Muzsikusok Rozi Erna Egy vidéki gimnazista naplójából Irén mama A díszoklevél
MUZSIKUSOK
A városban csak úgy beszéltek róluk: a muzsikusok. A nevüket senki sem tudta biztosan, összekeverték: Kulhanek, Manojlovics?! Nevettek rajtok, kicsit megvetették, és kicsit tisztelték őket. Ha vasárnap a nagymisén átzúgott a templomon a trombiták hangja, úgy, hogy némelyik érzékeny gimnazista összeborzongott és belesápadt, ilyenkor a nép is bizonyos elismeréssel gondolt talán egy pillanatra rájuk, a muzsikusokra, akik eljöttek messze Csehországból, hogy az Úr méltó tiszteletben részesüljön olyan városban is, ahol senki, de senki se tud kottából trombitálni. De különben!? Ők maguk is jobban szerettek erről nem gondolkozni.
Idegenül érezték magukat a városban, és ha a kicsiny kőszínházban, ahol télen át az előadásoknál zenéltek, valamelyik hazafias darabban előkerült a Rákóczi-induló, mindig értelmetlenül és bizalmatlan hunyorgással néztek föl a zenekar mélyéből a közönségre. A közönség - a 90-es évekről van szó - kivétel nélkül hangos kiabálással és lármásan tapsolt. Ezt nem lehetett megérteni. Mert elvégre ők "taktmässig" eljátszották a darabot, és nagyobb hiba se történt - ha a pozaun irgalmatlanul recsegő hangjait hibának nem számítjuk -, de mivel különb ez a darab, mint a többi!? Ilyenkor viszont ők vetették meg egy kicsit a közönséget.
Már azért is, hogy a város, ahol a karmester ez irányban többször előterjesztést tett, nem akart vásárolni új "harsonát". A régi rossz volt már, és Kumpert, aki mint kürtös került ide, semmit se tudott belőle kihozni. Kumpert nem volt szorgalmas ember, az ambíció meg éppen távol állott tőle, de a kis vörös orrú, félig kopasz cseh mégis többször hazavitte a hangszert, és bab 414e41e rált vele, hogy valamennyire jobb legyen a hangja. Hiába volt minden fáradság. A pozaun éveken keresztül egyformán hamisan recsegett-ropogott lenn a zenekarban. Nem tehetett egyebet Kumpert, mint hogy megkérte az üstdobost, Suseket:
- Kérlek, ha észreveszed, hát csak dobolj bele, ahogy bírsz.
Valóban úgy segítettek a dolgon, hogy a szerencsétlen pozaun szereplésekor Susek mindig teljes erővel nekifeküdt a nagydobnak.
Az egész színházat betöltötte ez a kitűnő, tömör dobolás, és a kis zenekart tökéletesen elnyomta. Csak halvány cincogások hallatszottak és az ócska trombiták hangjainak töredékei. De ez imponált. Az iparosok, akik a földszinten ültek, összenéztek, és a város polgármestere, aki családjával a legtöbb páholyt foglalta el, konstatálta, hogy a zenekar nem is olyan rossz, mint a város zeneértői híresztelik.
Ami a muzsikusokat illeti, nekik erről a kérdésről nem volt határozott véleményük. Amikor a színházi előadások után a süllyesztők alatt kibotorkáltak az utcára, és nemsokára a kocsmában borospoharaik mellé ültek, ilyesmiről sohase esett szó. Kenyérkereseti ügy volt a szemükben a dolog, amiről nem szokás beszélni. De egyáltalán, lassanként leszoktak arról, hogy a muzsikáról beszéljenek. A környezet, amelyben éltek, a cigányokat tartotta a legtöbbre, és leszoktatta arról a gondolatról, hogy vannak emberek, akiknek életében a zene életbe vágó fontosságú intézmény. Pedig valamennyien, bár műveletlen emberek és egészen kis képzettségű zenészek voltak, éreztek ilyesvalamit. Számukra a zene, a jó zene élvezet, izgalom és gyönyör volt. Néha a karmester, Stoczek, valamelyik felvonásközben Beethoven `Egmont`-ját vette elő. Csak néha: mert a színház igazgatója határozottan lármás valcereket és indulókat követelt. Ilyenkor felragyogott a szemük, összeszedték magukat, és már az első pár taktus után, teljes figyelemmel, érdeklődéssel, sőt lelkesedéssel játszottak. Valami homályos sejtelem és vágy ébredt föl bennük a nagy mester csodálatos szimfóniái iránt, melyekből künn, fiatal korukban, Prágában, Bécsben vagy Pozsonyban talán katonakorukban, egyet vagy kettőt játszottak már valamennyien. Az ifjúság vágyai és ábrándjai keltek életre az alkoholtól elzsírosodott szívekben. A sikerről, nagyszerűen világított hangversenytermekről, elsőrangúan felszerelt, teljes nagy zenekarokról, híres karmesterekről!
Hogy kerültek itt össze, ebben a nagy és műveletlen magyar városban, mi révén, mi okból, erről egyik se szeretett gondolkodni. Pedig nyilvánvaló volt. A technikai képesség hiányzott valamennyiükből. Közepes, sőt azon aluli volt, ameddig eljutottak. Az első hegedűsüknek, Beránnak, valahányszor az ötödik fekvésnél magasabbra ment a szólama, tanulgatnia kellett, mert elsőre lejátszani soha, kivételesen se tudta. A hegedűnek magas hangjai között mindenkor, mint ismeretlen vándor, bolyongott. Éppúgy, mint ahogy a magyar nyelvet se tudta soha megtanulni, jóllehet már húsz esztendeje lakott Magyarországon, és a házakban, ahol órákat adott, nemigen tudtak németül. Állandóan kínlódott, izzadt, hogy a tanítványai kinevetik az érthetetlen, komikus mondatait, mégse ment semmire. Szukop, a fuvolás meg nem tudott pontosan hangolni, és a felvonások végén - ha operettet adtak - rendesen majdnem fél hanggal magasabban volt, mint a hegedűk. És így tovább, mindnek akadt valami lényeges hibája, ami miatt tisztességes zenekarban használhatatlan lett volna. Ez hozta őket itt össze, távol a nagy német zenei metropolisoktól és a komoly versenytől, ez űzte, dobta ide valamennyiüket Magyarországra, ahol a jó zenészt nem tudja senki megfizetni.
Susek, a dobos, volt közöttük az egyetlen tehetséges ember. Valamikor komponált is, és a generálbasszust Prágában tanulta. Legalább így mondta, és el is lehetett neki hinni. Ő sohase vétette el a pauzákat, nem vágott bele idők előtt, megjátszotta a pianót és a fortét, amivel különben senki se törődött, s a karmester legkevésbé. És ahogy a cintányért, a kisdobot és a triangulát kezelte, abban volt valami előkelő könnyedség és nagy rutin. Tisztelték valamennyien, és kicsit irigyelték azért a megelégedettségért, amelyet számára a saját művészetének, készültségének az élvezése szerzett. Remekül írta a kottát. Ő másolt a színháznak, és így többet keresett még Beránnál is, akinek pedig igen jó házai voltak. Az óraadás pusztítja, roncsolja a muzsikust. A kottaírás ellenben élvezet és szórakozás annak, aki ért hozzá. Suseket határozottan konzerválta a kottaírás.
A többiek sokat ittak. Volt okuk rá. Már maga a zene is kifinomítja és érzékennyé teszi az idegeket. Viszont azonban ugyancsak a zenének kell, legalábbis részben, kárpótlást adnia a muzsikus számára. Gyönyört, eksztázisokat, kellemes izgalmakat, éspedig naponta. Ők azonban ezt csak nagy ritkán kapták meg. Rendes körülmények között egyáltalán nem izgatta és nem érdekelte őket az, amit játszottak. Különösen gyűlölték az angol operetteket és a magyar népszínműveket. A templomban unalmas és tehetségtelen német szerzők miséit kellett előadniok. Nagy ritkán került elő Cherubini `Requiem`-je. Ezt jól játszották, csodálatosképpen hibátlanul ment. Talán azért, mert a hangneme szerint véletlenül éppen nem volt szükség az elrontott rézfúvók kellemetlen, hamis hangjaira. Egyébként minden muzsikálás fájdalom és elégedetlenség forrása volt számukra. Jól tudták, milyen hitvány, gyenge az egész produkciójuk. Tehát még többet kellett inniok, mint például egy más muzsikusnak, aki ugyan hegedülni tanít, tehát rontja az idegeit, viszont azonban a jó zenében bizonyos kárpótlást kap. Ittak tehát elsősorban a szegény, nyomorult sorsuk miatt, másodszor a tehetséghiány érzése ellen, harmadszor az óraadás izgalmainak és fáradságának ellensúlyozására, negyedszer az elégedetlenség és kellemetlen érzések miatt, amiket a saját zenéjük hallgatása keltett föl.
Hatalmas adagokat vettek magukhoz. Kulhanek reggel három pohár snapsszal kezdte, délelőtt ivott két pohár sört, és azután éjfélig tíz-tizenkét spiccer volt a rendes adagja. Szukop aránylag még sokkal többet ivott, mert csak pálinkával és rummal élt, és felvitte naponkint nyolc-kilenc deciig. A karmesterükről, Stoczekről, jobb nem beszélni.
Ő Budapesten tanult, mindenkinek azt mesélte, hogy Erkeltől, de abbahagyta. Az őrültek házába került valami szerelem miatt, másfél évig be volt zárva, azután, mikor kiengedték, mindjárt pályázott. Állítólag, mikor a városba érkezett, egészen egészséges volt. Tele volt ambícióval, erővel, tervekkel, és egy szimfóniának a vázlatát hozta az útitáskájában. Hónapokig járt a polgármester nyakára, hogy oboistát és fagottistát kapjon. Teljes zenekart akart, és arról beszélt, hogy be fogja tanítani a `Harmadik szimfóná`-t. De az egész dolog megakadt. Az oboistát és a fagottistát nem kapta meg, és a hiányos zenekarral nem volt kedve vesződni. Egy év múlva már beszüntette a próbákat, és egyszeri lejátszás után előadott mindent. Két év múlva már sokat ivott, mindennap berúgott, és a zongoráját eladta. A harmadik esztendőben megvételre kínálta a `Tristan` és a `Lohengrin` drága, nagy partitúráit, amiket addig féltő gonddal őrizgetett otthon a szekrényében. Persze, senki se akadt, aki megvegye.
Az ötödik évben mintha újra nekiszánta volna magát valaminek. Írt egy kis `Adagió`-t hegedűre és zongorára, beküldte Budapestre, és kiadták. Örömnap volt ez valamennyiüknek. A tanítványaiknak eldicsekedtek a nagy hírrel, és aki csak valamit tudott, azzal megvétették a kottát. Wagner-utánzat volt persze, szerény, oktalan kis kompozíció, de mégis nyomtatott kotta. Ennek a nyomán a karmester új, fekete ruhát vásárolt, és újra jelentkezett a polgármesternél az oboista és a fagottista végett. A polgármester azt mondta, hogy a közgyűlés elé viszi. Fél év telt el, a közgyűlés leszavazta az indítványt, Stoczek ezek után szintén a pálinkára tért át.
És megmaradt mellette. Tíz esztendő alatt csinos májzsugorodást szerzett. Egy reggel vért hányt, és pár nap alatt vége volt. Állítólag hosszú vita folyt, hogy a temetésen a zenét maga a zenekar szolgáltassa-e vagy ne. Végre megállapodtak, hogy az önkéntes tűzoltók zenekarát, gyűlölt riválisukat, amelyről mindig csak megvetés és lekicsinylés hangján szoktak beszélni, hívják meg. A koporsó körül ott álltak valamennyien: Berán, Kulhanek, Manojlovics, Szukop és a többiek. A szomorú alkalomra való tekintettel már mind hatalmasan tele voltak alkohollal, és jól láthatta bárki, hogy semmi bánatot, meghatottságot nem éreznek. A bor megóvta őket attól a rettenetes gondolattól, hogy tulajdonképpen valamennyien saját sorsukat látják maguk előtt. Ettől pedig menekülniök kellett, mert igazán semmi mód nem kínálkozott reá, hogy az ivást abbahagyhassák. Ha jobb fizetést adtak volna nekik, ha törődtek volna velük, ha új rézfúvóshangszereket vásárolt volna nekik a város, ha kiegészítette volna a zenekart, ha érdemes lett volna nekik összeszedni magukat és visszatérni!... De így, lenézve, szegényen, átkozott rossz instrumentumokkal, amikkel csak macskazenét lehet űzni, így meg kellett maradniok sorsuk és végzetük mellett.
Stoczekről a helyi lap azt írta, hogy kiváló tehetség volt, és hogy a szerb király egy ízben kitüntette. Erről senki sem tudott, mint ahogyan nem is volt igaz, de Stoczek valamikor véletlenül részegen hazudta egy újságírónak. Ugyanez alkalommal megemlítették hegedűre és zongorára írt `Adagió`-ját, mint értékes talentumának egyik bizonyítékát. Erre a cikkre nagyon büszkék voltak a muzsikusok, és a temetés estéjén egy tanítóval, a zenekar egyik barátjával, németre fordíttatták.
Stoczek után két hónapra, pontosan ugyanolyan körülmények között, mint a karmestere, eltávozott Kumpert is, a pozaunista. Vért hányt, vége volt.
Az új karmester egy fiatal, zömök és erőszakos ember, aki még hozzá nem is beszélt jól németül, elvégezte a többit.
Suseket elüldözte, mert az feleselni mert vele. Beránnak a feleségét elcsábította, és a tetejébe részegség címén lépten-nyomon felíratta a színháznál, úgyhogy minden fizetése ráment. Neki is mennie kellett. A többieket nyugdíjaztatta. Alig kettőt-hármat tartott meg. Aztán keresztülvitte a városnál, hogy emeljék föl duplájára a muzsikusok fizetéseit. Sikerült neki. Kapott oboistát és fagottistát is. Új hangszereket vásároltatott. Egy év múlva a városi színházban előadták a `Harmadik szimfóniá`-t. Az egész város határozottan ünnepelte az új karmestert. A régi muzsikusok a karzaton hallgatták az előadást. Úgy érezték, hogy valami rettenetes igazságtalanság történt velük. Mert a muzsika jó volt, pontos és tiszta. Olyan, amilyenre annyi esztendőn keresztül homályos érzéssel, fájó szívvel vágytak.
Arra gondoltak, milyen jó volna elölről kezdeni, fiatalnak lenni, és ezzel a keményfejű, tehetséges, energikus karmesterrel együtt dolgozni. És a vastag zsírréteg alatt, amit a sör hosszú évtizedek alatt a szívük köré font, fájt, fájt a szívük.
Nem tudták, hogy tragédiájuk tulajdonképpen az volt, hogy a XIX. század második felében kerültek Magyarországra, egy műveletlen és szegény korszakban, amikor senkinek se volt kedve és ideje, hogy muzsikával törődjék. Az `új nemzedék` izgatott és telhetetlen vágya a szép és művészi iránt pedig csak a század utolsó esztendőiben ment át a társadalom vérkeringésébe. Stoczek éppen jókor halt meg. És a "muzsikusok" is valamennyien pontosan erre az időre öregedtek meg és dőltek ki a pultok mellől. Nem tudták meg soha, hogy a cigányos, kulturálatlan Magyarország áldozatai voltak, hogy ez rontotta meg az életüket, ez vette el tőlük a zene élvezetét, amihez csekély tehetségük mellett is joguk volt, ez rabolta el nemtörődömségével az ambíciókat, ez kényszerítette rá őket az ivásra, arra, hogy nyomorultul éljenek, és szegényen, csalódottan, nyomorultul haljanak meg.
ROZI
Rozira sokszor mondta az anyja:
- Ebből az lesz.
Nem az lett. Férjhez ment.
Szolgálni - Pestre jött. Itt ösmerkedett össze Molnár Jóskával. Már akkor sok más legényt is ismert. Egy famunkást, egy éttermi segédet, egy őrmestert. Valamennyi jóképű, jólkereső ember volt. Továbbá udvarolt neki a gazdája is, egy orvos és annak az unokaöccse is, egy jogászfiú, aki Rozi miatt gyakran feljött látogatóba. Rozi, eltérőleg sok parasztleánytól, akik nem tudják az ilyesmit megbecsülni, büszke volt rá, hogy ennyi embernek tetszik. Örült, ha ránézett az úr. Számon tartotta, mikor jön látogatóba az ifiúr. És vasárnap délutánonként találkái voltak: jól beosztva, a kőfaragóval, az éttermi segéddel és az őrmesterrel. De nem adta oda magát egyiknek se. Azt gondolta: majd asszony korában.
Jóskát kedvelte a legjobban. Ez az óriás termetű, vasizmú kőműves valami csiklandós rémületet és dacos, komisz vágyakat keltett benne. Félt tőle, és izgatta a gondolat, hogy mellette a hűtlenség vagy a rosszaság veszedelmes dolog lesz. Ösztönszerűleg vonzotta ez a veszedelem, a lehetőség, hogy kitekerik a nyakát, vagy félholtra verik, és érdekelte a feladat, bár erről számot adni magának nem tudott, hogy ezt ravaszul csókokkal, hízelkedésekkel, hazudozással elhárítsa - a férfi gyalázatának árán. Amikor Jóska kijelentette, hogy elvenné, nem gondolkodott egy pillanatig se.
A Bakács téri templomban volt az esküvőjük. Rozi ez alkalommal fehér kartonruhát, cérnakesztyűt viselt, és a haja csak úgy fénylett a rózsaolajtól. Fitos orrával, búzavirágkék, huncut szemeivel, fehér, úrias arcával, amit a nagysága, a doktorné is gyakran dícsért (persze csak a barátnői előtt), igen jól nézett ki. Nem hatotta meg a szertartás, és a művirágkoszorúnak a fején sem volt semmiféle ünnepélyes jellege. Jóskának majd elállt a lélegzete, amikor meglátta, de ugyanakkor beleütött a szívébe valami félelem- vagy rettegésféle.
Este megismétlődött ez az érzése. A Rozin tudniillik csupa finom, úri alsóruha volt. Hosszú, fekete selyemharisnya, vékony, csipkés ing.
- Ezt loptad! - rivallt rá az ifjú férj.
- Ugyan, menjen, kaptam a nagyságától, kérdezze meg! - kacagott Rozi, és csiklandozni kezdte Jóskát.
Vacsorára pörköltet hoztak a kocsmából és két liter bort.
Jóska mámoros volt és boldog. Jókedvvel fütyörészve dolgozott, és este örömmel vitte haza a keresetét. Négy-öt koronát keresett naponta. Az asszony kijelentette, hogy takarékoskodni kell, és gyűjteni fognak. Nem a gyereknek, mert gyerek neki nem kell, és ő tudja a módját, hogy ne legyen, hanem saját maguknak, hogy öreg korukra urasan élhessenek.
- Karosszékeket veszünk, és úgy üldögélünk, újságot olvasunk, és minden héten egyszer összejövünk az ismerősökkel kártyázni, beszélgetni, teát inni - így ábrándozott Rozi.
- Ne uraskodj! - mondta Jóska - nem szeretem az ilyet.
De nem soká tudott ellentmondani, és mikor a nő újra és újra hasonló ábrándokat tálalt föl, már hallgatott.
Az asszonynak öröme telt a hatalmában, amit a saját bája, kedvessége és szépsége szerzett meg neki. Visszaélt vele. Megtiltotta Jóskának, hogy a szakszervezetbe eljárjon, és a munkáslapot olvassa. Jóska engedelmeskedett. Érezte, hogy ez tulajdonképpen szégyellni való, nyomorult dolog, de nem tehetett mást. Sok minden egyéb is nem tetszett neki, és mégse tudott változtatni az állapotokon. A sok szagos szappan, amit Rozi összevásárolt. (Tele volt a szagukkal a szobájuk.) Az úrias, magas sarkú cipő, melyről azt mondta, hogy a volt asszonyától kapja ajándékba. A rikító selyemkendő, amit olyan kackiásan viselt. A riszáló járása... És sok más egyéb dolog nem volt ínyére Jóskának. Tudta magáról, hogy szorgalmas, erős ember, és mégis olyasvalamit érzett, hogy az asszony nem fog kitartani mellette. Érezte, hogy okos dolog volna, de gyakran, amúgy alaposan elverni a nyugtalan nőt, de nem merte. Gondolta: uraknál szolgált, úrhatnám természet, majd még otthagyja. Ezt pedig nem merte volna kockára tenni.
Másfél éves házasok voltak, amikor Rozi előállt vele, hogy házmesteri állás kínálkozik számukra. Lakást kapnak érte, az pedig nagy sor. Mennyivel többet tehetnek félre! Mennyivel hamarabb vásárolhatnak telket, házat Szentlőrincen vagy Pécelen! Mennyivel hamarabb lesznek urak!
Egy hónap múlva beköltöztek. Jóska tovább dolgozott, Rozi pedig ügyesen töltötte be a házmesterné méltóságát. Szerették a házban. Örömmel mutogatta a férjének a sok borravalót, amit összeszedett. Jóska nem nagyon örült a dolognak. Az asszony majdnem annyit keresett, mint ő maga.
Ebben az időben már nem tudta eltitkolni féltékenységét. Egy este a vacsoránál, amikor nagyon fáradt volt a munkától, és viszont az asszony túl élénken sürgölődött, nótázott körülötte, hirtelen megszólalt:
- Azt mondom, meg ne tudjam, hogy valamelyik lakásban odabent elmaradsz, mert letöröm a derekadat.
- Már miért ne maradnék? - nyelvelt Rozi.
- Hallgass, nagyon jól tudod - kiabált a férfi, és ütötte az asztalt, ahogy csak bírta.
A következő héten meglátogatta őket Jóska sógora, egy kőfaragó munkás. Kora reggel érkezett, és egy éjjel náluk is aludt.
Aznap este, amikor Jóska hazafelé tartott, Rozi elébe jött, ami azelőtt sohase történt meg. Az asszony azt kívánta tőle, hogy majd vacsoránál ő is erősítse meg, amit a sógornak hazudott, hogy telket vettek kétezerötven forintért. Jóska valósággal dühbe jött, és eleinte semmi szín alatt nem akart beleegyezni. Aztán Rozi könyörgésére mégis megtette. Megvolt az eredmény, a sógor sápadozott az irigységtől. Az asszony annyira örült ennek, hogy alig lehetett vele bírni.
Cserébe reggel, mikor a sógor továbbutazott, ezt mondta Jóskának:
- Szép feleséged van, és dolgos asszony, de jobban vigyázz rá, mert bejárnak hozzá a házi fiatalurak beszélgetni. Nem jó vége lesz ennek!
Jóska munka közben egész nap erre gondolt. Nagyon bántotta a dolog. De este mégse tudott szólni. Szégyellte. Három vagy négy nap múlva rukkolt csak ki:
- Te, a szobába be ne engedj senkit, mert agyonütlek.
- Hiszen ide jön, aki keres, tudja, hogy itt van a mosókonyha kulcsa, padláskulcs!
- Tudom, de vigyázz, ha megtudok rólad valamit, az lesz, amit mondtam.
- Ugyan, menjen - nevetett Rozi, és énekelni kezdett.
- Jó, jó - dühöngött Jóska -, csak danolj, majd meglátod, mi lesz itten. El fogunk innen menni!
- Hiszen még csak az kellene! Én nem megyek.
- De jössz.
- Legyen esze, miből veszünk akkor házat. Elmegy a pénz a lakásra.
Jóska nem nyugodott meg. Sehogy se ment a munka. Állandó nyugtalanságban élt. Gyanakodott. Az asszony elhanyagolta. A kabátjára hetekig nem varrta fel a leszakadt gombokat. Nem várta este meleg levessel. Kifogásokat mondott, és hideg felvágottat tett eléje, ő maga pedig csak nézte. Nyilvánvaló, hogy előbb vacsorázott. Jóska nagyon idegenül, kutyául érezte magát. Nem tudta kisütni, mit kellene csinálni. Elballagott a sarki pálinkamérésbe, és megivott egy kupicával. Erre kissé megnyugodott, és jó mélyen aludt. A munka közben állandóan azon töprenkedett, hogy a felesége valakivel otthon mulatozik. Ösztönszerűen reggel is, délben is pálinkázott. És mindig többet. Emellett nem merte magát rászánni, hogy hazamegy. Biztosra vette, hogy ha megteszi, ott talál valakit az asszonynál. Tisztában volt azzal is, hogy ezt kellene tennie. Egy délelőtt otthagyni a munkát, hazanézni.
De halasztgatta, halasztgatta a dolgot.
Már hetek óta nem kapott csókot. Nem szóltak egymáshoz. Egy este mégis meg akarta ölelni az asszonyt. De Rozi nem engedte magához nyúlni. Jóska erőszakoskodott. Rozi meg rúgott, karmolt, vihogott. És a férfinak nem volt ereje, hogy erőszakos legyen. Keservesen, utálkodva, némán hagyta abba a küzdelmet.
Jó sokáig nem aludt el. Azután elhatározta, hogy holnap mégiscsak megteszi, hazajön.
Reggel egy egész deci pálinkát ivott meg. Tízig dolgozott. Azután bejelentette a munkavezetőnek, hogy el kell mennie, és csak ebéd után jön újra a munkához. Reszkettek a térdei, fázott és fájt a szíve. Egy óriási kirakat tükörüvegében meglátta magát. Megijedt, olyan sápadt és szánalmas volt. Villamosra ült. Az út rettenetesen hosszúnak tetszett. Mintha már hajnal óta utazott volna. Elfelejtett leszállni. A villamos egy állomással tovább vitte. A sarkon még fölhajtott egy fityóka szilvóriumot. Azután nagy lépésekkel elindult a ház felé. Nem látta senki bemenni. A sötét oldalfolyosón, amely az ajtójukhoz vezetett, gyorsan és nesztelenül suhant át.
Az ajtó zárva volt.
És az ablak nagykendővel elfüggönyözve!
Gondolkodott, hogy betörje-e az ablakot. Ha ott megy be, valaki ezalatt kimenekülhet az ajtón, és ő a nagykendőtől nem is láthatja. Tehát az ajtóhoz lépett. Nekivetette magát. Nem tudta betörni. Be volt reteszelve. Belülről zavart beszélgetést hallott. Azután ide-oda futkosást, tevést-vevést. De egy hang se kérdezte, hogy ki az.
- Nyisd ki - mondta Jóska rekedten.
Senki sem felelt.
- Nyisd ki, nem bántalak - ismételte most már hangosabban.
Hirtelen egy erős férfihang szólalt meg belülről:
- Nyissa ki, házmesterné asszony, mert még rosszat fog gondolni az ura, Mondtam, hogy ne zárja be. Majd én kinyitom. De figyelmeztetem a házmester urat, hogy ne merjen hozzám nyúlni, mert lövök. Értette? Revolver van nálam!
- Igen - hörögte Jóska bénultan.
- Értette, ha hozzám nyúl, lelövöm.
- Igen - ismételte Jóska gépiesen.
Az ajtó felnyílott. Egy nyúlánk, bajusztalan fiatalember nyitotta ki, a jobb kezével revolvert szegezett Jóskának.
- Lépjen el az útból - mondta ijedt és egyszersmind a félelmet palástoló határozottsággal.
A munkás gépiesen utat engedett. A fiatalember a másik férfi mellének irányzott browninggal lassan ellépkedett. Mikor pedig a kanyarodóhoz ért, sietni kezdett.
Jóska akadálytalanul beléphetett a szobába. Megcsapta a fülledt, nehéz, éjszakai levegő, melyben a felesége testének illata a szappanok szagával keveredett. Az asszony az ágyban feküdt.
- Mit akar most itthon? - kiáltott Rozi begyesen.
- Mit akarok? - motyogta Jóska. - Mit akarok? - és leakasztotta a szegről a bárdot.
Az asszony látta, hogy hiába beszélne, teljes erővel kiáltani kezdett:
- Segítség! Segítség! - És kiugrott az ágyból. De Jóska akkorra már ott termett, és fél kézzel lenyomta.
- Hogy mit akarok! - ismételte, és teljes erejével rávágott az asszony homlokára.
Tompa reccsenés hallatszott.
- Hogy mit akarok! - ismételte Jóska, és még egyszer rávágott. A rózsaszínű kockás dunyhát elöntötte a vér.
- Hogy mit akarok! - motyogta Jóska, és harmadszor is felemelte a bárdját. De már nem ütött. Ebben a pillanatban a Rozi kék szemei ránéztek. Fájdalmasan, fátyolosan, szenvedően. És azután egy nagyot sóhajtott Rozi, és lehunyta a szemét.
Emberek tódultak a szobába, és a folyosókon, lépcsőkön szerteszét cselédek és gyerekek rohantak a házmesteri lakás felé.
ERNA
Erna budapesti leány volt, természetesen.
- Csúnya lány! - mondották rá a barátnői.
És valóban csúnyának tartották Ernát. A fiúk azonban mind találtak benne `valamit`, és voltak napok, amikor így szóltak: milyen különös, finom pofácskája van! De leginkább csak magukban mondták, és Ernának különben is csak egészen kivételesen voltak ilyen jó napjai. Rendesen bizony nem volt szép, nem volt kedves és nem volt bájos. Jól tudta ezt Erna, sőt... még sokkal, sokkal csúnyábbnak, bájnélkülibbnek, minden vonzó báj nélkül szűkölködőbbnek gondolta magát, mint amilyen a barátnői véleménye szerint volt.
Csak egy, csak egy valami volt rajta, ami föltétlenül megejtette a hozzáértőket. A szaga, vagy irodalmiabban szólva: az illata.
Csodálatraméltó parfümje volt a hajának és a nyakának. Egy alkalommal Asztalos ügyvédjelölt, egy elvetemült ember, amikor megérezte és átérezte ezt az illatot, így szólt magában:
- Nem bánnám, hogy csúnya, hogy csak három-négy hétben egyszer szép, hogy kicsi a hozománya, feleségül venném, csak a bokái lennének egy-két centivel vékonyabbak, és a cipője lenne két-három számmal kisebb!
Megjegyzem, hogy a lábtól és a cipőtől Asztalos bátran eltekinthetett volna. Erna parfümje tudniillik olyan csodás valami volt, hogy minden egyéb női kellék hiányáért is kárpótolni tudta volna a férfit.
Ezt Asztalos nem látta be, de belátta más. Erna zongoratanárja, egy kedves, tisztult ízlésű ember, aki sokkal tapasztaltabb volt a nők körül, mint Asztalos, és már tudta, hogy a nőnél nem sok minden: úgymint arc, termet, modor, hang, öltözködés a fontos, hanem csak egy valami, akár ezek közül is, de az azután fontos legyen.
Ez a komoly, szemüveges ember hosszú heteken át némán szívta magába naponta egy óráig Ernát. A másik hónap végén azután nyilatkozott. De csak az óra végén.
Előbb Erna végigjátszotta a rendes műsort. Játszott Czerny etűdjeiből, a `40 tägliche Übungen`-ből, azután pár gyakorlatot Bertiniből, amiket sohase tudott rendesen. Mindig abbahagyta a játékot, rángatta a vállait, affektált, adta a megfékezhetetlen kis csikót, a leendő nagy nőt, Salomét, szóval tudta, hogy hogyan kell bánni a férfiakkal, De hadd mondom el az egész órát. Most következett néhány Bach-`Invencio`, először a kétszólamúakból, azután a háromszólamúakból. Ezek jobban mentek. Erna itt csillogtatni akarta polifonikus érzékét. Túlontúl kiemelte a fontosabb szólamokat, úgy, hogy a másik alig hallatszott... De hiszen tudják, hogyan zongoráznak a nők, ha óriási intelligenciáról akarnak tanúságot tenni.
Bach után néhány Chopin-darab következett. Itt Erna elővette a pedált, csalt, elsikkasztotta a futamokat, szédületes tempókat vett... Az ördög se bírt volna vele. A zongoratanár, név szerint Balázs István, közbeszólt, kopogott, meg akarta állítani. Nem sikerült. Erna végigjátszotta a `Valse`-ot. Balázs természetesen nem jött reá, hogy az adott esetben nagyot kéne ütni Erna kezeire, és a cél már el volna érve. A modern pedagógia - még a zenei pedagógia sem - nem engedheti meg a verést, és Balázs modern pedagógus volt.
Az óra végén a fiú megkérte Erna kezét.
Erna úgy érezte, hogy itt az idő, amikor a saját keserves, önbizalom nélküli napjaiért, a tükörbenézés sok elégedetlen percéért, amelyek együtt sok-sok szenvedést jelentettek eme alapjában igen finom - tehát igen hiú! - nő számára: kárpótlást vegyen magának. Az első másodpercben tisztában volt vele, hogy mit kell tennie: Vissza kell utasítania Balázst! Ha akárki volna is, ha a legelső fiú - akkor is.
- Nem - mondta -, nem lehet, kedves Balázs, igazán nem lehet, nagyon sajnálom - és rángatta a vállait, mintha azt akarta volna ezzel jelezni, hogy ő nem oka semminek, és nem érti, hogy került ebbe a kellemetlenségbe.
Tényleg nem volt oka semminek. Erna mindenre pályázott, csak arra nem, hogy beleszeressenek. Pályázott rá, hogy a barátnői így szóljanak: "különös lány". Pályázott rá, hogy az anyja, egy igen kedves, kövér asszony, így emlegesse: "ez az Erna, ez egy bolond!" Pályázott rá, hogy a német kisasszonya a kolleganőinek kijelentse: "Ich kann's nicht mit Ihr aushalten!" De nem tetszelgett. Egész különös viselkedését jól meg lehetett magyarázni azzal, hogy ő állandó félelemben élt. Attól félt, hogy valaki konstatálni fogja:
- Nini, még ez a csúnya kis lány is vágyik rá, hogy szeressék!
Ez a mondat, amelyet gondolatban többször meg is fogalmazott magának, elviselhetetlen volt neki. Innen megérthetjük Erna egész egyéniségét. Miért nem mert ő hosszabban beszélni a zsúrokon egyes fiúkkal, akik tetszettek neki, miért szaladt tovább, gorombasággal búcsúzva, miért csókolta barátnőit forrón és miért csipkedte véresre őket ugyanekkor. Az egész nőt a szerelmi visszautasítástól való páni félelem alakította olyanra, amilyen volt. Ezért kellett szegény Balázsnak finom, szimatoló orrával, szép homlokával, amilyen csak egy harmincon túl levő férfi homloka lehet, kellemes, szürke szemeivel és borotvált arcával együtt halkan, feltűnés nélkül távozni Ernáéktól.
Erna pedig föllélegzett, ki akart ugrani a bőréből, mosolygott, hangosan nevetett, a tükörben nézegette magát, és énekelve kiöltötte saját magára a nyelvét, úgy, hogy a két nyelv, az igazi és a tükör-Erna nyelve összeért. Mit bánta ő most Balázst, aki messze, valahol az Andrássy út végében rótta az utcát, és az orra tele volt Ernával és a szíve fájdalommal. A lényeg az volt, hogy mégis beigazolódott az, amit nem remélt és nem hitt: hogy mégis van valaki, aki szereti, aki feleségül venné.
Ettől kezdve Erna rohamosan szépült. Lassanként megjött a kedve, hogy a ruha- és cipőpróbálásra is időt szenteljen. Mindig kevesebbet és mindig ritkábban alkalmazták rá az eddig oly sűrűn használt "slampet" jelzőt. Hogy mást ne mondjak: Erna pontosan ügyelt rá, hogy a blúzának és a szoknyájának összes kapcsai csukva legyenek, és sőt még a tükörből be is igazította a szoknyát a szimmetria törvényeinek figyelembevételével. Egy cipő-művész bámulatos lábbelit készített neki. Asztalos, mikor meglátta benne Erna bokáit, így nyilatkozott:
- Nem tudom, mi történt ezzel a lánnyal. Más lábat csináltattak neki, vagy a régit átalakították, nem tudom, de az egész lány, most, ahogy van, elragadó, és megérdemli a legkényesebb ízlésű férfiak érdeklődését.
Asztalos persze saját magát is a "legkényesebb ízlésű férfiak" közé számította, és udvarolni kezdett Ernának: a Duna-parton, a jégen, Gerbaudnál, stb., ahogy Budapesten szokás. (Krisztusom! az élet rettenetesen sivár.)
Két héten belül Asztalos remekül vissza volt utasítva. Ernának, az önbizalmának szüksége volt erre, és a kislány helyes ösztönnel feláldozta a parthie-t, mely egyébként egészen megfelelt volna.
Külön említendő, hogy Asztalos a megkéréskor már a legszigorúbb flörtöt űzte Ernával, mert a modern iskola híve lévén elve volt, hogy csak azt a lányt szabad feleségül venni, akit az ember már körülményesen, apróra ismer. Erna a flörttől nem vonakodott, mert Asztalos tetszett neki, de a házasságra vonatkozólag nemet mondott.
Asztalos után még két-három fiatal úr jutott hasonló sorsra. Erna nem dicsekedett velük. Nem a barátnőinek az irigységére dolgozott, saját magát akarta csak rehabilitálni, saját maga előtt. És ez sikerült is.
Mi történt volna, ha történetesen a természet, egyéb fukarsága mellett, azzal az egyetlen tulajdonsággal sem kárpótolja Ernát. Ezt könnyű megmondani. 1. Balázs semmi szín alatt sem kéri meg a kezét, a visszautasítás tehát nem történhetik meg. 2. Erna, minden önbizalom híján, nem fordít gondot továbbra sem ruházatára, és nem keresi fel azt a kiváló mestert, aki számára a fenn említett csodálatos cipőt megalkotta. 3. Ilyenformán Asztalos és a többiek nyilatkozatai is elmaradnak. 4. Erna továbbra is kiállhatatlan spleenes leány marad, mint amilyen azelőtt volt. 5. Az ügy persze még súlyosbodik, mert amint Erna elhagyja a húszat, az egész komédia rosszabbul és rosszabbul fest. 6. Erna érzi, hogy terhére van a famíliának, és kezdi magát a családban tűrhetetlenül rosszul érezni. Külföldi utat tervez. 7. Nem engedik el, sokat sír, hetekig nem beszél az apjával és az anyjával. 8. A papa és a mama igen diszkréten felléptetnek egy vőlegényt. (Harmincezer forint, mégis szép pénz!) Erna a vőlegényről csak a legnagyobb undor hangján nyilatkozik, de rövidesen megtartják az esküvőt. 9. Erna a második hónapban sűrűn kezdi emlegetni otthon a válást, mire pofont ígérnek neki. 10. A második év végén egy kisleánya születik. Igen rossz háziasszony, tehetségtelen anya, türelmetlen, örökösen makacskodó feleség. A férjet egészen elvadítja hazulról, aki bújában kártyázásnak adja a fejét, stb. stb. ... Szóval, ilyenformán alakulhatott volna Erna élete.
Tudjuk azonban, hogy másként történt, egy apró, de igen jelentékeny véletlen folytán. Az egész történet, a hozzáfűzött kombinációval együtt, tanulságos példája annak az igazságnak, hogy sorsunkat csakugyan apró véletlenek irányítják. Véletlen esetlegességen vagy apró körülményen fordulhat meg egész életünk boldogsága vagy boldogtalansága. Erna, a kiállhatatlan, utálatos kislány, aki örökösen olyan volt, mint egy keserű grimasz, vagy egy alterált akkord, tehát zavart és disszonáns: bájos, egyensúlyozott lelkű lány Iett.
Azt hiszem, hogy aki elvenné, egészen jól járna vele.
EGY VIDÉKI GIMNAZISTA NAPLÓJÁBÓL
1897. szept. 1.
Ma reggel elmentünk apával a gimnáziumba. Először voltam itten, eddig csak kívülről láttam ezt az épületet, ma végre belülről is megláttam. Bementünk az igazgatói irodába, és apa beíratott. Egy kicsit féltem, mert sok tanár volt az irodában. A tanár egészen más, mint a tanító. Sokkal komolyabbak, szigorúbbak a tanárok. Délután eljött Balla Pista, kimentünk a parkba és csatangoltunk. Arról beszéltünk, hogy mennyi rettenetes sok időnek kell majd elmúlni, amíg mi nagy emberek leszünk, föltéve persze, ha közben meg nem halunk. Vacsora után édesapám ideadta ezt a naplókönyvet, amelybe jelen soraimat írom, és rábeszélt, hogy ezentúl írjak naplót. Ezzel javul az írásom - és ez igaz is.
Szept. 4.
Ma volt a Veni Sancte. Templom után az iskolában felolvasták a szabályokat, és az osztályfőnök, Pertics János elrendezte a helyeket. Én a nyolcadik padban ülök. Balla Pista előttem ül a hetedik padban. Annak örültünk, hogy sikerült padszélre jutni és méghozzá ablaknál. Az én padomon szép faragások vannak, egy lófej és egy gőzhajó van bevésve. Délután Balla Pistához mentem, és az emeletről az udvarra szappanbuborékokat fújtunk, bár láttam, hogy Pista nagymamájának nagyon nem tetszik a játék. Tízszer is elmondta, "ezek a gyerekek le fognak esni!" vagy: "ne hajoljatok ki a korláton!" Nem értem, hogy a nagyok mindig irigykednek, ha az ember mulat. Nem éppen a Balla nagymamájára mondom, de általában sokszor tapasztaltam. Három év óta mindennap elolvasom a budapesti újságot, de soha nem olvastam, hogy a gyerekek a korláton kihajolva lebuktak volna.
Szept. 10.
Tanulom az első declinatiot, nem nehéz, de a latintanárt nem szeretem. Olyan rettenetesen kiabál egész órán, hogy nem merek mást tenni, mint hogy folyton figyelek, ez pedig nagyon fárasztó. Milyen más ember volt a kedves Péteri tanító úr, félkor jött be, elbeszélgetett velünk, mesélt, az ember örült neki, ha benn volt. De nem bánom, apa azt mondja, hogy a latinnal csak akkor lehet valamire menni, ha szigorú tanár tanítja.
Szept. 12.
Balla Pista ma jó dolgot talált ki. Azt mondta t.i., hogy még sohase rendeztek versenyt abból, hogy ki tud több vizet inni. Holnap délután nálunk kettesben rendezni fogunk egy ilyen versenyt. Alig várom már.
Szept. 13.
A versenyt nem tartottuk meg, mert ma nálunk szilvalekvárt főztek, és a keszőcét nagyon szeretem. Pistát is elhíttam, latint tanultunk, azután duplexot játszottunk. Nálunk nem lehet megcsinálni az ilyen versenyt, szüleim mindent észrevesznek, nem akarom kitenni magamat, hogy megtiltsák, Pistáéknál - akinek az apja két év előtt meghalt - könnyen megy az ilyesmi. Pista el van kényeztetve, és nem szólnak folytonosan bele a dolgaiba. Szeretek náluk lenni, nem hallja folyamatosan az ember: "ezt nem szabad", "ezt megtiltom" és ilyeneket. Egészen más az élet ott, ahol nincs apa. Ma ebédre palacsinta volt, kedvenc ételem.
Szept. 14.
Vízivási versenyben győztem. Tíz perc alatt kilenc tele nagy pohár vizet ittam meg. Balla Pista csak hetet bírt.
Szept. 30.
Ma Istenről beszélgettünk, én, Balla, Petrákovics és Pollák. Együtt voltunk a parkban, és estefelé Petrákovics kérdezte tőlünk, hogy hiszünk-e Istenben. Mindannyian azt feleltük, hogy igen. Erre ő azt mondta, hogy az ő bátyja, aki vegyész, nem hisz. Az ő bátyja t.i. azt állítja, hogy semmi más nincsen, mint amit érzékeinkkel fölfoghatunk, azaz amit láthatunk, hallhatunk, szagolhatunk, ízlelhetünk, tapinthatunk. Igen ám, felelte Balla, de az Istent többen látták, és le is festették. Példának említette a nagy templom plafonján lévő képet, hol Isten Jézussal és a Szentlélekkel le van festve. Petrákovics erre azt mondta, hogyha Isten csakugyan létezik, miért nem jelenik meg gyakran az embereknek, hisz akkor mindenki hívő lenne, és jó lenne, de a mai emberek közül senki se látta az Istent, és nem beszélt vele. Erre Pollák elmesélte, hogy az ő apja egy alkalommal Bécsben látta az Istent a városon kívül.
Künn a mezőn, egy malomkövön ült, de Pollák apja nem merte őt megszólítani. Petrákovics azt mondta, hogy mindenesetre beszélni kellett volna vele, és ez igaz is. Sokat gondolkoztam ezen ma, és bár jelenleg hiszek Istenben teljes mértékben - furcsának találom, hogy sohasem jelenik meg közöttünk. Ennek okát nem tudom kitalálni.
Okt. 6.
Ma volt az Önképző-Kör gyászünnepélye az aradi vértanúk emlékére. Mindannyian részt vettünk, és végighallgattuk a felolvasást, a szavalatokat, a gyászbeszédet és az énekeket. Egy Steiner nevű fiú a nyolcadikból remekül szavalta el `Az aradi tizenhárom` c. verset. Ebben a versben arról van szó, hogy a vértanúk emléke szent legyen mindig a magyarok előtt. Az jutott eszembe, hogy sokkal helyesebb volna, ha arról írnának verset, hogy az aradi vértanúk halálát meg kell bosszulni a kutya németeken. Megkérdeztem édesapámat, hogy ez miért nem történt meg. Azt mondta, azért, mert a magyar hitvány népség.
Okt. 14.
Ma délután az ebédlőben az asztalnál rajzoltam. Sakktáblához hasonló kockázatot kellett készíteni. Először kihúztam az egészet tussal, azután a kockákat ki akartam tölteni ecsettel. Ekkor odajött az asztalhoz Károly öcsém, és mivel nem látott jól, fölkapaszkodott, meglökött, és az egész rajz tönkrement, mert a tele ecset összemázolta. Dühömben Károlyt nagyon elvertem. Annyira sírt, hogy megsajnáltam, és kérlelni és simogatni kezdtem. De láttam, hogy ami egyszer fáj, azt nem lehet lesimogatni. A nyakonok, amiket adtam, meglehetősen erősek voltak. Egy ideig néztem szegény Károlyt, amint a földön fekve bőg. A kis zöld bőrkötője egészen össze volt gyűrve, és csak sírt, sírt. Nagyon-nagyon sajnáltam szegényt. Ő olyan jó fiú, és úgy szeret engem. Azután fogtam magam, bementem a másik szobába, a kanapéra feküdtem, és sírtam én is vagy fél órát. Annyira bántam, hogy öcsémet megvertem. Este apa behítt engem az irodába (nem tudom, honnan tudhatta meg a dolgot), és azt mondta, hogy ne verjem meg a kisebbet, a gyöngébbet, mert az nem szép, és férfikoromban, majd ha elválunk, szétmegyünk a világba, és Károllyal csak ritkán látjuk egymást, nagyon meg fogom bánni, mert Károly nem fog engem szeretni. Beláttam, hogy ez nagyon igaz, és megfogadtam, hogy Károlyt többet meg nem verem.
Okt. 15.
Ma hirdették ki az első konferencia eredményét. Engem megróttak számtanból és megintettek latinból. Délben megmondtam, apa ideadta a bizonyítványt arról, hogy csakugyan megmondtam, és még az osztályfőnök délutáni órájára elvittem. Este azt mondta apa, hogy ezentúl korán kell fölkelnem, és a latint meg a számtant ismételni, nehogy karácsonykor megbukjak. Ma ebédre palacsinta volt, kedvenc ételem.
Okt. 30.
Okt. 16. óta minden reggel 1/2 6-kor kelek, de nem haladtam még semmit az ismétlésben. T.i. reggel nem tudok tanulni. Az ébresztőóra csengetése után rendesen elalszom, apa azonban fölébred, és ő fölkelt. Rám szól, mit tehetek, föl kell kelni. Hiába mondom apának, hogy: apám, én reggel nem tanulok semmit, én nézem a betűket, nyitva van a szemem, de alszik az egész fejem - ő mindig azt mondja, hogy "az ész reggel fog a legjobban!" Ha ez igaz volna, akkor én már az egész latint legjobban tudnám az osztályban. Nagy kínnal öltözöm, eltart jó fél óráig. Kibotorkálok a sötétben a fürdőszobába, ott állok a kályha mellett, és megvárom, míg Ilka begyújt, azután megmelegszem. A mosdásra annál nehezebben tudom magam elszánni, minél tovább melegszem. A kis kályha búg és dübörög, és a plafonon is villog a fénye. El tudnám nézni napokig. Nem kívánnék semmit ilyenkor, még azt se, hogy nagy ember legyek, hogy megnőjek és parancsoljak - csak azt, hogy engem ne bántson, ne sürgessen senki, hanem nézhessem a plafont és a lángokat, ameddig tetszik. Sokszor kinézek ilyenkor a fürdőszoba kis ablakán, az ég a tűzfal fölött látszik egy kis darabon - ez a kis ég egészen sötét kékesszürke még. A fürdőszobában is minden sötét, csak az asztal széle csillog, mint egy vöröses csík. Azután hirtelen ráhatározom magam, levetem az ingem, és a mosdótál elé állok. Csak a kisujjamat nyújtom be, várok tovább, állok és állok. Azon gondolkodom, hogy miért nincs a világ úgy berendezve, hogy ha nekem jól esik aludni, hát alhassam. Apa nem enged, azt akarja, hogy tanuljak, de hiszen nem tanulok. A házban mindenki alszik, hogyan lehet itt tanulni. Tanulok pár percet, elmondok magamban egy szabályt, azután az ablakhoz megyek. Nézem az utcát. Nézem, amint nyit a borbély, amint a borbélyinas kisöpör, amint a húsosok felállítják a sátrakat, és jönnek a mészárosok szamaras-talyigái a friss hússal. Mindez szép és érdekes, és szívesen elnézem, bár aludni jobban szeretnék, de tanulni reggel nem tudok. Délután vagy este félóra alatt, negyedóra alatt többre megyek, mint reggel másfél óra alatt. De nem is igyekszem, hogy ezt apámmal megértessem, ő mindig csak azt ismételné, hogy "az ész reggel fog legjobban". Ő t.i. meg van győződve, hogy ez igaz, és mindenki, aki mást mond, az hazudik. Biztosan tudom, hogy ezt a véleményét soha életében semmi pénzért meg nem változtatná.
Nov. 1.
A megholtak napja van ma. Délelőtt a temetőben voltunk, koszorút vittünk nagyapa és nagymama sírjára, mint tavaly is és minden évben. Délután olvastam Verne Gyulának `Utazás nyolcvan nap alatt a föld körül` című művét. Késő estélig olvastam, azután tanulni kezdtem a holnapi leckét. Apa nagyon összeszidott, hogy miért nem tanultam meg előbb a leckét, és miért nem olvastam azután.
Nov. 2.
Ma kiolvastam Verne könyvét, amely roppant érdekes regény. Nagyon jól mulattam rajta. Délután eljött Balla Pista, és malmoztunk egész vacsoráig. Boldog fiú ez a Balla Pista, tesz, amit akar, kimenőt kap, nem szekírozzák otthon, alhat fél 8-ig. Sohase tanulja a leckét, de amit egyszer olvasott, arról tud beszélni. Én, ha egyszer-kétszer magamnak föl nem mondom, meg se tudok mukkanni. Ballának csak az a baja, hogy nehezen ír és nagyon hibásan. Folyton helyesírási hibákat ejt, és rossz dolgozataival rontja a kalkulusát. Ma ebédnél palacsinta volt, kedvenc ételem.
Nov. 9.
Ma új cselédet fogadtak, Ilka elment ma reggel, férjhez megy, holnap lesz az esküvője. Erzsi, az új szobalány, nagyon jó, szíves lány.
Nov. 12.
Ma Balla Pista harminc üveggolyót kapott egy bácsijától. Petrákovics megmutatta, hogyan kell klikkerezni. Igen mulatságos játék. Balla Pistával egész délután klikkereztünk. Este földrajzot tanultam.
Nov. 14.
Balla Pista sokkal jobban klikkerezik, mint én. Ma majdnem mind elnyerte a klikkereimet, amelyeket tegnap vettem. Édesanyám húsz koronát adott, amin húsz üveggolyót vettem. Azt hiszem, sohase fogok úgy megtanulni klikkerezni, ahogyan Balla Pista most tud, kétnapi tanulás után.
Nov. 18.
Ma új télikabátot kaptam. Nem tetszik nekem. Barna színű és kockás bélésű. Ez a bélés olyan színű, mint a favágók szövetinge. Olyan parasztos, csúnya. Nem akartam sokat kérni apát, a kereskedő rábeszélte őt, hogy ezt vegye, mert ez tartósabb, pedig volt ott egy másik télikabát, amely nem volt ilyen kiállhatatlan bélésű, és szép volt. Csak megnőnék már egyszer, és a magam ura lehetnék, magam választanám a télikabátjaimat, akkor kelnék fel, amikor jólesik, akkor olvasnék, amikor éppen kedvem volna, és akkor tanulnék, ha nekem tetszene. Ez az idő azonban borzasztó messze van! Ó, de milyen messze.
Nov. 22.
Ma szekundára feleltem számtanból. Pedig ma reggel is hatkor keltem. A rövidített osztás volt föladva, de azt elfeledtem átnézni, ehelyett ismételtem a régebbi dolgokat. A Tamási helyre küldött. Nem sokat bánkódtam, a pad alatt olvastam Gulliver utazását. Ez a könyv eddig a legkedvencebb könyvem. Olyan örömet okoz az olvasása. hogy mellette a korán kelés és a szekunda egész nap eszembe se jutott.
Nov. 23.
Ma a tisztelendő úr kijelentette, hogy mindenkinek meg kell tanulni a ministrálást, mert december elsejétől kezdve a templomba fogunk járni, és reggeli hétórai miséken névsorrendbe ministrálni fogunk. Ennek örülök, mert nem kell ez idő alatt számtant és latint tanulni. A ministrálást, mint a másodikosok mondják, nem kell tudni, csak az első és utolsó szavakat, a többit pedig el lehet morogni. És az a jó van benne, hogy vörös ministránsruhát kapunk, sőt füstölővel is lóbálunk. Addig is be lehet járni a sekrestyébe, aki akar, a szertartásbeli sorrend megtanulása miatt. Holnap reggel, Balla Pistával megbeszéltük, mind a ketten ott leszünk. Ma befejeztem Gulliver utazásainak olvasását, és újra elkezdtem elölről.
Nov. 24.
Ma reggel voltam először a Terézia-templom sekrestyéjében. Nagyon különös hely ez. Félkör alakú szoba, színes üvegablakokkal. Körül nagy faszekrény. Olyan nagy ez a félkör alakú szekrény, hogy az öreg sekrestyés - Szilveszter bácsi - bemegy az ajtaján, mint egy házba. Benne állanak a miseruhák, ingek, kelyhek és szalvéták. Benn láttam a püspöksüveget is, amit a prépost temetésen és nagymiséken visel. Ott volt benn a pásztorbot is, amely egy aranykampójú nagy bot, és azt jelzi, hogy a pap mestersége hasonló a pásztor mesterségéhez, a híveket egy csomóban tartja, mint a pásztor a birkákat. Kellemes tömjén- és borszag van itten. A szabad fal mellett feszület és térdeplő, és efölött latin imádságok berámázva. Jól be van fűtve. Egymás után jönnek a papok, felhúzzák a ruhát, az inget, a palástot, a stólát, felöltözteti őket a sekrestyés. Azután elővesznek egy misekönyvet, azt megfogja egy fiú, a sekrestyés odaadja a kelyhet a papnak, a ministráns csenget, és bevonulnak a megfelelő oltárhoz. Egy harmadikos, aki legjobban tud ministrálni, amennyiben az összes lehető templomi dolgokat tudja, a pap válaszát is és a nagymisét is (a három pappal külön vagy az öt pappal külön - mert a mise szövege eszerint is változik) - ez a fiú elmagyarázta, hogy az összes misék napirendben föl vannak írva a falra. T.i. régen meghalt emberek sok pénzt hagytak a plébániának azon föltétellel, hogy lelkük üdvére bizonyos időközökben mise tartassék. A legrégibb misealapítvány 325 éves, ezért az emberért 1000 misét mondtak el idáig. De miért? Hiszen ha halálos bűnben halt meg az illető, akkor, mint a Katekizmusban írva van, úgyis a pokolra jut, és onnan ki nem lehet húzni semmi imádsággal. Ha a tisztítótűzben van, akkor, igaz, segít a mise, de nem sokat. Ha pedig a mennyországba jutott, akkor nincs szüksége misére. Megkérdeztem ezt apámtól. Ő azt mondta, hogy az egész a papok találmánya, és csak arra való, hogy megteljék a `papzsák`. Papzsák, papzsák, jó szó, olyan utálatos, mint egy telhetetlen, gágogó kacsa. Nem tudom, ki találta ki, de a mise mégis szép dolog. Míg tartott, nem imádkoztam ugyan egy percig se, de igen jól éreztem magam. Néztem a tisztelendő palástjának a cifra hátát, ami gyönyörű kézimunka, néztem az oltárképet, amely Jézus keresztelését ábrázolja, és hallgattam a kántor orgonálását. A dal, amelyet énekelt, gyönyörű volt, de a hangja igen rossz, mintha erőltetné a torkából a hangot, hogy erősebb legyen. Mise után iskolába mentem, és azon gondolkodtam, hogy miért nem vettem eddig észre sohase, hogy milyen szép a mise. Most már tudom. Mert mindig `tele volt a templom`, valahányszor ott voltam, a parasztasszonyok ordítottak, s általában teljes nappali világításnál semminek se lehetett látni a szépségét. Mióta Petrákovics említette, hogy amit nem lát, abban nem hisz - azóta én se hiszek úgy Istenben, mint azelőtt, de egyelőre nem törődöm ezzel a dologgal.
Nov. 29.
Apám ma nagyon összeszidott, azt mondta, hogy ne járjak templomba, hanem tanuljak. Mégis szemtelenség, mondta, hogy a gyerekeket elvonják a tanulástól csak azért, mert a harangozó fiúknak négy krajcár járna a ministrálásért, és azt meg akarják a pap urak maguknak takarítani. Délután kimentünk Pistával megnézni a jégpályát.
Most csinálják. Apa azt mondta, hogy két elégségesnek szabad lenni, ha több lesz, nem kapok új korcsolyát, és ha megbukom, akkor elveszi a régit is. Nem bánom, úgyse szeretek korcsolyázni.
Dec. 7.
Nagyon hideg idők vannak néhány nap óta. Reggel a felkelés borzasztó nehezen megy. Tegnap apa kijött, és rám kiáltott:
- Már hét óra is elmúlt, és te még meg se vagy mosdva!
Ott álltam a kályha mellett fél hat óta, és néztem a lángokat, nem tudtam elhatározni magam a mosdásra.
Odabent a következőt mondta édesanyámnak:
- Hallatlan, ez a kölyök milyen málészájú, fölkel fél hatkor, és ott ácsorog a tűz mellett nyolcig. Nem tudom, mi lesz ebből, lusta, vagy mi a csoda, nem tudom!
Édesanyám azt mondta, hogy énfelőlem egészen nyugodt, én nem fogok megbukni. Megjegyzem, hogy én efelől nem vagyok nyugodt, de ebéd után összevissza csókoltam édesanyámat, alig tudott tőlem szabadulni. Holnaptól kezdve komolyan hozzáfogok a tanuláshoz. Nem akarom, hogy édesanyámnak ne legyen igaza.
Dec. 12.
Ma Petrákovics elhítt engem és Balla Pistát és Pollákot a folyosó végére és megkérdezte, tudjuk-e, hogyan származik az ember. Én azt mondtam, hogy szülés útján, de hogy ez hogyan megy, azt nem tudtam. Pollák azt mondta, hogy a bábaasszony a hurkatöltő segítségével készíti a gyermekeket. Balla Pistán láttam, hogy a gólyadolgot akarta előhozni, de mégis jobbnak látta hallgatni. Erre Petrákovics elmondta a dolgot, amit nem akarok ide leírni, mert úgyse felejtem el soha életemben, s amelyet neki bátyja mesélt. Azt hiszem, ha gondolkodtam volna rajta, magamtól is kitaláltam volna. Mégis olyan furcsa!... nem találtam volna ki. Ma palacsinta volt ebédre - kedvenc ételem.
Dec. 17.
Már csak egy hét választ el a Karácsonytól, és a szünet reményében most elég könnyen megy a fölkelés. Tegnap számtanból jóra feleltem, és ma latinból 2/3-ra. Még csak földrajzból kell javítanom, jelenleg t.i. 2/3-ra állok belőle, hogy új korcsolyát kapjak. Ma olvastam Jókaitól a `Dekameron` című elbeszélésgyűjteményt.
Dec. 19.
Reggelre nagyszerű vastag hó esett. Délután már sok szánkó csilingelt az utcán. Egész délután az ablak mellett tanultam, és néztem a szánkókat, a bundába bújt embereket és a havat. Valószínűleg holnap fogok felelni földrajzból.
Dec. 20.
Feleltem, egyesre, szóval kettest fogok kapni. Iskolába menet már ma láttam, hogy árulják a karácsonyfákat. Károly öcsém borzasztóan várja a Karácsonyt és a Jézuskát, ő még nem tudja, hogy az egész csak komédia, és a játékokat a szülők veszik. Milyen boldog az ember még ebben a korban!
Dec. 23.
Ma kaptuk ki a bizonyítványt. Három elégséges volt benne. A földrajztanár a komisz, elégségest adott, bár kedden jelesre feleltem. Nem kapok új korcsolyát, de nem is bánom, szép fehér hó esik minden reggel, jól fagy, ennek sokkal jobban örülök, mintha új korcsolyám volna, és emellett fekete sáros locspocs volna az egész világ. Mától kezdve egy hétig semmit se fogok tanulni. Verne regényét, a `Jégszfinx`-et fogom olvasni, amelyet apa ajándéknak ígért. Örömömben, hogy szép idő van, és a bizonyítványdolog is elég jól végződött, egész délután rajzoltam Károlynak. Eleinte kissé untam a dolgot, mert a legnagyobb butaságokat kívánta, hogy rajzoljam, de azután látva az ő örömét, örültem én is, hogy ő olyan jól mulat, és engem szeret, s jól elmúlt az idő egész estig.
Most újévig nem írok naplót.
IRÉN MAMA
Irén mamával vejénél, jó barátomnál, Sentei Sándornál ismerkedtem meg.
Az egyetemi esztendők után elszakadtunk egymástól, de sűrűn leveleztünk. Ő állandóan hívott, hogy látogassam meg. Én pedig évenként négyszer-ötször biztosra ígértem, hogy megyek. Mindig elmaradt. Rettegek az utazástól. A magyar vasutak lassan járnak és késnek. Néha keveset, csak húsz-harminc percet. És ez a húsz-harminc perc az, ami miatt a lehető legnehezebben tudom csak rászánni magam, hogy vonatra üljek. Telt-múlt az idő. Sándor megházasodott. Elküldte a felesége arcképét. Elküldte a kisfia arcképét... Végre egy szép októberi napon rászántam magam, hogy meglátogatom.
Nagyszerűen fogadtak. Szép lakásuk meglepett. A kisfiát elragadónak találtam. Csak a felesége ejtett gondolkodóba. Egészen sablonos csinos és sablonosan bájos kis vidéki nő volt. Merőben elütött attól a női típustól, amelyért Sándorral diákkori beszélgetéseink alatt annyit lelkesedtünk, megállapodván: hogyha valaha megházasodunk, csakis e típusba tartozó nőt fogunk választani. Gyakorlott emberismerő - tehát aki következetesen figyel az ilyen dolgokra - az első pillanatra megállapíthatta volna, hogy az asszonykának semmiféle jelentékeny jó tulajdonsága nincsen. Sőt, a jelentéktelenségében se volt stílus, formaság, báj, ami már nyilvánvalóan szintén jelentékennyé tehet egy asszonyt.
Csodálkoztam, Sándort nem tartottam olyan embernek, aki a házasságát elhibázhatja. Óvatos, tiszta eszű, alapos ember volt mindig, aki sohasem engedte magát pillanatnyi szeszélyektől elragadtatni.
Ebéd előtt sétára indultunk. Körüljártuk a kellemes kis hegyvidéki várost.
- Az ebédnél - mondta Sándor - találkozni fogsz az anyósommal, Irén mamával. Kíváncsi vagyok a véleményedre, mert én valósággal rajongok érte!
Csakugyan; már otthon találtuk Irén mamát. Egy magas, fehér bőrű, szürke szemű, kifogástalan alakú, szép asszonyt. Valósággal megirigyeltem Sándort, amikor szép, fekete hajú anyósát megölelte és összecsókolta. Irén mama vidáman nevetett, odanyújtotta nekem is elefántcsont sárgásfehér, finom kis kezét, és rendkívüli bájjal és igazi érdeklődéssel kezdett kérdezgetni. A barátságunkról, hogy miért nem jöttem hamarabb, mennyire várt Sándor, és mennyire óhajtottak ők is megismerkedni.
Ebéd alatt az asztalfőn ült, és állandóan ő vitte a szót. Önkénytelenül is valamennyien átengedtük magunkat csodálatos dallamos hangja varázsának. Rögtön tisztában voltam, hogy Sándor házasságának a rugója nem a feleségében, hanem az anyósában keresendő. Apró dolgokról is érdekesen, okosan, férfias logikussággal és kislányos naivsággal beszélt. Formás és kellemes volt minden mondata. Nem esett abba a hibába, amelyet a talmi grande dame-oknál annyiszor látunk, hogy folyton előadnak, és nem hagynak másokat szóhoz jutni. Irén mama valamennyiünket bevont a beszélgetésbe. Jóízűeket kacagott, de nem hosszan. Nem élt vissza a kacagásának a szépségével, mint annyi nő, aki tudja, hogy a nevetése kellemesen hangzik. Közben szó került a meghalt férjéről is, aki huszonhat éves korára özvegyen hagyta őt. Valamit elmondott róla. Egy vidám kis incidenst, amelyben a megboldogult egy jóízű kiszólással szerepelt. Irén mama mosolygott. Az arcán nyoma sem volt annak a műelkomolyodásnak, ami polgári asszonyoknál olyan bántóan hat. De a két szép szeme megtelt könnyekkel, és egy csepp legurult a fehér arcán a csipkés blúzára. Nem törölte meg a szemét. Érezte, hogy a zsebkendő használata percekre megzavarná a társalgást, és disszonáns pauzát okozna. Tovább beszélt.
Teljesen új, meglepő és sohase látott jelenség volt számomra ez a negyvenéves nő. Maupassant, Stendhal és Balzac jutott eszembe. Az ő regényeikben olvastam ilyen csodálatos asszonyokról. De egészen eddig a napig nem hittem a létezésükben, mint ahogy az ember nem hiszi el azt, amit nem lát. Irén mama azonban élő bizonyíték volt a nagy francia írók igazsága mellett. - Figyeltem Sándor feleségét. Nem féltékeny-e az anyja nagy vonzóerejére? - Nem volt az. Jókedvűen vonult háttérbe, rajongással nézte Irén mama arcát, és látszott rajta, hogy örült, hogy ennyire jól érezzük magunkat az ebédjén. Azt hiszem, e fiatal nő legmagasabb lelki működése volt, hogy megértette és élvezte az idősebb lényét, a természetnek azt a nagy művészetét, amely annak a külsejében, hangjában, mozdulataiban megnyilvánult.
Ebéd után négykezest játszottunk Irén mamával. Egy Beethoven-szimfóniát. Igen jól zongorázott. Itt-ott a futamokból kihagyott néhány hangot, de a ritmusérzéke tökéletesnek bizonyult, és a szólamokat teljes megértéssel emelte ki vagy szorította háttérbe. Szándékosan átengedtem neki a pedált. A lehető legdiszkrétebben, leghelyesebben kezelte. Emellett az egész muzsikálásra nem helyezett súlyt. Nem kérette magát, és nem örült jobban a dicséreteimnek, mint ez egy igazi nőhöz illik, aki nem ambicionálhatja magának, hogy a zene számára a mulatságnál sokkal több és fontosabb valami legyen. (Régi, közösen megállapított véleményünk volt ez Sándorral.)
Irén mama három óra tájban hazament, azt mondta, hogy valami nőegyleti megbeszélés lesz a lakásán, és rendkívüli kedvességgel búcsúzott el, nem mulasztván el megígértetni velem, hogy hamarosan újra ellátogatok. Öt órakor én is elutaztam.
Jó három hónap múlva Sándor hivatalos ügyben a fővárosba jött. Este együtt mentünk színházba és utána vacsorázni. Vacsora után kerítettem szót Irén mamára, és elragadtatva dícsértem ezt a feledhetetlenül bájos, nagyszerű asszonyt. Ekkor mesélte el Sándor a házasságának történetét.
- Mikor letelepedtem a városban, fél évre rá választottak meg a nőegylet ügyészének. Elnök már akkor is Irén mama volt. Hamarosan beleszerettem. Akkor már harmincnyolc éves volt. A legkülönösebb és a legteljesebb örömet adó szerelem volt ez, amit csak elképzelhetsz. Minden délután ott voltam nála. Ötkor mentem teára. A feleségem akkor végezte az utolsó évét Pesten, az angolkisasszonyoknál. Zongoráztunk, beszélgettünk, hétkor, fél nyolckor elküldött. Nem gondoltam semmire. Minden vágyam annyi volt, hogy életem végéig minden délután eljöhessek ide, ehhez a bájos asszonyhoz, nézhessem az arcát, hallhassam a hangját, és megcsókolhassam a kezét. Nem mondtam meg neki, hogy szeretem, ez teljesen szükségtelen volt. A tekintetéből láttam, hogy tudja, ért engem, érti, hogy miért szeretem, hogy gondolatban megköszöni a rajongásomat. Sokan jártak hozzá. Barátnők, leánykori imádók. Ezek közül egy esztendőn belül három kérte meg. Kosarat kaptak, és egyik sem először. De figyelj ide, egyik se neheztelt rá, továbbra is megjelentek a szombati ötórai teákon.
Egy ilyen alkalommal történt, hogy az utolsó vendégekkel távozva visszamentem a lakására. Először történt, hogy követelően lépett fel bennem a vágy, hogy összecsókoljam, megöleljem és magamhoz szorítsam az asszonyt. Becsöngettem, és a sötét előszobában szó nélkül átöleltem, ideadta az ajkát. Figyelj ide. Olyan intenzív és mély boldogságérzés töltött el, amelyről eddig halvány fogalmam sem volt. Néhány nap múlva a szeretőm lett. Micsoda hónapokat éltem át, micsoda tökéletes szerelmi örömöket, erről nem tudok beszélni. Azonban aggodalmasan közeledett a nyár, amikorra Sárikának az intézetből haza kellett kerülnie. Nem haboztam egy pillanatig se. Fölszólítottam Irén mamát, hogy legyen a feleségem. Nevetett, és azt mondta, hogy ez lehetetlen. Egy tizenhét évvel fiatalabb férfinak a szeretőjévé lenni, ez még megy valahogy, de hogy ilyen nagy korkülönbséggel feleségévé legyen, ez szerinte nagyon ízléstelen és kockázatos dolog. Ízléstelen, mert a házasság okvetlenül mindenféle szóbeszéd tárgyává lesz, és kockázatos, mert szerinte mindjárt érezni fogom a különbséget, mihelyt elválaszthatatlanul össze leszek vele kötve. Hiába kérleltem, hiába bizonygattam neki, hogy szerelmem fölötte áll minden efféle esélynek és hatásnak, hajthatatlan maradt. Hangoztatta, hogy eleget kell tenni anyai kötelességeinek. Be kell vezetni lányát a társaságba. Férjhez kell adni!... Kétségbe voltam esve. Úgy éreztem, hogyha a lány hazajön, vége fog szakadni a viszonyunknak, mert tisztában voltam azzal, hogy Irén mama sohase fogja kockáztatni a jó hírét azzal, hogy eljön a lakásomra. Egy kisvárosban az ilyesmi rögtön kitudódik. Másrészt pedig én most, miután egészen megismertem az ő szerelmének a mámorító, és mégis éterikus tüzét, nem tudtam volna többé megelégedni a kézcsókkal és a beszélgetésekkel. Mit tehettem?
- Nézd meg az anyját, vedd el a lányát! - szóltam közbe. (Mindjárt. megbántam. Olcsó tréfa volt.)
- Igen - folytatta Sándor. - Nem volt más kibúvó. Sárika tényleg hazajött. És udvarolnom kellett neki. Szép lány volt, fiatal, virágzó. Nem volt nehéz a dolgom. De most érts meg. Ezután kezdtem csak bámulni Irén mamát. Hogy csinálta meg ő azt, hogy az egész manővernek nem volt manőverjellege, hogy nem volt aljas, ravasz, gonosz dolog, nem volt árulás. Hogyan intézte, hogy Sárika mindenképpen megkapja a magáét. Hogyan hagyott bennünket magunkra. Hogyan kerülte ki, hogy a lány észrevegyen valamit vagy féltékenykedjék. Hogyan osztott engem kétfelé, és adta az egyik felemet a lányának. Hogyan történt emellett, hogy tulajdonképpen mégis egészen az övé voltam?... Ezek olyan dolgok, amiket nem tudnék elmondani, mert hiányzik belőlem a képesség, hogy összeszedjem azt az ezer apró motívumot, amiből a jegyességnek és később a házasságnak ez a jellege kialakult. Ma is szeretőm, és jobban szeretem, mint valaha. Imádom. A feleségem egy kedves, csinos, de jelentéktelen asszony, akihez mélyebb vonzalom nem fűz. És ez egy házasságban kellemes. Kellemes akkor, ha emellett bennünk él a tudat, hogy nem hibáztunk el semmit, nem vagyunk áldozatok, mint annyi ember, aki miután megunta a feleségét, reménytelenül sóvárog valami új, vonzó, érdekes szerelem és szexuális élet után! Miért? Mert a teljes boldogságban is részem van. Nem gyakran. Átlag kéthetenként...
Sándor elhallgatott.
Némán szívtuk a cigarettáinkat, és elnéztünk a levegőbe. Mind a ketten rá gondoltunk, Irén mamára. Egy pillanat alatt mintegy fohászban vagy sóhajtásban hirtelen újra átéreztem e ritka nő egész lényét. Magam előtt láttam az arcát. Az alakját. A gesztusát, amint a kezét nyújtotta. A mozdulatát, ahogy fölállt a zongora mellől, és megigazította a haját. Amint elöntötte a szemét a könny, mikor a férjéről beszélt.
- Sándor - mondtam halkan, meghatottan -, nem ismerek nálad boldogabb embert!
- Én is csak egy lehetőséget képzelek - válaszolta Sándor -, ha Irén mama, mint fiatal leány jutott volna nekem.
- Ebben tévedsz - feleltem. - Vannak esetek, ahol a kevés több, mint a sok. Ugyanaz a nő mint tilos szerelmi tárgy mindenesetre becsesebb, több, mint ha nem tilos.
Azután rövidesen mind a ketten megegyeztünk ebben.
A DÍSZOKLEVÉL
1.
Egy napon Zoltán, az unokatestvérem a tízpercben odajött hozzám. Csodálkoztam, mert ő egy osztállyal feljebb járt és egy hatodikos mindenesetre kicsit szégyenli, hogy alsóbb osztályos barátai vannak.
- Jani - mondta Zoltán izgatottan - Jani, figyelj ide. Ma adják az `Ember tragédiájá`-t, kéredzkedj el, és gyere el színházba. Okvetlen.
- De kérlek - szabódtam -, hiszen én már láttam az `Ember tragédiájá`t, remek darab, és nagyon tetszik nekem, de tudod, milyen nehezen engedik el az embert színházba, hát akkor, ha már megyek, inkább új darabot nézek meg.
- Nagyon kérlek, jöjj el. Megmondom, miről van szó - Zoltán mélyen elpirult. - Csegey Irmának nagy tapsot akarunk rendezni.
- Csegey Irmának? Talán neked tetszik? Egy vén skatulya!...
- Kérlek, hogy mondhatsz ilyet. Azért, mert az apád azt mondja, azért. mondod te is. Láttad már utcán?
- Nem.
- Nohát, akkor ne beszélj.
Hosszú vita fejlődött beszélgetésünkből, amelynek a vége az lett, hogy megígértem a klakkban való közreműködést, melyet Zoltán Csegey kedvéért estére szervezett.
A dolog nehéz része még hátra volt. A szülők mindig valami nem természetest, nem magától értetődőt, nem erkölcsöst látnak abban, ha egy gimnazista színházba kéredzkedik, különösen akkor, ha ez a gimnazista az ő fiuk. Olyan valaminek tekintik a színházbajárást, ami jelentékenyen növeli a bukási esélyek számát. Érthetetlen az ő észjárásuk!
2.
Este mégis megjelentem a diákhelyen, a színház alsó karzatán. Kitűnő hely volt, kényelmes, családias. Sohase feledem el a folyosón lévő petróleumlámpák kellemes illatát. Az Opera parterjének parfümforgataga még csak nem is hasonlítható hozzá. Az a másik jobb volt, ó, sokkal jobb volt.
Zoltán már rendezkedett. Irult-pirult, szégyellte magát, hogy ennyire lelkesedik egy nőért, de mégis mindenkit megkért, tapsoljon vele mindig, amikor Csegey a színen lesz.
Csegeynek tényleg nagy sikere volt. Ahányszor a színen megjelent, legalább félpercnyi kemény, gyors tapsot kapott. Mindig fölnézett ránk és mosolygott. A közönség kissé bosszankodott, néhányan pisszegtek, az előadás mindig megakadt. De nem volt baj. Tényleg, amint jobban megnéztem Csegeyt a Zoltán látcsövével, láttam, hogy igen szép arca van, és korántsem vén skatulya, mint ahogy édesapám meg szokta jegyezni. (Csodálatos, hogy az ember milyen soká vakon aláírja, amit az apja mond, és eszébe se jut elkérni a látcsövet.)
Csegey nagyon szépen játszott. Mint Zoltán megjegyezte, "igazi Éva volt, nemének összes hibáival és erényeivel". Ádám személyesítője: Marótréthi és Luciferé: Veres, szintén jól fogták föl szerepeiket. Különösen utóbbi nagyszerűen forgatta a szemeit, jelezve ezáltal lelkének gonoszságát. A "Marseillaise" is igen szépen sikerült a francia jelenetben. Teljes zenekar és énekkar adta elő. Háromszor megismételtettük, sőt dobogtunk is a lábunkkal, mire a rendőr mindjárt odajött. Szóval teljes sikerű, feledhetetlen est volt.
- No, mit szólsz hozzá? - kérdezte Zoltán, amikor hazafelé baktattunk.
- Nagyon szép - feleltem, és nagyon sajnáltam, hogy Zoltán már szereti Csegeyt, tehát én nem szerethetem.
3.
Zoltán nem hagyta ennyiben a dolgot. Másnap kijelentette, hogy Csegeynek alakításáért elismerő oklevelet kell átadni, amelyet mindenki aláír.
- Így legalább személyesen megismerkedünk vele - mondta Zoltán.
Bámultam a fiút. Én nem mertem volna ilyet gondolni. Az ő bíztatására azonban kedvet kaptam, hogy a küldöttségben is részt vegyek. Beláttam, hogy Csegey csakis szívesen fogadhat bennünket, elvégre közönség vagyunk, akitől a tapsok, és így ő maga is, függenek.
Zoltán engem szemelt ki a díszoklevél megrajzolására. Vállalkoztam rá, és miután Zoltán gyűjtés útján arany- és ezüstfestékeket vásárolt, és azokat rendelkezésemre bocsátotta, megkezdtem a munkát.
A díszoklevél egy úgynevezett `ötös rajzlap` volt. Reá rajzoltam Madách fejét (igen jól sikerült), azután Ádámot, Évát és Lucifert.
Mindez két nap munkája volt. Háromszor kezdtem újra elmázolás miatt. Az elmázolás oka apa volt, aki elől ösztönszerűen eldugtam a készülő díszoklevelet. Eldugás közben történt az elmázolás. A középre Zoltán szövegét írtam:
"Csegey Irmának, a nagy művésznőnek hálás hódolatukat tolmácsolják a gimnázium tanulói"
Ezután az aláírások következtek tussal. Az egészet, a neveket, a Madách arcképet és a főszereplők alakjait, mint keret foglalta össze egy babérkoszorú, amelynek levelei feketék voltak és bolygói pedig aranyszínűek, vastagon négyszer átfestve. Egészen meg voltam elégedve a munkámmal, a fiúk, amikor meglátták, megéljeneztek. Úgy éreztem, hogy nincs semmi szégyellni való a dolgon, sőt halvány reménysugár kezdett derengeni a szívemben, hogy Csegey meg fogja kérdezni, hogy kié az oklevél rajza, s ezen a réven ki fogok emelkedni társaim közül. Talán a művésznő külön meg fog hívni magához, ki tudja...
Zoltán viszont beszédet tanult. Ebben Csegeynek többi nagy szerepeire is kitért:
Például: "a leggyengédebb Júlia, a legigazibb Desdemona, a legszebb Monna Vanna".
Én magam benzinnel kitisztítottam néhány pecsétet a fekete ruhámból, miután, ha a szobalányt megkérem, ez föltűnő lett volna, azelőtt tudniillik sohase szoktam megkérni.
4.
És egy szép téli szombat délután elindultunk. Tizenketten-tizennégyen lehettünk. Csupa színházjáró fiú (egy része kívülről szavalt egész színdarabokat), és egy hetedikes is.
Bíró Feri ott lakott nem messze Csegeytől. Ő mindig látta, mikor jön, megy. Ismerte az életrendjét. Rendesen kettőkor ment haza a próbáról, és otthon ebédelt a lakásadónéjánál.
Azt gondoltuk, hogy leghelyesebb, ha öt óra tájban megyünk, ez az esti vizit ideje is, tehát a legelegánsabb. Hosszú vita volt arról, hogy be kell-e jelenteni a küldöttséget. Zoltán azt mondta, hogy nem. Azzal érvelt, hogy egy színésznőt, akit folyton ünnepelnek, az ilyesmi meg nem lephet. No, meg azután nem volt senki, akivel üzenhettünk volna. A küldöttség körülbelül fél négykor teljes számban együtt volt a főutcán. Az oklevél összecsavarva, a könyvkötőnél csináltatott sötétzöld vászontokba helyezve Zoltán belső zsebében pihent. Mindannyian izgatottak és sápadtak voltunk, és affektáltunk egymás előtt, amint ez ilyenkor férfiak szokása. A lényeg ellenben az volt, hogy többé-kevésbé ki-ki szerelmes volt Csegey Irmába.
Mikor befordultunk a főtérről a Bocskay utcába, a sarkon hirtelen találkoztunk az igazgatónkkal. Mindenki úgy érezte, hogy no, most egy pillanat, és vége az egésznek. Úgy éreztük, hogy az igazgató hirtelen meg fog állni, szigorúan ránk fog nézni, és így fog szólni:
- Hová mennek? Jól tudják, hogy az intézet fegyelmi szabályai tiltanak minden csoportos felvonulást, tüntetést és egyletalakítást. Oszoljanak szét, rögtön menjenek haza, és üljenek neki a holnapi leckének. Nemsokára itt a karácsony, és jól tudják, hogy a felelések ilyenkor sokat számítanak. Ha pedig ez még egyszer ismétlődik, tanári konferencia elé kerülnek.
De az igazgató nem szólt semmit. Kezeit a zsebeibe mélyesztve sietett el mellettünk, és alig fogadta félénk, riadt köszönésünket. Mintha valami nagy veszedelem suhant volna el felettünk, mélyen föllélegeztünk.
A Bocskay utcából befordultunk a Híd utcába, és ennek már egyenes folytatása a Jókai utca, ahol Csegey lakott. Zoltán megnézte az óráját.
- Még csak fél öt - mondotta -, várni kell, ilyen korán nem lehet menni.
Rövid vita támadt Zoltán kijelentése körül. Bíró Feri azt mondta, hogy igenis, most kell menni Csegeyhez, mert ő most ebéd után van, viszont később már bizonyára uzsonnázni szokott, és akkor vagy zavarnánk, vagy pedig úgy jönne ki a dolog, mintha meg akarnánk magunkat hívatni uzsonnára. A dologban volt némi igazság, legalább a többség így érezte, mert Zoltánt leszavaztuk, és megállapodtunk, hogy rögtön be kell menni.
5.
Elsétáltunk az ablak alatt. A táblák már be voltak téve, csak egy vékony csík világított ki, jelezve, hogy a díva otthon van. Zoltán levetette a téli kesztyűit és fehér glasszé-kesztyűt húzott. Igen finom és egészen tiszta kesztyűk voltak, mindenkinek - kivétel nélkül - imponáltak.
A kapu félig nyitva volt, de miután egyikünk se tudta a járást, Zoltán becsukta és csengetett. A csengettyű legalább fél percig szólt - rugós, madzagos harangnak kellett lennie -, de nem jött senki. Vártunk vagy két percet. Ekkor Zoltán újra erősen megrántotta a csengőt. Soká csilingelt. Panaszosan, síróan, benn a sötét udvarban hangosan, mint egy kis gyerek, akit vernek. A dolog kezdett nekem nem tetszeni, de nem szóltam egy szót se. Ácsorogtunk, vártunk tovább. Nem jött senki. Mindenkinek úgy tűnt föl, mintha a csengettyű csak egy pillanat előtt szűnt volna meg csilingelni, és tulajdonképpen még mindig jöhet valaki kaput nyitni.
- Eh, menjünk - mondta végre Zoltán, és benyitott.
A sötét kapualjban hamar tájékozódtunk. Mint bányászok körülszaglásztuk a terepet, és Bíró Feri ráakadt Csegey névjegyére. Egy rajzszeggel volt odaerősítve a kopott sárga ajtóra. Most már nem lehetett halasztani a dolgot, be kellett hozzá csengetni. Az ő ajtaján villamos csengő volt. Igen erősen berregett, szinte megrémültünk. Amint ott a sötét kapualjban lappangva, összebújva, szívdobogva leskelődtünk és vártunk - hogy tulajdonképpen mire, azt akkor igazában egyikünk se tudta -, összeesküvőkhöz vagy menekülőkhöz hasonlítottunk. Eszembe is jutott Arany János verséből, az `V. László`ból a következő két sor:
`"Amott a vár alatt, vonul egy kis csapat..."`
... És Shelley verse, `A menekülők`, Petőfi fordításában.
A csöngetés után hamarosan mozgolódás hallatszott a szobában. Azután benn ajtócsapkodás, halk beszéd, újra csend, óvatos ajtócsukódás, és végre kinyílt az ajtó. Egy termetes, vén, sápadt, rosszarcú nőszemély jelent meg gyertyával a kezében.
- Parancsolnak az urak?
- Kérem, itthon van Csegey kisasszony? - kérdezte Zoltán.
- Nincs itthon, kérem.
- Nincs itthon?
- Nincs.
- Hm, hm.
Rövid, de kínos szünet következett. Többen köhögtek.
- Mit mondjak a kisasszonynak? - kérdezte a cseléd.
- Azt, kérem, hogy itt voltak a gimnázium tanulói, és díszoklevelet óhajtottak neki átnyújtani.
- Igenis, kérem.
- És hogy holnap ilyen tájban tiszteletünket szándékozzuk tenni.
- Igenis.
- Alászolgája.
- Jó éjt kívánok.
6.
Az ajtó becsukódott, mi a sötétben maradtunk. Egyenként, csaknem lábujjhegyen osontunk ki az utcára, és a sarkon tanácsot tartottunk.
A többség szidta Zoltánt, hogy kilátásba helyezte az eljövetelt. Zoltán védte Csegeyt és kijelentette, hogy a küldöttséget be kellett volna jelenteni. Én azt állítottam, hogy Csegey igenis otthon van, de nem akar bennünket fogadni, de Zoltán ezt kizártnak tartotta.
- Legegyszerűbb - mondta Bíró Feri -, ha megvárjuk, hogy kijön-e. Nemsokára úgyis mennie kell már a színházba. Ma játszik, tehát hat óra után bemegy!
Az indítványt elfogadtuk, és nem szép, ami nem szép, de meglestük Csegeyt. Hogyan loptuk el az utcán ezt az órát, hogyan győztük türelemmel kivárni az eredményt, mit csináltunk addig, miről beszélgettünk, miről gondolkodtunk, minderre halványan se emlékszem. De az a pillanat élénken bennem él, amikor Bíró Feri suttogva megszólalt:
- Jön.
Valóban jött. Az út túlsó oldaláról is jól láthattuk és megfigyelhettük. Ő volt, Csegey Irma. Egy századossal. A százados az úgynevezett kopott katonák fajtájából való volt. Kardbojtja fekete és rongyos volt, ruhájának zsinórzata pedig avult ezüstszínű. Nem néztek ránk, továbbmentek.
7.
Másnap nem mentünk el Csegeyhez. Erről nem beszélt senki többet egy szót se. Hogy miért, nem tudnám megmondani. És azt se, hogy hová lett a díszoklevél.