kategória | ||||||||||
|
||||||||||
|
||
A Nyugat színre lép (1750-2000) - iszlám
A nyugati civilizáció felemelkedése egyedül áll a világtörténelemben. Az Alpoktól északra fekvö területeket évszázadokon keresztül elmaradott vidékként tartották számon, mely a Dél görög-római kultúráján nevelkedett, s ahol fokozatosan a kereszténység sajátos arculatú irányzata és az agrárgazdaság különleges formája érlelödött ki. Nyugat-Európa messze lemaradva kullogott a keresztény Bizánc mögött, ahol a Római Birodalom hagyományai tovább éltek, nem úgy, mint Európa többi részén. A XH-XIII. századra Nyugat-Európa országai kezdtek felzárkózni a világ vezetö civilizációihoz, s a XVI. században meglódult, óriási átalakulásokkal járó fejlödés teremti meg majd annak lehetöségét, hogy a Nyugat leigázza a földgolyó egészét. Az emberiség történelmében nincs még egy olyan, szinte behozhatatlannak tünö hátránnyal induló közösség, mely ehhez fogható, üstökösszerü pályát futott volna be. Hasonlóképpen váratlanul emelkedtek a nagyhatalmak sorába az arab muszlimok is a VII-VIII. század folyamán, ám se világuralomra nem tettek szert, sem olyan, új civilizációt nem építettek fel, mint a XVI. századi Európa. Az oszmánlik, a nyugati fenyegetés ellensúlyozásának reményében, megkísérelték ugyan európai mintára átszervezni hadseregüket, de felületes eröfeszítéseik, a rendszer lényegét érintetlenül hagyó reformjaik kudarcra kárhoztattak. A hagyományos agrártársadalmaknak teljes átalakulás, saját, a helyi viszonyokat figyelembe vevö társadalmi, gazdasági, oktatási, vallási, spirituális, politikai és intellektuális megoldások nélkül esélyük sem volt arra, hogy a hazai pályán játszó Európával felvegyék a versenyt. A reménytelennek látszó vállalkozás beindításával, a reformok bevezetésével pedig nem lehetett soká késlekedni, hiszen a Nyugat is csak háromszáz év szorgos munkájával volt képes ilyen eredményeket felmutatni.
Európa és az amerikai gya 333c24d rmatok gazdasága új utakon járt. Nem a mezögazdasági termelés során keletkezö fölösleg, hanem a technikai haladás és a tökebefektetés jelentették azt a szilárd alapot, mely a nyugati világot képessé tette eröforrásai megsokszorozására, és kiszabadította az agrártársadalmakat gúzsba kötö béklyó szorításából. A forradalmi változások valójában egy második axiális kor hajnalát jelezték, mely kikényszerítette a megkövesedett erkölcsi rend egyidejü átalakítását a politika, a társadalom és a szellemi élet szintjén. A forradalmi változások nem egy elöre gondosan megrajzolt terv részeként vagy egy határozott szándék megvalósulásaként zajlottak le, hanem egy olyan folyamat velejárójaként álltak elö, mely a demokratikus és világi társadalomberendezkedés kialakulásához vezetett. Technikai újítások garmadája jelent meg az orvostudományban, a hajózásban, a mezögazdaságban és az ipari termelésben. Egyenként, önmagukban nem jelentettek volna áttörést, de összességükben gyökeres fordulatot idéztek elö. Az 1600-as években a találmányok áradata a fejlödést visszafordíthatatlanná tette, egy-egy friss felfedezés az élet egészen más területein is új megoldások keresésére ösztönzött. A nyugati ember megbizonyosodott arról, hogy képes átalakítani, saját igényeihez igazítani a természet rendjét, s a világot mozgató, örök érvényü törvényekbe vetett hite mindinkább megfogyatkozni látszott. A mezögazdaságra épülö, konzervatív közösségek nem engedhették meg maguknak az ilyen léptékü átalakulás luxusát, Európa és Amerika népei pedig mind szilárdabb talajt éreztek a talpuk alatt. Látták, hogy a feltartóztathatatlan haladásba és a kereskedelem folyamatos fejlödésébe vetett hit busásan megtérülö befektetés. A társadalmat átalakító technikai vívmányok hatására kibontakozó, XIX. századi ipari forradalom idején a nyugati ember önbizalma oly mértékig megerösödött, hogy az agrártársadalmak kultúráival és vallásaival ellentétben kérdéseire már nem a múltban kereste a választ, hanem csak elöre, a jövöbe tekintett.
A modernizáció társadalmi és szellemi változások egész sorát indította el. Egy-egy találmány vagy intézmény megítélésében azonban csak és kizárólag a hatékonyság jelentette az egyedüli mércét. A tudományos és ipari vállalkozások egyre több ember részvételét igényelték már a legalacsonyabb szinten is. Nyomdászok, hivatalnokok, munkások hadára lett hirtelen szükség, a használható, feladatait elvégezni képes munkaerö képzése azonban megfelelö oktatás nélkül lehetetlennek bizonyult. A tömegesen elöállított cikkek értékesítése fizetöképes kereslet híján hiú ábránd lett volna, ezért egyre több ember kapaszkodhatott a létminimum fölé. A munkások egyre nagyobb hányada tanult meg írni-olvasni, s követelt mind hangosabban beleszólást a kormányzati döntésekbe, saját sorsa irányításába. Ha egy társadalom valamennyi eröforrását a termelékenység növelésének szolgálatába kívánta állítani, nem engedhette meg magának, hogy a társadalom peremén vagy kitaszítottan élö közösségek, például a zsidók elött ne nyissa meg a fösodrú kultúra kapuit. Vallási különbségek, spirituális eszmények egész egyszerüen nem válhattak a társadalmi haladás kerékkötöivé, s tudósok, uralkodók és kormánytisztviselök igyekeztek megszabadulni a vallási intézményrendszer vigyázó tekintetétöl. A demokrácia, a pluralizmus, a tolerancia, az emberi jogok eszménye vagy az egyház és az állam szétválasztásának gondolata nem egyszerüen széplelkü értelmiségiek fejéböl pattant ki, hanem, legalábbis részben, a modern állam szükségleteivel összhangban született meg. A nyugati társadalmak ráébredtek, hogy a hatékonyság és a termelékenység a korszerü nemzetektöl demokratikus és világias szemléletet követel meg. Egyúttal azt is felismerték, hogy az új racionális és tudományos követelményekkel összhangban átszervezett s ily módon megerösödött társadalmaknak a hagyományos agrárközösségek nem lehetnek komoly vetélytársai.
Az iszlám világára nézve mindez beláthatatlan következményekkel járt. A modern társadalmak kielégíthetetlen igénye a fejlödésre s az ezzel párosuló ipari gazdaság a folytonos terjeszkedésre ösztönzött. Piacok nélkül megállt volna az élet, s ha odahaza minden telítödött, a megoldást külföldön kellett keresni. A nyugati államok tehát azért, hogy gazdasági érdekszférájukat kibövíthessék, maguk alá gyürték az Európán kívüli országok agrárközösségeit. A gyarmati sorba taszított területek az európai ipart nyersanyagokkal látták el. Cserébe hitvány tömegtermékekkel árasztották el piacaikat, s ez tönkretette a helyi kézmüipart. A gyarmatokat uraik európai mintára átszervezték és modernizálták, pénzügyi és kereskedelmi hálózatukat racionalizálták és az európai rendszerbe tagolták. A "bennszülöttek" egy részét pedig a korszerünek ítélt tudás elsajátítására és a modern eszmények befogadására kényszerítették.
Az agrártársadalmak a gyarmatosítást idegenek durva és aggasztó támadásaként élték meg. A reformok óhatatlanul csak a felszínt karcolták, hiszen a legnagyobb fordulatszámon pörgö Európának is háromszáz évbe tellett, míg idáig jutott. Európában volt idö arra, hogy a korszerü eszmék a társadalom valamennyi rétegének gondolkodásában gyökeret verjenek. A gyarmatokon ezzel szemben csak kevesen, a felsöbb társadalmi osztályok és különösen a hadsereg részesülhettek a nyugati oktatás áldásaiból, és tanulhatták meg a saját javukra fordítani a modern kor lendületét. A lakosság többségét senki sem húzta ki a régi agrárvilág fullasztó mocsarából. A társadalom két részre szakadt, és a szakadék egyre mélyült közöttük. A modernizációt csak kívülállókként szemlélök riadtan látták, hogy hazájuk megváltozik, idegenné válik, akárcsak egy régi barát, akit a kór a felismerhetetlenségig elcsúfított. Életüket az idegenek érthetetlen és e világi törvényei szorították korlátok közé. A nyugati divatot követö, "modern" épületek átalakították városaik képét, ahol az óváros hirtelen skanzenné, egy letünt kor jelképévé, a turistákat csapdába ejtö labirintussá lett. A nyugati látogatók gyakran eltévesztették az irányt, eltévedtek a kiismerhetetlen keleti városok zegzugos sikátoraiban, miközben fel sem merült bennük, hogy modern nagyvárosaik hasonlóképpen idegenek a bennszülöttek többsége számára. Az emberek lába alól saját hazájukban húzták ki a talajt. Ráadásul a helyiek, szinte kivétel nélkül, nem vették jó néven, hogy kivették kezükböl saját sorsuk irányítását. Úgy érezték, megfosztották öket gyökereiktöl, éltetö önazonosságuktól.
Európa és Amerika lakói a nagyszabású változtatásokat saját ritmusukban, saját szájuk íze szerint hajthatták végre. A gyarmati népeket ezzel szemben végighajszolták a modernizáció útján, ráadásul valaki másnak az elképzelései szerint. Az átalakulást a nyugati társadalmak is megszenvedték. Négyszáz esztendö telt el tele véres politikai fordulatokkal, forradalmakkal, zsarnoki uralkodók rettegést keltö önkényuralmával, etnikai tisztogatással, kegyetlen vallásháborúkkal, a vidék elpusztításával, nagy társadalmi mozgolódással, az üzemekben folyó kizsákmányolással, lelki szenvedésekkel, az új megapoliszokat elöntö erkölcstelenséggel. Napjaink fejlödö országaiban is hasonló jelenségeknek lehetünk szemtanúi, nap mint nap újabb és újabb híreket kapunk kegyetlenkedésekröl, eröszakos cselekményekröl, forradalmakról, és érzékelhetjük a hétköznapi emberek tanácstalanságát. Mindez együtt még inkább göröngyössé teszi a modernizáció útját. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a Nyugaton kiérlelödött korszellem gyökeresen más. Európában és Amerikában két fö vonás jellemzi: a találékonyság és az önállóság. A modernizáció folyamata Európában és Amerikában sokakat politikai, szellemi, vallási és társadalmi értelemben is a függetlenség érzésével ajándékozott meg. A harmadik világban azonban a modernizáció nem az autonómiát hozta el, hanem éppen ellenkezöleg, a függetlenség és a nemzeti önrendelkezés elvesztésével párosult. Az emberi találékonyság helyett a fejlödö országok kénytelenek a behozhatatlannak tünö elönyre szert tett Nyugat megoldásait majmolni. Más a két kiindulási pont, s nagyon valószínü, hogy a végeredmény sem fog egyezni azzal, amit a nyugati világ megkívánna. Ha egy süteményhez nincsen meg minden hozzávaló, és jobb híján más alapanyagokat kell használni, liszt helyett rizst, szárított tojást friss helyett, füszereket cukor helyett, az elkészült finomság sem lesz olyan, amilyennek a szakácskönyv szerzöi megálmodták. A gyarmati országok modernizációs süteményébe nem a receptben elöírt hozzávalókat adagolták, s így nem valószínü, hogy a folyamat végén a nyugatihoz hasonló demokráciát, pluralizmust és világias életszemléletet sikerül kikotyvasztani.
Az iszlám világát alapjaiban rázta meg a modernizáció. Nagyhatalmi pozíciójából villámgyorsan csúszott lefelé, s hamarosan véglegesen az európai hatalmak játékszerévé silányult. A muszlimok a modern korszellem büvöletében élö gyarmatosítóktól nem kaptak mást, csak megvetést, mert az európaiak a muszlimok maradiságán, lustaságán, fatalizmusán és a baksisért kinyújtott tenyerén kívül mást nem akartak meglátni. Számukra az európai civilizáció a haladás letéteményese volt, s történelmi szemlélet híján képtelenek voltak megérteni, hogy a szemük elött kitárulkozó világban olyan agrártársadalmakkal kerülnek kapcsolatba, melyek semmiben sem különböznek a pár évszázaddal korábbi s akkori állapotában szintén "elmaradott" Európától. A nyugatiak szilárdan hittek benne, hogy születésük és börük színe miatt fensöbbrendüek a keletieknél, s megvetésüket nem rejtették véka alá. Nincs mit csodálkozni azon, hogy ennek a hozzáállásnak meglettek a következményei. A nyugati ember értetlenkedve szemléli, hogy a muszlimokból miért vált ki elkeseredett dühöt annak a kultúrának még az említése is, mely öt szabaddá és magabiztossá tette. A muszlim társadalmak válasza azonban semmi esetre sem tekinthetö furcsának vagy kirívónak. Az iszlám világa hatalmas kiterjedése és központi elhelyezkedése, stratégiai fontossága miatt elsödleges célpontjává vált a Közel-Kelet, India, Arábia, Malájföld és Afrika jelentös részét uralma alá hajtani akaró hatalmak jól átgondolt és módszeresen kivitelezett gyarmatosító politikájának. A modernizációnak álcázott támadás a muszlim közösségeket az elsök között sújtotta. Az új Nyugat képében megjelenö kihívásra adott válaszuk nem egyszerüen egy a lehetséges megoldások közül, hanem paradigmaértékü reakció. A muszlim területeknek esélyük sem volt arra, hogy a gyarmatosítást sikeresen megúszó és gazdaságát, intézményrendszerét érintetlenül megörzö, megalázó függöségbe nem kényszerített Japánhoz hasonlóan, zökkenök nélkül, könnyedén vegyék a modernizáció jelentette akadályokat.
Európa az iszlám világot változó módszerekkel, de egyforma határozottsággal és sikerrel gyürte maga alá. A történet a mogul Indiában kezdödött. A XVIII. század második felében brit kereskedök építették ki hídföállásaikat Bengálban. Kezdetben, amikor a modernizációs törekvések még gyerekcipöben jártak, a britek jól megfértek a hindu és muszlim kalmárokkal. A britek indiai jelenlétének ezt a korszakát Bengál kifosztásaként szokás emlegetni, mert kereskedöik ténykedése nyomán jóvátehetetlenül tönkrement a helyi kézmüipar, és a mezögazdasági termelés szerkezete is jelentösen átformálódott. A helybeliek a saját szükségleteiknek megfelelö növények termesztése helyett a nyugati ipart látták el nyersanyaggal. Bengál a világgazdaság másodrendü szereplöjévé vált. A modernizálódással és a hatékonyság növekedésével párhuzamosan szilárdult meg a britek saját fensöbbrendüségükbe vetett hite. Hittérítöi buzgalommal veselkedtek neki, hogy az indiaiakat civilizálják, s ebben nem kis segítséget kaptak az 1793-tól kezdödöen a szubkontinensre érkezö protestáns misszionáriusoktól. A bengáliakat azonban senki sem segítette abban, hogy kiépíthessék saját ipari társadalmukat. A brit hivatalnokok csak azokat a technikai újításokat vezették be, melyek révén két legyet üthettek egy csapásra: megszilárdították hatalmukat, és megakadályozták, hogy Bengál a maga útját járja. A tartomány lakói valóban sokat köszönhettek a jól megszervezett és hatékonyan müködö brit közigazgatásnak, mely sokat tett a természeti csapások, járványok, éhínség kiküszöböléséért, és elejét vette a helyi háborúknak. Az intézkedések a népesség ugrásszerü növekedését indították el, ami újabb, megoldásra váró gondokat idézett elö. Mivel Nyugat-Európával ellentétben Bengálban nem éreztethette hatását a városok elszívó ereje, a földmüvesek kénytelen-kelletlen szülöhelyükön maradtak, s igyekeztek megbirkózni a túlnépesedés és a szegénység rémével.
Bengál gazdasági kifosztása a politikai hatalom kulcsát adta a britek kezébe. Az 1798-tól 1818-ig terjedö idöszakban a britek vérrel vagy szerzödésekkel szinte egész Indiát uralmuk alá hajtották. Kivételt csupán az Indus völgye képzett, melyre végül 1843 és 1849 között tették rá a kezüket. Idöközben a franciák sem tétlenkedtek, és saját birodalmuk összekovácsolásán fáradoztak. Bonaparte Napóleon 1798-ban megszállta Egyiptomot, mert azt remélte, hogy ha megveti a lábát Szuezben, sikerül elvágnia az Indiába vezetö brit tengeri útvonalat. Hadjáratára magával vitt egy csapat tudóst, egy könyvtárra való európai irodalmi alkotást, egy tudományos laboratóriumot, és felszereléséböl az arab szövegek nyomtatásához szükséges betükészletek sem hiányoztak. A legyözhetetlennek látszó, bámulatosan hatékony nyugati seregekkel érkezö nyugati kultúra elörenyomulását a muszlim Közel-Keleten nyílt támadásként élték meg. Napóleon egyiptomi és szíriai hadjárata kudarcba fulladt. Nem titkolt célja egyébként az lett volna, hogy orosz segítséggel északi irányból mérjen csapást a britek indiai területeire. Terve Iránt stratégiailag fontos országgá emelte. Nagy-Britannia nem késlekedett, s kiépítette és több mint száz évig fenntartotta bázisát az ország déli részén. Az oroszok eközben északon terjeszkedtek. Egészen a XX. századig, Irán olajkészleteinek felfedezéséig egyik nagyhatalom sem törekedett arra, hogy az országot gyarmatként vagy protektorátusként birodalmához csatolja, de a kádzsár sahot állandó nyomás alatt tartották, aki így addig egyetlen lépést sem tett, míg legalább egyikük beleegyezését nem bírta. A bengáli példához hasonlóan mind Nagy-Britannia, mind Oroszország kizárólag az olyan újítások bevezetéséhez járult hozzá, melyek révén növelhette befolyását. A helyiek sorsát javító, de megszerzett pozícióikat esetlegesen veszélyeztetö találmányok, újítások alkalmazását minden eszközzel gátolták. Iránban ezért nem épülhetett vasút.
Az európai nagyhatalmak egymás után igázták le az iszlám világ országait. A franciák 1830-ban megszállták Algériát, a britek pedig Ádent kilenc évvel késöbb. Tunézia 1881-ben, Egyiptom 1882-ben, Szudán 1889-ben, Líbia és Marokkó 1912-ben jutott gyarmati sorba. A 1915-ben megkötött Sykes-Picot-egyezményben Nagy-Britannia és Franciaország, a gyözelemben bízva, megosztozott az elsö világháborúban a tengelyhatalmak mellett harcoló, haldokló Oszmán Birodalom területein. A háborút követöen a két nagyhatalom az egyezménynek megfelelöen protektorátusokat és mandátumterületeket hozott létre Szíriában, Libanonban, Palesztinában, Irakban és Transzjordániában. Árulással egyenértékü lépésük nagy felzúdulást váltott ki, mivel az Oszmán Birodalom egykori arab tartományait korábban a függetlenség ígéretével kecsegtették. A birodalom szívében az Atatürkként ismertté vált Musztafa Kemál (1881-1938) ügyes politikájával semlegesítette az európaiakat, és kikiáltotta a független Török Köztársaságot. A Balkánon, Oroszországban és Közép-Ázsiában élö muszlimok az új, bolsevik állam, a Szovjetunió fennhatósága alá kerültek. A Nyugat befolyása a gyarmati sorból kiemelkedö, függetlenségüket elnyerö országokban sem szünt meg. A gazdaság, az olajkitermelés vagy a Szuezi-csatornához hasonló jelentöségü vállalkozások gyakran továbbra is az egykori gyarmattartók ellenörzése alatt müködtek. Az európai megszállás nemegyszer keserü gyülöletet hagyott örökül maga után. A britek 1947-es kivonulását követöen az indiai szubkontinenst felosztották, s területén két, mind a mai napig gyülölködö s egymás fövárosát kölcsönösen atomcsapással fenyegetö állam jött létre, a hindu India és a muszlim Pakisztán. Palesztina arab lakóit az ENSZ és a nemzetközi közösség támogatását élvezö cionisták üldözték el szülöföldjükröl Izrael Állam megalakulásakor, 1948-ban. A több százezer palesztin kálváriáját érzéketlen egykedvüséggel tudomásul vevö Nyugat politikája újabb megaláztatást jelentett a világ muszlimjai számára, s Palesztina elvesztése ennek jelképévé magasztosult.
A kezdetek kezdetén azonban még a muszlimok Nyugat-imádatára is akadt példa. Iráni értelmiségiek, Mulkum Khán (1833-1908) és Aga Khán Kirmání (1853-1896) még arra biztatták honfitársaikat, hogy szerezzenek nyugati müveltséget, a saríá-t korszerü, világi jogrendszerre cseréljék, mert úgy vélték, csak így lehet a haladás útjára lépni. A világiasodás programját meghirdetö körök és a liberális gondolkodású ulamá együttes fellépése vezetett el a 1906-os alkotmányos forradalomhoz, mely a kádzsár uralkodót arra kényszerítette, hogy korszerü alaptörvényt vezessen be, korlátozza a monarchia teljhatalmát, és tegye lehetövé a parlamentáris rendszer kiépítését. A legtekintélyesebb nadzsafi mudzstahid-ok is támogatták az alkotmány ügyét. Sajkh Mohamed Huszajn Náiní nézeteit legnyomatékosabban Intelmek a néphez címü, 1909-ben napvilágot látott müvében fejtette ki. A jogtudós vélekedése szerint az önkényuralom korlátozása összhangban áll a sía szellemével, a nyugati típusú alkotmányos berendezkedés pedig a Rejtözködö Imám visszatérése után sorrendben a második legörvendetesebb dolog. Rifah al-Tahtaví (1801- 1873) egyiptomi írót magukkal ragadták az európai felvilágosodás eszméi, melyek számára a falszafa világát idézték. Lenyügözte Párizs, a város, ahol minden tökéletesen müködött, csodálattal szemlélte a francia kultúrát mozgató, racionális precizitást, elámulva látta, hogy még az egyszerü emberek is tudnak írni-olvasni, és irigységgel töltötte el a franciák újítások iránti lelkesedése. Szerette volna, ha egyszer Egyiptom is része lehet ennek a szép új világnak. Indiában Szajjid Ahmad Khán (1817-1898) kísérletet tett arra, hogy az iszlámot a nyugati liberalizmus szellemében reformálja meg, s azt hangsúlyozta, hogy a Koránban ugyanazok a természeti törvények tükrözödnek, melyeket a modern tudomány is felfedezett. Aligarhban föiskolát létesített, ahol a hagyományos muszlim tárgyak mellett a diákok megismerkedhettek a tudományos kutatások legfrissebb eredményeivel, és tanulhattak angolul. Szerette volna, ha a muszlimok a britek majmolása nélkül találják meg helyüket a megváltozott világban úgy, hogy közben nem adják fel saját kultúrájukat.
A gyarmatosítók megjelenését megelözöen is találunk olyan muszlim uralkodókat, akik saját jószántukból kötelezték el magukat a reformok mellett. II. Mahmúd török szultán 1826-ban kihirdetett rendeletei egy új kor, a Tanzimát hajnalát jelezték. Reformintézkedéseivel az uralkodó feloszlatta a janicsárságot, korszerüsítette hadseregét, és technológiai újítások sorát honosította meg. Abdulhamid szultán 1839-ben közhírré tett gülhánei nyilatkozata az uralkodó és alattvalói kapcsolatát szerzödéses viszonyként értékelte, és a birodalom intézményrendszerének széles körü átszervezését vetítette elöre. Az albán származású Mohamed Ali pasa (1769-1848), egyiptomi kormányzó ennél is merészebb programmal állt elö. Egyiptomot gyakorlatilag függetlenítette Isztambultól, és az elmaradott tartományt segítség nélkül, mindössze a saját erejére támaszkodva vezette át a jelenkor világába. Kegyetlen módszerei jól mutatják, hogy egy-egy ország eröltetett menetben végrehajtott modernizációja jelentös nehézségekbe ütközik. Politikájának áldozatul esett a politikai ellenzék, és az a huszonháromezer paraszt, aki az Egyiptom öntözörendszerének és vízi útjainak korszerüsítésére kirendelt kényszermunkabrigádokban lelte halálát. A Mohamed Ali nyugati mintára átszervezett hadseregébe besorozottak gyakran megcsonkították magukat, levágták ujjaikat, vagy kioltották szemük világát, csak hogy a katonai szolgálattól megmeneküljenek. A kormányzó Egyiptomot világi állammá kívánta tenni, s programja megvalósításához vallási alapítványok tulajdonában lévö ingatlanok tömegét koboztatta el, módszeresen elszigetelte és megfosztotta hatalmától az ulamá-t. Az álim-ok, akik a modernizációt amúgy is a hagyományok ellen irányuló támadásként értékelték, ennek következtében még inkább elzárkóztak mindentöl, ami új, és egész egyszerüen nem voltak hajlandók tudomásul venni a hazájukban lejátszódott változásokat. Mohamed Ali unokája, Iszmáíl pasa (1803-1895) még komolyabb sikereket könyvelhetett el. Kifizette a Szuezi-csatorna építésének költségeit, kilencszáz mérföld vasutat fektetett le, több mint ötszázezer hektár parlagon heverö föld öntözését oldotta meg, korszerü iskolahálózatot alakított ki, külön fiúknak és külön lányoknak, Kairóból pedig modern várost varázsolt. Nagyra törö tervei rengeteg pénzt emésztettek fel, az államkincstár csödje az európai részvényesek nevében fellépö briteknek kiváló ürügyet szolgáltatott ahhoz, hogy 1882-ben megszállják Egyiptomot. Mohamed Ali és Iszmáíl Egyiptomot független és korszerü országgá akarták alakítani, ám a modernizáció visszafelé sült el, s az ország a valóságban brit gyarmat lett.
Az elsö reformerek közül senki sem tette magáévá az Európa átalakítására ösztönzö teljes eszmerendszert. Reformjaik így csak a felszínt karcolhatták. Hibáikból utódaik sem okultak, akik Szaddam Huszajnnal bezárólag csak a nyugati világ korszerü haditechnikájára és csillogó külsöségeire áhítoztak, s nem törödtek azzal, hogy mindez mivel jár országuk lakói számára. Az újítók között, nem kis számban, olyanokat is találni, akik pontosan tisztában voltak a rájuk leselkedö veszélyekkel. Az elsö, aki megkongatta a vészharangot, az iráni Dzsamál ad-Dín (1839-1897) volt, aki al-Afghánínak, vagyis afgánnak neveztette magát, s talán azt remélte, hogy a muszlim világ inkább hallgat majd egy szunnita afgán, mint egy síita perzsa szavára. A 1857-es szipojlázadás, a brit hadseregben szolgálatot teljesítö hindu és muszlim katonák felkelése idején épp Indiában tartózkodott, s késöbb is, bármerre járt Arábiában, Egyiptomban, Törökországban, Oroszországban vagy Európában, lépten-nyomon a nyugati világ hatalmának jeleivel találkozott. Utazásaiból azt a következtetést szürte le, hogy a Nyugat hamarosan maga alá gyüri, eltapossa a muszlimokat. Felmérte, hogy a nyugati minták sekélyes majmolása mekkora veszélyekkel jár, s arra ösztönözte a muszlim világ népeit, hogy egyesült erövel szálljanak szembe az európai fenyegetéssel. Azt hangsúlyozta, hogy az új kor tudományközpontú kultúrájával a saját maguk szabta feltételek alapján kell dülöre jutniuk, s ebben roppant fontosságot tulajdonított a hagyományok, jelesül a muszlim hagyományok ápolásának. Az iszlámnak azonban képesnek kell lennie arra, hogy helyes válaszokat adjon a megváltozott környezet kihívásaira, hogy racionálisabbá váljék, és jobban alkalmazkodjék az uralkodó korszellemhez. A muszlimok ezért lázadjanak fel az "idzstihád kapuinak" régóta tartó bezárulása ellen, és ne féljenek saját józan eszükre hallgatni, ahogy azt a Próféta példája és a Korán is sugallja.
A Nyugat elöretörése ismét az iszlám hitélet fókuszába helyezte a politikát. Mohamed próféta és a muszlimok idöröl idöre teofániaként élték meg a környezetükben zajló eseményeket. Szemtöl szembe találták magukat a történelemböl elöbukkanó Istennel, aki állandóan egy jobb világ felépítésére ösztönzött. A muszlimok a politikai események mögött rejlö isteni szándékot fürkészték, s legnagyobb bukásaik, legsúlyosabb kudarcaik mindig valami újat, valami fontosat adtak teológiai ismereteikhez, spirituális tapasztalataikhoz. Amikor az Abbászida Kalifátus bukását követöen a muszlimok a Korán szellemiségével nagyobb összhangban álló birodalmat teremtettek, rögtön kevesebbet kellett aggódniuk az umma jövöje miatt, figyelmüket bensöjük kimüvelésére fordíthatták. A mindennapjaikat megzavaró nyugati világ tolakodása azonban lényegi, hitbéli kérdések sorát vetette fel. A megaláztatások, melyeket az umma kénytelen volt elszenvedni, nem kizárólag a közösség politikai jövöje szempontjából számítottak tragédiának, de a muszlimok lelkét, hitét is érzékenyen érintették. Gyengeségük, alávetett helyzetük ugyanis azt jelezte, hogy az iszlám történelme rossz úton halad. A Korán azt ígérte, hogy a kinyilatkoztatott isteni szándék elött meghajló közösség nem bukhat el. A muszlim történelem ennek ékes bizonyítékát adta. Sorsfordító tragédiák idején a legjámborabbak mindig a hitben kerestek menedéket, s kérdéseikre megkapták a körülményeknek megfelelö választ. Ilyen alkalmakkor az umma nemcsak új életre kelt, hanem újabb, világraszóló sikereket ért el. Hogyan lehetséges akkor, hogy a hitetlen, istentelen Nyugat egyre jobban rátenyerel az iszlám világára? Innentöl fogva muszlimok sokasága kísérelt meg válasz kapni erre a kérdésre, s eröfeszítéseik, melyekkel a muszlim történelmet szerették volna visszazökkenteni a megszokott kerékvágásba, esetenként meglehetösen kétségbeesettnek, söt reményvesztettnek tüntek. Az öngyilkos merénylö alakja, akinek felbukkanása nem szokványos jelenség az iszlám történetében, jól példázza egyes muszlimok meggyözödését, hogy harcuk szinte teljesen kilátástalan.
Al-Afghání politikai ténykedését, mely gyakran meglehetösen különös, söt esetenként egyenesen erkölcstelen fordulatot vett, ez a fajta kétségbeesés hatotta át. Egyik tanítványa például 1896-ban meggyilkolta a sahot. Barátja és eszmetársa, az egyiptomi tudós, Mohamed Abdu (1849-1905) mélyebben gondolkodó és mérsékeltebb személyiség volt. Meggyözödése szerint az oktatás és nem a forradalom a megoldás kulcsa. Abdut mélyen megrendítette a brit megszállás, de kedvelte Európát, könnyen szót értett az európaiakkal, és jól kiismerte magát a nyugati tudományban és filozófiában. Nagyra tartotta a modern nyugati világ politikai, jogi és oktatási intézményrendszerét, de kételkedett benne, hogy ezeket változtatás nélkül meg lehetne honosítani egy Egyiptomhoz hasonló, vallásos országban, ahol a modernizáció túl nagy sebességgel zajlott le és óhatatlanul kirekesztette a lakosság nagy hányadát. A legfontosabb teendönek azt tartotta, hogy a korszerü jogi és alkotmányos újításokat az átlagember számára ismerös eszmék, az iszlám hagyományainak talajára helyezzék. Az az ország, melyben az emberek nem értik a törvényeket, könnyen törvények nélküli országgá válik. Az iszlám hitélethez szervesen hozzátartozó súra, tanácskozás alapelvén keresztül például a muszlimok képet kaphatnak a demokrácia müködéséröl. Az oktatásban is sürgös reformokra volt szükség. A madraszá-kban a hallgatóknak képet kellett kapniuk a nyugati tudomány legfrissebb eredményeiröl, mert csak így segíthettek a muszlimoknak, hogy egy számukra ismerös környezetben, az iszlám kontextusában tehessék meg a modern világba vezetö utat.
A saría korszerüsítése is egyre elengedhetetlenebbnek látszott, s mind Abdu, mind ifjabb kortársa, az újságíró Rasíd Ridá (1865-1935) tudta, hogy egy hosszú és meglehetösen bonyolult folyamat elött állnak. Ridát egyre jobban aggasztotta az arab értelmiségiek elvilágiasodása, akik nemegyszer ócsárolták a fejlödés gátjának ítélt iszlámot. Ridá attól tartott, hogy ezzel csak legyengítik az ummá-t, melyet így teljesen kiszolgáltatnak a nyugati imperializmus kényének-kedvének. Ridá állt elö elsöként egy teljesen korszerü, mégis az iszlám alapelveit hüen követö, a megújított saríá-n alapuló állam gondolatával. Olyan föiskolát kívánt létesíteni, ahol a diákok a fikh tanulmányozása mellett megismerkedhettek a nemzetközi jog, a szociológia, a történettudomány, a vallástörténet és a modern természettudományok alapelveivel és legfrissebb eredményeivel. Mindez ugyanis garanciát jelentett volna arra, hogy az iszlám jogalkotás a kor szellemének megfelelöen fejlödik, s a keleti és nyugati hagyományok ötvözésével az agrártársadalom igényeire szabott saríá-t sikerül a Nyugaton kifejlödött, új típusú társadalom elvárásaihoz igazítani.
A reformerek kötelességüknek érezték, hogy az iszlámot megvédjék a nyugati kritikákkal szemben. Vallási és politikai kérdésekben egyre inkább a Nyugat jelölte ki a muszlimok számára az irányt. Az indiai költö és filozófus, Mohamed Debál (1876-1938) arra hívta fel a figyelmet, hogy az iszlám racionalitás tekintetében egyetlen nyugati rendszer mögött sem marad el. Söt valamennyi vallás közül Mohamed hite a legracionálisabb és a legfejlettebb. Szigorú egyistenhite megszabadította az embereket a mitológiától, és a Korán arra ösztönözte a híveket, hogy alaposan vegyék szemügyre a természetet, tapasztalataikon gondolkozzanak el, és cselekedeteiket soha nem lankadó figyelemmel vizsgálják. A modern korszellemet mozgató tapasztalati tudás tehát valójában az iszlámban gyökeredzik. A fenti elmélet a történelem egyfajta, meglehetösen részrehajló és felettébb pontatlan értelmezése, de semmivel sem elfogultabb, mint a kereszténység fensöbbrendüségét hirdetö és Európát a fejlödés motorjának tekintö korabeli, nyugati álláspont. Debál az iszlám racionális szellemiségét helyezte elötérbe, s ennek következtében a szúfizmust lekicsinyelte. A költö egy új és a muszlim világban egyre nagyobb teret hódító irányzat véleményét visszhangozta, mely kizárólag a modern racionalizmusban látta a kiút lehetöségét, s ezért igyekezett megszabadulni a misztikus eszmék befolyásától. Debálra nagy hatást gyakorolt a nyugati gondolkodásmód, s Londonban PhD fokozatot szerzett. Meggyözödése az volt azonban, hogy a nyugati típusú fejlödés a folyamatosság rovására megy. Az európai közgondolkodás világias individualizmusa, szerinte, Isten alakját elszemélytelenítette, s bálványszerünek, söt rejtett módon démoninak láttatta. A Nyugat ezért óhatatlanul a pusztulásba rohan. Az Európa kollektív öngyilkosságának is tekinthetö elsö világháborút követöen ezzel a vélekedésével nem is keltett feltünést. Debál szerint a muszlimoknak életmentö küldetésük van, feladatuk nem kevesebb, mint hogy tanúságot tegyenek az emberi élet isteni mozzanatairól, de nem úgy, hogy a világtól elvonultan elmélkedésbe mélyednek, hanem a saría társadalmi eszményeinek gyakorlati megvalósításával.
Az eddig felsorolt reformerek kivétel nélkül az értelmiség soraiból kerültek ki, valamennyien a müveltebb rétegekhez szóltak. Az ifjú egyiptomi Haszan al-Banná (1906-1949) olyan szervezetet hozott létre, mely üzenetüket az egyszerü embereknek közvetítette. A Közel-Keleten tömegmozgalommá szélesedett Muszlim Testvériség Társasága egyedüliként képviselte azt az ideológiát, mely egyformán képes volt felkelteni a társadalom valamennyi tagjának figyelmét. Al-Banná tudta, hogy a muszlimok sem lehetnek meg a Nyugat tudományos eredményei, technikai újításai nélkül, s jól látta, hogy nem úszhatják meg a politikai és társadalmi intézményrendszer megreformálását sem. A reformerekhez hasonlóan azonban ö is elengedhetetlennek tartotta a spirituális megújhodást. Al-Bannát könnyekre fakasztotta a Szuezi-csatorna környékén dözsölö britek luxuskörnyezete és a kétkezi egyiptomi munkások viskói közötti fényévnyi különbség. Az aránytalanságokat vallási kérdésként kezelte, és az iszlám szellemiségével összhangban álló megoldást kívánt találni rájuk. A modern kor kihívásaira a keresztények gyakran dogmáik megerösítésével válaszoltak, a muszlimok ezzel szemben szociális vagy politikai hátteret átformáló eröfeszítéseikkel, vagyis a dzsihád-dal. Al-Banná azt hangsúlyozta, hogy az iszlám életforma, s ezért a vallást nem lehet a magánélet keretei közé szorítani, ahogy azt a nyugati világban tették. Az általa alapított szervezet igyekezett a Koránt úgy értelmezni, hogy az ne legyen idegen a modern kor szellemétöl, ám emellett kísérletet tett arra is, hogy egyesítse a muszlim nemzeteket, növelje az emberek életszínvonalát, eltörölje a társadalmi egyenlötlenségeket, felszámolja az írástudatlanságot és a szegénységet, és a muszlim országokból kiüzze az idegen megszállókat. A gyarmatosítók a muszlimokat elszakították gyökereiktöl. Ha továbbra is másokat majmolnak, a kultúrájuk elkorcsosul. A Testvérek, férfiak és nök, megtanulhatták, hogyan kell helyesen imádkozni vagy miként lehet a Korán szellemével összhangban élni, de al-Banná ennél többet is tett: iskolákat épített, korszerü cserkészmozgalmat alapított, esti iskolákat szervezett, és olyan föiskolákat hozott létre, ahol a diákokat felkészítették a köztisztviselöi vizsgákra. A szervezet vidéken rendelöket és kórházakat tartott fenn, olyan üzemeket müködtetett, ahol, az állami vállalatokkal szemben, a muszlimokat rendesen megfizették, s emellett biztosítást és szabadságot is kaptak, és a munkásokat felvértezték a jogszabályok ismeretével, hogy ki tudjanak állni érdekeikéit.
A szervezet, természetesen, nem volt tökéletes. A tagság egy elenyészö része terrorcselekményekben vett részt, ami az azóta más néven újjászervezett mozgalom betiltásához vezetett. A társasághoz csatlakozók száma 1948-ra több milliót tett ki, s nagy többségüknek fogalma sem volt ezekröl a szélsöséges megnyilvánulásokról, a szervezet tevékenységét, vallási küldetését, a muszlimok jólétének érdekében tett lépéseit azonban létfontosságúnak ítélte. A második világháború kitörésekor már Egyiptom legbefolyásosabb politikai tömörülésének számító szervezet üstökösszerüen felfelé ívelö pályája megmutatta, hogy bármit gondolnak is az értelmiségiek vagy a kormányhivatalnokok, az emberek nagy többsége egyszerre szeretne modern és vallásos életet élni. A szociális munka számos muszlim szervezet tevékenységének meghatározó elemévé vált. Ezek közül elsöként az Ahmad Jaszin sejk nevével fémjelzett, gázai Mudzsama, Iszlám Kongresszus említendö, mely hasonló jóléti célokat maga elé tüzve az iszlám tanításaival összhangba állítva ismertette meg az 1967-es háborúban Izrael által megszállt területekröl elüzött palesztinokkal a modern világ jótéteményeit.
Találat: 1249