A Nyugat színre lép (1750-2000) - iszlam

A Nyugat színre lép (1750-2000) - iszlám

A nyugati civilizáció felemelkedése egyedül áll a világtörténelemben. Az Al­poktól északra fekvö területeket évszázadokon keresztül elmaradott vi­dék­ként tartották számon, mely a Dél görög-római kultúráján nevelkedett, s ahol fokozatosan a kereszténység sajátos arculatú irányzata és az agrár­gaz­da­ság különleges formája érlelödött ki. Nyugat-Európa messze lemaradva kul­logott a keresztény Bizánc mögött, ahol a Római Birodalom ha­gyo­má­nyai tovább éltek, nem úgy, mint Európa többi részén. A XH-XIII. szá­zad­ra Nyugat-Európa országai kezdtek felzárkózni a világ vezetö civili­zá­ci­ó­i­hoz, s a XVI. században meglódult, óriási átalakulásokkal járó fejlödés te­rem­ti meg majd annak lehetöségét, hogy a Nyugat leigázza a földgolyó egé­­szét. Az emberiség történelmében nincs még egy olyan, szinte behozha­tat­lan­nak tünö hátránnyal induló közösség, mely ehhez fogható, üstökös­sze­rü pályát futott volna be. Hasonlóképpen váratlanul emelkedtek a nagy­ha­talmak sorába az arab muszlimok is a VII-VIII. század folyamán, ám se vi­láguralomra nem tettek szert, sem olyan, új civilizációt nem építettek fel, mint a XVI. századi Európa. Az oszmánlik, a nyugati fenyegetés ellen­sú­lyo­zásának reményében, megkísérelték ugyan európai mintára átszervezni had­seregüket, de felületes eröfeszítéseik, a rendszer lényegét érintetlenül ha­gyó reformjaik kudarcra kárhoztattak. A hagyományos agrár­tár­sa­dal­mak­nak teljes átalakulás, saját, a helyi viszonyokat figyelembe vevö tár­sa­dal­mi, gazdasági, oktatási, vallási, spirituális, politikai és intellektuális meg­oldások nélkül esélyük sem volt arra, hogy a hazai pályán játszó Eu­ró­pá­val felvegyék a versenyt. A reménytelennek látszó vállalkozás bein­dításával, a reformok bevezetésével pedig nem lehetett soká késlekedni, hiszen a Nyugat is csak háromszáz év szorgos munkájával volt képes ilyen eredményeket felmutatni.

Európa és az amerikai gya 333c24d rmatok gazdasága új utakon járt. Nem a me­zö­­gazdasági termelés során keletkezö fölösleg, hanem a technikai haladás és a tökebefektetés jelentették azt a szilárd alapot, mely a nyugati világot ké­pessé tette eröforrásai megsokszorozására, és kiszabadította az ag­rár­tár­sa­dalmakat gúzsba kötö béklyó szorításából. A forradalmi változások va­ló­já­ban egy második axiális kor hajnalát jelezték, mely kikényszerítette a meg­kövesedett erkölcsi rend egyidejü átalakítását a politika, a társadalom és a szellemi élet szintjén. A forradalmi változások nem egy elöre gondo­san megrajzolt terv részeként vagy egy határozott szándék megvalósulása­ként zajlottak le, hanem egy olyan folyamat velejárójaként álltak elö, mely a demokratikus és világi társadalomberendezkedés kialakulásához vezetett. Tech­nikai újítások garmadája jelent meg az orvostudományban, a ha­jó­zás­ban, a mezögazdaságban és az ipari termelésben. Egyenként, önmagukban nem jelentettek volna áttörést, de összességükben gyökeres fordulatot idéz­tek elö. Az 1600-as években a találmányok áradata a fejlödést vissza­for­dít­ha­tatlanná tette, egy-egy friss felfedezés az élet egészen más területein is új meg­oldások keresésére ösztönzött. A nyugati ember megbizonyosodott ar­ról, hogy képes átalakítani, saját igényeihez igazítani a természet rendjét, s a világot mozgató, örök érvényü törvényekbe vetett hite mindinkább meg­fo­gyatkozni látszott. A mezögazdaságra épülö, konzervatív közösségek nem engedhették meg maguknak az ilyen léptékü átalakulás luxusát, Eu­rópa és Amerika népei pedig mind szilárdabb talajt éreztek a talpuk alatt. Látták, hogy a feltartóztathatatlan haladásba és a kereskedelem folyamatos fejlödésébe vetett hit busásan megtérülö befektetés. A társadalmat átalakító technikai vívmányok hatására kibontakozó, XIX. századi ipari forradalom idején a nyugati ember önbizalma oly mértékig megerösödött, hogy az agrártársadalmak kultúráival és vallásaival ellentétben kérdéseire már nem a múltban kereste a választ, hanem csak elöre, a jövöbe tekintett.

A modernizáció társadalmi és szellemi változások egész sorát indította el. Egy-egy találmány vagy intézmény megítélésében azonban csak és ki­zá­rólag a hatékonyság jelentette az egyedüli mércét. A tudományos és ipari vál­lalkozások egyre több ember részvételét igényelték már a leg­ala­cso­nyabb szinten is. Nyomdászok, hivatalnokok, munkások hadára lett hir­te­len szükség, a használható, feladatait elvégezni képes munkaerö képzése azon­ban megfelelö oktatás nélkül lehetetlennek bizonyult. A tömegesen elö­állított cikkek értékesítése fizetöképes kereslet híján hiú ábránd lett vol­na, ezért egyre több ember kapaszkodhatott a létminimum fölé. A mun­ká­sok egyre nagyobb hányada tanult meg írni-olvasni, s követelt mind hango­sab­ban beleszólást a kormányzati döntésekbe, saját sorsa irányításába. Ha egy társadalom valamennyi eröforrását a termelékenység növelésének szol­gá­latába kívánta állítani, nem engedhette meg magának, hogy a társadalom pe­remén vagy kitaszítottan élö közösségek, például a zsidók elött ne nyissa meg a fösodrú kultúra kapuit. Vallási különbségek, spirituális eszmények egész egyszerüen nem válhattak a társadalmi haladás kerékkötöivé, s tu­dó­sok, uralkodók és kormánytisztviselök igyekeztek megszabadulni a vallási in­tézményrendszer vigyázó tekintetétöl. A demokrácia, a pluralizmus, a to­le­rancia, az emberi jogok eszménye vagy az egyház és az állam szét­vá­lasz­tá­sának gondolata nem egyszerüen széplelkü értelmiségiek fejéböl pattant ki, hanem, legalábbis részben, a modern állam szükségleteivel összhangban szü­letett meg. A nyugati társadalmak ráébredtek, hogy a hatékonyság és a ter­melékenység a korszerü nemzetektöl demokratikus és világias szem­lé­le­tet követel meg. Egyúttal azt is felismerték, hogy az új racionális és tudo­má­nyos követelményekkel összhangban átszervezett s ily módon meg­e­rö­sö­dött társadalmaknak a hagyományos agrárközösségek nem lehetnek komoly vetélytársai.

Az iszlám világára nézve mindez beláthatatlan következményekkel járt. A modern társadalmak kielégíthetetlen igénye a fejlödésre s az ezzel páro­su­ló ipari gazdaság a folytonos terjeszkedésre ösztönzött. Piacok nélkül meg­állt volna az élet, s ha odahaza minden telítödött, a megoldást kül­föl­dön kellett keresni. A nyugati államok tehát azért, hogy gazdasági érdek­szfé­rájukat kibövíthessék, maguk alá gyürték az Európán kívüli országok ag­rár­közösségeit. A gyarmati sorba taszított területek az európai ipart nyers­anyagokkal látták el. Cserébe hitvány tömegtermékekkel árasztották el piacaikat, s ez tönkretette a helyi kézmüipart. A gyarmatokat uraik eu­ró­pai mintára átszervezték és modernizálták, pénzügyi és kereskedelmi há­ló­za­tukat racionalizálták és az európai rendszerbe tagolták. A "benn­szü­löttek" egy részét pedig a korszerünek ítélt tudás elsajátítására és a modern eszmények befogadására kényszerítették.

Az agrártársadalmak a gyarmatosítást idegenek durva és aggasztó tá­ma­dá­saként élték meg. A reformok óhatatlanul csak a felszínt karcolták, hi­szen a legnagyobb fordulatszámon pörgö Európának is háromszáz évbe tel­lett, míg idáig jutott. Európában volt idö arra, hogy a korszerü eszmék a tár­sadalom valamennyi rétegének gondolkodásában gyökeret verjenek. A gyar­matokon ezzel szemben csak kevesen, a felsöbb társadalmi osztályok és különösen a hadsereg részesülhettek a nyugati oktatás áldásaiból, és ta­nul­hatták meg a saját javukra fordítani a modern kor lendületét. A lakosság több­ségét senki sem húzta ki a régi agrárvilág fullasztó mocsarából. A tár­sa­dalom két részre szakadt, és a szakadék egyre mélyült közöttük. A mo­der­nizációt csak kívülállókként szemlélök riadtan látták, hogy hazájuk meg­változik, idegenné válik, akárcsak egy régi barát, akit a kór a fel­is­mer­he­tetlenségig elcsúfított. Életüket az idegenek érthetetlen és e világi tör­vé­nyei szorították korlátok közé. A nyugati divatot követö, "modern" épü­le­tek átalakították városaik képét, ahol az óváros hirtelen skanzenné, egy le­tünt kor jelképévé, a turistákat csapdába ejtö labirintussá lett. A nyugati lá­to­gatók gyakran eltévesztették az irányt, eltévedtek a kiismerhetetlen keleti vá­rosok zegzugos sikátoraiban, miközben fel sem merült bennük, hogy mo­dern nagyvárosaik hasonlóképpen idegenek a bennszülöttek többsége szá­mára. Az emberek lába alól saját hazájukban húzták ki a talajt. Ráadásul a helyiek, szinte kivétel nélkül, nem vették jó néven, hogy kivették ke­zük­böl saját sorsuk irányítását. Úgy érezték, megfosztották öket gyökereiktöl, éltetö önazonosságuktól.

Európa és Amerika lakói a nagyszabású változtatásokat saját rit­mu­suk­ban, saját szájuk íze szerint hajthatták végre. A gyarmati népeket ezzel szem­ben végighajszolták a modernizáció útján, ráadásul valaki másnak az el­képzelései szerint. Az átalakulást a nyugati társadalmak is meg­szen­ved­ték. Négyszáz esztendö telt el tele véres politikai fordulatokkal, forra­dal­mak­kal, zsarnoki uralkodók rettegést keltö önkényuralmával, etnikai tisz­to­ga­tással, kegyetlen vallásháborúkkal, a vidék elpusztításával, nagy tár­sa­dal­mi mozgolódással, az üzemekben folyó kizsákmányolással, lelki szen­ve­désekkel, az új megapoliszokat elöntö erkölcstelenséggel. Napjaink fej­lö­dö országaiban is hasonló jelenségeknek lehetünk szemtanúi, nap mint nap újabb és újabb híreket kapunk kegyetlenkedésekröl, eröszakos cse­lek­mé­nyekröl, forradalmakról, és érzékelhetjük a hétköznapi emberek ta­nács­ta­lanságát. Mindez együtt még inkább göröngyössé teszi a modernizáció út­ját. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a Nyugaton kiérlelödött kor­szel­lem gyökeresen más. Európában és Amerikában két fö vonás jellemzi: a találékonyság és az önállóság. A modernizáció folyamata Európában és Ame­rikában sokakat politikai, szellemi, vallási és társadalmi értelemben is a függetlenség érzésével ajándékozott meg. A harmadik világban azonban a modernizáció nem az autonómiát hozta el, hanem éppen ellenkezöleg, a füg­getlenség és a nemzeti önrendelkezés elvesztésével párosult. Az emberi ta­lálékonyság helyett a fejlödö országok kénytelenek a behozhatatlannak tü­nö elönyre szert tett Nyugat megoldásait majmolni. Más a két kiindulási pont, s nagyon valószínü, hogy a végeredmény sem fog egyezni azzal, amit a nyugati világ megkívánna. Ha egy süteményhez nincsen meg minden hoz­závaló, és jobb híján más alapanyagokat kell használni, liszt helyett rizst, szárított tojást friss helyett, füszereket cukor helyett, az elkészült fi­nom­ság sem lesz olyan, amilyennek a szakácskönyv szerzöi megálmodták. A gyarmati országok modernizációs süteményébe nem a receptben elöírt hoz­závalókat adagolták, s így nem valószínü, hogy a folyamat végén a nyugatihoz hasonló demokráciát, pluralizmust és világias életszemléletet sikerül kikotyvasztani.

Az iszlám világát alapjaiban rázta meg a modernizáció. Nagyhatalmi po­zíciójából villámgyorsan csúszott lefelé, s hamarosan véglegesen az eu­ró­pai hatalmak játékszerévé silányult. A muszlimok a modern korszellem bü­völetében élö gyarmatosítóktól nem kaptak mást, csak megvetést, mert az európaiak a muszlimok maradiságán, lustaságán, fatalizmusán és a bak­si­sért kinyújtott tenyerén kívül mást nem akartak meglátni. Számukra az eu­rópai civilizáció a haladás letéteményese volt, s történelmi szemlélet hí­ján képtelenek voltak megérteni, hogy a szemük elött kitárulkozó világban olyan agrártársadalmakkal kerülnek kapcsolatba, melyek semmiben sem kü­lönböznek a pár évszázaddal korábbi s akkori állapotában szintén "el­ma­ra­dott" Európától. A nyugatiak szilárdan hittek benne, hogy születésük és bö­rük színe miatt fensöbbrendüek a keletieknél, s megvetésüket nem rej­tet­ték véka alá. Nincs mit csodálkozni azon, hogy ennek a hozzáállásnak meg­lettek a következményei. A nyugati ember értetlenkedve szemléli, hogy a muszlimokból miért vált ki elkeseredett dühöt annak a kultúrának még az említése is, mely öt szabaddá és magabiztossá tette. A muszlim tár­sa­dalmak válasza azonban semmi esetre sem tekinthetö furcsának vagy ki­rí­vónak. Az iszlám világa hatalmas kiterjedése és központi elhelyezkedése, stra­tégiai fontossága miatt elsödleges célpontjává vált a Közel-Kelet, India, Ará­bia, Malájföld és Afrika jelentös részét uralma alá hajtani akaró ha­tal­mak jól átgondolt és módszeresen kivitelezett gyarmatosító politikájának. A modernizációnak álcázott támadás a muszlim közösségeket az elsök kö­zött sújtotta. Az új Nyugat képében megjelenö kihívásra adott válaszuk nem egyszerüen egy a lehetséges megoldások közül, hanem para­dig­ma­ér­té­kü reakció. A muszlim területeknek esélyük sem volt arra, hogy a gyarma­to­­sítást sikeresen megúszó és gazdaságát, intézményrendszerét érintetlenül meg­­örzö, megalázó függöségbe nem kényszerített Japánhoz hasonlóan, zök­­­kenök nélkül, könnyedén vegyék a modernizáció jelentette akadályokat.

Európa az iszlám világot változó módszerekkel, de egyforma ha­tá­ro­zott­ság­gal és sikerrel gyürte maga alá. A történet a mogul Indiában kezdödött. A XVIII. század második felében brit kereskedök építették ki híd­fö­ál­lá­sa­i­kat Bengálban. Kezdetben, amikor a modernizációs törekvések még gye­rek­cipöben jártak, a britek jól megfértek a hindu és muszlim kalmárokkal. A britek indiai jelenlétének ezt a korszakát Bengál kifosztásaként szokás em­legetni, mert kereskedöik ténykedése nyomán jóvátehetetlenül tönk­re­ment a helyi kézmüipar, és a mezögazdasági termelés szerkezete is je­len­tö­sen átformálódott. A helybeliek a saját szükségleteiknek megfelelö növé­nyek termesztése helyett a nyugati ipart látták el nyersanyaggal. Bengál a vi­lággazdaság másodrendü szereplöjévé vált. A modernizálódással és a ha­té­konyság növekedésével párhuzamosan szilárdult meg a britek saját fen­söbb­rendüségükbe vetett hite. Hittérítöi buzgalommal veselkedtek neki, hogy az indiaiakat civilizálják, s ebben nem kis segítséget kaptak az 1793-tól kezdödöen a szubkontinensre érkezö protestáns misszionáriusoktól. A ben­gáliakat azonban senki sem segítette abban, hogy kiépíthessék saját ipa­ri társadalmukat. A brit hivatalnokok csak azokat a technikai újításokat ve­zet­ték be, melyek révén két legyet üthettek egy csapásra: megszilárdították ha­talmukat, és megakadályozták, hogy Bengál a maga útját járja. A tar­to­mány lakói valóban sokat köszönhettek a jól megszervezett és hatékonyan müködö brit közigazgatásnak, mely sokat tett a természeti csapások, járványok, éhínség kiküszöböléséért, és elejét vette a helyi háborúknak. Az intézkedések a népesség ugrásszerü növekedését indították el, ami újabb, megoldásra váró gondokat idézett elö. Mivel Nyugat-Európával ellentétben Bengálban nem éreztethette hatását a városok elszívó ereje, a földmüvesek kénytelen-kelletlen szülöhelyükön maradtak, s igyekeztek megbirkózni a túlnépesedés és a szegénység rémével.

Bengál gazdasági kifosztása a politikai hatalom kulcsát adta a britek ke­zé­be. Az 1798-tól 1818-ig terjedö idöszakban a britek vérrel vagy szer­zö­dé­sekkel szinte egész Indiát uralmuk alá hajtották. Kivételt csupán az Indus völ­gye képzett, melyre végül 1843 és 1849 között tették rá a kezüket. Idö­köz­ben a franciák sem tétlenkedtek, és saját birodalmuk összekovácsolásán fá­radoztak. Bonaparte Napóleon 1798-ban megszállta Egyiptomot, mert azt re­mélte, hogy ha megveti a lábát Szuezben, sikerül elvágnia az Indiába ve­ze­tö brit tengeri útvonalat. Hadjáratára magával vitt egy csapat tudóst, egy könyv­tárra való európai irodalmi alkotást, egy tudományos laboratóriumot, és felszereléséböl az arab szövegek nyomtatásához szükséges betü­kész­le­tek sem hiányoztak. A legyözhetetlennek látszó, bámulatosan hatékony nyu­gati seregekkel érkezö nyugati kultúra elörenyomulását a muszlim Közel-Keleten nyílt támadásként élték meg. Napóleon egyiptomi és szíriai had­járata kudarcba fulladt. Nem titkolt célja egyébként az lett volna, hogy orosz segítséggel északi irányból mérjen csapást a britek indiai területeire. Ter­ve Iránt stratégiailag fontos országgá emelte. Nagy-Britannia nem kés­le­kedett, s kiépítette és több mint száz évig fenntartotta bázisát az ország dé­li részén. Az oroszok eközben északon terjeszkedtek. Egészen a XX. szá­zadig, Irán olajkészleteinek felfedezéséig egyik nagyhatalom sem tö­re­ke­dett arra, hogy az országot gyarmatként vagy protektorátusként bi­ro­dal­má­hoz csatolja, de a kádzsár sahot állandó nyomás alatt tartották, aki így ad­dig egyetlen lépést sem tett, míg legalább egyikük beleegyezését nem bír­ta. A bengáli példához hasonlóan mind Nagy-Britannia, mind Orosz­or­szág kizárólag az olyan újítások bevezetéséhez járult hozzá, melyek révén nö­velhette befolyását. A helyiek sorsát javító, de megszerzett pozícióikat eset­legesen veszélyeztetö találmányok, újítások alkalmazását minden eszközzel gátolták. Iránban ezért nem épülhetett vasút.

Az európai nagyhatalmak egymás után igázták le az iszlám világ or­szá­ga­it. A franciák 1830-ban megszállták Algériát, a britek pedig Ádent kilenc év­vel késöbb. Tunézia 1881-ben, Egyiptom 1882-ben, Szudán 1889-ben, Lí­bia és Marokkó 1912-ben jutott gyarmati sorba. A 1915-ben megkötött Sykes-Picot-egyezményben Nagy-Britannia és Franciaország, a gyö­ze­lem­ben bízva, megosztozott az elsö világháborúban a tengelyhatalmak mellett har­coló, haldokló Oszmán Birodalom területein. A háborút követöen a két nagy­hatalom az egyezménynek megfelelöen protektorátusokat és man­dá­tum­területeket hozott létre Szíriában, Libanonban, Palesztinában, Irakban és Transzjordániában. Árulással egyenértékü lépésük nagy felzúdulást vál­tott ki, mivel az Oszmán Birodalom egykori arab tartományait korábban a füg­getlenség ígéretével kecsegtették. A birodalom szívében az Atatürkként is­mertté vált Musztafa Kemál (1881-1938) ügyes politikájával sem­le­ge­sí­tet­te az európaiakat, és kikiáltotta a független Török Köztársaságot. A Bal­ká­non, Oroszországban és Közép-Ázsiában élö muszlimok az új, bolsevik ál­lam, a Szovjetunió fennhatósága alá kerültek. A Nyugat befolyása a gyar­ma­ti sorból kiemelkedö, függetlenségüket elnyerö országokban sem szünt meg. A gazdaság, az olajkitermelés vagy a Szuezi-csatornához hasonló je­len­töségü vállalkozások gyakran továbbra is az egykori gyarmattartók el­len­örzése alatt müködtek. Az európai megszállás nemegyszer keserü gyü­lö­letet hagyott örökül maga után. A britek 1947-es kivonulását követöen az in­diai szubkontinenst felosztották, s területén két, mind a mai napig gyü­löl­kö­dö s egymás fövárosát kölcsönösen atomcsapással fenyegetö állam jött lét­re, a hindu India és a muszlim Pakisztán. Palesztina arab lakóit az ENSZ és a nemzetközi közösség támogatását élvezö cionisták üldözték el szülö­föld­jükröl Izrael Állam megalakulásakor, 1948-ban. A több százezer pa­lesz­tin kálváriáját érzéketlen egykedvüséggel tudomásul vevö Nyugat po­li­tikája újabb megaláztatást jelentett a világ muszlimjai számára, s Palesztina elvesztése ennek jelképévé magasztosult.

A kezdetek kezdetén azonban még a muszlimok Nyugat-imádatára is akadt példa. Iráni értelmiségiek, Mulkum Khán (1833-1908) és Aga Khán Kirmání (1853-1896) még arra biztatták honfitársaikat, hogy szerezzenek nyu­gati müveltséget, a saríá-t korszerü, világi jogrendszerre cseréljék, mert úgy vélték, csak így lehet a haladás útjára lépni. A világiasodás programját meg­hirdetö körök és a liberális gondolkodású ulamá együttes fellépése ve­ze­tett el a 1906-os alkotmányos forradalomhoz, mely a kádzsár uralkodót ar­ra kényszerítette, hogy korszerü alaptörvényt vezessen be, korlátozza a mo­narchia teljhatalmát, és tegye lehetövé a parlamentáris rendszer ki­é­pí­té­sét. A legtekintélyesebb nadzsafi mudzstahid-ok is támogatták az alkot­mány ügyét. Sajkh Mohamed Huszajn Náiní nézeteit legnyomatékosabban Intelmek a néphez címü, 1909-ben napvilágot látott müvében fejtette ki. A jog­tudós vélekedése szerint az önkényuralom korlátozása összhangban áll a sía szellemével, a nyugati típusú alkotmányos berendezkedés pedig a Rej­tözködö Imám visszatérése után sorrendben a második leg­ör­ven­de­te­sebb dolog. Rifah al-Tahtaví (1801- 1873) egyiptomi írót magukkal ra­gad­ták az európai felvilágosodás eszméi, melyek számára a falszafa világát idéz­ték. Lenyügözte Párizs, a város, ahol minden tökéletesen müködött, cso­dálattal szemlélte a francia kultúrát mozgató, racionális precizitást, el­á­mul­va látta, hogy még az egyszerü emberek is tudnak írni-olvasni, és irigy­ség­gel töltötte el a franciák újítások iránti lelkesedése. Szerette volna, ha egy­szer Egyiptom is része lehet ennek a szép új világnak. Indiában Szajjid Ahmad Khán (1817-1898) kísérletet tett arra, hogy az iszlámot a nyugati li­be­ralizmus szellemében reformálja meg, s azt hangsúlyozta, hogy a Ko­rán­ban ugyanazok a természeti törvények tükrözödnek, melyeket a modern tu­do­­mány is felfedezett. Aligarhban föiskolát létesített, ahol a hagyományos musz­lim tárgyak mellett a diákok megismerkedhettek a tudományos ku­ta­tá­sok legfrissebb eredményeivel, és tanulhattak angolul. Szerette volna, ha a muszlimok a britek majmolása nélkül találják meg helyüket a megválto­zott világban úgy, hogy közben nem adják fel saját kultúrájukat.

A gyarmatosítók megjelenését megelözöen is találunk olyan muszlim ural­kodókat, akik saját jószántukból kötelezték el magukat a reformok mel­lett. II. Mahmúd török szultán 1826-ban kihirdetett rendeletei egy új kor, a Tan­zimát hajnalát jelezték. Reformintézkedéseivel az uralkodó feloszlatta a janicsárságot, korszerüsítette hadseregét, és technológiai újítások sorát ho­nosította meg. Abdulhamid szultán 1839-ben közhírré tett gülhánei nyi­lat­kozata az uralkodó és alattvalói kapcsolatát szerzödéses viszonyként ér­té­kelte, és a birodalom intézményrendszerének széles körü átszervezését ve­títette elöre. Az albán származású Mohamed Ali pasa (1769-1848), egyip­tomi kormányzó ennél is merészebb programmal állt elö. Egyiptomot gya­korlatilag függetlenítette Isztambultól, és az elmaradott tartományt segít­ség nélkül, mindössze a saját erejére támaszkodva vezette át a jelenkor v­i­lágába. Kegyetlen módszerei jól mutatják, hogy egy-egy ország eröltetett me­netben végrehajtott modernizációja jelentös nehézségekbe ütközik. Po­li­ti­kájának áldozatul esett a politikai ellenzék, és az a huszonháromezer pa­raszt, aki az Egyiptom öntözörendszerének és vízi útjainak korszerüsítésére ki­rendelt kényszermunkabrigádokban lelte halálát. A Mohamed Ali nyu­ga­ti mintára átszervezett hadseregébe besorozottak gyakran megcsonkították ma­gukat, levágták ujjaikat, vagy kioltották szemük világát, csak hogy a ka­to­nai szolgálattól megmeneküljenek. A kormányzó Egyiptomot világi ál­lam­má kívánta tenni, s programja megvalósításához vallási alapítványok tu­lajdonában lévö ingatlanok tömegét koboztatta el, módszeresen el­szi­ge­tel­te és megfosztotta hatalmától az ulamá-t. Az álim-ok, akik a mo­der­ni­zá­ci­ót amúgy is a hagyományok ellen irányuló támadásként értékelték, ennek kö­vetkeztében még inkább elzárkóztak mindentöl, ami új, és egész egy­sze­rü­en nem voltak hajlandók tudomásul venni a hazájukban lejátszódott vál­to­zásokat. Mohamed Ali unokája, Iszmáíl pasa (1803-1895) még ko­mo­lyabb sikereket könyvelhetett el. Kifizette a Szuezi-csatorna építésének költ­ségeit, kilencszáz mérföld vasutat fektetett le, több mint ötszázezer hek­tár parlagon heverö föld öntözését oldotta meg, korszerü is­ko­la­há­ló­za­tot alakított ki, külön fiúknak és külön lányoknak, Kairóból pedig modern vá­rost varázsolt. Nagyra törö tervei rengeteg pénzt emésztettek fel, az ál­lam­kincstár csödje az európai részvényesek nevében fellépö briteknek ki­váló ürügyet szolgáltatott ahhoz, hogy 1882-ben megszállják Egyiptomot. Mohamed Ali és Iszmáíl Egyiptomot független és korszerü országgá akar­ták alakítani, ám a modernizáció visszafelé sült el, s az ország a valóságban brit gyarmat lett.

Az elsö reformerek közül senki sem tette magáévá az Európa át­a­la­kí­tá­sá­ra ösztönzö teljes eszmerendszert. Reformjaik így csak a felszínt karcol­hat­ták. Hibáikból utódaik sem okultak, akik Szaddam Huszajnnal bezá­ró­lag csak a nyugati világ korszerü haditechnikájára és csillogó külsöségeire áhí­toztak, s nem törödtek azzal, hogy mindez mivel jár országuk lakói szá­má­ra. Az újítók között, nem kis számban, olyanokat is találni, akik pon­to­san tisztában voltak a rájuk leselkedö veszélyekkel. Az elsö, aki meg­kon­gat­ta a vészharangot, az iráni Dzsamál ad-Dín (1839-1897) volt, aki al-Af­ghá­nínak, vagyis afgánnak neveztette magát, s talán azt remélte, hogy a musz­lim világ inkább hallgat majd egy szunnita afgán, mint egy síita per­zsa szavára. A 1857-es szipojlázadás, a brit hadseregben szolgálatot tel­je­sí­tö hindu és muszlim katonák felkelése idején épp Indiában tartózkodott, s ké­söbb is, bármerre járt Arábiában, Egyiptomban, Törökországban, Orosz­or­­szágban vagy Európában, lépten-nyomon a nyugati világ hatalmának je­le­ivel találkozott. Utazásaiból azt a következtetést szürte le, hogy a Nyugat ha­marosan maga alá gyüri, eltapossa a muszlimokat. Felmérte, hogy a nyu­ga­ti minták sekélyes majmolása mekkora veszélyekkel jár, s arra ösz­tö­nöz­te a muszlim világ népeit, hogy egyesült erövel szálljanak szembe az euró­pai fenyegetéssel. Azt hangsúlyozta, hogy az új kor tudományközpontú kul­túrájával a saját maguk szabta feltételek alapján kell dülöre jutniuk, s eb­ben roppant fontosságot tulajdonított a hagyományok, jelesül a muszlim ha­gyományok ápolásának. Az iszlámnak azonban képesnek kell lennie ar­ra, hogy helyes válaszokat adjon a megváltozott környezet kihívásaira, hogy racionálisabbá váljék, és jobban alkalmazkodjék az uralkodó kor­szel­lem­hez. A muszlimok ezért lázadjanak fel az "idzstihád kapuinak" régóta tar­tó bezárulása ellen, és ne féljenek saját józan eszükre hallgatni, ahogy azt a Próféta példája és a Korán is sugallja.

A Nyugat elöretörése ismét az iszlám hitélet fókuszába helyezte a politi­kát. Mohamed próféta és a muszlimok idöröl idöre teofániaként élték meg a környezetükben zajló eseményeket. Szemtöl szembe találták magukat a tör­ténelemböl elöbukkanó Istennel, aki állandóan egy jobb világ fel­é­pí­té­sé­re ösztönzött. A muszlimok a politikai események mögött rejlö isteni szán­dé­kot fürkészték, s legnagyobb bukásaik, legsúlyosabb kudarcaik mindig va­lami újat, valami fontosat adtak teológiai ismereteikhez, spirituális ta­pasz­talataikhoz. Amikor az Abbászida Kalifátus bukását követöen a musz­li­mok a Korán szellemiségével nagyobb összhangban álló birodalmat te­rem­tettek, rögtön kevesebbet kellett aggódniuk az umma jövöje miatt, fi­gyel­müket bensöjük kimüvelésére fordíthatták. A mindennapjaikat meg­za­va­ró nyugati világ tolakodása azonban lényegi, hitbéli kérdések sorát ve­tet­te fel. A megaláztatások, melyeket az umma kénytelen volt elszenvedni, nem kizárólag a közösség politikai jövöje szempontjából számítottak tra­gé­di­ának, de a muszlimok lelkét, hitét is érzékenyen érintették. Gyengeségük, alá­vetett helyzetük ugyanis azt jelezte, hogy az iszlám történelme rossz úton halad. A Korán azt ígérte, hogy a kinyilatkoztatott isteni szándék elött meg­hajló közösség nem bukhat el. A muszlim történelem ennek ékes bi­zo­nyí­tékát adta. Sorsfordító tragédiák idején a legjámborabbak mindig a hit­ben kerestek menedéket, s kérdéseikre megkapták a körülményeknek meg­fe­lelö választ. Ilyen alkalmakkor az umma nemcsak új életre kelt, hanem újabb, világraszóló sikereket ért el. Hogyan lehetséges akkor, hogy a hi­tet­len, istentelen Nyugat egyre jobban rátenyerel az iszlám világára? Innentöl fog­va muszlimok sokasága kísérelt meg válasz kapni erre a kérdésre, s erö­fe­­szítéseik, melyekkel a muszlim történelmet szerették volna vissza­zök­ken­­teni a megszokott kerékvágásba, esetenként meglehetösen kétségbee­sett­nek, söt reményvesztettnek tüntek. Az öngyilkos merénylö alakja, akinek felbukkanása nem szokványos jelenség az iszlám történetében, jól példázza egyes muszlimok meggyözödését, hogy harcuk szinte teljesen kilátástalan.

Al-Afghání politikai ténykedését, mely gyakran meglehetösen különös, söt esetenként egyenesen erkölcstelen fordulatot vett, ez a fajta kétség­be­e­sés hatotta át. Egyik tanítványa például 1896-ban meggyilkolta a sahot. Ba­rát­ja és eszmetársa, az egyiptomi tudós, Mohamed Abdu (1849-1905) mé­lyeb­ben gondolkodó és mérsékeltebb személyiség volt. Meggyözödése sze­rint az oktatás és nem a forradalom a megoldás kulcsa. Abdut mélyen meg­ren­dítette a brit megszállás, de kedvelte Európát, könnyen szót értett az eu­ró­paiakkal, és jól kiismerte magát a nyugati tudományban és filozófiában. Nagy­ra tartotta a modern nyugati világ politikai, jogi és oktatási intéz­mény­rendszerét, de kételkedett benne, hogy ezeket változtatás nélkül meg le­het­ne honosítani egy Egyiptomhoz hasonló, vallásos országban, ahol a mo­dernizáció túl nagy sebességgel zajlott le és óhatatlanul kirekesztette a la­kosság nagy hányadát. A legfontosabb teendönek azt tartotta, hogy a kor­sze­rü jogi és alkotmányos újításokat az átlagember számára ismerös esz­mék, az iszlám hagyományainak talajára helyezzék. Az az ország, melyben az emberek nem értik a törvényeket, könnyen törvények nélküli országgá vá­­lik. Az iszlám hitélethez szervesen hozzátartozó súra, tanácskozás alap­el­vén keresztül például a muszlimok képet kaphatnak a demokrácia mü­kö­dé­séröl. Az oktatásban is sürgös reformokra volt szükség. A madraszá-kban a hallgatóknak képet kellett kapniuk a nyugati tudomány legfrissebb ered­ményeiröl, mert csak így segíthettek a muszlimoknak, hogy egy számukra ismerös környezetben, az iszlám kontextusában tehessék meg a modern világba vezetö utat.

A saría korszerüsítése is egyre elengedhetetlenebbnek látszott, s mind Abdu, mind ifjabb kortársa, az újságíró Rasíd Ridá (1865-1935) tudta, hogy egy hosszú és meglehetösen bonyolult folyamat elött állnak. Ridát egy­re jobban aggasztotta az arab értelmiségiek elvilágiasodása, akik nem­egy­szer ócsárolták a fejlödés gátjának ítélt iszlámot. Ridá attól tartott, hogy ez­zel csak legyengítik az ummá-t, melyet így teljesen kiszolgáltatnak a nyu­gati imperializmus kényének-kedvének. Ridá állt elö elsöként egy tel­je­sen korszerü, mégis az iszlám alapelveit hüen követö, a megújított saríá-n ala­puló állam gondolatával. Olyan föiskolát kívánt létesíteni, ahol a diákok a fikh tanulmányozása mellett megismerkedhettek a nemzetközi jog, a szo­ci­ológia, a történettudomány, a vallástörténet és a modern ter­mé­szet­tu­do­má­nyok alapelveivel és legfrissebb eredményeivel. Mindez ugyanis ga­ran­ci­át jelentett volna arra, hogy az iszlám jogalkotás a kor szellemének meg­fe­­lelöen fejlödik, s a keleti és nyugati hagyományok ötvözésével az ag­rár­tár­sadalom igényeire szabott saríá-t sikerül a Nyugaton kifejlödött, új tí­pu­sú társadalom elvárásaihoz igazítani.

A reformerek kötelességüknek érezték, hogy az iszlámot megvédjék a nyu­gati kritikákkal szemben. Vallási és politikai kérdésekben egyre inkább a Nyugat jelölte ki a muszlimok számára az irányt. Az indiai költö és filo­zó­fus, Mohamed Debál (1876-1938) arra hívta fel a figyelmet, hogy az isz­lám racionalitás tekintetében egyetlen nyugati rendszer mögött sem marad el. Söt valamennyi vallás közül Mohamed hite a legracionálisabb és a leg­fej­lettebb. Szigorú egyistenhite megszabadította az embereket a mi­to­ló­gi­á­tól, és a Korán arra ösztönözte a híveket, hogy alaposan vegyék szemügyre a természetet, tapasztalataikon gondolkozzanak el, és cselekedeteiket soha nem lankadó figyelemmel vizsgálják. A modern korszellemet mozgató ta­pasz­talati tudás tehát valójában az iszlámban gyökeredzik. A fenti elmélet a történelem egyfajta, meglehetösen részrehajló és felettébb pontatlan ér­tel­me­zése, de semmivel sem elfogultabb, mint a kereszténység fen­söbb­ren­dü­sé­gét hirdetö és Európát a fejlödés motorjának tekintö korabeli, nyugati ál­lás­pont. Debál az iszlám racionális szellemiségét helyezte elötérbe, s ennek kö­vetkeztében a szúfizmust lekicsinyelte. A költö egy új és a muszlim vi­lág­ban egyre nagyobb teret hódító irányzat véleményét visszhangozta, mely kizárólag a modern racionalizmusban látta a kiút lehetöségét, s ezért igye­kezett megszabadulni a misztikus eszmék befolyásától. Debálra nagy ha­tást gyakorolt a nyugati gondolkodásmód, s Londonban PhD fokozatot szer­zett. Meggyözödése az volt azonban, hogy a nyugati típusú fejlödés a fo­­lyamatosság rovására megy. Az európai közgondolkodás világias in­di­vi­du­alizmusa, szerinte, Isten alakját elszemélytelenítette, s bálványszerünek, söt rejtett módon démoninak láttatta. A Nyugat ezért óhatatlanul a pusztu­lás­ba rohan. Az Európa kollektív öngyilkosságának is tekinthetö elsö vi­lág­há­borút követöen ezzel a vélekedésével nem is keltett feltünést. Debál sze­rint a muszlimoknak életmentö küldetésük van, feladatuk nem kevesebb, mint hogy tanúságot tegyenek az emberi élet isteni mozzanatairól, de nem úgy, hogy a világtól elvonultan elmélkedésbe mélyednek, hanem a saría társadalmi eszményeinek gyakorlati megvalósításával.

Az eddig felsorolt reformerek kivétel nélkül az értelmiség soraiból ke­rül­tek ki, valamennyien a müveltebb rétegekhez szóltak. Az ifjú egyiptomi Haszan al-Banná (1906-1949) olyan szervezetet hozott létre, mely üze­ne­tü­ket az egyszerü embereknek közvetítette. A Közel-Keleten tömegmozga­lom­má szélesedett Muszlim Testvériség Társasága egyedüliként képviselte azt az ideológiát, mely egyformán képes volt felkelteni a társadalom vala­men­nyi tagjának figyelmét. Al-Banná tudta, hogy a muszlimok sem lehet­nek meg a Nyugat tudományos eredményei, technikai újításai nélkül, s jól lát­ta, hogy nem úszhatják meg a politikai és társadalmi intézményrendszer meg­reformálását sem. A reformerekhez hasonlóan azonban ö is el­en­ged­he­tet­lennek tartotta a spirituális megújhodást. Al-Bannát könnyekre fa­kasz­tot­ta a Szuezi-csatorna környékén dözsölö britek luxuskörnyezete és a két­ke­zi egyiptomi munkások viskói közötti fényévnyi különbség. Az arány­ta­lan­ságokat vallási kérdésként kezelte, és az iszlám szellemiségével össz­hang­ban álló megoldást kívánt találni rájuk. A modern kor kihívásaira a ke­resztények gyakran dogmáik megerösítésével válaszoltak, a muszlimok ez­zel szemben szociális vagy politikai hátteret átformáló eröfeszítéseikkel, va­gyis a dzsihád-dal. Al-Banná azt hangsúlyozta, hogy az iszlám élet­for­ma, s ezért a vallást nem lehet a magánélet keretei közé szorítani, ahogy azt a nyugati világban tették. Az általa alapított szervezet igyekezett a Koránt úgy értelmezni, hogy az ne legyen idegen a modern kor szellemétöl, ám emel­lett kísérletet tett arra is, hogy egyesítse a muszlim nemzeteket, nö­vel­je az emberek életszínvonalát, eltörölje a társadalmi egyenlötlenségeket, fel­számolja az írástudatlanságot és a szegénységet, és a muszlim országok­ból kiüzze az idegen megszállókat. A gyarmatosítók a muszlimokat el­sza­kí­tották gyökereiktöl. Ha továbbra is másokat majmolnak, a kultúrájuk el­kor­csosul. A Testvérek, férfiak és nök, megtanulhatták, hogyan kell he­lye­sen imádkozni vagy miként lehet a Korán szellemével összhangban élni, de al-Banná ennél többet is tett: iskolákat épített, korszerü cserkészmozgalmat alapított, esti iskolákat szervezett, és olyan föiskolákat hozott létre, ahol a diákokat felkészítették a köztisztviselöi vizsgákra. A szervezet vidéken rendelöket és kórházakat tartott fenn, olyan üzemeket müködtetett, ahol, az állami vállalatokkal szemben, a muszlimokat rendesen megfizették, s emellett biztosítást és szabadságot is kaptak, és a munkásokat felvértezték a jogszabályok ismeretével, hogy ki tudjanak állni érdekeikéit.

A szervezet, természetesen, nem volt tökéletes. A tagság egy elenyészö ré­sze terrorcselekményekben vett részt, ami az azóta más néven újjás­zer­ve­zett mozgalom betiltásához vezetett. A társasághoz csatlakozók száma 1948-ra több milliót tett ki, s nagy többségüknek fogalma sem volt ezekröl a szélsöséges megnyilvánulásokról, a szervezet tevékenységét, vallási kül­de­tését, a muszlimok jólétének érdekében tett lépéseit azonban lét­fon­tos­sá­gú­nak ítélte. A második világháború kitörésekor már Egyiptom legbefo­lyá­so­sabb politikai tömörülésének számító szervezet üstökösszerüen felfelé íve­lö pályája megmutatta, hogy bármit gondolnak is az értelmiségiek vagy a kormányhivatalnokok, az emberek nagy többsége egyszerre szeretne mo­dern és vallásos életet élni. A szociális munka számos muszlim szervezet te­vékenységének meghatározó elemévé vált. Ezek közül elsöként az Ah­mad Jaszin sejk nevével fémjelzett, gázai Mudzsama, Iszlám Kongresszus em­­lítendö, mely hasonló jóléti célokat maga elé tüzve az iszlám ta­ní­tá­saival összhangba állítva ismertette meg az 1967-es háborúban Izrael által megszállt területekröl elüzött palesztinokkal a modern világ jótéteményeit.