Pista, és malmoztunk egész
vacsoráig. Boldog fiú ez a Balla Pista, tesz, amit akar, kimenõt kap,
nem szekírozzák otthon, alhat fél 8-ig. Sohase tanulja a leckét, de
amit egyszer olvasott, arról tud beszélni. Én, ha egyszer-kétszer
magamnak föl nem mondom, meg se tudok mukkanni. Ballának csak az a
baja, hogy nehezen ír és nagyon hibásan. Folyton helyesírási hibákat
ejt, és rossz dolgozataival rontja a kalkulusát. Ma ebédnél palacsinta
volt, kedvenc ételem.

Nov. 9.

Ma új cselédet fogadtak, Ilka elment ma reggel, férjhez megy, holnap
lesz az esküvõje. Erzsi, az új szobalány, nagyon jó, szíves lány.

Nov. 12.

Ma Balla Pista harminc üveggolyót kapott egy bácsijától. Petrákovics
megmutatta, hogyan kell klikkerezni. Igen mulatságos játék. Balla
Pistával egész délután klikkereztünk. Este földrajzot tanultam.

Nov. 14.

Balla Pista sokkal jobban klikkerezik, mint én. Ma majdnem mind
elnyerte a klikkereimet, amelyeket tegnap vettem. Édesanyám húsz
koronát adott, amin húsz üveggolyót vettem. Azt hiszem, sohase fogok
úgy megtanulni klikkerezni, ahogyan Balla Pista most tud, kétnapi
tanulás után.

Nov. 18.

Ma új télikabátot kaptam. Nem tetszik nekem. Barna színû és kockás
bélésû. Ez a bélés olyan színû, mint a favágók szövetinge. Olyan
parasztos, csúnya. Nem akartam sokat kérni apát, a kereskedõ
rábeszélte õt, hogy ezt vegye, mert ez tartósabb, pedig volt ott
egy másik télikabát, amely nem volt ilyen kiállhatatlan bélésû,
és szép volt. Csak megnõnék már egyszer, és a magam ura lehetnék,
magam választanám a télikabátjaimat, akkor kelnék fel, amikor jólesik,
akkor olvasnék, amikor éppen kedvem volna, és akkor tanulnék, ha nekem
tetszene. Ez az idõ azonban borzasztó messze van! Ó, de milyen messze.

Nov. 22.

Ma szekundára feleltem számtanból. Pedig ma reggel is hatkor keltem.
A rövidített osztás volt föladva, de azt elfeledtem átnézni, ehelyett
ismételtem a régebbi dolgokat. A Tamási helyre küldött. Nem sokat
bánkódtam, a pad alatt olvastam Gulliver utazását. Ez a könyv eddig a
legkedvencebb könyvem. Olyan örömet okoz az olvasása. hogy mellette
a korán kelés és a szekunda egész nap eszembe se jutott.

Nov. 23.

Ma a tisztelendõ úr kijelentette, hogy mindenkinek meg kell tanulni a
ministrálást, mert december elsejétõl kezdve a templomba fogunk járni,
és reggeli hétórai miséken névsorrendbe ministrálni fogunk. Ennek
örülök, mert nem kell ez idõ alatt számtant és latint tanulni. A
ministrálást, mint a másodikosok mondják, nem kell tudni, csak az elsõ
és utolsó szavakat, a többit pedig el lehet morogni. És az a jó van
benne, hogy vörös ministránsruhát kapunk, sõt füstölõvel is lóbálunk.
Addig is be lehet járni a sekrestyébe, aki akar, a szertartásbeli
sorrend megtanulása miatt. Holnap reggel, Balla Pistával megbeszéltük,
mind a ketten ott leszünk. Ma befejeztem Gulliver utazásainak
olvasását, és újra elkezdtem elölrõl.

Nov. 24.

Ma reggel voltam elõször a Terézia-templom sekrestyéjében. Nagyon
különös hely ez. Félkör alakú szoba, színes üvegablakokkal. Körül
nagy faszekrény. Olyan nagy ez a félkör alakú szekrény, hogy az öreg
sekrestyés - Szilveszter bácsi - bemegy az ajtaján, mint egy házba.
Benne állanak a miseruhák, ingek, kelyhek és szalvéták. Benn láttam a
püspöksüveget is, amit a prépost temetésen és nagymiséken visel. Ott
volt benn a pásztorbot is, amely egy aranykampójú nagy bot, és azt
jelzi, hogy a pap mestersége hasonló a pásztor mesterségéhez, a
híveket egy csomóban tartja, mint a pásztor a birkákat. Kellemes
tömjén- és borszag van itten. A szabad fal mellett feszület és
térdeplõ, és efölött latin imádságok berámázva. Jól be van fûtve.
Egymás után jönnek a papok, felhúzzák a ruhát, az inget, a palástot,
a stólát, felöltözteti õket a sekrestyés. Azután elõvesznek egy
misekönyvet, azt megfogja egy fiú, a sekrestyés odaadja a kelyhet
a papnak, a ministráns csenget, és bevonulnak a megfelelõ oltárhoz.
Egy harmadikos, aki legjobban tud ministrálni, amennyiben az összes
lehetõ templomi dolgokat tudja, a pap válaszát is és a nagymisét is
(a három pappal külön vagy az öt pappal külön - mert a mise szövege
eszerint is változik) - ez a fiú elmagyarázta, hogy az összes misék
napirendben föl vannak írva a falra. T.i. régen meghalt emberek sok
pénzt hagytak a plébániának azon föltétellel, hogy lelkük üdvére
bizonyos idõközökben mise tartassék. A legrégibb misealapítvány
325 éves, ezért az emberért 1000 misét mondtak el idáig. De
miért? Hiszen ha halálos bûnben halt meg az illetõ, akkor, mint a
Katekizmusban írva van, úgyis a pokolra jut, és onnan ki nem lehet
húzni semmi imádsággal. Ha a tisztítótûzben van, akkor, igaz, segít
a mise, de nem sokat. Ha pedig a mennyországba jutott, akkor nincs
szüksége misére. Megkérdeztem ezt apámtól. Õ azt mondta, hogy az
egész a papok találmánya, és csak arra való, hogy megteljék a
`papzsák`. Papzsák, papzsák, jó szó, olyan utálatos, mint egy
telhetetlen, gágogó kacsa. Nem tudom, ki találta ki, de a mise mégis
szép dolog. Míg tartott, nem imádkoztam ugyan egy percig se, de igen
jól éreztem magam. Néztem a tisztelendõ palástjának a cifra hátát, ami
gyönyörû kézimunka, néztem az oltárképet, amely Jézus keresztelését
ábrázolja, és hallgattam a kántor orgonálását. A dal, amelyet énekelt,
gyönyörû volt, de a hangja igen rossz, mintha erõltetné a torkából
a hangot, hogy erõsebb legyen. Mise után iskolába mentem, és azon
gondolkodtam, hogy miért nem vettem eddig észre sohase, hogy milyen
szép a mise. Most már tudom. Mert mindig `tele volt a templom`,
valahányszor ott voltam, a parasztasszonyok ordítottak, s általában
teljes nappali világításnál semminek se lehetett látni a szépségét.
Mióta Petrákovics említette, hogy amit nem lát, abban nem hisz - azóta
én se hiszek úgy Istenben, mint azelõtt, de egyelõre nem törõdöm ezzel
a dologgal.

Nov. 29.

Apám ma nagyon összeszidott, azt mondta, hogy ne járjak templomba,
hanem tanuljak. Mégis szemtelenség, mondta, hogy a gyerekeket elvonják
a tanulástól csak azért, mert a harangozó fiúknak négy krajcár járna
a ministrálásért, és azt meg akarják a pap urak maguknak takarítani.
Délután kimentünk Pistával megnézni a jégpályát.

Most csinálják. Apa azt mondta, hogy két elégségesnek szabad lenni,
ha több lesz, nem kapok új korcsolyát, és ha megbukom, akkor elveszi
a régit is. Nem bánom, úgyse szeretek korcsolyázni.

Dec. 7.

Nagyon hideg idõk vannak néhány nap óta. Reggel a felkelés borzasztó
nehezen megy. Tegnap apa kijött, és rám kiáltott:

- Már hét óra is elmúlt, és te még meg se vagy mosdva!

Ott álltam a kályha mellett fél hat óta, és néztem a lángokat, nem
tudtam elhatározni magam a mosdásra.

Odabent a következõt mondta édesanyámnak:

- Hallatlan, ez a kölyök milyen málészájú, fölkel fél hatkor, és ott
ácsorog a tûz mellett nyolcig. Nem tudom, mi lesz ebbõl, lusta, vagy
mi a csoda, nem tudom!

Édesanyám azt mondta, hogy énfelõlem egészen nyugodt, én nem fogok
megbukni. Megjegyzem, hogy én efelõl nem vagyok nyugodt, de ebéd
után összevissza csókoltam édesanyámat, alig tudott tõlem szabadulni.
Holnaptól kezdve komolyan hozzáfogok a tanuláshoz. Nem akarom, hogy
édesanyámnak ne legyen igaza.

Dec. 12.

Ma Petrákovics elhítt engem és Balla Pistát és Pollákot a folyosó
végére és megkérdezte, tudjuk-e, hogyan származik az ember. Én azt
mondtam, hogy szülés útján, de hogy ez hogyan megy, azt nem tudtam.
Pollák azt mondta, hogy a bábaasszony a hurkatöltõ segítségével
készíti a gyermekeket. Balla Pistán láttam, hogy a gólyadolgot akarta
elõhozni, de mégis jobbnak látta hallgatni. Erre Petrákovics elmondta
a dolgot, amit nem akarok ide leírni, mert úgyse felejtem el soha
életemben, s amelyet neki bátyja mesélt. Azt hiszem, ha gondolkodtam
volna rajta, magamtól is kitaláltam volna. Mégis olyan furcsa!...
nem találtam volna ki. Ma palacsinta volt ebédre - kedvenc ételem.

Dec. 17.

Már csak egy hét választ el a Karácsonytól, és a szünet reményében
most elég könnyen megy a fölkelés. Tegnap számtanból jóra feleltem, és
ma latinból 2/3-ra. Még csak földrajzból kell javítanom, jelenleg t.i.
2/3-ra állok belõle, hogy új korcsolyát kapjak. Ma olvastam Jókaitól a
`Dekameron` címû elbeszélésgyûjteményt.

Dec. 19.

Reggelre nagyszerû vastag hó esett. Délután már sok szánkó csilingelt
az utcán. Egész délután az ablak mellett tanultam, és néztem a
szánkókat, a bundába bújt embereket és a havat. Valószínûleg holnap
fogok felelni földrajzból.

Dec. 20.

Feleltem, egyesre, szóval kettest fogok kapni. Iskolába menet már
ma láttam, hogy árulják a karácsonyfákat. Károly öcsém borzasztóan
várja a Karácsonyt és a Jézuskát, õ még nem tudja, hogy az egész csak
komédia, és a játékokat a szülõk veszik. Milyen boldog az ember még
ebben a korban!

Dec. 23.

Ma kaptuk ki a bizonyítványt. Három elégséges volt benne. A
földrajztanár a komisz, elégségest adott, bár kedden jelesre feleltem.
Nem kapok új korcsolyát, de nem is bánom, szép fehér hó esik minden
reggel, jól fagy, ennek sokkal jobban örülök, mintha új korcsolyám
volna, és emellett fekete sáros locspocs volna az egész világ.
Mától kezdve egy hétig semmit se fogok tanulni. Verne regényét, a
`Jégszfinx`-et fogom olvasni, amelyet apa ajándéknak ígért. Örömömben,
hogy szép idõ van, és a bizonyítványdolog is elég jól végzõdött, egész
délután rajzoltam Károlynak. Eleinte kissé untam a dolgot, mert a
legnagyobb butaságokat kívánta, hogy rajzoljam, de azután látva az õ
örömét, örültem én is, hogy õ olyan jól mulat, és engem szeret, s jól
elmúlt az idõ egész estig.

Most újévig nem írok naplót.



IRÉN MAMA

Irén mamával vejénél, jó barátomnál, Sentei Sándornál ismerkedtem meg.

Az egyetemi esztendõk után elszakadtunk egymástól, de sûrûn
leveleztünk. Õ állandóan hívott, hogy látogassam meg. Én pedig
évenként négyszer-ötször biztosra ígértem, hogy megyek. Mindig
elmaradt. Rettegek az utazástól. A magyar vasutak lassan járnak és
késnek. Néha keveset, csak húsz-harminc percet. És ez a húsz-harminc
perc az, ami miatt a lehetõ legnehezebben tudom csak rászánni magam,
hogy vonatra üljek. Telt-múlt az idõ. Sándor megházasodott. Elküldte
a felesége arcképét. Elküldte a kisfia arcképét... Végre egy szép
októberi napon rászántam magam, hogy meglátogatom.

Nagyszerûen fogadtak. Szép lakásuk meglepett. A kisfiát elragadónak
találtam. Csak a felesége ejtett gondolkodóba. Egészen sablonos csinos
és sablonosan bájos kis vidéki nõ volt. Merõben elütött attól a nõi
típustól, amelyért Sándorral diákkori beszélgetéseink alatt annyit
lelkesedtünk, megállapodván: hogyha valaha megházasodunk, csakis e
típusba tartozó nõt fogunk választani. Gyakorlott emberismerõ - tehát
aki következetesen figyel az ilyen dolgokra - az elsõ pillanatra
megállapíthatta volna, hogy az asszonykának semmiféle jelentékeny
jó tulajdonsága nincsen. Sõt, a jelentéktelenségében se volt stílus,
formaság, báj, ami már nyilvánvalóan szintén jelentékennyé tehet egy
asszonyt.

Csodálkoztam, Sándort nem tartottam olyan embernek, aki a házasságát
elhibázhatja. Óvatos, tiszta eszû, alapos ember volt mindig, aki
sohasem engedte magát pillanatnyi szeszélyektõl elragadtatni.

Ebéd elõtt sétára indultunk. Körüljártuk a kellemes kis hegyvidéki
várost.

- Az ebédnél - mondta Sándor - találkozni fogsz az anyósommal, Irén
mamával. Kíváncsi vagyok a véleményedre, mert én valósággal rajongok
érte!

Csakugyan; már otthon találtuk Irén mamát. Egy magas, fehér bõrû,
szürke szemû, kifogástalan alakú, szép asszonyt. Valósággal
megirigyeltem Sándort, amikor szép, fekete hajú anyósát megölelte
és összecsókolta. Irén mama vidáman nevetett, odanyújtotta nekem is
elefántcsont sárgásfehér, finom kis kezét, és rendkívüli bájjal és
igazi érdeklõdéssel kezdett kérdezgetni. A barátságunkról, hogy miért
nem jöttem hamarabb, mennyire várt Sándor, és mennyire óhajtottak õk
is megismerkedni.

Ebéd alatt az asztalfõn ült, és állandóan õ vitte a szót. Önkénytelenül
is valamennyien átengedtük magunkat csodálatos dallamos hangja
varázsának. Rögtön tisztában voltam, hogy Sándor házasságának a rugója
nem a feleségében, hanem az anyósában keresendõ. Apró dolgokról is
érdekesen, okosan, férfias logikussággal és kislányos naivsággal
beszélt. Formás és kellemes volt minden mondata. Nem esett abba a
hibába, amelyet a talmi grande dame-oknál annyiszor látunk, hogy
folyton elõadnak, és nem hagynak másokat szóhoz jutni. Irén mama
valamennyiünket bevont a beszélgetésbe. Jóízûeket kacagott, de nem
hosszan. Nem élt vissza a kacagásának a szépségével, mint annyi nõ,
aki tudja, hogy a nevetése kellemesen hangzik. Közben szó került
a meghalt férjérõl is, aki huszonhat éves korára özvegyen hagyta
õt. Valamit elmondott róla. Egy vidám kis incidenst, amelyben a
megboldogult egy jóízû kiszólással szerepelt. Irén mama mosolygott.
Az arcán nyoma sem volt annak a mûelkomolyodásnak, ami polgári
asszonyoknál olyan bántóan hat. De a két szép szeme megtelt
könnyekkel, és egy csepp legurult a fehér arcán a csipkés blúzára.
Nem törölte meg a szemét. Érezte, hogy a zsebkendõ használata percekre
megzavarná a társalgást, és disszonáns pauzát okozna. Tovább beszélt.

Teljesen új, meglepõ és sohase látott jelenség volt számomra ez a
negyvenéves nõ. Maupassant, Stendhal és Balzac jutott eszembe. Az õ
regényeikben olvastam ilyen csodálatos asszonyokról. De egészen eddig
a napig nem hittem a létezésükben, mint ahogy az ember nem hiszi
el azt, amit nem lát. Irén mama azonban élõ bizonyíték volt a nagy
francia írók igazsága mellett. - Figyeltem Sándor feleségét. Nem
féltékeny-e az anyja nagy vonzóerejére? - Nem volt az. Jókedvûen
vonult háttérbe, rajongással nézte Irén mama arcát, és látszott rajta,
hogy örült, hogy ennyire jól érezzük magunkat az ebédjén. Azt hiszem,
e fiatal nõ legmagasabb lelki mûködése volt, hogy megértette és
élvezte az idõsebb lényét, a természetnek azt a nagy mûvészetét,
amely annak a külsejében, hangjában, mozdulataiban megnyilvánult.

Ebéd után négykezest játszottunk Irén mamával. Egy Beethoven-szimfóniát.
Igen jól zongorázott. Itt-ott a futamokból kihagyott néhány hangot,
de a ritmusérzéke tökéletesnek bizonyult, és a szólamokat teljes
megértéssel emelte ki vagy szorította háttérbe. Szándékosan átengedtem
neki a pedált. A lehetõ legdiszkrétebben, leghelyesebben kezelte.
Emellett az egész muzsikálásra nem helyezett súlyt. Nem kérette magát,
és nem örült jobban a dicséreteimnek, mint ez egy igazi nõhöz illik,
aki nem ambicionálhatja magának, hogy a zene számára a mulatságnál
sokkal több és fontosabb valami legyen. (Régi, közösen megállapított
véleményünk volt ez Sándorral.)

Irén mama három óra tájban hazament, azt mondta, hogy valami nõegyleti
megbeszélés lesz a lakásán, és rendkívüli kedvességgel búcsúzott el,
nem mulasztván el megígértetni velem, hogy hamarosan újra ellátogatok.
Öt órakor én is elutaztam.

Jó három hónap múlva Sándor hivatalos ügyben a fõvárosba jött. Este
együtt mentünk színházba és utána vacsorázni. Vacsora után kerítettem
szót Irén mamára, és elragadtatva dícsértem ezt a feledhetetlenül
bájos, nagyszerû asszonyt. Ekkor mesélte el Sándor a házasságának
történetét.

- Mikor letelepedtem a városban, fél évre rá választottak meg a
nõegylet ügyészének. Elnök már akkor is Irén mama volt. Hamarosan
beleszerettem. Akkor már harmincnyolc éves volt. A legkülönösebb és
a legteljesebb örömet adó szerelem volt ez, amit csak elképzelhetsz.
Minden délután ott voltam nála. Ötkor mentem teára. A feleségem akkor
végezte az utolsó évét Pesten, az angolkisasszonyoknál. Zongoráztunk,
beszélgettünk, hétkor, fél nyolckor elküldött. Nem gondoltam semmire.
Minden vágyam annyi volt, hogy életem végéig minden délután eljöhessek
ide, ehhez a bájos asszonyhoz, nézhessem az arcát, hallhassam a hangját,
és megcsókolhassam a kezét. Nem mondtam meg neki, hogy szeretem, ez
teljesen szükségtelen volt. A tekintetébõl láttam, hogy tudja, ért
engem, érti, hogy miért szeretem, hogy gondolatban megköszöni a
rajongásomat. Sokan jártak hozzá. Barátnõk, leánykori imádók. Ezek
közül egy esztendõn belül három kérte meg. Kosarat kaptak, és egyik
sem elõször. De figyelj ide, egyik se neheztelt rá, továbbra is
megjelentek a szombati ötórai teákon.

Egy ilyen alkalommal történt, hogy az utolsó vendégekkel távozva
visszamentem a lakására. Elõször történt, hogy követelõen lépett fel
bennem a vágy, hogy összecsókoljam, megöleljem és magamhoz szorítsam
az asszonyt. Becsöngettem, és a sötét elõszobában szó nélkül átöleltem,
ideadta az ajkát. Figyelj ide. Olyan intenzív és mély boldogságérzés
töltött el, amelyrõl eddig halvány fogalmam sem volt. Néhány nap
múlva a szeretõm lett. Micsoda hónapokat éltem át, micsoda tökéletes
szerelmi örömöket, errõl nem tudok beszélni. Azonban aggodalmasan
közeledett a nyár, amikorra Sárikának az intézetbõl haza kellett
kerülnie. Nem haboztam egy pillanatig se. Fölszólítottam Irén mamát,
hogy legyen a feleségem. Nevetett, és azt mondta, hogy ez lehetetlen.
Egy tizenhét évvel fiatalabb férfinak a szeretõjévé lenni, ez még
megy valahogy, de hogy ilyen nagy korkülönbséggel feleségévé legyen,
ez szerinte nagyon ízléstelen és kockázatos dolog. Ízléstelen,
mert a házasság okvetlenül mindenféle szóbeszéd tárgyává lesz, és
kockázatos, mert szerinte mindjárt érezni fogom a különbséget, mihelyt
elválaszthatatlanul össze leszek vele kötve. Hiába kérleltem, hiába
bizonygattam neki, hogy szerelmem fölötte áll minden efféle esélynek
és hatásnak, hajthatatlan maradt. Hangoztatta, hogy eleget kell tenni
anyai kötelességeinek. Be kell vezetni lányát a társaságba. Férjhez
kell adni!... Kétségbe voltam esve. Úgy éreztem, hogyha a lány
hazajön, vége fog szakadni a viszonyunknak, mert tisztában voltam
azzal, hogy Irén mama sohase fogja kockáztatni a jó hírét azzal,
hogy eljön a lakásomra. Egy kisvárosban az ilyesmi rögtön kitudódik.
Másrészt pedig én most, miután egészen megismertem az õ szerelmének a
mámorító, és mégis éterikus tüzét, nem tudtam volna többé megelégedni
a kézcsókkal és a beszélgetésekkel. Mit tehettem?

- Nézd meg az anyját, vedd el a lányát! - szóltam közbe. (Mindjárt.
megbántam. Olcsó tréfa volt.)

- Igen - folytatta Sándor. - Nem volt más kibúvó. Sárika tényleg
hazajött. És udvarolnom kellett neki. Szép lány volt, fiatal, virágzó.
Nem volt nehéz a dolgom. De most érts meg. Ezután kezdtem csak bámulni
Irén mamát. Hogy csinálta meg õ azt, hogy az egész manõvernek nem volt
manõverjellege, hogy nem volt aljas, ravasz, gonosz dolog, nem volt
árulás. Hogyan intézte, hogy Sárika mindenképpen megkapja a magáét.
Hogyan hagyott bennünket magunkra. Hogyan kerülte ki, hogy a lány
észrevegyen valamit vagy féltékenykedjék. Hogyan osztott engem
kétfelé, és adta az egyik felemet a lányának. Hogyan történt emellett,
hogy tulajdonképpen mégis egészen az övé voltam?... Ezek olyan dolgok,
amiket nem tudnék elmondani, mert hiányzik belõlem a képesség, hogy
összeszedjem azt az ezer apró motívumot, amibõl a jegyességnek és
késõbb a házasságnak ez a jellege kialakult. Ma is szeretõm, és jobban
szeretem, mint valaha. Imádom. A feleségem egy kedves, csinos, de
jelentéktelen asszony, akihez mélyebb vonzalom nem fûz. És ez egy
házasságban kellemes. Kellemes akkor, ha emellett bennünk él a tudat,
hogy nem hibáztunk el semmit, nem vagyunk áldozatok, mint annyi ember,
aki miután megunta a feleségét, reménytelenül sóvárog valami új,
vonzó, érdekes szerelem és szexuális élet után! Miért? Mert a teljes
boldogságban is részem van. Nem gyakran. Átlag kéthetenként...

Sándor elhallgatott.

Némán szívtuk a cigarettáinkat, és elnéztünk a levegõbe. Mind a
ketten rá gondoltunk, Irén mamára. Egy pillanat alatt mintegy
fohászban vagy sóhajtásban hirtelen újra átéreztem e ritka nõ egész
lényét. Magam elõtt láttam az arcát. Az alakját. A gesztusát, amint
a kezét nyújtotta. A mozdulatát, ahogy fölállt a zongora mellõl, és
megigazította a haját. Amint elöntötte a szemét a könny, mikor a
férjérõl beszélt.

- Sándor - mondtam halkan, meghatottan -, nem ismerek nálad boldogabb
embert!

- Én is csak egy lehetõséget képzelek - válaszolta Sándor -, ha Irén
mama, mint fiatal leány jutott volna nekem.

- Ebben tévedsz - feleltem. - Vannak esetek, ahol a kevés több, mint
a sok. Ugyanaz a nõ mint tilos szerelmi tárgy mindenesetre becsesebb,
több, mint ha nem tilos.

Azután rövidesen mind a ketten megegyeztünk ebben.



A DÍSZOKLEVÉL

1.

Egy napon Zoltán, az unokatestvérem a tízpercben odajött hozzám.
Csodálkoztam, mert õ egy osztállyal feljebb járt és egy hatodikos
mindenesetre kicsit szégyenli, hogy alsóbb osztályos barátai vannak.

- Jani - mondta Zoltán izgatottan - Jani, figyelj ide. Ma adják az
`Ember tragédiájá`-t, kéredzkedj el, és gyere el színházba. Okvetlen.

- De kérlek - szabódtam -, hiszen én már láttam az `Ember tragédiájá`t,
remek darab, és nagyon tetszik nekem, de tudod, milyen nehezen engedik
el az embert színházba, hát akkor, ha már megyek, inkább új darabot
nézek meg.

- Nagyon kérlek, jöjj el. Megmondom, mirõl van szó - Zoltán mélyen
elpirult. - Csegey Irmának nagy tapsot akarunk rendezni.

- Csegey Irmának? Talán neked tetszik? Egy vén skatulya!...

- Kérlek, hogy mondhatsz ilyet. Azért, mert az apád azt mondja, azért.
mondod te is. Láttad már utcán?

- Nem.

- Nohát, akkor ne beszélj.

Hosszú vita fejlõdött beszélgetésünkbõl, amelynek a vége az lett,
hogy megígértem a klakkban való közremûködést, melyet Zoltán Csegey
kedvéért estére szervezett.

A dolog nehéz része még hátra volt. A szülõk mindig valami nem
természetest, nem magától értetõdõt, nem erkölcsöst látnak abban,
ha egy gimnazista színházba kéredzkedik, különösen akkor, ha ez a
gimnazista az õ fiuk. Olyan valaminek tekintik a színházbajárást,
ami jelentékenyen növeli a bukási esélyek számát. Érthetetlen az õ
észjárásuk!

2.

Este mégis megjelentem a diákhelyen, a színház alsó karzatán. Kitûnõ
hely volt, kényelmes, családias. Sohase feledem el a folyosón lévõ
petróleumlámpák kellemes illatát. Az Opera parterjének parfümforgataga
még csak nem is hasonlítható hozzá. Az a másik jobb volt, ó, sokkal
jobb volt.

Zoltán már rendezkedett. Irult-pirult, szégyellte magát, hogy ennyire
lelkesedik egy nõért, de mégis mindenkit megkért, tapsoljon vele
mindig, amikor Csegey a színen lesz.

Csegeynek tényleg nagy sikere volt. Ahányszor a színen megjelent,
legalább félpercnyi kemény, gyors tapsot kapott. Mindig fölnézett ránk
és mosolygott. A közönség kissé bosszankodott, néhányan pisszegtek,
az elõadás mindig megakadt. De nem volt baj. Tényleg, amint jobban
megnéztem Csegeyt a Zoltán látcsövével, láttam, hogy igen szép arca
van, és korántsem vén skatulya, mint ahogy édesapám meg szokta
jegyezni. (Csodálatos, hogy az ember milyen soká vakon aláírja,
amit az apja mond, és eszébe se jut elkérni a látcsövet.)

Csegey nagyon szépen játszott. Mint Zoltán megjegyezte, "igazi Éva
volt, nemének összes hibáival és erényeivel". Ádám személyesítõje:
Marótréthi és Luciferé: Veres, szintén jól fogták föl szerepeiket.
Különösen utóbbi nagyszerûen forgatta a szemeit, jelezve ezáltal
lelkének gonoszságát. A "Marseillaise" is igen szépen sikerült a
francia jelenetben. Teljes zenekar és énekkar adta elõ. Háromszor
megismételtettük, sõt dobogtunk is a lábunkkal, mire a rendõr
mindjárt odajött. Szóval teljes sikerû, feledhetetlen est volt.

- No, mit szólsz hozzá? - kérdezte Zoltán, amikor hazafelé baktattunk.

- Nagyon szép - feleltem, és nagyon sajnáltam, hogy Zoltán már szereti
Csegeyt, tehát én nem szerethetem.

3.

Zoltán nem hagyta ennyiben a dolgot. Másnap kijelentette, hogy
Csegeynek alakításáért elismerõ oklevelet kell átadni, amelyet
mindenki aláír.

- Így legalább személyesen megismerkedünk vele - mondta Zoltán.

Bámultam a fiút. Én nem mertem volna ilyet gondolni. Az õ bíztatására
azonban kedvet kaptam, hogy a küldöttségben is részt vegyek. Beláttam,
hogy Csegey csakis szívesen fogadhat bennünket, elvégre közönség
vagyunk, akitõl a tapsok, és így õ maga is, függenek.

Zoltán engem szemelt ki a díszoklevél megrajzolására. Vállalkoztam rá,
és miután Zoltán gyûjtés útján arany- és ezüstfestékeket vásárolt, és
azokat rendelkezésemre bocsátotta, megkezdtem a munkát.

A díszoklevél egy úgynevezett `ötös rajzlap` volt. Reá rajzoltam
Madách fejét (igen jól sikerült), azután Ádámot, Évát és Lucifert.

Mindez két nap munkája volt. Háromszor kezdtem újra elmázolás miatt.
Az elmázolás oka apa volt, aki elõl ösztönszerûen eldugtam a készülõ
díszoklevelet. Eldugás közben történt az elmázolás. A középre Zoltán
szövegét írtam:

"Csegey Irmának, a nagy mûvésznõnek hálás hódolatukat tolmácsolják a
gimnázium tanulói"

Ezután az aláírások következtek tussal. Az egészet, a neveket, a
Madách arcképet és a fõszereplõk alakjait, mint keret foglalta össze
egy babérkoszorú, amelynek levelei feketék voltak és bolygói pedig
aranyszínûek, vastagon négyszer átfestve. Egészen meg voltam elégedve
a munkámmal, a fiúk, amikor meglátták, megéljeneztek. Úgy éreztem,
hogy nincs semmi szégyellni való a dolgon, sõt halvány reménysugár
kezdett derengeni a szívemben, hogy Csegey meg fogja kérdezni, hogy
kié az oklevél rajza, s ezen a réven ki fogok emelkedni társaim közül.
Talán a mûvésznõ külön meg fog hívni magához, ki tudja...

Zoltán viszont beszédet tanult. Ebben Csegeynek többi nagy szerepeire
is kitért:

Például: "a leggyengédebb Júlia, a legigazibb Desdemona, a legszebb
Monna Vanna".

Én magam benzinnel kitisztítottam néhány pecsétet a fekete ruhámból,
miután, ha a szobalányt megkérem, ez föltûnõ lett volna, azelõtt
tudniillik sohase szoktam megkérni.

4.

És egy szép téli szombat délután elindultunk. Tizenketten-tizennégyen
lehettünk. Csupa színházjáró fiú (egy része kívülrõl szavalt egész
színdarabokat), és egy hetedikes is.

Bíró Feri ott lakott nem messze Csegeytõl. Õ mindig látta, mikor jön,
megy. Ismerte az életrendjét. Rendesen kettõkor ment haza a próbáról,
és otthon ebédelt a lakásadónéjánál.

Azt gondoltuk, hogy leghelyesebb, ha öt óra tájban megyünk, ez az esti
vizit ideje is, tehát a legelegánsabb. Hosszú vita volt arról, hogy be
kell-e jelenteni a küldöttséget. Zoltán azt mondta, hogy nem. Azzal
érvelt, hogy egy színésznõt, akit folyton ünnepelnek, az ilyesmi meg
nem lephet. No, meg azután nem volt senki, akivel üzenhettünk volna.
A küldöttség körülbelül fél négykor teljes számban együtt volt a
fõutcán. Az oklevél összecsavarva, a könyvkötõnél csináltatott
sötétzöld vászontokba helyezve Zoltán belsõ zsebében pihent.
Mindannyian izgatottak és sápadtak voltunk, és affektáltunk egymás
elõtt, amint ez ilyenkor férfiak szokása. A lényeg ellenben az volt,
hogy többé-kevésbé ki-ki szerelmes volt Csegey Irmába.

Mikor befordultunk a fõtérrõl a Bocskay utcába, a sarkon hirtelen
találkoztunk az igazgatónkkal. Mindenki úgy érezte, hogy no, most egy
pillanat, és vége az egésznek. Úgy éreztük, hogy az igazgató hirtelen
meg fog állni, szigorúan ránk fog nézni, és így fog szólni:

- Hová mennek? Jól tudják, hogy az intézet fegyelmi szabályai
tiltanak minden csoportos felvonulást, tüntetést és egyletalakítást.
Oszoljanak szét, rögtön menjenek haza, és üljenek neki a holnapi
leckének. Nemsokára itt a karácsony, és jól tudják, hogy a felelések
ilyenkor sokat számítanak. Ha pedig ez még egyszer ismétlõdik, tanári
konferencia elé kerülnek.

De az igazgató nem szólt semmit. Kezeit a zsebeibe mélyesztve sietett
el mellettünk, és alig fogadta félénk, riadt köszönésünket. Mintha
valami nagy veszedelem suhant volna el felettünk, mélyen föllélegeztünk.

A Bocskay utcából befordultunk a Híd utcába, és ennek már egyenes
folytatása a Jókai utca, ahol Csegey lakott. Zoltán megnézte az
óráját.

- Még csak fél öt - mondotta -, várni kell, ilyen korán nem lehet
menni.

Rövid vita támadt Zoltán kijelentése körül. Bíró Feri azt mondta,
hogy igenis, most kell menni Csegeyhez, mert õ most ebéd után van,
viszont késõbb már bizonyára uzsonnázni szokott, és akkor vagy
zavarnánk, vagy pedig úgy jönne ki a dolog, mintha meg akarnánk
magunkat hívatni uzsonnára. A dologban volt némi igazság, legalább
a többség így érezte, mert Zoltánt leszavaztuk, és megállapodtunk,
hogy rögtön be kell menni.

5.

Elsétáltunk az ablak alatt. A táblák már be voltak téve, csak egy
vékony csík világított ki, jelezve, hogy a díva otthon van. Zoltán
levetette a téli kesztyûit és fehér glasszé-kesztyût húzott. Igen
finom és egészen tiszta kesztyûk voltak, mindenkinek - kivétel nélkül
- imponáltak.

A kapu félig nyitva volt, de miután egyikünk se tudta a járást, Zoltán
becsukta és csengetett. A csengettyû legalább fél percig szólt -
rugós, madzagos harangnak kellett lennie -, de nem jött senki. Vártunk
vagy két percet. Ekkor Zoltán újra erõsen megrántotta a csengõt. Soká
csilingelt. Panaszosan, síróan, benn a sötét udvarban hangosan, mint
egy kis gyerek, akit vernek. A dolog kezdett nekem nem tetszeni, de
nem szóltam egy szót se. Ácsorogtunk, vártunk tovább. Nem jött senki.
Mindenkinek úgy tûnt föl, mintha a csengettyû csak egy pillanat elõtt
szûnt volna meg csilingelni, és tulajdonképpen még mindig jöhet valaki
kaput nyitni.

- Eh, menjünk - mondta végre Zoltán, és benyitott.

A sötét kapualjban hamar tájékozódtunk. Mint bányászok körülszaglásztuk
a terepet, és Bíró Feri ráakadt Csegey névjegyére. Egy rajzszeggel volt
odaerõsítve a kopott sárga ajtóra. Most már nem lehetett halasztani
a dolgot, be kellett hozzá csengetni. Az õ ajtaján villamos csengõ
volt. Igen erõsen berregett, szinte megrémültünk. Amint ott a sötét
kapualjban lappangva, összebújva, szívdobogva leskelõdtünk és vártunk
- hogy tulajdonképpen mire, azt akkor igazában egyikünk se tudta -,
összeesküvõkhöz vagy menekülõkhöz hasonlítottunk. Eszembe is jutott
Arany János versébõl, az `V. László`ból a következõ két sor:

`"Amott a vár alatt,
vonul egy kis csapat..."`

... És Shelley verse, `A menekülõk`, Petõfi fordításában.

A csöngetés után hamarosan mozgolódás hallatszott a szobában. Azután
benn ajtócsapkodás, halk beszéd, újra csend, óvatos ajtócsukódás, és
végre kinyílt az ajtó. Egy termetes, vén, sápadt, rosszarcú nõszemély
jelent meg gyertyával a kezében.

- Parancsolnak az urak?

- Kérem, itthon van Csegey kisasszony? - kérdezte Zoltán.

- Nincs itthon, kérem.

- Nincs itthon?

- Nincs.

- Hm, hm.

Rövid, de kínos szünet következett. Többen köhögtek.

- Mit mondjak a kisasszonynak? - kérdezte a cseléd.

- Azt, kérem, hogy itt voltak a gimnázium tanulói, és díszoklevelet
óhajtottak neki átnyújtani.

- Igenis, kérem.

- És hogy holnap ilyen tájban tiszteletünket szándékozzuk tenni.

- Igenis.

- Alászolgája.

- Jó éjt kívánok.

6.

Az ajtó becsukódott, mi a sötétben maradtunk. Egyenként, csaknem
lábujjhegyen osontunk ki az utcára, és a sarkon tanácsot tartottunk.

A többség szidta Zoltánt, hogy kilátásba helyezte az eljövetelt.
Zoltán védte Csegeyt és kijelentette, hogy a küldöttséget be kellett
volna jelenteni. Én azt állítottam, hogy Csegey igenis otthon van,
de nem akar bennünket fogadni, de Zoltán ezt kizártnak tartotta.

- Legegyszerûbb - mondta Bíró Feri -, ha megvárjuk, hogy kijön-e.
Nemsokára úgyis mennie kell már a színházba. Ma játszik, tehát hat
óra után bemegy!

Az indítványt elfogadtuk, és nem szép, ami nem szép, de meglestük
Csegeyt. Hogyan loptuk el az utcán ezt az órát, hogyan gyõztük
türelemmel kivárni az eredményt, mit csináltunk addig, mirõl
beszélgettünk, mirõl gondolkodtunk, minderre halványan se emlékszem.
De az a pillanat élénken bennem él, amikor Bíró Feri suttogva
megszólalt:

- Jön.

Valóban jött. Az út túlsó oldaláról is jól láthattuk és megfigyelhettük.
Õ volt, Csegey Irma. Egy századossal. A százados az úgynevezett kopott
katonák fajtájából való volt. Kardbojtja fekete és rongyos volt,
ruhájának zsinórzata pedig avult ezüstszínû. Nem néztek ránk,
továbbmentek.

7.

Másnap nem mentünk el Csegeyhez. Errõl nem beszélt senki többet egy
szót se. Hogy miért, nem tudnám megmondani. És azt se, hogy hová lett
a díszoklevél.


.oOo.