Falusi elégia - Áprily Lajos

Falusi elégia - Áprily Lajos

Nagyalvók, itt az égerfák tövében,

reám ismertek, ugy-e: én vagyok.

Be régen is volt, úristen, be régen,

mikor mosolygó élök voltatok.

Vágytam, nem is tudom már, mennyi éve,

meghitten járni újra köztetek,

harangvirágos, omló föld ölébe

olyan nagyon miért siettetek?

Én messze jártam, szomjazó csavargó,

vérhullatásos arra most az út:

míg nagy mezön embert kaszált a sarló,

magammal vívtam irtó háborút.

Mikor a völgy felett zúgott a gránát

s a régi föld rengett alattatok,

a borzalmas ötéves éjszakán át,

ti, ugy-e, akkor is aludtatok?

S míg szenvedö szemem rémségre döbben,

itt korhadt rács közt csöndes fü zizeg,

s idegtelen, odvas szemgödrötökben

letünt világom képét örzitek.

Marasztaló varázsbarlangotokban,

szemgödrötök védö mélységiben

- anyám emlöjén sem pihenne jobban -

kisgyermek-arcom is békén pihen.

S az esztendö hiába fordul újra,

a lombokkal hiába sápadok,

ott élek én pirostüzesre gyúlva,

ahogy régente annyit láttatok.

A megtartó és féltö aggodalmat

nem is felejtem el, ne féljetek:

viszonzásul, becézgetö hatalmak,

húsz éve örzöm kedves képetek.

Megörizem rózsásnak, mintha élne,

magam teszek most bübájos csodát,

s harangvirágos, omló föld ölébe

viszem hüséggel és védem tovább.

Jó bácsik, nénik s holtjaim szemében

szelíden alvó rózsás kisgyerek:

nagyalvók, itt az égerfák tövében,

viszontlátásra. Béke veletek.

Testvér, ki itt már harminc éve alszol

kábult, véget nem érö álmokat,

amíg körül rigó- s poszáta-dal szól

és altat holtat és virágokat,

Testvér, ki nem hagytál rám semmi képet,

egy korhadó rács emlékét csupán:

elindultam most - megkeresni Téged -

e pislogó jánosbogár után.

De halk emlékkel hasztalan kereslek,

a régi rácsos halmot nem lelem.

Ahol a föld lassan fölitta tested,

most vadbozót és vadvirág terem.

Éger tövén piros szamóca lángol,

a százszorszépnek lepke tetszeleg,

és vadméh gyüjt a liliom porából -

Eltünt Testvérem, hol keresselek?

Testvér, ki tölem bokrok és virágok

hüs, illatos titkába rejtezel,

Testvér, akit már fel sosem találok:

miért vagy hozzám mégis oly közel?

Mint kisfiúcska, jártam itt naponta,

valamikor sok boldog éven át,

kis társaimmal gondtalan csapongva

magamnak itt leltem játszó-tanyát.

Testvér, Tevéled semmit sem törödtem,

a szomszédságod csöppet sem zavart,

kis gallykunyhómra lombokat ha törtem

s halomba raktam a hullott avart.

Ha csábítottak a piros szamócák

vagy az aranyporzójú liliom,

vagy vakmerö kézzel téptem le rózsát

ápolt virágú szomszéd sírokon.

Ha gödröt ásni jött ásós-kapás nép,

kíváncsi kedvvel néztük, mennyit ás,

és nem volt több, mint kedves tüzijáték,

halottak napján a világitás.

Játékainktól nem volt semmi messzebb,

mint a koporsó és a furcsa holt:

lelkendezö, meleg gyereksziveknek

Halálország az élet kertje volt...

Aztán: bolyongtunk messze, hánytvetetten

és hütlenül elhagytunk Téged is.

Tudás fájának áldozatja lettem

s Halálország most már az élet is.

Azóta: Testvér, Téged is szeretlek,

járván halálos örvények felett,

azóta bútlanságomért vezeklek

s kábult fejem a mélytöl szédeleg.

Testvér, ugy-e, Te is már elfeledted

álomriasztó kis játékaim,

ha pajkosan futottam át feletted

vagy néma szomszédok sírhalmain.

Talán, míg kis lábam dobbanva rajtad,

rigót-elejtö lázban átszaladt,

talán, ha megvolt még a keskeny ajkad,

Te mosolyogtál lent a föld alatt.

Testvér, Te itt már harminc éve alszol,

dédelget itt egy névtelen verem,

és harminc éve híred sincs a harcról,

amit mi vívunk szörnyü éberen.

Halálos úr pihentetö kegyelme

e helyt örök hübért adott neked.

Minket az élet portánkról kiverve

kálváriás utakra kergetett.

A semmisülés kéje ringat itten,

míg én, magamra lázadó Kain,

hányszor homályos rengetegbe vittem

emberkerülö háborgásaim.

Szító tavasz vagy nyári nap verése

itt nem hevít, a porló csont hideg,

de rettentö az élt szív büntetése,

a Dante-kínnal zendülö ideg.

Undor kinoz, vagy perzselö kivánság,

langyos szigetre nem jutunk soha -

Mért csak Neked jutott a nagy kiváltság,

az ifjan-elmulás felségjoga?

S mégis, ha szánva, sajgó életemnek

cserébe kérnéd megmaradt felét,

csöndes Testvérem, mert nagyon szeretlek,

el nem fogadnám a kinált cserét.

Apád, ki itt hagyott magadra, árván,

kit bús emléked most is látogat,

búcsúzva bízta rám: "A sírja táján

szedj majd a sírra friss virágokat."

Virág, virág a sírra volna böven,

a kis kapun túl színtenger fogad.

Mégis mit ér, ha széles temetöben

meg nem találom régi sírodat?

De szálló rímek tán Reád találnak,

színes virág helyett komor virág:

Testvér, lelkében fünek és virágnak,

fogadd el ezt a bús elégiát.