online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

A KRÍMI KONFERENCIA. A SZOVJET CSAPATOK TÁMADÁSA A BALTI-TENGER PARTJÁN ÉS SZILÉZIÁBAN

történelem



felso sarok

egyéb tételek

jobb felso sarok
 
CSEHSZLOVÁKIA FELSZABADÍTÁSA
A SZOVJETUNIÓ HADIGAZDASÁGÁNAK TOVÁBBI FELLENDÜLÉSE. A SZOVJET NÉP MUNKAHŐSTETTEI
A SZOVJET FEGYVERES ERŐK HADÁSZATI VÉDELME 1941 NYARÁN
A görög - perzsa haborúk
A MEGSZÁLLÓK TÖMEGES KIŰZÉSÉNEK KEZDETE
Balesetek 1971-1980 között
Zsidó fajisag - Magyar fajisag
AZ ŐSHAZAI MAGYAR NEMZETEI EGYETEMES BÉKÉJE FELÉ
A SZEMITÁK BEJÖVETELE ÉS ELHELYEZKEDÉSE
A NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚ HARMADIK IDŐSZAKÁNAK KATONAI ÉS POLITIKAI EREDMÉNYEI
 
bal also sarok   jobb also sarok

A KRÍMI KONFERENCIA. A SZOVJET CSAPATOK TÁMADÁSA A BALTI-TENGER PARTJÁN ÉS SZILÉZIÁBAN


1. A krími konferencia Az európai háború befejezö szakaszában egyre inkább szükségessé vált, hogy a szövetségesek összehangolt terveket dolgozzanak ki a fasiszta agresszorok végleges szétzúzására. Ezenkívül a három szövetséges nagyhatalomnak néhány fontos politikai problémát is sürgösen meg kellett oldania. Ezért ismét napirendre került a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányföinek találkozója. A világsajtó már 1944 végén foglalkozni kezdett ezzel a kérdéssel. 1945 elsö heteiben egyre több tudósítás jelent meg a "három nagy" küszöbönálló találkozójáról. A fasiszta klikk, amely tudta, hogy a három nagyhatalom vezetöinek egy újabb találkozás alkalmával az lesz a fö feladata, hogy kimondja a fasiszta Németország halálos ítéletét, rendkívül idegesen reagált e hírekre. Goebbels hivatala megpróbálta kétségbe vonni a konferencia összehívásának valószínüségét, mindenekelött pedig azt, hogy a konferencián egyhangú határozatokat hoznak. A hitleristák nótáját fújták a japán imperialisták is. Nekik szintén nem volt semmi okuk arra, hogy örüljenek a küszöbönálló konferenciáról szóló híreknek. A japán uralkodó körök egyik sajtóorgánuma, a Majniti Shimbun címü lap például nem sokkal a krími konferencia elött annak a véleményének adott hangot, hogy egy ilyen találkozó lehetösége a legközelebbi jövöben teljesen kizárt. A konferencia összehívásához azonban minden szükséges feltétel megvolt. Az európai háború egész lefolyása igazolta azt a történelmi tényt, hogy az antifasiszta koalíció nem véletlen vagy rövid idöre szóló politikai együttmüködés volt, s hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közti szövetség alapját népeik létfontosságú érdekei alkották. A konferenciát 1945. február 4. és 11. között tartották meg Jaltában. A konferencián Sztálin, a Szovjetunió Népbiztosi Tanácsának elnöke, Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke, Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke, továbbá a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia külügyminiszterei, a vezérkarok képviselöi, valamint politikai és katonai

tanácsadók vettek részt. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya még a krími találkozó elött megállapodott abban, hogy a konferencián megtárgyalják az egyes kormányokat érdeklö összes katonai és politikai kérdéseket. Igen sok kérdést tüztek napirendre. A konferencia megvizsgálta az európai és ázsiai katonai-politikai helyzetet, összeegyeztette a német és a japán agresszorok végleges szétzúzására vonatkozó terveket, és meghatározta a világ háború utáni berendezésének és a nemzetközi biztonság megteremtésének legföbb elveit. A jaltai tárgyalások és azok eredményei azt bizonyították, hogy a Szovjetunió nemzetközi tekintélye óriási mértékben megnövekedett. A szovjet fegyveres erök kimagasló gyözelmei biztosították, hogy olyan döntéseket hozzanak, melyek megfeleltek a szabadságszeretö népek érdekeinek. Igen jellemzö ezzel kapcsolatban a The Economist címü angol konzervatív újság megállapítása : "A konferencia leglényegesebb kérdéseit nem a követségeken, hanem a pomerániai és brandenburgi harctéren döntik el." A konferencia katonai kérdésekkel kezdte munkáját. A három nagyhatalom vezetöi megvizsgálták az európai arcvonalak helyzetét. A szovjet-német arcvonal helyzetéröl Antonov hadseregtábornok, a Vörös Hadsereg vezérkari fönökének helyettese tájékoztatta a konferencia részvevöit. Beszélt a szovjet csapatok nagyszabású támadásáról, amely a Nyeman torkolatától a Kárpátokig húzódó arcvonalon január 12-15-én kezdödött. 1945. február 1-ig a szovjet csapatok a berlini irányban mintegy 500 kilométert nyomultak elöre, Küstrin körzetében elérték az Oderát és elfoglalták a sziléziai iparvidéket, átvágták a fö útvonalakat, amelyek a kelet-poroszországi csoportosítást összekötötték Németország központi körzeteivel, s a königsbergi és a lötzeni irányban áttörték az ellenség erös védelmi állásait. A Vörös Hadsereg eröi Kelet-Poroszországban elszigetelték az ellenség 27 hadosztályt számláló csoportosítását (a már korábban elszigetelt 26 hadosztályból álló kurlandi csoportosításon kívül), továbbá Lódz, Torun, Poznan és Schneidemühle körzetében bekerítettek és megsemmisítettek mintegy 15 hadosztálynyi eröt. Antonov tábornok jelentette, hogy a németek valószínüleg szívósan védeni fogják Berlint az Odera folyó mentén. E célból a visszavonuló csapatokon kívül tartalékokat dobnak át ide Németországból, Nyugat-Európából és Olaszországból. Ugyanakkor arra törekednek, hogy a lehetö legszilárdabban fedezzék a bécsi irányt. A szovjet-német arcvonalon már megjelentek olyan ellenséges csapatok, amelyeket Németország központi körzeteiböl (kilenc hadosztály), a nyugati arcvonalról (hat hadosztály) és Olaszországból (egy hadosztály) csoportosítottak át. Még további 30-35 német hadosztály átdobásával lehet számolni. Ezeket a tényeket nyugati sajtóközlemények is megerösítették. Az angol Daily Telegraph and Morning Post címü lap például néhány nappal a konferencia elött ezt írta : "A németek nagy tömegekben irányítják a csapatokat és a hadianyagot a nyugati arcvonal elsö állásaiból Németország belsejébe. Az utakon észlelt tömörüléseket, a kelet felé haladó oszlopok elönyomulásának ütemét s azt a körülményt figyelembe véve, hogy a hitleristák már nem is korlátozzák csapataik mozgását az éjszakai órákra, fel lehet tételezni: a csapatokat sietve hátravonják, hogy átcsoportosítsák és gyorsan bevessék öket az oroszok elleni harcokban." A nyugati sajtó ugyanezen a napon közölte, hogy a német hadvezetés legjobb csapatait a keleti arcvonalra dobta át, hogy felkészüljön Berlin védelmére. Ezzel a helyzettel kapcsolatban a szovjet parancsnokság kifejezte azt a kívánságát, hogy gyorsítsák meg a nyugati arcvonalon a szövetséges csapatok támadásba való átmenetét (ha lehet, ez már február elsö felében induljon meg). Ehhez kedvezö feltételeket teremtett a németek veresége a keleti arcvonalon, a német támadás kudarca az Ardennekben, valamint az, hogy a német tartalékok keletre irányításával az ellenséges erök nyugaton meggyengültek. A szovjet parancsnokság javasolta továbbá: a légierö az ellenség közlekedési vonalaira mért csapásaival akadályozza meg, hogy az ellenség a nyugati arcvonalról, Norvégiából és Olaszországból csapatokat dobjon át keletre, és visszavonja eröit Olaszországból. A konferencia részvevöi azután meghallgatták Marshall tábornoknak, az amerikai hadsereg vezérkari fönökének tájékoztatóját a nyugat-európai hadszíntér helyzetéröl. Marshall kijelentette, hogy az Ardennekben indított német támadás következményeit felszámolták, Eisenhower tábornok átcsoportosította eröit, és megkezdte azok összpontosítását az északi irányban; a 21. hadseregcsoport és a 9. amerikai hadsereg Montgomery tábornagy parancsnoksága alatt február 8-án támadásba megy át az arcvonal északi szakaszán, majd egy hét múlva az arcvonal déli szakaszán is. A szövetségesek arra számítanak, hangsúlyozta `Marshall, hogy a németek visszavonulnak Düsseldorfhoz, és a szövetséges csapatok ezt követöen Berlin irányában nyomulnak elöre. Ebbe a támadásba annyi eröt vonnak be, amennyi az ellátás szempontját tekintve lehetségesnek bizonyul. Most, az antwerpeni kikötö megnyitása után jelentette ki az amerikai hadsereg vezérkari fönöke a szövetségesek napi 70-80 ezer tonna hadianyagot és 12 ezer tonna üzemanyagot tudnak szállítani, ami teljesen elegendö a támadás anyagi biztosításához. Marshall megemlítette az angol-amerikai légierö, míndenekelött a nehézbombázók tevékenységét, amelyek föleg az üzemanyaggyártó vállalatokra mérnek csapásokat. Ennek következtében az üzemanyaggyártás 60 százalékkal csökkent Németországban. Marshall a továbbiakban röviden megvilágította az olaszországi helyzetet. Közölte, hogy a németeknek itt 29 hadosztályuk van, s a szövetségesek hasonló erökkel rendelkeznek. Marshall aggodalmának adott kifejezést amiatt, hogy a németek felújíthatják a tengeralattjáró-háborút, minthogy olyan tökéletesített tengeralattjáró-típust konstruáltak, amelyet a szövetségesek müszereikkel nem tudnak felderíteni. Antonov hadseregtábornok és Marshall tábornok tájékoztatójából világosan kitünt, hogy a szovjetnémet arcvonal maradt a döntö arcvonal a háború befejezö szakaszában is. Különösen szembetünövé vált ez, amikor az elkövetkezö hadmüveleteket vitatták meg. A szovjet küldöttség ama kérdésére, hogy a szövetségesek milyen széles arcvonalon szándékoznak áttörni a németek védelmét, Marshall azt válaszolta, hogy az áttörést 50-60 mérföldön készítik elö. A szovjet képviselök megkérdezték Marshalltól, hogy hány páncéloshadosztályt, repülögépet és mennyi tüzérséget vontak össze a szövetségesek a kijelölt áttörési szakaszon, és mekkora az eröfölényük gyalogságban. Ezzel kapcsolatban szovjet részröl megjegyezték, hogy a szovjet parancsnokság a téli áttörés idején az arcvonal középsö szakaszán mintegy 9000 harckocsit és 8-9000 repülögépet összpontosított, s az áttörés egy kilométeres szakaszára körülbelül 230 löveg és aknavetö jutott; a szovjet hadvezetésnek a föcsapás irányában gyalogságban 100 hadosztály fölénye volt. Marshall azt válaszolta, hogy az áttörés szakaszán a szövetségesek fölénye gyalogságban 35 hadosztály lesz; a szövetségeseknek körülbelül 10-12 páncéloshadosztályuk van (hadosztályonként 300 harckocsi). Gyalogságban a szövetségesek sohasem voltak túleröben, a légieröt tekintve viszont néha nagy túlerejük volt. A továbbiakban a szovjet küldöttség azt kérte az angol-amerikai szövetségesektöl, fejtsék ki kívánságaikat a szovjet csapatok tevékenységével kapcsolatban. Churchill kijelentette: "Fel szeretné használni az alkalmat, hogy kifejezze elragadtatását annak az erönek a láttán, amelyröl a Vörös Hadsereg támadása folyamán bizonyságot tett . . . Ami a kívánságokat illeti, a szövetségesek azt szeretnék, hogy a szovjet hadseregek támadása ugyanilyen sikeresen folytatódjék." Roosevelt csatlakozott NagyBritannia miniszterelnökének véleményéhez. A három hatalom kormányföi megbízták a vezérkarokat, hogy a saját üléseiken tárgyalják meg a szövetséges hadseregek keleti és nyugati támadásának összehangolásával kapcsolatos kérdéseket. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezérkarának képviselöi a konferencia idején több értekezletet tartottak, hogy kölcsönösen tájékoztassák egymást és összehangolják az ellenségre mérendö együttes csapásokat. A megbeszélések során Antonov tábornok kijelentette, hogy a Vörös Hadsereg támadása folytatódni fog. Közölte a szövetséges vezérkarok képviselöivel, hogy a szovjet csapatok a központi arcvonalon indítandó támadással egyidejüleg csapást mérnek a bécsi irányban is, ezért a szovjet hadvezetést érdekli a szövetségesek olaszországi tevékenységének terve. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezérkara megerösítette Marshall ama nyilatkozatát, hogy az angol-amerikai csapatok február 8-án megkezdik a támadást a nyugati arcvonal északi szakaszán, 8 nappal késöbb pedig a déli szakaszon is, és mindkét támadás február végéig fog folytatódni. De az amerikai és angol vezérkar képviselöi nem válaszoltak a szovjet vezérkarnak arra a kérésére, hogy Olaszországban folytassanak aktív harctevékenységet. Alan Brooke, Nagy-Britannia vezérkari fönöke; azt bizonygatta, hogy a szövetséges csapatok támadásának föiránya Franciaországban és Belgiumban lesz, azaz a nyugati arcvonalon, mert ezt tartják a fö arcvonalnak. "A szövetséges hadvezetés úgy határozott mondotta -, hogy amennyiben ott nem lesz meg a szövetségesek eröfölénye, kivon néhány (öt) hadosztályt az olasz arcvonalról, és átdobja azokat Franciaországba; ezért az olasz arcvonalon nem tervez támadást." A szövetségesek elutasító választ adtak a szovjet hadvezetésnek arra a kérésére is, hogy akadályozzák meg a német csapatok átdobását Norvégiából. Cunningham, az angol flotta admirálisa kijelentette, hogy mivel a Kattegatés a Skagerrak-szorost a németek erösen elaknásították és hálókkal zárták el, a brit flotta nem hatolhat be a Balti-tengerre, tehát nem áll módjában teljesítenie ezt a feladatot. A három szövetséges hatalom vezérkara megállapodott a hadászati légierök kölcsönös együttmüködésében. Tevékenységük összehangolásával a Vörös Hadsereg vezérkarát és a szövetségesek moszkvai katonai misszióinak vezetöit bízták meg. A krími konferencia katonai döntései nagy szerepet játszottak a fasiszta Németország végleges szétzúzásában. "Közös katonai terveink szögezte le a tárgyalásokról kiadott hivatalos közlemény csak akkor válnak ismeretessé, amikor azokat megvalósítjuk, de meg vagyunk gyözödve róla, hogy az a szoros együttmüködés a munkában, amely a három vezérkar között a krími konferencián kialakult, elösegíti a háború befejezésének meggyorsítását." A konferencián megvitatták és eldöntötték a Szovjetunió belépését a távol-keleti háborúba. Az 1945. február 11-én aláírt titkos egyezmény szerint a Szovjetunió kötelezte magát, hogy Németország fegyverletétele után két-három hónappal háborúba lép Japán ellen. A három nagyhatalom vezetöi megvitatták a Németország veresége után elöreláthatóan felmerülö politikai kérdéseket. Összeegyeztették terveiket Németország feltétel nélküli fegyverletételének kikényszerítésére, és megállapodtak a legyözött Németországgal való bánásmód általános alapelveit illetöen. A szövetségesek azt tervezték, hogy Németországot megszállási övezetekre osztják. A konferencia jóváhagyta "A németországi megszállási övezetekröl és Nagy-Berlin igazgatásáról", valamint "A németországi ellenörzés mechanizmusáról" szóló egyezménytervezeteket, amelyeket az Európai Tanácskozó Bizottság dolgozott ki. "A németországi megszállási övezetekröl és Nagy-Berlin igazgatásáról" szóló egyezmény szerint a három hatalom fegyveres eröinek Németországban szigorúan meghatározott övezeteket kellett megszállniuk. A szovjet fegyveres erök számára Németország keleti részét, az angol csapatok részére Németország északnyugati részét, az amerikai hadsereg számára pedig Németország délnyugati részét jelölték ki. Nagy-Berlin körzetét a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia fegyveres eröinek együttesen kellett megszállniuk. Meghatározták, hogy Nagy-Berlin északkeleti részét a szovjet csapatok szállják meg. Az angol és amerikai csapatok megszállási övezeteit még nem állapították meg (15. sz. térkép). "A németországi ellenörzés mechanizmusáról" szóló egyezmény leszögezte, hogy a legfelsöbb hatalmat Német 454h72e országban a feltétel nélküli fegyverletétel alapvetö követelményei teljesítésének idöszakában a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia fegyveres eröinek föparancsnokai fogják gyakorolni, mindegyik a maga megszállási övezetében, a saját kormánya utasításai szerint. Az egyezmény elöírta, hogy az egész Németországot érintö kérdésekben a föparancsnokok, mint a Legfelsöbb Ellenörzö Szerv tagjai együttesen járnak el. Ezt a szervet késöbb Németországi Ellenörzö Tanácsnak nevezték. Ezek voltak az Európai Tanácskozó Bizottság Németországra vonatkozó legfontosabb határozatai, amelyeket a krími konferencia jóváhagyott. E határozatok továbbfejlesztéseként a krími konferencián úgy döntöttek, hogy a brit és amerikai megszállási zóna terhére Franciaország számára is kijelölnek megszállási övezetet Németországban, és felkérik a francia kormányt, hogy küldje el képviselöjét a Németországi Ellenörzö Tanácsba. A krími konferencián a német kérdés megvitatása során az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetöi a korábbi értekezletekhez hasonlóan ragaszkodtak Németország feldarabolásához. Harriman, az Egyesült Államok moszkvai követe, aki a jaltai konferenciát megelözöen 1945. január 20-án közölte a Szovjetunió külügyminisztériumával azoknak a problémáknak a jegyzékét, amelyeket az amerikai kormány az értekezleten meg akar vitatni, külön kiemelte Németország feldarabolásának kérdését. Ezt a kérdést helyezte elötérbe az angol küldöttség is. A nyugati szövetségesek hivatalosan a nemzetközi biztonság érdekeivel indokolták a maguk álláspontját. Ha Németországot részekre osztják mondotta Churchill a konferencián -, akkor "az a képessége, hogy új háborút kezdjen, erösen korlátozott lesz". Az angol miniszterelnök javasolta, hogy vizsgálják meg a Ruhrés Saar-vidék hovatartozásának kérdését. Az volt a véleménye, hogy délen még egy nagy német államot kell létrehozni, melynek fövárosa Bécs lehetne. A valóságban a Németország feldarabolását célzó angol-amerikai javaslatok alapja nem a népek biztonsága, hanem az Egyesült Államok és Anglia monopóliumainak imperialista érdeke volt. Az amerikai és az angol uralkodó körök az egységes német állam felszámolását tekintették versenytársuk, a német monopoltöke elleni harc leghatékonyabb eszközének. S amikor az angol miniszterelnök kijelentette: nem hiszi, hogy Németországnak "lesz valamiféle jövöje", ezekböl az elképzelésekböl indult ki. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kormányföi ragaszkodtak ahhoz, hogy határozatot hozzanak " egy olyan bizottság megalakítására, amely tanulmányozza Németország háború utáni berendezkedésének kérdését és Németország feldarabolásának lehetöségeit. A szovjet küldöttség azonban nem helyeselte Németország feldarabolásának angol-amerikai tervét, s kezdeményezésére ezt késöbb le is vették a napirendröl. A Szovjetunió álláspontját Németország jövöjét illetöen a szovjet vezetök nyilatkozataiból már a háború kezdetétöl fogva jól ismerte a világközvélemény. A Szovjetunió sohasem azonosította a német népet a hitlerista klikkel, és elutasította a bosszú, a nemzeti megalázás és elnyomás politikáját. A Szovjetunió kezdeményezésére a krími konferencia határozata leszögezte: "Nem tartozik céljaink közé a német nép megsemmisítése." Ugyanakkor a három hatalom vezetöi hangsúlyozták azt a határozott szándékukat, hogy fontos rendszabályokat foganatosítanak a legyözött Németországgal kapcsolatban : lefegyverzik és feloszlatják az egész német fegyveres eröt; egyszer és mindenkorra felszámolják a német vezérkart, amely nemegyszer közremüködött a német militarizmus újjáélesztésében; szigorúan megbüntetik a hitlerista háborús bünösöket; eltörlik a föld színéröl a náci pártot, a náci törvényeket, szervezeteket és intézményeket. Különleges helyet foglalt el a konferencián a Németország által fizetendö jóvátétel. Ezt a kérdést a Szovjetunió kívánságára tüzték napirendre. A szovjet kormány az igazságosság és a realitás alapján követelte, hogy Németország legalább részben térítse meg azt a kárt, amelyet a hitlerista agresszió a szövetséges országoknak okozott. A Szovjetunió 20 milliárd dollár jóvátételt javasolt, s ennek felére maga tartott igényt. A jóvátételi összeg behajtását illetöen a szovjet kormány képviselöi azt ajánlották, hogy a szövetségesek sajátítsák ki Németország nemzeti vagyonának egy részét, és kötelezzék arra az új német kormányt, hogy a folyó termelés terhére évente meghatározott árukat szállítson a gyöztes hatalmaknak. A jóvátétel megtérítését a Németország nemzeti vagyonából történö egyszeri kisajátítás útján (berendezések, szerszámgépek, gördülö anyag, külföldi német tökebefektetések stb. igénybevétele) a szovjet kormány föleg Németország katonai potenciáljának megsemmisítése végett kívánta. A jóvátételi problémák megoldását illetöen a konferencia figyelembe vette az elsö világháború után szerzett tapasztalatokat. Németországtól akkor valutában követelték a károk megtérítését, és ezért a jóvátétel végül is nem Németország katonai potenciáljának meggyengülését, hanem ellenkezöleg, megerösödését eredményezte. A szovjet képviselök Jaltában hangsúlyozták, hogy a Szovjetunió a maga jóvátételi javaslatainak kidolgozásakor abból indult ki, hogy a német nép a háború utáni években közép-európai színvonalon élhessen. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetöi megpróbálták ellenezni a szovjet javaslatokat, s képmutatóan azt állították, hogy a jóvátételi összeg, amelyet a Szovjetunió követel (10 milliárd dollár), állítólag igen magas, és kiegyenlítése meghaladja Németország erejét. A szovjet képviselök azonban bebizonyították, hogy ez az állítás minden alapot nélkülöz. Rámutattak arra, hogy a 10 milliárd dolláros összeg csak alig múlja felül például azt az összeget, amelyet Németország a háborút megelözö években évente fegyverkezésre költött, és csupán tíz százalékát teszi ki az Egyesült Államok 1944-1945. évi állami kiadásainak, illetve megfelel annak az összegnek, amelyet Anglia hat hónap alatt a háborúra költött. E kérdés megvitatása során az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetöi kénytelenek voltak elismerni, hogy a Németország által fizetendö jóvátétel szovjet javaslatai igazságosak. A tárgyalások eredményeképpen jegyzökönyvet írtak alá. Ezt teljes egészében csak 1947-ben hozták nyilvánosságra. A jegyzökönyvben kifejtették a jóvátételi kérdés megoldásának általános elveit, és körvonalazták a jóvátétel kifizetésének formáit. A szövetségesek elhatározták, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselöiböl Moszkvában jóvátételi bizottságot alakítanak. A jegyzökönyv hangsúlyozta: a szovjet és az amerikai küldöttség alapként elfogadja a szovjet kormány javaslatát a jóvátétel összegére, valamint azt, hogy ennek 50 százalékát a Szovjetuniónak kell juttatni. Ezenkívül rögzítették a brit küldöttség különvéleményét, miszerint "ameddig a moszkvai jóvátételi bizottság meg nem vizsgálja a jóvátétel kérdését, nem lehet semmiféle jóvátételi összeget megnevezni." Így hát a nézeteltérések ellenére, a szövetséges hatalmak a krími konferencián nemcsak Németország teljes szétzúzásáról hoztak egyhangú határozatokat, hanem a német kérdésben a háború befejezése után követendö általános politikáról is. A Szovjetunió következetes állásfoglalásának eredményeként a német kérdésben olyan megállapodásokat írtak alá, amelyek összhangban voltak a háború antifasiszta és felszabadító jellegével. Megfeleltek a háború igazságos jellegének a krími konferencia más határozatai is. Ezek között fontos helyet foglalt el a felszabadított Európáról szóló nyilatkozat. Ez az okmány hangsúlyozta, hogy a nagyhatalmak egybehangolt politikát folytatnak a fasiszta iga alól felszabadult népeknek nyújtandó segítséget illetöen. A szövetséges hatalmak kijelentették, hogy a felszabadított európai országokkal kapcsolatos politikájuk legföbb elve az, hogy olyan rendet kell bevezetni, mely lehetövé teszi a népek számára "a nácizmus és a fasizmus utolsó nyomainak megsemmisítését és a demokratikus intézmények létrehozását saját választásuk szerint". A krími konferencia két országgal Lengyelországgal és Jugoszláviával kapcsolatban példát mutatott a hasonló problémák gyakorlati megoldására. A lengyel kérdésben a nyugati szövetségesek az egész háború folyamán éles politikai harcot vívtak a Szovjetunió és a lengyel demokratikus erök ellen. A harc annál jobban kiélezödött, minél világosabban kirajzolódott a hitlerista Németország teljes szétverésének és a lengyelországi demokratikus mozgalom megerösödésének távlata. Ez nem véletlen. Lengyelország volt annak a hírhedt "egészségügyi kordon"-nak legfontosabb része, amellyel az imperialisták a két háború közti idöszakban körülvették a szovjet államot. Hasonlóan fontos szerepet szántak Lengyelországnak az angol és amerikai uralkodó körök is a maguk szovjetellenes harci terveikben a háború utáni idöszakban. Miután csödöt mondott Churchill ama terve, hogy az angol-amerikai csapatok a Balkánon keresztül betörnek Közép-Európába, a Vörös Hadsereg pedig Romániát és Bulgáriát felszabadítva behatolt Magyarországra és Csehszlovákiába, az imperialisták kénytelenek voltak elismerni, hogy terveik az "egészségügyi kordon" eredeti formában való helyreállítására kudarcra vannak ítélve. Most már csak a Lengyelországgal kapcsolatos terveik valóra váltásában reménykedtek. Amikor a háború utáni világ alapjainak lerakására került sor, az egész nemzetközi reakció azon mesterkedett, hogy Lengyelországot megörizze az imperialista befolyás támaszaként a Szovjetunió határán. Az Egyesült Államok és NagyBritannia uralkodó köreit rendkívül nyugtalanította az, hogy Németországtól keletre nem a régi, a minden szovjetellenes intrikára és provokációra kész Lengyelország áll helyre, hanem egy új, a Szovjetunió iránt baráti, demokratikus Lengyelország születik. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a reakciós, emigráns lengyel kormánynak az országba való visszatérésétöl remélte Lengyelország szovjetellenes hídföként való helyreállítását. Miután azonban megalakult és sikeresen dolgozott a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság (LNFB), Londonban és Washingtonban kezdték megérteni: teljesen irreális az a törekvésük, hogy rákényszerítsék Lengyelországra az ország régi bukott vezetöit. Sikertelen maradt Nagy-Britannia küldöttségének minden kísérlete, hogy a LNFB és az emigráns kormány képviselöi közötti tárgyalások révén olyan egyezményeket érjen el, amelyek gyakorlatilag a LNFB kapitulációját jelentették volna az emigráns kormány elött. Ezenkívül Mikolajczyk, aki a tárgyalások során kénytelen volt bizonyos minimális engedményeket tenni, saját kabinetjének dühödt ellenkezésébe ütközött. Ezért 1944. november 24-én kilépett a lengyel emigráns kormányból, s így azt "végképp nem lehetett többé kormánynak tekinteni". 1945. január 1-én a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság, az ország felszabadított részének dolgozói követelésére átalakult a Lengyel Köztársaság Ideiglenes Kormányává. Az új lengyel kormányt a Szovjetunió azonnal elismerte. Mindez riadalmat váltott ki Londonban és Washingtonban. Churchill beismeri, hogy az egyéb problémák mellett a lengyel kérdés volt "a legsürgösebb indítéka a jaltai konferencia megtartásának". A krími konferenciának döntenie kellett Lengyelország keleti és nyugati határairól, valamint a leendö lengyel kormány összetételéröl. Miután az amerikai és az angol kormány már korábban egyetértett azzal a szovjet javaslattal, hogy Lengyelország keleti határa a Curzon-vonalon húzódjék, ezzel a kérdéssel kapcsolatban a krími konferencián nem merültek fel számottevö nézeteltérések, bár a nyugati szövetségesek kísérletet tettek arra, hogy megcsorbítsák a szovjet nép törvényes jogait. Az Egyesült Államok küldöttsége elvileg elismerte ugyan a Curzonvonalat, Nagy-Britannia képviselöinek támogatásával azonban azt javasolta a szovjet kormánynak, hogy a szovjet-lengyel határt Lvovtól keletre húzzák meg, vagyis, hogy a Szovjetunió mondjon le Ukrajna egyik legnagyobb történelmi és kulturális központjáról. Más volt a nyugati hatalmak álláspontja a lengyel-német határ kérdésében. A megelözö tárgyalások során az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egyetértett azzal, hogy az új lengyel határ az Odera mentén húzódjék. A brit kormány megígérte a lengyel emigráns kormánynak, hogy támogatja Lengyelországnak azt a követelését, hogy a határt az Odera mentén jelöljék ki úgy, hogy Stettin (Szczecin) Lengyelországhoz tartozzon. Ezt a kötelezettséget Cadogan, Nagy-Britannia állandó külügyminiszterhelyettese Romernek, a lengyel emigráns kormány akkori külügyminiszterének 1944. február 2-án írt levelében fogalmazta meg. A krími konferencián azonban a nyugati hatalmak megpróbáltak eltérni korábbi álláspontjuktól. Lengyelország nyugati határainak kérdését politikai nyomás eszközeként arra akarták felhasználni, hogy biztosítsák a nekik megfelelö lengyel kormány megalakítását. Churchill kijelentette, hogy "az erös, szabad és független Lengyelország megteremtése sokkal fontosabb kérdés, mint a határprobléma". Az "erös, szabad és független Lengyelországon" persze az angol miniszterelnök reakciós, a Szovjetunióval szemben ellenséges államot értett. A nyugati hatalmaknak a krími konferencián elfoglalt álláspontját világosan jellemzi az a jelentés, melyet Eden, Nagy-Britannia külügyminisztere 1945. február 1-én tett kormányának, Stettiniusszal, az amerikai külügyminiszterrel folytatott máltai megbeszéléseiröl. Eden azt írta, hogy "nem szükséges ugyanolyan engedményeket tennünk a lublini lengyeleknek, mint amilyeneket készek voltunk tenni Mikolajczyk úrnak, a lengyel probléma megoldása céljából". A nyugati hatalmak a maguk "rugalmas" álláspontjának megfelelöen Lengyelország nyugati határainak kérdését összekapcsolták a németek áttelepítésének kérdésével, s minden módon hangsúlyozták azokat a nehézségeket, amelyek a német lakosságnak a Lengyelországhoz csatolt területröl való áttelepítése során felmerülhetnek. Az amerikai és az angol küldöttség makacsul ismételgette az áttelepítéssel kapcsolatos aggályait, holott az Egyesült Államok és Nagy-Britannia korábban elismerte az ilyenfajta áttelepítés törvényességét és megvalósíthatóságát. Az angol miniszterelnök 1944. december 15-én, az alsóházban tartott beszédében a lengyel kérdésröl többek között kijelentette: "Engem nem ijeszt meg a lakosság áttelepítésének perspektívája és mérete; az áttelepítés a mai viszonyok között sokkal inkább megvalósítható, mint korábban bármikor." Az amerikai küldöttség kétségbe vonta, hogy Roosevelt elnöknek joga van dönteni a lengyel-német határ kérdésében a szenátus egyetértése nélkül, holott a korábbi tárgyalásokon ilyen aggálya nem merült fel. Végül is a nyugati küldöttségek kijelentették, hogy a lengyel-német határ kérdésében mindaddig nem lehet dönteni, míg nem válik ismeretessé a valamennyi szövetséges hatalom által elismert jövendö lengyel kormány véleménye. A legnagyobb nézeteltéréseket a lengyel kormány összetétele váltotta ki. A nyugati hatalmaknak feltétlenül számolniuk kellett a Lengyelországban kialakult új helyzettel, amely annak következtében állt elö, hogy az országot a szovjet csapatok szabadították fel. Churchillnek azok a jóslatai, hogy a Vörös Hadsereg elönyomulása során Lengyelország területén "a lengyel nép széles tömegei és az orosz csapatok között súlyos bonyodalmakra és harcokra kerül sor", amelyek szenvedést és újabb fájó sebeket okoznak, nem igazolódtak be. Az angol uralkodó körök nyilvánvalóan túlértékelték az emigráns kormánynak és az országon belüli ügynökségének lehetöségeit. Az a baráti fogadtatás, melyben a lengyel nép a szovjet csapatokat részesítette, világosan megmutatta a lengyel nép és a lengyel reakció között tátongó mély szakadékot. A nyugati hatalmak megértették, hogy ilyen körülmények között az emigráns kormány hazatérését követelni egyszerüen lehetetlen. Ezért az amerikai és az angol küldöttség eröfeszítése arra irányult, hogy az általa gyülölt lengyel Ideiglenes Kormányt valamiféle olyan új kormánnyal váltsa fel, amelyben a reakció maximálisan képviselve van. Az Egyesült Államok küldöttsége azt javasolta, hogy "tekintélyes lengyel személyekböl hozzanak létre egy nem nagy létszámú Elnöki Tanácsot", amely majd megalakítja Lengyelország Ideiglenes Kormányát. Ezzel kapcsolatban Roosevelt kijelentette, hogy olyan kormányt szeretne látni Lengyelországban, amely az összes pártok képviselöiböl áll. A Szovjetuniónak egy erös, független és baráti Lengyelország megteremtése volt az érdeke. A szovjet kormány állást foglalt amellett, hogy Lengyelország területét jelentösen terjesszék ki nyugat felé, és az ország nyugati határát az Odera és a (Nyugati-)Neisse folyók mentén húzzák meg. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy Lengyelország keleti határát feltétlenül a Curzon-vonal mentén kell kijelölni. A Szovjetunió képviselöi kijelentették, beleegyeznek abba, hogy megkíséreljék az egyesült lengyel kormány megalakítását. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy Lengyelország új kormányának biztosítania kell a rendet és a nyugalmat a Vörös Hadsereg hátában. Ezzel kapcsolatban rámutattak, hogy a tényleges varsói kormány biztosítja ezt, míg a londoni lengyel kormány és lengyelországi ügynökei megbontják a rendet a Vörös Hadsereg által felszabadított lengyel területen és "megsértik a háború összes törvényeit". A szovjet küldöttség a krími konferencián a következöket javasolta: a szövetséges kormányok tekintsék Lengyelország keleti határának a Curzon-vonalat, de azt néhány körzetben mintegy 5-6 kilométerrel módosítsák Lengyelország javára; fogadják el Lengyelország nyugati határaként a Stettin városától délre, az Odera és a Neisse mentén húzódó vonalat; jelentsék ki, hogy kívánatosnak tartják a lengyel Ideiglenes Kormány kiegészítését az emigráns lengyel körök néhány demokratikus képviselöjével, továbbá a kiegészített Ideiglenes Kormány elismerését a szövetséges kormányok által; nyilvánítsák kívánatosnak, hogy az Ideiglenes Kormány a lehetö legrövidebb idön belül hívja fel Lengyelország népét az általános választások megtartására Lengyelország állandójellegü állami vezetö szerveinek létrehozása végett; bízzák meg a Szovjetunió külügyminiszterét, valamint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia moszkvai követét, hogy a lengyel Ideiglenes Kormány képviselöivel együtt vitassák meg a kormány kiegészítésének kérdését, és terjesszék javaslataikat a három kormány elé. A lengyel kérdésben hosszú vita után, kompromisszumos megoldás született. A döntés úgy szólt, hogy az Ideiglenes Kormányt újjá kell szervezni, mégpedig oly módon, hogy azt részben Lengyelországban élö demokratikus személyekkel, részben külföldi lengyelekkel kell kiegészíteni, s az új kormányt Lengyelország Ideiglenes Nemzeti Egység Kormányának kell nevezni. A Szovjetunió külügyminisztere, valamint a moszkvai angol és amerikai követ felhatalmazást kapott arra, hogy Moszkvában tanácskozzon a tényleges lengyel Ideíglenes Kormány tagjaival, továbbá más, Lengyelországban, illetve külföldön élö demokratikus érzelmü lengyel személyekkel. A három kormányfö abban is megegyezett, hogy Lengyelország keleti határát a Curzon-vonal mentén kell meghúzni, néhány körzetben 5-8 kilométeres eltéréssel Lengyelország javára. Ami Lengyelország nyugati határát illeti, tekintettel Nagy-Britannia és az Egyesült Államok álláspontjára, a konferencia határozata csak annak elismerésére korlátozódott, hogy "Lengyelország területét északon és nyugaton lényegesen ki kell terjeszteni". A lengyel kérdésben Jaltában elért megegyezés kétségtelenül lépést jelentett a világ háború utáni berendezésével kapcsolatos egyik legvitatottabb probléma megoldásának útján. A konferencia nem fogadta el azt az angol-amerikai tervet, hogy a lengyel Ideiglenes Kormányt valamiféle új kormánynyal váltsák fel. A konferencia határozataiból teljesen világosan következett, hogy a leendö Ideiglenes Nemzeti Egység Kormánynak a magvát a meglevö Ideiglenes Kormánynak kell alkotnia. A krími konferencia határozatai Wladislaw Gomulka szerint megsemmisítö csapást mértek a lengyel reakció összes számításaira és reményeire. "Hiába kezdtük volna keresni a kiadott hivatalos közleményben a londoni Żkormány®-nak akár csak az említését is mondotta -, csak a Lengyelországban ténylegesen müködö Ideiglenes Kormányról, a lengyel demokrácia kormányáról esett szó. A hatalmaknak a lengyel határok kérdésében elfoglalt álláspontja Lengyelország keleti határát illetöen teljesen megegyezik a lengyel demokrácia álláspontjával. Ami a nyugati határt illeti, kétségtelen, hogy a lengyel nép igazságos követelését azt a követelést, hogy a Neisse és az Odera legyen a határ teljes mértékben figyelembe fogják venni. A lengyel demokrácia tábora megelégedéssel üdvözli a jaltai konferencia határozatait." A nyugati országokban a lengyel-német határ megállapításának kérdésével kapcsolatban széles körben elterjedt a "rekompenzáció"-ról szóló elmélet, melyet Churchill fogalmazott meg elöször. Ennek az elméletnek hívei megpróbálták kétségbe vonni az elnémetesített ösi lengyel földek Lengyelországhoz való visszacsatolásának jogosságát, s e területek Lengyelországnak való visszaadását úgy tüntették fel, hogy az "rekompenzáció" azokért a "veszteségekért", amelyek Lengyelországot keleten érték. A lengyel határkérdés megoldásának ilyen politikai értelmezése azt a célt szolgálta, hogy egyrészt megkönnyítse a német revansistákkal kötendö jövendö szövetséget a Szovjetunió ellen, másrészt lejárassa a Szovjetuniót, mint lengyel földek elhódítóját, és ezáltal megrontsa a háború utáni szovjetlengyel kapcsolatokat. Az élet teljesen leleplezte az úgynevezett "rekompenzáció"-ról szóló koholmányok provokációs jellegét. A lengyel határ nyugatra való eltolásában kezdettöl fogva az az elv érvényesült, hogy helyreállítsák a történelmi igazságosságot, határozottan elejét vegyék a keleti irányú terjeszkedési kísérleteknek, s biztosítsák a hosszú és tartós békét. Ezek az alapelvek helyesnek és életrevalónak bizonyultak: Lengyelország új határai keleten és nyugaton egyaránt a béke és barátság határaivá váltak. A Szovjetunió javaslatára a krími konferencia megvitatta Jugoszlávia kérdését. Arról volt szó, hogy meggyorsítják az egységes jugoszláv kormány megalakítását annak az egyezménynek az alapján, melyet 1944 novemberében Tito, a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizottság elnöke, és Subasic, a londoni emigráns jugoszláv kormány miniszterelnöke kötött. Az egyezmény szerint az új jugoszláv kormányt az emigráns jugoszláv kormány néhány képviselöjének bevonásával a nemzeti felszabadító mozgalom vezetöiböl kellett megalakítani. De az emigráns kormány, az angol kormány támogatásával akadályozta ennek az egyezménynek a végrehajtását. A konferencián Nagy-Britannia képviselöi kénytelenek voltak elfogadni a Szovjetunió küldöttségének azt a javaslatát, hogy haladéktalanul végre kell hajtani a Tito-Subasic-féle egyezményben foglaltakat. Az angolok azonban két módosító javaslatot tettek. Az elsö arról szólt, hogy a tényleges jugoszláv legfelsöbb államhatalmi szervet a Népi Felszabadító Antifasiszta Vecsét a háború elötti utolsó szkupesina olyan tagjaival kell kibövíteni, akik nem kompromittálták magukat az ellenséggel való együttmüködéssel. A második módosítás azt célozta, hogy a jövendö alkotmányozó gyülés ratifikálja az Antifasiszta Vecse által hozott törvényeket. A jugoszláv kérdés vitája azzal végzödött, hogy a konferencia elfogadta a Szovjetunió javaslatát az angol küldöttség javasolt módosításaival. Ez a határozat nagy politikai támogatást jelentett a jugoszláv nemzeti felszabadító mozgalom számára. Ebben a határozatban teljesen lehetetlen felfedezni Jugoszláviának valamiféle befolyási övezetekre való felosztását, amit a tények ellenére a háború utáni években egyes külföldi politikusok és történészek bizonygattak. Ilyen terveket valójában Churchill érlelt, mind a krími konferencia elött, mind a konferencia után. A Szovjetuniónak semmi köze sem volt ezekhez a tervekhez. Churchillnek az az állítása, hogy Sztálin még 1944 öszén, a moszkvai értekezleten beleegyezett abba, hogy Jugoszláviát befolyási övezetekre osszák fel, merö kitalálás. A Szovjetunió és Nagy-Britannia kormányföinek 1944. október 9-i beszédeiröl készült szovjet jegyzökönyv tartalmazza az angol miniszterelnök javaslatát Jugoszlávia és más országok befolyási övezetekre való felosztásáról. De Churchill tervét a szovjet kormányfö természetesen nem támogatta. Éppen ezért nem véletlen, hogy egy olyan fontos okmányban, mint a beszédek jegyzökönyve, még csak említés sincs arról, hogy a Szovjetunió és Nagy-Britannia megegyezett ebben a kérdésben. Churchill a krími konferencián és a szövetségesek 1945-ben tartott más konferenciáin már nem szánta rá magát, hogy a szovjet vezetök elött felvessen hasonló kérdéseket. A Szovjetunió határozottan elítélte a nyugati országok reakciós köreinek azokat a terveit és ténykedéseit, amelyek a felszabadult népek független és demokratikus fejlödése ellen irányultak. A Szovjetunió képviselöi Jaltában felhívták az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányának figyelmét a görögországi helyzetre, ahol folytatódott az angol csapatok fegyveres intervenciója az antifasiszta ellenállás eröi ellen. A görögországi események menete 1945 elsö heteiben teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy az angol kormány célja a Görög Nemzeti Felszabadítási Frontnak (EAM) és hadseregének (ELASZ) megsemmisítése, valamint a reakciós monarchista rendszer helyreállítása. Az angol csapatok azokat gyilkolták, akik tevékenyen részt vettek a fasiszta agresszorok elleni közös harcban, mert az EAM és az ELASZ meg akarta akadályozni, hogy a Churchill-kormány szája íze szerinti erök jussanak hatalomra Görögországban. Nagy-Britannia küldöttsége kitért az elöl, hogy a krími konferencián megvitassák a görögországi helyzetet. Közben a brit diplomácia manöverezni kezdett, hogy félrevezesse a görög népet. 1945. február 12-én Varkizában (Athéntöl 30 kilométerre), az angolok "közvetítésével" Plasztirasz görög tábornok kormánya és az EAM vezetösége egyezményt írt alá a harc beszüntetéséröl. A varkizai egyezmény szerint a görög kormány kötelezettséget vállalt az ország demokratizálásának megvalósítására, az EAM pedig a maga részéröl vállalta, hogy feloszlatja csapatait és beszolgáltatja összes katonai felszerelését. De hamarosan bebizonyosodott, hogy a varkizai egyezmény révén Churchill és Plasztirasz kormánya becsapta és elárulta a görög ellenállás eröit. A görög reakciósoknak eszük ágában sem volt, hogy teljesítsék az egyezményben vállalt kötelezettségüket, ugyanakkor az EAM feloszlatta és lefegyverezte eröit. Mindez új figyelmeztetést jelentett valamennyi európai nép számára. A görögországi tapasztalatok arra figyelmeztettek, hogy a felszabadított Európáról szóló jaltai nyilatkozat elveinek megvalósítása a népek maximális eröfeszítését és éberségét követeli. A krími konferencia munkájában fontos helyet foglalt el a nemzetközi biztonság megvalósítása a háború utáni években. Óriási jelentösége volt a három szövetséges hatalom határozatának a béke fenntartására hivatott általános nemzetközi szervezet létrehozására. "Úgy véljük hangsúlyozta a közlemény -, hogy erre mind az agresszió megelözése, mind a háború politikai, gazdasági és társadalmi okainak a békeszeretö népek szoros és állandó együttmüködése útján való megszüntetése érdekében életbevágóan szükség van." A három hatalom vezetöinek Jaltában sikerült megoldaniuk a Biztonsági Tanács szavazási eljárására vonatkozó fontos kérdést. Ebben a Dumbarton Oaks-i konferencián nem tudtak megegyezni. A krími konferencia elfogadta a "vétó elvét", amelyet Roosevelt 1944. december 14-én Sztálinhoz intézett üzenetében fogalmazott meg, vagyis azt a szabályt, amely szerint a nagyhatalmaknak a Biztonsági Tanácsban a béke és a biztonság kérdéseiben egyhangúlag kell szavazniuk. Ezzel kapcsolatban a szovjet küldöttség a krími konferencián a következöképp nyilatkozott: "A szovjet kormány álláspontja a nemzetközi biztonsági szervezet kérdéseiben az volt, hogy biztosítsa a vezetö hatalmak közti maximális egységet a háború után. A szovjet kormány úgy véli, hogy a Dumbarton Oaksban kidolgozott és a Roosevelt által kiegészített javaslatok alapul szolgálhatnak a nagyés kishatalmak közötti együttmüködésre a nemzetközi biztonság kérdéseiben. Ezért a szovjet küldöttség elfogadhatónak tartja e javaslatokat." A három szövetséges hatalom vezetöi határozatot hoztak, mely szerint 1945. április 25-ére San Franciscóba összehívják az Egyesült Nemzetek konferenciáját, a nemzetközi biztonsági szervezet alapokmányának kidolgozása céljából. A konferencián úgy döntöttek, hogy azokat az országokat hívják meg, amelyek aláírták az Egyesült Nemzetek 1942. január 1-i nyilatkozatát, valamint azokat, amelyek 1945. március 1-ig hadat üzentek a közös ellenségnek. A krími konferencia végül elfogadta az "Egység a béke megszervezésében éppúgy, mint a hadviselésben" címü külön nyilatkozatot. A nyilatkozat rámutatott, hogy a Jaltában képviselt államok megerösítik azt az eltökéltségüket, hogy a küszöbönálló békés idöszakban megörzik és tovább erösítik azt a cselekvési egységet, amely a háborúban lehetövé és kétségtelenné tette az Egyesült Nemzetek gyözelmét. Ezzel a három nagyhatalom ünnepélyesen kötelezettséget vállalt, hogy a jövöben is hü marad a második világháború éveiben létrejött hatalmas antifasiszta koalíció alapelveihez. Ennek megnyilvánulása volt az a megállapodás, hogy intézményesítik a három külügyminiszter rendszeres tanácskozását, a Külügyminiszterek Értekezletét. A konferencia úgy döntött, hogy a külügyminiszterek minden 3-4 hónapban találkoznak felváltva, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és az Egyesült Államok fövárosában. A világ demokratikus közvéleménye óriási lelkesedéssel fogadta a krími konferencia határozatait. A sajtó és a különbözö politikai irányzatok képviselöi nagyra értékelték a három nagyhatalom kormányának azt a törekvését, hogy a háború befejezö szakaszában még jobban összehangolják tevékenységüket. Lelkes helyesléssel fogadta a jaltai határozatokat a Szakszervezeti Világszövetség, amely ezekben a napokban ülésezett Londonban (1945. február 6-tól 17-ig). A munkásosztály sok képviselöje felszólalásában különösen azt hangsúlyozta, hogy a demokratikus országok nemzetközi együttmüködésének hiánya tette lehetövé, hogy a fasizmus a második világháborúba sodorja az emberiséget. A fasiszta politikusok és stratégák a háború éveiben is arra számítottak, hogy felbomlik a szövetségesek tábora. Az agresszorok teljes katonai és erkölcsi-politikai szétzúzása szempontjából jelentette ki Kuznyecov, a szovjet szakszervezeti küldöttség vezetöje döntö jelentöségü a demokratikus államok egységének további megerösítése. Leszögezte, hogy a legdöntöbb tényezö, mely elösegíti a szabadságszeretö népek egységének megerösítését: a munkásosztály nemzeti és nemzetközi egysége. A Szakszervezeti Világszövetség 1945. február 15-én határozatot hozott a szövetségesek katonai eröfeszítéseinek támogatására. A határozat megállapította, hogy a munkásmozgalom képviselöi üdvözlik azt a közleményt, amely szerint a három nagyhatalom vezetöi megegyeztek a Németország feletti végsö gyözelem kivívásához szükséges katonai intézkedésekben. A határozat olyan politika folytatására hívta fel a felszabadított országokat, amely elösegítheti népeik mozgósítását a szövetségesek katonai eröfeszítéseinek teljes támogatására. A másik határozat a szakszervezeteknek a háború utáni békés berendezkedéssel kapcsolatos állásfoglalását tartalmazta. Ebben a Szakszervezeti Világszövetség teljesen egyetértett a három nagyhatalom ama megingathatatlan törekvésével, hogy megsemmisítik a német militarizmust és nácizmust. A határozat felhívta az Egyesült Nemzetek népeit, hogy ne csökkentsék eröfeszítéseiket az agresszió elleni harc utolsó szakaszában, és ne riadjanak vissza semmiféle áldozattól, amelyet a közös ellenség feletti teljes gyözelem megkövetel. A Szakszervezeti Világszövetség helyeselte az új nemzetközi biztonsági szervezet létrehozása, valamint az Egyesült Nemzetek San Franciscó-i konferenciájának összehívására vonatkozó jaltai határozatokat. A szakszervezetek kifejezték azt a kívánságukat, hogy tanácskozási joggal az ö képviselöiket is osszák be a San Franciscó-i konferencián részt vevö kormányküldöttségekbe. Több mint negyven ország munkásosztályának küldöttsége jelentette ki, hogy elszántan harcol az imperializmus gyarmati rendszerének és a monopóliumok uralmának felszámolásáért. A három nagyhatalom ama nyilatkozata, hogy a Németországra mérendö hatalmas csapásaik összehangolásával közelebb hozzák a háború befejezését, mindenütt milliók helyeslésével találkozott. De a szövetséges országokban már akkor is szép számmal akadtak olyan politikusok, akiknek a krími konferencia határozatai nem a szívük szerint valók voltak, akik mindenáron arra törekedtek, hogy megrontsák a népek örömét, s "Moszkva lecsillapításáról", "a szovjetek elötti kapitulációról" jajveszékeltek. De a reakciósok minden eröfeszítésük ellenére sem tudták elérni, hogy a három nagyhatalom harci szövetsége a hitlerista klikk óhajának megfelelöen felbomoljék. Amerika és más szövetséges országok legkiválóbb emberei azt remélték a krími konferenciától, hogy barátságuk a szovjet néppel tovább erösödik. Davies, az Egyesült Államok volt moszkvai nagykövete ezekben a napokban kijelentette: "A krími konferencia határozatai milliók reményét hordozzák magukban és milliók életére hatnak ki . . . Ez volt az egyik legfontosabb értekezlet a történelemben. A krími konferencia eredményei teljesen megfelelnek Oroszország, az Egyesült Államok, valamint a brit birodalom népei gyakorlati gondolkodásának ugyanúgy, mint azoknak a demokratikus törekvéseknek és elveknek, amelyekért a szabad férfiak és nök készek az életüket áldozni. Ez reményt ad arra, hogy a mai szörnyüségböl a nemzetek méltó, békés társulása kel életre . . . Én mindig úgy véltem, és hittem benne, hogy nagy országom népe és a nagy orosz nép végsö soron együtt halad majd elöre e cél felé." A szovjet nép szintén osztozott e reményekben. Nagyra értékelte Franklin Rooseveltnek azokat az eröfeszítéseit, amelyeket a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti, valamint az antifasiszta koalíció valamennyi országa közötti együttmüködés megszilárdításáért tett. Az amerikai elnök bírálta a nyugati országok ama reakciós köreit, amelyek ellentéteket szítottak a szövetségesek között, és arra törekedtek, hogy szakadást idézzenek elö soraikban. A Szovjetunió mindig nagyra becsülte Rooseveltnek a nemzetközi együttmüködés fejlesztése érdekében kifejtett tevékenységét. Ezt ragyogóan bizonyították a krími konferencia határozatai. Tizenöt év múltán, Roosevelt jaltai tartózkodásának emlékére, az Ukrán SZSZK minisztertanácsának rendeletére az egyik jaltai utcát Roosevelt utcának nevezték el. A krími konferenciának, amelyen a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetöi vettek részt, nagy történelmi jelentösége volt. Ez, a háború idején tartott egyik legnagyobb nemzetközi értekezlet, a három szövetséges hatalom együttmüködésének tetöpontját jelentette a közös ellenség elleni hadviselésben. A krími konferenciának a rendkívül fontos kérdésekben hozott egyhangú határozatai meggyözöen bizonyítják, hogy lehetséges a hatékony nemzetközi együttmüködés a különbözö társadalmi rendszerü államok között. Jóakarattal a szövetséges hatalmak, súlyos nézeteltéréseik ellenére is, az egység szellemétöl áthatott megegyezésre tudtak jutni. Sajnos, amint az események további menete megmutatta, az Egyesült Államoknak és Angliának nem állt szándékában, hogy komolyan végrehajtsa a krími konferencia határozatait. Ezt a háború után az említett országok egyes állami és katonai vezetöi nyíltan meg is írták. Érthetö, hogy a háború befejezö szakaszában az Egyesült Államok és Anglia uralkodó köreinek össze kellett hangolniuk tevékenységüket a Szovjetunióval, és Jaltában közös határozatokat kellett hozniuk. E körülményt hangsúlyozva Churchill, mintha csak igazolni akarta volna magát a hozzá hasonló gondolkodásúak elött, 1946-ban, fultoni beszédében kijelentette: "A Jaltában kötött megállapodás, melyet én írtam alá, rendkívül kedvezö volt Szovjet-Oroszország számára, de azt olyan idöben kötöttük, amikor senki sem tudta megmondani, hogy a háború Németországgal nem húzódik-e el 1945 nyaráig vagy öszéig, s amikor azt vártuk, hogy a háború Japánnal a Németországgal vívott háború befejezése után még 18 hónapig fog tartani." Attlee szemrehányást tesz az amerikaiaknak, mert "megengedték az oroszoknak, hogy sokkal messzebb nyomuljanak elöre Nyugat-Európába, mint az szükséges volt", s azt állítja, hogy az amerikaiak többsége egyáltalán nem értette meg a kelet-európai helyzetet, és Roosevelt, valamint Churchill Jaltában "sok olyan dologba beleegyezett, amibe nem kellett volna." Lord Ismay a krími konferenciát "katonai szempontból szükségtelennek, politikai szempontból pedig kiábrándítónak" minösítette. De bármennyire is igyekeznek a történelemhamisítók kisebbíteni a krími konferencia igazi jelentöségét, nem cáfolhatják meg azt a tényt, hogy a konferencia határozatai megszilárdították az antifasiszta koalíciót a háború befejezö szakaszában, és elösegítették a Németország feletti gyözelmet. A harc e határozatok maradéktalan végrehajtásáért a szovjet külpolitika egyik legfontosabb feladatává vált, nemcsak a háború végén, hanem a háború utáni években is. S bár a jaltai határozatokat csak a Szovjetunió hajtotta végre pontosan, ezek a "nagy hármas" harci együttmüködésének példái voltak azokban az idökben. 2. A német fasiszta csapatok szétzúzása Kelet-Pomerániában és Sziléziában A krími konferencia idöszakában a szovjet fegyveres erök az egész szovjet-német arcvonalon folytatták támadó tevékenységüket. 1945 február-márciusában a Vörös Hadsereg fö eröfeszítései arra irányultak, hogy minél gyorsabban elökészítse a befejezö csapást a berlini irányban. E célból a szovjet csapatok támadó hadmüveleteket hajtottak végre az ellenség szárnycsoportosításai ellen Kelet-Pomerániában, Alsóés Felsö-Sziléziában, Kelet-Poroszországban, és szívós harcokat vívtak az Odera bal partján, Küstrin és Frankfurt an der Oder körzetében elfoglalt hídfök kiszélesítéséért. Február elején az arcvonal a Nogat folyó-Alsó-Visztula-Graudenz (Grudzidez)-RatzenbuhrArnswalde-Zehden-Odera terepszakaszon, majd tovább Szilézián keresztül a Kárpátokig húzódott (4. sz. térkép). A 2. Belorusz Front csapatai a Frisches-Hafl-öböl és a Ratzenbuhr közötti sávban müködtek. Tölük balra az 1. Belorusz Front hadseregei tevékenykedtek, amelyek Küstrintöl északra és délre hídföket vettek birtokba az Odera bal partján. Az 1. Ukrán Front csapatai Breslautól északra és délre fontos hídföket tartottak megszállva az Odera nyugati partján. Ugyanakkor az ellenségnek fontos hídföi voltak a folyó jobb partján Küstrin, Glogau, Breslau és Ratibor körzetében. A szovjet csapatok hátában Elbing, Poznan és Schneidemühl városokban bekerített német fasiszta csoportosítások harcoltak. A szovjet csapatok tehát mélyen beékelödtek Németország területére, és 60 kilométerre álltak Berlintöl, a német fasiszta csapatok viszont átkarolták az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front hadseregeit, s Kelet-Pomeránia és Szilézia irányából fenyegették e két front szárnyait. A támadás elökészítését a tavaszí olvadás rendkívül megnehezítette. Ráadásul a szovjet csapatok utánszállítási vonalai meghosszabbodtak. Vasúti szállítással nem lehetett kielégíteni a hadseregek minden szükségletét, mert a vasútvonalak helyreállítása lassúbb ütemben haladt, mint a csapatok támadása. Kelet-Pomerániáért február 10-én kezdték meg a 2. Belorusz Front eröi a harcot. Ebben az idöben Kelet-Pomeránia a hitleristák fontos hadászati hídföje volt, s hadiüzemei, élelmiszerraktárai és jól berendezett repülöterei igen nagy szerepet játszottak a fasiszta Németország hadigazdaságában. Itt a német csapatoknak több, müszakilag jól berendezett megerödített védööve volt. Legjobban a Visztula bal partján, a tengertöl Bydgoszczig húzódó védöövet készítették elö. A Visztula völgyének elárasztott szakaszai, a sok folyóág, a csatornák és a töltések megbízhatóan védték Kelet-Poroszország területét keleti irányból. Azt a védöövet, amely a Visztulától 140 kilométerre nyugatra a StolpmündeStolp-Rummelsburg-Neustettin terepszakaszon húzódott, tábori és állandó jellegü erödítményekkel rendezték be. Gdynia, Sopot és Danzig haditengerészeti támaszpontokat a szárazföld felöl hatalmas megerödített körletekkel fedezték. A tengerparton, föként Leba, Stolpmünde, Rügenwalde és Kolberg körzetében, nehéz partvédelmi tüzérséget helyeztek el. Február elején a hitleristák folytatták a védelem müszaki berendezését, felhasználva erre a helyi német és lengyel lakosságot, a hadifoglyokat és a koncentrációs táborok foglyait. A német fasiszta hadvezetés arra törekedett, hogy mindenképpen megállítsa a szovjet csapatok támadását, ezért a nyugati arcvonalról, Németország központi körzeteiböl és részben a Kurlandiaifélszigetröl, nagy eröket dobott át Kelet-Poroszországba és az Oderához, sietve feltöltötte a szétvert hadosztályokat, és a fontosabb irányokban megerösítette a védelmi terepszakaszokat. Tekintettel arra, hogy a flotta alkalmazásának lehetösége csökkent, a német fasiszta hadvezetés a tengerészekböl szárazföldi csapatokat alakított, hogy azokat a kelet-pomerániai tengerpartra irányítsa. Február 10-én a 2. és az 1 . Belorusz Fronttal szemben a Himmler SS Reichsführer vezette "Visztula" hadseregcsoport 2., 11. és 9. hadserege müködött. A 2. és a 11. hadsereg Kelet-Pomerániában a Visztula és az Odera között helyezkedett el. E két hadsereg állományába 16 gyalogos-, négy páncélosés három gépesített hadosztály, négy dandár, nyolc harccsoport és öt erödhelyörség tartozott. A felsorolt csapatokat több mint 200 repülögép támogatta. A szárazföldi csapatok tevékenységének biztosítására felhasználták a partvédelmi tüzérséget és a hajók tüzérségét is. A kikötök tele voltak a Németország nyugati területeiröl, a Kurlandiai-félszigetröl és Kelet-Poroszországból elszállított német lakosság és sebesültek tömegeivel. A 3. páncéloshadsereg parancsnoksága az Odera bal partján, Stettintöl nyugatra tartalékban volt. A 9. hadsereg az Odera középsö folyása mentén a Schwedt-GIogau szakaszon védett. A Kelet-Pomerániában összpontosított német fasiszta csapatok közlekedési lehetöségei jobbak voltak, mint a szovjet csapatoké. Az ép vasútvonalak sürü hálózata, a sok mozdony és vasúti kocsi, a rendelkezésre álló kikötök és a tengeri szállítás lehetösége biztosította az ellenség számára a gyors manöverezést az erökkel és az eszközökkel. Stettin, Swinemünde, Danzig és Gdynia kikötöin keresztül a német fasiszta hadvezetés összeköttetést tartott a kurlandiai és a kelet-poroszországi csoportosítással. A flotta segítségével a németek manöverezhettek eröikkel. 1945 februárjában a Danzigi-öböl és a Pomerániai-öböl kikötöi továbbra is a tengeralattjárók löteréül szolgáltak, minthogy ezek a kikötök a Balti-tenger egyetlen mélyvízi körzetének közelében feküdtek. A hitlerista föhadiszállás értekezletein számtalanszor hangsúlyozták a Pomeránia és Szilézia védelmének fontosságát, Hitler maga is rámutatott e körzetek hadászati jelentöségére. "Fontosságát tekintve jelentette ki a második helyen a tengeralattjárók számára létfontosságú Danzigi-öböl áll, továbbá a felsö-sziléziai iparvidék, amely a hadiipar és a szénbányászat központja." A német fasiszta hadvezetés, miután nagy eröket összpontosított Kelet-Pomerániában, megkísérelte lekötni a 2. Belorusz Frontot és az 1. Belorusz Front jobbszárnyhadseregeit, hogy megakadályozza a szovjet csoportosítások megerösítését a berlini irányban. Ezenkívül fel akarta használni a keletpomerániai hídföt arra, hogy oldalazó csapást mérjen az 1. Belorusz Frontnak az Oderához kijutott csapataira. A német hadvezetés még január végén elhatározta, hogy Kelet-Pomerániából és Sziléziából ellentámadást indít azzal a céllal, hogy szétzúzza az Oderához elöretört szovjet csapatokat, s "megerösítse Berlin védelmét, és idöt nyerjen a nyugati hatalmakkal folytatandó fegyverszüneti tárgyalásokra". Ám elegendö erö hiányában a tervezett ellentámadás elmaradt. Ehelyett a német fasiszta hadvezetés elhatározta, hogy a "Visztula" hadseregcsoport eröinek egy részével Stargard körzetéböl Pyritz irányában ellencsapást mér az 1. Belorusz Front csapataira, megszilárdítja csapatai helyzetét Pomerániában, és így hosszú idöre biztosítja a védelmet Berlin elöterében. A hitleristák "villámgyors ellencsapást akartak mérni írja Guderían -, mielött még az oroszok nagy eröket vontak volna elöre az arcvonalhoz, és mielött még kitalálták volna szándékunkat". Az ellencsapás elökészítését január végén kezdték meg és február 15-én szándékoztak befejezni. Arra számított a német fasiszta hadvezetés, hogy az utak járhatatlansága akadályozza a szovjet csapatok elönyomulását. Himmler, a "Visztula" hadseregcsoport parancsnoka február elején külön parancsban rendelte el a hadseregparancsnokoknak, hogy használják fel az utak járhatatlanságát a szovjet csapatok támadásának feltartóztatására és saját csapataik fokozott tevékenységére. Az ellenség kelet-pomerániai csoportosítása tehát, amely északról fenyegette az 1. Belorusz Front csapatait, komoly veszélyt jelentett, s ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni a szovjet csapatok harctevékenységének megtervezésekor. A kialakult feszült helyzetben a kelet-pomerániai ellenséges csoportosítás gyors megsemmisítése volt a szovjet hadvezetés egyik legsürgösebb feladata. Ezt a feladatot a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása elöször csupán a 2. Belorusz Front csapataira bízta, megerösítve a frontot a tartalékában levö 19. hadsereggel. Késöbb azonban az 1. Belorusz Front jobbszárny-csapatait is bevonták a hadmüveletbe. Február 8-án a föhadiszállás parancsot adott a 2. Belorusz Frontnak a kelet-pomerániai csoportosítás megsemmisítésére. A 2. Belorusz Front balszárnyán és közepén levö eröknek február 10-én kellett támadásba átmenniük a Visztulától nyugatra azzal a feladattal, hogy legkésöbb február 20-ig foglalják el a Visztula torkolata-Tczew-Koscierzyna-Rummelsburg-Neustettin vonalat, a továbbiakban pedig a 19. hadsereg beérkezése után, fejlesszék tovább a támadást Stettin irányában, foglalják el Danzig és Gdynia körzetét, és tisztítsák meg az ellenségtöl a Balti-tenger partját a Visztulától a Pomerániai-öbölig, vagyis az Oderáig. E feladat a 2. Belorusz Front számára nehéznek bizonyult. A front magasabbegységeinek száma, minthogy a jobbszárnyon levö négy hadseregét átadta a 3. Belorusz Frontnak, körülbelül a felére csökkent. A hadmüvelet kezdetén a 2. Belorusz Front állományába öt összfegyvernemi hadsereg, egy légi hadsereg, egy gépesített és három harckocsi-hadsereg tartozott. A 2. csapásmérö hadsereg a Nogat és a Visztula mentén helyezkedett el, Graudenzig. A 65., a 49. és a 70. hadsereg a 3. gárda-lovashadtesttel együtt átkelt a Visztula bal partjára, és az 1. Belorusz Front jobbszárnycsapatait felváltva, Graudenz és Ratzenbuhr között harcolt északi arcvonallal. A föhadiszállás tartalékából átadott 19. hadsereg és 3. gárda-harckocsihadtest Toruntól keletre összpontosult. A kelet-poroszországi támadás során a front csapatai nagy veszteségeket szenvedtek, kimerültek, és pihenésre volt szükségük. A hadosztályok átlagos létszáma nem haladta meg a 3-4 ezer föt. A front magasabbegységeinél összesen 297 üzemképes harckocsi volt. A 4. légi hadsereg a Narew és az Alsó-Visztula közötti repülötereken települt. A hadmüvelet elökészítésére alig adtak idöt. A támadás kezdetén a 2. Belorusz Front 45 lövészhadosztályával a 2. német fasiszta hadsereg 13 gyalogoshadosztálya, két páncéloshadosztálya, két dandárja, hat harccsoportja és három nagy erödhelyörsége állt szemben. Február 10-én a 2. Belorusz Front magasabbegységei a Graudenz-Sepólno szakaszon az arcvonal közepén és balszárnyán támadásba mentek át. A tíznapos harc során a csapatok sok megerödített helységet foglaltak el, köztük Nowe, Chojnice, Tuchola városokat, és teljesen bekerítették a 15 ezer katonát és tisztet számláló graudenzi eröd helyörségét. Az elbingi eröd bekerített helyörségét megsemmisítették, illetve fogságba ejtették. Február 20-ig a szovjet csapatok 40-60 kilométert nyomultak elöre északnak, és elérték a Gniew-Czersk-Chojnice-Ratzenbuhr terepszakaszt, ahol támadásukat az ellenség megállította. E harcok kedvezö feltételeket teremtettek a 2. német hadsereg késöbbi megsemmisítéséhez. A szovjet csapatoknak azonban nem sikerült a Legfelsöbb Föparancsnokság által kitüzött feladatot teljesen végrehajtaniuk és a kijelölt terepszakaszt elérniük. Az 1. Belorusz Front csapatait eredetileg nem szándékoztak bevonni a hadmüvelet végrehajtásába: nekik azt a feladatot szánták, hogy eröik egy részével segítsék a 2. Belorusz Frontot a kitüzött célok elérésében. Az 1. Belorusz Front parancsnokságának fö figyelme ebben az idöszakban arra irányult, hogy mielöbb elörevonja csapatait az Oderához, befejezze a bekerített ellenséges csoportosítás szétzúzását, felszámolja a hitleristák megerödített hídföit az Odera jobb partján, Küstrin és Frankfurt an der Oder körzetében, és kiszélesítse saját hídföit a folyó bal partján e városoktól nyugatra. Februárban az 1 . Belorusz Front jobbszárnycsapatai a támadáshoz készülve helyi harcokat vívtak, hogy megjavítsák állásaikat. A hónap végére elkeseredett harcokban több megerödített terepszakaszt küzdöttek le Kelet-Pomerániában, s 20-50 kilométert nyomultak elöre. A harcok során bekerítették és megsemmisítették Deutsch Krone és Arnswalde városok erös helyörségeit. Február 14-én megsemmisítették az ellenség bekerített schneidemühli, február 23-án pedig poznani csoportosítását. Február 16-ától 20-áig a front csapatai a Stargardtól délnyugatra levö körzetben nehéz harcokban elhárították az ellenség erös ellencsapását, és súlyos veszteséget okoztak a 11. német hadseregnek. De az ellenség föeröi nem semmisültek meg, s az északi irányból fenyegetö veszély nem szünt meg. A helyzet súlyosbodásának megakadályozása végett az 1. Belorusz Front jobbszárnyán a lehetö leggyorsabban folytatni kellett a támadást a föerökkel, hogy végleg felszámolják a Kelet-Pomerániában müködö egész ellenséges csoportosítást. Nyilvánvalóvá vált, hogy meg kell változtatni a 2. és az 1. Belorusz Front csapatainak feladatát. Február 15-én Rokosszovszkij, a Szovjetunió marsallja jelentette a vezérkar fönökének a 2. Belorusz Front tevékenységére vonatkozó elképzeléseit. Javaslatának lényege az volt, hogy csökkentsék a hadmüvelet méretét az egész kelet-pomerániai csoportosítás ellen korábban tervezett frontális csapás helyett, a 2. német hadsereg kettészakításával és a tengerhez szorításával kerítsék be az ellenség csapatait. Javasolta, hogy az ellenséges csoportosítás szétzúzására, Köslintöl nyugatra további eröket vessenek be. Ugyanezen a napon Zsukov, a Szovjetunió marsallja, az 1. Belorusz Front parancsnoka engedélyt kért a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásától, hogy az 1. Belorusz Front részt vehessen az ellenség kelet-pomerániai csoportosításának megsemmisítésében. A föhadiszállás egyetértett a frontparancsnokok javaslataival. Hozzájárult, hogy a 19. hadsereget és a 3. gárda-harckocsihadtestet Rokosszovszkij marsall terve szerint használják fel, és parancsot adott az 1. Belorusz Frontnak, hogy a jobbszárnyeröivel menjen át támadásba Falkenburg és Gollnow irányában. A 3. Belorusz Front azt a feladatot kapta, hogy balszárnyával a Visztulától keletre nyomuljon elöre a Danzigi-öböl partjára, és zárja el az ellenség elött a Frische-Nehrung-földnyelv kijáratát. Ez lehetövé tette, hogy a 2. csapásmérö hadsereg felszabadult eröit a balszárnyon alkalmazzák, s ezzel megerösítsék a 2. Belorusz Frontnak a Visztulától nyugatra müködö csapásmérö csoportosítását. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta azt a parancsot kapta, hogy repülögépeivel, tengeralattjáróival és torpedónaszádjaival zavarja az ellenség tengeri közlekedését a Balti-tenger déli részében, és segítse a szárazföldi csapatokat a kelet-pomerániai tengerpart elfoglalásában. A hadmüvelet módosított elgondolása szerint tehát az ellenség kelet-pomerániai csoportosításának kettévágása végett a 2. Belorusz Front balszárnyának a Sepólnótól északra fekvö körzetéböl Köslin irányában, az 1 . Belorusz Frontnak pedig Arnswalde körzetéböl Kolberg felé kellett nagy erejü csapást mérnie. A két front eröinek ki kellett jutniuk a Balti-tenger partjára, és szétvágva a 2. német hadsereget, a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flottával együttmüködésben részenként kellett megsemmisíteniük az ellenséges csoportosítást. Azt tervezték, hogy amint a csapatok elérik a tengert, a 2. Belorusz Front balszárny-csapatait keletnek fordítják, hogy a front többi hadseregével együtt tisztítsák meg az ellenségtöl Pomeránia keleti részét, és vegyék birtokba a Danzigi-öböl valamennyi kikötöjét. Az 1. Belorusz Front csapatai azt a feladatot kapták, hogy foglalják el a tengerpartnak Kolberg és a Pomerániai-öböl közötti szakaszát, és nyugatnak fordulva a Cammin-Zehden szakaszon tisztítsák meg az ellenségtöl az Odera jobb partját. A támadásnak a 2. Belorusz Front sávjában február 24-én, az 1. Belorusz Front sávjában pedig március 1-én kellett megindulnia. Mindkét front légi hadseregének azt a parancsot adták, hogy kísérjék és oltalmazzák a földi csapatokat a támadás folyamán, különösen a föcsapások irányában. A helyzet bonyolultsága ellenére a szovjet csapatok a meghatározott idöre felkészültek a támadásra. B

ár általános eröfölényük jelentéktelen volt, a frontparancsnokságoknak a föcsapások irányában sikerült gyalogságban, harckocsikban és tüzérségben létrehozni a szükséges túleröt. A 2. Belorusz Front sávjában például a föcsapás irányában, 17 kilométer széles arcvonalon a szovjet csapatok gyalogságban háromszorosan, harckocsikban és rohamlövegekben kétszeresen, aknavetökben négy-ötszörösen, lövegekben háromszorosan múlták felül az ellenséget. Ez lehetövé tette a kitüzött feladat végrehajtását: az ellenség védelmének áttörését és a támadás továbbfejlesztését a Balti-tenger felé. Az 1. Belorusz Front jobbszárnycsapatai: a 3. csapásmérö hadsereg, a 61. és a 47. hadsereg, az 1. és 2. gárda-harckocsihadsereg, az 1. lengyel hadsereg, a 2. és 7. gárda-lovashadtest a Ratzenbuhrtól az Oderáig terjedö sávban tevékenykedett. A front többi eröi az Odera mentén helyezkedtek el. A front csapataí aktív harctevékenység közben február végére felkészültek a döntö támadásra. A föcsoportosítás 75 kilométer széles támadási sávjában 18 lövészés egy lovashadosztályt, négy harckocsiés egy gépesített hadtestet, két harckocsiés egy rohamlövegdandárt, hét harckocsiés nyolc rohamlövegezredet, valamint öt áttörö tüzérhadosztályt, továbbá a front többi tüzérés aknavetö egységének, illetve magasabbegységének mintegy 70 százalékát vonták össze. A szovjet csapatok támadásának kezdetéig a kelet-pomerániai csoportosítást, különösen pedig a 2. német hadsereget, a német fasiszta föparancsnokság tartalékából új magasabbegységekkel erösítették meg. Március 1-én a 2. német hadseregnek 18 gyalogos-, két páncélos és egy gépesített hadosztálya, valamint két dandárja volt. E csapatok állományába mintegy 230 ezer fö, 800 harckocsi és rohamlöveg, 300 páncélozott szállító jármü, 4000 löveg és aknavetö, továbbá 20 páncélvonat tartozott. A hadsereg sávjában több mint 600 raktár volt feltöltve különféle katonai felszereléssel és élelmiszerrel. Nem sokkal volt gyengébb a 11. hadsereg sem. Február 25-én a hadsereg törzsét a "Visztula" hadseregcsoport tartalékába osztották be, csapatait pedig beolvasztották a 3. páncéloshadsereg állományába, amely így 11 gyalogos-, egy páncélosés két gépesített hadosztályból, egy dandárból, továbbá sok önálló egységböl és alegységböl állt. A hadsereg mintegy 200 ezer katonát és tisztet számlált. Ezenkívül 700 harckocsi és rohamlöveg, 2500 löveg és aknavetö, továbbá több mint 100 partvédelmi, illetve földi célok elleni tüzvezetésre alkalmassá tett beépített légvédelmi löveg állt rendelkezésre. A csoportosítást 300 repülögép oltalmazta, és támogatták a flottának, valamint a folyami flottillának azok a hadihajói is, amelyek a Pomerániai-öböl és a Stettiner-Haff kikötöiben állomásoztak. A keletpomerániai csoportosítás tartaléka a Stettintöl nyugatra elhelyezett "Swinemünde" hadtestcsoport volt, mely felért egy hadsereggel. A kikötökben és a hajógyárakban 50 tengeralattjáró és mintegy 300 különbözö hajó tartózkodott. A 2. Belorusz Front csapatai február 24-én folytatták a támadást. A csapásmérö csoportosítás áttörte a fövédöövet, és elfoglalta Preis-Friedland városát. A második napon ütközetbe vetették a 3. gárda-harckocsihadtestet, amely meglepésszerü csapással befejezte az ellenséges védelem harcászati övének áttörését, és kijutott a hadmüveleti térségbe. A hadsereg egy nap alatt 40 kilométert nyomult elöre. A 70. hadsereg 4-6 kilométernyi tért nyert. A front többi csapata az ellenség szívós ellenállása miatt nem ért el sikert. Február 26-án a front magasabbegységei 50 kilométer mélyen ékelödtek be az ellenség védelmébe, és 60 kilométerre szélesítették ki az áttörést. A 3. gárda-lovashadtest megkezdte a harcot Neustettinért. A német föparancsnokság azt követelte katonáitól, hogy mindenáron tartsák Pomeránia északi részét, keletröl fedezzék Stettint, és átkarolással fenyegessék a szovjet csapatok északi szárnyát, amely a berlini irányban elérte az Oderát. E parancsot azonban a hitlerista csapatok nem tudták végrehajtani: tovább özönlöttek vissza északnak, a tenger felé. Február 28-án a 70. hadsereg elfoglalta Prechlaut, a 2. és 3. gárda-lovashadtest pedig befejezte a neustettini ellenséges csoportosítás megsemmisítését. Ennek eredményeként az áttörési szakasz 70 kilométerre szélesedett ki. Március 1-töl 3-ig a csapásmérö csoportosítás még lendületesebben támadott, ugyanakkor a jobbszárnyon és az arcvonal közepén levö hadseregek egy helyben maradtak. Március 5-én reggel a szovjet csapatok elfoglalták Köslin városát, a fontos közlekedési csomópontot, húsz kilométer széles szakaszon kijutottak a tengerpartra, és elvágták a 2. német hadsereget a Kelet-Pomerániában levö többi ellenséges erötöl. A hadsereg ellátását most már csak a tengeren, Danzigon és Gdynián keresztül lehetett biztosítani. A szétvert köslini helyörség maradványa a városparancsnokkal együtt megadta magát. Miután a 19. hadsereg kijutott a tengerhez, a hadsereg két lövészhadtestét keletnek fordították, egyet pedig a 2. és a 3. gárda-lovashadtesttel együtt nyugatnak, az ellenség kolbergi csoportosítása ellen, hogy fedezzék a front föeröinek hátát. A 49. és a 70. hadsereg 20-60 kilométerre szorította vissza az ellenséget, 80 kilométer szélesre tágítva a folyosót észak felé. Nagy segítséget nyújtott a földi csapatoknak a hadmüvelet folyamán a 4. légi hadsereg, amely február 24. és március 5. között 8500 felszállást hajtott végre, hogy biztosítsa a front balszárnyán támadó csapásmérö csoportosítás csapatainak tevékenységét. Az 1. Belorusz Front csapatai március 1-én mentek át támadásba. A 3. csapásmérö hadsereg és az 1. lengyel hadsereg csapatai 50 perces tüzérségi és légi elökészítés után megrohamozták az ellenséget, és elfoglalták a fövédöövet. Ugyanezen a napon vetették be az áttörésbe mind a két harckocsi-hadsereget. Az 1. gárda-harckocsihadsereg 20-25 kilométert tört elöre, és megkezdte a Kolberg felé visszavonuló ellenség üldözését, a 2. gárda-harckocsihadsereg azonban csak 5-7 kilométert nyomult elöre. Március 2-án és 3-án az 1. gárda-harckocsihadsereg merész és lendületes manöverrel kettévágta az ellenség 3. páncéloshadseregének védelmét, és elérte Gross Raddow körzetét. Az 1. lengyel hadsereg, kihasználva a 2. Belorusz Front sikerét, északi irányban támadott, keletröl megkerülve a Polzintól délnyugatra védö ellenséges csoportosítást. A szovjet csapatok eröteljes csapásukkal szétzilálták az ellenséget, nagy veszteségeket okoztak neki, és megfosztották attól a lehetöségtöl, hogy átcsoportosítsa eröit. A hitleristák kétségbeesett és értelmetlen kísérleteket tettek, hogy feltartóztassák a szovjet és lengyel csapatok támadását, de az 1. Belorusz Front csapásai miatt kénytelenek voltak visszavonulni észak felé. Buttlar német tábornok tanúsága szerint "ezek a csapatok szörnyü rendetlenségben vonultak vissza, és gyakran összekeveredtek a menekülök oszlopaival". Közben a 61. hadsereg és a 2. gárda-harckocsihadsereg kénytelen volt elhárítani az ellenség nagy harckocsiés gyalogsági eröinek ellenlökéseit Stargard város körzetében. A 47. hadsereg csapatai, amelyek március 2-án mentek át támadásba Altdamm irányában, több napon át szívós harcot vívtak az ellenség fövédöövéért. Március 4-én és 5-én az 1. gárda-harckocsihadsereg, a 3. csapásmérö hadsereg eröinek egy része és az 1. lengyel hadsereg a Polzintól délnyugatra levö körzetben bekerítette a 10. SS-hadtestet, valamint a "Tettau" hadtestcsoportot, a Kolberg (Kolobrzeg)-Deep szakaszon elérte a Balti-tengert, és elvágta annak a másik ellenséges csoportosításnak a visszavonulási útjait nyugat felé, amely Kolbergtöl keletre védett. E csoportosítás több mint 20 ezer embert számlált. A lengyel katonák Kolberg körzetében kitüzték a lengyel nemzeti zászlót a Balti-tenger partjára. A lengyel hadseregnek a Balti-tengerhez történt kijutása alkalmával a Lengyel Hadsereg Politikai Föcsoportfönöksége röplapot adott ki "A lengyel hadsereg a Balti-tengernél" címmel. A röplapon többek között ez állt: ". . . hat év után ismét lengyel zászló leng a tengerparton. Lengyelország visszatér a Balti-tengerhez. Most, hogy visszatér, erösebb mint azelött, elég erös ahhoz, hogy szilárdan megvesse lábát a tengernél. A Balti-tengerért vívott harcban magunk mögött hagytuk az 1939. évi határt. Nem lesz többé Żkorridor®! Lengyelországnak hosszú tengeri határra van szüksége, és ez meg is lesz. Újból meg kell szereznünk a Nyugati Tengerpartot ! . . . Vállvetve a Vörös Hadsereggel elöre SZCZECINBE és BERLINBE"! A lengyel katonák és tisztek nagy lelkesedéssel fogadták ezt a röplapot. Március 5-én a 61. hadsereg elfoglalta Starogardot, az ellenség védelmi csomópontját a stettini irányban. A városban a front csapatai kiszabadították a fogolytáborból a nyugati hatalmak katonáit és az ott örzött szovjet állampolgárokat. Az 1. Belorusz Front csapatai tehát a támadás öt napja alatt 200 kilométer széles sávban áttörték az ellenség kelet-pomerániai csoportosításának védelmét, részekre szakították a 3. német páncéloshadsereget, Polzintól nyugatra bekerítették az ellenség csoportosítását, egy másikat pedig a 2. Belorusz Front csapataival együttmüködésben Kolbergtöl délkeletre, kijutottak a Balti-tenger partjára és a 3. páncéloshadsereg maradványait az Odera torkolatához szorították. A tengerpart elérése után az 1. Belorusz Front föeröi nyugatnak, az Odera felé, a 2. Belorusz Front csapatai pedig keletnek, Danzig irányába fordultak. Az ellenség kelet-pomerániai csoportosításának részekre szakítása után új feladat állt a szovjet csapatok elött: a legrövidebb idön belül fel kellett számolniuk az ellenség elszigetelt csapatait, és meg kellett tisztítaniuk az ellenségtöl a Balti-tenger partját a Visztula és az Odera között. Március 5-én a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása elrendelte, hogy az 1. Belorusz Front ideiglenesen adja át a 2. Belorusz Frontnak az 1. gárda-harckocsihadsereget az 1. lengyel hadsereg harckocsidandárával együtt. Ezzel egyidejüleg a föhadiszállás azt a feladatot adta a 2. Belorusz Frontnak, hogy semmisítse meg az ellenséget Danzig és Stolp körzetében, vegye birtokba Danzig és Gdynia városát, és legkésöbb március 20-ig jusson ki a Balti-tenger partjára (a Danzigi-öböl körzetébe). E feladat végrehajtása érdekében a front jobbszárnycsapatainak folytatniuk kellett a támadást a Visztula bal partján Danzig felé, a balszárny-magasabbegységeinek pedig a Lauenburg-Gdynia irányban. A föhadiszállás parancsa szerint az 1. gárda-harckocsihadsereget és a lengyel harckocsidandárt a front jobbszárnyán, a csapás továbbfejlesztésére kellett bevetni. A tengerpartnak az ellenségtöl való megtisztítása után a frontnak a 3. gárdalovashadtest, a megerödített körletek csapatai és néhány más egység felhasználásával meg kellett szerveznie a deszant elleni védelmet. A kapott feladatnak megfelelöen a szovjet csapatok március 6-án az egész arcvonalon megkezdték a lendületes elönyomulást, csapást mérve északi, északkeleti és keleti irányban. A 2. csapásmérö hadsereg 98. lövészhadteste Anyiszimov altábornagy parancsnoksága alatt befejezte a graudenzi eröd körzetében bekerített csoportosítás megsemmisítését. Az ellenséges csapatok maradványai több mint 5000 fö parancsnokukkal az éle

A krími konferencia idöszakában a szovjet fegyveres erök az egész szovjet-német arcvonalon folytatták támadó tevékenységüket. 1945 február-márciusában a Vörös Hadsereg fö eröfeszítései arra irányultak, hogy minél gyorsabban elökészítse a befejezö csapást a berlini irányban. E célból a szovjet csapatok támadó hadmüveleteket hajtottak végre az ellenség szárnycsoportosításai ellen Kelet-Pomerániában, Alsóés Felsö-Sziléziában, Kelet-Poroszországban, és szívós harcokat vívtak az Odera bal partján, Küstrin és Frankfurt an der Oder körzetében elfoglalt hídfök kiszélesítéséért. Február elején az arcvonal a Nogat folyó-Alsó-Visztula-Graudenz (Grudzidez)-RatzenbuhrArnswalde-Zehden-Odera terepszakaszon, majd tovább Szilézián keresztül a Kárpátokig húzódott (4. sz. térkép). A 2. Belorusz Front csapatai a Frisches-Hafl-öböl és a Ratzenbuhr közötti sávban müködtek. Tölük balra az 1. Belorusz Front hadseregei tevékenykedtek, amelyek Küstrintöl északra és délre hídföket vettek birtokba az Odera bal partján. Az 1. Ukrán Front csapatai Breslautól északra és délre fontos hídföket tartottak megszállva az Odera nyugati partján. Ugyanakkor az ellenségnek fontos hídföi voltak a folyó jobb partján Küstrin, Glogau, Breslau és Ratibor körzetében. A szovjet csapatok hátában Elbing, Poznan és Schneidemühl városokban bekerített német fasiszta csoportosítások harcoltak. A szovjet csapatok tehát mélyen beékelödtek Németország területére, és 60 kilométerre álltak Berlintöl, a német fasiszta csapatok viszont átkarolták az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front hadseregeit, s Kelet-Pomeránia és Szilézia irányából fenyegették e két front szárnyait. A támadás elökészítését a tavaszí olvadás rendkívül megnehezítette. Ráadásul a szovjet csapatok utánszállítási vonalai meghosszabbodtak. Vasúti szállítással nem lehetett kielégíteni a hadseregek minden szükségletét, mert a vasútvonalak helyreállítása lassúbb ütemben haladt, mint a csapatok támadása. Kelet-Pomerániáért február 10-én kezdték meg a 2. Belorusz Front eröi a harcot. Ebben az idöben Kelet-Pomeránia a hitleristák fontos hadászati hídföje volt, s hadiüzemei, élelmiszerraktárai és jól berendezett repülöterei igen nagy szerepet játszottak a fasiszta Németország hadigazdaságában. Itt a német csapatoknak több, müszakilag jól berendezett megerödített védööve volt. Legjobban a Visztula bal partján, a tengertöl Bydgoszczig húzódó védöövet készítették elö. A Visztula völgyének elárasztott szakaszai, a sok folyóág, a csatornák és a töltések megbízhatóan védték Kelet-Poroszország területét keleti irányból. Azt a védöövet, amely a Visztulától 140 kilométerre nyugatra a StolpmündeStolp-Rummelsburg-Neustettin terepszakaszon húzódott, tábori és állandó jellegü erödítményekkel rendezték be. Gdynia, Sopot és Danzig haditengerészeti támaszpontokat a szárazföld felöl hatalmas megerödített körletekkel fedezték. A tengerparton, föként Leba, Stolpmünde, Rügenwalde és Kolberg körzetében, nehéz partvédelmi tüzérséget helyeztek el. Február elején a hitleristák folytatták a védelem müszaki berendezését, felhasználva erre a helyi német és lengyel lakosságot, a hadifoglyokat és a koncentrációs táborok foglyait. A német fasiszta hadvezetés arra törekedett, hogy mindenképpen megállítsa a szovjet csapatok támadását, ezért a nyugati arcvonalról, Németország központi körzeteiböl és részben a Kurlandiaifélszigetröl, nagy eröket dobott át Kelet-Poroszországba és az Oderához, sietve feltöltötte a szétvert hadosztályokat, és a fontosabb irányokban megerösítette a védelmi terepszakaszokat. Tekintettel arra, hogy a flotta alkalmazásának lehetösége csökkent, a német fasiszta hadvezetés a tengerészekböl szárazföldi csapatokat alakított, hogy azokat a kelet-pomerániai tengerpartra irányítsa. Február 10-én a 2. és az 1 . Belorusz Fronttal szemben a Himmler SS Reichsführer vezette "Visztula" hadseregcsoport 2., 11. és 9. hadserege müködött. A 2. és a 11. hadsereg Kelet-Pomerániában a Visztula és az Odera között helyezkedett el. E két hadsereg állományába 16 gyalogos-, négy páncélosés három gépesített hadosztály, négy dandár, nyolc harccsoport és öt erödhelyörség tartozott. A felsorolt csapatokat több mint 200 repülögép támogatta. A szárazföldi csapatok tevékenységének biztosítására felhasználták a partvédelmi tüzérséget és a hajók tüzérségét is. A kikötök tele voltak a Németország nyugati területeiröl, a Kurlandiai-félszigetröl és Kelet-Poroszországból elszállított német lakosság és sebesültek tömegeivel. A 3. páncéloshadsereg parancsnoksága az Odera bal partján, Stettintöl nyugatra tartalékban volt. A 9. hadsereg az Odera középsö folyása mentén a Schwedt-GIogau szakaszon védett. A Kelet-Pomerániában összpontosított német fasiszta csapatok közlekedési lehetöségei jobbak voltak, mint a szovjet csapatoké. Az ép vasútvonalak sürü hálózata, a sok mozdony és vasúti kocsi, a rendelkezésre álló kikötök és a tengeri szállítás lehetösége biztosította az ellenség számára a gyors manöverezést az erökkel és az eszközökkel. Stettin, Swinemünde, Danzig és Gdynia kikötöin keresztül a német fasiszta hadvezetés összeköttetést tartott a kurlandiai és a kelet-poroszországi csoportosítással. A flotta segítségével a németek manöverezhettek eröikkel. 1945 februárjában a Danzigi-öböl és a Pomerániai-öböl kikötöi továbbra is a tengeralattjárók löteréül szolgáltak, minthogy ezek a kikötök a Balti-tenger egyetlen mélyvízi körzetének közelében feküdtek. A hitlerista föhadiszállás értekezletein számtalanszor hangsúlyozták a Pomeránia és Szilézia védelmének fontosságát, Hitler maga is rámutatott e körzetek hadászati jelentöségére. "Fontosságát tekintve jelentette ki a második helyen a tengeralattjárók számára létfontosságú Danzigi-öböl áll, továbbá a felsö-sziléziai iparvidék, amely a hadiipar és a szénbányászat központja." A német fasiszta hadvezetés, miután nagy eröket összpontosított Kelet-Pomerániában, megkísérelte lekötni a 2. Belorusz Frontot és az 1. Belorusz Front jobbszárnyhadseregeit, hogy megakadályozza a szovjet csoportosítások megerösítését a berlini irányban. Ezenkívül fel akarta használni a keletpomerániai hídföt arra, hogy oldalazó csapást mérjen az 1. Belorusz Frontnak az Oderához kijutott csapataira. A német hadvezetés még január végén elhatározta, hogy Kelet-Pomerániából és Sziléziából ellentámadást indít azzal a céllal, hogy szétzúzza az Oderához elöretört szovjet csapatokat, s "megerösítse Berlin védelmét, és idöt nyerjen a nyugati hatalmakkal folytatandó fegyverszüneti tárgyalásokra". Ám elegendö erö hiányában a tervezett ellentámadás elmaradt. Ehelyett a német fasiszta hadvezetés elhatározta, hogy a "Visztula" hadseregcsoport eröinek egy részével Stargard körzetéböl Pyritz irányában ellencsapást mér az 1. Belorusz Front csapataira, megszilárdítja csapatai helyzetét Pomerániában, és így hosszú idöre biztosítja a védelmet Berlin elöterében. A hitleristák "villámgyors ellencsapást akartak mérni írja Guderían -, mielött még az oroszok nagy eröket vontak volna elöre az arcvonalhoz, és mielött még kitalálták volna szándékunkat". Az ellencsapás elökészítését január végén kezdték meg és február 15-én szándékoztak befejezni. Arra számított a német fasiszta hadvezetés, hogy az utak járhatatlansága akadályozza a szovjet csapatok elönyomulását. Himmler, a "Visztula" hadseregcsoport parancsnoka február elején külön parancsban rendelte el a hadseregparancsnokoknak, hogy használják fel az utak járhatatlanságát a szovjet csapatok támadásának feltartóztatására és saját csapataik fokozott tevékenységére. Az ellenség kelet-pomerániai csoportosítása tehát, amely északról fenyegette az 1. Belorusz Front csapatait, komoly veszélyt jelentett, s ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni a szovjet csapatok harctevékenységének megtervezésekor. A kialakult feszült helyzetben a kelet-pomerániai ellenséges csoportosítás gyors megsemmisítése volt a szovjet hadvezetés egyik legsürgösebb feladata. Ezt a feladatot a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása elöször csupán a 2. Belorusz Front csapataira bízta, megerösítve a frontot a tartalékában levö 19. hadsereggel. Késöbb azonban az 1. Belorusz Front jobbszárny-csapatait is bevonták a hadmüveletbe. Február 8-án a föhadiszállás parancsot adott a 2. Belorusz Frontnak a kelet-pomerániai csoportosítás megsemmisítésére. A 2. Belorusz Front balszárnyán és közepén levö eröknek február 10-én kellett támadásba átmenniük a Visztulától nyugatra azzal a feladattal, hogy legkésöbb február 20-ig foglalják el a Visztula torkolata-Tczew-Koscierzyna-Rummelsburg-Neustettin vonalat, a továbbiakban pedig a 19. hadsereg beérkezése után, fejlesszék tovább a támadást Stettin irányában, foglalják el Danzig és Gdynia körzetét, és tisztítsák meg az ellenségtöl a Balti-tenger partját a Visztulától a Pomerániai-öbölig, vagyis az Oderáig. E feladat a 2. Belorusz Front számára nehéznek bizonyult. A front magasabbegységeinek száma, minthogy a jobbszárnyon levö négy hadseregét átadta a 3. Belorusz Frontnak, körülbelül a felére csökkent. A hadmüvelet kezdetén a 2. Belorusz Front állományába öt összfegyvernemi hadsereg, egy légi hadsereg, egy gépesített és három harckocsi-hadsereg tartozott. A 2. csapásmérö hadsereg a Nogat és a Visztula mentén helyezkedett el, Graudenzig. A 65., a 49. és a 70. hadsereg a 3. gárda-lovashadtesttel együtt átkelt a Visztula bal partjára, és az 1. Belorusz Front jobbszárnycsapatait felváltva, Graudenz és Ratzenbuhr között harcolt északi arcvonallal. A föhadiszállás tartalékából átadott 19. hadsereg és 3. gárda-harckocsihadtest Toruntól keletre összpontosult. A kelet-poroszországi támadás során a front csapatai nagy veszteségeket szenvedtek, kimerültek, és pihenésre volt szükségük. A hadosztályok átlagos létszáma nem haladta meg a 3-4 ezer föt. A front magasabbegységeinél összesen 297 üzemképes harckocsi volt. A 4. légi hadsereg a Narew és az Alsó-Visztula közötti repülötereken települt. A hadmüvelet elökészítésére alig adtak idöt. A támadás kezdetén a 2. Belorusz Front 45 lövészhadosztályával a 2. német fasiszta hadsereg 13 gyalogoshadosztálya, két páncéloshadosztálya, két dandárja, hat harccsoportja és három nagy erödhelyörsége állt szemben. Február 10-én a 2. Belorusz Front magasabbegységei a Graudenz-Sepólno szakaszon az arcvonal közepén és balszárnyán támadásba mentek át. A tíznapos harc során a csapatok sok megerödített helységet foglaltak el, köztük Nowe, Chojnice, Tuchola városokat, és teljesen bekerítették a 15 ezer katonát és tisztet számláló graudenzi eröd helyörségét. Az elbingi eröd bekerített helyörségét megsemmisítették, illetve fogságba ejtették. Február 20-ig a szovjet csapatok 40-60 kilométert nyomultak elöre északnak, és elérték a Gniew-Czersk-Chojnice-Ratzenbuhr terepszakaszt, ahol támadásukat az ellenség megállította. E harcok kedvezö feltételeket teremtettek a 2. német hadsereg késöbbi megsemmisítéséhez. A szovjet csapatoknak azonban nem sikerült a Legfelsöbb Föparancsnokság által kitüzött feladatot teljesen végrehajtaniuk és a kijelölt terepszakaszt elérniük. Az 1. Belorusz Front csapatait eredetileg nem szándékoztak bevonni a hadmüvelet végrehajtásába: nekik azt a feladatot szánták, hogy eröik egy részével segítsék a 2. Belorusz Frontot a kitüzött célok elérésében. Az 1. Belorusz Front parancsnokságának fö figyelme ebben az idöszakban arra irányult, hogy mielöbb elörevonja csapatait az Oderához, befejezze a bekerített ellenséges csoportosítás szétzúzását, felszámolja a hitleristák megerödített hídföit az Odera jobb partján, Küstrin és Frankfurt an der Oder körzetében, és kiszélesítse saját hídföit a folyó bal partján e városoktól nyugatra. Februárban az 1 . Belorusz Front jobbszárnycsapatai a támadáshoz készülve helyi harcokat vívtak, hogy megjavítsák állásaikat. A hónap végére elkeseredett harcokban több megerödített terepszakaszt küzdöttek le Kelet-Pomerániában, s 20-50 kilométert nyomultak elöre. A harcok során bekerítették és megsemmisítették Deutsch Krone és Arnswalde városok erös helyörségeit. Február 14-én megsemmisítették az ellenség bekerített schneidemühli, február 23-án pedig poznani csoportosítását. Február 16-ától 20-áig a front csapatai a Stargardtól délnyugatra levö körzetben nehéz harcokban elhárították az ellenség erös ellencsapását, és súlyos veszteséget okoztak a 11. német hadseregnek. De az ellenség föeröi nem semmisültek meg, s az északi irányból fenyegetö veszély nem szünt meg. A helyzet súlyosbodásának megakadályozása végett az 1. Belorusz Front jobbszárnyán a lehetö leggyorsabban folytatni kellett a támadást a föerökkel, hogy végleg felszámolják a Kelet-Pomerániában müködö egész ellenséges csoportosítást. Nyilvánvalóvá vált, hogy meg kell változtatni a 2. és az 1. Belorusz Front csapatainak feladatát. Február 15-én Rokosszovszkij, a Szovjetunió marsallja jelentette a vezérkar fönökének a 2. Belorusz Front tevékenységére vonatkozó elképzeléseit. Javaslatának lényege az volt, hogy csökkentsék a hadmüvelet méretét az egész kelet-pomerániai csoportosítás ellen korábban tervezett frontális csapás helyett, a 2. német hadsereg kettészakításával és a tengerhez szorításával kerítsék be az ellenség csapatait. Javasolta, hogy az ellenséges csoportosítás szétzúzására, Köslintöl nyugatra további eröket vessenek be. Ugyanezen a napon Zsukov, a Szovjetunió marsallja, az 1. Belorusz Front parancsnoka engedélyt kért a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásától, hogy az 1. Belorusz Front részt vehessen az ellenség kelet-pomerániai csoportosításának megsemmisítésében. A föhadiszállás egyetértett a frontparancsnokok javaslataival. Hozzájárult, hogy a 19. hadsereget és a 3. gárda-harckocsihadtestet Rokosszovszkij marsall terve szerint használják fel, és parancsot adott az 1. Belorusz Frontnak, hogy a jobbszárnyeröivel menjen át támadásba Falkenburg és Gollnow irányában. A 3. Belorusz Front azt a feladatot kapta, hogy balszárnyával a Visztulától keletre nyomuljon elöre a Danzigi-öböl partjára, és zárja el az ellenség elött a Frische-Nehrung-földnyelv kijáratát. Ez lehetövé tette, hogy a 2. csapásmérö hadsereg felszabadult eröit a balszárnyon alkalmazzák, s ezzel megerösítsék a 2. Belorusz Frontnak a Visztulától nyugatra müködö csapásmérö csoportosítását. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta azt a parancsot kapta, hogy repülögépeivel, tengeralattjáróival és torpedónaszádjaival zavarja az ellenség tengeri közlekedését a Balti-tenger déli részében, és segítse a szárazföldi csapatokat a kelet-pomerániai tengerpart elfoglalásában. A hadmüvelet módosított elgondolása szerint tehát az ellenség kelet-pomerániai csoportosításának kettévágása végett a 2. Belorusz Front balszárnyának a Sepólnótól északra fekvö körzetéböl Köslin irányában, az 1 . Belorusz Frontnak pedig Arnswalde körzetéböl Kolberg felé kellett nagy erejü csapást mérnie. A két front eröinek ki kellett jutniuk a Balti-tenger partjára, és szétvágva a 2. német hadsereget, a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flottával együttmüködésben részenként kellett megsemmisíteniük az ellenséges csoportosítást. Azt tervezték, hogy amint a csapatok elérik a tengert, a 2. Belorusz Front balszárny-csapatait keletnek fordítják, hogy a front többi hadseregével együtt tisztítsák meg az ellenségtöl Pomeránia keleti részét, és vegyék birtokba a Danzigi-öböl valamennyi kikötöjét. Az 1. Belorusz Front csapatai azt a feladatot kapták, hogy foglalják el a tengerpartnak Kolberg és a Pomerániai-öböl közötti szakaszát, és nyugatnak fordulva a Cammin-Zehden szakaszon tisztítsák meg az ellenségtöl az Odera jobb partját. A támadásnak a 2. Belorusz Front sávjában február 24-én, az 1. Belorusz Front sávjában pedig március 1-én kellett megindulnia. Mindkét front légi hadseregének azt a parancsot adták, hogy kísérjék és oltalmazzák a földi csapatokat a támadás folyamán, különösen a föcsapások irányában. A helyzet bonyolultsága ellenére a szovjet csapatok a meghatározott idöre felkészültek a támadásra. B

ár általános eröfölényük jelentéktelen volt, a frontparancsnokságoknak a föcsapások irányában sikerült gyalogságban, harckocsikban és tüzérségben létrehozni a szükséges túleröt. A 2. Belorusz Front sávjában például a föcsapás irányában, 17 kilométer széles arcvonalon a szovjet csapatok gyalogságban háromszorosan, harckocsikban és rohamlövegekben kétszeresen, aknavetökben négy-ötszörösen, lövegekben háromszorosan múlták felül az ellenséget. Ez lehetövé tette a kitüzött feladat végrehajtását: az ellenség védelmének áttörését és a támadás továbbfejlesztését a Balti-tenger felé. Az 1. Belorusz Front jobbszárnycsapatai: a 3. csapásmérö hadsereg, a 61. és a 47. hadsereg, az 1. és 2. gárda-harckocsihadsereg, az 1. lengyel hadsereg, a 2. és 7. gárda-lovashadtest a Ratzenbuhrtól az Oderáig terjedö sávban tevékenykedett. A front többi eröi az Odera mentén helyezkedtek el. A front csapataí aktív harctevékenység közben február végére felkészültek a döntö támadásra. A föcsoportosítás 75 kilométer széles támadási sávjában 18 lövészés egy lovashadosztályt, négy harckocsiés egy gépesített hadtestet, két harckocsiés egy rohamlövegdandárt, hét harckocsiés nyolc rohamlövegezredet, valamint öt áttörö tüzérhadosztályt, továbbá a front többi tüzérés aknavetö egységének, illetve magasabbegységének mintegy 70 százalékát vonták össze. A szovjet csapatok támadásának kezdetéig a kelet-pomerániai csoportosítást, különösen pedig a 2. német hadsereget, a német fasiszta föparancsnokság tartalékából új magasabbegységekkel erösítették meg. Március 1-én a 2. német hadseregnek 18 gyalogos-, két páncélos és egy gépesített hadosztálya, valamint két dandárja volt. E csapatok állományába mintegy 230 ezer fö, 800 harckocsi és rohamlöveg, 300 páncélozott szállító jármü, 4000 löveg és aknavetö, továbbá 20 páncélvonat tartozott. A hadsereg sávjában több mint 600 raktár volt feltöltve különféle katonai felszereléssel és élelmiszerrel. Nem sokkal volt gyengébb a 11. hadsereg sem. Február 25-én a hadsereg törzsét a "Visztula" hadseregcsoport tartalékába osztották be, csapatait pedig beolvasztották a 3. páncéloshadsereg állományába, amely így 11 gyalogos-, egy páncélosés két gépesített hadosztályból, egy dandárból, továbbá sok önálló egységböl és alegységböl állt. A hadsereg mintegy 200 ezer katonát és tisztet számlált. Ezenkívül 700 harckocsi és rohamlöveg, 2500 löveg és aknavetö, továbbá több mint 100 partvédelmi, illetve földi célok elleni tüzvezetésre alkalmassá tett beépített légvédelmi löveg állt rendelkezésre. A csoportosítást 300 repülögép oltalmazta, és támogatták a flottának, valamint a folyami flottillának azok a hadihajói is, amelyek a Pomerániai-öböl és a Stettiner-Haff kikötöiben állomásoztak. A keletpomerániai csoportosítás tartaléka a Stettintöl nyugatra elhelyezett "Swinemünde" hadtestcsoport volt, mely felért egy hadsereggel. A kikötökben és a hajógyárakban 50 tengeralattjáró és mintegy 300 különbözö hajó tartózkodott. A 2. Belorusz Front csapatai február 24-én folytatták a támadást. A csapásmérö csoportosítás áttörte a fövédöövet, és elfoglalta Preis-Friedland városát. A második napon ütközetbe vetették a 3. gárda-harckocsihadtestet, amely meglepésszerü csapással befejezte az ellenséges védelem harcászati övének áttörését, és kijutott a hadmüveleti térségbe. A hadsereg egy nap alatt 40 kilométert nyomult elöre. A 70. hadsereg 4-6 kilométernyi tért nyert. A front többi csapata az ellenség szívós ellenállása miatt nem ért el sikert. Február 26-án a front magasabbegységei 50 kilométer mélyen ékelödtek be az ellenség védelmébe, és 60 kilométerre szélesítették ki az áttörést. A 3. gárda-lovashadtest megkezdte a harcot Neustettinért. A német föparancsnokság azt követelte katonáitól, hogy mindenáron tartsák Pomeránia északi részét, keletröl fedezzék Stettint, és átkarolással fenyegessék a szovjet csapatok északi szárnyát, amely a berlini irányban elérte az Oderát. E parancsot azonban a hitlerista csapatok nem tudták végrehajtani: tovább özönlöttek vissza északnak, a tenger felé. Február 28-án a 70. hadsereg elfoglalta Prechlaut, a 2. és 3. gárda-lovashadtest pedig befejezte a neustettini ellenséges csoportosítás megsemmisítését. Ennek eredményeként az áttörési szakasz 70 kilométerre szélesedett ki. Március 1-töl 3-ig a csapásmérö csoportosítás még lendületesebben támadott, ugyanakkor a jobbszárnyon és az arcvonal közepén levö hadseregek egy helyben maradtak. Március 5-én reggel a szovjet csapatok elfoglalták Köslin városát, a fontos közlekedési csomópontot, húsz kilométer széles szakaszon kijutottak a tengerpartra, és elvágták a 2. német hadsereget a Kelet-Pomerániában levö többi ellenséges erötöl. A hadsereg ellátását most már csak a tengeren, Danzigon és Gdynián keresztül lehetett biztosítani. A szétvert köslini helyörség maradványa a városparancsnokkal együtt megadta magát. Miután a 19. hadsereg kijutott a tengerhez, a hadsereg két lövészhadtestét keletnek fordították, egyet pedig a 2. és a 3. gárda-lovashadtesttel együtt nyugatnak, az ellenség kolbergi csoportosítása ellen, hogy fedezzék a front föeröinek hátát. A 49. és a 70. hadsereg 20-60 kilométerre szorította vissza az ellenséget, 80 kilométer szélesre tágítva a folyosót észak felé. Nagy segítséget nyújtott a földi csapatoknak a hadmüvelet folyamán a 4. légi hadsereg, amely február 24. és március 5. között 8500 felszállást hajtott végre, hogy biztosítsa a front balszárnyán támadó csapásmérö csoportosítás csapatainak tevékenységét. Az 1. Belorusz Front csapatai március 1-én mentek át támadásba. A 3. csapásmérö hadsereg és az 1. lengyel hadsereg csapatai 50 perces tüzérségi és légi elökészítés után megrohamozták az ellenséget, és elfoglalták a fövédöövet. Ugyanezen a napon vetették be az áttörésbe mind a két harckocsi-hadsereget. Az 1. gárda-harckocsihadsereg 20-25 kilométert tört elöre, és megkezdte a Kolberg felé visszavonuló ellenség üldözését, a 2. gárda-harckocsihadsereg azonban csak 5-7 kilométert nyomult elöre. Március 2-án és 3-án az 1. gárda-harckocsihadsereg merész és lendületes manöverrel kettévágta az ellenség 3. páncéloshadseregének védelmét, és elérte Gross Raddow körzetét. Az 1. lengyel hadsereg, kihasználva a 2. Belorusz Front sikerét, északi irányban támadott, keletröl megkerülve a Polzintól délnyugatra védö ellenséges csoportosítást. A szovjet csapatok eröteljes csapásukkal szétzilálták az ellenséget, nagy veszteségeket okoztak neki, és megfosztották attól a lehetöségtöl, hogy átcsoportosítsa eröit. A hitleristák kétségbeesett és értelmetlen kísérleteket tettek, hogy feltartóztassák a szovjet és lengyel csapatok támadását, de az 1. Belorusz Front csapásai miatt kénytelenek voltak visszavonulni észak felé. Buttlar német tábornok tanúsága szerint "ezek a csapatok szörnyü rendetlenségben vonultak vissza, és gyakran összekeveredtek a menekülök oszlopaival". Közben a 61. hadsereg és a 2. gárda-harckocsihadsereg kénytelen volt elhárítani az ellenség nagy harckocsiés gyalogsági eröinek ellenlökéseit Stargard város körzetében. A 47. hadsereg csapatai, amelyek március 2-án mentek át támadásba Altdamm irányában, több napon át szívós harcot vívtak az ellenség fövédöövéért. Március 4-én és 5-én az 1. gárda-harckocsihadsereg, a 3. csapásmérö hadsereg eröinek egy része és az 1. lengyel hadsereg a Polzintól délnyugatra levö körzetben bekerítette a 10. SS-hadtestet, valamint a "Tettau" hadtestcsoportot, a Kolberg (Kolobrzeg)-Deep szakaszon elérte a Balti-tengert, és elvágta annak a másik ellenséges csoportosításnak a visszavonulási útjait nyugat felé, amely Kolbergtöl keletre védett. E csoportosítás több mint 20 ezer embert számlált. A lengyel katonák Kolberg körzetében kitüzték a lengyel nemzeti zászlót a Balti-tenger partjára. A lengyel hadseregnek a Balti-tengerhez történt kijutása alkalmával a Lengyel Hadsereg Politikai Föcsoportfönöksége röplapot adott ki "A lengyel hadsereg a Balti-tengernél" címmel. A röplapon többek között ez állt: ". . . hat év után ismét lengyel zászló leng a tengerparton. Lengyelország visszatér a Balti-tengerhez. Most, hogy visszatér, erösebb mint azelött, elég erös ahhoz, hogy szilárdan megvesse lábát a tengernél. A Balti-tengerért vívott harcban magunk mögött hagytuk az 1939. évi határt. Nem lesz többé Żkorridor®! Lengyelországnak hosszú tengeri határra van szüksége, és ez meg is lesz. Újból meg kell szereznünk a Nyugati Tengerpartot ! . . . Vállvetve a Vörös Hadsereggel elöre SZCZECINBE és BERLINBE"! A lengyel katonák és tisztek nagy lelkesedéssel fogadták ezt a röplapot. Március 5-én a 61. hadsereg elfoglalta Starogardot, az ellenség védelmi csomópontját a stettini irányban. A városban a front csapatai kiszabadították a fogolytáborból a nyugati hatalmak katonáit és az ott örzött szovjet állampolgárokat. Az 1. Belorusz Front csapatai tehát a támadás öt napja alatt 200 kilométer széles sávban áttörték az ellenség kelet-pomerániai csoportosításának védelmét, részekre szakították a 3. német páncéloshadsereget, Polzintól nyugatra bekerítették az ellenség csoportosítását, egy másikat pedig a 2. Belorusz Front csapataival együttmüködésben Kolbergtöl délkeletre, kijutottak a Balti-tenger partjára és a 3. páncéloshadsereg maradványait az Odera torkolatához szorították. A tengerpart elérése után az 1. Belorusz Front föeröi nyugatnak, az Odera felé, a 2. Belorusz Front csapatai pedig keletnek, Danzig irányába fordultak. Az ellenség kelet-pomerániai csoportosításának részekre szakítása után új feladat állt a szovjet csapatok elött: a legrövidebb idön belül fel kellett számolniuk az ellenség elszigetelt csapatait, és meg kellett tisztítaniuk az ellenségtöl a Balti-tenger partját a Visztula és az Odera között. Március 5-én a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása elrendelte, hogy az 1. Belorusz Front ideiglenesen adja át a 2. Belorusz Frontnak az 1. gárda-harckocsihadsereget az 1. lengyel hadsereg harckocsidandárával együtt. Ezzel egyidejüleg a föhadiszállás azt a feladatot adta a 2. Belorusz Frontnak, hogy semmisítse meg az ellenséget Danzig és Stolp körzetében, vegye birtokba Danzig és Gdynia városát, és legkésöbb március 20-ig jusson ki a Balti-tenger partjára (a Danzigi-öböl körzetébe). E feladat végrehajtása érdekében a front jobbszárnycsapatainak folytatniuk kellett a támadást a Visztula bal partján Danzig felé, a balszárny-magasabbegységeinek pedig a Lauenburg-Gdynia irányban. A föhadiszállás parancsa szerint az 1. gárda-harckocsihadsereget és a lengyel harckocsidandárt a front jobbszárnyán, a csapás továbbfejlesztésére kellett bevetni. A tengerpartnak az ellenségtöl való megtisztítása után a frontnak a 3. gárdalovashadtest, a megerödített körletek csapatai és néhány más egység felhasználásával meg kellett szerveznie a deszant elleni védelmet. A kapott feladatnak megfelelöen a szovjet csapatok március 6-án az egész arcvonalon megkezdték a lendületes elönyomulást, csapást mérve északi, északkeleti és keleti irányban. A 2. csapásmérö hadsereg 98. lövészhadteste Anyiszimov altábornagy parancsnoksága alatt befejezte a graudenzi eröd körzetében bekerített csoportosítás megsemmisítését. Az ellenséges csapatok maradványai több mint 5000 fö parancsnokukkal az élen megadták magukat. A fasisztákat pusztítva, a 2. Belorusz Front csapatai március 7-én elfoglalták Gniew és Starogard városokat, a balszárnyon pedig elérték Kolberg keleti szegélyét, és egyesültek az 1. Belorusz Front csapataival. Március 7-ére a szovjet és lengyel magasabbegységek befejezték az ellenség Polzintól délnyugatra bekerített csoportosításának megsemmisítését. Egyes csoportokat, amelyek megkíséreltek kitörni a bekerítésböl, a Treptow alatti erdökben semmisítettek meg. Csupán a kolbergi helyörség állt ellen elkeseredetten. A bekerített kolbergi csoportosítás megsemmisítését az 1. lengyel hadseregre bízták. A lengyel csapatok március 18-án ezt végre is hajtották és elfoglalták a várost, majd a 61. hadsereggel együtt védelemre rendezkedtek be a Balti-tenger partján. Az 1. Belorusz Front többi hadserege az Odera folyó mentén ment át védelembe. A hitleristák csupán Stettin elöterében, Altdamm körzetében tartottak még egy kisebb hídföt, de március 20-ra a szovjet csapatok ezt is felszámolták. A támadás idöszakában az 1. Belorusz Front csapatai több mint 75 ezer német fasiszta katonát és tisztet, továbbá sok ellenséges harci technikai eszközt semmisítettek meg; fogságba ejtettek 27883 katonát és tisztet, és 188 harckocsit és rohamlöveget, 2100 tábori löveget és aknavetöt, 2377 golyószórót és géppuskát, valamint 21787 puskát és géppisztolyt zsákmányoltak. A hitlerista hadvezetés pomerániai terveinek kudarca miatt Himmlert eltávolították a "Visztula" hadseregcsoport éléröl és helyére Heinrici gyalogsági tábornokot nevezték ki. Még sikeresebben támadtak a 2. Belorusz Front csapatai, amelyek az egész arcvonalon üldözték a Danzigi-öböl irányába visszavonuló ellenséget. A szétvert ellenséges csoportosítás maradványai Danzig és Gdynia kikötöjében, valamint a Hel-földnyelven gyülekeztek. A hitleristák reménytelen helyzetükben elkeseredett és fanatikus ellenállást tanúsítottak. Március 16-án, a Hitler föhadiszállásán tartott értekezleten Dönitz, Németország haditengerészeti flottájának föparancsnoka azt javasolta, hogy a Danzigiöböl partjának elvesztése esetén aknákkal zárják el a königsbergi, a pillaui és a danzigi kikötöket, mert ezeket a szovjet naszádok a legnagyobb rombolás ellenére is támaszpontul használhatják fel. Március 22-re a szovjet csapatok Sopottól nyugatra áttörték a danzig-gdyniai megerödített körlet terepszakaszait, kijutottak a Danzigi-öböl partjára, részekre szakították a danzig-gdyniai csoportosítást, és felszabadították Sopot városát. Március 28-án rohammal bevették Gdyniát, a fontos haditengerészeti támaszpontot és a Balti-tenger nagy kikötöjét. A Gdyniáért vívott harcokban a szovjet csapatok mintegy 9000 német katonát és tisztet ejtettek fogságba, továbbá sok fegyvert és különféle katonai felszerelést zsákmányoltak. Március 30-án a szovjet csapatok befejezték a danzigi csoportosítás megsemmisítését, elfoglalták Danzig városát és erödjét, a hitleristák egyik legfontosabb balti-tengeri haditengerészeti támaszpontját. A szovjet csapatok itt több mint 10 ezer ellenséges katonát és tisztet ejtettek fogságba, s 140 harckocsit és rohamlöveget, 358 löveget, 45 tengeralattjárót és sok más anyagot zsákmányoltak. A szétvert csapatok egy részét beleszorították a Visztula torkolatának félig elárasztott körzetébe. A 2. német hadsereg maradványait, amelyeket Gdyniától északra a tengerhez szorítottak, április 4-én megsemmisítették, illetve fogságba ejtették. A Hel-földnyelv és a Visztula deltájában elszigetelt ellenséges csapatok május 9-én megadták magukat. Ebben a hadmüveletben nagy szerepet játszott az 1. gárda-harckocsihadsereg. Az 1945. évi támadó hadmüveletek hozzáértö és sikeres végrehajtásáért a hadsereg parancsnokát, Katukov vezérezredest, a Szovjetunió hösét másodszor is kitüntették az "Arany Csillag"-gal. A kelet-pomerániai feladatok ragyogó végrehajtása után a hadsereget kivonták az ütközetböl, és újra az 1. Belorusz Front állományába osztották be. Gdynia és Danzig felszabadításában részt vett a "Westerplattei hösök" elnevezésü lengyel dandár is. A dandár katonái kitüzték a városok fölé a népi Lengyelország zászlaját. Gdansk és Gdynia felszabadulásának emlékére a városok népi tanácsai Rokosszovszkijt, a Szovjetunió marsallját Gdansk és Gdynia díszpolgárává választották. A Gdyníáért és Danzigért vívott harcokban a 2. Belorusz F ront csapatait a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta támogatta. A flotta azonban csak korlátozott tevékenységet folytatott. A danzigiöbölben bekerített ellenséges csoportosítást torpedónaszádok és tengeralattjárók zárták körül. Hatékonyan müködött a flotta légiereje, amely csapásokat mért az ellenségre a kikötök körzetében, valamint szállítmányaira és hadihajóira a tengeren. Február 10-töl április 4-ig a 2. Belorusz Front csapatai 63577 német katonát és tisztet ejtettek fogságba. Ennél sokkal több fasisztát semmisítettek meg. A front csapatai sok ellenséges harci technikai eszközt pusztítottak el, s 681 harckocsit és rohamlöveget, 267 páncélgépkocsit és páncélozott szállító jármüvet, 569 vontatót, 431 repülögépet, 3470 löveget és aknavetöt, 4649 golyószórót és géppuskát, 61668 puskát és géppisztolyt, 19 páncélvonatot, 277 különbözö hadihajót és 610 löszer-, fegyver-, hadianyagés élelmiszerraktárt zsákmányoltak. A zsákmányolt hadihajók között volt a Gneisenau cirkáló és a Schleswig-Holstein sorhajó is, mindkettö sérült és félig elsüllyesztett állapotban. A hajógyárak sólyáin építés alatt álló 50 tengeralattjáró is a szovjet csapatok birtokába került. Ezenkívül a front csapatai a Vörös Hadseregnek 32170, a szövetségeseknek pedig 251372 katonáját és tisztjét szabadították ki a hadifogságból. 57006 szovjet és 5938 különbözö európai országokba való polgári személy is visszanyerte szabadságát. A kelet-pomerániai támadó hadmüvelet sikerének nagyjelentösége volt. A 2. és az 1. Belorusz Front csapatai szétzúzták a szovjet német arcvonal északi szárnyán müködö nagy ellenséges csoportosítást, és megtisztították az ellenségtöl Kelet-Pomeránia területét, továbbá a Balti-tenger egész déli partvidékét a Visztulától az Oderáig. Ezután nem fenyegette többé veszély azoknak a szovjet csapatoknak a szárnyait, amelyek a berlini irányban elérték az Oderát, továbbá kedvezö feltételek jöttek létre a berlini hadmüvelet végrehajtásához, valamint a harc befejezéséhez Königsberg körzetében és a Samland-félszigeten. Az ellenség kelet-pomerániaí csoportosításának megsemmisítése után felszabadult a 2. és az 1. Belorusz Front 10 hadserege, s ezeket a továbbiakban a berlini irányban használták fel. A keletpomerániai hadmüveletet befejezve a 2. Belorusz Front csapatai és az 1. Belorusz Front jobbszárnyhadseregei megkezdték az elökészületeket, hogy végsö csapást mérjenek a fasiszta Németország fövárosára. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta áttelepítette könnyüeröit a kelet-pomerániai tengerpart körzetébe, kedvezöbb helyzetet foglalt el a Balti-tengeren, és fedezte a tenger felöl a berlini irányban támadó szovjet csapatokat. Ugyanakkor a szovjet csapatok megfosztották az ellenséget legfontosabb haditengerészeti támaszpontjaitól a Danzigi-öbölben, és lényegesen csökkentették számára a Pomerániai-öbölben és az Odera torkolatánál levö kikötök felhasználásának lehetöségeit. A német flotta harci és szállítási tevékenysége tehát nagy nehézségekbe ütközött. A tengerhez szorított kurlandiai és kelet-pomerániai német fasiszta csoportosítás helyzete még súlyosabbá vált. A Danzigi-öböl birtokbavételével a szovjet Fegyveres erök megfosztották a német tengeralattjárókat kiképzési körzetüktöl, s ezáltal megjavult a szovjet és a szövetséges hadiflotta helyzete a tengeren. Churchill a Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottságához intézett üzenetében így méltatta Danzig elfoglalásának jelentöségét az angol flotta szempontjából: ". . . Danzig elfoglalása, illetve a három legfontosabb német tengeralattjáró-támaszpont egyikének ezt követö felszámolása olyan tényezö, mely jelentösen megkönnyíti a Haditengerészeti Minisztérium helyzetét. A német tengeralattjárók hadmüveleteinek oly mértékü felújítása, ahogy azt a hitleristák jósolták, most már nyilvánvalóan lehetetlen . . ." A Vörös Hadsereg és az 1. lengyel hadsereg eröivel végrehajtott sikeres támadás eredményeként felszabadultak Pomorzének a Visztula és az Odera közötti körzetei. A Piasztok (lengyel uralkodóház) Balti-tenger menti ösi földjei Danziggal és Kolberggel együtt visszatértek Lengyelországhoz. A lengyel hazafiak aktív ellenállása a hitleristák hátában, és a lengyel hadsereg harca a szovjet-német arcvonalon megerösítette a lengyel és szovjet nép harci szövetségét és barátságát. A lengyel népjelentösen hozzájárult a fasizmus felett aratott gyözelemhez. A kelet-pomerániai hadmüvelet végrehajtásának idöszakában az 1. Belorusz Front balszárnycsapatai súlyos harcot vívtak a berlini irányban az Odera bal partján, hogy kiszélesítsék a Küstrintöl északra és délre levö, még januárban birtokba vett hídföket. A német fasiszta hadvezetés mindent elkövetett, hogy felszámolja a szovjet hídföket. Több sikertelen ellenlökést és ellencsapást hajtott végre, megkísérelve, hogy visszavesse az 1. Belorusz Front csapatait az Odera jobb partjára. A német tüzérség szakadatlanul lötte, a légierö pedig rendszeresen támadta a hidakat és az átkelöhelyeket. A szovjet csapatok által létesített hidak és átkelöhelyek megsemmisítésére a hitlerista hadvezetés különleges tengeri diverzánsegységeket szervezett, s ezek március 25-én új gyújtóeszközök alkalmazásával megkísérelték az oderai átkelöhelyek megsemmisítését. De az ellenségnek ez a kísérlete kudarccal végzödött. Februárban a hídfök kiszélesítéséért harcoló szovjet csapatok helyzete rosszabbodott, mivel a tábori repülöterek többsége a kezdödö olvadás miatt használhatatlanná vált, és a 16. légi hadsereg repülöi nem tudták megbízhatóan oltalmazni sem az Odera bal partján levö csapatokat, sem pedig az oderai átkelöhelyeket. Miután azonban az 1. Belorusz Front haditanácsának utasítására a légierö hadtápcsapatai a szárazföldi csapatok segítségével sürgösen néhány új, fémmel és téglával fedett felés leszállósávokkal ellátott repülöteret építettek, a 16. légi hadsereg aktív tevékenységbe kezdett, s így a szovjet csapatok számára lehetövé vált, hogy az ellenséges légierö számottevö beavatkozása nélkül harcoljanak a hídfök kiszélesítéséért. A front csapatai, az ellenség szívós ellenállását leküzdve március végére kiszélesítették a hídföket, s Küstrin körzetében, egy nagy hadmüveleti jelentöségü hídföt alakítottak ki, és bekerítették az ellenség küstrini csoportosítását. Március 27-én a német fasiszta hadvezetés utolsó kísérletet tett, hogy megjavítsa csapatai helyzetét Küstrin alatt. E napon a németek öt hadosztálynyi erövel újabb ellencsapást mértek, azzal a céllal, hogy Küstrinnél áttörjék a bekerítés gyürüjét. Buttlar német tábornok, történész azonban maga is elismeri, hogy "a gondos elökészítés ellenére, a többször is megismételt rohamok mind megtörtek az oroszok bevehetetlen védelmén". Az ellencsapás kudarca miatt Hitler leváltotta beosztásából Guderian vezérezredest, a német szárazföldi erök vezérkari fönökét, és helyébe Krebs gyalogsági tábornokot nevezte ki. Az Odera menti szívós harcokban tehát az 1. Belorusz Front csapatai a folyó jobb partján felszámolták a hitleristák megerödített hídföit és kiszélesítették saját hídföiket, s ezzel kedvezö feltételeket teremtettek a következö támadáshoz a berlini irányban. Miközben az 1. és a 2. Belorusz Front szétzúzta a hitleristákat Kelet-Pomerániában, az 1. Ukrán Front csapatai végrehajtották az alsóés felsö-sziléziai támadó hadmüveleteket (4. sz. térkép). E hadmüveletek célja az volt, hogy vereséget mérjenek az ellenség sziléziai csoportosítására (a "Közép" hadseregcsoportra), kijussanak a Neisse folyóhoz, kedvezö állásokat foglaljanak el a következö, a Berlin és Drezda elleni csapásokhoz, és északról átkarolják a Csehszlovákiában müködö ellenséges csapatokat. Január végén, Sziléziában, az 1. Ukrán Front támadási sávjában a következö helyzet alakult ki. Az 1. Ukrán Fronttal szemben, az Odera mentén, a Schörner vezérezredes parancsnoksága alatt álló "Közép" hadseregcsoport kötelékébe tartozó 4. páncéloshadsereg, 17. hadsereg és az 1. páncéloshadsereg védett. Az ellenségnek hadmüveleti tartalékai nem voltak. A német fasiszta hadvezetés azonban a nyugati arcvonalról és a saját tartalékából átdobott csapatokkal rövid idö alatt nagy eröket összpontosított Sziléziában. Február 13-án az ellenségnek az 1. Ukrán Front müködési sávjában 16 gyalogoshadosztálya, két könnyü gyalogoshadosztálya, egy síhadosztálya, négy páncélosés két gépesített hadosztálya, hét hadosztály-harccsoportja, egy páncélosdandárja és egy hadtestcsoportja (a "Breslau" csoport) volt. Ezekkel az erökkel próbálta megállítani a hitlerista hadvezetés a szovjet csapatok további elönyomulását az Oderától Németország belsejébe. A januári harcokban az 1. Ukrán Front csapatai jelentékeny veszteségeket szenvedtek, új egységek és magasabbegységek viszont nem érkeztek az arcvonalba. Az utánszállítási útvonalak igen hosszúra nyúltak. A front fö ellátó állomásai a Visztulától keletre maradtak, s ez nehézségeket okozott a csapatok anyagi-technikai biztosításának megszervezésében. Az aktív harctevékenységet azonban ennek ellenére feltétlenül folytatni kellett, nehogy az ellenség lélegzethez jusson. Konyev, a Szovjetunió marsallja, az 1. Ukrán Front parancsnoka új támadást határozott el, hogy meghiúsítsa a hitleristáknak azt a tervét, hogy az Odera mentén szilárd védelmet szerveznek. Elhatározását a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása jóváhagyta. A frontparancsnokság az alsó-sziléziai hadmüvelet végrehajtása érdekében egy hét alatt átdobta csapatait a sziléziai iparvidékröl a frontjobbszárnyára. A hadmüvelet elökészítésének idöszakában a front csapatai megjavították állásaikat. Február 8-ra befejezödött a hadmüvelet elökészítése. Ezen a napon a front jobbszárny-csapatai (a 3. gárdahadsereg, a 13., az 52. és a 6. hadsereg, valamint a 4. és 3. gárda-harckocsihadsereg) a 2. légi hadsereg repülöinek támogatásával a Breslautól északra levö oderai hídföböl csapást mértek Cottbus irányában, és 60 kilométeres arcvonalon áttörték az ellenség erösen megerödített állásait az Odera mentén. Három nap alatt a csapatok 150 kilométerre szélesítették ki az áttörést, és 60 kilométert nyomultak elöre. A továbbiakban szétverték az ellenség harcba vetett tartalékait, bekerítették Glogau erödváros 18 ezer fönyi helyörségét, elfoglalták Liegnitz városát, Alsó-Szilézia egyik közigazgatási központját, a német csapatok erös támpontját és fontos közlekedési csomópontját. A front jobbszárnyán a harckocsiés lövészcsapatok átkeltek a Bober folyón, és elönyomultak a Neisséhez. Február 14-én az 5. gárdahadsereg Breslaut délröl megkerülve Ohlau (Olawa) körzetéböl csapást mért északnyugati irányban, és másnap a 6. hadsereggel (amely északnyugatról mért csapást Breslaura) együttmüködve bekerítette a várost és annak 40 ezer fönyi helyörségét. A Glogauban bekerített német fasiszta csapatok április 1-ig álltak ellen, a breslaui csoportosítás felszámolása pedig május 6-án fejezödött be. A front csapatainak támadását a 2. légi hadsereg hatékonyan támogatta. A 6. gárda-bombázórepülöhadtest repülöi Polbin vezérörnagynak, a Szovjetunió hösének parancsnoksága alatt rendszeresen támadták a visszavonuló ellenséget, biztosítva a földi csapatok elönyomulását. Február 11-én Polbin tábornok egy PO-2-es repülögépcsoport élén harcfeladatra indult, hogy Breslau külvárosában megsemmisítsen egy erös ellenséges ellenállási csomópontot. Az objektumot az ellenség légvédelmi tüzérsége zárótüzzel védte. Polbin ennek ellenére zuhanórepülést hajtott végre, hogy pontosan a célba találjon. Ez volt 158. harci felszállása. A német légvédelmi tüzérek valamennyi lövegük tüzét az élgépre összpontosították. Polbin repülögépét teliTalálat érte, a gép kigyulladt és lezuhant. A bátor repülö hösi halált halt. 1945 áprilisában, halála után másodszor is kitüntették a Szovjetunió hösét megilletö "Arany Csillag"-gal. Február 24-én a front jobbszárnyhadseregei elérték a Neissét, torkolatától a Penczicháig terjedö szakaszon. Ezzel az 1. Ukrán Front csapatai birtokba vették egész Alsó-Sziléziát, s behatoltak Brandenburg német tartományba, jobbszárnyukkal pedig egyvonalba kerültek az 1. Belorusz Front magasabbegységeivel. A szovjet csapatok hadmüveleti helyzete a berlini irányban megjavult. Ezenkívül, a szovjet csapatok átkarolták az ellenség felsö-sziléziai (oppelni) csoportosításait, és átvágták azt a vasútvonalat, mely ezt a csoportosítást összekötötte Berlinnel. A Berlin és Szilézia közötti vasúti összeköttetés helyreállítására, és hogy egyesüljön a Glogauban bekerített csoportosításával, az ellenség március 3-án Lauban körzetéböl ellencsapást mért Glogau irányába. Ezt azonban a front csapatai visszaverték. Sziléziában a Vörös Hadsereg a fasiszták által kényszermunkára hurcolt emberek tízezreinek adta vissza szabadságát. Március 20-áig az 1. Ukrán Front csapatai 91300 szovjet és 22500 külföldi állampolgárt szabadítottak ki a fogságból. Miután a szovjet csapatok Németország területére léptek, a német fasiszta hadvezetés megkísérelte, hogy az egész lakosságot, valamint a külföldi munkásokat és hadífoglyokat Sziléziából és Brandenburgból Németország központi körzeteibe szállítsa. A német lakosság, amelyet a náci propaganda megijesztett a "bolsevista rémtettek"-röl szóló híresztelésekkel, nyugatra menekült. Anna Hanke glogaui lakos a következöket mondotta : "Még emlékezni is szörnyü arra, hogy mi történt a városban a kiürítés idején. Mindenki az állomásra rohant. Mindenki arra törekedett, hogy minél több holmit vigyen magával. Az asszonyok és a gyerekek sírtak. Az állomáson óriási tömeg gyült össze. Óránként újabb csoportok érkeztek a környezö falvakból, és mindenki a leggyorsabban az Oderán túlra akart utazni." A szovjet katonai közigazgatás adatai szerint április közepén, Sziléziának a szovjet csapatok által elfoglalt területén csak 620 ezer német lakos volt. A visszavonulás egyre jobban aláásta a német katonák és tisztek erkölcsi szellemét. Egyesek megszöktek a harcmezöröl, mások elrejtöztek az erdökben és a ligetekben. A csapatok oszlopai rendetlenül vonultak vissza, a harc vezetése akadozott. Egyre többen szöktek meg, s mind gyakoribbá vált, hogy nemcsak egyes katonák és tisztek, hanem egész alegységek is önként megadták magukat. Glogau körzetében például a megerödített körlet 3. zászlóalja, a parancsnokkal az élén még a város bekerítése elött megadta magát. A német fasiszta hadsereg katonái, akik a megszállt országokban hozzászoktak a rabláshoz és az eröszakoskodáshoz, most a német lakosságot is fosztogatni kezdték. Emiatt a hitlerista föhadiszállás kénytelen volt külön parancsokat kiadni. Az egyik parancs, amelyet Keitel írt alá, megállapítja : "A rendelkezésünkre álló jelentések szerint a katonák a kiürített helységekben, a birodalomnak a harccselekmények övezetébe esö részein saját német honfitársaik ellen a legsúlyosabb büncselekményeket követték el. Rávetették magukat a kiürített lakosság vagyonára és tartalékaira, és kirabolták az elhagyott lakásokat. A parancsnokok pedig nemcsak hogy nem harcoltak ez ellen, hanem gyakran maguk is részt vettek a szégyenletes cselekményekben." A felsö-sziléziai helységek utcáin a fosztogatást tiltó plakátokat, jelszavakat és parancsokat függesztettek ki. "Most nem Oroszországban és nem Lengyelországban vagyunk" emlékeztette katonáit a német hadvezetés a röplapokon és az újságokban, hogy visszatartsa öket a helyi német lakosság kirablásától. A fegyelem megszilárdítása végett a német fasiszta hadvezetés büntetö rendszabályokat foganatosított. Az elsö vonalban harcoló csapatok mögött záróosztagokat állítottak fel, s ezek minden katonát és tisztet feltartóztattak, aki hátrafelé ment. Azokat, akik megfutottak a harcmezöröl, a helyszínen agyonlötték. A csapataikat önkényesen visszavonó tiszteket halállal büntették. Az ezredparancsnokokat a hadbíróságot megilletö teljhatalommal ruházták fel, és jogot kaptak az ítélet azonnali végrehajtására. Különösen szigorú rendszabályokat alkalmaztak a szovjet csapatokhoz átszökött katonákkal szemben. A hitleristák a gyávák és szökevények közé sorolták azokat a németeket is, akiknek elegük volt a háborúból, és nem akartak tovább harcolni a nácizmusért. Az ilyen németek agyonlövését a hitlerista hadvezetés rendszeresen közzétette a sajtóban. A német fasiszta vezetés megkövetelte katonáitól, hogy minden eszközzel harcoljanak a szovjet harckocsik ellen. Azokat a katonákat, akik akár csak egy harckocsit is kilöttek, kitüntetésre terjesztették fel. Hitler parancsot adott, hogy minden katonát a vaskereszt lovagkeresztjével kell kitüntetni, aki közelharceszközökkel hat szovjet harckocsit megsemmisít. 1945 februárjában megnövekedett a harcba vetett Volkssturm-alakulatok száma. Ezeknek az alakulatoknak a harcképessége alacsony színvonalon állt, bár a német hadvezetés mindent elkövetett, hogy növelje harcértéküket. Március 19-én Hitler parancsot írt alá, amelyben elrendelte, hogy a német fasiszta csapatok visszavonulása során Németország katonai és gazdasági objektumait le kell rombolni. A parancs hangsúlyozta: "Meg kell semmisíteni minden katonai berendezést, híradó eszközt, ipari és gazdasági berendezést és a birodalom területén levö minden értéket, amelyet az ellenség jelenleg, vagy a jövöben felhasználhat." Március 23-án Bormann, a pártkancellária fönöke, a területek gauleitereit bízta meg a rombolások irányításával. A városokat megsemmisítve Hitler és klikkje mit sem törödött a német néppel. "Ha a háborút elveszítjük mondotta Hitler -, úgy a nép is elpusztul. Ez a sors elkerülhetetlen . . ." A szovjet csapatok gyors elönyomulása azonban megakadályozta a hitleristákat abban, hogy lerombolják német Szilézia ipari üzemeit, köztük a hadiüzemeket is, amelyek egészen a Vörös Hadsereg megérkezéséig müködtek. Március 15-én az 1. Ukrán Front csapatai megkezdték az alsó-sziléziai támadó hadmüveletet. A hadmüvelet elgondolása az volt, hogy az Oppelntöl északra és délre létrehozott csoportosítások találkozócsapásokat mérnek, megkerülik, bekerítik és megsemmisítik az ellenség oppelni csoportosítását, s kijutnak a csehszlovák határra. Az egyik csoportosításnak (a 21. és 4. harckocsihadsereg, az 5. gárdahadsereg 34. gárda-lövészhadteste és a 4. önálló gárda-harckocsihadtest) Grottkau körzetéböl délnyugati irányban kellett támadnia, a másiknak (az 59. és 60. hadsereg, a 7. gárda gépesített hadtest és a 31. harckocsihadtest) pedig a Ratibortól északra levö körzetböl nyugat felé kellett csapást mérnie. Mindkét csoportosítás 90 perces tüzérségi elökészítés után kezdte meg a támadást. A szovjet csapatok 22 kilométer széles szakaszon áttörték az ellenség megerödített védelmének két övét, és Neustadt felé, találkozó irányokban fejlesztették tovább a támadást. Március 18-án az Oppelntöl délnyugatra levö körzetben bekerítettek, majd teljesen megsemmisítettek négy gyalogoshadosztályt, egy gépesített hadosztály eröinek egy részét, több önálló ezredet és önálló zászlóaljat, egy tüzérezredet, valamint kilenc tüzérosztályt. A támadás során különösen kitünt a Leljusenko vezérezredes 4. harckocsi-hadserege, amiért március 17-én a gárda címmel tüntették ki. Március 20-ra a támadó csapatok 110 kilométerre szélesítették ki az áttörés arcvonalát, 50 kilométert nyomultak elöre, elérték a Szudéták elöhegyeit, több szakaszon átlépték a német-csehszlovák államhatárt, s Csehszlovákia területére értek. A hadmüvelet folyamán a front csapatai elfoglalták Neustadt és Ratibor városokat, a fontos útcsomópontokat és ipari központokat, s március 17-én elérték a Strelen-Neisse-Opava terepszakaszt. Ezekben a harcokban az 1. Ukrán Front csapatai több mint 40 ezer hitleristát semmisítettek meg, 14 ezret pedig fogságba ejtettek. Ezenkívül kilöttek, illetve harcképtelenné tettek 280 harckocsit és rohamlöveget, valamint 600 különbözö ürméretü tábori löveget, továbbá 57 harckocsit és rohamlöveget, 400 löveget és aknavetöt, több mint 1000 golyószórót és géppuskát, 13700 puskát és géppisztolyt, 21 repülögépet, 3000 gépkocsit, 75 különbözö katonai raktárt, 5000 lovat és 1520 vagont, illetve mozdonyt zsákmányoltak. A Strelen-Neisse-Opava terepszakasz elérésével az 1. Ukrán Front csapatai megszüntették azt a veszélyt, hogy az ellenség délröl oldalazó csapást mér a front csapataira, és meghiúsították az ellenségnek azt a kísérletét, hogy felszabadítsa a bekerített breslaui helyörséget. Neisse város elfoglalásával a szovjet csapatok megfosztották a német fasiszta hadvezetést attól a lehetöségtöl, hogy felhasználhassa azt a haránt vasútvonalat, amely a "Közép" és a "Dél" hadseregcsoport közti összeköttetést biztosította. Létrejöttek tehát a kedvezö feltételek ahhoz, hogy a szovjet csapatok csapást mérjenek az ellenségre a drezdai és a prágai irányban. Ebben az idöben befejezödött a 2. lengyel hadsereg megalakítása Swierczewski altábornagy parancsnoksága alatt. Február végén a lengyel föparancsnokság parancsára a 2. lengyel hadsereget az 1. Belorusz Front állományába osztották be, és Pomerániába csoportosították át. A hadsereg a menetvonala mentén megsemmisítette a szétvert ellenséges csapatoknak az erdökben rejtözö maradványait. A hadsereg egyik zászlóalja részt vett Poznan felszabadításában. Késöbb, március 19-én a 2. lengyel hadsereget a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának rendeletére az 1. Ukrán Fronthoz osztották be. Március végén a lengyel csapatok 300 kilométeres menet után megérkeztek Breslau, Leszno és Krotoszyn körzetébe, s megkezdték a felkészülést a berlini hadmüveletre. Óriási politikai jelentösége volt annak, hogy a 2. lengyel hadsereget Lengyelországnak a Visztulától nyugatra fekvö területére csoportosították át. Az 1945 januárjában a hitlerista megszállás alól felszabadult lengyel lakosság saját szemével is láthatta, hogy milyen erös az új lengyel hadsereg. Az 1. Ukrán Front alsóés felsö-sziléziai sikeres támadó tevékenységének nagy jelentösége volt a berlini, a drezdai és a prágai irányban kibontakozó további támadás szempontjából. A sziléziai harcok során a szovjet csapatok leküzdötték az ellenség jól megerödített védelmi terepszakaszát az Oderánál, ahol a hitleristák fel akarták tartóztatni a szovjet csapatokat. A sziléziai támadás idöszakában a front csapatai 28 német hadosztályt szétvertek, ötöt pedig megsemmisítettek, ezenkívül fontos hadiipari üzemektöl fosztották meg az ellenséget. A német hadvezetés elhatározta, hogy a szovjet-német arcvonal más szakaszairól nagy eröket dob át Sziléziába. Ez megkönnyítette az ellenség szétzúzását KeletPomerániában, Magyarországon és Ausztriában. Március végére az 1 . és 2. Belorusz Front, valamint az 1 . Ukrán Front csapatai tehát kijutottak a Baltitenger partjára, valamint az Odera és a Neisse folyóhoz. A Vörös Hadsereg a lengyel csapatokkal együttmüködésben Kelet-Pomerániában és Sziléziában szétzúzta a hitleristákat, és teljesen felszabadította Lengyelországot a német fasiszta megszállás alól. Az 1 . Belorusz Front csapatai Küstrin körzetében fontos hadmüveleti hídföt létesítettek, s kedvezö helyzetet foglaltak el a berlini hadmüvelethez, amelynek a célja a berlini német csoportosítás megsemmisítése és a fasiszta Németország fövárosának elfoglalása volt. 3. A felszabadított Lengyelországban Miután befejezödött Lengyelország felszabadítása a német fasiszta hódítók uralma alól, a forradalmi átalakulás a Visztulától nyugatra esö területeken is megkezdödött. Akárcsak az ország keleti körzeteiben, itt is létrehozták a népi hatalom szerveit, végrehajtották a földreformot, kibontakozott a forradalmi mozgalom, és erösödött a reakció elleni harc. A lengyel állam újjáalakításában fontos szerepet játszott a Lengyel Munkáspárt, amely a többi demokratikus párttal és szervezettel egységfrontot alkotott. A Lengyel Munkáspárt tevékenységét megkönnyítette az, hogy Lengyelország területén tartózkodott a Vörös Hadsereg, a lengyelek felszabadítója. A forradalmi fordulat, hangsúlyozta Bierut, azért vált lehetövé, mert a munkásosztály vezette lengyel dolgozó tömegeknek ". . . a Vörös Hadsereg személyében osztályszövetségesük volt, amely nemcsak a szabadságot hozta meg a hitleristák által leigázott népnek, hanem a magajelenlétével megbénította a reakció táborát, és megfosztotta attól a lehetöségtöl, hogy fegyverek segítségével leszámoljon a forradalmi mozgalommal". A Vörös Hadsereg lendületes támadása megakadályozta a fasisztákat abban, hogy Lengyelországot a "kiégett föld" övezetévé változtassák. A Vörös Hadsereg parancsnokai már a harcok alatt intézkedtek a fontos objektumok megmentésére. A villanytelepeken, a gyárakban, az üzemekben, a vízszivattyúknál, a távbeszélö-központoknál, a raktáraknál és a bankokban fegyveres örséget állítottak fel. A Danzig bevételét követö napon 18 bank és takarékpénztár, 28 ipari üzem és 10 élelmiszerraktár örzését szervezték meg. A szovjet parancsnokságok Lengyelországban az élelmiszerés más raktárak százait mentették meg a kirablástól és felgyújtástól. Mégis óriási volt a rombolás. A hitleristák megsemmisítettek és megrongáltak 14 ezer ipari üzemet, 85 ezer kézmüipari mühelyt, és a parasztgazdaságok tízezreit gyújtották fel. Varsót romhalmazzá változtatták. Ott, ahol az arcvonal több hónapig állt, az emberek földkunyhókban bújtak meg. A jószágokat a hitleristák kiírtották vagy Németországba szállították. A szarvasmarha-állomány csupán a 34 százalékát tette ki a háború elöttinek, a lóállomány pedig 40 százalékra csökkent. A mezögazdasági felszerelés nagy részét használhatatlanná tették. Lengyelország összes háborús veszteségét 49,2 milliárd dollárra becsülik. A nemzeti jövedelem 1945-ben csupán 38,2 százalékát tette ki az 1938. évi, amúgy is igen alacsony nemzeti jövedelemnek. Különösen nagy volt az emberveszteség. 6028000 lengyel állampolgár pusztult el, vagyis az ország lakosságának több mint 22 százaléka. A Lengyel Köztársaság Ideiglenes Kormánya, amely a széles néptömegekre és mindenekelött a munkásosztályra, valamint a Szovjetunió önzetlen segítségére támaszkodott, hozzáfogott a fasiszta megszállás következményeinek felszámolásához. A Lengyel Munkáspárt kezdeményezésére még a szovjet csapatok támadása elött megfelelö intézkedésekkel igyekeztek megakadályozni, hogy a megszállók megsemmisítsék és kirabolják az üzemeket, a gyárakat és a középületeket. Evégett 1944 novemberében valamennyi demokratikus párt képviselöiböl megalakították az úgynevezett operatív csoportokat, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy közvetlenül a támadó hadsereg nyomában haladva, megszervezzék a közigazgatást és a gazdasági irányítást, s biztosítsák a nemzeti vagyon megóvását a rombolástól és rablástól. Az ipar területén müködö operatív csoportok mellett különleges mezögazdasági operatív csoportokat is szerveztek. Ezek az általános feladatok végrehajtása mellett felkutatták a mezögazdasági szakembereket, és elökészítették a földesúri földek felosztását. Különleges csoportokat küldtek agitációs és propagandamunkára. 1944 decemberében a Lengyel Munkáspárt Dabrowa vajdasági és felsö-sziléziai bizottsága az összes pártszervezethez intézett felhívásában ezt írta : "Tekintettel arra, hogy közeledik a felszabadulás pillanata, minden szervezetben ki kell dolgozni . . . a terveket az állami intézmények, az önkormányzati intézmények és a közmüvek kézbevételére. A helyi katonai parancsnokságokkal egyetértésben elö kell készíteni az állambiztonsági milícia megalakítását . . . A milíciának parancsot kell adni, hogy irgalom nélkül löjék agyon az állami tulajdont és az elmenekült németek vagyonát fosztogató személyeket. A Lengyel Munkáspárt ama jelszavát, hogy meg kell örizni és a dolgozóknak kell átadni az üzemeket, a többi demokratikus pártok és haladó társadalmi-politikai csoportok is támogatták. A Dabrowaimedence és Felsö-Szilézia csaknem minden üzemében, gyárában és ércbányájában megalakították az üzemi bizottságokat, s ezek megakadályozták, hogy az ellenség tönkretegye a vállalatokat, a termelést, megsemmisítse a nyersanyagot és a berendezést. Felsö-Szilézia felszabadítása után néhány nappal, Aleksander Zawadzki, a szilézia-dabrowai vajdaság vezetöje mondotta: "Ha mi ma elmondhatjuk, hogy ilyen rövid idö alatt tettünk valamit, ez az önök érdeme a bányászok és fémmunkások, a mérnökök, a technikusok és az alkalmazottak, a vasutasok, a városi villamosvasút, a posta és a távírda dolgozói, a tanítók, a tanárok és az orvosok érdeme akik a felszabadulás örömteli, de nehéz elsö napjaiban megakadályozták, hogy elárasszák vízzel a bányákat, és kioltsák a kohókat." Az ipari üzemek megmentéséért indított tömegmozgalom kiterjedt Lódzra, a lódzi vajdaságra, a varsói ipari körzetre és más felszabadult területekre is. A munkások maguk hozták létre a közigazgatási szerveket, a helyi igazgatási szerveket, és helyreállították a közmüveket. Ez a tömegmozgalom lett az egyik legfontosabb eleme a néphatalom megerösítéséért és a forradalmi átalakítások véghezviteléért vívott általános politikai harcnak. Az operatív csoportok tevékenységének és a munkásosztály kezdeményezésének eredményeként a nagyipar és részben a középipar is gyakorlatilag állami ellenörzés alá került. A Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának februári plénuma határozatot hozott, hogy a felszabadított területeken ideiglenes állami irányítás alá kell vonni az egész nagyipart és a középipart, a közlekedést és a bankokat. Ez a határozat a kapitalista tulajdon felszámolását és a szocialista forradalom gazdasági feladatainak végrehajtását jelentette. A népi hatalom eröteljes intézkedéseket tett a szétzilált gazdaság rendezésére, a fö iparágak, a közlekedés, a híradás, a kereskedelem gyors helyreállítására és a pénzügyek stabilizálására. Pénzreformot hajtottak végre, melynek során kivonták a forgalomból a bankjegyek több mint 65 százalékát, és bevezették az egységes lengyel zlotyt. Ezekkel az intézkedésekkel a kormánynak sikerült elejét vennie az inflációnak. Az egész országban az áruk többségére egységes árakat állapítottak meg. A munkások óriási lelkesedéssel láttak hozzá az üzemek helyreállításához. A varsói villanyerömü például, amelyet a hitleristák csaknem teljesen leromboltak, 1945 áprilisában már áramot szolgáltatott. A lódzi textilgyárakban 1945. február 1-én összesen csak 882 ember dolgozott, március 1-én viszont 10308, április 25-én pedig, amikor nyersanyag érkezett a Szovjetunióból, már 72176. A szilézia-dabrowai vajdaságban a széntermelés 1945. áprilistól augusztusig több mint 2,5-szeresére növekedett. A szilárd fütöés energiabázis megteremtése megkönnyítette mind az ipar, mind a közlekedés helyreállítását. 1945 tavaszán a munkanélküliség veszélye megszünt, söt néhány iparágban, föleg a köszénbányászatban, munkaeröhiány mutatkozott. 1945 elején a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága felhívással fordult a munkásokhoz, hogy az ország minden üzemében és gyárában hozzák létre az üzemi bizottságokat. Ebben az idöszakban, amikor az ipar központi irányító apparátusa még éppen hogy csak létrejött, az üzemi bizottságok foglalkoztak a termelés megszervezésével, nyersanyagés fütöanyag-ellátásával. A Lengyel Munkáspárt tagjai az elsök voltak azok között, akik a nehéz körülmények között helyreállították az ipart. 1945. január 17-én Varsó felszabadításának napján az Ideiglenes Kormány kiegészítette a földreform végrehajtását a felszabadított területeken elrendelö dekrétumot. Amint valamely körzetben megszüntek a harcok, a kormány megbízottai és a munkásbrigádok nyomban odautaztak, s megalakították a helyi hatalmi szerveket, és a parasztokkal együtt felosztották a földesúri földeket. 1945 februárjában a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága utasította valamennyi pártszervezetet: a földreform végrehajtását a tavaszi vetés idejére fejezzék be, hogy a lengyel parasztok és mezögazdasági munkások a vetési kampány idején a volt földesúri földeket, már mint a sajátjukat szántsák fel és vessék be. A központi bizottság figyelmeztette a pártszervezeteket arra, hogy a földreform a reakció elkeseredett ellenállásával találkozik; ezért azt nem lehet a régi közigazgatási apparátus eröivel végrehajtani "anélkül, hogy erre a legszélesebb paraszti tömegeket mozgósítanák, anélkül, hogy a földosztás végrehajtását a parasztok és mezögazdasági munkások kezébe ne adnák, továbbá anélkül, hogy a legöntudatosabb városi munkások ebben ne segítenének a parasztoknak". A földreformot a reakcióval vívott elkeseredett harc közben valósították meg. A reakciós földalatti szervezetek ijesztgették a parasztokat, és felszólították öket, hogy ne vegyék birtokba a földesúri földeket, amíg az emigráns kormány vissza nem tér az országba. A Stronnictwa Ludowa nevü parasztpártban a kulák elemek igyekeztek magukhoz ragadni a vezetést. E párt vajdasági ülésén Lódzban több küldött a kulákság álláspontját képviselve ellenezte a földek átadását a parasztoknak, bár az ülés egyetértett az Ideiglenes Kormány parasztpolitikájával. Fokozódott a reakciós földalatti mozgalom terrortevékenysége a Lengyel Munkáspárt és a néphatalom szervei ellen. A reakciós bandák megtámadták a földreform végrehajtására kiküldött megbízottakat, gyilkolták a munkásbrigádok tagjait, és a földhöz juttatott parasztokat. De a reakció nem tudta meghiúsítani, söt még csak fékezni sem tudta a földreform végrehajtását. A paraszttömegek aktivitása, a munkásbrigádok segítsége és a földreform végrehajtására kiküldött megbízottak határozott tevékenysége biztosította a párt és a néphatalom feladatainak gyors és helyes végrehajtását. A földesúri földek felosztása következtében az újonnan felszabadított területeken, föleg a poznani és a pomorzei vajdaságban lényegesen megváltozott a mezögazdaság struktúrája. A törpebirtokos és föld nélküli parasztok száma jelentösen csökkent, a középparasztok száma viszont megnövekedett. Felszámolták a földesúri földtulajdont, és csökkent a kulákok kezén levö földterület. A dolgozó parasztok a saját tapasztalataik alapján gyözödtek meg arról, hogy a népi hatalom az ö hatalmuk, a munkásosztály pedig szövetségesük és barátjuk. A reakcióval vívott harcban tehát megedzödött a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetsége, nött a népi hatalom és a Lengyel Munkáspárt tekintélye. A földreform végrehajtásán kívül az Ideiglenes Kormány egyik legfontosabb feladata az volt, hogy a Lengyelországhoz visszatért nyugati területeket benépesítse és bekapcsolja az ország életébe. E területek Lengyelországgal való egyesítésével Gdansk és Szczecin (Stettin) kikötöjén keresztül Lengyelország kijáratot kapott a tengerre. A nyugati területek ipari vállalatai a népi állam kezébe kerültek. Ez az állam gazdasági pozícióinak megerösödését jelentette, s megkönnyítette a társadalmi és politikai élet demokratizálásáért folytatott további harcot. A nyugati területek bekapcsolását az ország életébe megnehezítette az, hogy az ottani ipari üzemeket és közlekedési vonalakat a visszavonuló hitlerista csapatok erösen megrongálták. A 9255 iparvállalat, illetve kézmüipari mühely közül több mint 6700-at nem lehetett azonnal üzembe helyezni, mert nagyjavításra szorultak. A falun is súlyos volt a pusztítás. A nyugati részek gyors benépesítésétöl és gazdasági fellendítésétöl nagyban függött a lengyel állam fejlödése. A nyugati részek tényleges birtokbavétele csapás volt a lengyel és külföldi reakció ama számításaira, hogy ezek a földek sohasem lesznek a lengyeleké. A nyugati részek gazdasági felhasználása 1945 tavaszán kezdödött. A kormánymegbízottak operatív csoportjai a lengyel állam nevében átvették a felszabadított területeket. Utánuk nyomban megérkeztek a központi vajdaságokból áttelepítettek elsö csoportjai, valamint azok a lengyelek, akik a Szovjetunióból tértek haza. A Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának plénuma 1945 májusában határozatba foglalta a következöket: "Minden párttagnak világosan kell látnia, hogy az áttelepítés kérdésének helyes megoldásától és az áttelepülteknek a visszatért területeken való jó berendezkedésétöl függ államunk ereje és népünk jövöje . . ." A központi bizottság szükségesnek tartotta, hogy 1945. július 1-ig legalább 25 ezer párttagot irányítsanak a nyugati területekre. A párt kampányt indított a nyugati területekre való áttelepülés érdekében. A Lengyel Munkáspárt és a népi hatalom felhívására megkezdödött a munkások, a parasztok és az értelmiségiek áttelepülése az ország nyugati vidékeire. Közép-Lengyelország munkásai védnökséget vállaltak a nyugati részek vállalatai felett. A közép-lengyelországi "anya"-vállalatoktól munkásokból, alkalmazottakból és müszaki-technikai dolgozókból álló brigádokat indítottak a nyugati "leány"vállalatokhoz. Az áttelepülés a közlekedési problémák, az elhelyezési és élelmezési hiányosságok miatt óriási nehézségekkel járt. A reakciós elemek mindenképpen akadályozni igyekeztek az áttelepülést, és olyan hireket terjesztettek, hogy a nyugati területeket nem fogják átadni Lengyelországnak, mert a nyugati hatalmak ezt nem engedik meg. Ezenkívül banditatámadásokat szerveztek az áttelepülök ellen. 1945 nyaráig mégis több mint 240 ezer ember költözött a nyugati területekre. Ez azonban csak a kezdetét jelentette a lengyel dolgozók által elvégzendö nagy munkának. A Lengyel Munkáspárt minden figyelmét a lengyelországi népi hatalom megszilárdítására fordította. A párt a lángoló hazafiság és internacionalizmus, a népi Lengyelország iránti odaadás szellemében nevelte tagjait. A Lengyel Munkáspárt hála a nép körében élvezett nagy tekintélyének gyorsan tömegpárttá nött. 1945 februárjában a Lengyel Munkáspárt plénumán Wladislaw Gomulka megállapította : "Pártunk politikai elörelátása, egészséges tradíciói, részvételünk Lengyelország építésében és pártunk munkás, marxista jellege lehetövé tette, hogy a mi pártunk álljon a lengyel nép élére." A végbement társadalmi átalakulást jellemezve, a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának plénuma leszögezte: "A földreform a falun és a gazdasági élet átépítése a városban, mélyreható népi., demokratikus fordulat volt, amely összefüggött a nemzeti felszabadító harccal. Ez a harc a munkások, a parasztok és a dolgozó értelmiség harca volt a megszállók, valamint a nagykapitalisták és a földbirtokosok ellen, a falusi burzsoázia és a kulákság, továbbá a városi középburzsoázia egy részének egyidejü semlegesítésével." Anglia és az Egyesült Államok uralkodó körei minden erövel igyekeztek megakadályozni Lengyelországban a társadalmi és gazdasági átalakulást, hogy megörizzék a talajt a lengyel reakció számára. Churchill például azt javasolta Rooseveltnek, együttesen hassanak a szovjet kormányra, hogy "elejét vegyék a varsói kormány ama további elvi jelentöségü törvényhozói, illetve közigazgatási intézkedéseinek, amelyek Lengyelország társadalmi, alkotmányos, gazdasági vagy politikai helyzetét érintik". De Roosevelt tisztában volt vele, hogy egy ilyen lépés az egész világ szemében úgy tüntethette volna fel az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát, mint a társadalmi reformok ellenségeit és a reakció védelmezöit. Miután biztosította az angol miniszterelnököt, hogy Lengyelországgal kapcsolatos céljaik azonosak, és csupán taktikai kérdésekben nem egyeznek a nézeteik, Roosevelt lebeszélte Churchillt az általa javasolt követelések felvetéséröl. Félt attól a vádtól, hogy amennyiben "megkísérlik megállítani a földreform végrehajtását, akkor a lublini lengyelek azt mondhatják, hogy ök, és csakis ök védik a parasztokat a nagy földbirtokosoktól". Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia uralkodó körei annál inkább törekedtek Lengyelországot az új szovjetellenes "egészségügyi kordon" fö láncszemévé változtatni, minél világosabbá vált, hogy az eröviszonyok a nemzetközi küzdötéren a demokrácia és a szocializmus javára fognak megváltozni. Alighogy aláírták a Lengyelországra vonatkozó jaltai határozatokat, az angol-amerikai körök máris szabotálni kezdték végrehajtásukat. A Lengyelországgal foglalkozó, Jaltában létrehozott tanácskozó bizottság amerikai és angol tagjai úgy értelmezték a jaltai határozatokat, hogy joguk van az imperialista hatalmak akaratától függö kormányt ráeröszakolni a lengyel népre. Bár a krími konferencia kimondta, hogy a leendö Nemzeti Egység Kormányának magvává a lengyel Ideiglenes Kormánynak kell válnia, Harriman és Kapp, a tanácskozó bizottság tagjai megkísérelték, hogy tudomást se vegyenek e kormány létezéséröl. A lengyel Ideiglenes Kormány olyan mérvü átalakítására törekedtek, amely a kormány felszámolását és új reakciós kormánnyal való felváltását eredményezte volna. Harriman még azt a kijelentést is megkockáztatta: lehetséges, hogy az Ideiglenes Kormány tagjai közül egyáltalán senki sem fog bekerülni a Nemzeti Egység Kormányába. A nyugati hatalmak képviselöi jogot követeltek maguknak arra, hogy a leendö lengyel kormány összetételéröl való tanácskozás céljából korlátlan számban hívhassanak meg embereket Lengyelországból és Londonból, függetlenül attól, hogy mi a véleményük a krími konferenciának a lengyel kérdésben hozott határozatairól, és milyen magatartást tanúsítanak a Szovjetunióval szemben. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia "megfigyelöket" szándékozott küldeni Lengyelországba, noha erröl egyáltalán nem volt szó a krími konferencia határozataiban. Az angol-amerikai fél ilyen alaptalan követelései miatt a bizottság munkája zsákutcába jutott. 1945. április 1-én megérkezett az Egyesült Államok elnökének és Nagy-Britannia miniszterelnökének egyidejü diplomáciai jegyzéke. A szovjet kormányhoz intézett üzeneteikben ugyanezt az álláspontot védelmezték, amelyet az angol és az amerikai küldöttek a bizottságban képviseltek. Az ezekre az üzenetekre adott válasz hangsúlyozta: "A szovjet kormány abból indul ki, hogy a krími értekezlet határozatainak értelmében olyan lengyel politikusokat kell meghívni tanácskozásra, akik elöször, elismerik a krími értekezlet határozatait, a Curzon-vonallal kapcsolatos határozatot is beleértve, és másodszor, ténylegesen törekszenek arra, hogy baráti kapcsolatokat létesítsenek Lengyelország és a Szovjetunió között. A szovjet kormány ragaszkodik ehhez, mert a szovjet csapatoknak Lengyelország felszabadításáért böségesen kiontott vére, és az a tény, hogy a legutóbbi 30 év folyamán az ellenség kétszer is felhasználta Lengyelország területét az Oroszországba való betörésre mindez kötelezi a szovjet kormányt arra, hogy a Szovjetunió és Lengyelország között baráti viszony álljon fenn." A krími konferencia határozatait azonban angol-amerikai részröl továbbra is szabotálták. A Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának májusi plénuma ezzel kapcsolatban megállapította: "A krími konferencián a lengyel Ideiglenes Kormány kibövítésének megoldására létrehozott szovjet-angolamerikai bizottság vitája nem más, mint a lengyel reakció, valamint az ezt más országokban támogató reakciós erök tevékenységének eredménye. Ez utóbbiak a lengyel reakció segítségével szeretnék a maguk pozícióit megszilárdítani." A krími konferencia után a reakció táborában megkezdödött az erök átcsoportosítása. Az emigráns kormány és a vele kapcsolatban álló lengyelországi reakciós illegális körök továbbra is azon a véleményen voltak, hogy a Szovjetunió és a lengyel Ideiglenes Kormány ellen fegyveres harcot kell folytatni. A lengyel reakció e része abban reménykedett, hogy az antifasiszta koalíción belül összetüzésre kerül sor, kitör a háború a Szovjetunió és a nyugati hatalmak között. A csödbejutott politikusok ezekre a számításokra alapozták terveiket. A reakció magában Lengyelországban elkeseredetten ellenállt a demokratikus és társadalmi átalakításoknak. 1945 januárjában, az Armia Krajowa feloszlatása után, a terrorista tevékenységet a Vörös Hadsereg és a demokratikus állam aktív tényezöi ellen a "NE" "Niepodlegiosc" (Függetlenség) nevü új illegális szervezet folytatta, Okuliczki tábornokkal az élén. A lengyel reakciós szervezetek bünös tevékenységének ezrével estek áldozatul a Lengyel Munkáspárt tagjai, az államapparátus dolgozói, a földreform végrehajtói, a munkásbrigádok tagjai, valamint a lengyel hadsereg katonái és tisztjei. A "NE" banditái diverzáns cselekményeket hajtottak végre a Vörös Hadsereg hátában, felderítési adatokat gyüjtöttek, továbbá szovjet katonákat és tiszteket gyilkoltak. 1945 márciusában a Vörös Hadsereg elhárító szervei letartóztatták a reakciós földalatti szervezet 15 vezetöjét és Okuliczki tábornokot. Okuliczki letartóztatása nagy vihart váltott ki a reakciós sajtóban. Ez megmutatta, milyen óriási jelentöséget tulajdonított a nemzetközi reakció az általa vezetett ellenforradalmi szervezetnek. Churchill emlékirataiban "a lengyel földalatti mozgalom legértékesebb képviselöinek" nevezte Okuliczkit és cinkosait. A "NE" felszámolása után az aknamunkát az úgynevezett Delegatura szil zbrojnih (A fegyveres erök képviselete), késöbb pedig az új reakciós katonai politikai szervezet a WIN Wolnose i Niepodlegiose (Szabadság és Függetlenség) folytatta. Más volt a feloszlatott Armia Krajowa, föleg pedig az ennek kötelékébe tartozó Chlopski-zászlóaljak egyszerü tagjainak álláspontja. Sokan közülük megtagadták a fegyveres harc folytatását, kiléptek az illegalitásból és leadták fegyvereiket. A reakciós mozgalom néhány képviselöje, föként a Stronnictwa Ludowa jobboldali vezetöi, valamint a WRN Wolnose, Równose, Niepodlegiose (Szabadság, Egyenlöség, Függetlenség) jobboldali szocialista szervezet fökolomposai arra a következtetésre jutottak, hogy a népi hatalmat nem lehet csak illegális fegyveres harccal megdönteni. Ezért elhatározták, hogy legális harcot is indítanak. A lengyel reakciónak ez a része az ország felszabadítása után új tervet dolgozott ki az aknamunka folytatására. E terv lényege az volt, hogy meg kell kísérelni a behatolást az Ideiglenes Kormányt támogató demokratikus pártokba és szervezetekbe, s a nyugati hatalmak segítségére, valamint a még müködö fegyveres földalatti osztagok terrorista tevékenységére támaszkodva, meg kell szerezni a gyözelmet a választásokon. A Stronnictwa Ludowa jobbszárnya és a WRN reakciós jobboldali szocialista szervezet vezetösége kilépett az illegalitásból, és csatlakozott a Stronnictwa Ludowa, illetve a PPS (Lengyel Szocialista Párt) demokratikus pártokhoz. E pártokon belül éles politikai harc kezdödött a reakciós és a demokratikus elemek között, s ez odáig fajult, hogy néhány szervezetben a szakadás veszélye fenyegetett. A Stronnictwa Ludowa nevü pártban a jobboldaliaknak sikerült megszerezniük a vezetö posztokat. E párt március végén tartott lódzi értekezletén a demokratikus vezetök mellett több jobboldali politikust is beválasztottak a párt vezetöségébe, a párt elnöke pedig Stanislaw Banczik lett, aki késöbb aktívan együttmüködött Mikolajczykkal. A Lengyel Szocialista Pártban is hasonló volt a helyzet. "A WRN-féle elemek, akik a Lengyel Szocialista Párthoz tartoznak ugyan, de azzal nem asszimilálódtak mondotta Wladislaw Gomulka, a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának februári plénumán -, nyomást akarnak gyakorolni erre a pártra, és a háború elötti, régi álláspontra kívánják visszataszítani. Ennek a kísérletnek az a célja, hogy újjáélesszék azokat a régi, káros hagyományokat, amelyeket ez a párt elvetett, mielött a demokratikus nemzeti front kötelékébe lépett volna." Ugyanakkor a reakció megörizte az illegális fegyveres osztagokat, hogy állandó terror alatt tartsa a lakosságot, fokozza a politikai bizonytalanságot, akadályozza az Ideiglenes Kormány munkáját, s lehetöséget biztosítson magának arra, hogy támogassa a maga embereit a leendö Nemzeti Egység Kormányában. A lengyel reakció a maga eröinek zömét Mikolajczyk körül összpontosította. Mikolajczyk alkalmas volt erre, mert öt az emigráns kormány végleg csödbe jutott reakciósaival ellentétben "demokratának" és a Szovjetunióval való megegyezés hívének lehetett nevezni, minthogy még 1944 novemberében kilépett ebböl a kormányból. Ezenkívül Mikolajczyk 1945 áprilisában Churchill tanácsára nyilatkozott, amelyben formálisan elismerte a krími értekezlet Lengyelországra vonatkozó határozatait. Így tehát neki a többieknél nagyobb esélye volt rá, hogy bekerül a Nemzeti Egység Kormányába. Mikolajczyk az Egyesült Államok és Nagy-Britannia uralkodó köreinek teljes támogatását élvezte. Churchill minden kínálkozó alkalmat felhasznált arra, hogy szimpátiáját nyilvánítsa iránta. Lengyelország határain túl is kimagasló lengyel politikusnak nevezte öt, söt "az egyetlen fénynek, mely Lengyelország számára világít." Churchill dicséretei annyira mértéktelenek voltak, hogy még az emigráns tábor politikusai is úgy tekintették Mikolajczykot, mint az angol kormány ügynökét. A háború elött Mikolajczyk igen népszerü volt a jómódú parasztok körében, söt ök jobban ismerték nevét, mint bármely más emigráns politikusét. A reakciós propaganda valamiféle Mikolajczyk-kultuszt akart teremteni az országban. A reakció, a gazdasági nehézségekre spekulálva arról igyekezett meggyözni a parasztokat, a kispolgárságot és az értelmiséget, hogy csak a gazdag nyugati országok támogatását élvezö Mikolajczyk visszatérésével kezdödik majd meg a gyors gazdasági stabilizáció, és akkor ömleni fog a dollár és a font sterling Lengyelországba. A reakciós elemek terrorista tevékenységre buzdították a földalatti fegyveres szervezeteiket, ugyanakkor azzal vádolták a Lengyel Köztársaság Ideiglenes Kormányát, hogy képtelen rendet és nyugalmat teremteni az országban. Ezenkívül megkísérelték, hogy gyülöletet szítsanak a lakosságban a Vörös Hadsereggel szemben, azt a rágalmat terjesztve, hogy a szovjet csapatok állítólag csak azért tartózkodnak az országban, mert azt szovjetizálni akarják, és a Szovjetunióhoz akarják csatolni. S ennek az ellenséges propagandának volt is bizonyos sikere. A gazdasági nehézségek, a krími határozatok végrehajtásának elhúzódása, a reakciós földalatti mozgalom terrorja, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányának a Lengyel Köztársaság Ideiglenes Kormányával szemben tanúsított nyilvánvalóan ellenséges magatartása olyan körülményeket teremtett, amelyek között a lakosság bizonyos rétegei (a kispolgárság, az értelmiség egy része és a jómódú parasztság) nem bizonyultak elég szilárdnak az ellenséges propagandával szemben. Károsan hatottak azok a hibák is, amelyeket a Lengyel Munkáspárt egyes szervezetei, valamint az Ideiglenes Kormány egyes szervei a demokratikus blokk más pártjaival való együttmüködést illetöen szektás türelmetlenségükkel, a törvényesség és a közigazgatási elöírások megsértésével elkövettek. A Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának májusi plénuma, a lengyelországi politikai helyzetet elemezve,

leszögezte: "Annak következtében, hogy bizonyos pártszervek és egyes párttagok szektás magatartást tanúsítanak a széles alapokon nyugvó demokratikus front megszervezésének eszméjével szemben, s leegyszerüsítik a haladó történelmi folyamatokat . . . olyan helyzet állt elö, hogy a lengyel nép bizonyos társadalmi rétegeinek egy része nem bizonyult eléggé ellenállóképesnek a reakciós agitációval szemben. A lakosság e részén a kivárás hangulata és olykor az Ideiglenes Kormánnyal szembeni bizalmatlanság lett úrrá, ami föleg a krími konferencia ama határozatára vezethetö vissza, amely szerint az Ideiglenes Kormány bázisát, részben az országban, részben külföldön élö demokratáknak a kormányba való bevonásával ki kell szélesíteni. A kivárási hangulat leküzdésének és a tartós politikai stabilizáció megteremtésének legföbb akadályai a különféle szektás irányzatok, amelyek a párt politikai és gazdasági tevékenységében egyaránt megfigyelhetök." A májusi plénum ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy feltétlenül harcolni kell a Lengyel Munkáspárt egyes tagjainak revizionista és opportunista magatartása ellen. Lengyelországban a belpolitikai helyzet 1945 április-májusában bonyolult volt. A nyugati hatalmak uralkodó körei megpróbálták kihasználni a fiatal lengyel állam nehézségeit, és éppen ezekben a hónapokban különösen erös nyomást gyakoroltak a lengyel kérdésben. Ebben világosan megmutatkozott, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia uralkodó körei a vitás kérdéseket nem a Szovjetunióval való megegyezéssel, hanem diktatórikus módszer segítségével és fenyegetéssel akarják megoldani. Az angol-amerikai politika fordulatát számottevöen meggyorsította Roosevelt halála, illetve az új elnök, Harry Truman hivatalba lépése, aki az amerikai politika legreakciósabb és legagresszívabb irányzatát képviselte. Az új elnök, elsö politikai tevékenységeként megvizsgálta a lengyel kérdést. Truman legközelebbi munkatársaival folytatott beszélgetése során kijelentette: "El van szánva rá, hogy kemény lesz az oroszokkal szemben." Az elnök hangsúlyozta, hogy ha a lengyel kérdést nem az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kívánságainak megfelelöen oldják meg, úgy "Amerikának az Egyesült Nemzetekhez való csatlakozásáról szóló egyezményt nem fogja elfogadtatni a szenátussal". Az amerikai elnök állásfoglalását Churchill messzemenöen helyeselte. Az angol kormányfö 1945. április 25-én Edenhez írt levelében ez olvasható: "Feltételezem, hogy az új elnök nem engedi meg, hogy a szovjetek megijesszék öt." Truman elnök és Churchill miniszterelnök továbbra is kitartott a lengyel Ideiglenes Kormány olyan átszervezése mellett, ami gyakorlatilag e kormány felszámolását, és új, az angol-amerikai imperialistáknak megfelelö kormánnyal való felváltását jelentette volna. A szovjet kormányhoz intézett üzeneteikben azzal fenyegetöztek, hogy amennyiben a lengyel kérdést nem az angol-amerikaiak javaslatai alapján oldják meg, úgy ez "beláthatatlan következményekkel" fog járni. A szovjet kormány határozottan meghiúsította, hogy teljesen elfogadhatatlan és a krími konferencia határozataival ellentétes követeléseket eröszakoljanak a Szovjetunióra és a Lengyel Köztársaságra, és tiltakozott az amerikai és az angol kormány módszerei ellen. E feszült helyzetben, a nemzetközi reakció fondorlatai ellenére, szüntelenül fejlödtek a szovjet-lengyel baráti kapcsolatok. Az új élet építésében, a gazdaság helyreállításáért folytatott harcban Lengyelország dolgozói a Szovjetunió óriási segítségére támaszkodtak. A szovjet kormány, figyelembe véve a lengyel Ideiglenes Kormány kérését, anyagi-technikai segítséget nyújtott Lengyelországnak. 1945 januárjában a két kormány megállapodott, hogy a Szovjetunió 50 millió rubel kölcsönt ad Lengyelországnak, továbbá 10 millió dollárt a külkereskedelem céljaira. Ugyanakkor a Szovjetunió 60 ezer tonna gabonát adott a felszabadult Varsó lakosságának. Február közepén a szovjet kormány Lengyelországba irányított 45020 tonna szenet, mintegy 3000 tonna kerozint, 280 ezer tonna motorolajat, 6000 tonna sót és 60 tonna teát. Áprilisban Lengyelország 150 ezer szarvasmarhát és juhot, 8000 tonna húst és 1000 tonna zsírt kapott a Szovjetunióból. Ezenkívül Lengyelország rendelkezésére bocsátottak 20 ezer tonna textilnyersanyagot és 100 ezer darab bört azzal a feltétellel, hogy a késztermék 50 százalékát a Szovjetuniónak adja el. 1945. március 2-án egy szakértökböl álló küldöttség látogatta meg Varsót, élén Hruscsovval. A Varsó újjáépítésében részt vevök nagygyülésén Hruscsov kijelentette: "Nem kétséges, hogy a lengyel nép újjáépíti és még szebbé teszi fövárosát. A Szovjetunió ehhez nagy segítséget nyújt." A szovjet és a lengyel nép életbevágó érdekei azt követelték, hogy a két nép közti barátság minden tekintetben megszilárduljon. A lengyel nép saját tapasztalatai alapján gyözödött meg arról, hogy Lengyelországnak szilárd szövetségre van szüksége a Szovjetunióval. A dolgozók egyhangúan azt követelték a kormánytól, hogy kössön barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerzödést a Szovjetunióval. Ez a követelés válasz volt az angol-amerikai imperialisták cselszövéseire, akik a demokratikus Lengyelország elszigetelésére törekedtek. 1945. április 21-én Moszkvában aláírták a Szovjetunió és a Lengyel Köztársaság közti barátsági, kölcsönös segítségnyújtási és a háború utáni együttmüködésröl szóló egyezményt. Az egyezményben mindkét fél kifejezte azt a szilárd eltökéltségét, hogy a teljes és végsö gyözelemig folytatják a fasiszta Németország elleni harcot, s kötelezték magukat, hogy "minden rendelkezésükre álló eszközzel katonai és más segítséget nyújtanak egymásnak". Az egyezményben jelentös helyet szántak a Szovjetunió és Lengyelország közötti háború utáni együttmüködés kérdéseinek. Az egyezmény hangsúlyozta, hogy a szovjet és a lengyel nép biztonságának érdekei megkövetelik a két nép barátságának fenntartását és megszilárdítását. Mindkét fél kötelezte magát az együttmüködés fokozására, az önállóság és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elveinek kölcsönös tiszteletben tartása alapján, s arra, hogy a háború után is mindent elkövet a közös ellenség bármiféle agressziójának elhárítására. Az egyezmény a Szovjetunió és Lengyelország széles körü együttmüködését irányozta elö a gazdasági és kulturális kapcsolatok továbbfejlesztése, valamint a két ország gazdaságának helyreállítása érdekében. Ez az egyezmény annak a hagyományos lengyel--szovjet barátságnak a talaján jött létre, amely évtizedeken át segítségül szolgált e népeknek a nemzeti és társadalmi felszabadulásért vívott harcukban. A Szovjetunió és Lengyelország együttmüködési és kölcsönös segélynyújtási egyezménye azt jelentette, hogy egységes front jött létre mindenféle imperialista agresszió ellen. Meghiúsult a nemzetközi imperializmusnak az a terve, hogy a Szovjetunióval szemben továbbra is a régi, szovjetellenes "egészségügyi kordon" politikáját folytatja. Az egyezmény megkötése megszilárdította a demokratikus Lengyelország Ideiglenes Kormányának belés külpolitikai pozícióit. Ezt még az imperialista országok sajtója is kénytelen volt elismerni. Az angol sajtó "diplomáciai csapásnak" nevezte a szovjet-lengyel egyezményt, és megállapította, hogy ez az egyezmény még jobban megszilárdítja a varsói kormány helyzetét. A New York Times azt írta, hogy az egyezmény "megmutatja a szövetségeseknek a San Franciscó-i konferencia elöestéjén a Szovjetuniónak azt a meggyözödését, hogy Lengyelország teljesen egyenjogú ország, amelynek megfelelö kormánya van, és méltó a Szovjetunióval való teljes szövetségre." A Szovjetunió és a Lengyel Köztársaság közötti egyezmény bosszúságot és riadalmat váltott ki az Egyesült Államok és Nagy-Britannia uralkodó köreiben. De sem az angol-amerikai nyomás, sem pedig a londoni emigráns lengyel kormány féktelen szovjetellenes rágalmai nem akadályozhatták meg a szovjet-lengyel barátság fejlödését. A Szovjetunió testvéri segítségére támaszkodó lengyel demokratikus erök el voltak szánva arra, hogy a régi burzsoá-földesúri állam romjain felépítik az új népi demokratikus Lengyelországot. 4. A harcok befejezése Kelet-Poroszországban. Königsberg bevétele Február 10-én megkezdödött a kelet-poroszországi hadászati hadmüvelet második, utolsó szakasza : a tengerhez szorított német fasiszta "Észak" hadseregcsoport szétzúzásának befejezése. Az "Észak" hadseregcsoport állományába a "Samland" hadmüveleti csoport és a 4. hadsereg tartozott. A "Samland" csoport a Samland-félszigeten és Königsberg körzetében védett, a 4. hadsereg pedig Königsbergtöl délre a heilsbergi megerödített körlet állásaira támaszkodva a tengerparton egy 180 kilométer széles és 50 kilométer mély hídföt tartott megszállva. (3. sz. térkép.) A heilsbergi megerödített körlet volt a Kelet-Poroszország területén kiépített általános erödítményrendszer legerösebb része. Ebben a körletben 911 vasbeton tüzfészket és nagyon sok fa-föld erödöt építettek, továbbá harckocsik és gyalogság elleni akadályokat telepítettek. Ebben az idöben az ellenség kelet-poroszországi csoportosítása 32 hadosztályt (27 gyalogos-, két páncélosés három gépesített hadosztályt), két csoportot és egy dandárt számlált. Közülük a 4. hadsereg állományába 23 hadosztály, két csoport, egy dandár, két önálló ezred, öt önálló zászlóalj, továbbá számos szakcsapat és Volkssturm-egység tartozott. A tengerhez szorított és a szovjet csapatok által három elszigetelt csoportra vágott német fasiszta csapatok hadmüveleti helyzete kedvezötlen volt : a Németországgal való szárazföldi összeköttetésüket elvágták, ezért az ellátásuk nagy nehézségekbe ütközött. Különösen nehéz helyzetben voltak a Königsberg körzetében müködö csapatok. Ezeket a Frisches-Haff öböl partján (Königsbergtöl délnyugatra) levö kikötökön keresztül lehetett ellátni. Légi összeköttetésük Németországgal a szovjet légierö aktív tevékenysége következtében szintén megszakadt. Az ellenség kelet-poroszországi csoportosítását azonban nem sikerült teljesen elszigetelni. A pillaui, rosenbergi és a brandenburgi kikötökön, valamint a königsbergi tengeri csatorna kikötöin keresztül a tengeren továbbra is összeköttetést tartott Németország északi körzeteivel. Ezeket a tengeri utakat azonban a szovjet haditengerészeti erök és a légierö állandóan támadta. A Kelet-Poroszországban müködö német fasiszta csapatok feladata az volt, hogy szívósan védjék az elfoglalt terepszakaszokat, minél tovább nagy szovjet eröket kössenek le, és akadályozzák meg azok átdobását a berlini irányba. Emellett különös jelentöséget tulajdonítottak a pillaui és a königsbergi haditengerészeti kikötök védelmének. Február 5-én a német föparancsnokság föhadiszállásán külön értekezletet tartottak. A föhadiszállás azt követelte a csapatoktól, hogy javítsák meg helyzetüket Königsberg és Pillau körzetében, mert e körzetek "a kelet-porosz hadszíntér létfontosságú ütöerei". A hitlerista föhadiszállás ebben az idöszakban az egyik legfontosabb feladatnak azt tartotta, hogy helyreállítsa a kelet-poroszországi csoportosítás szárazföldi összeköttetését a königsbergi és pillaui kikötökkel. A kelet-poroszországi harcok befejezésére a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság bizonyos szervezési intézkedéseket tett. A 3. Belorusz Front állományából kivették a 43. és a 39. hadsereget, a 11. gárdahadsereget, az 1. harckocsihadtestet, továbbá más harckocsi-, tüzér-, légvédelmi tüzér, és müszaki magasabbegységeket, illetve egységeket és átadták az 1. Balti Frontnak. Az 1. Balti Frontnak azokat a hadseregeit, amelyek Kurlandiában müködtek, a 3. légihadsereg kivételével átadták a 2. Balti Frontnak. Február 10-én az 1. Balti Front törzse megérkezett Königsberg körzetébe. Ugyanide települtek át a 3. légi hadsereg repülöcsapatai is. Az 1. Balti Front parancsnoka Bagramjan hadseregtábornok, a haditanács tagja Rudakov altábornagy, a törzsfönök pedig Kuraszov vezérezredes volt. A front azt a feladatot kapta, hogy elöször zúzza szét a németek samlandi, majd königsbergi csoportját. A 3. Belorusz Front állományába az 5., a 28. és a 31. hadsereg, a 2. gárdahadsereg, az 1. légi hadsereg, a 2. gárda-harckocsihadtest, valamint a 2. Belorusz Front állományából átadott 50., 3. és 48. összfegyvernemi és 5. gárda-harckocsihadsereg tartozott. A frontnak összesen 63 hadosztálya volt. A front csapatai a hadosztályok számát tekintve 2,7-szeresen, a létszámot illetöen azonban csak legfeljebb 1,5-szeresen múlták felül az ellenséget. Február 9-én a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása megparancsolta a 3. Belorusz Frontnak, hogy legkésöbb február 20-25-ig fejezze be az ellenség Königsbergtöl délre müködö 4. hadseregének (heilsbergi csoportjának) a megsemmisítését. Az 1. és 2. Balti Front csapataival együttmüködö Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta feladata az volt, hogy légierejével mérjen összpontosított csapásokat Liepája, Pillau és Danzig kikötöjére, e kikötök bejáratainál létesítsen aknazárat, s támadja az ellenség szállítmányait és hadihajóit a tengeren. Csernyahovszkij hadseregtábornok, a 3. Belorusz Front parancsnoka elhatározta, hogy a német fasiszta csapatok heilsbergi csoportjára találkozó irányokban mér csapásokat. Az 5. gárda-harckocsihadsereg azt a feladatot kapta, hogy szorítsa vissza az ellenséges eröket a Frisches-Haff öböl partjáról, és akadályozza meg, hogy kivonják öket a Frische-Nehrung földnyelvre. Az 1. légi hadseregnek az volt a feladata, hogy összpontosított légicsapásokkal semmisítse meg a fasiszták élöerejét és technikai eszközeit, és a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta légierejével, valamint az 1. Balti Front 3. légi hadseregével együttmüködésben akadályozza meg, hogy az ellenség csapatait a tengeri útvonalak felhasználásával ellássa vagy kivonja a harcból. A 3. Belorusz Front nehéz körülmények között támadott. Az egy hónapon át megszakítás nélkül vívott elkeseredett harcok kimerítették a csapatokat. A januárban az ellenség védelmének áttörésekor elszenvedett nagy veszteségek csökkentették átütöerejüket, személyi kiegészítést viszont minthogy a hadászati tartalékokat elsösorban a berlini irányban alkalmazták nem kaptak. A csapathadtáp lemaradt, és nem tudta idejében biztosítani a front szükségleteit. Február elsö napjaiban hóviharok tomboltak. A hömérséklet mínusz 15-20 Celsius-fokra süllyedt. A hóvastagság elérte a 20-50 centimétert. Az utakon való mozgás igen nehézzé vált. Külön alegységeket kellett kijelölni az utak megtisztítására. Február közepén megkezdödött az olvadás. A havazást esök követték. A földutak járhatatlanná váltak. Azok a repülöterek, amelyeknek nem volt szilárd talajuk, víz alá kerültek. Az ellenség csapatai, amelyek elöre megszállták a heilsbergi megerödített körlet védelmi terepszakaszait, rendkívül szívós ellenállást tanúsítottak. A csapatok elkeseredett és hosszadalmas harcokba bonyolódtak. Nem sikerült az ellenséget részekre szakítani. Az erökkel manöverezö német fasiszta csapatok a heilsbergi megerödített körlet terepszakaszaira támaszkodva hosszú ideig feltartóztatták a támadó csapatokat, majd visszavonultak a közbeesö védelmi terepszakaszokra, hogy megakadályozzák egyes csoportjainak mély átkarolását és bekerítését. A hitleristák a védelmi tevékenység idöszakában sok hidrotechnikai berendezést (csatornát, töltést, szivattyúállomást) leromboltak, és elárasztották az állásaikkal szomszédos terepszakaszokat. Ezért a támadó hadseregek csak lépésröl lépésre tudtak tért nyerni, s naponta legfeljebb 1,5-2 kilométert nyomultak elöre. Eközben az 1. Balti Front csapatai ugyancsak szakadatlan harcokat vívtak a Samland-félszigeten és Königsberg elöterében, de feladataikat nem tudták teljesen végrehajtani. Az ellenség fokozta védelmi tevékenységét. Ezért a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása február 17-én utasította a frontparancsnokot, hogy ne forgácsolja szét eröit, hanem elsösorban a Samland-félszigetet tisztítsa meg az ellenségtöl. A föhadiszállás elrendelte a frontparancsnoknak, hogy e feladat végrehajtására vesse be föeröit, és Königsberg körzetében csak annyi csapatot hagyjon, amennyi a szilárd ostromzárhoz szükséges. A hadmüveletet február 20-27. között kellett végrehajtani. A samlandi csoport megsemmisítése után a front eröit Königsberg ellen szándékoztak felhasználni. A 3. Belorusz Frontnak a heilsbergi ellenséges csoport megsemmisítését legkésöbb március 22-ig be kellett fejeznie, és március 28-án meg kellett kezdenie a hadmüveletet az ellenség königsbergi csoportjának megsemmisítése végett. A 3. Belorusz és az 1. Balti Front harcának összehangolásával a föhadiszállás Vaszilevszkijt, a Szovjetunió marsallját, a vezérkar fönökét bízta meg. Ebben az idöben a német fasiszta hadvezetés azonban elhatározta, hogy a Samland-félszigeten támadó tevékenységet kezd. Ellencsapást készített elö a Königsbergtöl délre müködö szovjet csapatok ellen, hogy áttörje a königsbergi ostromzárat, helyreállítsa a szárazföldi összeköttetést Königsberg és a pillaui kikötö között, és Königsbergtöl délre kiszélesítse azt a folyosót, mely Kelet-Poroszország fövárosát a heilsbergi csoporttal összekötötte. Február 17-én Hitler föhadiszállása azt követelte a csapatoktól, hogy gyorsítsák meg a königsbergi ostromzár áttörését, és ezért Königsbergböl és a Samland-félsziget területéröl mérjenek találkozó csapásokat a Frisches-Haff öböl északi partja mentén. A tengerpart mentén müködö fasiszta csapatokat Pillau körzetéböl a Speer vagy a Lützow cirkálónak, a königsbergi tengeri csatorna körzetéböl pedig két nehéz úszó tüzérségi ütegnek és a Drache kiképzö hadihajónak kellett tüzérségi tüzzel támogatnia. Az 1. Baltí Front csapatai a Samland-félszígeten nehéz helyzetbe kerültek. A német "Samland" hadmüveleti csoportot feltöltötték. A "Kurlandia" hadseregcsoportból a Samland-félszigetre dobták át a 93. gyalogoshadosztályt. Pillau körzetében az ellenség cirkálókat és úszó tüzérségi ütegeket összpontosított, és ezek tüz alá vették a Königsbergtöl nyugatra levö szovjet csapatokat. Február 19-én, vagyis az 1. Balti Front támadásának megkezdésére kijelölt idöpont elött egy nappal, a német fasiszta csapatok Königsbergtöl nyugatra két meglepésszerü csapást mértek. Az egyiket Fischhausen körzetéböl keleti irányban, Königsberg felé 70 harckocsi, valamint a tábori és a hajótüzérség támogatásával három gyalogoshadosztály, több önálló gyalogezred és zászlóalj mérte. A másik találkozócsapást Königsbergböl nyugati irányban két páncélosés egy gyalogoshadosztály mérte, az erödtüzérség támogatásával. Háromnapos elkeseredett harc után az ellenség csapatai visszaszorították a part mentén harcoló szovjet csapatokat, és létrehozták a folyosót, amely biztosította az összeköttetést a königsbergi és a samlandi csoport között. Ez nemcsak megkönnyítette az ellenségnek a königsbergi helyörség ellátását, hanem azt is lehetövé tette, hogy még mintegy két hónapig tartsa magát. A königsbergi ostromzár áttörésének elsösorban az volt az oka, hogy az 1 . Balti Frontnak nem állt rendelkezésére elegendö erö és eszköz, föleg löszer (a csapatoknak mindössze 0,3-0,4 javadalmazás löszerük volt). Ezenkívül a csapatok rosszul szervezték meg az ellenség felderítését. Minthogy a front csapatai korábban sikeresen harcoltak, sok egységnél gondatlanság és a "sapkadobálás" hangulata lett úrrá, s a parancsnokok ez ellen nem vették fel elég erélyesen a harcot. A kialakult helyzetben a szovjet csapatok nem folytathattak aktív, támadó tevékenységet egyidejüleg mind a három ellenséges csoport ellen. Nyilvánvalóvá vált, hogy a heilsbergi, a königsbergi és samlandi csoportot csak gondos elökészítés után, egységesen vezetett egymást követö és egymással szorosan összefüggö hadmüveletekkel lehet felszámolni. Ezért a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása parancsot adott, hogy február 24-ével meg kell szüntetni az 1 . Balti Frontot, csapatait pedig Samlandi Csoport néven be kell osztani a 3. Belorusz Front állományába. Bagramjan hadseregtábornokot kinevezték a Samlandi Csoport parancsnokává és a 3. Belorusz Front parancsnokának helyettesévé. A vezetés egy kézben való összpontosításának nagy jelentösége volt az ellenség kelet-poroszországi csoportosításának megsemmisítése szempontjából. A 3. Belorusz Front csapatai minden irányban folytatták a szívós harcot. Ezekben a napokban rendkívül eröteljesen, állhatatosan és bátran tevékenykedett Csernyahovszkij hadseregtábornok, a front parancsnoka. Hol az egyik, hol a másik arcvonalszakaszon tünt fel, és az ellenség gyors megsemmisítésére irányította alárendelt csapatait. Február 18-án Mehlsack város körzetében hösi halált halt a Vörös Hadsereg e kiváló hadvezére. "Csernyahovszkij elvtárs személyében hangsúlyozta a Szovjetunió Népbiztosi Tanácsának, a Honvédelmi Népbiztosságnak és a párt központi bizottságának közleménye az állam egyik legtehetségesebb fiatal, a Nagy Honvédö Háborúban kiemelkedett hadvezérét vesztette el." Csernyahovszkij temetésén Makarov altábornagy, a front haditanácsának tagja ezt mondotta : "A 3. Belorusz Front minden harcosa büszke arra, hogy azoknak a dicsö hadseregeknek a zászlaja alatt harcolt, amelyeket Csernyahovszkij vezetett. Csernyahovszkij vezetésével a front csapatai Vityebszktöl Königsbergig dicsö utat tettek meg, végighordozták harci zászlóikat a sokat szenvedett Belorusszija és Litvánia mezöin, és most kitüzték azokat az ellenség földjein . . . A vérszomjas és háromszor is átkozott ellenségnek sohasem fogjuk megbocsátani szeretett hadvezérünk halálát!" Csernyahovszkijt Vilniusban temették el. A városban emlékmüvet állítottak a dicsö hadvezérnek. A város egyik központi terét róla nevezték el. A hösi halált halt parancsnok emlékére Insterburg város nevét Csernyahovszkra változtatták. Február 21-én a föhadiszállás utasítására Vaszilevszkij, a Szovjetunió marsallja vette át a 3. Belorusz Front parancsnokságát. Február 10-töl 21-ig a front csapatai a jobbszárnyon 15-20 kilométert, középütt 60 kilométert, a balszárnyon pedig 10 kilométert nyomultak elöre. A német fasiszta csapatok hídföje Königsbergtöl délre körülbelül a felére szélességben 50, mélységben pedig 15-20 kilométerre csökkent. Az ellenségnek mégis sikerült bizonyos idöre megállítania a front támadását. A szovjet légierö csapásokat mért az ellenséges csapatokra, az állandó jellegü erödítményekre, a repülöterekre, a tengeri szállítmányokra és a kikötökre. A februári harcokban az 1. és 3. légi hadseregnek, valamint a flotta légierejének sok repülöje tünt ki hösiességével. Február 16-án a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta légiereje a 3. légi hadsereg csapataival együtt összpontosított csapásokat mért a németek szállítmányaira a Balti-tengeren. Az ellenség vesztesége oly súlyos volt, hogy emiatt külön megbeszélést tartottak Hitler föhadiszállásán. Február 18-án az 1. légi hadsereg kötelékébe tartozó 303. vadászrepülö-hadosztály négy vadászrepülögépböl álló csoportja Dolgalev hadnagynak, a 139. gárda vadászrepülö-ezred rajparancsnokának parancsnoksága alatt azt a feladatot kapta, hogy semmisítse meg az ellenség csapatait és technikai eszközeit a Frisches-Haff öböl jegén átvezetö utakon. A csoportot, amint átrepült az arcvonalon, az ellenség légvédelmi tüzérsége heves tüz alá vette. Dolgalev gépe kigyulladt. A hadnagy kényszerleszállást hajtott végre az ellenség területén. A fasiszta katonák megkísérelték elfogni a szovjet repülöt, de bajtársai segítségére siettek: Mihejev, a 139. gárda-vadászrepülöezred alhadnagya, PO-2-es repülögépen az ellenséges légvédelmi tüzérség tüzében átrepült az arcvonalon, elérte azt a körzetet, ahol parancsnoka leszállt, és alacsonyan repülve keresni kezdte. Amint megpillantotta az ismerös repülögépet, leszállt és a fasiszták szeme láttára gépe fedélzetére vette parancsnokát, és szerencsésen visszajuttatta a saját repülöterére. Parancsnokának megmentésében tanúsított bátorságáért és merészségéért Mihejev alhadnagyot a Vörös Zászló Renddel tüntették ki. Folytatták sikeres tevékenységüket a hös francia repülök is. A "Normandia-Nyeman" 1. önálló repülöezredet a kelet-poroszországi ellenséges védelem áttörése idején kapott feladatai mintaszerü végrehajtásáért, hösiességéért és bátorságáért Vörös Zászló Renddel tüntették ki. Február 22. és március 12. között a szovjet csapatok felkészültek az új támadásra: kiegészítették löszerkészleteiket, feltöltötték a magasabbegységeket és az egységeket, tanulmányozták az ellenségröl szerzett felderítési adatokat. A távolharctüzérség lötte Pillau kikötöjét, a légierö zavarta az ellenség tengeri közlekedését. A német parancsnokság szintén aktív tevékenységre készült, löszert, üzemanyagot és felszerelést összpontosított a kelet-poroszországi hídföben. Március 3-án Pillauból minden anyagot Rosenbergbe szállítottak át, közelebb a 4. hadsereg csapataihoz. Ebben az idöben a Kelet-Poroszországban müködö német fasiszta "Észak" hadseregcsoport állományába mintegy 30 hadosztály tartozott. Közülük 11 a Samland-félszigeten és Könígsbergben, 19 pedig Königsbergtöl délre védett. Március 11-én Weichs vezérezredest nevezték ki a német "Észak" hadseregcsoport parancsnokává, Rendulic helyébe. A március 13-i értekezleten Hitler kijelentette: parancsot adott, hogy ismét kezdjék meg a löszergyártást a nehéz hajótüzérség részére, amely támogatni tudná a Samland-félszigeten és a Kelet-Pomerániában harcoló csapatokat. Ebben a helyzetben Vaszilevszkij marsall elhatározta, hogy ideiglenesen beszünteti a támadást a Samland-félszigeten, és elöször az ellenség legerösebb csoportját, a heilsbergit semmisíti meg. Parancsot adott a front csapatainak, hogy keletröl és délkeletröl Heiligenbeil általános irányban mért két egyidejü csapással vágják részekre és semmisítsék meg e csoportot, majd hajtsanak végre átcsoportosítást, hogy ezt követöen csapásokat mérjenek az ellenség Königsbergben és a Samland-félszigeten harcoló csapataira. A földi csapatok támadását az 1. és 3. légi hadseregnek kellett támogatnia. Ezt az elhatározást a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása jóváhagyta azzal, hogy az ellenség megsemmisítését Königsbergtöl délnyugatra legkésöbb március 22-ig be kell fejezni, március 28-án pedig csapást kell mérni Königsberg erödjére. Március közepén a Samlandi Csoport parancsnoksága és törzse megkezdte a gondos felkészülést az ellenség königsbergi és samlandi csoportjának felszámolására, ugyanakkor a 3. Belorusz Front törzse fö figyelmét a Königsbergtöl délre levö körzetben folyó harcokra fordította. A támadás március 13-án újra megindult. A szovjet csapatok a legnagyobb sikert a Königsberg és a Frisching folyó közötti sávban érték el, itt kijutottak az öböl partjára, átvágták a königsberg-elbingi müutat, és teljesen megszakították a 4. német hadsereg összeköttetését Königsberggel. "Március 13-án az oroszok az öbölhöz vezetö úgynevezett Żtartalék úton® keresztül mért erös csapással írta Lasch, a königsbergi eröd parancsnoka elvágták az utolsó közlekedési vonalat, amely összekötötte a 4. hadsereget Königsberggel." Március közepén megkezdödött a tavaszi olvadás és esözés. A szemerkélö esö és az átgázolhatatlan sár megnehezítette a gépkocsik, a tüzérség és a harckocsik mozgását. A borús idö és a sürü köd a harc elsö napjaiban megakadályozta a szovjet légierö hatékony alkalmazását. A légi hadseregek csak március 18-án tudták megkezdeni az aktív harctevékenységet. A frontparancsnok értékelése szerint a légierö csapatai megrendítették az ellenséget, és megingatták védelmének szilárdságát. E nehéz körülmények ellenére a szovjet katonák hösiesen nyomultak elöre. Azokban a harcokban, amelyeket a szovjet csapatok a deutsch-tiraui támpontért vívtak (ez fedezte a Heiligenbeilhez, az ellenség fö ellenállási csomópontjához vezetö utakat), a 31. hadsereg 2. önálló gárda-harckocsidandárának harckocsizói a bátorság és merészség ragyogó példáját mutatták. Március 16-án az 1. harckocsizászlóalj 1. harckocsiszázada Laduskin hadnagy parancsnoksága alatt megsemmisített 15 páncéltörö löveget, illetve rohamlöveget, valamint több mint 70 ellenséges katonát és tisztet, továbbá fogságba ejtett több mint 100 hitleristát, és a védelem mélyébe való visszavonulásra kényszerítette az ellenséget. A harc legfeszültebb pillanatában a fasiszták felgyújtották Laduskin harckocsiját, és súlyosan megsebesítették a parancsnokot. Laduskin, fájdalmait leküzdve beszállt egy másik harckocsiba, és tovább vezette a harcot. Nemsokára egy német lövedék telitalálata ezt a harckocsit is felgyújtotta. Laduskin, a bátor harckocsizó hösi halált halt. A szovjet csapatok még elkeseredettebb csapásokkal zúzták szét az ellenség tüzfészkeit, és arra kényszerítették a fasisztákat, hogy visszavonuljanak Heiligenbeil felé. A Heiligenbeil elöterében vívott harcokban tanúsított kiváló magatartásáért, hösiességéért, bátorságáért és merészségéért Laduskin hadnagyot halála után a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. A hös nevét örökre beírták a 2. gárda-harckocsiezred 1. századának névjegyzékébe. Deutsch-Tirau városát, amelynek körzetében a bátor katona harcolt, Laduskinnak nevezték el. A 3. Belorusz Front csapatai véres harcokban március 19-éig 15-20 kilométert nyomultak elöre. Az ellenség hídföjének szélessége 30 kilométerre, mélysége pedig 7-10 kilométerre csökkent. A hídföben levö csapatokat a szovjet tüzérség és nehéz aknavetök minden irányból löni kezdték. Minthogy e kis területen igen sok csapat és technikai eszköz zsúfolódott össze, minden lövedék és akna nagy veszteséget okozott az ellenségnek. A hitlerista föhadiszállás március 20-án kénytelen volt elhatározni, hogy a 4. hadsereget Pillau körzetébe vonja. A német hadvezetés adatai szerint ez a hadsereg 150 ezer föt számlált. Mivel azonban szabad szállítóeszköz nem állt rendelkezésre, a 4. hadsereg csapatai mást nem tehettek, minthogy a legnehezebb viszonyok között tovább harcolnak a hídföben, vagy megadják magukat. Ezért március 25-én a hitlerista hadvezetés ismét azt követelte a 4. hadseregtöl, hogy szilárdan tartsa az elfoglalt hídföt, különösen a Balga-félszigetet. E parancsot azonban a fasiszta katonáknak nem sikerült végrehajtaniuk. A sikeresen támadó szovjet csapatok egyes szakaszokon elérték az öböl partját, egymástól elszigetelt részekre vágták az ellenség csoportját és megkezdték ezek megsemmisítését. A hitleristák pánikszerüen menekültek az öbölhöz, hogy átkeljenek a Frische-Nehrung-földnyelvre. Itt azonban a szovjet tüzérség pusztító tüze fogadta öket. Csak kevésnek (legfeljebb 5000 fönek) sikerült a Frische-Nehrung-földnyelvre és Pillau kikötöjébe eljutnia. A 4. német hadsereg törzse Pillauba települt át. Március 26-ra az ellenségnek csak kis hídföje maradt a Balga-félszigeten, a szovjet csapatok azonban három nap múlva ezt is felszámolták. Az ellenség heilsbergi csoportjának (a 4. hadseregnek) megsemmisítésében fontos szerepet játszott a szovjet légierö. A 28. hadsereg haditanácsa így értékelte a légierö tevékenységét: "Különösen nagy segítséget nyújtottak az 1. légi hadsereg repülöi a bekerített ellenséges csoport felszámolásában . . . Königsbergtöl délnyugatra . . . A csatarepülök reggeltöl estig müködtek, megsemmisítve az ellenség élöerejét és technikai eszközeit. A bombázók megsemmisítették a támpontokat, a PO-2-es éjjeli bombázók pedig kimerítették az ellenséget . . ." A 3. Belorusz Front csapatai hosszú, elkeseredett harcokban leküzdötték a heilsbergi megerödített körlet müszakilag jól berendezett védelmi terepszakaszait, és teljesen szétzúzták az ellenség föcsoportját. Csupán március 13. és 29. között a szovjet csapatok több mint 93 ezer német katonát és tisztet semmisítettek meg, 46448-at pedig foglyul ejtettek. 605 harckocsit és rohamlöveget, 3559 tábori löveget, 1441 aknavetöt és 129 repülögépet zsákmányoltak. Így végzödött a nagy ellenséges csoport felszámolása Königsbergtöl délre. A harc 48 napig tartott. A szovjet csapatok harcának elhúzódása a hitleristák makacs ellenállásával, a heilsbergi megerödített körlet hatalmas védelmi berendezéseivel, a légierö alkalmazását megnehezítö kedvezötlen idöjárási viszonyokkal, az utak járhatatlanságával, továbbá azzal magyarázható, hogy a hitleristáknak a tengeren keresztül sikerült összeköttetést tartaniuk a hátországgal. Kedvezötlenül hatott az elönyomulás ütemére a szovjet csapatok hiányos feltöltöttsége, s az, hogy a hadtápszervek lemaradtak a támadó magasabbegységektöl és egységektöl. A 4. német fasiszta hadsereg Königsbergtöl délre történt megsemmisítése után a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása megszüntette a szovjet csapatok Samlandi Csoportjának parancsnokságát és törzsét, s a csapatok a frontparancsnokság közvetlen alárendeltségébe kerültek. A 3. Belorusz Front csapatai új feladatot kaptak: semmisítsék meg a königsbergi csoportot, foglalják el Königsberg erödjét, majd tisztítsák meg az ellenségtöl az egész Samland-félszigetet, beleértve Pillau erödjét és kikötöjét is. Április elején a 3. Belorusz Front csapataival szemben a "Samland" hadmüveleti csoport védett, ennek kötelékébe tartozott a königsbergi csoport is. A "Samland" csoport 11 hadosztályból, egy dandárból, önálló gyalogezredekböl és más különleges ezredekböl, valamint Volkssturm-zászlóaljakból állt. Königsberg erödjének védelmére a német fasiszta hadvezetés négy teljesen feltöltött gyalogoshadosztályt, több önálló gyalogezredet, erödés öralakulatokat, valamint Volkssturm-zászlóaljakat jelölt ki. Az eröd helyörsége mintegy 130 ezer föt számlált, s 1000 lövege és aknavetöje, 28 harckocsija és 80 rohamlövege volt. A Königsberg erödjét védö hitlerista csapatokat a Samland-félsziget repülöterein települt 70 repülögép támogatta. Königsberg utcáin és terein is létesítettek leszállóhelyeket. A königsbergi erödöt a német fasiszta csapatok tartós védelemre készítették elö, számolva az esetleges teljes elszigeteltséggel is. Mielött a harcok a városért megkezdödtek, a hitleristák megnyitották a zsilipeket a Pregel folyón, és elárasztották a folyó völgyét. Ez megnehezítette a szovjet csapatok támadását. A föld alatti hadiüzemek és különbözö anyagraktárak biztosították a königsbergi csoport jó ellátását. A városnak szárazföldi összeköttetése volt a "Samland" csoporttal és Pillau kikötöjével. E kikötöböl szakadatlanul érkezett a löszer, az üzemanyag és más hadianyag Königsbergbe. Königsbergnek a Balti-tengerbe fektetett kábelen keresztül távíróés távbeszélö összeköttetése volt Berlinnel. A külsö védelmi gyürün kívül, amelyet a szovjet csapatok a januári harcokban leküzdöttek, a hitleristák a város körül harckocsiakadályokkal megerösített három védöállást létesítettek, számtalan állandó jellegü erödítménnyel. (5. sz. térkép) Az elsö állás, amelyet a város központjától 6-8 kilométernyire rendeztek be, több árokból, közlekedöárkokból, harckocsiakadályokból, harckocsiakasztókból, drótakadályokból és sürün telepített aknamezökböl állt. Ebben az állásban 15 régi eröd volt, s ezek tüzösszeköttetésben álltak egymással. Mindegyik erödben 250-300 fös helyörséget helyeztek el. A második állás a város szélén húzódott, és a harcra alkalmassá tett köépületeket, barikádokat, utcakeresztezödéseknél épített vasbeton tüzfészkeket és aláaknázott terepszakaszokat foglalt magában. A harmadik állás, amelyet a városban rendeztek be, kilenc régi erödböl és védelemre berendezett épületekböl állt. A város központjában emelkedett az eröd régi citadellája, amely több ezer fös helyörség számára épült. Az eröd elleni rohamra és a königsbergi ellenséges csoport megsemmisítésére négy hadsereget jelöltek ki: a 43. és az 50. hadsereget, továbbá a 11. gárdahadsereget és a 39. hadsereget. A Beloborodov altábornagy parancsnoksága alatt álló 43. hadsereg és az 50. hadsereg, amelynek Ozerov altábornagy volt a parancsnoka, északról és keletröl zárta körül a várost; Galickij vezérezredes 11. gárdahadserege Königsbergtöl délre foglalt állást északi arcvonallal; a Ljudnyikov altábornagy vezette 39. hadsereg pedig Königsbergtöl északnyugatra helyezkedett el, és felkészült, hogy elvágja az eröd helyörségének közlekedési vonalait és kijusson a Frisches-Haff öbölhöz. A front többi hadserege a Samland-félszigeten müködött. A 3. Belorusz Front parancsnoka elhatározta, hogy délröl és északról találkozó irányokban egy idöben mér csapásokat Königsbergre, s bekeríti és megsemmisíti az eröd helyörségét. A hadseregek föeröit keskeny áttörési szakaszokra összpontosították, hogy fokozzák a csapások erejét. A samlandi ellenséges csoport eröinek lekötése végett a Königsbergtöl északra levö körzetböl a front többi eröivel kisegitö csapást szándékoztak mérni nyugati irányban. A Königsberg ostromára való felkészülést március folyamán közvetlenül a szovjet csapatok Samlandi Csoportjának parancsnoksága és törzse irányította. Március 8-án a Samlandi Csoport haditanácsa jóváhagyta az eröd elfoglalásának tervét, amely a "Samland" hadmüvelet fedönevet kapta. A hadosztály-, ezredés zászlóaljparancsnokok közti együttmüködés megszervezése végett a szovjet csapatok Samlandi Csoportjának törzse Königsbergröl 1 : 3000 méretarányban dombortérképet készíttetett. Ezen feltüntették a védelmi erödítményeket és berendezéseket is. Az eröd elleni támadásra kijelölt csapatok parancsnokaival a dombortérképen lejátszották a harcot. A támadás elött szakaszparancsnokig bezáróan valamennyi parancsnoknak kiadták a város térképét, amelyen egységes számozással jelölték meg a háztömböket és a fontosabb objektumokat. Ez jelentösen megkönnyítette a csapatok vezetését. Nagy gonddal készítették fel a tüzérséget a város ostromára. A tüzérség harci alkalmazását a közvetlen irányzású tüzelést, és a rohamosztagok támogatását részleteiben is megtervezték. Königsberg ostromában a 203 és 205 milliméteres nehéztüzérosztályoknak is részt kellett venniük. A Samlandi Csoport megszüntetése után a hadmüveletre való felkészülést a 3. Belorusz Front törzse irányította. A folytonosság biztosítása céljából azonban a 3. Belorusz Front parancsnoka a volt Samlandi Csoport parancsnokát, Bagramjan hadseregtábornokot, és törzsfönökét, Kuraszov vezérezredest, valamint a hadmüveleti osztály néhány tisztjét is bevonta a csapatok vezetésébe. Az elökészítés idöszakában a csapatok átcsoportosították eröiket. A tüzérség és a légierö felkészült a város szélén levö állandó jellegü erödítmények lefogására és rombolására. A königsbergi helyörség megsemmisítésére 137250 föt, továbbá 5000 löveget és aknavetöt, 538 harckocsit és rohamlöveget összpontosítottak. A szovjet csapatok élöeröben 1,1-szeresen, tüzérségben 1,3-szeresen, harckocsikban és rohamlövegekben pedig ötszörösen múlták felül az ellenséget. A 3. Belorusz Front két légi hadseregén kívül bevonták a hadmüveletbe a Leningrádi és a 2. Belorusz Front, valamint a 18. légi hadsereg és a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta repülö-magasabbegységeit is. A szovjet repülökkel együtt folytatta sikeres müködését a "Normandia-Nyeman" francia vadászrepülö-ezred. A hadmüveletben összesen 2444 repülögép vett részt. Königsberg ostromának megkezdése elött a tüzérség négy napon át rombolta a várerödöket, az állandó jellegü tüzfészkeket, a legerösebb épületeket és a barikádokat. A föcsapás irányában müködö valamennyi hadtestnél és hadosztálynál különbözö fegyvernemi alegységekböl rohamosztagokat és rohamcsoportokat alakítottak. A légierö parancsot kapott, hogy támogassa a földi csapatokat az eröd ostroma idején, és bénítsa meg a königsbergi kikötö munkáját, valamint a hajók közlekedését a tengeri csatornán. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása elrendelte, hogy a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta eröi támogassák a 3. Belorusz Front csapatait a königsbergi és a samlandi ellenséges csoport megsemmisítésében. E célból Oranienbaum körzetéböl vasúton egy folyami páncélosnaszád-osztagot Tapiau körzetébe, onnan a Pregel folyóra dobtak át. Március végén Gutenfeld vasútállomás körzetében (Königsbergtöl 10 kilométerre délkeletre) felvonult a Balti Flotta 404 milliméteres vasúti tüzérosztálya. A tüzérosztály parancsot kapott, hogy akadályozza meg az ellenséges hadihajók mozgását a königsbergi tengeri csatornán, vegye tüz alá a kikötöhelyeket, a kikötöberendezéseket, a vasúti csomópontot, a hajókat Königsbergben, és müködjék közre a 3. Belorusz Front csapatainak támadásában. A flotta eröfeszítéseinek összpontosítása és a szárazföldi csapatokkal való szoros együttmüködésének megszervezése végett március közepén Vinogradov ellentengernagy parancsnoksága alatt létrehozták a Délnyugati Tengerészeti Védelmi Körzetet. Ehhez a libaui, a pillaui és késöbb a kolbergi haditengerészeti támaszpont tartozott. A flotta légierejének föfeladata az volt, hogy összpontosított csapásokat mérjen a pillaui kikötöre, a königsbergi csatornán közlekedö ellenséges szállítóeszközökre, továbbá Pillau megközelítési útjaira, és akadályozza meg az ellenséges csapatok elszállítását a tengeren. Ezenkívül tengeri deszantot készítettek elö, hogy partra szállítsák a Samland-félszigeten az ellenség hátába. A légierö tevékenységét Novikov repülö fömarsall, a Vörös Hadsereg légierejének parancsnoka irányította. Április 6-án, hatalmas tüzérségi és légi elökészítés után megkezdödött Königsberg ostroma. Délben a gyalogság és a harckocsik tüzhenger oltalma alatt megrohamozták az ellenséget. A fasiszta csapatok szívósan ellenálltak. Sok szakaszon az ellenség elkeseredett ellenlökéseket indított, hogy visszaszerezze elvesztett állásait. A szovjet csapatok azonban az egyik támpontot a másik után vették birtokba, és bátran nyomultak elöre. A nap végére a 39. hadsereg négy kilométer mélyen beékelödött az ellenség védelmébe, és Metgetentöl nyugatra átvágta a königsberg-pillaui vasútvonalat. A 43. és az 50. hadsereg, valamint a 11. gárdahadsereg megkezdte a harcot a városban. Elsönek a 43. hadsereg csapatai törtek be Königsbergbe. A német fasiszta hadvezetés Königsbergtöl nyugatra harcba vetette az 5. páncéloshadosztályt azzal a céllal, hogy megállítsa a 39. hadsereg elörenyomulását. A 39. hadsereg arra törekedett, hogy elvágja a königsbergi csoportot a samlanditól. Az ellenség a Samland-félszigetröl gyalogosés páncéltörö egységeket és alegységeket dobott át ebbe a körzetbe. Április 7-én, kihasználva a megjavult idöjárást, a szovjet légierö összpontosított csapásokat mért az ellenség élöeröire, erödítményeire, tartalékaira, repülötereire, vasútállomásaira, és kikötöire. A legerösebb csapások azokat a csapatokat érték, amelyek Königsbergtöl nyugatra harcoltak. A Golovanov repülö fömarsall parancsnoksága alatt álló 18. légi hadsereg bombázói 45 perc alatt 516 felszállást hajtottak végre, és 3743 bombát dobtak le. A bombák súlya összesen 550 tonnát tett ki. A front légiereje két összpontosított csapást mért Pillau kikötöjére. Ezt követöen a 4. légi hadsereg csapatai kezdték eröteljesen bombázni a kikötöt. Ezen a napon a szovjet légierö 4758 felszállást végzett, 1658 tonna bombát dobott az ellenség védelmére, és sok ellenséges tüzfészket és alegységet semmisített meg. A szovjet csapatok Königsbergre mért csapásának erejét és a harc jellegét az eröd ostrománál eléggé hitelt érdemlöen jellemezte késöbb Lasch tábornok, az eröd parancsnoka. "Április 6-án írta Lasch megkezdödött az orosz támadás olyan erövel, amilyennel még nem találkoztam . . . Mintegy 30 hadosztály és két légi hadsereg napokon át szakadatlanul zúdította az erödre a lövedékeket . . . A bombázók és csatarepülök egymást követö hullámokban repülve ledobták pusztító terhüket a lángoló, romokban heverö városra. Az oroszok tüzével a gyenge erödtüzérség, amelynek nem volt elegendö löszere, semmit se tudott szembeállítani, és egyetlen német vadász se mutatkozott a levegöben. A szük területre összeszorított légvédelmi ütegek tehetetlenek voltak a repülögépek ilyen tömegével szemben, ráadásul még az ellenséges harckocsierökkel is harcolniuk kellett. Minden híradó vonal megszakadt, és csak gyalogos összekötök vergödtek át tapogatózva a romokon a saját harcálláspontokhoz vagy csapatokhoz. A katonák és a polgári lakosság az ellenséges lövedékek záporában az épületek szük pincehelyiségeiben zsúfolódtak össze." A légierö és a tüzérség oltalma alatt a szovjet gyalogság és harckocsik, egymásután elhárítva az ellenség ellenlökéseit, a város központja felé nyomultak. Április 7-én estig 130 háztömböt és ipari üzemet foglaltak el, három várerödöt és több más fontos objektumot, továbbá birtokba vették a rendezö pályaudvart. A jobbszárny-hadseregek is elönyomultak a Samland-félszigeten. A város helyzete kritikussá vált. Az eröd parancsnoka félve a bekerítéstöl elhatározta, hogy feladja Königsberget, és kivonja a helyörség csapatait a Samland-félszigetre. De Müller gyalogsági tábornok, a 4. német hadsereg parancsnoka, akinek az eröd helyörsége alá volt rendelve, parancsot adott, hogy mindenáron tartani kell a várost. A harcok Königsbergben éjjel sem szüneteltek. A sötétség fedezete alatt a szovjet csapatok megrohamozták az elöre felderített objektumokat, a légierö pedig bombázta az ellenséget a városban. Április 8-ára virradó éjjel a repülök 1800 felszállást hajtottak végre, és 569 tonna bombát dobtak le. A szovjet légierö és tüzérség tüzétöl a város központi körzeteinek épületei teljesen megsemmisültek. A város fölött sürü, áthatolhatatlan füstés porfelhö gomolygott. Az eröd helyörsége a nagy veszteségek ellenére elkeseredetten ellenállt, és többször is elszánt ellenlökésre vállalkozott. A szovjet csapatok azonban, amelyeket a légierö összpontosított csapatokkal támogatott, megtörték az ellenség makacs ellenállását, és április 8-án estig 300 háztömböt foglaltak el. Hösiesen harcoltak a 43. hadsereg harcosai, akik megtisztították az ellenségtöl a város egész északnyugati részét. A 11. gárdahadsereg a tüzérség támogatásával délröl menetböl átkelt a Pregel folyón és Amalienau körzetében egyesült az északi irányból támadó 43. hadsereg csapataival. Ezzel az eröd helyörségét teljesen elvágták a Samland-félszigeten harcoló csapatoktól, s Königsberg keleti részébe szorították össze. A szovjet légierö április 8-án mérte a legerösebb csapásokat az ellenségre. A bombázók és csatarepülök hullámai egymásután zúdították halált hozó terhüket az ellenségre. A szovjet légierö egyetlen nap alatt több mint 6000 felszállást hajtott végre. A Königsbergért vívott harcokban a szovjet katonák és tisztek bátrak és kezdeményezöek voltak, Különösen kitüntette magát a 43. hadsereg kötelékébe tartozó 126. lövészhadosztály 366. ezredének egyik zászlóalja. Mamontov örnagy zászlóaljparancsnok személyesen vezette a rohamcsoportokat, személyes példájával lelkesítve a harcosokat. A zászlóalj elszántan megrohamozta az ellenség túleröben levö alegységeit, sikeresen elhárított minden ellenlökést, megsemmisített mintegy 450 hitleristát, 3000-et pedig fogságba ejtett. Ezenkívül öt löveget, 300 gépkocsit, 160 hadianyaggal megrakott jármüvet, 300 lovat és hat fegyverraktárt zsákmányolt. A zászlóalj katonái megtisztítottak az ellenségtöl 23 háztömböt és kiszabadítottak a fasiszták rabságából több mint 2000 szovjet polgárt. A harc kiváló vezetéséért és személyes hösiességéért Mamontov örnagyot a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. A zászlóalj sok katonája és tisztje kapott érdemrendet és érdemérmet. Hösiesen küzdött az 51. önálló utászzászlóalj egyik utászszakasza Rogyityelev alhadnagy parancsnoksága alatt. A szakasz a Königsberg ellen északnyugatról támadó 13. gárda-lövészhadtest rohamcsoportjában tevékenykedett. Április 7-én az utászcsoport Rogyityelevvel az élén betört az ellenséges tüzérségi állások körzetébe, megsemmisítette 15 löveg kezelöszemélyzetét, majd elhárított három ellenséges ellenlökést. A merész utászok megtartották a tüzérállásokat a saját gyalogság beérkezéséig. Közben a zsákmányolt lövegekkel lötték az ellenséget. Április 13-án a szakasz hat háztömböt foglalt el, felrobbantott egy fa-föld erödöt és 200 foglyot ejtett. A bátor harctevékenységért több utászt érdemrenddel és érdeméremmel, Rogyityelev alhadnagyot pedig a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. A Königsbergért vívott harcokban ugyancsak kitünt a kommunista Koszmogyemjanszkij föhadnagy, Zoja Koszmogyemjanszkajának, a Szovjetunió hösének a bátyja, aki a 350. gárda-nehézrohamlövegezred egyik rohamlövegének parancsnoka volt. Ez az ezred a 43. hadsereg 319. lövészhadosztályának támadási sávjában harcolt. Április 6-án Trasnkwitz körzetében Koszmogyernjanszkij erös ellenséges tüzérségi és aknavetötüzben megszervezte az átkelést a 300 méter széles Land-Graben-csatornán, és elsöként kelt át a folyón. A harcban tanúsított bátorságáért és találékonyságáért Koszmogyemjanszkij föhadnagyot egy SZU-152-es rohamlövegüteg parancsnokává nevezték ki. Április 8-án Koszmogyemjanszkij ütege az erös zárótüz és az összefüggö aknamezök ellenére nyílt tüzelöállást foglalt a Königin Luise nevü eröddel szemben. Az üteg össztüzet lött az erödre, szétrombolta annak kapuját, és menetböl betört az eröd udvarára. A helyörség megadta magát. Az üteg 350 foglyot ejtett, és 9 harckocsit, üzemanyagraktárakat, valamint 200 gépkocsit zsákmányolt. A Königsberg déli részén folyó harcokban álhatatosságukkal és szívósságukkal kitüntek a 11. gárdahadsereg Gurjev vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 16. gárda-lövészhadtestének magasabbegységei. A hitlerista hadvezetés, arra törekedve, hogy felszámolja az áttörést és megakadályozza a hadtest csapatainak kijutását a Pregel folyóhoz, legjobb csapatait, köztük a tiszti iskola hallgatóiból alakított zászlóaljat vetette be a hadtest egységei ellen. A szovjet csapatok azonban megtörték az ellenség ellenállását, merész manöverrel elöretörtek a folyóhoz, és széles arcvonalon átkeltek rajta. Gurjev tábornokot, a hadtestnek Kelet-Poroszország területén, különösen Königsberg ostrománál és a Pregel folyón való átkelésénél tanúsított példamutató magatartásáért és kiemelkedö személyes bátorságáért, merészségéért és hösiességéért a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. A 4. német hadsereg parancsnoka, miután elhatározta, hogy felszabadítja és kivonja a Samlandfélszigetre a königsbergi csoportot, Königsbergtöl nyugatra jelentös eröket összpontosított az ellencsapásra, az eröd parancsnokát pedig utasította, hogy találkozó irányban ugyancsak mérjen ellencsapást. De ezt a tervet nem sikerült megvalósítani. A nyugati csoportot a szovjet légierö és tüzérség még az összpontosítás idöszakában szétverte, a königsbergi pedig nagy veszteségeket szenvedve, kénytelen volt visszavonulni a város keleti részébe. Április 9-én újult erövel lángolt fel a harc. A szovjet tüzérség és aknavetök még egyszer hatalmas csapásokat mértek a szük gyürübe szorított ellenséges csapatokra. A nap végén Lasch tábornok, az eröd parancsnoka, miután minden reményét elvesztette, hogy kitörhet a bekerítésböl, parancsot adott a helyörségnek a fegyverletételre. Ezért a hitlerista hatóságok távollétében halálra ítélték, a családján pedig bosszút álltak. Müller tábornokot, a 4. hadsereg parancsnokát leváltották beosztásából és helyébe Saucken tábornokot nevezték ki. Koch gauleiter egy jégtörön Dániába menekült. Így esett el a reakciós poroszság egyik fellegvára. Április 9-én és 10-én a szovjet csapatok lefegyverezték a hitlerista csapatokat, és megtisztították a várost azoktól az elszigetelt csoportoktól, amelyek nem adták meg magukat. Königsberg ostroma idején a szovjet csapatok mintegy 42 ezer német fasiszta katonát és tisztet semmisítettek meg, és körülbelül 92 ezret köztük mintegy 1800 tisztet és tábornokot ejtettek foglyul. Az óriási zsákmány között volt 2023 löveg, 1652 aknavetö és 128 repülögép. Königsbergben a front csapatai több mint 15 ezer különbözö nemzetiségü hadifoglyot szabadítottak ki. Lasch tábornok, a fogságba esett parancsnok így magyarázta Königsberg elestének okait: "Az eröd katonái és tisztjei az elsö két napon szilárdan tartották magukat, de az oroszok túleröben voltak, és felülkerekedtek. Sikerült nekik rejtve igen nagy mennyiségü tüzérséget és légieröt összpontosítani, és azok bevetésével szétrombolták az eröd védelmi berendezését, és demoralizálták a katonákat és tiszteket . . . Korábban fel se tudtuk tételezni, hogy egy olyan eröd, mint Königsberg, ilyen hamar eleshet. Az orosz parancsnokság jól megtervezte és kiválóan hajtotta végre ezt a hadmüveletet." A valóságban Königsberget több mint 130 ezer fö védte. A Königsberg alatt aratott gyözelem emlékére a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége "Königsberg bevételéért" feliratú érmet alapított, s ezzel mindazokat kitüntette, akik részt vettek a Kelet-Poroszország fövárosáért vívott harcokban. Az eröd ostromában részt vett egységek és magasabbegységek a "Königsbergi" nevet kapták. A königsbergi csoport megsemmisítése kedvezö elöfeltételeket teremtett az ellenség maradványainak szétzúzásához a Samland-félszigeten is. Itt a "Samland" csoport nyolc gyalogosés egy páncéloshadosztálya védett. E csapatok állományába mintegy 65 ezer fö, 1200 löveg, továbbá 166 üzemképes harckocsi és rohamlöveg tartozott. A Samland-félszigeten levö hitlerista csapatok megsemmisítésének befejezésére a szovjet hadvezetés a 3. Belorusz Front öt hadseregét (az 5., a 39. és a 43. hadsereget, a 2. és 11. gárdahadsereget) jelölte ki. Ezek élöeröben kétszeresen, tüzérségben és harckocsikban pedig háromszorosan múlták felül az ellenséget. A föcsapást két hadseregnek kellett mérnie Fischhausen általános irányában, azzal a feladattal, hogy vágják ketté, majd semmisítsék meg az ellenség csoportját. Azt tervezték, hogy a szárnyakon, a félsziget északi és déli partja mentén kisegítö csapásokat mérnek. A front második lépcsöjében levö 11. gárdahadseregnek az volt a feladata, hogy Pillau körzetében befejezze az ellenség megsemmisítését (13. sz. térkép). A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flottának megparancsolták, hogy hadihajókkal fedezze a front csapatainak tenger felöli szárnyait a Danzigi-öböl partja mentén, könnyü erökkel és tengeralattjárókkal biztosítsa a saját tengeri közlekedési vonalakat és járörözzön a saját támaszpontokhoz vezetö megközelítési utakon; tegyen partra harcászati deszantokat az ellenség hátában; támogassa azokat a hajótüzérség tüzével és akadályozza meg az ellenséges csapatok elszállítását a tengeren. Az utóbbi feladat végrehajtása föként a flotta légierejére hárult, amelynek összpontosított csapásokat kellett mérnie az ellenség tengeri közlekedési vonalaira. A támadás a Samland-félszigeten hatalmas, egyórás tüzérségi elökészítés után, és az 1., valamint a 3. légi hadsereg támogatásával április 13-án reggel kezdödött. Az ellenség ellenállása miatt a front csapatainak súlyos támadóharcokat kellett vívniuk. A szovjet katonák életüket nem kímélve küzdöttek. Bátran harcoltak annak a rohamlövegütegnek katonái, amelynek Koszmogyemjanszkij volt a parancsnoka. Königsbergtöl nyugatra, a Metgeten támpontért vívott harcokban az üteg kilött két harckocsit, szétrombolt a hitleristák által megszállva tartott 18 épületet és fa-föld erödöt, s több mint 50 föt megsemmisített. Az üteg részt vett a Gross-Heidekrugtól két kilométerre keletre fekvö Vierbrudenkrugért vívott harcokban, és elsöként tört be annak utcáira. Április 13-án, harcfeladata végrehajtása közben Koszmogyemjanszkij, az üteg parancsnoka, hösi halált halt. Április 14-én Koszmogyemjanszkij ezredparancsnoka Ljubova Tyimofejevnának, a hös anyjának címzett levelében ezeket írta : "Nehéz Önnek írnom. De arra kérem : legyen bátor és erös. Az Ön fia, Alekszandr Anatolevics Koszmogyemjanszkij gárdaföhadnagy, a német hódítókkal vívott harcban hösi halált halt. Odaadta fiatal életét Hazánk szabadságáért és függetlenségéért . . . Ön a legdrágábbat adta a Hazának gyermekeit . . . A háború és a halál elválaszthatatlanok, de nehezebb elviselni a halált gyözelmünk elöestéjén." Koszmogyemjanszkijt harcfeladata mintaszerü végrehajtásáért, merészségéért és bátorságáért halála után a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki, és a königsbergi Königinplatzon temették el. 1945. május 5-én a hös hamvait Moszkvába szállították, és a novogyevicsi temetöben Zoja hamvai mellett helyezték örök nyugalomra. A háború után a Kalinyingrádtól (Königsbergtöl) nem messze levö, Alekszandr Koszmogyemjanszkijról elnevezett munkástelepen komszomolisták és fiatalok emlékmüvet emeltek a hös komszomolistának. A Samland-félszigeten vívott harcok elsö napján a szovjet csapatok három-öt kilométert nyomultak elöre nyugat felé, és több mint 4000 hitlerista katonát és tisztet ejtettek fogságba. Másnap rendkívül elkeseredett harc bontakozott ki a félszigeten. A német hadvezetés, hogy megakadályozza csapatai részekre szakítását, április 14-én parancsot adott a visszavonulásra délnyugati irányban, Pillau felé. Amint a szovjet csapatok felderítették az ellenségnek ezt a manöverét, az egész arcvonalon megrohamozták állásait. A csapatoknak nagy segítséget nyújtott a flotta 2. páncélosnaszád-osztálya. A balti tengerészek betörtek a Frisches-Haff-öbölbe és a königsbergi tengeri csatornába, s váratlan csapásokat mérve lefogták az ellenségnek azokat a tüzfészkeit, amelyek feltartóztatták a támadó csapatok elönyomulását. A flotta légiereje és az a tengeri vasútitüzér-csoport, mely Pillau elöterében foglalt tüzelöállást, összpontosított csapásokat mért a visszavonuló ellenségre. A 24. gárda-lövészhadosztály két harcászati deszantjának partraszállása április 15-én és 16-án a Königsbergi-csatorna gátján Zimmerbude körzetében, és a páncélos naszádok által nyújtott tüztámogatás lehetövé tette, hogy a 43. hadsereg csapatai elfoglalják az ellenség Zimmerbudéban és Pensében berendezett támpontjait és a csatorna töltését megtisztítsák. Ez kedvezö feltételeket teremtett a front csapatainak a támadásához a Frisches-Haff öböl mentén és a páncélos naszádok harctevékenységének kibontakoztatásához. Az óriási veszteségek miatt a német fasiszta hadvezetés április 15-én kénytelen volt feloszlatni a "Samland" hadmüveleti csoport parancsnokságát, s csapatai maradványait az újonnan megalakított "KeletPoroszország" hadseregnek alárendelni. E hadsereg állományába kerültek a német csapatoknak azok a maradványai is, amelyek a Hel-földnyelven, és a Visztula torkolatánál tartózkodtak. A német parancsnokság kétségbeesett kísérleteket tett, hogy minél több katonáját és tisztjét mentse meg. A hitleristák éjjel-nappal folytatták a szállítást a tengeren. A Balti-tenger partjáról és a hajózható folyók alsó folyásának vidékéröl minden vízi szállítóeszközt a Danzigi-öbölbe irányítottak, a csapatok elszállítására. De ezekre a szovjet légierö tömegcsapásokat mért. Április 17-én a szovjet csapatok elfoglalták Fischhausent, az ellenség erös ellenállási csomópontját. Az ellenség csoportosításának maradványai mintegy 15-20 ezer fö visszavonultak Pillau körzetébe, és megkapaszkodtak az elöre elökészített védelmi terepszakaszon. A szovjet csapatok beszüntették a támadást. Április 20-án a szovjet hadvezetés ütközetbe vetette második lépcsöjét a 11. gárdahadsereget Pillau elfoglalására. Pillaut utolsó kelet-poroszországi támpontjukat a hitleristák különösen makacsul védték. A német fasiszták fanatizmusával azonban alapos tervek, a szovjet egységek és magasabbegységek mesteri tevékenysége, a harcosok és tisztek határtalan merészsége és tömeges hösiessége állt szemben. Hat napon át szakadatlanul folyt a harc ezért a tengeri erödért. És csak április 25-nek estéjén törték át a gárdisták a védelem valamennyi megerödített terepszakaszát, semmisítették meg az ellenség föeröit, és vették birtokba az erödöt. A befejezö harcokban mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett. Itt, Pillau megközelítési útjain halt hösi halált Gurjev gárdavezérörnagy, a Szovjetunió höse, a 11. gárdahadsereg 16. gárdahadtestének bátor parancsnoka. Késöbb, a hös tiszteletére Neuhausen város nevét Gurjevszkre változtatták. A Samland-félszigeti német fasiszta csoport megsemmisítése után a hitleristák kezén csak a FrischeNehrung-földnyelv maradt. Az itt védök megsemmisítése érdekében a frontparancsnok elrendelte a 11. gárdahadseregnek, hogy a Balti Flotta hadihajóin keljen át a Seetief tengerszoroson, és egyidejüleg tegyen partra két harcászati tengeri deszantot a Frische-Nehrung-földnyelv nyugati és keleti partján. A deszantok állományába két lövészezred és a 260. önálló tengerészgyalogos-dandár egyik zászlóalja tartozott. A partraszállással kapcsolatos parancsnoki teendök ellátásával Vinogradov ellentengernagyot bízták meg. A deszant partraszállítására a flotta 60 különbözö naszádját és szállítóhajóját jelölték ki. A légi támogatásra 300 repülögépet vettek igénybe, a tüzérségi támogatást pedig a 43. hadsereg két ágyús tüzérdandára hajtotta végre. A deszantosztagok április 26-ára virradó éjjel indultak el: az egyik a Samland-félsziget nyugati partján fekvö Palmnikenböl, a másik Pense-Zimmerbudéból. Ugyanekkor a 11. gárdahadsereg csapatai a Seetief tengerszoroson át megkezdték az átkelést Pillauból a FrischeNehrung-földnyelvre. A szárazföldi csapatok és a deszantosztagok, kihasználva a Pillauból a földnyelvre menekült, szétvert német csapatok fejvesztettségét és szervezetlenségét, a szárazföldröl s a levegöböl kemény csapásokat mértek rájuk, és hídföt vettek birtokba a földnyelv északi részén. Minthogy azonban az ellenség rendkívül elkeseredett ellenállásával találkoztak, az elért terepszakaszokon beásták magukat. A Samland-félszigeti harcokban április 13. és 26. között a 3. Belorusz Front csapatai több mint 50 ezer német katonát és tisztet semmisítettek meg, 30 ezret pedig fogságba ejtettek. Ugyanezen idö alatt 268 harckocsit és rohamlöveget, 239 páncélos szállítójármüvet, 1185 tábori löveget, 576 aknavetöt, 4943 géppuskát, 306 különbözö katonai raktárt, 107 repülögépet és sok más hadianyagot zsákmányoltak. A hitlerista csapatoknak a Samland-félszigeten történt megsemmisítésével befejezödött a szovjet csapatok kelet-poroszországi támadása. A parancsnokság parancsainak példás teljesítéséért a 3. Belorusz Front és a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta sok katonáját és tisztjét érdemrenddel és érdeméremmel tüntették ki. A hadmüveletek kiváló vezetéséért Vaszilevszkijt, a frontparancsnokot, a Szovjetunió marsallját a "Gyözelem" érdemrenddel, Novikov repülö fömarsallt, a Vörös Hadsereg Légierejének parancsnokát pedig a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. A front és a flotta különösen kitünt katonáinak szintén a Szovjetunió Höse címet adományozták. Másodszor kapta meg az "Arany Csillag"-ot Beloborodov altábornagy, akinek csapatai elsöként törtek be Königsberg utcáira. A szovjet kormány érdemrenddel tüntette ki a "Normandia-Nyeman" francia önkéntes repülöezred 24 tisztjét is. Az ezred befejezte a maga harci útját Kelet-Poroszországban. A háború után, 1945 júniusában, a szovjet kormány népünk öszinte háláját kifejezve, átadta az ezrednek mindazokat a repülögépeket, amelyeken a francia repülök bátran harcoltak a fasiszták ellen. A "Normandia-Nyeman" ezred 42 francia repülöjének emlékére, akik a német fasiszta hódítók elleni harcokban elestek, 1945. május 18-án Moszkvában, a Kropotkinszkaja naberezsnaja 29. sz. házára emléktáblát helyeztek el a következö szöveggel: "Ebben az épületben tartózkodott a háború idején a francia katonai misszió." * A német fasiszta csapatok megsemmisítése Kelet-Poroszországban óriási katonai-politikaijelentöségü esemény volt. A szovjet csapatok elfoglalták Kelet-Poroszország egész területét, a fövárossal, Königsberggel együtt, és felszabadították Lengyelország északi részét. A reakciós poroszság fészkének és a germán agresszió keleti bástyájának megsemmisítése után a Szovjetunió és a népi Lengyelország örökre megszabadult attól, hogy a német agresszorok támadása fenyegesse ebböl a veszélyes hídföböl. KeletPoroszországgal a fasiszták elvesztették Németország egyik legfontosabb gazdasági körzetét. A harcok folyamán a szovjet csapatok több mint 25 német fasiszta hadosztályt semmisítettek meg, és 50-70 százalékos veszteségeket okoztak további 12 hadosztálynak. Kelet-Poroszország eleste és a hitleristák kelet-poroszországi csoportosításának megsemmisítése jelentösen meggyengítette a fasiszta Németország fegyveres eröit, ugyanakkor módot adott arra, hogy a 3. Belorusz Front felszabadult csapatai a szovjet-német arcvonal más irányában részt vegyenek a befejezö harcokban. Kelet-Poroszország elfoglalása után a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta hadihajói új támaszpontokra települhettek át, és megjavultak hajózásuk feltételei is. A Balti-tengeren a hitleristák elvesztették Pillaut, a fontos haditengerészeti támaszpontot, valamint a königsbergi, elbingi, kranzi, rauscheni, rosenbergi és brandenburgi tengeri kikötöket. Lényegesen megromlott a német fasiszta parancsnokság összeköttetése a kurlandiai csoportosítással, mert tengeri közlekedési vonalait a szovjet flotta most már közvetlenül támadhatta. Pillau elfoglalásával lehetöség nyílt arra, hogy a flotta fokozza tevékenységét a Balti-tenger déli részén. A háború befejezéséig Pillau kikötöjét a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta egyik fö támaszpontjaként használta. A Vörös Hadsereg a kelet-poroszországi gyözelmet hosszú és nehéz harcokban érte el. A támadás három és fél hónapig ( 105 napig) tartott. Különösen hosszú ideig február 10-étöl április 26-áig elhúzódott az ellenség elszigetelt csoportjainak megsemmisítése. Ez számos okkal magyarázható, közülük a következöket említhetjük meg. Az ellenséges kelet-poroszországi csoportosítás föeröinek sikerült visszavonulniuk a heilsbergi megerödített körletbe, Königsbergbe és a Samland-félszigetre, ahol az erödítmények fedezete alatt sokáig ellenállhattak. Minden egyes csoportosítást az általános hadászati elgondolással összhangban levö önálló támadó hadmüvelettel kellett szétzúzni. Minthogy az ellenségnek sikerült fenntartania a tengeri közlekedést, a tengerhez szorított ellenséges csoportosítások szüntelenül kapták Németországból a löszert, az üzemanyagot és harci technikai eszközöket. Az erös ellenséges védelem áttöréséért folytatott hosszú harc nagy emberés anyagi veszteségekk

el járt. Csupán a január 13. és február 10. közti idöszakban a 3. Belorusz Front 22 százalékos, a 2. Belorusz Front pedig 15,4 százalékos személyi veszteséget szenvedett. A kelet-poroszországi csoportosítás megsemmisítése sok tanulságos példát szolgáltatott a két frontnak a 18. légi hadsereggel és a flottával való együttes tevékenységére. A támadást a csapatok egységes elgondolás alapján a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának vezetésével hajtották végre. A haderönemek cél, hely és idöpont szerint összeegyeztetett bátor és határozott tevékenysége gyakran hozta kedvezötlen helyzetbe a védö ellenséges csapatokat, lekötötte eröiket és eszközeiket, s megfosztotta öket a szabad manöverezés lehetöségétöl, meghiúsítva a német fasiszta hadvezetés összes terveit. A kelet-poroszországi hadmüvelet tanulságos példája volt több légi hadsereg és haditengerészeti flotta légiereje sikeres együttmüködésének. Ebben a hadmüveletben a szovjet légierö játszotta az egyik föszerepet a Kelet-Poroszország erösen megerödített területét megszállva tartó nagy ellenséges csoportosítás megsemmisítésében. A parancsnokok és politikai szervek politikai munkája a kelet-poroszországi harcok idején a csapatok harci szellemének szüntelen fokozását szolgálta, és ezzel elösegítette a szovjet hadvezetés parancsainak végrehajtását. A nehéz körülmények közt vívott hosszú, szívós és véres harcokban a Vörös Hadsereg harcosai és tisztjei az állhatatosság, a merészség és a szocialista haza iránti önzetlen odaadás példáit mutatták. Az európai háború befejezése után 1945-ben a három nagyhatalom vezetöinek berlini konferenciája történelmi határozatot hozott a német militarizmus kelet-poroszországi fészkének felszámolásáról. Königsberg városát, a környezö vidékkel együtt átadták a Szovjetuniónak, Kelet-Poroszország többi területe pedig a Lengyel Köztársaság részévé vált. A Szovjetunióhoz csatolt területen 1946-ban létrehozták a kalinyingrádi területet, amely része az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaságnak. A szovjet csapatok a kelet-poroszországi, a pomerániai és a sziléziai hadmüveletekben, valamint a Kárpátokban végrehajtott támadó tevékenységük eredményeként megsemmísítették az ellenség nagy eröit, megtisztították a fasiszta csapatoktól Németország keleti körzeteit, teljesen felszabadították Lengyelország területét és Csehszlovákia egy részét. A támadás folyamán a Vörös Hadsereg 69 hadosztályt és 10 dandárt semmisített meg, s ezzel pótolhatatlan veszteséget okozott a fasiszta Németország fegyveres eröinek. Németország fontos hadiipari és mezögazdasági körzeteket veszített el, ami még jobban meggyengítette a hitlerista hadsereget, és meggyorsította teljes vereségét. A német fasiszta hadsereg hadmüveleti és hadászati helyzete a berlini irányban lényegesen megromlott.


Találat: 1606


Felhasználási feltételek