A régi hazban - Áprily Lajos

A régi házban - Áprily Lajos

Rózsikának

Akkor többtitkú volt az erdö,

több csillagot vetett az ég.

Üllöre sújtó kalapácstól

harangozott a faluv 858j95i ég.

Az édesapja mühelyéböl

csengett ki az a mély zene.

Én most is hallom. Mintha messze,

a végtelenböl csengene.

Elöbb csak a kiskalapács szólt,

a mester indított vele,

kondult a középsö s utána

a nagy verö zúgott bele.

Künn nyugtalan lovak nyihogtak

a patkoló-fedél alatt,

a perzselt lóköröm szagával

a szél a szomszédig szaladt.

S emlékszik a nagy tüzre? Akkor

minden kalapács hallgatott,

sikoltó nép rohant az utcán

s félrevert harang jajgatott.

Minket a temetöbe vittek,

ott öriztük a holmikat,

s bámultuk a szelekben ingó,

fellegig érö lánghidat.

Szomszédunk volt a temetökert,

bizalmasunk s játszóhelyünk,

de akkor rettentett a csendje

s a borzongás játszott velünk,

hullatta sürün ránk a kormot

egy láthatatlan nagy szita,

s én így biztattam gyermekésszel:

Ne féljünk, Rózsika.

Emlék dalol a régi házban,

a szívem csorduló kehely.

Nem szól a nagy üllö alattunk,

rég hallgat a kovácsmühely.

Alszik az eres karu mester

s alszik a fiatal segéd,

csak pár öreg szerszám beszéli

a zengö múlt történetét.

Ülünk a temetö tövében,

kong a harang, zúg a világ,

korom kering a levegöben,

s a lobogás szemünkbe vág.

Köröskörül a bíbor égalj

egy óriás tüz-karika.

Az áradó világ-zúgáson

keresztül cseng-e biztatásom

a régi vészböl, Rózsika?