Lakótarsam - Áprily Lajos

Lakótársam - Áprily Lajos

Addig nem élt. Az asztallap porában

állt, amint illik, holtan, hidegen.

Nagy ritkaság, ha néha rávet& 131g62b #337;dött,

véletlenül, futó tekintetem.

Tavaszi szél zúgatta künn a fákat,

minden dalolt a fényes ég alatt,

nem volt szívembe más, csak életérzés

s az agyvelömben életgondolat.

Amíg egy este... Halk esö szitálva

hullott reám s a szél borzongatott,

és jött a múlt s együtt lelkembe loptak

egy sejtelmes halálhangulatot.

Amíg egy este... Hogy szobámhoz értem,

olyan furcsán nyöszörgött, sírt a zár,

nyöszörgött, sírt az ajtó s benn sötét ült,

mint egy feketeszárnyú nagy madár.

Zúgott a csend. És reszketö kezemben

a gyújtó is oly furcsán sercegett

s az elsö, halvány fényfellobbanásra

a koponya ijesztön rámmeredt.

Nagy szembarlangja nézett mélysötéten

s reámvigyorgott csontfehér foga.

S azóta él, azóta lakótársam

e mozdulatlan, barna koponya.

Mikor benn ódon bútorok ropognak

és vadul járja künn a szélgalopp,

elnézzük egymást hosszu éjszakákon:

egy halott élö s egy élö halott.

Kolozsvár