Wass Albert: Adjatok vissza a hegyeimet!

Wass Albert:

Adjátok vissza a hegyeimet!

Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet! Bevallom

öszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világ-

nézeti kérdéseitek, sem nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók

sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel

csupán: adjátok vissza a hegyeimet!

Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az

enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctöl kezdve, hogy

megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban, s ök benéztek hozzám az

ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak

Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré.

Adjátok vissza a hegyeimet!

Nézzétek urak: idestova ötven esztendeje már, hogy belerángattatok ebbe a

játékba. Játszottatok az én börömön háborút és országosztást, ide-oda

ajándékozgattatok engem s a hegyeimet, mint ahogy gyermekek ajándékozzák a

játékszereket egymásnak. S én ötven esztendeig engedelmesen játszottam nektek

mindent, amit csak parancsoltatok: kisebbségi sorsot, megaláztatást és

elnyomatást, üldöztetést nyelvem és fajtám miatt, fölszabadulást és katonásdit.

Játszottam háborút. Lelkesedést és halálfélelmet, rámenös bátorságot és

fejvesztett menekülést, játszottam kétségbeesést, fájdalmat, dühöt, elvesztett

háborút. Játszottam elvesztett otthont és elvesztett családot, csikorgó fogú

bosszúvágyat és hadifogságot, játszottam hontalan bujdosást, magányos, kóborló

farkassorsot az emberi rengetegben... urak, nekem elég volt. Én nem játszom

tovább. Adjátok vissza a hegyeimet!

Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen

ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok,

hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az

országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a

Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek.

Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok

vissza az én hegyeimet!

És azt se mondjátok, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a sorsa, mert

milliók váltak földönfutókká játékaitok során és én csak egy vagyok a milliók

közül. Számomra nem vigasztalás,

hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj. Adjátok

vissza a hegyeimet!

Ne mondjátok azt sem, hogy van, aki többet vesztett, senki sem vesztett annyit,

mint én. Nekem nem volt Palotám, amit fölépíthetnétek valahol a föld másik

oldalán. Nekem nem volt vagyonom, amit bankjaitok visszafizethetnének, ha

megszállná öket a jótékonyság láza. Állásom sem volt, hivatalom sem, ami

helyett újat adhatnátok. Nekem semmim sem volt, csak a hegyeim s egy asszony,

akit szerettem. S ez a kettö együtt többet ért, mint a világ valamennyi

palotája, vagyona és hivatala. Senki sem vesztett ebben a játékban annyit, mint

én. Adjátok vissza a hegyeimet!

Urak, én alázatosan elhiszem, hogy nagyok vagytok és hatalmasok. Hogy

kisujjatok egyetlen mozdulatára milliók halnak meg, országok cserélnek gazdát

és földrészek süllyednek el a tengerek mélységeibe. De mindezeken túl hinni

szeretném azt is, hogy tisztelitek az igazságot és a törvényt, amit Isten a

világnak adott, és hogy a szívetekben jószándék szüri át még a kisujjatok

mozdulatát is. De ezt csak akkor hihetem el, ha eltörlitek a rontást, ami

játékaitok nyomán erre a világra rászabadult, és visszaadjátok a hegyeimet.

...Urak, elmondom nektek az életemet. A játékot, amit játszanom kellett, mert

így írtátok meg számomra a szerepet. Nem egyik, vagy másik közületek, nem ez

vagy amaz. Ennek a szerepnek a megírásában nincsen közöttetek bünösebb és

büntelenebb. Mind együtt vagytok felelösek ezért a rettenetes játékért.

Valamennyien, kik a világ dolgait intéztétek, határokon és drótsövényeken, és

világrészeken innen és túl.

Elvettétek a hegyeimet. S az életemet elrontottátok, mint ahogy a vásott

gyermek elrontja a játékszert, amit már megunt, s aztán szemétre löki.

I.

Amikor én megszülettem, éjszaka volt s az égen sok-sok csillag. Szegény jó

anyám kinézett az ablakon, s az elsö csillagra, ami a szemében megakadt, azt

mondta: ez legyen a szerencsecsillaga. És az a csillag a Pásztorcsillag volt.

Sokan a hüség csillagának nevezik, olyanok, akik a hüséget nem a szívükben,

hanem vala-

hol a csillagokban keresik. Mi egyszerüen így mondtuk: Pásztorcsillag.

Az én anyám szegény asszony volt. Nem volt egyebe, csak az a pár darab rongy,

amit mosás után kötélen szárított a házunk elött. Apám abból élt, hogy ügyelte

a község erdejét, s a ház, amelyikben laktunk, a községé volt. Zsindellyel

födték valamikor régen azt a házat, s a zsindely akkorra már feketére vénült s

foltokban lepte a moha. De így volt szép, és így talált oda a patak fölé, ahol

állt, messze a falutól, messze minden más háztól, mélyen bent hegyek s erdök

között.

A hegyek iszonyú magosak voltak: Nekem úgy tünt eleinte, mintha valahol az

égben végzödtek volna. Úttalan, sürü erdö borította öket, mely tele volt

titokzatos sziklákkal és patakokkal, melyeknek a vize olyan tiszta volt, akár a

napsütötte levegö, és apám arról beszélt néha, hogy ott fent valahol még törpék

és tündérek is élnek.

Én voltam a legidösebb gyerek. Volt még egy öcsém, az két évvel volt fiatalabb

nálam s egy húgom, aki három évvel volt fiatalabb öcsémnél. Többen aztán nem is

lettünk, mert anyám egy évre rá meghalt kígyómarástól, fent az erdön, ahol

málnászni volt. S mi négyesben maradtunk apámmal.

Még most is látom magam elött, ahogy anyámat pokrócba téve lehozták azon a

napon apám s egy szénégetö. Nyár volt, egyike azoknak a szép nyári napoknak,

amikor a levegö csillog a fenyök csúcsa fölött, s az ég kékje olyan, mintha

száraz aranyporral hintették volna tele az angyalok. Ültem öcsémmel a ház

elött, s ügyeltem a bárányra. Julika sírt a bölcsöben, s a patak fölött egy

kövön vízirigó ült és furcsán billegett. Aztán egyszerre csak Burkus, a

kutyánk, furcsán fölvonyított, orrát az ég felé tartva, és akkor már láttuk

apámat és az ilvai szénégetöt, ahogy fönt a tisztás végiben kijöttek az erdöböl

és cipeltek valamit.

A tornácon letették és ráhajtották a pokróc végét. Aztán leültek egy padra.

Apám mereven bámult maga elé, a másik ember pedig ült mellette kormosan és

feketén, és nem szólott semmit. Mi néztük öket és tudtuk, hogy valami nagy baj

történt, és nem mertünk kérdezni semmit. Aztán egy idö múlva a szénégetö

fölállt a padról, elbúcsúzott apámtól és elment. Még emlékszem, ezt mondta

apámnak: Hát, Lörinc... ez volt Isten akaratja, na. Bele kell nyugodni.

"Isten akarata", mennyit hallottam ezt késöbb is az emberektöl. Ha már nem

tudtak egyebet mondani, azt mondták: ez volt az Isten akarata. S mindig csak

olyankor mondták, amikor valami rossz történt, valami nagyon nagy baj, amin nem

lehetett segíteni. Isten akarata. Mintha az Isten mindig csak rosszat akart

volna nekünk, embereknek. Vagy mintha mindig csak olyankor jutott volna az

eszünkbe, hogy Isten is van, amikor baj szakadt reánk. Isten akarata.

Valahányszor ezt hallom, mindig apám jut az eszembe, ahogy ott ült maga elé

bámulva a padon, és csak bólintott a fejével némán.

Aztán eltemettük anyámat. Én már tudtam akkor, hogy mi a halál, de öcsém

folyton azt kérdezte, hogy miképpen mászik majd ki anyánk onnan a gödörböl, ha

annyi sok földet dobnak föléje. És nem akarta elhinni, hogy anyánk nem jön ki

többet a föld alól, nem föz vacsorát, nem csókol meg, nem mosdat és nem

veszekszik velünk.

Apám egy szép kopjafát faragott a sírra juharfából, ki is föstötte díszesre. Mi

meg ültettünk a frissen ásott földbe mindenféle virágot, hogy legyen anyámnak

kertje, szegénynek. De az esök lemosták a festéket a kopjafáról, a hant mind

kisebb lett s végül begyöpösödött, ahogy múlt az idö. Egyszer aztán láttuk,

hogy egy kis nyírfa búvik elö belöle, és azt mondtuk: anyánk nyírfává

változott. Apánk kerítést csinált a kicsi nyírfa köré, hogy állat ne tehessen

benne kárt, s a nyírfa pár év alatt megnyúlt, magos lett, fehér törzse

világított éjszakánként, és ha szellö járt a lombja között, olyan volt majdnem,

mintha anyánk szólt volna hozzánk.

Mi gyermekek közben megjártuk sorra az iskolát, amelyik lent volt a faluban,

órányira tölünk, és egy szelídarcú kisasszony uralkodott benne, aki nem értette

a mi nyelvünket, s akinek a beszédét meg mi nem értettük. Mikor elsö ízben

kérdeztem meg apámat, hogy mit jelentsen ez, azt felelte: "Ez fiam a háború,

amit elveszítettünk, s ezért Erdélyt Romániának adták." Különösen az a szó

zavart meg, hogy "adták". Úgy tudtam, hogy adni csak egy bicskát lehet, vagy

egy cifra dobozt, vagy egy madárfiókát. Hogy országot is adni lehet, erdökkel,

hegyekkel, patakokkal és emberekkel együtt, ezt sehogyan sem tudtam elképzelni.

Annyit mindenesetre hamar megtanultam, hogy ez a titokzatos kifejezés azt

jelenti: valamiképpen gyöngébbek voltunk, mint a románok, és azért a háború óta

ök uralkodnak rajtunk. Valahol messze van egy

nagyváros, amit Párizsnak neveznek - mondotta apám -, s ott csinálták ezt így.

És én sokszor gondoltam életem folyamán arra a nagy városra, ahol sok-sok

ismeretlen ember elhatározta, hogy nekem olyanok parancsoljanak, akik nem

beszélnek a nyelvemen, és mert nem értenek a nyelvemen, nem érezhetnek a

szívemmel sem. És azt szerettem volna tudni, hogy vajon miért haragudtak reám

olyan nagyon azok ott, abban a messze városban.

Mert, hogy rosszat akartak nekem ezzel, azt akkor éreztem meg igazán, amikor

egy alkalommal megkérdeztem apámat, hogy miért nincs neki puskája, és miért van

puskája Tódornak, a szomszéd község erdöpásztorának.

- Mert bennünket Romániának adtak - magyarázta apám -, s Romániában csak a

románok járhatnak fegyverrel.

Azon a napon született meg bennem a vágy, hogy puskám legyen. Valamikor az apám

is vadász volt, és ezekröl az idökröl szeretett mesélni. Télen, amikor hosszúak

voltak az esték s az olajra is ügyelni kellett, ültünk hárman gyerekek a kályha

ajtaja körül, s apám pipára gyújtott a padon és mesélt. A tüz sejtelmesen

világította meg a szobát, apám bajuszát, a pipa füstjét. Condraruhájából

hólepte erdök nyers szaga áradt, és mi borzongva és tátott szájjal hallgattuk a

lassú szavakkal szött történeteket, babonás vérmedvékröl, titokzatos

vadkanokról, fehér szarvasbikákról és arról az idökröl, amikor még szabad volt

magyarul szólani a hivatalokban, a csendörök is magyarul beszéltek, és szabadon

járhatott puskával az, aki akart. Apám mondta, s amíg mondta, szemében

megcsillant a tüz fénye, s vállán újra ott lógott a kedves régi puska, amit

elvettek töle az urak, akik odaajándékozták Erdélyt Romániának.

Medvét mi is láttunk néha, ha málnászni jártunk fent az üverekben nyáron.

Holdvilágos éjszakákon odajártak túrni a vaddisznók házunk fölé, a tisztásra,

és összel a szarvasbikák bögése aláhallatszott a gerincekröl. Vadászokat is

láttunk olykor, néha hozzánk is betértek, hogy megigyanak egy csupor tejet,

vagy megfözzék az ételüket. De ezek nem hozzánk tartozó urak voltak, nem

értették a beszédünket. Apám néha elment velök, cipelte a háti zsákjaikat és

ilyenkor borravalót kapott. De puskát nem adtak a kezébe. Dróttal vadászott

csak szegény apám rókára, nyestre. És azt is titokban és nagy vigyázattal,

ahogy annak kell, aki ellenség

között él. Mi ellenség között éltünk, akik lent a városok hivatalaiban

tanyáztak, és hatalmasabbak voltak, mint mi, és ezt a hatalmat abban az idegen

messzi városban kapták, aminek Párizs a neve.

Mikor végeztem az iskolával, apám fölküldött bojtárnak a komárnyiki juhászok

mellé, hogy pénzt keressek. Májusban mentünk föl a juhokkal, amikor a hó már

elment odafönt, és októberig maradtunk ott. Nagy széles tisztás volt a

Komárnyik, mélyen bent a Szalárd-patak fölött. Négyszáz juhot fejtünk, a sajtot

málhás lovak vitték le hetenként egyszer a faluba. A juhászt, akinek a keze alá

kerültem, Samu bácsinak hívták, és már öreg volt nagyon. Lassan mozgott és

lassan beszélt. Rajtam kívül még négy bojtár serénykedett alatta, de én voltam

a legkisebbik. Nekem még nem volt dolgom a fejéssel. Csak vigyáznom kellett a

juhokra, amikor legeltek. Samu bácsi a Sztinaházban aludt, mi öten a félfödél

alatt, közel a karámhoz. Ott aludtak a kutyák is. Esténként nagy tüzeket

gyújtottunk. Nem mintha sütni akartunk volna valamit, puliszkával és juhsajttal

éltünk egész nyáron. De mert szép volt elheverni a tüz mellett ott fent a

hegyen, nézni a csillagos éjszakát, ahogy fölénk borul, mint egy óriási sátor,

és hallgatni kereken az erdöt, ahogy a sötétség mögött megszürték titokzatosra

a csöndet, és a patakok zúgása úgy hallatszott föl messziröl, mint egy

borzongató simogatás.

Elsö estén, amikor odakerültem, még új volt minden és idegen. Összehúzódva

ültem a tüz mellett és apámra gondoltam, meg a testvéreimre. A többi bojtárok

vidámak voltak és nagyokat nevettek, de én nem szóltam egy szót se. Az étel sem

ízlett, mint máskor. Aztán egyszerre csak ott állt mellettem Samu bácsi.

Hajlottan állt, ösz haján és borzolt szakállán megcsillant a tüz fénye.

- Mire gondolsz, gyerek?

Olyan hangja volt, mintha valami sötét sziklabarlang mélyéröl jött volna.

- Azt a csillagot nézem - feleltem halkan -, a Pásztorcsillagot. Azt

választotta volt számomra anyám.

- Minden embernek van egy csillaga - mondotta Samu bácsi egy idö múlva -,

csakhogy azt a csillagot nem az égen kell keresni, gyermek, hanem a szívedben.

Egy darabig még ott állt mellettem, botjára dölve, aztán egyszerre csak kivett

valamit a ködmönéböl és odanyújtotta nekem.

- Fogjad. S ha egyedül vagy, mondd el ennek, amit mondani akarnál. Ez majd

megvigasztal.

Azzal megfordult és bedöcögött a Sztinaházba. Én ott maradtam egyedül a

csillagos nagy éjszaka alatt, és a kezemben egy furulya volt.

Késöbb gyakorta vissza kellett emlékezzek Samu bácsi szavaira. Mert úgy volt az

éppen, ahogyan mondta akkor. Valahányszor egymagamban maradtam és számhoz

vettem a furulyát, olyan volt, mintha elbeszélgettem volna valakivel. Hangok

jöttek ki a furulyából, dallamok, amiket soha nem hallottam addig, amiket nem

lehetett megfogni, mert szempillantás alatt elröppentek, akár a pillangók.

Valahogy olyan volt ez, mintha az érzéseim hangokká változtak volna, ahogy

ezeket a hangokat elnyelték körülöttem az erdök, úgy békéltek meg bennem lassan

az érzések is, amíg egyszer csak azt nem éreztem, hogy le kell tennem a

furulyát, mert nincsen benne több hang. És ilyenkor letettem a furulyát, és

olyan volt, mintha békét kötöttem volna a világgal.

Különösen akkor volt ez így, mikor megismertem Anikót. Már a negyedik nyarat

töltöttem fönt a Komárnyikon a juhokkal. Öcsém is ott bojtárkodott velem, s

apámmal csak Julika maradt, lent a házban. Julika még iskolába járt, de már ö

fözött apámra, s ö is mosott. Apám nagyon megöregedett azokban az években.

Anikó azon a nyáron a Ciba-pojánon volt, az apjával. Háromszáznál több juhot

legeltettek ök is, valami uraság juhait. Anikó fözött és mosott apjára és a

bojtárokra, és egy esztendövel volt fiatalabb, mint én. És tizenhat éves voltam

akkor.

Éppen nyílni kezdtek a harangvirágok, amikor megismerkedtünk. Anikó a patakon

jött keresztül, kezében egy kis csokor virággal. Térdig ért a víz. Kissé föl

kellett emelje a ruháját, és látni lehetett a térdét, ami fehér volt, mint az

árnyékban nött eper. Én a parton hasaltam egy nagy bükkfa alatt. A juhok fönt

legeltek a hegyoldalban. Délután volt, a nap már hajlani kezdett a gerinc felé,

és a leány árnyékát rányújtotta a vízre, ahogy óvatosan gázolt át a kövek

között.

A patak közepén volt, amikor megcsúszott és elesett. Halkan fölsikoltott, és

nagyot esett, egész hosszában bele a vízbe. Én kacagni kezdtem a bükkfa alatt.

Olyan hangosan kacagtam, hogy a juhok összefutottak.

A leány talpra állt és haragosan nézett felém. Csurgott a ruhájából a víz, és

én ettöl még jobban kacagtam. Bosszúsan jött ki a patakból, és megállt elöttem.

- Mit kacagsz? - Téged.

- Nem szégyelled magad?

- Nem...  - Pedig a lábamat is megütöttem.

Abbahagytam a kacagást. - Mutasd.

Megtapogatta a lábát, de nem látszott rajta semmi. - És elvitte a víz a

virágaimat is - panaszolta.

- Szedsz másikat. - Még kevés van. Csak ott fent találtam egy helyet.

- Itt felénk van már több is. Leült mellém a padra.

- A juhokkal vagy? - kérdezte.

- Igen...

- Mi a neved?

Megmondtam. Akkor tudtam meg, hogy Anikónak hívják.

Késöbb azt mondta:

- Lassan szárad rajtam a ruha, és mindjárt este lesz. Megszid

apám, ha vizesen megyek haza. A bokor mögött levetem, hogy

gyorsabban száradjon. Nem nézel oda, ugye?

- Nem.

És valóban nem néztem oda. Hallottam, ahogy suhogtak a vizes ruhák, amint

levetette öket. Aztán beszélni kezdett onnan a bokor mögül. Elmondta, hogy

Fileházán laknak, hogy az apja bács az uraságnál. Elmondta, hogy milyen a

házuk, hányan vannak

testvérek, milyen a Ciba-poján, milyenek a bojtárok, milyenek a juhok... még

a kutyákról is elmondott mindent, mire a nap a ge-

rinc fái közé leszállt. Fentröl kiáltozni kezdtek utánam, és a juhok kolompja

is már messziröl szólott.

- Várj még egy cseppet, amíg felöltözöm. - Megszáradt a ruhád?

- Meg. Hallottam újra a vásznak suhogását, aztán kibújt a bokor mögül.

- Isten veled - mondta -, sietnem kell, hogy megfözzem a puliszkát.

Most már talpra álltam én is.

- Gyakran jársz erre? - kérdeztem, és csodálkozva hallottam a saját hangomat,

mely mintha idegen lett volna, s nem az enyém. Amikor Anikó rámnézett, és

megcsóválta a fejét.

- Elöször vagyok itt. Csak a virágok miatt, tudod.

- Ha holnap eljönnél, megmutatnám, hol láttam sokat.

Furcsa volt, valami szorongást éreztem a torkomban, és bántam, hogy kijöttek

rajta ezek a szavak. Féltem, hogy kinevet. De nem nevetett.

- Holnap délután lejöhetek megint - mondotta -, érted? De csak délután.

Azzal átgázolt a patakon és eltünt túl a fák között.

Este hosszasan furulyáztam a tüz mellett, hosszasabban, mint máskor. És másnap

alig vártam, hogy túl legyünk a delelön. Útközben, amíg a juhokat tereltem,

összeszedtem egy csokorravalót azokból a nagy kék harangvirágokból. Még a patak

partján is a markomban szorongattam öket. Aztán mikor a leány ott túl kilépett

a fák alól és megindult felém, valami rettenetes szégyenkezés fogott el és a

virágokat gyorsan bedobtam egy bokor alá.

Az a patak volt a határ a mi legelönk és az ö legelöjük között. Benedek volt a

neve annak a pataknak. Naponta találkoztunk ott. Megmutattam neki, hogy hol

nyílnak a legszebb virágok, hol teremnek a legkövérebb eprek. Majd málnászni

vittem. Egyszer két medvebocsot is láttunk és az anyamedvét, ahogy terelte

öket. Anikó megijedt és belémkapaszkodott, és én nagyot kurjantottam a medvék

után, és büszke voltam, és arra gondoltam: bárcsak megfordulna az anyamedve,

hogy megvédelmezhetném Anikót.

Aztán egy este kiadta Samu bácsi a parancsot, amitöl régen féltem: hogy nem a

Benedek felé legeltetünk többé, hanem a Sestinában. Vártam rá és mégis olyan

volt, mintha egy nagy fekete szikla lezúdult volna valahonnan elém. Egy szikla,

amelyik elzárja a napot. Aznap éjszaka sokáig furulyáztam és arra gondoltam,

hogy a hangok elszállnak az erdök fölött és a patakok fölött, és amikor már

régen nem lehet hallani öket, még akkor is szállnak tovább és így eljutnak a

Ciba pojánra is, ahol Anikó alszik. És ha nem is hallja öket, de ott vannak

körülötte, mélyen a csend alatt, és talán megcsinálják azt, hogy rólam álmodik.

Másnap délben megkérem a bojtárokat, hogy vegyék át az én részemet is az

örzésben, mert nekem dolgom van délután. Tudták,

hogy mi a dolgom, és nem szóltak semmit. A Sestinától a Benedekig jó másfél

óra, még ha futva is teszi meg az ember az utat, hegy föl, hegy le, mint én

akkor. Anikó már várt reám a pataknál.

- Utoljára találkozunk, Anikó - mondottam neki lihegve, amikor megérkeztem, és

éreztem arcomba futni a vért a szavaktól. Anikó szemei kerekre nyíltak. Csak

akkor láttam meg, milyen sötétkék szemei voltak.

- Elmegy valahová? - kérdezte. Megmondtam, hogy a Sestinában legeltetünk

ezután. Megkérdezte még, hogy milyen messze van a Sestina. Aztán hallgattunk.

Nem jutott semmi az eszembe, amit mondhattam volna. Ő kérdezte meg késöbb:

- És mikor jösztök errefelé megint? - Mikor a fü újra kinö - feleltem.

Hamar lement a nap, hamarabb, mint máskor. Búcsúzáskor letépett Anikó egyet

azokból a szép piros csengettyüvirágokból, amiket láncvirágnak neveznek, és

odanyújtotta nekem.

- Hogy gondolj rám, amíg kinö a fü - mondta, és elpirult. Éreztem én is

arcomban a pirulást. Elvettem a virágot, és a kalapom mellé tüztem.

- Isten veled - mondotta Anikó. - Isten veled.

Aztán még megvártam, amíg átgázolt a patakon. Túlról még egyszer visszafordult,

és intett a kezével. Aztán eltünt az erdöben. Soha olyan szorgalmasan nem

lestem a fü növekedését, mint

azon a nyáron. Hetenként elmentem a Benedekbe és jelentettem Samu bácsinak,

hogy mekkora már a fü. Samu bácsi csodálkozott az igyekezetemen és csóválgatta

fejét, de a végén mindig csak legyintett, és azt mondta, hogy majd ö megnézi,

ha eljön az ideje. Még van mit egyenek a juhok a Sestinában is. Nehezen jött el

az ideje, de egyszer aztán eljött. Egy este azzal fogadott az öreg a karámnál

bennünket, hogy másnap a Benedekbe kell menni.

Mikor reggel elindultunk, szerettem volna, hogy szárnya legyen a napnak. De nem

volt szárnya. Söt sokkal több idöbe került, amíg fölért a delelöre, mint

máskor. Végül mégis csak odakerültünk a patakhoz, és én szaladtam a szokott

helyünkre. De Anikó nem volt ott.

Valami furcsa félelem fogott el. Leültem a patak mellé egy köre és vártam. A

kolompot meg kellett hallja, gondoltam, már délelött

meg kellett hallja. És én különösen hangosakat kurjantottam a juhokra, és az is

föl kellett hallatszódjék a Ciba-pojánig. Talán történt valami? Beteg? Vagy

elköltöztek a Cibáról. Sötét kétségek között ültem le a tüzhöz a többiekkel.

Fölmentem a gerincre és leültem egy vén fatönkre. Ültem és néztem a

csillagokat, és köztük az én csillagomat, amelyik egészen magában fénylett az

ég alján. Baglyok szóltak az erdön. Késöbb elövettem a furulyámat, és úgy szólt

az is, mint aki egyedül virraszt az éjszakában, és sajog benne valami

megnevezhetetlen szomorúság.

Másnap ott találtam Anikót a pataknál. - Hol voltál tegnap?

- Tegnap? - Anikó csodálkozott. - Tegnap is itt voltatok már?

- Igen.

- Nem hallottam a kolompot. Igaz, hogy apám fát vágott egész nap, talán a

fejszecsattogástól nem hallottam.

- Ha hallottad volna, eljössz?

- Persze - felelte, és rám nevetett.

Én is nevettem. És olyan volt minden, mintha soha nem lettem volna egyedül. És

olyan volt minden újra, mintha sohasem legeltettünk volna a Sestinában.

Aztán megláttuk az elsö sárga fát. Anikó látta meg elöször. Juharfa volt, és

ott állt a túlsó oldalon, a Ciba felsö üverében. Néztük szótlanul a sárga

foltot ott fönt a zöld tengerben, és azon a napon keveset beszéltünk. Aztán

minden nap fölfedeztünk valahol egy újabb sárga foltot az erdön. Már nem

szóltunk egymásnak róla, de tudtuk, hogy mind a ketten azt nézzük, és tudtuk,

hogy egy nappal újra közelebb jött az ösz. Aztán deret hoztak az éjszakák, a fü

sercegett reggelenként a juhok lába alatt, és egy délután ott álltunk ketten a

patak partján, és az a búcsú délutánja volt.

Álltunk a bükkök alatt és apró röt levélkék hullottak körülöttünk, s ha az

üverek felöl egy szellö jött, olyan volt, mintha aranyat sírtak volna a fák.

Aztán lement a nap, és egyszerre hüvös lett. Éreztük, hogy nincs miért ott

álljunk többet.

- Isten veled, Anikó - mondottam, és éreztem, hogy összeszorul a torkom és alig

tudom kipréselni rajta a szavakat.

- Isten veled...

Egy pillanatig még ott álltunk némán, szemben egymással. Aztán Anikó hirtelen

odalépett hozzám, és szájon csókolt. És már

szaladt is keresztül a patakon, már el is tünt a sötétedö erdöben. Nem nézett

vissza. Én pedig álltam a zúgó víz mellett, mintha gyökeret vert volna a lábam,

és a fejem is zúgott, akár a patak, és éreztem a vért végig az ereimen és

éreztem a számon Anikó ajkának az ízét, és szerettem volna sírni és kacagni...

És ahogy most mindez újra az eszembe jut, szeretnék újra sírni és kacagni, mert

itt érzem még mindig a számon azt a csókot, az elsö csókot, amit az életemben

kaptam.

Másnap lehajtottuk a nyájat. A Ciba felöl kutyaugatást és lónyerítést hozott a

szél, és tudtam, hogy Anikóék is költözöben vannak. Este már otthon voltam

apáméknál. Elébe tettem a fizetésemet az asztalra. Úgy éppen, mint az öcsém. De

mégis éreztem, hogy más vagyok, mint az öcsém. Több. Komolyabb. Számottevöbb.

Nem vagyok gyermek többé. Csókot kaptam egy lánytól.

Volt munka a ház körül elég, mert apám s Julika még nem készülhettek föl

télire magukban. Fát kellett dönteni, fürészelni, hasogatni, kijavítani a

pajtát, a fedélszéket. Sok munka volt otthon, s én úgy dolgoztam azon az öszön,

mint egy felnött. Nem kellett, szóljon apám, hogy ezt tedd, vagy amazt tedd,

mint ahogy az öcsémet nógatni kellett. Én már magam vettem számba a munkát.

Felnött voltam. A csók tett azzá, amit Anikótól kaptam, ott a Benedeken.

Tél derekán történt, hogy összetalálkoztam a faluban Durdukással, a kovács

fiával. Annak idején együtt jártunk az iskolába, aztán én bojtár lettem, öt meg

városra vitték tanulni. Jóindulatú, kövér román fiú volt ez a Durdukás,

valahonnan a hegyeken túlról jött az apja, még a háború elött.

Összetalálkoztunk a boltnál. Sötétkék egyenruhát és széles ellenzöjü diáksapkát

viselt, és a boltos úrfinak szólította. Azt hittem, hogy nem ismer rám, de rám

ismert. Odajött hozzám, és kezet nyújtott.

- Gyere el hozzánk, elbeszélgetünk egy keveset - mondta -, szilvapálinkát is

fözött apám!

Elmentem Durdukásékhoz. A házuk egybe épült a mühellyel, és a tulajdonképpeni

kovácsmühely mellett volt még egy kis belsö mühely is, amely már a lakáshoz

tartozott. Itt végezte az öreg Durdukás a kényesebb munkákat. Ezen a kis

mühelyen kellett keresztül mennünk, hogy bejussunk a szobába, és ahogy ott

áthaladtunk, mindenféle ócska géprészek között megláttam a sarokban egy puskát.

- A jegyzö úré - mondotta a Durdukás-fiú, amikor meglátta a pillantásomat -,

javításban van nálunk.

- Ért apád ehhez is? - kérdeztem csodálkozva. - Mit apám! Én is értek!

- Tán vadászni is szoktál? - Szoktam hát.

- Puskád is van? - Van apámnak.

Aztán átmentünk a szobába. Durdukásné süteményt tett elém és pálinkát, és a

Durdukás-fiú beszélni kezdett a városról, az iskoláról és mindenféléröl.

Magyarul beszélt, mert én más nyelven nem értettem, de sok idegen szót kevert a

beszéd közé, és sürün emlegette a román kultúrát. Csak félig figyeltem oda,

mert gondolataim folytonosan visszatértek a puskához. Egyszer aztán kiböktem.

- Ha én a te helyedben lennék - mondottam neki -, nem tölteném az idömet ott a

városban, hanem mind csak vadásznék!

- Az más - felelte Durdukás komolyan -, nekünk románoknak tanulni kell, hogy

urak lehessünk. A kultúra, tudod...

Nem érdekelt a kultúra. Engem csak a vadászat érdekelt.

- Te - szóltam közbe -, ha csak egyszer vadászhatnék... érted, csak egyszer...!

- Hát miért nem vásárolsz magadnak egy puskát? - kérdezte Durdukás, mintha ez

lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Mert nekem nem adnak rá engedélyt, tudod...

Éreztem, hogy elpirulok ennél a mondatnál, mintha restellni való lett volna

abban, hogy magyar vagyok. De Durdukás elbigygyesztette erre a száját, és

legyintett.

- Annyi ezresem lenne, ahány engedély nélküli puska a havasban van! Azt hiszed,

minden fa mögött egy csendörörmester áll...? Aztán kiderült az is, hogy éppen

van náluk egy ilyen eladó

puska, "kéz alatt". Valami öregember kínálta a faluból. Kétcsövü, kakasos,

kívül-belül rozsdás, ütött-kopott jószág volt. De az én számomra a világ elsö

számú csodája mégis.

Durdukás megmondta az árát. Szép összeg volt, de nem megszerezhetetlen.

- És tölténnyel hogy lesz? - kíváncsiskodtam dobogó szívvel. - Azt majd kapod

tölünk - felelte nagylelküen Durdukás -, mi nem tartozunk azok közé, akik

lenyúzzák a magyarokról a bört...

Felajánlottam, hogy ledolgozom a pénzt, de Durdukás legyintett. - Ne verd a

fejedet miatta. Itt a puska, viheted. Töltényt is kapsz

hozzá. Csak ígérd meg, hogy amit lösz, annak a börét nekünk adod el. Aztán majd

elszámolunk...

Így jutottam a puskához. Éjszaka vittem el Durdukáséktól. Még megígértették,

hogy nem szólok róla senkinek, s ha megfognak vele, akkor sem árulom el, kitöl

vettem.

- Mert magyarnak szigorúan tilos löfegyvert a kezébe adni - magyarázta az öreg

Durdukás nagyképüen -, de mi nem vagyunk olyan emberek...

Hát nem is szóltam senkinek. Apámnak se. Fölvittem a puskát a hegyre, kerestem

neki egy száraz faodút, s abban tartottam. Húsz töltényt kaptam hozzá

Durdukástól. Az elsö hattal megtanultam löni. A hetedikkel löttem egy

fajdtyúkot.

Szürkületkor mertem csak hazamenni a madárral. Apám otthon volt már, bocskorait

szárította a tüznél. Elébe tettem a madarat. Apám elbámult.

- Honnan van ez? - Találtam.

- Biztosan megfagyott! - tapsolt Julika az örömtöl.

- Húst eszünk holnap! Madárhúst! De ne szóljatok róla senkinek - intettem meg

Julikát s az öcsémet.

Apám kezébe vette a madarat, megnézte, de nem szólott semmit. De késöbb, amikor

kimentem a pajtába, hogy ellássam éjszakára a juhokat, kijött utánam.

- Honnan van puskád? - kérdezte fojtottan, és a szeme különösen csillogott.

Elmondtam neki, amit lehetett. Apám nekitámaszkodott a jászolnak, és éreztem

lélegzetében az izgalmat.

- Húsz éve nem járt puska a kezemben - mondta, és hangja mintha remegett volna

-, húsz éve! De nagyon kell ám vigyázni, tudod...

Szegény apám. Ahogy ma az eszembe jut mindez, és visszagondolok azokra az

idökre, melyek a béke és az elnyomatás különös keverékéböl tevödtek össze: még

százszorosabban érzem átsütni a múlton azt a nagy lefojtott vágyakozást, amit

húsz esztendön keresztül örzött és hordozott magában a puska után. Milyen

fájdalmas és milyen megalázó lehetett húsz esztendeig élni ezzel a vágygyal

fent az erdökben, és mindig csak a mások vállán látni a puskát,

és naponta vadakkal találkozni, és naponta arra gondolni: ha csak egy napra is

egyenjogú polgára lehetnék ennek az országnak... csak egy napra...! Micsoda

megalázás lehetett ez egy ember számára. Micsoda rettenetes gyülölet kellett

ahhoz, hogy egy államhatalom így megbélyegezzen embereket az anyanyelvük miatt,

mint ahogy apámat bélyegezték húsz éven át. Mi, akik ebben nöttünk föl, már nem

érezhettük ezt annyira, mert bennünk már természetessé vált az önvédelem, a

törvények és a rendeletek kijátszása. De apám, ö abban nött föl, hogy a törvény

szent. Mert az a törvény, amelyiknek védelme alatt ö emberré nevelkedett, a

régi Magyarország törvénye, valóban szent volt. Egy szent korona törvénye volt,

mely nem tett különbséget ember és ember, csupán erkölcs és erkölcstelenség,

rend és rendetlenség, erény és bün között. És apám számára szent maradt

továbbra is a törvény, még az is, amelyik öt rabszolgává és megvetett emberré

taposta, és soha egy pillanatig nem jutott az eszébe, hogy a törvényt ki

lehetne játszani, bármennyire is sajgott benne a vágy. Szegény

apám. Ő még egy

régi ország és egy régi erkölcs emlékét hurcolta magával, húsz megalázott nehéz

esztendön át, és úgy fogadta a változó törvényt, mint ahogy a változó idöjárást

fogadja a hívö ember, béketüréssel és alázattal, mert hiszen Isten s a törvény

tudják, mit cselekszenek.

Szegény apám. Reszketett a keze másnap, amikor fent a hegyen átadtam neki a

puskát. Megnyirkosodott a szeme, és féltem, hogy elsírja magát. Aztán elvitt az

üverekbe és megjárta velem a gerinceket, és sorra mutogatott mindent, amit

tudott.

- Ha ide fölállsz este, biztos az öz... itt járnak le a szarvasok vízre... ez

itt a vaddisznók váltója... a medvéké odébb, a szikla alatt. Veröfényes idöben

itt leled a vadat... havazáskor ott fent a szálasban... ez itt a fajdok

dürgöhelye, tavaszkor...

Délre nem mentünk haza. Délután megálltunk egy üverben. - Itt a róka jár -

súgta apám.

Leshelyet tapostunk magunknak a hóban, aztán vártunk. És a szürkület beállta

elött apám meglötte a rókát.

Hogy ragyogott a szeme akkor! Soha nem felejtem el. Szemöldöke, szempillája

csupa zúzmara volt, zúzmara lepte a bajuszát is, de a szeme ragyogott nedvesen,

mint két nyári csillag.

Aztán megmutatta, hogyan kell nyúzni a rókát. És másnap elvittem Durdukásnak a

bört, a puska árába. Azon a télen még három rókabört vittem le neki, és két

vaddisznó bört. A harmadik

vaddisznónak a börét megtartottam magamnak. Nagy remetekan böre volt. Az ölte

meg apámat.

Tavaszodott már akkor, a hó lágy volt és kásás. Apám fölállt a Korbuj-gerinc

nyergében, ahol a disznók váltója volt, én meg terelni kezdtem a Korbuj oldalát

fölfelé. Kongattam baltafokkal a fákat. Aztán egyszerre csak lövést hallottam

fönt a nyeregben. Utána még egyet. Aztán csönd lett.

Mikor odaértem, ahol apámat hagytam volt, elöször a disznót láttam meg. Ott

feküdt a hóban és a hó véres volt körülötte, és látszott véresen a nyoma, ahogy

elvonszolta magát odáig. Aztán a nyom végén megláttam apámat is. A hóban ült,

összegüzsörödve, kissé oldalt billenve, feje a térdén.

Mikor a lépteimet meghallotta ropogni, fölemelte a fejét. Rámnézett. Talán tíz

lépésre lehettem töle akkor. Bajuszán megláttam a vért. - Mi van apám?

Nyögve felelt, alig ismertem a hangjára. - Megcsúfolt a dög...

Odaszaladtam hozzá. Kezét a hasára szorította, és a keze véres volt, és látni

lehetett alatta a feltépett ruhát és vért, sok vért.

- Mély a seb?

- Egészen bentig... jaj... Összehúzta magát a fájdalomtól.

- Valamit tenni kellene - mondottam. Apám megrázta a fejét.

- Én már elpusztulok, fiam... én el...

Aztán összekuporodott, és nem mozdult többet. Próbáltam hozzányúlni, hogy

fölemeljem és hazavigyem, de úgy nézett rám, hogy nem mertem háborgatni. Talán

egy óra telt el így, ö kuporgott a hóban, és én álltam mellette, és a szemünk

néha találkozott. Talán egy óra. Aztán meghalt.

Lementem öcsémért, szánkóra tettük és hazavittük. Fölravataloztam illendöen és

melléje fektettem a puskát is. Öcsém azt akarta, hogy dugjuk el a puskát, de én

arra gondoltam, hogy húsz évig élt apám puska nélkül, húsz hosszú-hosszú évig.

És a puskát odafektettem melléje a ravatalra. És apám úgy feküdt ott, olyan

méltóságosan és szépen, olyan megbékélten és annyi komolysággal az arcán, a

puska mellett, hogy amikor a csendörök és a doktor följöttek hozzá, le kellett

vegyék a sapkájukat elötte. Pedig ök az állam és a törvény emberei voltak, s

apám szegény, csak egy öreg, halott magyar.

Aztán a csendörök elvitték magukkal a puskát, s mi eltemettük apámat. Ott

ástunk neki gödröt a nyírfa mellett, hol anyám is feküdt. A t 242d32c emetést követö

napon fölmentem a Korbujra. A kan még ott feküdt. Lehúztam a börét, agyarait is

kiszedtem. Eltettem emlékbe öket. Sokáig megöriztem még a bört is, az agyarakat

is, hii-

szen mindössze ennyi maradott csak apám után.

Mikor fél év múlva a börtönböl kiengedtek, ahova a puska miatt s apám helyett

kerültem volt, a házunkban már más lakott. Román ember, puskával járó, igazi

erdöör. Engem csak egy üzenet várt. Hogy a Belcsujba menjek.

A Belcsuj bent van mélyen az erdök között, s forrásai ott fakadnak valahol a

Ciba-poján alatt. Ott leltem meg öcsémet s Julikát. Kalibát róttak maguknak s

befödték fenyökéreggel, mint a szénégetök. A kaliba elé kiterítették a

vaddisznó börét, azét, amelyik apánkat megölte. S döntötték a fát, fürészelték,

hasogatták. Szenet égettek. Egy kemencéjük füstölt már alább.

- Kihajtottak a románok ide, mint az állatot - mondotta öcsém sötét arccal -,

még a juhokat sem hozhattuk el, még kendöt is csak kettöt a házból. Azt

mondták, adós maradt apánk az erdészetnek, meg a büntetés a puskáért, meg

minden...

Nem beszéltünk erröl többet. A románokról sem. De az a két év, amíg a

Belcsujban laktunk a kemencék mellett, télen és nyáron: belénk égetett valamit,

amit ki nem törülhet onnan többé senki.

Kemény életünk volt, ott fönt a kalibában. Végére járt a nyár, amikor

kiengedtek a börtönböl, és öcséméknek még csak egy kemencéjük égett. Meg

kellett markolni a munkát. Mire az elsö hó lehullott, három kemencénk füstölt

már, és a kalibát is rendbe tettem, ahogy lehetett. Persze, nem lett ház belöle

soha, csak kaliba maradt, elöl nyitott, s így egész éjszaka kellett örizni a

tüzet, amikor a hidegek beálltak. De akkor már puskám is volt megint. Azt is

Durdukás szerezte. És ö vette meg a böröket, amiket éjszakánként lehordtam

neki. A húsra volt néhány emberem, aki följárt hozzánk és málélisztet hozott,

sót, ecetet s ami még kellett az élethez.

Hosszú tél volt, s mi sokat fáztunk abban a kalibában. Különösen, ha fújt a

szél s a havat bevágta a födél alá. Meg éjszakánként, amikor a fák recsegtek a

fagytól. Megzúzmarásodtunk a bunda alatt olyankor, s a kezeink meggémberedtek.

Körülástuk a havat s fölhánytuk a kalibára, így valamivel melegebb volt. Aztán

az is eltelt. A három kemence szenet még lecsúsztattuk szánkón az ilvai

malomhoz, s mire végire értünk, kitavaszodott. Aztán nyáron újra

összetalálkoztam Anikóval.

Azon a napon özet löttem a Ciba felsö üverében. Egy combot levágtam magunknak,

a többit, úgy gondoltam, becserélem másféle ennivalóra. A Ciba-poján közel volt

s tudtam, hogy a juhászok már ott vannak, mert néhány nappal azelött hallottam

a kolompjukat. Bevallom öszintén, Anikóra nem is gondoltam már. Annyi minden

történt közben, és olyan nehezen éltünk, hogy az az utolsó nyár, amit Samu

bácsinál szolgáltam, már végtelen nagy távolságban volt tölem. Csak fölmentem a

Ciba-pojánra. Aztán egyszerre szembe találtam magamat Anikóval.

Dél volt, a juhokat éppen fejték. A sztinaház ajtaja nyitva állott, s mert a

karám körül nem láttam senkit, akit juhosgazdának nézhettem volna, megindultam

a nyitott ajtó felé. Már a küszöb kövén volt a lábam, mikor a ház sötétjéböl

valaki kilépett az ajtóba. Anikó volt.

Megnyúlt a két esztendö alatt, mióta nem láttam. Megnyúlt,

kitelt. És ahogy ott

egyszerre csak elém lépett, olyan szép volt, hogy a lélegzet elakadt bennem egy

percre.

Elvörösödött, és azt hiszem, elvörösödtem én is. Néhány pillanatig néztük

egymást. Aztán ö köszönt elsönek.

- Adjon Isten...

- Adjon Isten - feleltem -, a bácsot keresem. - Apám bent dolgozik a sajttal.

Bementem. Elmondtam a dolgot az özzel. Anikó apja nem csodálkozott, csak azt

kérdezte:

- Hol hagytad?

- Lent az erdöben.

- Hozd csak föl. A leány majd segít.

Anikóra néztem, és azt hiszem, elvörösödtem megint. - Elbírom magam is -

mondtam.

- Nem azért...de úgy sincs más dolga.

Így aztán elindultunk együtt. Végigmentünk a tisztáson be a fák közé. Egy sürü

fenyöre akasztottam volt föl a húst. Odaértünk s még mindig nem szóltunk

egymáshoz egy szót sem. Mikor megálltam a fenyönél, Anikó ezt mondta: Vártalak

a pataknál... múlt nyáron... sokáig.

Ránéztem Anikóra. Azt hiszem, nagyon komoly volt az arcom akkor.

- Nem állhattam be bojtárnak többé.

- Tudom. Voltam odaát, és Samu bácsi elmondott mindent. Álltunk zavartan és

néztük egymást.

- Hát igen - mondtam -, most így van. - Hol éltek?

- A Belcsujban. - Ilyen közel?

Éreztem, hogy arra gondol, miért nem jöttem eddig. De nem mondta ki a

kérdést. És én örvendtem annak, hogy nem mondta ki.

- Itt a hús - tereltem másra a szót, és levettem az özet a fenyöágról. Szó

nélkül segített, úgy vittük, együtt, végig a tisztáson, a sztinaházig, és nem

beszéltünk közben.

Anikó apja megtöltött egy átalvetöt sajttal és ordával. Senkitöl még annyit nem

kaptam egy özért, aminek amúgy is hiányzott már az egyik combja.

- Nem lesz sok? - kérdeztem. - Legyintett.

- Van elég. Az uraságé úgyis. Az átalvetöt majd visszahozod, ha erre jársz.

Vállamra vettem az átalvetöt, és elbúcsúztam. Másnap reggel

visszavittem. A karámok üresek voltak, csak egy öreg kutya uga-

tott meg, amikor fölértem a tisztásra. A sztinaház mögül Anikó jött elö, és

felém nézett. Aztán leült a küszöbre, és várt reám.

- Apám kiment háncsot fejteni, deberkének.

Leültem melléje a küszöbre. Lassan eredt meg köztünk a szó. Beszéltem

erröl-arról. Hogy miképpen élünk, hogyan égetjük a szenet. Anikó hallgatott,

aztán egyszerre csak térdemre tette a kezét.

- De azért... most már eljössz néha, ugye?

- El - feleltem, és forró lett a szám a szó után.

Attól kezdve alig volt nap, hogy el ne vetödtem volna a Cibapoján felé. Néha

ott marasztottak ebédre, vagy vacsorára. És ha nem vittem húst, akkor is tömött

az Anikó apja valamit a tarisznyámba mindig. De aztán az a nyár is eltelt. Jött

a dér, megsárgult az erdö, s a juhokat lehajtották.

Sokáig nem jártam arrafelé. De aztán egy napon szarvasbikát hallottam bögni a

Ciba-pojánon reggel. Jóhangú bika volt, s én tudtam, hogy vadászurak nincsenek

a környéken sehol.

Mire fölértem, már nem volt ott a bika. Csönd volt a tisztáson és köd. Hideg,

szürke, gomolygós köd. A gyep fehér volt a dértöl,

és a fehér gyep közepén, félig a ködbe merülve, árván álltak a karámok.

Félelmetesen üresek voltak. Félelmetesen üres tud lenni egy tisztás, így

összel, egy olyan tisztás, amelyiken nyáron valakivel együtt voltunk. Csupán a

karámok, az üres karámok állanak ott, a nyirkos, ködszagú cölöpök, más semmi.

És fentebb egy beszögezett ajtajú zárt sztinaház. Az a beszögezett ajtó olyan,

mint a halott ember szája a ravatalon. És a félfödél. Mintha évek, évek óta nem

lakott volna alatta ember. Még ott van a fenyögallyakból készített heverö, de

sárga már és nyirkos szaga van, mint a ködnek. És ott van a tüz helye is, egy

nagy, üres fekete folt, és az ember el kell fordítsa a fejét, ha elmegy

mellette. De így is a szaga, az a kihült, gazdátlan hamuszag még sokáig az

ember orrában marad, és keserüvé teszi a gondolatait.

Már a hó is lehullott, amikor rászántam magamat, hogy átmenjek a hegyeken

Fileházára. Tulajdonképpen már régen készültem erre az útra. Már akkor

elhatároztam, hogy átmegyek, amikor ott álltam a beszögezett ajtajú sztinaház

elött, és az üres pojánt néztem, amelyik halott volt. Nem azért volt halott,

mert dér lepte és nem azért csak, mert a karámok üresen állottak. Hanem, mert

nem volt ott Anikó. Aztán eltelt sok idö, talán két hónap is, és egy szép

napsütéses hideg reggelen elindultam.

Elöbb tetötöl-talpig megmosdottam a patakban. A testem gözölgött a hidegtöl, és

börömet vörösre csípte a fagyos víz, de jólesett. Zúzmara lepte a fákat és a hó

csikorgott a bakancsom alatt, ahogy megindultam föl a plájra. Az erdök

kékes-vörösek voltak a napfényben, és olyan mélységesen nagy csönd volt, akárha

templomban jártam volna. És mindenképpen olyan is volt ez, mint amikor régen

apámmal templomba mentünk. Vasárnap is volt éppen. Ezt onnan tudtam, hogy

azelöttvaló délután jártak nálam emberek húsért. De tudhattam onnan is, hogy

hallani lehetett az ilvai harangot, és ez a távoli harangszó különösen

ünnepélyessé tette azt a reggelt, ott fent az erdök között.

Az emberek pénzt is hoztak azelöttvaló nap a húsért, és a pénz ott feszült a

zsebemben, és bátrabbá tette a lépéseimet. Uj ködmönöm volt rajtam és a lábamon

vadonatúj bakancs, amit egy nyersbörért kaptam Durdukástól. Nadrágom ugyan

fekete volt kissé a széntöl, de nem volt az sem rongyos, mert a szakadásokat

befoltozta rajta Julika ügyesen. A báránybörkucsma pedig, amit a fejemen

hordtam, még apámé volt. De nem volt likas az sem, s

tartotta jól a meleget. Kezemben vittem a hosszú hegyjáró botomat,

s mentem.

Csudálatosan szép volt az út, végig a plájon. Kereken a nap-

sütötte, csillogó erdök. Egy veröfényes üverben szarvascsordát

láttam, máshol özek ugrottak meg elölem, s a plájon a hó tele volt

szántva nyomokkal. Csak éppen embernyom nem látszott sehol.

Mire a nap delelöre jutott, ott álltam Fileháza fölött, a Pál-tetön.

Mégis beletelt egy jókora idöbe, amíg leértem a faluba, s meg-

leltem benne Anikóék házát. A nap már a görgényi gerincen ült

akkor. Egy borzas kutya hivatalból megugatott, amikor beléptem

a kis kapun, s az ablakban megmozdult egy fej. A pitvarban nem

volt senki. A konyhában ott pipázott a tüz mellett Anikó apja, s

egy asszony valamit matatott a tüzhelyen.

- Adjon Isten áldást, egészséget - köszöntem rájok, talán még

hangosabban, mint illett volna, de attól féltem, hogy megakad a

szó a torkomban, s ezért jobban megnyomtam a kelletinél.

- Adjon Isten - felelte Anikó apja a pipa mellöl, s az asszony is

azt mondta: adjon Isten. De az ö szájában olyan volt inkább ez a

két szó, mint egy kérdés. Éreztem, hogy a vér a fejembe megy,

s erösen gondolkoztam, hogy mit mondhatnék még, amikor az

Anikó apja mutatott maga mellé a padra.

- Ülj már le, ha itt vagy.

Odamentem s leültem melléje. De egyik kezemben ott tartot-

tam a kucsmát, s másikban a botot, mint aki éppen csak benéz

valahova, s máris tovább megy.

- Hát hogy vannak? - kérdeztem egy idö múlva. De az Anikó

apja nem arra felelt, amit kérdeztem, hanem, amit tudni akartam.

- Anikó oda van a táncba. A többiek csúszkálnak valahol a

szánkóval.

Aztán azt kérdezte:

- S te még mindig ott a hegyen?

Elmondtam neki, hogy miképpen élünk. Beszéltem erröl-arról.

A vaddisznókról, a szénröl, a hidegröl. Hallgatta, morgott, aztán

odaszólt az asszonynak, hogy vegye elö a pálinkát meg a poha-

rakat. Megittuk az áldomást, meg is fejeltük eggyel. Közben a szo-

bát lepni kezdte a szürkület is. Egyszer aztán csak fölállt Anikó apja

a padról, kucsmáját leemelte a szegröl, s a fejébe nyomta.

- Utána kell nézzek a jószágnak - mondta -, ejszen te sem azért

jöttél, hogy beszámolj nekem arról, ami odafönt van.

Az asszony fölnyikkant a kemence sarkában, én meg elvörösödtem a hajam tövéig.

Aztán kimentünk a házból.

- A templomig, ha elmégy s ott balra térsz, már hallanod kell a muzsikát.

Elbúcsúztunk, s mentem a falu utcáján a templom felé. Csakhamar valóban

meghallottam a muzsikát.

Mikor a nyitott ajtón beléptem, észre se vett senki. A világosság se volt

valami erös, mert csak egyetlen lámpás lógott a nagy szoba közepiben a

gerendáról. Három cigány a kemence sarkából csinálta a zajt, a padlón meg

pörögtek a párok, dubogtak a csizmák és lebbentek a szoknyák, s fölkavarták

becsületesen a port. Körben a falnál padok voltak, s azokon itt-ott összebújva

ültek a leányok, akiknek nem jutott táncos. Anikó nem volt közöttük.

Csak álltam egy darabig a fal mellett, s nem láttam egyetlen ismerös arcot sem.

Egy-egy leány csodálkozva felém pillantott, s a legények is mustrálni kezdtek a

szemükkel, ahogy idegent szokás. Aztán egyszerre megláttam Anikót a táncolók

között. Piros szoknya volt rajta, és csak úgy lobogott a forgásnál. Szeme

csillogott, arca piros volt és nagyokat kacagott. Csizmája néha megdobbant a

padlón. A legény, akivel táncolt, jómódú gazdalegénynek látszott. Feszes,

fehér nadrág volt rajta, fényes csizma, fekete mellény, lobogóujjú ing.

Nagyokat kurjantott és úgy fogta körül Anikó derekát, hogy megviszketösödött

töle a fülem.

Sokáig álltam ott, és Anikó még mindig nem nézett felém. Egy berúgott legény

megállt elöttem.

- Honnan jöttél, he? - A hegyekböl.

- Látszik - röhögött a legény, és továbbment. Aztán a muzsika elhallgatott. A

cigányok letették a hegedüket, falnak támasztották a nagybögöt s átmentek a

korcsmába. A táncoló párok szétoszlottak. Egy részük leült a padokra, egy

részük kiment levegözni.

Mikor Anikót újra megláttam, ott ült a sarokban két másik leány között. Vidámak

voltak mind a hárman, de mégis Anikó kacagott a leghangosabban. A legény,

akivel táncolt, ott állt mellettük. Most már nem várhattam tovább, mert még

gyávának mondtak volna, s kikacagnak. Megindultam hát keresztül a szobán,

Anikó felé.

Alig léptem néhányat, észrevett. Láttam, hogy megakad rajtam a szeme, arca

csodálkozó kifejezést ölt, s még a szája is félig nyit-

va maradt, ahogy beszélt. Erre a másik két leány is felém nézett, söt a legény

is megfordult, hogy szemügyre vegyen.

- Szerbusz, Anikó - mondottam, amikor odaértem hozzá -, hát mit csinálsz?

Elpirult az arca, amikor kezet nyújtott. - Szerbusz... hát te honnan jössz?

- Én a hegyekböl.

- Ott élsz még mindig? - Ott.

Ezzel elakadt közöttünk a beszéd. Az idegen leányok, akik Anikó leánybarátai

lehettek, összevihogtak. A legény összehúzott szemmel nézett

reám. Úgy öt-hat

évvel lehetett idösebb nálam, magos volt és csontos, arcán gúnyt és lenézést

láttam, ahogy reám pislogott. Összehasonlítottam a magam szegényes ruházatát az

övével, és még jobban éreztem a helyzet félszegségét.

Szerencsére a cigányok visszajöttek, és hangolni kezdték szerszámaikat. Mikor

az elsö ütem fölcsendült, intettem a fejemmel Anikónak.

- Gyere.

Már mozdult is, de abban a pillanatban megfogta a karját az idegen gazdalegény.

- Anikó ma egész este velem táncol - mondta gorombán. Láttam, hogy Anikó

elsápad. Talán én is elsápadtam egy kicsit. - Igaz ez, Anikó?

- Amit én mondok, az az igaz! - mordult rám durván a legény, és húzni kezdte

Anikót a táncba. De én ott álltam elöttük, és éreztem, hogy a vér lassan a

fejembe és az ökleimbe tolul.

- Töled akarom hallani, Anikó.

Anikó sápadt volt. Már a másik két leány sem kacagott, hanem ijedten néztek

minket.

- Felelj Anikó. Velem akarsz táncolni, vagy ezzel? A szája reszketett.

- Ne haragudj... de most... - Dideregtek Anikó szájában a szavak, és éreztem,

hogy kiver tölük a hideg veríték. A legény durván félrelökött.

- Hallottad hát, rongyos! Eredj az útból! - Azzal magához rántotta Anikót, és

elvegyültek a táncolók között.

Néhány pillanatig úgy álltam ott, mint aki körül összedült a világ. A szavak,

amiket a legény kiáltott, véres csíkokat hasítottak az arcomon.

A két leány összesúgott ott a padon. Valaki hangosan röhögött a közelemben, és

éreztem, hogy az is nekem szól. Mert kopott a ruhám, mert idegen vagyok, s

mert Anikó nem akar táncolni velem.

Aztán megmozdultam. Nem néztem se jobbra, se balra, csak nekimentem egy

ajtónak, ami a közelemben volt. Mikor átléptem a küszöbön, csak akkor láttam,

hogy nem kifelé vezetett az az ajtó, hanem be a korcsmába. A pult mellett

állottak néhányan. Egy sovány kis fürge ember töltötte elébük az italt.

- Nekem is adjon - mondottam, és alig ismertem rá a hangomra. Zsebembe nyúltam

és kivettem a pénzt. A sovány pálinkás poharat tett elém. Felhajtottam.

- Még.

A korcsmáros furcsán nézett reám.

- Itt a pénz - mondottam -, maga csak töltsön!

Láttam, hogy a pult mellett állók mind engem néznek. Haragos dac feketedett föl

bennem. Hátat fordítottam nekik, rátámaszkodtam a deszkapultra és egyik

poharat a másik után hajtottam föl. Éreztem a szeszt tüzzé válni a belsömben.

Éreztem, ahogy megmozdította a véremet és végigszivárgott az izmaimon. Az

izmaim megfeszültek töle. Éreztem a fejemben kigyúlni a tüzes virágokat.

Kigomboltam nyakamon az inget. A sovány ember ott a pult mögött aprópénzt tett

elém. Rámordultam.

- Nem hallotta? Töltsön! - És az egész pénzt besöpörtem a pultja mögé.

- Részeg - mondotta valaki a hátam megett. Odafordultam. Néhány legény állt

ott. Megnéztem öket, aztán újra rászóltam a korcsmárosra:

- Töltsön!

A másik szobában ekkor hallgatott el a zene. Néhányan hangos nevetéssel

bejöttek az ajtón, és italt kértek. Aztán egyszerre csak láttam, hogy odalép a

pulthoz az a legény, és kinyújtja a kezét egy pohár után. Éreztem, hogy

elvörösödik körülöttem a világ.

Talán nem történt volna semmi, ha az a legény nem néz reám akkor. De reám

nézett. És a szemében gyözelmes gúny csillogott, és a szája megrándult, mintha

valami lenézöt akart volna mondani. Kartávolnyira volt tölem.

Szembefordultam vele. - Rongyos vagyok?

Nem szántam hangosnak a szót, mégis mindenki meghallotta. Az emberek felénk

fordultak. A gazdalegény képe elfeketedett.

- Rongyosvagyok?

- Eridj a nyavalyába! Ki hívott ide?!

Most már ordítottunk. A korcsmáros ijedten kapkodta a fejét a pult mögött, s az

emberek körénk gyültek.

- Rongyos vagyok? - Az hát!

Erre a pillanatra olyan tisztán emlékszem vissza, mintha ma történt volna.

Siket csönd lett. A pulton fölborult egy pohár. Valahol lányok nevettek, és

olyan volt, mintha az Anikó nevetését is ott hallottam volna közöttük. Aztán az

öklöm magától meglendült és belevágódott a legény sötét ábrázatába.

Amilyen tisztán emlékszem mindarra, ami eddig a pillanatig történt, éppen olyan

zavaros az, ami utána következett. Csak arra emlékszem, hogy ütöttem és újra

ütöttem. Valaki tépni kezdte vállamon a ködmönt, azt megfogtam és hozzávágtam

a pulthoz. Kezek nyúltak felém, én pedig ütöttem. Tudom, hogy egyszer leestem a

földre, és sok minden volt rajtam. De aztán a lábamon álltam me-gint, és újra

csak ütöttem. Nagy zaj volt, arra emlékszem. Aztán egyszer csak ott voltam a

falu utcáján, egyedül. Fölöttem a csillagos éjszaka, körülöttem sötét és idegen

házak, és csak a hó világított. Aztán tapostam a havat fölfelé a hegyen.

Fejemröl hiányzott a kucsma, és kezemböl hiányzott a bot. Virradt, mikor a

Belcsujba visszaérkeztem. Öcsém és Julika a kaliba elött álltak és szájtátva

néztek reám. Én pedig szó nélkül elmentem mellettük, bementem a kalibába,

levetettem magamat a medvebörre és már aludtam is. Még annyit éreztem, hogy

valaki rám teríti a bundámat.

Mikor fölébredtem, sötét volt már. Csak a tüz világított a kaliba elött. Julika

a tüznél ült és ködmönömet foltozta. Megdörzsöltem a szememet és fölültem.

Éreztem, hogy sajog a hátam, és a kezem rácsúszott egy daganatra, ami a szemem

fölött volt.

- Tán nincsen már este?

- De igen - felelte Julika, és rámnevetett. - Öcsém hol van?

- A kemencéket nézi.

Rábámultam a tüzre és próbáltam visszaemlékezni arra, ami történt. Aztán a

ködmönömre néztem, amit Julika foltozott.

- Nagyon odavan?

- Ez bizony igen - felelte a húgom -, és a kucsmád is odamaradt valahol.

- Nem baj - mondottam -, majd kerül másik.

Aztán ásítottam és visszafeküdtem. Csak másnap reggel ébredtem újra föl. Akkor

elmondtam öcsémnek és Julikának mindent, ami történt. Nevettek mind a ketten.

Én is nevettem. De éreztem, hogy a nevetés mögött valahol egy szálka volt

bennem, és ez a szálka szúrt, hiába nevettem.

Abban az évben késön jött meg a tavasz. Az északias üverek május végéig örizték

a havat, és az özek még júniusban is alig akartak megpirosodni.

Odalent kezdett megzavarodni a világ azon a tavaszon. Durdukás nem tudott több

töltényt adni. Azt mondta, még engedélyre sem osztanak már az üzletekben. Az

embereket megbolondította a politika. Így mondta Durdukás, túl a hegyen

utánozni akarják a románok a németeket, és valami gárdát csináltak, és

kapitányok is van. A csendörök pedig szedik össze a falvakban a fegyvereket.

Mivel ilyen módon a töltényböl kifogytam, hát eldugtam jól a puskámat egy

faodúba, s kezdtem egyéb mesterség után nézni. Nehéz tavaszunk volt. A

katonaság összeszedte a környéken mind a lovakat, s így nem volt mivel

lehordjuk a szenet. Ott vénült a két kemence a nyakunkon. Ilván meg sírt az

öreg malmos szén után. De hiába. A hátunkon nem vihettük le neki.

Júniusban kaptam valami fadöntö-munkát. Ilván túl, a Kelemen alatt. Nyolc

hétig dolgoztam ott egyfolytában. Vasárnaponként eljött Julika, vagy az öcsém,

és a keresetem felét odaadtam nekik. Többnyire Julika jött el, mert az öcsém is

napszámoskodott, ahol lehetett. Mikor a fadöntésnek vége volt, elbocsájtottak

mindenkit, mert vontatásra nem került sor a lóhiány miatt. Lent a faluban

azzal fogadott Durdukás, hogy baj van a magyarokkal, és ezért eszi a fene az

országot is. Azt ugyan nem mondta meg, hogy mi baj van velünk, de sejtettem én

azt amúgy is, mert a románoknak mindig baj volt, ha mi is élni akartunk. És

Durdukás hiába volt barátom, csak román volt szegény, s arról nem tehetett.

Vásároltam a boltban ezt-azt, aztán fölmentem a Belcsujba. Julikát találtam

csak egyedül. Azt mondta, hogy öcsémet elpa-

rancsolták valami munkára a csendörök. Harminc legényt vittek

el így a faluból, csupa magyart. Munkaszolgálatra, így mondták.

Három napi élelmet s egy váltó fehérnemüt kellett vigyenek ma-

gukkal. Aztán vonatra tették öket s elvitték valamerre, Isten tudja,

hová.

Megvigasztaltam a húgomat, hogy a munkába még nem halt

bele senki, s ejszen öcsémnek sem lesz baja töle. Aztán nekiláttam a

dolognak, mert az gyült közben elég. Rendbe kellett tenni a kalibát,

kicserélni néhány tartóoszlopot, felújítani a födelet, meg ilyesmi.

Szép meleg napok voltak, de esténként érezni lehetett már a leve-

gön, hogy nem tart soká a nyár. Az árnyékban délig sem száradt föl

a harmat, s itt-ott sárgulni kezdett egy-egy levél a fákon.

- Te - mondotta Julika, talán a harmadik napon, hogy otthon

voltam megint -, valami leány járt itt a múltkoriban s keresett té-

ged. Azt mondta, hogy onnan föntröl való, a juhoktól.

Erösen megdobbant bennem valami erre.

- Üzent valamit?

- Nem. Csak éppen megkérdezte, hol vagy. Aztán elment. De

igen, még elhozta a kucsmádat és a botodat, ami ott maradt akkor,

tudod, a táncban. Odatettem öket a medvebör alá.

Igen megörvendeztem mind a kettönek, de különösen a kucs-

mának, mert az még apámé volt annak idején. De még a bot is

abból az idöböl származik, amikor bojtár voltam Samu bácsi mel-

lett. El is határoztam nyomban, hogy valamelyik nap fölmegyek a

Cibára és megköszönöm Anikónak, hogy megörizte ezeket. Mert

akármi is történt közöttünk azon az estén, azért ez mégis szép volt

töle, és megérdemelt egy köszönö szót.

De másnap egyéb dolgom akadt, és a harmadik napon közbe-

jött egy olyan dolog, ami fölkavarta és megváltoztatta egész addi-

gi életünket. Reggel ugyanis, alig valamivel napkelte után, Dur-

dukás barátom állított be a kalibánkhoz. Én éppen a patakban mo-

sakodtam, Julika meg a tüzet szította föl, hogy megsüsse parázs

között a reggeli pityókát, amikor Durdukás megjött. Piros volt

az arca és a homlokán izzadtság gyöngyözött. Egyenesen odajött

hozzám, a vízhez.

- Te - mondotta lihegve -, beszélnem kell veled.

Nem is köszönt, hanem mindjárt ezzel kezdte. Éreztem, hogy

valami nagy dolog lehet, ami fölhajtotta hozzánk a hegyre, és si-

etve, úgy vizesen, magamra kaptam a ruháimat. Hát nagy dolog is

volt. Bécsben megváltoztatták az ország határát, és Erdélynek azt a részét,

amelyiken mi is éltünk, visszaadták Magyarországnak.

Mikor Durdukás ezt elöször elmondta, úgy a maga szavaival, izgatottan, lihegve

és össze-vissza keverve a dolgokat, azt hittem, hogy nem hallokjól. De aztán

elmondta újra és újra, és akkor meg egyszerre olyan volt, mintha a világ

kinyílott volna valahol, és csupa szédítö fényesség áradt volna reám ott lent a

Belcsujban. Hát van ilyen? - kérdeztem magamat - hát lehetséges ez? Hogy a

föld, ahol élek, újra az én országom legyen, mint valamikor régen, amikor apám

fiatal volt? Hogy az én nyelvemen beszéljen a jegyzö úr, a csendörörmester meg

a tanító kisasszony? Szabadon választhassuk magunk közül a faluban a bírót, és

kaphassanak fegyverengedélyt, és ne kelljen többé faodúkban tartani a puskát?

Hát van ilyen? Hát lehetséges ez? A községháza ajtaján és a vasúti állomás

pénztára fölött nem áll majd a tábla, hogy "csak románul szabad

beszélni", és

ha magyarul kérdezek meg valamit egy egyenruhás embertöl, nem ordít rám többé,

hogy bitang gazember vagyok?

Durdukás pedig lihegett az izgalomtól és homlokán egyre gyöngyözött a veríték.

- Apám azt mondja, hogy el kell majd költöznünk innen, mert a románokat

agyonverik, és elveszik a vagyonukat. De én ezt nem tudom elhinni... hát rossz

emberek voltunk mi? Ártottunk mi valaha is a magyaroknak? Hát mondd, lehetséges

az, hogy bántsanak minket?

- Nem - feleltem fölforrósodott örömmel -, ez nem lehetséges. Mit is gondol

apád! Mi nem bántunk senkit. Mi csak éppen egyformák szeretnénk lenni. Hogy

ami nektek szabad, nekünk is szabad legyen.

Fölmentünk a kaliba elé, és leültünk a padra. Julika sütötte a pityókát.

Durdukás összegüzsörödött mellettem, és olyan volt, mint egy kis kövér,

gondtelt sündisznó.

- Hát tudod - mondotta -, nem is volt igazság, ami itt történt, az bizonyos.

Hogy aki magyarul beszélt, annak kusst kiabáltak az urak. Meg hogy fegyvert sem

tarthatott, meg minden. Mi mondtuk is apámmal mindig, hogy ez így nem jól van.

Mosolyognom kellett a Durdukás beszédén, mert elöször hallottam töle ilyent,

és mulatságos volt, hogy éppen akkor jutottak ezek a dolgok az eszébe. Rátettem

a kezemet a vállára.

- Ne félj, pajtás - mondottam neki -, Magyarországon ilyesmi nem volt soha,

tudom apámtól. S nem is lesz. Magyarországon minden ember egyformán ember.

Egészen megnyirkosodott a szeme szegény Durdukásnak a hálától, ahogy reám

nézett.

- Pedig én félek, tudod - nyöszörögte szegény -, mert a mi papunk mindig azt

mondotta a templomban, hogy a Bibliában ez áll: fogat fogért, szemet szemért. S

bizony a románok elég sok rosszat tettek veletek. Ha mi nem is, de a többiek...

Elnevettem magamat ott a padon.

- Ne félj Durdukás, a mi papunk nem mondott ilyesmit a templomban. A mi papunk

arról beszélt, hogy ha megütik az egyik arcodat, tartsd oda a másikat is, és ha

kövel megdobnak, te csak kenyérrel hajigálj vissza.

- Jó, jó - nyugtalankodott a barátom -, de akkor még nem volt nálatok a

hatalom, s úgy könnyü volt békességröl beszélni. Kérdés, hogy ezután mit

mondanak majd a papjaitok?

Belátom, nem volt kimondottan keresztényi dolog, de minél gondteltebb lett

Durdukás, annál vidámabbá váltam én. Mire Julika a sült piskótát lapítódeszkán

elémbe tette, s melléje egy darabka vaddisznószalonnát, már olyan jó kedvem

kerekedett, hogy legszívesebben felszöktem volna a padról, s akkorát

kurjantottam volna, hogy összefusson töle az egész havas, és tudja meg mind,

hogy vége van a nyomorúságnak. Ezt azonban Durdukás miatt sem tehettem meg, aki

mégiscsak barátom volt. Így hát annyit cselekedtem mindössze, hogy elébe

toltam a lapítódeszkát, s ráparancsoltam, hogy egyék. Én pedig bementem a

kalibánkba, és elökotortam a fenyöbojtok alól azt a fél üveg pálinkát, amit még

a tavaszon eldugtam volt arra az esetre, ha valamelyikünk beteg találna lenni.

Meg is ittuk a fél üveget, ott együltünkböl, utolsó cseppig. Még Julikának is

jutott belöle kóstoló. A pálinkától aztán megjött a Durdukás bátorsága is, és

elöhozakodott azzal, amiért tulajdonképpen följött a hegyre.

- Te - mondotta -, apám azt üzeni, hogy gyertek le hozzánk lakni. Kosztot is

kaptok. Mégsem való, hogy úgy éljetek itt fent az erdöben, mint a vadak. Eléggé

csúnya dolog volt a községtöl, hogy kitett a házatokból. Aztán legalább lesz

magyar is nálunk, ha netalán történne valami...

Nem akartam megbántani Durdukást, s így nem szólottam neki arról, amit

gondoltam. Pedig igen nagy kedvem lett volna töle megkérdezni, hogy hé, hiszen

egy évvel ezelött, meg télen át, ugyanígy éltünk idefönt, s vajon akkor miért

nem jutott az eszibe az öreg Durdukásnak, hogy mégsem való nekünk úgy élni,

mint a vadaknak? Na, de lenyeltem ezt a kérdést is. És mert fúrt nagyon a

kíváncsiság, hogy miképpen válik majd Románia Magyarországgá a mi számunkra,

hát azt feleltem neki, hogy jó, lemegyünk egy idöre, de sokáig nem maradunk a

nyakukon, mert sem a kemencéket, sem az erdöt nem akarom véglegesen elhagyni.

Úgy látszik, éppen ez kellett Durdukáséknak is, mert azonnal megörvendett az

elhatározásomnak, és azonnal ajánlkozott, hogy segít a cipekedésnél.

Hát a cipekedés sok gondot nem okozott. Ami ruhánk volt, azt jóformán magunkon

hordtuk, Julika meg én. Bundákra pedig nyáron nincs szükség, s így azokat a

medve- és vaddisznóbörökkel együtt bátran otthagyhattuk a kalibában. Az ajtót

betámasztottuk egy karóval, hogy a szél ki ne nyithassa, eloltottuk a tüzet s

mentünk is. Még eszembe jutott a nagy örvendezésben, hogy vajon a puskát nem

vihetném-e máris magammal a közeledö szabadság tiszteletére, de Durdukás azt

ajánlotta, hogy azzal még várjunk egy keveset. Legalábbis, mondta, amíg a román

urak eltakarodnak.

Okosan is tettük, hogy ott hagytuk volt fönt a fában. Mert elöször is a román

katonák szedtek össze mindenféle puskát kifele mentükben, s azután pedig a

beérkezö magyarok tették ugyanazt. Durdukáséknál jó dolgunk volt. Kaptunk két

ágyat a kicsi mühelyben, együtt ettünk velük, s még ruhaféléket is

ajándékoztak. Különösen Julikát öltöztették ki csinosan. Közben a román urak

nagy átkozódás közepette elhurcolkodtak a faluból. A jegyzö, a segédjegyzö, a

tanító kisasszony, a postamester, az állomásfönök mind elkotródtak haza,

ahonnan jöttek volt, s velük mentek a csendörök is. Színültig megrakott

teherautók vitték el öket, és sokan visszaemlékeztek arra, hogy amikor hozzánk

jöttek, nem kellett teher-

autó a holmijoknak, mert elfért minden vagyonuk a kofferben is. Igaz, hogy

most még a kilincseket is magukkal vitték, alighanem

azért, hogy kellemesen emlékezhessenek reánk. Mit tagadjam, mi bizony

örvendeztünk ennek a hurcolkodásnak. A népek kint álltak a kapukban és

integettek a távozók után, s voltak olyanok is, akik csúnyákat kiabáltak. Aztán

két napig egyebet sem láttunk, csak

katonát, jöttek és jöttek, és mi csodálkozva bámultuk öket, és azt mondtuk:

mégis csak nagy darab ország kell legyen Románia, ott túl a hegyeken, hogy

ennyi sok katonája van. A katonák be-berajzottak az udvarokba, és elvittek

ökröt, disznót, tehenet, meg amit találtak. Sokat nem találtak, mert akinek

esze volt, az felhajtotta az állatait idejében a havasba. Aztán eltakarodtak

azok is, és Durdukás egy reggel izgatottan ugrott be hozzánk a hírrel, hogy a

magyarok már a szomszéd falunál vannak. Mi még jóformán ki sem tátottuk a

szánkat a csodálkozástól, s Durdukás meg a fia már elcipeltek kifelé a belsö

szobából egy akkora nagy piros-fehér-zöld lobogót, amilyent életemben nem

láttam még. Julika meg is kérdezte, hogy mi volna az? "Magyar

zászló, te" -

hadarta izgalomtól elfulladva az öreg Durdukás -, "még azt sem tudod?" Hát

nehezen is tudhatta volna szegényke. Én még hallottam volt apánktól, hogy ez a

három szín volt valamikor az ország zászlója, de Julika még kicsike volt, mit

törödött vele. Hanem becsületére váljék Durdukásnak: az egész faluban nem volt

ahhoz fogható szép magyar lobogó, mint amilyen az ö házát díszítette. Talán ez

is okozta, hogy az elsö magyar tiszt urak autója éppen a kovácsmühely elött

állott meg.

Mi ott bámészkodtunk a fal tövében. Katonák jöttek az úton és magyarul

énekeltek.

- Te! - bökött oldalba Julika - hallod? Ezek magyarul énekelnek! Hát különös is

volt. Egyenruhás emberek, katonák, és azon a nyelven énekeltek, amelyiken mi.

Az embernek összeszorult töle valamiképpen a torka és kiszáradt, és az embernek

a szeme mögött viszketni kezdett valami.

Na jó. Aztán jött egy szép nagy autó, és megállt éppen a Durdukásék zászlójával

szemben. Tiszt urak ültek benne. Én csak aranyzsinórokat és aranygombokat

láttam, és meghallottam, amint az egyik odaszólt a másiknak valamit magyarul,

és ez csodálatos volt, olyan, mint ami nem is lehet igaz. Durdukás lekapta

fejéröl a sapkát, meglengette a levegöben és elordította magát torka

szakadtából: "Éljen Magyarország! Éljenek a magyar katonák!" A tiszt urak

odanéztek hozzánk, és sapkájukhoz emelték a kezüket. Durdukás meg ordított,

mintha eszét vesztette volna. Végül egy idösebb tiszt úr kiszállt az autóból,

és odajött hozzánk. Egyenesen Durdukáshoz ment, és kezet nyújtott neki.

- Adjon Isten, székely testvér. Hát ezt is megértük, ugye?

Szegény öreg Durdukás csupa hajlongás volt és csupa alázat, ettöl a nagy

megtiszteltetéstöl.

- Igenis, tábornok úr kérem, igenis... éljen Magyarország, éljenek a magyar

tábornokok!

- Csak alezredes vagyok - világosította föl a tiszt úr barátságosan Durdukást,

aztán elkezdte dicsérni, hogy bárcsak minden magyar ember olyan nagy lelkes

hazafi lenne, mint ö. Lámcsak az egész környéken neki van a legszebb nemzeti

lobogója, bizonyára huszonkét év óta örzi féltö szeretettel... meg mit tudom

én, miket mondott még. Közben összegyültek körénk az emberek, s csodálták a

magyar alezredest. Soknak még a szeme is könnyes volt, de szólni nem tudott egy

sem. Az alezredes végignézett az embereken.

- Örvendenek ugye, hogy magyarok lettek megint? - kérdezte. Egy nagybajuszos

öreg gazda fölvetette erre a fejét.

- Magyarok voltunk mi eddig is, kérem - felelte tempósan. Az alezredes kissé

megzavarodott ettöl a beszédtöl, de Durdukás újra elkezdett ordítozni. "Éljen

Magyarország! Éljen a magyar hadsereg! Éljen az alezredes úr!"

Az alezredes újra visszafordult Durdukás felé és megveregette a vállát.

- Mi a mestersége, atyafi?

- Kovácsmester, jelentem alássan! - vágta össze Durdukás katonásan a bokáit.

- Még a régi hadseregben szolgált, ugye?

- Igenis, jelentem alássan! Fegyverkovács voltam a nyolcvankettedik

honvédgyalogezrednél!

- Látszik - mustrálta végig Durdukást az alezredes -, még a régi jó magyar

fajtából való. Na, majd gondom lesz magára, atyafi. Hadnagy úr, írja föl ennek

a derék székelynek a nevét.

Egy fiatal hadnagy ugrott oda, noteszt vett a kezébe és ceruzát. - Hogy hívják

magát, jóember?

Az öreg elvörösödött, még a veríték is kiverte a homlokát. De azért összevágta

a bokáit, és úgy harsogta:

- Durdukás Jeremiás, szolgálatonkívüli fegyverkovács, alázatosan jelentem!

Láttam, hogy a névtöl kissé meghökkent a hadnagy úr kezében a plajbász.

Csodálkozva nézett az alezredesre, az pedig Durdukásra.

- Maga nem magyar származású?

- Én kérem magyar vagyok? - verte Durdukás ijedtében a mellét -, ne a nevemet

tessék nézni, hanem az embert! Az volt az igazi világ kérem, régen! Mikor a

magyarok voltak az urak! Föispánok, föszolgabírók! Magyar tiszt urak! Azok nem

loptak, nem csaltak, nem hazudtak! Azok úgy beszéltek az emberrel, ahogy

kellett! Én kérem jó magyar voltam mindig! Tessék ide nézni - és ezzel ránk

mutatott, Julikára, meg reám -, két magyar árvát tartok a házamban, ingyen,

akiket a román jegyzö kidobott az utcára, mert árván maradtak! Én kérem...

- Írja föl a nevét, hadnagy úr - szólt oda az alezredes a hadnagynak, aztán

odanyújtotta Durdukásnak a kezét -, hát csak maradjon továbbra is ilyen jó

kovácsmester. Majd gondom lesz magára. Isten áldja meg.

Aztán visszamentek az autóhoz, beültek s elindultak. Durdukás lelkesen

ordítozott s lengette a sapkáját, mi s a többi magyarok álltunk némán, és

furcsa meghatott szorongással a szívünkben... hát így volt az, amikor

Magyarország megérkezett hozzánk.

Harmadik hete éltünk Durdukáséknál, amikor egy délben beállított öcsém.

Rongyos volt és sovány. Csak a tornácig jött, onnan kiáltott be értem.

Kiszaladtunk Julikával.

- Hát te honnan jössz?! Juj, de rossz börben vagy! - estünk neki szegénynek.

Öcsém csak nézett bennünket morcosan.

- Belcsujból jövök - mondotta -, két napja, hogy hazaértem s én tudom, hogyan.

Mostanig vártalak. Aztán lejöttem, s az emberek mondták, hogy itt vagytok a

kovácsnál.

- Itt hát - válaszolt Julika sebesen -, s gyere bé te is, kapsz enni, s ruhát

is kerítünk reád, mert jaj, de megviselt vagy! - Öcsém elvicsorodott, mint a

marós kuvaszok.

- Megviseltek a románok, azért vagyok ilyen. S én többet román embert látni

nem kívánok. - Néztük egymást.

- Nem jössz bé? - kérdeztem. - Nem.

- Várj - mondotta Julika -, hozok neked valamit...

- Román ember házából nekem semmit ne hozzál - mordult föl az öcsém -, idáig is

csak azért jöttem, hogy megtudjátok: itthon vagyok s várlak benneteket. - Azzal

szemire húzta likas kalapját, megfordult s otthagyott bennünket a Durdukás háza

küszöbén. Szótlanul néztünk utána. Aztán Julika elkezdett sírni.

- Mit bögsz, te? - förmedtem reá.

- Azt, hogy nem tudom, kinek van igaza: neki-e, vagy nekünk? Hát ezt az egyet

én sem tudtam eldönteni. Mert, hogy az öcsémet csúffá tették a románok, az

látszott rajta. És hogy sok magyart csúffá tettek odaát, a nekik maradt

Erdélyben, erröl hallottunk eleget, a hazatérö munkaszolgálatosoktól. Volt

olyan, aki haza se tért, mert belehalt a verésekbe, amiket kapott azért, hogy

magyarul mert szólani valahol.

Mikor megtudta Durdukás, hogy öcsém járt ott, megkérdezte, hogy minek

eresztettük el? Én annyit mondtam csak neki, hogy a románok ejszen gonosz

dolgokat míveltek vele. Mire Durdukás megcsóválta a fejét és sóhajtott.

- Ez baj - mondotta. És ebben neki volt igaza, mert nagy baj volt az. Most

látom csak tisztán, mekkora nagy baj.

Mert, ha már az Úristen úgy rendelte el Erdély dolgát, hogy ott magyarok és

románok vegyesen éljenek, akkor ezen nem lehet segíteni, s bele kell nyugodnia

mind a kettönek abba, hogy a másik is ott van. Már most: hogy egyszer az egyik

van fölül, máskor a másik - aszerint, hogy a világ nagy urai miképpen

ravaszkodják össze a politikát -, úgy látszik, ezen sem lehet segíteni. Tehát

úgy kell ezt is venni, ahogy az Isten adja. Mint a jégverést, vagy a

napsütést. De ha ez a politika, amit a nagyurak csinálnak, megzavarja az

emberek eszit, és akik egyazon földön élnek, egymást verik föbe, ahelyett, hogy

megsegítenék egymást: ez már igazán nagy baj. És ez a baj történt minálunk,

látni lehetett tisztán. A román urak, akik haza kellett menjenek a jó kövér

állásaikból, megbolondították odaát a román népet, és a nép, amelyiknek eddig

soha semmi baja a magyarokkal nem volt, megvadult és rátámadt azokra a

magyarokra, akiket a szerencsétlenség odakötözött ahhoz a földhöz, amelyik

Erdély testéböl továbbra is Románia maradt. Csúnya hírek jöttek naponta, hogy

mik történnek odaát, és az öreg Durdukás egyre gondteltebb lett ezektöl a

hírektöl. Nem segített rajta az sem, hogy az új magyar jegyzö, mihelyt

megérkezett, elsö nap magához hívatta, és hosszasan elbeszélgetett vele, söt

még azt is megkérdezte, hogy kit gondolna bírónak. Tudta jól Durdukás, hogy

annak a bizonyos alezredes úrnak köszönheti mindezt, és tudta azt is, hogy

hamarosan megváltozhat sok minden. Éppen ezért igyekezett szerény maradni és

alázatos, és azt mondotta a jegyzönek, hogy a bíróra nézve kérdezze meg

inkább a gazdákat, s ne öt, aki csak kovács a faluban. Mégis megtörtént, hogy

egy este beverték kövel az ablakait valami legények, és azt ordítozták, hogy

aki román, az menjen Romániába. Így álltak hát a dolgok, és ezért volt igaza

Durdukásnak, amikor azt mondotta, hogy az bizony baj, amit a románok odaát

csinálnak. Mert baj is volt.

A zászlók már régen lekerültek addigra a házakról, csak a kovácsmühelyen

lengett még mindig a nagy piros-fehér-zöld lobogó. S annak a napnak a

délutánján, amikor öcsém ott járt, megjelent nálunk az új bíró, és bekiabált

Durdukáshoz, hogy vegye le a házról a nemzeti lobogót. "A lobogó ünnepnapokra

való! Közönséges napokon is kint lógatni gyalázat!" Ezt kiáltotta be a bíró

Durdukásnak, az pedig nem szólt semmit, hanem kisietett szaporán és levette a

házról a lobogót. Fölcsavarta ügyelve és beállította a szoba sarkába. Azon az

estén verekedés volt a kocsmában. Egy mesterházai román fiát szekéren vitték be

éjszaka a kórházba, s a csendörök másnap reggel néhány legényt lefogtak a

faluban. Mi pedig rákövetkezö estén azon tanakodtunk Julikával az ágyban, hogy

maradjunk-e még, vagy menjünk vissza a Belcsujba? Súlyos tanakodás volt ez.

Mert szívünk szerint mégis csak öcsémhez tartoztunk volna, de azért Durdukást

sem akartuk megbántani. Másnap reggel megoldódott ez a kérdés is magától.

Frustuk után egy autó állott meg a mühely elött, s az alezredes úr szállt ki

belöle.

- No, hogy vagyunk, mester?

- Megvagyunk alezredes úr, jelentem alássan - kapkodta Durdukás

szolgálatkészen a bokáit.

Késöbb azt mondta az alezredes, hogy ö szeretne eljönni szarvasbögéskor erre a

vidékre, s hogy tudna-e ajánlani neki Durdukás egy ügyes embert, aki megkeresné

addig a helyet, ahol szarvasbikát lehet löni, és odavezetné öt, meg cipelné a

holmit?

- Tudok hát - felelte Durdukás és reám mutatott, aki ott álltam a fal mellett.

- Ennél a legénynél jobban senki sem ismeri itt az erdöket.

- Vállalkoznál-e a feladatra, fiam? - kérdezte meg tölem az alezredes.

- Én aztán szívesen - mondottam.

Meg is egyeztünk. Az alezredes markomba nyomott negyven pengö elöleget, s azt

mondotta, hogy ha majd eljön az idö és bögni kezdenek a bikák, akkor csak

szóljak be a csendörségre, hogy tele-

fonáljanak neki. Ő pedig tudatni fog engem a csendörség útján, hogy melyik nap

várjak reá itt Durdukásnál. Azzal beült megint az autóba és elment. Mi pedig

Julikával elbúcsúztunk Durdukáséktól, megköszöntük nekik a szíveslátást, s

mentünk vissza boldogan a Belcsujba, hogy öcsémmel lehessünk, s eleget tegyünk

emellett az alezredes úr kívánságának is.

Hiába vittünk föl mindenféle jó dolgokat, hiába vásároltam az alezredes pénzén

egy üveg pálinkát is, hogy megünnepeljük vele hármasban is a szabadságot: öcsém

kedve nem akart megjönni.

- Háború van a világban - mondotta -, és az emberek között sok baj, mindenütt.

Mi a háborúról ugyan még addig nem tudtunk semmit, de elhittük öcsémnek, mert

hiszen világot járt és sok mindent hallhatott. És elhittük azt is, hogy baj

van az emberek között. De a bajt megszoktuk már, hiszen abból volt mindig elég.

A baj jön és megy, mondottam öcsémnek, de nem nyugodott meg töle.

- Ezek másféle bajok - mondotta -, az egyik embernek mindene van, a másiknak

semmije sincs. Az egyiknek minden szabad, a másiknak semmi. Ezek nem olyan

bajok, amelyikek jönnek és mennek. És azonkívül háború van. És Romániában német

katonák szedik össze a zsidókat, és román katonák verik véresre a magyarokat.

Két napig voltam a Belcsujban, tettem amit kellett, aztán elindultam, hogy a

szarvasok után nézzek. Az ösz már ott lógott a fák felett. Fönt a plájon

kolompszót hallottam a Ciba felöl, és eszembe jutott Anikó, és hogy meg kellene

köszönnöm a kucsmát meg a botot, amit visszahozott volt. Nehezen vitt a lábam

arrafelé, de a becsület úgy kívánta, hát mentem. Délután volt, a juhok lent

legeltek valahol a patakban, a poján üresen állt. Csak egy kutya hevert a

Sztinaház elött, egy nagy fehér kutya. Ugatni kezdett, amikor meglátott. Egyéb

nem mozdult, semmi. Arra gondoltam: hátha Anikó nincsen is már fönt, csak az

apja. A lábaim könnyebben mozogtak a ház felé ettöl a gondolattól, habár...

tudja az ördög, szerettem volna mégis látni Anikót, ha csak egy percre is.

A ház ajtaja félig be volt hajtva. A nagy, fehér kutya csak éppen hivatalból

ugatott, és közben a ház ajtajára nézett, tehát tudhattam, hogy van bent

valaki. Az öreg, gondoltam, és egyenesen az ajtónak mentem, kinyitottam

szélesre és benéztem. És szemközt velem ott állt az ajtófélfának támaszkodva

Anikó, és csodálkozva reám nézett.

Késöbb amikor már együtt éltünk, bevallotta, hogy a deszkák

repedésein át már régen lesett engem, attól kezdve, hogy a kutya

ugatni kezdett. De ez akkor nem látszott az arcán. Nem látszott

rajta semmi egyéb, csak csodálkozás.

- Adjon Isten - mondottam.

- Adjon Isten - felelte Anikó -, hát te honnan kerülsz ide?

- Ej szen az égböl.

Anikó kihajolt és fölnézett az égre.

- Nincsenek is fellegek - már pedig az ilyenfajták mint te, csak

fellegeken járhatnak.

- Olyan fehér angyalfelhökön, ugye? - kérdeztem.

- Nem a - rázta meg Anikó a fejét -, olyan feketéken, amelyik-

böl villám szakad és esik az esö.

Néztük egymást.

- Tán azért mondod ezt, mert szegény ember vagyok?

- Nem a. Hanem mert verekedös vagy.

Éreztem, hogy vörösödik az arcom, ezért fölkaptam a fejemet,

s a nyakamat megszegtem.

- Belém ne is törülje a csizmáját senki, mégha százszor olyan

gazda!

Már majdnem baj lett megint közöttünk, de akkor Anikó elne-

vette magát, s ez a nevetés megint olyan könnyü volt és vidám,

mint régen.

- Hát annak jól megadtad, az biztos! Még két hét múlva is da-

gadt volt a képe!

Ettöl én is megvidámodtam.

- Egyéb baja nem lett?

- Két bordája is eltörött.

- Sziszegett-e, amikor ölelgetted?

- Menjen már - mondotta Anikó, és bosszúsan elfordult tölem.

Megköszörültem a torkomat.

- Azért jöttem, hogy megköszönjem neked szíves jótettedet,

hogy megörizted a kucsmámat, meg a botomat.

Anikó elvörösödve fordult felém.

- Csak azért jöttél? Akkor már mehetsz is, mert azt nem szí-

vességböl tettem.

- Hát?

- Egyébböl.

- Éspedig?

Vörös volt az Anikó arca, mint a lángvirág, és látszott rajta, hogy igazán

haragszik.

- Buta - mondotta, azzal fölkapta a fal mellöl az üres vödröt, és el akart

menni vele mellettem, mintha ott se lennék.

Elkaptam a karját. - Mit mondtál?

- Buta - sziszegte Anikó -, buta!

Szeme megkönnyesedett a haragtól. Én pedig elkaptam a derekát. - Mondod még?

Birkózni kezdett velem.

- Eressz el! Buta vagy! Goromba vagy! Eressz!

A vége az volt, hogy sírva fakadt, és én megcsókoltam. Mikor az öreg a juhokkal

hazatért, ott lelt minket a Sztinaház küszöbén, és én ott maradtam náluk késö

éjszakáig.

Törödött az ördög a szarvasokkal.

Két nap egymás után ott lézengtem a Ciba-pojánon. Anikó elmondott mindent.

Hogy azért ment csak azzal a másik legénnyel táncolni akkor, mert híres

verekedö legény volt, és nem akarta, hogy bajba keveredjek. És megígérte, hogy

soha többé nem tesz ilyent velem. Harmadik napon aztán lehajtották a juhokat,

és a Ciba-poján meg én egyedül maradtunk.

Rá egy hétre már bögtek a bikák. Az alezredes úrral a Cibapoján alatti üverben

lövettem egy szép tizenhatost. Úgy örvendett neki, hogy azt sem tudta, mit

csináljon. Százpengöst nyomott a markomba, és megkérdezte, hogy mi a

kívánságom.

- Vadör szeretnék lenni - mondottam neki.

- Ha csak ennyi az egész - felelte az alezredes úr -, ezen könynyü segíteni.

Amúgy is éppen vadöröket keresünk a társulat számára.

Hát így lettem vadör a vadásztársulatnál. Tisztességes fizetést kaptam,

puskával járhattam, s szabad volt rókát, farkast, vadmacskát és nyestet lönöm.

Meg télen szarvastehenet és sutát, amenynyit elöírnak az urak. De egyebet nem.

De nekem így is jó volt. Elövehettem a puskámat a faodúból, vállamra

akaszthattam, és járhattam vele bátran az emberek között, lent a faluban,

mindenütt. Engedélyt kaptam hozzá, fényképest. S még azt is megengedték az

urak, hogy házat építhessek magamnak a község fájából, fent a Belcsuj-pojánon,

vadörhöz illö házat. Úgy éreztem magam, mint akire rászakadt a mennyország.

Mikor az elsö hó lehullott, az urak hajtóvadászatot rendeltek el,

és én összeszedtem két tucat arra való embert, és meghajtottam

nekik a Korbulyt, a Belcsujt, a Cibát, a Benedeket és a Komárnyikot.

Két napig tartott a nagy vadászat, és az urak fent éjszakáztak ve-

lünk a Ciba-pojánon. Nagy urak voltak. Csupa ezredes, meg alez-

redes, csupa alispán meg föszolgabíró, meg mit tudom én, micsoda.

Lövettem is velök két medvét és hat vaddisznót. A medvéknek

különösen örvendeztek, és kétszáz pengö borravalót kaptam értök,

külön. Olyan gazdag lettem egyszerre, hogy nem cseréltem volna

az ilvai malmossal sem. Öcsémet és Julikát kiöltöztettem télire, s

vettem egy vaskályhát, amit beállítottunk a kalibába, s Julika föz-

hetett is rajta. S volt mit fözzön. Rendes kommenciót kaptam az

uraktól, ötven kiló búzalisztet s ötven kiló málélisztet havonta, csak

le kellett menni a malomba érte minden elsején. S azonkívül har-

minc pengöt egy hónapra, meg félévenként egy pár bakancsot.

Karácsonykor a föszolgabíró úr megszavaztatta a faluval, hogy én

legyek a községi erdö pásztor is, s attól kezdve szabad legeltetésem

is volt a községtöl s minden háztól egy sajt, meg egy juhnak a gyap-

ja, s minden szekér fa után, amit az erdöböl elhordtak, egy krajcár

tarisznyapénz. Megnyílt elöttem a világ, s úgy éreztem, hogy útban

vagyok a gazdagodás felé. Kiszámoltam, hogy tavasszal vehetek

két malacot, s felhízlalom a kommencióból. S megbeszéltem az ilvai

malmossal azt is, hogy tavaszon vásárol tizenkét borjút, azokat

Julikával elgondozzuk s elörizgetjük az én legelö-jussomon, s összel

tizet beadunk a malmosnak, kettö pedig marad nekünk a munká-

ért, a legelöért. Öcsémnek béreltem két lovat, hogy lehordhassa ve-

lök a szenet, s azt is számításba vettem, hogy majd tavaszon, mikor

a facsúsztatás véget ér, és a zsidók elárvereztetik a sok döggé dol-

goztatott lovat, megveszek belölük két fiatal kancát a nyestbörök

árából, öcsém számára. Majd nyáron kijavulnak a legelön, s jövö

télen saját lovával hordhatja a szenet.

Mikor láttam, minden szép simán halad, akár a vízfolyás, és a

jövendönk biztosnak ígérkezik, akkor egy vasárnap felöltöztem új

gúnyámba, bezsíroztam az új csizmámat, s elindultam át a hegyen

Fileházára. Attól fogva, hogy a juhok lementek a Cibáról, nem

találkoztam Anikóval. Minden nap volt valami eligazítani való.

Lenyomozni az erdöt, megrendezni a vadászatokat, beszállítani a

medveböröket az uraknak Régenbe, meg Vásárhelyre, számba

venni a községtöl az erdöt, segíteni az erdésznek a kiméréseknél,

ellenörizni a vágatásokat, ez, az. Minden napra akadt valami. Eltelt

karácsony, s el újév is, mire odajutottam, hogy átmehettem Fileházára.

Velem volt a puska; és mentem. Emlékszem ma is jól: tiszta, hideg idö volt.

Bakancsom alatt csikorgott a hó, s a fákat zúzmara lepte, vastagon. Nem

siettem. Jólesö, lassú nyugalommal haladtam Fileháza felé a behavazott plájon,

mint az olyan ember, aki valamire jutott már az életben. Aki ember. Akit

emberszámba vesznek mások is. Akinek a szava emberi szó. Kicsit szédült voltam

ettöl az érzéstöl, mint amikor az ember egy egészen keveset ivott, és a fejében

érzi a meleget. Hiszen olyan gyorsan jött minden! Egy félesztendövel azelött

még senki sem voltam, kivert kunyhólakó a havason, olyan vadorzó, olyan senki

kutyája, akibe minden törvénnyel járó ember belerúghatott, mert

törvényenkívüli voltam, magyar. S most egyszerre vadör lettem! Hivatalos és

elismert vadör! A csendörök szóba álltak velem, és az emberek a faluban

köszöntek, még a gazdák is. Fizetésem is volt, rendes fizetésem! Nagyon nagy

dolog volt ez az én számomra. De tudtam, hogy ez mind csak azért van, mert

Romániából újra Magyarország lett, és én valahányszor erre gondoltam, magamra

és a jövendöre, ami kitisztult elöttem, mint ahogy kitisztul szép nyári

reggeleken: hálát adtam az Úristennek, hogy az én kedvemért Romániából

Magyarországot csinált.

Aztán beérkeztem Fileházára. Dél volt. A piacon emberek ácsorogtak, mint

vasárnap szokás, és nézték, ahogy jövök a puskával a vállamon. Két csendör állt

a községháza udvarán, feltüzött szuronnyal, szolgálatban. Nem az én örsömhöz

tartoztak, nem ismertem öket. A csendörök odajöttek hozzám, megállítottak, és

kérték a fegyverengedélyt. Az emberek a piacon mind minket néztek, és nekem

melegem lett a büszkeségtöl, mert elövehettem szép új vadöri igazolványomat a

fényképpel, és megmutathattam a csendöröknek. Azok megnézték, aztán

visszaadták, és kérdeztek eztazt a vadakról, meg az urakról és amikor

továbbmentek, köszöntek nekem, és ezt láthatta és hallhatta mindenki, aki a

piacon volt, s ettöl újra jólesö meleg fogott el, mert az emberek között ott

állott az a legény is, akit egy esztendövel azelött a korcsmában megöklöztem,

s aki rongyosnak nevezett.

Anikóék már túl voltak a délebéden, amikor megérkeztem hozzájok. Anikó piros

lett az örömtöl, amikor meglátott, és az öregek

is jó szívvel fogadtak. Székre ültettek, étellel kínáltak. Aztán el kellett

mondjam, hogy miért jöhettem puskával, hogy miképpen lettem vadör az uraknál,

és rendre elmondtam mindent. Hogy milyen fizetésem van, hogy jövöre házat

építhetek magamnak, hogy mennyi borravalót kereshetek egy évben az uraktól,

mennyi jöhet be a nyestbörökböl, rókabörökböl, mennyi a tarisznyapénzböl, hány

gyapjúra számíthatok, s hány sajtra a nyáron, s hogy két malacot akarok venni,

meg két lovat az öcsémnek, meg hogyan egyeztünk meg a malmossal a borjakat

illetöleg... rendre elmondtam mindent. Anikó nagy szemekkel bámult reám, s az

öregek meg bólogattak hozzá, és közbe-közbe szóltak, ahogy ez ilyenkor szokás.

Aztán kifogytam a szóból és csönd lett. Ültünk az asztal mellett, és a délutáni

nap besütött a jégvirágos ablakokon. Aztán, hogy a csönd nem akart fölengedni

közöttünk, az öregember ránézett az öregasszonyra, és az öregasszony Anikóra,

és Anikó vörös lett ettöl a nézéstöl. És az öregasszony ezt mondta Anikónak,

ma is emlékszem rá: Eredj lányom, és nézz utána a tyúkoknak, nehogy átmenjenek

a szomszédba.

Butaság volt, hogy ezt mondta, mert mindenki tudhatta, hogy nincsen olyankor

mit a tyúkok után nézni, koradélután, s hogy a szomszédhoz úgyis átmennek, ha

akarnak, s miért ne mennének. De nem jutott egyéb az eszébe, mert még nem adott

férjhez leányt, Anikó volt a legidösebb gyerek a háznál. Így hát ezt mondta,

nem jutott az eszébe más. És ekkor már én is tudtam, hogy tisztába vannak

azzal, hogy miért jöttem át a hegyen. És Anikó is tudta, mert még pirosabb

lett, felszökött a padról és kiszaladt. Akkor az öregember felállt, levett egy

üveget a polcról, az öregasszony két poharat tett az asztalra, elöbb

megtörülte öket a kötényével, aztán megittuk az elsö áldomást, jóféle

borókapálinkából.

Erös volt az ital, az öregember kis kék szeme egészen megnyirkosodott töle.

Nekem is karcolta a torkomat, úgy, hogy köhögnöm kellett elöbb, s csak azután

jöhettem elö a szóval.

- Hát így állok - mondottam -, most már tudják. S én meg azért jöttem, hogy

megkérdezzem magukat: ideadnák-e hozzám Anikót?

Az öregember az öregasszonyra nézett, s olyan csudálkozó képet vágott, mintha

váratlanul érte volna ez a kérdés. Az öregasszony pedig

összezsügörödött a pad

sarkán, meghegyesedett az

arca egészen, s olyan szomorú lett, mintha halálát jósoltam volna meg.

- Haj, haj - sóhajtotta - haj, haj.

- Mondj már valamit - nógatta meg az öregember.

- Mikor építenéd meg azt a házat? - kérdezte anyósom. - Tavaszon.

- Úgy-úgy, tavaszon - sóhajtotta és bólogatott hozzá -, úgyúgy. Szóval öszire

készen leszel vele?

- Készen.

- Úgy, úgy - sóhajtotta, és bólogatott, sóhajtott és bólogatott. Én már hol öt

néztem, hol az öregembert.

- Hát mondj már valamit - nógatta az bátortalanul a feleségét, mert látszott

rajta, hogy szeretne már túl lenni a dolgon.

- Mit hogy mondjak? - pattant föl anyósom türelmetlenül -, sze tán nem az én

kezemet akarja!

- Hát akkor hívd be a leányt.

Anyósom kiszólt az ajtón, s Anikó bejött. De vörös volt a képe nagyon, és már

az ajtóban megállt.

- Itt vagyok, édesapám.

Az öreg ránézett, aztán felém bökött a hüvelykével. - Ez itt azt kérdi, hogy

elmennél-e utána?

Ha van pirosabb valami a lángvirágnál, akkor Anikó pirosabb volt. Csak állt és

bámult reánk, és kezével a kötényét tépdeste.

- Na, hát mondj már valamit - szólt rá az anyja is -, még azt hiszi, hogy

megkukultál!

- Ahogy édesanyámék akarják - nyögte ki erre Anikó, s azzal nagy sebesen meg is

fordult, s úgy kotródott ki a szobából, hogy még az ajtót is elfeledte betenni

maga mögött.

- Na - mondotta az öregember egy megkönnyebbült sóhajtással -, hát akkor Isten

éltessen, fiam. - Azzal megtöltötte a poharainkat pálinkával, s még az

anyósomnak is töltött egy kis kóstolót.

Késöbb, amikor már mindennel tisztába jöttünk a poharazás közben, ahogy annak

rendje s módja van, kimentem Anikó után. A pajtában leltem meg, ott ült a tehén

jászlán.

- Erösen megfutamodtál - mondottam neki.

- Csak ne volna olyan hideg odakint - felelte Anikó -, nem lel

ne meg estig!

Odamentem hozzá s átöleltem derekát. - S este?

- Este az más - mondotta és lehajtotta szégyenkezve a fejét -, este sötét van.

Hát így volt ez velem s Anikóval. S én azért mondottam el ilyen apróra, hogy

legalább az emléke megmaradjon annak, hogy történt. Mert ilyesmi nem történik

meg az emberrel kétszer az életben, még régen sem történt meg kétszer, amikor

pedig az élet sima volt és egyszerü. Most? Most olyan a világ, hogy az ember

azt hiheti: az egyszerü, szép és tiszta dolgok kivesztek belöle egészen.

Alighogy elment a hó, dönteni kezdtem a fákat a Belcsuj fölött, a nagy

tisztáson. Szép, hosszú, egyenes szálfákat válogattam ki. Le is fejtettem róluk

nyomban a kérget és kifaragtam öket, hogy hamarabb száradjanak. A sok lehántott

fenyötörzs olyan illatot árasztott, hogy az embernek megszédült töle a feje.

Aztán hozzákezdtem a házhoz. Öcsém segített. Kiraktuk köböl az alapot, aztán

elkezdtük összeróni a fatörzseket fallá. A tisztás kivirágzott körülöttünk, s a

forrás fölött pillangók szálltak. Fütyörészve dolgoztunk mind a ketten.

- A te házadat hol építjük meg? - kérdeztem öcsémet. - Ráér még - felelte

öcsém, és nevetett.

Julika hordta föl nekünk az ételt, ö ügyelte öcsém kemencéit is, meg az

állatokat. Mert akkor már megvolt a két malac, és megvolt öcsém részére a két

lehajtott ló, és a malmos is elküldte a tizenkét borjút. Kakasdürgéskor

váratlanul sok borravalót kaptam két budapesti úrtól, és azon a pénzen, meg ami

a nyestbörökböl maradt, vettem néhány juhot. Azok is ott legeltek a Julika

keze alatt, s már friss ordát is ettünk tölük. Aztán megnött a fü a legelökön,

s megindultak mindenünnen kolompszóval a nyájak. Akkor már vállig értek a ház

falai.

Mikor fent a Cibán meghallottam a kolompokat, azt mondtam öcsémnek: Most pedig

pihenünk egy napot.

Öcsém rám nevetett és nem szólt semmit. Én meg vállamra vettem a puskát és

elindultam föl a Cibára. A varjútövis bokra virágzott, és tele volt

vadméhekkel. Virágok és rügyek illata úszott a tavaszi levegöben, s a levegö

langyos volt és puha.

Anikó már várt reám. Nem mondta, de én tudtam, hogy várt. Régóta várt arra a

napra. Találkoztunk ugyan a télen is néha, ha átmentem egy-egy vasárnap a

hegyen. De ez tél volt, és télen az ember más.

Ott állt a forrásnál, edényeket mosott, és közben az ösvényt nézte, amelyiken

nekem jönnöm kellett. Mikor meglátott, intett a kezével.

- Épül a ház - mondottam, amikor odaértem hozzá. Csillogott a szeme.

- Eljössz megnézni?

- El hát, csak az edények...

Amíg végzett az edényekkel, lehevertem a fübe. Könnyü, jószagú szél jött

fölfelé az üveren, kedvesen sütött a nap, és valahol egy rigó énekelt.

Aztán elkészült az edényekkel, és fölmentünk a Sztinaházhoz. Az apja kijött

elém a kölépcsöre, és kezet nyújtott.

- Na - mondotta -, hát itt vagyunk ismét. - Épül a ház - feleltem.

Anikó letette az edényeket, és odaállt az apja elé. - Elmehetek megnézni,

édesapám?

- Eredj - mondotta az öreg, és legyintett, ahogy ilyenkor az öregek szoktak -,

puliszka van, túró van, délre nem fontos, hogy itt légy.

Komolyan haladtunk egymás mellett lefelé az erdön. Az erdö is komoly volt, szép

és komoly. Én fogtam az Anikó kezét, és nem beszéltünk. Mókusok futottak át

elöttünk néha a csapáson, és hallani lehetett a vadméhek döngését. Aztán

kiértünk a tisztásra és megálltunk.

- Szép - suttogta Anikó halkan, és a szeme csillogott. Fogtam a kezét, és

odavezettem az épülö házhoz.

- A mienk lesz - mondottam, amikor megálltunk elötte. Anikó mély lélegzetet

vett.

- Milyen jószagú.

Valami olyan különösen szép, lágy mosolygás volt az arcán akkor. - Egy hónap

múlva készen lesz - mondottam, és éreztem, hogy megforrósodik bennem valami.

- Olyan hamar?

- Talán nem örvendesz neki?

Nem felelt semmit, csak felkacagott. Búgó volt ez a kacagás, mint az

örvösgalamboké, és forró. Nem tehettem mást: megöleltem és magamhoz

szorítottam. Még akkor is nevetett. Lecsókoltam a száját.

Aztán egyszerre csak ott hevertünk a füben, az illatos falak alatt. Nagy vörös

tüzek lobogtak bennünk.

- Gyere - mondottam, és nem ismertem rá a saját hangomra. Anikó ellökött

magától. Utána kaptam. Ujra ellökött. Mire megmarkolhattam volna, talpra

szökött és valami különös vad kacagás bugyborékolt föl belöle. Aztán futni

kezdett az erdö felé, és én futottam utána. Tébolyult, vad hajsza volt. A

fenyök ágai összecsaptak mögöttünk, és mi rohantunk lefelé az erdön. Anikó úgy

menekült, mintha eszét vesztette volna, mintha az életét mentette volna elölem.

- Állj meg! - kiáltottam, de ö nem nézett vissza, csak futott. Sziklákat ugrott

át, sürüségeken tört keresztül. És én mindenütt a nyomában. Néha visszanézett

rám kigyúlt arccal, és a szemében rémület volt és hívás egyszerre, a szája

körül mosoly és sikoltás. Menekült elölem, és csalogatott mégis, és ettöl

valami gyönyörüséges, vad buzgalom lángolt fel bennem, mely olyan volt már,

mint a vadászat és olyan mégis, mint a szerelem.

Sötét katlanokon rohantunk keresztül, öles páfrányokon, korhadt fatörzseken át.

Penész és gombaszag csapott az orrunkba, a fák görcsösek voltak és zuzmó

csüngött az ágaikról. Sötét, vad helyek voltak azok, ahol átrohantunk. Sötét,

vadfekete vér üzött bennünket is. Lihegtünk, mint a vadállatok. Ágak csapódtak

az arcunkba, szedertövisek sebeztek véresre. Észre se vettük. Hang, szó,

sikoltás nélkül rohantunk, csak éppen a lábaink dobogtak,

lihegésünk fújtatott,

és a bokrok recsegtek körülöttünk.

Aztán Anikó, mintha megbotlott volna egy gyökérben, elesett. Puhán, szinte

engedelmesen esett le a süppedö, zöld mohára, és én reá zuhantam. Mint a farkas

az özre. Mint a sólyom a galambra. Belekarmolt az arcomba. Én a nyakát

haraptam. Téptük egymást, mint a vadállatok. Vér ízét éreztük a szánkban, és

csak lihegtünk szó nélkül. Rettenetes volt és csodálatos. Mintha az egész erdö,

a fák, a sziklák, a hegyek, mind reánk szakadtak volna, mintha egyetlen izzó

tüzes katlan lett volna az egész világ, s mi bent a tüz mélyén égtünk volna

sercegve és rettenetes szépen, mint két izzó vércsepp egy bódító, vörös

tüzvirág kelyhében.

Nem tudom, mennyi idö telt el: sok-e, vagy kevés. De a nap jól fent volt még,

amikor lassan kialudtak bennünk a lángok, és én fölkeltem a moháról. Anikó

lehunyt szemmel feküdt, és szép volt, szebb, mint bármi a világon. Néztem és

lassan megteltem valami nyugodt, boldog melegséggel. "Enyém"

- gondoltam magamban,

és olyan volt ez, mintha azt gondoltam volna: enyém az élet, a világ és

minden, ami a világon van.

Aztán lehajoltam hozzá és megérintettem a kezét. - Anikó... kelj föl.

Kinyitotta a szemeit és rám nézett. Szelíd volt a nézése és engedelmes.

Fölkelt és lerázta ruhájáról a mohát. Nem szóltam hozzá, csak fogtam a kezét és

vezettem vissza a házhoz. Szelíden és engedelmesen jött. A tisztáson ragyogott

a napfény, és meleg gyantaszagot árasztottak a ház falai.

- A mi házunk - mondottam, és megálltam a tisztás szélén. Anikó nézte a házat

és mosolygott. Hallani lehetett a forrást, mintha csillogó kis üveggyöngyöket

rázott volna valaki a fü között. Anikó szelíden lehajtotta a fejét, és homlokát

a vállamra támasztotta.

- Vetközz le - mondottam. Megferedtünk a forrásban. Locsoltuk egymást,

fröcskölödtünk, mint a vidrakölykök. Anikó sima barna börén részegen kacagott a

nap, a kis kerek mellein úgy csillogtak a vízcseppek, mint megannyi csodálatos

ékszer. Nagyokat kacagtunk. Parázs izzott a börünk alatt, és szikrák pattantak

az ujjaink hegyén. Tüzes virágok gyúltak ki a szánkon, és mintha lángtengerré

változott volna fölöttünk az égbolt is, olyan volt.

Mire észretértünk, a fák árnyéka hosszúra nyúlt már, és a hegyek liláskék

párákba burkolózva távolodni kezdtek. Ledörzsöltük magunkat a forrás hideg

vizével, és ettöl kijózanodtunk. Magunkra kaptuk a ruháinkat.

- Ne nézz ide! - mondotta Anikó, és elpirult, amikor a ruhákat a kezébe vette.

És én nem néztem oda. A tisztás széliben, egy sudaras vén fenyön örvösgalamb

ült mozdulatlanul, és néha belebúgott a leszálló estébe.

A pásztorcsillag már ott fénylett haloványan az ég alján, amikor

visszaérkeztünk a Ciba-pojánra.

- Nézd - mondottam Anikónak -, az én csillagom!

- A mi csillagunk - javította ki Anikó, és szelíden reám nézett. Az öreg nem

szólt semmit. Nem kérdezte, hogy miért jöttünk olyan késön. A fejéssel végeztek

már a bojtárok és meggyújtották a tüzet. Anikó föltette az üstöt, megfözte a

puliszkát és ettünk. Aztán az öreg aludni tért, és aludni tértek a bojtárok is.

Mi még sokáig ott ültünk az elhamvadt tüznél és néztük a csillagokat, Anikó

meg én. Hüvös és jószagú párát szitált az éjszaka, és a csillagok mind olyan

közel voltak.

- Szép élni - mondotta Anikó halkan. Aztán aludni tértünk. Mikor reggel leértem

a házhoz, öcsém már ott volt. Egy fatönkön ült. Mikor odaértem hozzá, rám

nézett, és láttam, hogy arca nagyon komoly.

- Behívtak katonának - mondotta tompán -, ez már a háború, s a baj, amiröl

szóltam.

És egyszerre olyan volt, mintha valami nagy, szürke árnyék borult volna az

erdök fölé.

II.

Nyár végén megtartottuk a lakodalmat. Nem volt valami pompás nagy lakodalom,

mert apósom szegény cselédember volt csupán, aki nem a maga juhait örizte,

hanem az uraságét. De megtett mindent, amit a tisztesség kívánt. Lakodalom

elött még segítettünk apósomnak lehajtani a juhokat a Cibáról. Gondolkodó volt

azon a napon, s amikor elbúcsúztam este töle, azt mondta szomorúan: - reám már

nem tudom, ki föz odafönt, ha eljön a Szentgyörgy. De hiába, ez a világ rendje.

A madár fölneveli fiait, s a madárfiak kirepülnek.

Úgy volt éppen, ahogy mondta, éreztem azt én is. Mi Anikóval kirepültünk

lakodalom után a belcsuji új házba, és ez olyan röpülés volt, amilyent nem

látott még a havas! Bokrétásan állott a ház, s a tisztás is kikericsbe öltözött

körülötte. Minden új volt és ragyogott: a zsindely tetö, az ajtó és az

ablakok, a frissen kifaragott bútorok a szobában és a friss fenyöbojttól

illatozó ágy.

Julikával együtt díszítettük föl a házat a lakodalom elötti napon, de ö már

nem jött föl velünk. Összebarátkozott erösen a fiatal Durdukással, még amikor

ott laktunk volt náluk, s ez a barátság azután is tartott. Durdukás gyakorta

följárt hozzá a kalibához, különösen mióta öcsém nem volt ott, s én már tudtam

akkor, hogy Julika sorsa eldölt. Fiatal Durdukás boltot nyitott közben az apja

mühelye mellett, s jól ment a bolt. Aztán törökbúzaszedés utánra meghirdették

öket a templomban, s a falu is megtudta, hogy boltosné lesz Julikából. Mi

megegyeztünk úgy, hogy a két borjút, ami a malmostól reánk esett, Julika viszi

el a házasságba, elvégre ö bajlódott velök. Így aztán három hétre a mienk után

megültük az ö lakodalmukat is. Szebb és nagyobb lakodalom volt sokkal, mint

a mienk. Öreg Durdukás kitett magáért. Még a jegyzö úr is ott ült az asztalnál,

s a csendörörmester is. Vidám lakodalom volt. Egész éjszaka tartott, s csak

másnap reggel indultunk haza Anikóval. A hegyeken már dér volt akkor, s a

bükkökröl garmadával verte le a hüvös reggeli szél a röt levelet, ahogy a patak

mentén fölfelé mentünk. Én elöl, s Anikó mögöttem. Fönt a pláj körül egy

szarvasbika bögött. Mert bögés ideje volt éppen, s én arra a napra napszámost

fogadtam magam helyett az urak mellé, fönt a Komárnyikon.

Igyekeznünk kellett, hogy délre ott lehessek újra. Szép és békés volt minden,

ahogy ott fölfelé haladtunk, s én mentem elöl és hallottam magam mögött az

Anikó lépteit, és tudtam, hogy minden jól és szép rendben van. Anikó egy életre

itt jön mögöttem, és Julikát is elhelyeztem egy életre, jól. És számolgattam,

hogy ha ez a szarvasbögés is annyit hoz, mint az elmúlt esztendö, akkor az

Anikó tehene mellé vehetünk két üszöborjút még, mert a szénából futja böven, és

ha majd frisshóval újra ad medvét az Isten az urak puskája elé, akkor veszünk

még vagy egy tucat juhot. Aztán arra gondoltam, hogy az egyik hízót levágjuk

karácsony elött, s a másodikat tova vízkereszt után csak. A téli börökböl

pedig hátha vehetünk majd egy malacozó kocát is... hát így, ilyesmiken

gondolkoztam azon a reggelen, ahogy hazafelé haladtunk Anikóval. Hüvös

napfény és tiszta jószagú levegö vett körül, és egy szép, biztos jövendö

nyugalmas elégedettsége.

A Belcsujban, ahol hajdan a kemencéink voltak, a düledezö régi kaliba elöl

füst szállott föl. Mikor odaértünk, öcsémet találtuk ott. Katonaruhában volt.

Ült a kaliba elött a tüznél, és nem kelt föl, amikor megálltunk mellette.

- Hozott Isten - örvendezett Anikó a hátam megett. De öcsém csak annyit felelt

neki:

- Isten dógát átvette az ördög.

Anikó rám nézett, mint aki arra várt, hogy szóljak valamit. Én pedig intettem

neki.

- Eredj elöre, megyünk mink is mindjárt. Készíts addig reggelit öcsémnek, s

alvóhelyet.

- Ne fáraszd magad - mondotta öcsém -, jobb nekem itten. Anikó tanácstalanul

nézett rólam öcsémre, öcsémröl rám, de intettem neki, hogy menjen, s ne

törödjék velünk. Aztán kettesben maradtunk öcsémmel.

Öcsém azon a reves vén tönkön ült, amelyiken még annak idején ültünk együtt

hármasban, amikor még ott laktunk volt mind. Melléje ültem. A tönk hosszában

rozsdaszínü taplógombák nöttek, s öcsém azokat faricskálta a

késével, hogy ne

kelljen reám nézzen.

- Hát mi a baj? - kérdeztem töle. - Háború - felelte sötéten.

- Jó, jó - mondottam -, az más. De velünk mi a bajod? - Julikát férjhez adtátok

egy románhoz!

Öcsém rám nézett, s láttam szemei mögött a vad sötétséget, és megértettem

mindent.

- Durdukásék derék emberek - kezdtem mondani, pedig tudtam, hogy nincsen sok

értelme, mert akinek olyan szemei vannak, annak hiába beszél arról az ember,

hogy Durdukásék derék emberek. Föl is vette rá öcsém a fejét, mint a medve.

- Románok! - mordulta - s nekünk ellenségeink! Halálig, vagy

tán azon túl is!

Szóltam ellene valamit, hogy éppen szóljak, bár értelme nem sok volt, mert

öcsém csak még jobban nekitüzesedett töle.

- Vagy tán elfeledted már apánkat? Akit annyi esztendön át megaláztak,

kisemmiztek? Akinek fegyvert sem adtak a kezébe, hogy vadászhassék, csak mert

magyar volt? Nem emlékszel már mindezekre? Nem emlékszel az iskolára, ahol

szájunkra vertek, ha magyarul szóltunk? A fali képekre, ahol majmok ültek a

lovakon, s akikröl azt tanították, hogy ezek voltak a mi öseink, a magyarok? A

sok csúfolódásra mind nem emlékszel már? S a Durdukáskölyökre, ahogy felfújt

arcával szavalta zecsemájkor: fel románok, le magyarok...! Nem emlékszel már

ezekre?!

Valami igaza volt öcsémnek, mert valóban nem nagyon emlé-

keztem már ezekre a dolgokra, pedig alig egy év telt csak el azóta, hogy

Magyarország lettünk. De mintha valami könnyü, aranyos pára takarta volna el

bennem mindazt, ami rossz volt a múltban. Ez a pára a boldogság párája volt,

ami körülöttem lengett, s öcsém mellöl ez a pára hiányzott, és ö ezért látott

mindent, amit nem lehetett elfelejteni olyan hamar. Mindezt végiggondoltam

akkor,

amikor beszélt, és ezért nem is szóltam közbe semmit, nehogy még jobban

elkeserítsem. Ő pedig mondta, nekivadultan:

- S ti barátkoztok velök, éppen mostan, amikor háború van az egész világon!

Amikor véglegesen el kell döljön, hogy kié lesz a szó itt nálunk: a románoké

vagy a mienk! Mert itt nincs más

megoldás. Vagy münk, vagy ök! Egyikünknek pusztulnia kell! S tik leálltok az

ellenséggel barátkozni, és odaadjátok a nyakatokat a szörös kezibe, és

odaadjátok Julikát...!

Én csak hallgattam. Ugyan mit is mondhattam volna? Hogy szeretik egymást, ö s a

Durdukás-fiú? Az olyan embereknek, amilyen az öcsém volt akkor, nem lehetett

szerelemröl beszélni. Az olyan emberek csak vérröl, verekedésröl, bosszú és

eröszak jussáról akarnak tudni. Hát hallgattam, amíg öcsém beleunt a

beszédbe, és haragja alábbhagyott. Megvártam, amíg újra elkezdte faricskálni a

tönk taplógombát, s maga elé bámult a kihamvadt tüzbe. Akkor azt mondtam neki:

- Ide figyelj. Az erdön vagyunk, s nem városi kaszárnyában, ahol parancs után

keverik a szót jószagú tiszt urak.

És körülmutattam kezemmel az erdön, amelyik ott látszott körülöttünk, a Ciba

gerincétöl a Korbuly gerincéig, s túl a nyágrai oldal a Maguráig föl, és öcsém

követte tekintetével a kezemet. A fenyvesek zöldjén és a lombfák színes

foltjain tisztán és derüsen csillogott a napfény, s a levegö is tiszta volt,

akár az üveg. És én mondtam:

- Itt jut hely minden tisztességes embernek, de csakis azoknak, érted? S itt

nem érdekel senkit, hogy városon, ahol szük a hely, ki mit mond s miért

marakodik. Amit pedig Julika tett, az öreá tartozik csupán, s a fennvaló

Úristenre. Nekünk ahhoz szólásunk nem lehet, mivel ez a Durdukás, ha román is,

de mind a mai napig nem ölt és nem lopott.

Aztán fölálltam a tönkröl és nyújtóztam egyet a napon, hadd lássa öcsém, hogy

nem kívánok beszélni többet erröl.

- S veled mi van? - kérdeztem egy idö múlva.

Öcsém fölnézett rám, s amolyan volt az arca, mintha meg akart volna harapni. De

aztán csak ennyit mondott:

- Egy heti szabadságot kaptam, de ejszen már visszatérek holnap. Nem jó nekem

itten.

- S katonáéknál jó?

- Jó hát. Ott magyarok között vagyok legalább! Éreztem, hogy vörösödni kezdek.

- S mink micsodák vagyunk neked?

- Azt ti tudjátok - vonta meg öcsém a vállát, s a fejét is elfordította tölem.

Néztem szegényt egy ideig, aztán megkérdeztem:

- S nem lenne jobb szenet égetni, mint régen?

- Hogyne - hogy az én munkámon hízzanak mások! Döntsék ök a fát, égessék ök a

szenet, ha gazdagodni akarnak!

- S te mit akarsz csinálni?

- Háborút - felelte öcsém keményen, és a fogai megcsikordultak sovány arcában.

- Ameddig igazság nincsen ezen a földön, addig csak háborút! Valakiknek

pusztulniok kell!

- S ha te leszel az a valaki?

Öcsém döbbenve bámult reám, mint aki erre a lehetöségre nem is gondolt még.

Aztán vállat vont.

- Akkor a zsidóké, meg az uraké, meg ilyen Durdukás-féléké lesz itt a világ.

Még sokszor eszembe jutott ez a beszélgetés késöbb, s öcsém, ahogy ott ült

sötéten, mint egy megszenesedett csutak a napsugaras ösz közepén. Mintha

érezte volna valamiképpen mindazt, ami jött, mint ahogy a hegyi farkas megérzi

a közeledö vihart. Pedig még messze volt akkor. Még két napsugaras esztendöt

megéltünk utána ott fönt a hegyek között, és ha visszagondolok arra a két

esztendöre, akkor biztos vagyok abban, hogy éltem.

Éltem két egész esztendöt, úgy, hogy Isten az ember életét elrendelte. Szabad

voltam. Akkor észre se vettem, de ma már tudom, hogy szabad voltam. Hogy egész

földi életemben azt a két esztendöt töltöttem el csak együtt a szabadsággal.

Szolgáltam a havast és ezért fizetést kaptam. Becsülettel láttam el a

szolgálatot és ezért nem volt bajom senkivel. Nem szólt bele senki, hogy mit

miért csinálok így vagy amúgy. Odaállítottam föl a szarvasoknak a sózókat, ahova

én akartam, és akkor jártam körül az erdöket, amikor szükségét láttam. Ha

dolgom volt a hivatalokban, a magam nyelvén beszélhettem, és nem szidott meg

érte senki. Bátran lemehettem a faluba, vállamon a puskával, és nem kellett

félnem, ha csendörök jöttek szembe az úton. Polgára voltam egy olyan országnak,

amelyik az én országom volt. Két teljes egész évig.

Mindezt abban a két évben nem éreztem ilyen világosan és semmiképpen sem tudtam

volna szavakba foglalni.

Mint ahogy az ember nem veszi különösebben észre azt, hogy tiszta, napsütötte

levegöt szív be a tüdejébe. Csak amikor koromba és porba kerül, csak akkor

emlékszik vissza arra, hogy valamikor más volt a levegö. Éppen így nem érzi az

ember a szabadságot sem, amikor benne él. Hiszen a szabadság maga a levegö,

amit valaho-

gyan belülröl szív az ember, és az igazi szabadság olyan, mint a napsütötte

havasi levegö, amilyenben mi éltünk Anikóval odafönt a Belcsujban. Két éven át.

Két öszt, két telet, két tavaszt és két nyarat töltöttünk el együtt odafönt, és

azt hiszem, ez a két év volt az életem értelme. Az élet megismerése.

Megismerése annak, hogy miért él az ember. Míért kellene éljen. Miért és

hogyan. Aztán két év múlva egyszerre megzavarosodott a levegö, és mindennek

vége lett.

Így történt: a szászrégeni öszi vásárból tértem haza Durdukás sógor szekerén,

és a szekér saroglyájában egyéb között ott volt egy pár kis csizmácska is,

Andriska elsö csizmája. Tudom, hogy nevetséges dolog volt Andriskának csizmát

vásárolni már azon az öszön, mert hiszen alig múlt el egy esztendös. De jó volt

megvenni a vásárban azt a kis csizmát, alkudni reá a sátoros csizmadiával,

ütögetni a tenyerét, szidni a bört, a talpat, a világot, és közben nevetni

belül a boldogságtól, hogy ezt is megérhettük végre. Hogy volt kinek kis

csizmát venni, és volt miböl kis csizmát venni. Az az esztendö különösen jól

jövedelmezett. Sokan jöttek föl a nyáron a városi urak közül özbakra,

horgászni, vagy csak egyszerüen kirándulni, és meggyült szépen a napidíj, a

lödíj a bakok után, amiket az urak elejtettek, s a borravaló a pisztrángos

vacsorákért. Szarvasbögéskor meg éppen nagy szerencse ért: a föispán úr jött ki

a Cibára, s lött egy pompás tizennyolcas bikát. Örömében három százast adott, s

mert két hetet ült fönt, hát a napidíjam is kitett egy

negyediket. Így aztán

nagy szándékokkal vonultam be Durdukás szekerén a régeni vásárba. Bevittem a

régi tehenünket, megpótoltam valamivel, s vettem egy kisborjasat helyette, jó

tejüt. Vettem még két borjút is, hogy legyen, ami megegye a szénát, amit a

Belcsujban kaszáltam. Hat szép juhot is vettem még a magunk tizenhét juha

mellé. Anikónak új ködmönt, nagykendöt télire... de minden vásárlásnak a

koronája a kicsi csizma volt.

Aztán ott ültem a szekéren a sógor mellett, és cöklettünk hazafelé. Délután

volt már, a hegyek párát bontottak maguk köré, s a Korhány bükkösei szürkén

várták az estét. Egy szél is fújt szembe, emlékszem, s a szélnek esö szaga

volt. Durdukás meg is jegyezte,

hogy alighanem megered hamarosan s nem is áll föl, csak faggyal.

Ott ültem a szekéren, és arra gondoltam, hogy igaza van Durdukásnak, hamarosan

megered az esö, és azután a tél következik. És arra gondoltam, hogy jöhet

nyugodtan a tél, mert mi már fölkészültünk reá. A fánk ott állt fölhasogatva a

tetö alatt, a szénánk

bekerítve, az ólban hízik a két süldö, s a jótejü tehenet is terelik már

Fileháza felé Anikó öccsei. Van tehát jótejü tehenünk, négy borjúnk, két

süldönk, malacozó kocánk, huszonhárom juhunk és egy Andriskánk, akinek az elsö

pár csizmája ott kacag a hátam megett a saroglyában. Boldog voltam és

megelégedett. Éreztem,

hogy vagyok valaki, ember, akinek rendben vannak a dolgai, s hogy jó hozzám

az Isten.

Mire a faluba beértünk, leszállt az este is. A hegyek hátra húzódtak benne, s

megfeketedtek. A házak ablaka kigyúlt, s én arra gondoltam, hogy még csak egy

óra járás fölfele, a hegyen s én is meglátok egy ablakot, amelyikben nekem ég a

lámpa. És majd kibonthatom az átalvetöt, és kivehetem belöle a ködmönt, a nagy

kendöt, az új fazekat és a kicsi csizmát.

Mikor a csendörség elött haladtunk el a szekérrel, valaki a nevemet kiáltotta.

Hátranéztem. Az egyik csendör állt a kapu elött, és lobogtatott valamit a

kezében.

A sógor megállította a szekeret, és én leszálltam. A csendör jött felém, és én

mentem szembe vele. Egy írás volt a kezében, és én arra gondoltam, hogy

alighanem az urak adtak hírt, hogy készülnek medvére, vagy vaddisznóra.

- Föl akartam menni hozzád - mondotta a csendör -, de hallottam, hogy vásárban

vagy. Behívód érkezett.

- Micsoda? - kérdeztem, mert nem értettem tisztán a szót.

- Katonai behívó - felelte a csendör, és elém tartott egy sárgaszínü papírost

-, holnaputánra szól.

Álltam az öszi estében a falu utcáján, néhány lépésnyire csak a szekértöl,

melynek saroglyájában még ott mosolygott ártatlanul és önfeledt boldogsággal

egy pár kicsi csizma, és kezemben egy sárga papírlapot tartottam, amelyikre egy

ismeretlen kéz ráírta a sorsomat. És a csendör még egyszer mondta, jó,

vigasztaló, emberi szóval: "csak holnapután..." Ez a holnapután örökre

emlékezetes marad, amíg csak élek. Azt a holnaputánt úgy hívták: 1943.

November 1.

III.

Isten látja a lelkemet: nem születtem katonának. A fegyverrel tudok úgy bánni,

mint akárki más. Bírom a gyaloglást, a fázást, az éhezést. És mégis: nem

születtem katonának. Pedig szeretem a rendet, és tudom, hogy fegyelemnek kell

lennie ott, ahol van, aki parancsol és van, aki engedelmeskedik. Belátom, hogy

egyenruhára is szükség van, ami megkülönböztesse a katonát a nemkatonától, s

amiröl tudni lehessen, hogy ki az, aki parancsol és ki az, aki engedelmeskedik.

És mégis, úgy érzem, hogy az egyenruhánál kezdödik a baj.

Mert az egyenruha valami olyasmit akar rákényszeríteni az emberre, ami nincs.

Az egyformaságot. Valami olyan belsö egyformaságot, aminek lépcsöi vannak csak

és szintjei. Rangfokozatai, mint a vizek mélységeinek: van víz, mélyvíz,

mélyebb víz és még mélyebb víz. Van katona, rangos katona, rangosabb katona és

még rangosabb katona. De mind katona. Mind víz. Hát ilyen nincs. Az ember nem

víz. Nem lehet vödörbe önteni és azt mondani: ez egy szakasz katona. Vagy

csöbörbe önteni és azt mondani: ez egy század. Vagy összetölteni az egészet és

azt mondani: katonaság. Az ember nem víz, ahol minden csepp egyforma. Az ember

ember. Minden ember külön valaki, sajátságosan más, mint a többi, és semmiféle

müvelettel össze nem olvasztható.

Mivel azonban az egyenruha ezt akarja elérni, és ehhez parancs és szigorú

idomítás segíti, az ember megalkuszik vele úgy, ahogy tud. Bevonja magát

belülröl is egy mázzal, ami az egyenruha színének megfelel, terepszínüvé

álcázza magát, ahogy katonai nyelven mondják, egy kérget von maga köré, belül,

és menekül mögéje. Így tesz elöbb, vagy utóbb minden ember, akiböl katona lesz.

Ha okos és szerencsés természetü, akkor elöbb. Ha önfejü és szerencsétlen,

akkor késöbb. De a külsö egyenruha mellé minden esetben ki kell termelje az

ember a maga önvédelmére a belsö egyenruháját is, mert különben belepusztul a

katonáskodásba.

Így aztán kialakul egy bizonyos kaszárnya-hang, kaszárnyaszellem,

kaszárnya-kultúra és kaszárnya-világnézet. Ez az a bizonyos terepszínü kéreg,

ami mögé az ember bemenekül, hogy egyforma lehessen az egyenruha parancsa

szerint.

Eleinte nem könnyü, mert az ember minduntalan ember szeretne lenni, különösen

ha megbántják, vagy ha megsajnál valakit.

De aztán megszokja és beletörödik abba, hogy ö már nem ember többé, csak

katona.

Úgy tapasztaltam, hogy vannak emberek, akik egykettöre beleugranak ebbe a

lelki egyenruhába, és percek alatt átveszik a kaszárnya-szellemet, a

kaszárnya-morált, a kaszárnya-közömbösséget és a kaszárnya-hangot. Valószínüleg

azért, mert az ilyen embereknek fárasztó önállóan gondolkodni, önállóan érezni

és emberszámba venni az embereket. Így könnyebb nekik, átvenni egy már meglévö

tömeghangot, beleilleszkedni egy elöre megszabott tömeghangulatba és nem

törödni egyébbel. Az ilyen emberrel nem sok baja van a kiképzésnek, amelyiknek

ösi alapszabálya ez: taposd addig az embert, amíg puha lesz, mint a sár, és

akkor gyúrj belöle katonát, tanítsd meg járni és beszélni, és fújjál új

önérzetet beléje.

Hát tapostak engem is az elsö hetekben, amíg rájöttem, hogy mit akarnak tölem.

Akkor aztán elövettem a jobbik eszemet, gyorsan átváltoztam terepszínüvé, és

olyan katona lettem, hogy nem gyöztek dicsérni. Pedig Isten látja lelkemet, nem

születtem katonának. Nehezemre esett a durvaság és az oknélküli gorombáskodás,

és ahol nem hallotta senki, ott igyekeztem halkan s értelmesen beszélni bajba

jutott idegen emberekkel, és nem álltam meg, hogy oda ne súgjak egy-egy jó

tanácsot, ahol lehetett. Így is hamarosan örvezetö lettem, s mikor tavaszon

beraktak a marhakocsikba, már tizedes voltam és rajparancsnok, a

hegyivadászoknál.

Berakodás elött három nap szabadságot kaptam. Karácsonykor voltam utoljára

otthon, s a Belcsuj üvereiben öles hó állott akkor. Mikor elbúcsúzni

hazaküldtek, már csak az északosokon maradt meg valami a hóból, és a tisztás

fenyöin örvösgalambok búgtak. Az utazás miatt csak egy napom volt otthon. Egy

nap! Mi az, egy nap, amikor az ember úgy megy el, hogy búcsúzik?

Egy reggel. Az ember kitárja a ház ajtaját, és a kelö nap a szemébe hasít.

Csend van, és hallani lehet a vizek tavaszi zúgását és a rigókat, ahogy elöre

örvendeznek a nyárnak. És hallani lehet fent a Ciba gerincén a fajdkakast, mert

dürgés ideje van éppen, és az embernek megdobban a szíve és arra gondol: holnap

hajnalban ki kellene menni nagykakasra... Holnap hajnalban! De hiszen csak egy

nap az egész, egyetlen nap.

Egy délelött. Az ember tesz-vesz a ház körül, és elrendez még gyorsan valamit,

hogy az asszonynak kevesebb legyen a dolga. A juhok karámjának új kapu kell, s

a jászolban ki kell cserélni egy

sarufát. S alig készül el vele az ember, eszébe jut, hogy fát kellene dönteni,

zsindelyt hasítani az ólra, vályút faragni, ezt-azt... majd máskor, mert már

dél van. Máskor...? De hiszen csak egy nap, egyetlen nap az egész.

Egy délután, az ember megeszi az ebédet, aztán vállára veszi a puskát és

elindul megnézni az erdöt. Megnézni az üvereket és a pojánokat, hogy helyükön

vannak-e még. A sziklákat és a fákat. A vadak csapásait. A sózóhelyeket. Az

ember jár, és jár és a nap máris halad lefelé, és még annyi mindent meg kellene

nézni, hátha túl a Komárnyikon kifogyott már a só, s vajon nem szakította-e le a

hó a magoslest a Pávelen...? Az ember megáll valahol egy gerincen, mert már

nincs értelme továbbmenni, a nap halad lefele, és mindjárt este van. Az ember

áll a gerincen és nézi az erdöket, és arra gondol: vajon...? Az embernek

eszébe jut, hogy meg is lehet halni. S hogy ott fent akkor is minden ugyanolyan

marad, az embernek, eszébe jut az is. És, hogy csak este van már hátra, egy

este.

Egy este. Ég a mécses és ég a tüz. A gyermek alszik a bölcsöben, az ember

odalép hozzá, és sokáig áll fölötte és nézi. És azt gondolja: Andriska. És

eszébe jut a kicsi csizma és érzi, hogy elmosolyodik, pedig sírni szeretne. Az

asszony csöndesen szöszmötöl az ágynál, csomagolja az átalvetöt. Még ezt dug

belé, még azt. Az átalvetö nagy lesz és nehéz. Az ember szíve is nagy lesz és

nehéz, és annyi minden van benne, amit még el kellene mondani. Soksok este

kellene hozzá, sok-sok este, hogy mindent el lehessen mondani. De csak egy este

van. Egy. És az asszony arcán egy könnycsepp szalad lefele, ahogy az átalvetö

fölé hajol, mert lehet az is, hogy ez az utolsó este már.

Egy nap. És utána úgy szökik el az ember, mint a tolvaj. Még majdnem éjszaka.

Az erdö sötét, a patak sötét. Az ég is sötét, mert köd lepi már a csillagokat.

Az ember lelép a küszöbröl és hátraszól: eredj be, megfázol. És szándékosan

nyers a hangja, goromba majdnem. Álcázott hang, mint a katonáké mindig. Mint a

katonáké, amikor búcsúznak.

És az ember megy. És tudja, hogy az asszony ott áll egy ingben az ajtó elött és

sír. És az ember nem néz vissza, nehogy átragadjon reá ez a sírás. Egy katona

nem sír. Egy katona azt mondja: hohó, apafej! Mirajtunk nem fog ám a golyó!

Majd megmutatjuk mi az ellenségnek, hohó! Csak kaja és pia legyen, s

füstölnivaló, s szajréról majd magunk gondoskodunk! Hohó, szép ám a

katonaélet!

Egy katona nem sír. De lentröl, a tisztás aljáról lopva visszanéz mégis. És

látja a ködben a házat, és az ajtóban ott áll valaki, és még mindig integet,

integet, reménytelenül és kétségbeesve...

Egy nap. Hát ennyi egy nap. Egy ilyen nap, amit a katona kap, hogy elbúcsúzzék

a saját életétöl. Másnap aztán marhavagonokba raktak. A marhavagonokat zöld

fenyöágak díszítették, és nekünk énekelni kellett, hogy lássa az a nemkatona

világ, hogy miféle fene nagy hösök vagyunk mi. Odaadtuk az életünket a hazának

és úgy nótázunk hozzá, mintha csak képviselöválasztásról vagy disznótorról

lenne szó.

Öt napig hurcolt magával a vonat, és a hatodikon megállt velünk egy színtelen

és lapos ukrán állomáson, ahol szomorúan és árván hatottak a vagonjainkat

díszítö fenyögallyak. Távolról néhány szomorú ember nézett felénk. Rongyosak

voltak és idegenek, de azért valahogy olyanok voltak mégis, mint amilyenek mi

lehettünk otthon, amikor féltünk valamitöl, és ez furcsa volt sokaknak

közülünk, mert hiszen azt mondták, hogy azok már ukránok, s a mi ellenségeink.

De volt a zászlóaljnál egy öreg szemüveges hadapród úr, és az azt mondta, hogy

ezek az ukránok tulajdonképpen egyfajta velünk, és ezt már könnyebben el

lehetett hinni. Ez történt a hatodik napon.

A hetediken hozzám jött egy ukrán asszony és kenyeret kért. Nem értettem meg a

szavát, de azért mégis csak egyfajta lehettünk, mert megértettem a szemét,

amelyikben az éhség kiáltozott, és odaadtam neki a kenyeremet, amit két napra

kaptam. Idösebb asszony volt, sovány és rongyos. Megijedt valósággal, amikor az

egész kenyeret neki adtam, és mutatta, hogy nem tudja megfizetni, mert semmije

sincs, csak a sovány teste. Valaki a szakaszomból trágár megjegyzést tett, és

röhögött azon a bizonyos kaszárnyahangon. Én csak ránéztem, de azt hiszem,

lehetett valami az arcomon, mert az ember elsápadt és elkotródott. Késöbb az

asszony elhozta az öt gyerekét, hogy megköszönjék a kenyeret. Kicsik voltak,

soványak és betegek. És ajándékot is hoztak a kenyérért, egy kicsi kis

faragott szentképet. Ez történik a hetedik napon.

A nyolcadik napon meghallottuk az ágyúkat, és elindultunk gyalogosan, szembe az

ágyúszóval. Hajnalban indítottak el, még köd volt a szürke síkságon. Az út

szélén fák állottak a ködben, és néha házak, és néha emberek. Az ég sötét volt

és csillagtalan, mint nyolc nappal azelött, amikor elhagytam a Belcsujt.

Mentünk. És

ágyúszó közeledett. Délre megpihentünk, aztán továbbmentünk. Estére egy faluba

értünk, amelyik már nem volt többé falu. Leégett házak voltak csak és néhány

halott ember. Néhány halott ember: rongyosak, soványak, idegenek és nem

katonák. Véresek voltak és nagyon halottak. Lyuk volt a fejükön

és testük többi

részén, és ezekre a lyukakra rátapadt feketén a vér. "Né csak, az embervér nem

piros, hanem fekete" - mondotta valaki mögöttem a sorban. Ez történt a

nyolcadik napon.

A kilencediken bevittek az erdöbe, ahol ágyúk szóltak, és meszsziröl

géppuskákat lehetett hallani, és azt mondták: itt az ellenség. De csak fákat

láttunk és felhöket a fák fölött.

A tizedik napon gödröket ástunk, a tizenegyediken odébbmentünk és újra

gödröket ástunk, a tizenkettediken nem kaptunk enni, és az ágyúk a fejünk

fölött löttek át, s az erdö búgott és recsegett, sistergett és zakatolt

körülöttünk, s végül a tizenharmadik napon összekerültünk az ellenséggel.

Ellenség. Bevallom, sokat gondolkoztam akkoriban ezen a szón, és körülöttem

mások is sokat gondolkoztak rajta. Mások, akik éppen olyan egyszerü emberek

voltak, mint én, s az életet szintén nem könyvböl tanulták. Ha idönk volt s

összedughattuk a fejünket, beszélgettünk is arról, amit ilyenkor gondoltunk.

Azt mondtuk: az ellenség egy ember, akit nem ismerünk, s aki nem ismer

bennünket, de aki mégis ellenség, mert egy olyan egyenruhát visel, amelyik

egyenruhának a gazdája a mi pusztulásunkat akarja. Mihelyt megpillantjuk majd

egymást, nyomban egymás életére törünk, és ez furcsa lesz, gondoltuk. Furcsa

lesz, valakinek az életére törni, akiröl azt se tudjuk, hogy él ezen a földön.

Sokan közülünk azt mondották, hogy hülyeség az egész, és legokosabb lenne, ha a

tiszt urak összegyülnének a két front közé és megverekednének egymással, és

ezzel vége lenne a háborúnak. Mert úgyis csak az uraknak lesz hasznuk abból, ha

megnyerjük a háborút - mondották ezek. Ezzel szemben voltak, akik a mellükre

vertek és azt mondták: de a kutyafáját, megmutatjuk a bitang ellenségnek, hogy

nem lehet büntetlenül bántani a magyart! Keresztülgázolunk rajtok, ha addig

élünk is, mert öseink is hösök és vitézek voltak, s mi sem maradhatunk

mögöttük!

Ez beszéd volt, s jól esett hallgatni, mert az embernek melege lett töle. De

azért rendszerint maga, aki mondotta, éppen olyan bizonytalankodó volt

alapjában véve, mint mi magunk. Amiket

mondott, azok betanult mondatok voltak, ismertük és tiszteltük öket versekböl

és szónoklatokból, amiket ünnepélyeken hallottunk a templom elött. De éppen

ezért, mivel ennyire ismertük és tiszteltük öket, volt valami mellékcsengésük

is, mint a papi beszédeknek, vagy a föszolgabíró szónoklatainak. A templomhoz

vagy a gyülésteremhez tartoztak, és ott kint az idegen és barátságtalan

erdöben, ágyúk és géppuskák fölfordulásában, nem sok értelmük volt.

Én magam így gondolkoztam erröl a dologról: katona vagyok, mert így rendelte a

törvény, annak az országnak a törvénye, amelyik belölem szabad embert csinált.

Amelyik országban nagyszerü és boldog életet élhettem, házat építhettem és

magam mellé vehettem Anikót. Amely ország vadörré tett, és biztosította

számomra, hogy Andriskából embert nevelhetek. Ennek az országnak a törvénye

behívott katonának, fegyvert adott a kezembe, és én esküt tettem erre a

fegyverre. Megesküdtem, hogy megvédem a törvényt és a hazát. Én már tudtam

akkor, hogy mit jelent ez a szó: "haza", mert hiszen csak három évet töltöttem

el életemböl úgy, hogy az ország, amelyikben éltem, a hazám is volt. Ha csak az

országról lett volna szó, talán én is úgy gondolkoztam volna, mint sokan mások,

akik azt mondták, hogy nekik mindegy az egész háború. De itt a hazáról volt

szó, és a haza a szabadságot jelentette, a házat a Belcsujban, a vadöri

állást, a puskát. Anikót, és kicsi Andrist. És én ezért azt mondtam magamban:

katona vagyok, tehát háborúzni fogok. S aki reám lö, azt én lelövöm. S aki

felém közeledik az ellenség ruhájában, azt is lelövöm. S ha támadni kell, hát

támadni fogok, s azon leszek, hogy minél messzebbre kergessem az ellenséget a

Belcsujtól. Mert az ember vagy csinál valamit, vagy nem. De amit csinál, azt

egészen kell csinálja. Hát én elhatároztam, hogy a háborút egészen fogom

csinálni, mert ezzel tartozom azoknak, akiktöl a szabadságot kaptam. És akkor

szembekerültünk az ellenséggel.

Ez a tizenharmadik napon történt. Hajnalban, még alig lehetett látni valamit a

ködtöl, enni kaptunk és rumot osztottak ki közöttünk. Aztán azt mondták, hogy

ki kell verjük az oroszokat állásaikból.

Szakaszokra oszolva indultunk elöre a fák között. Úgy kezdödött az egész, mint

egy nagy hajtóvadászat. A föhadnagy úr megmagyarázta, hogy tartsuk a

távolságot egymás között, de azért ne

veszítsük el egymást szem elöl. Kézbe vett puskával cserkésztünk elöre. Csönd

volt, az ágyúk is hallgattak. Az ember azt hihette volna, hogy valóban csak

vadászatról van szó. Én rajparancsnok vol-

tam, és igyekeztem embereimet magam körül tartani. Ez egy dara

big sikerült is. De aztán egyszerre csak valahol baloldalt lövöldözés támadt,

emberi ordításokat is lehetett hallani, és rögtön utána meg

szólaltak mögöttünk az ágyúk. Lövedékeik búgva sisteregtek át a fejünk

fölött, s elöl, nem is olyan messze, nagyokat pukkanva értek

földet. Nyomban rá elölröl is ágyúzni kezdtek, és megtelt az erdö szörnyüséges

robbanásokkal. Fák recsegtek, emberek üvöltöttek, fekete füst lepte meg a

levegöt, és alig lehetett valamit látni. A föhadnagy úr belefújt a sípjába, és

mi rohanni kezdtünk elöre. Fekete gödrökön, kidült fákon ugráltunk keresztül. A

föld reszketett alattunk, a levegö villámlott, és a szörnyüséges zajban az

ember saját lihegését nem hallotta. Valahol a közelben puskalövések csattantak.

Golyók pattantak a fatörzseken és sivítva vágódtak föl a magasba.

Itt-ott egy-egy ismerös embert láttam lapulni a földön, vagy a fák mögött, akik

vaktában lövöldöztek elöre.

- Mi a fenére löttök? - ordítottam oda nekik.

- Bújj le! - kiáltották vissza - tán nem ment el az eszed?!

De nekem elment az eszem. Körülöttem csupa robbanás és golyósivítás volt az

egész erdö, és én nem tudtam, hogy mindez nekem szól. Hogy engem akarnak

elpusztítani ezek a lövések, és ettöl vak düh fogott el. Látni akartam azokat a

bujkáló lövöldözöket,

akik így kerestek engem a golyókkal, messziröl, vaktában és gyáván. Látni

akartam, a keserüségit neki, hogy ki az a bitang, aki ilyen gyilkosan tör a

halálomra, s valósággal izzott már a kezemben a puska, hogy én is a vállamhoz

kaphassam, s odalöhessek vele valakire, aki ezt a gazságot csinálja. Aztán

egyszerre csak megláttam az elsö oroszt.

Nem is az embert láttam meg tulajdonképpen, hanem a mozdulatot, ahogy egy

felém irányzott puskacsö megmozdult az elöttem lévö bokorban, füst csapott ki

belöle és a fülem mellett elzúgott egy lövés. Meg sem álltam jóformán, nem is

gondolkoztam, csak fölkaptam a puskámat és odaeresztettem a lövést egy arasszal

a puskacsö fölé. Egy emberi hang fölordított, és a puskacsö eltünt a páfrányok

között. Néhány ugrással ott voltam. Egy fatönk mögött egy ember feküdt. Sovány

volt és kicsi, egyenruhája föld színü és rongyos. Hanyatt feküdt és kezét a

mellére szorította.

Piszkos volt a keze és véres, és láttam, ahogy a vér végigfolyt a kezén és a

ruháján. A szeme nyitva volt és engem nézett vele. Rémület volt a szemében.

Egy pillanatra megtorpantam mellette, és az volt az elsö gondolatom, hogy

segíteni kellene ezen az emberen. De akkor kiugrott egy fa mögül egy másik és

felém dobott egy kézigránátot. Földre vetettem magam, oda a lelött ember mellé.

A kézigránát

nekiütödött egy fának és fölrobbant. Abban a pillanatban löttem én is, és az

ember, aki a kézigránátot dobta, megfordult a sarka körül, mintha el akart

volna szaladni, aztán arccal a földre zuhant.

Azt hiszem, egészen elvesztettem az eszemet. Csak rohantam vakon elöre, és

körülöttem ropogott, süvöltött és zúgott az erdö. Fák hasadtak ketté, láng és

füst szökött a magosba, és én kirohantam, és a fogaim csikorogtak a dühtöl.

Ölni akartam. Mindenkit meg akartam ölni, aki ott elöttem orozva lapult és reám

lövöldözött, ágyúkkal, géppuskákkal és mindenféle pokoli fegyverekkel,

melyeknek zajától a föld is hasadt ketté a lábaim alatt. Csak arra emlékszem,

hogy mögöttem emberek rohantak és ordítoztak. "Szorítsd, az anyád!" "Ne hadd!"

"Nyomd ki a belit!" És rettenetes káromkodások hördültek, és én tudtam, hogy

azok ott a hátam megett az én embereim, az én fajtám, az enyimek.

Csak arra emlékszem vissza, hogy emberi alakok mozdultak elöttem, és én löttem,

újra löttem, löttem és töltöttem, és közben rohantam elöre. Talán ordítottam

én is, de arról nem tudtam semmit. Halottakon és jajgató embereken ugráltam át,

eltorzult arcokat láttam és kidülledt szemeket, és vért és feltúrt földet, és

kettéhasadt fákat és emberek hátát földszínü egyenruhákban, akik menekültek

elölem a fák között, és én löttem reájok, vadul, ész

nélkül, célzás nélkül már, és valahányszor egy a futók közül ott elöl elesett,

valami fölujjongott bennem.

Nem is tudom, hogyan lett vége. Egyszer csak ott álltam egy széles irtás

sarkában, elöttem egy ágyú csöve ágaskodott, és az ágyú mellett egy tucat ember

feltartott kézzel állott. Mellettem megszólalt egy golyószóró, és amikor

odanéztem, egyik szakaszvezetönket láttam a golyószóró mögött hasalni. Az

irtás túlsó oldalát lötte. De túlról már nem lött vissza senki.

Ennyire emlékszem vissza abból az elsö harcból, ami a tizenharmadik napon

történt. Annak a sovány kis embernek az arcára, aki a tönk mögött feküdt, s

akinek a véres keze görcsösen és gyá-

moltalanul szorította a sebet... a sebet, amit az én golyóm ütött. A zajra, a

felcsapódó lángokra, a füstre, a rohanásra, és arra, hogy lödöztek reám és én

is lödöztem másokra, és hogy sokan elestek futás közben. Aztán a föhadnagy úr

odajött hozzám, megölelt és azt mondta, hogy hös vagyok. Késöbb a százados úr

is kezet fogott velem, megveregette a vállamat és azt mondta, hogy elöléptetnek

soron kívül szakaszvezetönek és fölterjesztenek nagyezüstre. Én nem értettem,

hogy mi bajuk van velem. Hiszen nem tettem semmi különöset, csak elöre mentem,

amikor azt parancsolták, hogy elöre kell menni. Hogy közben megvadultam a sok

lövöldözéstöl. Arról én nem tehetek. A legjámborabb ember is meg kell vaduljon

olyankor, azt hiszem. És én nem tartoztam a jámbor emberek közé, hiába. De hös?

Nem. Hös, az nem vagyok.

Onnan tudom, hogy nem vagyok hös, mert attól a naptól kezdve kegyetlenül

féltem, valahányszor támadásra parancsoltak. Elsö nap valószínüleg azért nem

féltem, mert még nem tudtam, hogy mi az, amikor az emberre vadásznak, puskával,

kézigránáttal, gépfegyverrel, ágyúval és Isten tudja mi mindennel még. De aztán

láttam és megértettem. És hiába ölelt meg a föhadnagy úr, hiába veregette a

vállamat a százados úr és ígért elöléptetést, meg ezüst vitézségi érmet, én nem

tudtam egyébre gondolni, mint annak az orosz embernek az arcára, akit elsönek

löttem le. Sovány, rongyos ember volt. Szegényember, mint én, és velem egykorú.

Talán neki is volt egy Andriskája valahol és egy belcsuji kis háza, ahova soha

többé nem térhet vissza, mert én lelöttem szegényt. Napokon, heteken át láttam

magam elött a kezét, ahogy rátapadt a sebre, és a sovány ujjak között csorgott

ki a vér. És arra kellett gondolnom mindig, hogy éppen úgy találhatott volna az

ö lövése is, és akkor én feküdtem volna úgy, annak az idegen erdönek a földjén.

És arra kellett gondolnom folyton, hogy milyen hamar hal meg az ember. Milyen

könnyen jöhet az egész, szinte véletlenül. Nem, semmiképpen sem voltam hös.

Kivert a verejték, ha arra gondoltam, hogy milyen könnyen

eltalálhat egy golyó.

Én minden támadás elött arra gondoltam. Minden közeledö lövöldözésnél arra

gondoltam. Nem, nem voltam hös.

De mentem elöre, ha úgy kívánta a tisztesség és a becsület, és nem szaladtam

el, ha az ellenség támadott, hanem álltam egyhelyben és löttem reájok, amíg

csak egy töltényem is volt. Mert úgy kívánta a hüség. Pedig Isten látja

lelkemet, minden voltam,

csak nem hös. Mások talán hösök voltak, az lehet. De én izzadtam és reszkettem,

valahányszor arra került a sor, hogy odatartsam az életemet a golyók elé.

Lehet, hogy mások hösök voltak. De én nem, az biztos.

Mégis szakaszvezetö lettem, és megkaptam a nagyezüstöt. Pedig nem elöre

haladtunk akkor már, hanem hátra. És minden éjszaka jöttek az oroszok, úgy

jöttek, mint a sáskák, és mi hiába tartottuk magunkat reggelig: reggelenként

jött mindig a parancs, hogy hátra, hátra. A föhadnagy úr azt mondta ilyenkor: -

valahol megint áttörték a vonalat - és káromkodott. És mi mentünk hátra.

Mire a nyár elhaladt, ott álltunk a hegyek lábánál, és tudtuk, hogy azok már a

mi hegyeink. A hazánk volt ott, a hegyek mögött és minden, ami együttvéve ezt a

szót kitöltötte: a házunk, az otthonunk, a családunk, a rend, a békesség, a

törvény és a szabadság, minden, ami a mienk volt. Felnéztünk a hegyekre és azt

mondtuk: most már aztán nincs tovább. Tovább nem lehet hátramenni. És álltuk a

tüzet behúzott nyakkal, az ágyúkét, az aknavetökét, a géppuskákét, és a fogaink

megcsikordultak, valahányszor fölbukkantak elöttünk a föld színü egyenruhák.

Gonoszak lettünk és elvadultak, akár a hegyi farkasok, s már én sem néztem

többé a halottak arcát, csak az élökét, akik fegyverrel törtek reánk, és a

halálunk árán akartak bejutni a hegyeinken túlra, ahol a házaink álltak.

Nem tudom, mennyi ideig tartottuk magunkat ott, mert a napok összefolytak egy

sürü, maszatos, füstös, káromkodással és éhezéssel teletöltött idötömeggé,

piszok, félelem és veríték mosta el a reggelek és esték határait. Annyit tudok

csak, hogy egyszer szétfutott köztünk a hír, hogy a románok átálltak az

ellenséghez, és akkor sokan káromkodtak és szidták az árulókat, sokan suttogni

kezdtek arról, hogy a háborúnak most már vége lesz hamar, én pedig öcsémre

gondoltam, aki megmondta volt két éve ott a belcsuji kaliba elött, amikor a

tönkön ültünk, hogy münk s a románok nem lehetünk barátok soha.

Aztán egy éjszaka jött a parancs: hátra.

A föhadnagy úr hozta ki közénk a parancsot, sápadt arccal és felkötött karral.

- Hova? - kérdeztük töle.

- Hátra - mondotta -, be a hegyek közé. - Miért?

- Így parancsolják a németek.

Keserüség szorította össze a torkunkat. A németek. Nekik könynyü. Nekik még

messze van a hazájok. Nekik ott túl a hegyeken éppen olyan idegen marad a föld,

mint itt. Harctér, semmi más. Ahol lehet rombolni, égetni, pusztítani, lökdösni

az arcvonalat erre-arra. Nekik még messze van a hazájok.

Keserüség mart mindannyiunkat. Volt, aki kiköpött és ocsmány káromkodással a

németeket szidta.

- A hegyek gerincén van az országhatár, fiúk - mondotta a föhadnagy úr -, azon

túl egy tapodtat sem megyünk visszafelé, ezt megígérem nektek.

Fönt a Kelemen-Cserbükk tetején vetettük meg a lábunkat megint. Csákánnyal

vágtunk födözéket a sziklákba magunknak. Tudtuk, hogy az ország határán

vagyunk, s alattunk már a mi falvaink vannak. És emlékeztünk reá: a föhadnagy

úr megígérte, hogy onnan már egy tapodtat sem megyünk visszafelé. És ezzel

vigasztaltuk egymást: "a föhadnagy úr megígérte!"

Másnap már láttuk az oroszokat jönni. A keskeny hegyiutakon páncélosok másztak

föl fele, mint valami nagy laposhátú bogarak, és mi elszoruló szívvel néztük

öket onnan fentröl, és a föhadnagy úr azt mondta: - Nem baj fiúk, jön az új

német fegyver! S innen már egy tapodtat sem megyünk visszafele!

És mi hallgattuk a páncélosok távoli dübörgését, és az új fegyverröl

beszélgettünk, ami jönni fog és megmenti a falvainkat. A Cserbükkön már röt

levelük volt a fáknak, és én arra kellett gondoljak, hogy az üverekben bögnek

már a bikák.

Másnap este löni kezdtek bennünket az oroszok aknavetökkel. Löttek egész

éjszakán keresztül. Néha megpróbáltak az állásaink közelébe jutni, de a

géppuskáink mindannyiszor elkergették öket. Következö nap löttek tovább.

Harmadik nap megint. A negyedik este beborult az ég, és megeredt egy csöndes

öszi esö. Olyan sötét lett, hogy kinyújtott kezét nem láthatta az ember. És

akkor ránkszakadtak az oroszok.

- Huri! Huri! - ordítoztak mindenfelöl, s a sötétség megtelt vakító

robbanásokkal, színes rakéták tüzével, megtelt káromkodással, löporfüsttel és

fegyverropogással, vér és verejték szagával, nyögéssel, jajgatással, fenekedö

ordibálással: olyan volt az az éjszaka, mintha az ördögök maguk gyilkolták

volna egymást a sziklák között.

Nem tudom, hányszor törtek be az oroszok, és azt sem tudom, hogyan történt, de

mindannyiszor visszavertük öket. Mintha igazán

az ösi legenda elevenedett volna meg, s Csaba királyfi hunjai vágtattak volna

alá segítségünkre az égböl, legalább is nekem úgy tetszett akkor. Borzalmas egy

éjszaka volt, jaj, borzalmas egy éjszaka volt.

Aztán lassan virradni kezdett. Az aknavetök elhallgattak odalent. Beállt egy

félelmetes és különös csönd. Szürke arccal néztünk egymásra, akik még éltünk.

Kevesen éltünk. S akik még éltünk, véresek és tépettek voltunk magunk is, és

öregek. Tíz esztendöt öregedtünk legalább azon az éjszakán.

A föhadnagy úr végigvánszorgott közöttünk. Felkötött karjából friss vér

szivárgott, a lábát is húzta, szennyes zsebkendövel kötötte le térde fölött a

sebet.

- Mi lesz, föhadnagy úr? - kérdeztük töle - kapunk segítséget? - Egy tapodtat

sem megyünk hátra, fiúk.

- Akkor jól van...

Tíz perc se telt, s ott volt a zászlóalj küldönc a paranccsal: viszszavonulás.

- Egy tapodtat sem megyünk! - ordított rá elkékült arccal a föhadnagyunk.

- A hadosztálytól jött a parancs. A páncélosok áttörték a németek vonalát és

bent vannak Csíkban!

A páncélosok bent vannak Csíkban... ennyit hallottunk csak. És megfagyott

bennünk a vér.

- Nem megyünk vissza! - ordította a föhadnagy úr. - Nem megyünk! Megvédjük a

hazánkat, ha minden német az anyja szoknyája mögé fut, akkor is! Nem megyünk!

És földhöz vágta a sapkáját, és letérdelt rá, és öklével verte a sziklát, és az

arcán könnyek csorogtak végig, és az arca vad volt, mint a sebzett medvéké. És

akkor megszólaltak újra az orosz aknavetök odalent, dördültek és hasadtak a

sziklák, és a pokol föltámadott újra.

- Kitartani, fiúk, amíg meglátja az Isten! - lihegte csikorgó foggal a

föhadnagy úr. - Amíg az Úristen meglátja!

És maga hasalt le a géppuska mögé.

Amíg az Úristen meglátja... meglátja-e? Én nem tudom. De a föhadnagy úr állotta

a szavát, amit nekünk adott. Adjon az Úristen békességes nyugodalmat neki, akár

eltemették, akár ott hevernek a csontjai még ma is a Cserbükk

tetején, ahol a

géppuska állott. Ő nem ment hátra egy tapodtat sem. És sokan nem mentek hátra a

fiúk közül, áldja meg az Isten az emlékezetüket.

Harmadmagammal lapultam egy gödörben és löttem. Mindig csak célra. Emberre.

Akik jöttek minden oldalról, jöttek és elestek, ki hanyatt, ki hasra, ki

oldalt, és gurultak lefele a sziklákról, és mindig újak jöttek a helyükbe,

mindig újak. Gondosan céloztam minden lövésnél, mert kevés volt a töltény, és

minden lövésem talált. Harmadmagammal voltam. Aztán csak másodmagammal. Aztán

egyedül. S nem úgy egyedül, mint aki magára van, hanem, mint aki két halottal,

két halott bajtárssal kucorog együtt egy gödörben, és néha rájok lép és érzi

ilyenkor, hogy testre lépett... testre, amelyik már nem él.

A sapkát levitte valami a fejemröl, és éreztem, hogy meleg vér folyik végig az

arcomon. Aztán ütést kapott a vállam s a bal karom, mintha megbénult volna

töle, alig tudtam emelni a puskát. Aztán már csak öt töltényem volt.

De a géppuska még szólott a tetön, és amíg a géppuska szólott, addig tudtam,

hogy a föhadnagy úr ott van, és tudtam, hogy nem megyünk egy tapodtat sem

hátra, és nem engedjük be a pusztulást Anikóhoz. Aztán egyszerre csak

elhallgatott a géppuska. És nekem már csak három töltényem volt.

Akna robbant a közelemben és egy kö az arcomba csapott. Vért köpött a szám, és

azt gondoltam: a föhadnagy úr befejezte. És most én következem.

Nem féltem már. Nem volt mitöl félnem többé. Tudtam, hogy mindennek vége van, s

így nekem is végem kell legyen. Még három töltény, s aztán a világ befejezödik,

ennyit éreztem. És a fáradtságon át valahonnan messziröl eszembe jutott, amit

egyszer a papunktól hallottam volt a templomban: hogy a halálon túl van még egy

másik élet. És arra gondoltam, hogy ha ez igaz, akkor ott majd bizonyára újra

találkozom Anikóval, Andriskával és a havasokkal.

Három töltényem volt. És újra jönni kezdtek a földszínü egyenruhások a szétlött

fák és véres sziklák között, jöttek és lövöldöztek vaktában, és tölünk már nem

lött vissza senki, csak én. Háromszor löttem vissza. Aztán felsóhajtottam,

letörültem arcomról a vért, a puskát megfordítottam, megmarkoltam ép jobb

kezemmel a csövét, mintha baltát markolnék meg, s vártam.

Lövöldözve jöttek fölfele az oroszok. A fejem zúgott, s hideg veríték lepte el

a hátamat, mert a halálra gondoltam. Rettenetesen egyedül voltam. Két bajtársam

nyitott szájjal és görcsbe mere-

vedve feküdt a gödörben, és a szemük félelmetes egykedvüséggel nézett el

mellettem a semmibe. A semmibe. A semminek az árnyéka borult fölém, súlyosan és

sötéten, ahogy ott álltam, behúzott nyakkal, és markoltam a puska csövét.

Aztán megláttam egy embert abban a föld színü egyenruhában, ahogy kimászott a

gerincre és vadul nézett maga köré. Puskáját a hóna alá szorította és életet

keresett, amit el lehetett volna még pusztítani. Lehúzódtam a gödörbe és

vártam. Az ember egyenesen felém jött. Láthattam tisztán az arcát: sárga volt

és tele apró ráncokkal. Gyér sörték meredeztek az állán, a szemei keskenyek

voltak, ferdék és gonoszak. Arra gondoltam: ha ez az ember életben marad,

egyenesen a Belcsujba megy, és megöli Anikót és kicsi Andrist. És hogyan öli

meg öket... hogyan...! Valami kétségbeesett düh fogott el ettöl a gondolattól.

Hogy én itt kell meghaljak, és ez az ember elmehet Anikóhoz, és azt tehet vele,

amit akar, mert én nem leszek ott, hogy védelmére keljek. Valami vak düh fogott

el. Csak arra emlékszem, hogy felordítottam, kiugrottam a gödörböl, és mielött

az ember rám löhetett volna, lesújtottam reá a puskámmal. Hallottam recsegni a

koponyáját, és az ember elöre zuhant, a lábamhoz.

Ordítozást hallottam. Emberek rohantak felém, oroszok. Fölkaptam a földröl az

elesett idegen puskát és löni kezdtem reájok. Egy golyó föltépte a mellemen a

zubbonyt és az inget, és égö csíkot hasított a börömön. Hirtelen Anikó jutott

megint az eszembe, és az, hogy úgysem tudom valamennyit megölni. Megfordultam

és futni kezdtem az erdö felé. Hallottam magam mögött az ordibálást és a

lövöldözést, és golyók sivítottak körülöttem. De aztán elértem a fenyvest és

belevetettem magamat a sürüségbe. Nem néztem a lábom elé. Rohantam és

csörtettem, mint egy megriasztott állat. Nem kerestem ösvényt, csapást,

nyiladékot. Csak rohantam vakon lefele. Valami szörnyüséges félelem ült a

tarkómon és hajtott. Kergetett. Zuhantam, felkeltem, rohantam tovább. Lefele.

Sziklákon és sürüségeken keresztül. Lefele. Mindig csak lefele. Amerre éreztem,

hogy messze alant, valahol a Marosnak kell folynia, és túl azon van a Belcsuj,

és a Belcsujban egy ház, és nekem el kell jutnom ahhoz a házhoz, mindenáron.

Már régen nem hallottam sem lövöldözést, sem kiabálást, és még egyre futottam.

Hasadt ketté a tüdöm, de a rémület ott dobolt a fülemben és üzött, sürüségeken,

sziklaoldalakon, patakmederben le-

felé. Aztán egyszerre csak egy szélesebb patakhoz értem, és megláttam egy sor

embert, ahogy lassan haladtak a patak mentén alá. Az én ruhámat viselték, csak

annyit láttam, más semmit. Azt hiszem, kiáltottam valamit feléjök, de nem

hallottam a saját hangomat. Csak azt tudom, hogy futni akartam még, de

megbotlottam valamiben és elestem. Aztán nem emlékszem, hogy tovább mi történt.

Mikor magamhoz tértem, egy tisztáson feküdtem a földön és a vállam sajgott.

Körülöttem többen feküdtek még, és néhány ember kötszerekkel a kezében járkált

közöttünk. A vállamon kötés volt, a fejemen is és a derekamon is. Szomjúságot

éreztem, mintha az ajkaim hasadtak volna szét a forróságtól. "Hé!" - akartam

kiáltani -, "vizet adjatok!" de nem ismertem rá a hangomra. Csak

valami nyögés

szakadt ki a számon, mintha a nyelvem bedagadt volna.

Valaki odajött hozzám, és láttam, hogy századosi rangjelzése van. Egy

orvos-százados volt.

- Mi a baj? - kérdezte.

- Vizet - nyögtem ki nagy nehezen a szót. A százados odaszólt valakinek, és egy

kulacsot nyomtak a számhoz. Talán életemben nem ízlett még víz olyan jól, mint

akkor. A százados lehajolt hozzám és fejcsóválva kérdezte:

- Hát érdemes volt? Ember, ember, hát érdemes volt?

Akkor még nem tudtam, hogy mit akar ezzel mondani, és nem is nagyon értettem a

szavait, mert valami rettenetes álmosság fogott el újra. Nem tudom, mennyi

ideig aludhattam ott a földön. De amikor fölébredtem, csillagos éjszaka volt,

és a hold éppen kelöben a fenyök mögött. Éreztem arcomon a harmatot és ez

jólesett. Megmozdultam. Szerettem volna átfordulni a másik oldalra, de vállamba

belenyilalt a fájdalom és ettöl felnyögtem. A hangra valami megmozdult a

közelemben, és az éjszaka sápadt világosságában egy embert láttam, aki az alvók

között lassan felém jött. A fejemnél megállt, és lehajolt.

- Ébren vagy? - Igen.

- Fáj valami? - Hát bizony...

Az ember fölsóhajtott.

- Emberek, emberek... hát érdemes volt ennyi nyomorúságot magatokra venni?...

Megismertem a hangját. Az orvos-százados volt. Leült mellém a földre.

- Szép, derék ember - mondotta -, szép, egészséges magyar élet... van családod?

- Van.

- És mégis?...

Nem értettem a kérdést. Néztem rá, és nem értettem.

A hold elöbújt a fák mögül, és megvilágította az arcunkat.

- Nesze egy bagó - mondotta, és a számba nyomott egy cigarettát. Fölkattintotta

az öngyújtóját, és a kis láng fényénél láttam, hogy az arca fáradt és szomorú.

Egy ideig szótlanul nézett maga elé, aztán elkezdte.

- Családod van és mégis... na jó, az ezred höse vagy, szakaszvezetö lettél,

vitézségi érmet kaptál, meg minden. Ez a cirkusz esetleg eltarthat, mondjuk,

még egy fél évig. Közben örmester leszel, és a melledet megtöltik mindenféle

fityegökkel... de azután? Gondoltál arra, hogy mi lesz azután?

- Megnyerjük a háborút - feleltem nehezen mozgó nyelvvel, de éreztem magam is,

hogy amit mondok, az szánalmas és szomorú. A százados sóhajtott.

- Ezt mondjátok mind. Makacsul, akár a gyermekek. Hát nem tudjátok, hogy ez a

háború vesztett háború volt már akkor, amikor elkezdödött? Nem tudjátok ezt?

- Már akkor? - nyögtem föl ijedten, és kapkodtam, hogy mondjak valamit, mert

éreztem, hogy égnek bennem a szavak.

- Miért már akkor?

- Mert gonoszság volt a fegyverek mögött. Nem a te fegyvered mögött, nem úgy

értem. Nem a katonák fegyvere mögött, hanem hátrébb. Egészen hátul. Ahonnan ez

a háború kiindult. Ott gonoszság volt, igazságtalanság, gyülölet és bosszú. És

ahol ilyen dolgok vannak a fegyverek mögött, ott nem gyözhetnek a fegyverek.

Ezt tudnotok kellett volna, mielött...

A hold megvilágította a tisztást. Néma testek hevertek szerteszét, akár a

halottak. Csak a százados ült egyedül ott mellettem, és a feje belerajzolódott

a csillagos égbe.

- Tudom, mit akarsz mondani - folytatta, mintha megérezte volna a bennem

háborgó gondolatokat -, hogy vajon a másik oldalon csupa tisztesség, igazság és

szeretet van-e a fegyverek mögött? Hát nem. Ott is csak a gonoszság van,

igazságtalanság, gyülölet és

bosszú. Talán még több gyülölet és több igazságtalanság. Ezt majd a végén

tudjuk csak meg. Azonban van a háborúnak egy törvénye, amelyik így szól: a

tiszta fegyverek gyöznek a szennyes fegyverek fölött. Ha azonban egyik sem

tiszta a fegyverek közül, akkor mindig a nagyobbik gonoszság és a nagyobbik

gyülölet gyöz. A szentek tisztasága és szelídsége legyözi a vadállatokat,

legalábbis így tanítják ezt, de ha két vadállat küzd egymással, akkor mindig a

vadabbik vadállaté a diadal. Ha két barbár visel hadat egymás ellen, a

barbárabbik nyeri meg azt. Így tanítja a történelem. Vagy tisztábbak kellett

volna legyünk, vagy barbárabbak. De így... félúton a kettö között... ezt

tudnotok kellett volna már az elején.

Elhallgatott, és egyszerre rettenetes, siket csönd lett, és újra föltámadt

bennem az a szörnyüséges félelem, amit akkor éreztem, amikor a Cserbükkröl

rohantam lefele a sürüségen.

- És most mi lesz? - kérdeztem, mert csak ez érdekelt, más semmi.

- Hogy mi lesz? Ez a háború eltart még talán néhány hónapig. Ha nem jön meg

elébb az eszetek, talán egy évig is. Mentöl tovább tart, annál rosszabb lesz.

Annál több lesz a halál, a pusztulás, a fölégetett falu, a rombadölt város, a

legyilkolt asszony és gyerek. Annál kevesebb magyar marad, minél késöbben jön

meg az eszetek.

Felkönyököltem. Nem is éreztem már a fájdalmat a vállamban, annyira

összepréselt belül a kétségbeesett rémület.

- Hát mit kellene tenni, százados úr kérem? Nem lehet segíteni már? Ha mind

belehalunk is, csak otthon ne.

Szinte haragosan vágott a szavamba.

- Mind belehalni, azt igen, azt tudtok. Nem gondolod, hogy ha mind belehaltok,

akkor nem marad magyar? Nem fiam, segíteni már nem lehet. Már csak annyit lehet

még tenni, hogy az ember véget vet ennek az értelmetlen öngyilkolásnak, leteszi

a fegyvert, leveti az egyenruhát és hazamegy És igyekszik otthon menteni, amit

még lehet. És igyekszik elviselni azt, ami jö. És igyekszik, hogy valahogyan

megmaradjon a család, a magyar élet, a magyar gyermek és a magyar jövendö.

Ahogy lehet. Érted, fiam? Ahogy majd lehet...

- De ha egyszer kieresztjük a fegyvert, százados úr, akkor talán soha többé nem

markolhatjuk meg! Én ezt tudom!

- Honnan tudod?

- Székely vagyok, százados úr, kérem, én ezt tudom! A százados hallgatott egy

ideig, aztán megkérdezte. - És ha nem jut többé fegyver a kezetekbe, az baj?

- Baj bizony, nagy baj. - Miért?

- Mert akkor végünk van nekünk. Akkor kipusztítanak rendre mind egy szálig! Én

ezt tudom...

- Kicsodák, te?

A százados hangja türelmetlen volt. Ránéztem.

- A világ. A többi népek. A románok, meg az oroszok, meg mindenki, aki ránk

teheti a lábát!

A százados legyintett.

- Ugyan. Azok az idök elteltek már fiam, amikor egy népet ki lehetett irtani.

Ma már a civilizáció összébb kalapálta az emberiséget. Van nemzeti jog, van

szabadságvédelem és demokrácia, és nemzetközi egyezmények védik a kis nemzetek

emberi jogait...

Így beszélt a százados úr, és én hallgattam. A hold egyre följebb hágott, és

olyan volt töle az erdö, mintha kísértetek kertje lett volna, félelmetes és

hátborzongató. Soha nem éreztem még ilyennek az erdöt, és tudtam, hogy ez azért

van, mert valami rettenetes csapás szakadt reánk, és mi csak vonaglunk alatta,

mint a kísértetek, akik már nem élök ugyan, de még nem eléggé halottak ahhoz,

hogy nyugodni tudnának.

Késöbb adott még egy cigarettát, aztán fölállt.

- És a százados úr miért nem ment haza? - kérdeztem meg töle.

- Mert nekem az a kötelességem, hogy benneteket gyógyítsalak.

- Lássa - mondottam -, nekünk meg az a kötelességünk, hogy verekedjünk s

meghaljunk a hazáért.

- Nektek az a kötelességtek, fiam, hogy éljetek és dolgozzatok a családotokért

és a magyar jövendöért - felelte szigorúan és keményen, s azzal otthagyott.

Én még sokáig hevertem nyitott szemmel, és néztem a csillagokra, amelyek

békések voltak és szelídek, mint mindig, és arra gondoltam, hogy talán ennek a

százados úrnak mégis igaza van.

És ha igaza van, úgy az nagyon-nagyon szomorú nekünk, székelyeknek. Mert ez azt

jelenti, hogy az életért újra szabadsággal kell megfizessünk, mivel vérünk

nincsen elég.

IV.

Ha szigorúan becsületes akarok maradni önmagammal szemben

- és ugyan kivel legyen

szigorú az ember, ha nem elsösorban önmagával -, akkor azt kell mondanom, hogy

katonaszökevény lettem. Mert a háború még tartott, és engem nem szerelt le

senki, mégcsak nem is szabadságolt. Hadifogságba se kerültem. Egyszerüen

otthagytam az egészet, és ezzel megszegtem az eskümet, amit hazámnak és

fellebbvalóimnak tettem volt.

Ez a harmadik napon történt, hogy ott feküdtem a tisztáson. Födél nem volt

fölöttünk, még csak egy sátor sem. A százados úr néhány emberrel összerótt

valami kalibát, s a súlyosabb betegeket bezsúfolta oda. De az én lövéseim nem

voltak veszedelmesek, s így nekem már nem jutott hely a födél alatt. Többen

hevertünk ott a gyepen, összebújva, hogy beszélgetni tudjunk. És a harmadik

napon megeredt ránk az esö.

A százados úr kijött hozzánk az esöbe, megnézte még egyszer a sebeinket, aztán

azt mondta:

- Ti legjobban tennétek, ha elmennétek haza. Ki hova való. Ott jobban

megkúrálhatjátok magatokat, mint itt, s ki tudja... talán szükség is van reátok

otthon.

Mi összenéztünk, s valaki megkérdezte:

- Szabadságot kapunk a százados úrtól? Az ránézett a kérdöre és megcsóválta a

fejét.

- Hát még mindig nem tudtok a magatok lábán járni? A háború elveszett.

Erdélyben bent van az orosz, mit akartok még?

- S a zászlóalj? - hördült föl valaki, - az ezred? A százados vállat vont.

- Mit tudom én. Alattunk a Marosvölgyben oroszok vannak már. Bármikor

ránkbukkanhatnak, s akkor hadifoglyok vagyunk mindannyian, akkor jöhettek velem

Szibériába. De tölem csináljatok, amit akartok. Én csak tanácsot adtam.

Azzal otthagyott bennünket az esöben. Szótlanul ültünk, és nem mertünk egymás

arcára nézni. Az esö hullott, hullott. Apró

szemü, hideg esö volt, öszi esö. Áztunk, áztunk és nem mertünk egymás arcába

nézni, hogy ne kelljen meglássuk egymás szemében a saját gondolatainkat.

- Az Úristen se tudja már, hogy mit cselekszik - nyögött föl valaki egy idö

múlva, és nem mert rá felelni senki. Csak sok-sok idö után morogta valaki:

- Ejszen mégis a kommunistáknak lesz igazuk, s nincsen is Isten...

Nincsen Isten... kavargott, mart az elsóhajtott szó, belénk tépett és véresre

szaggatott valamit bennünk, de hallgattunk és vedlettük a kétséget és a

keserüséget, ami elborította körülöttünk a világot. Az esö esett, lucskosra

áztatta egyenruhánkat, börünkön éreztük a nyirkos öszi magányt és azt, hogy

nincsen Isten. Aztán két ember szó nélkül felállt és elindult az erdö felé.

Valamennyien utánok néztünk, amíg el nem nyelte öket az esö s a fák. És

éreztük, hogy nem lehet tenni semmit. Összetalálkozott a tekintetünk,

valamenynyiünké. És egyszerre tápászkodtunk föl mind. Valaki sóhajtott.

- Hát így végezzük, lám...

Hát így - gondoltuk valamennyien magunkban, és felsóhajtottunk

hozzá -, hát így.

Ki hitte volna! Aztán megindultunk mi is az erdö felé, és lábunk alatt

szortyogott a gyep, és nem néztünk egymásra, csak az ázott öszi gyepet néztük a

lábunk alatt.

Aztán a gerinceken rendre elváltunk egymástól. Nem is váltunk el, csak

elszakadoztunk, mint az olyanok, akiknek nincsen több közük egymáshoz, és

restellik a búcsúszót. Mire a falu fölé értem, késö este volt már. Magamra

maradva álltam a Lisztes gerincén, s néztem alá a völgybe, ahol hallani

lehetett a Marost, és látni lehetett a pislogó kicsi fényeket, amikkel a falu

virrasztotta az öszt és az esöt. Különös érzés volt, ott állani fönt a hegyen,

és figyelni a falura. Sebesülten, fegyvertelenül, szakadt katonaruhában, egy

vesztett háborúval a vállaimon. Néha gépkocsik dübörögtek végig a völgyön,

fénykévéjük megvilágított egy-egy darabot a Maros partjából, és én tudtam, hogy

akik azokon a gépkocsikon ülnek, földszínü egyenruhát hordanak, azt a bizonyos

egyenruhát...

Nyugat felöl néha ágyúszó hallatszott, tompán és messziröl már, és én próbáltam

fölbecsülni a távolságot, amit a hang átívelt az esö csöndjén, és azt

gondoltam: Szászrégen...? Vásárhely...?

Aztán leereszkedtem a faluba. Már csak itt-ott égett fény az ablakokban. És

olyan csönd volt, hogy fázni lehetett töle. Kutya

sem ugatott. Mintha kivesztek volna mind a kutyák a faluból. Egy ablakon

benéztem, ahol égett a lámpa. Ismertem a családot, amelyik ott lakott, az ember

napszámosa volt a fürésztelepnek. A szük kis szoba közepén ravatalon kiterítve

feküdt az asszony, a napszámos felesége. Egy anyóka kuporgott virrasztva a

ravatal lábánál, és a szája mozgott, mint aki imát mormol, vagy átkozódik. Az

ágyon két gyermek aludt.

Továbbmentem. Idébb egy másik ház ablaka is világos volt, s benéztem oda is.

Halottat virrasztottak, s egy leány volt a halott. És halottat virrasztottak a

harmadik és a negyedik házban is, és mind leányok meg asszonyok voltak a

halottak, s a virrasztók vének, akiknek úgy mozgott a szájuk, hang nélkül, a

ravatal mellett, mint aki imát mormol, vagy átkozódik.

Rettenetes volt. Árkokon szöktem át és kerítéseken másztam keresztül, hogy

benézhessek az ablakokon, ahol égett a fény, és sehol egy kutya meg nem

ugatott, sehol rám nem kiabált a gazda, akárha egy halott falut jártam volna,

ahol már csak ravatalok maradtak és virrasztók a ravatalok lábánál. Aztán

föltünt a Durdukásék háza, és annak is világos volt az ablaka.

"Julika" szorult össze bennem a rémület és az ablakhoz szaladtam. De ott bent

nem volt ravatal. Egy asztal volt és az asztalon bor és az asztal körül

emberek. A gerendáról közéjük lógott a lámpa és láthattam tisztán az arcokat.

Ott ült az öreg Durdukás és a fiatal Durdukás, mind a kettö román nemzeti

ruhában, és a kezükben egy-egy pohár. És ott ült még három ember, és azoknak is

pohár volt a kezükben, és ittak és nagyokat röhögtek. És azon a három emberen

egyenruha volt, olyan színü, mint az enyém, és mégis más: azok ott bent román

katonák voltak.

Néhány percig álltam az ablak elött, de Julikát nem láttam sehol. Pedig

szerettem volna szót váltani vele, megtudni, hogy mi volt, hogyan volt, de bent

katonák ültek, ellenséges katonák, és Julikát nem láttam sehol. Aztán egyszerre

csak kinyílt a belsö szoba ajtaja, és az ajtó sötétjéböl kilépett még egy

ember. Egy testes, kövér ember. A torkomat összeszorította újra valami. Az

emberen az a bizonyos egyenruha volt, az a bizonyos. Orosz katona volt. Tiszt

lehetett, vagy talán altiszt. Odalépett az asztalhoz, fölvett egy poharat,

szólt valamit és ivott. Arca vörös volt, szeme kidülledö, zubbonya kigombolva.

A másik három harsányan nevetni kezdett, és az egyik közülük megveregette a

fiatal Durdukás vál-

lát és mondott neki valamit. Durdukás arca kivörösödött, aztán a poharához

nyúlt, és szó nélkül ivott. Én a félig nyitva hagyott ajtó sötétjére meredtem

és a kezem ökölbe szorult. És tudtam, hogy ott a sötét szobában Julika van.

Néhány pillanatig még ott álltam az ablak elött, mintha odaragadt volna a

lábam. Még láttam, ahogy az egyik román katona felkelt az asztaltól, és csúnya

vigyorgással az arcán megindult a

nyitva hagyott ajtó felé. A sógorom fölugrott és elébe akart állani, de a

másik kettö lenyomta a székre, és röhögve öntötték a szájába a bort. Öreg

Durdukás szomorúan lógó fejjel nézett maga elé, az orosz szétvetett lábakkal

állt és röhögött, és a sötét szoba ajtaja lassan becsukódott a román katona

mögött. Nem bírtam tovább. Szinte futva indultam ki a pokollá lett faluból, föl

a Belcsujba.

Félelmetes, különös éjszaka volt az. Hold nem világított. Esett az esö. Az ég

fekete volt, és úgy éreztem, hogy a tarkómra nehezedik. Komor volt a patak

zúgása is, és vize feketén hömpölygött tova a kushadó kövek között. Feketék

voltak a fák is két oldalon, s úgy állottak ott, mintha valami rettenetes

titokról tudtak volna. Az esö kopogott rajtuk, és ök némák voltak mégis. A fák.

És valahol baglyok szóltak. És nem úgy szóltak, mint máskor. Nem úgy. Nem tudom

megmondani, hogy mi volt abban az éjszakában, de volt valami. Ami megszorította

a torkomat, és amitöl a szívem alig mert verni, és amitöl a lábaim szinte futva

vittek fölfele, remegve és futva. A sziklák fenyegetöen meredtek föl a patak

két oldalán, és az erdö tele volt titokzatos nesszel, borzalmas tudásnak

neszével, és én futottam, és a szívem a torkomban vert, és izzadtság csurgott

végig a testemen, s a fogaim vacogtak mégis.

Aztán ott voltam. Az esö nem esett már. Csönd volt, csak a fák csöpögtek

halkan, és a fák között megállt a köd. Kiléptem a tisztásra és a tisztás sötét

volt. Nem égett lámpa. Minek is égne, hiszen késö van, nyugtattam meg magamban

a fölvacogó félelmet, és mentem fölfelé a tisztáson, és szemem a sötétség

mögött a ház ismert vonalait kereste.

És akkor egyszerre megéreztem a szagot. Azt a bizonyos szagot, amikor

megszenesedett fára és kihült hamura harmat hull, vagy esö esik. Azt a

kesernyés, holt szagot, amit kihült tüzek párologtatnak magukból öszi esök

után, nyirkos éjszakákon. És meg kellett állnom, mert a lábaim reszketni

kezdtek és nem akartak engedelmeskední.

Aztán nagyon lassan közelebb mentem a szaghoz. És aztán ott álltam egy sötét,

fekete halom elött, és tudtam, hogy az a fekete halom valamikor a házam volt.

Csak álltam és néhány percig nem gondoltam semmire. Néztem az éjszaka

sötétjében azt a szörnyüséges halmot, az egymásra hullott üszkös gerendákat, a

hamut és a pernyét, és a lelkem megtelt azzal a keserü szaggal, amit az üszkös

gerendák árasztottak, azzal az elhagyatott, árva szaggal, és én leültem a

földre, és a fejemet a két tenyerembe fogtam, és arra gondoltam, hogy igaza

volt annak, aki azt mondta: nincsen Isten. Mert nincs Isten, nincs többé. Volt,

de már nincs. Lelötték, fölégették, szétágyúzták, nincs. Semmi sincs. A világ

befejezödött.

Csönd volt. Ültem a földön. A föld nyirkos volt és elhagyott. És arra

gondoltam, hogy milyen szépen sütött a nap, amikor a fatörzseket ácsoltam a

házhoz, és milyen jó meleg illata volt a frissen ácsolt fának. És a virágokra

gondoltam, amik akkor nyílottak, amikor Anikót elöször lehoztam ide, megnézni

az épülö házat... és arra gondoltam, amikor olyan bolondul kergetöztünk azon a

napon, és a vízre gondoltam, a forrás vizére, ahogy az Anikó börén csillogott.

Sok mindenre gondoltam még. Aztán egy szél jött az erdön fölfele, és az erdö

zúgni kezdett töle. Ettöl megrázkódtam és azt mondtam magamban: hát jó. Majd

építünk másikat. Azzal fölkeltem a földröl, kikerültem a ház fekete romjait, és

megindultam át a hegyen Fileházára.

Ahogy ma visszagondolok rá, különösnek tünik. De egy pillanatig sem gondoltam

arra, hogy Anikót esetleg nem lelem ott Fileházán, az öregeknél. Olyan

természetes volt, hogy ha nincs a Belcsujban, akkor csak Fileházán lehet, és

még azt gondoltam magamban: milyen okosan tette Anikó, hogy átment a gyerekkel

a szüleihez. Nem, igazán nem lehetett még gondolni sem arra, hogy máshova is

mehet a Belcsujból egy asszony a gyerekével, az én asszonyom az én gyerekemmel.

Egész úton arra gondoltam, hogy ezen az öszön már nem tudom fölépíteni az új

házat. Majd tavasszal. A tél beállta elött még ledönthetem a fákat, talán egy

részüket ki is faraghatom. Addig Anikó s a gyerek ellehetnek Fileházán is.

Aztán majd elválik, hogy a vadörséggel mi lesz. Talán maradhatok. Legalább

erdöpásztornak a községnél, mint apám. S ha nem, hát nem. Majd égetem újra a

szenet, mint régen, s a puskámat bent tartom egy faodúban. Andriska

valószínüleg román iskolába jár majd, mint annak idején én jártam,

s reá is azt kiabálják, hogy kutya magyar. Ezeken gondolkoztam, amíg átmentem a

hegyen, s aláereszkedtem Fileházára.

A hajnal derengeni kezdett, mikor a faluba leértem. Köd lapult a házak között,

de a kutyák aludtak mind, s ember se mozdult még. Mikor apósomék háza elé

értem, a kapu fölött csupaszkodó borzas akácfán megmozdult egy varjú. Nem

szólt, csak elszállt, és a szárnyai nehéz suhogással verték a ködöt. Az

akácfáról vízcseppek hulltak alá, amikor beléptem a kapun.

Már az udvar közepén voltam, mikor a kutya a félszer alatt ugatni kezdett.

Hiába pattintottam neki, nem ismert meg. Csak ugatott, rémülten és borzadva,

mint az olyan kutya, amelyik halált szagol, vagy kísértetet lát. Idegen neki a

katonaruhám - gondoltam. Fölléptem a tornácra és letöröltem a bakancsaimat. És

arra gondoltam, hogy miképpen fog Anikó fölriadni az ágyból, fölriadni és a

nyakamba borulni, és éreztem már orromban a hajnali asszony test jó meleg

ágyszagát.

A kutya még mindig ugatott. És akkor, mielött a kezemet kinyújtottam volna, az

ajtó megmozdult magától és lassan, félénken kinyílt. És az ajtóban ott állt az

apósom. Ingben és gatyában, ahogy az ágyból kikelt.

- Adjon Isten! - köszöntem reá vidáman. De ö nem felelt, csak

nézett. És

iszonyúan sovány volt, ahogy ott állt, sovány és öreg. - Anikó alszik még?

Apósom nem felelt. Csak egy tétova, furcsa mozdulatot tett a kezével, egy

rettenetes, szánalmas mozdulatot. Aztán rekedten és halkan mondta:

- Gyere, ha már itt vagy, gyere be.

És megindult elöttem. És én mentem utána. Be a sötét házba. De nem éreztem a

lábaimat, nem éreztem a mozdulataimat, nem éreztem semmit. A ház sötét volt és

hideg. És tudtam, hogy Anikó nincsen benne.

Nem tudom, más is érezte már ezt: az ember alól egyszerre csak kiesik a világ.

Az egész világ, a maga hegyeivel és templomaival, a maga szokásaival, a maga

rendjével, a maga törvényeivel. Az emberek, a vágyak, az örömök, az aggodalmak:

minden kiesik. És csak az ember marad, egyedül. Egyedül. Mint egy vadállat a

sziklán, amelyiken semmi sincs, se fü, se bokor, se moha, csak áll magában, s

körülötte köd, s a köd alatt félelmetes és fekete szakadékok. S az ember áll

rajta, egyedül. Magányos sziklán egy

magányos vadállat, akit már nem érdekel semmi, ami ezután következik. Hogy

van-e mit enni, vagy nincsen mit enni. Hogy van-e hol meghúzódjék az esö elöl,

vagy nincs hol meghúzódjék. Hogy üldözik-e, vagy már nem üldözik. Mindegy. Az

ember alól kiesik a világ, és az ember áll egyedül, és csak áll, és olyan,

mintha hirtelen elfújtak volna egy gyertyát, ami az egész világnak addig a

percig értelmet adott. És az ember áll a sötétben, a vaksötétben, és nincs

sehol semmi, és nincsen értelme többé semminek.

Úgy álltam ott, amikor apósom elmondta a dolgot, Anikóval. Apósom ült az ágy

szélén, és én álltam. És a másik ágyban anyósom sírdogált csöndesen. Nem láttam

a fejét, mert a dunyha alatt volt, csak a sírdogálását hallottam és a

sóhajtásait. Álltam a szoba közepén, és a szobában hideg volt és homály. És

apósom ült az ágy szélén, csontos, sovány lába kilógott a gatyaszárból, feje

elörebillent, és a nyaka vékony volt és öreg. És mondta. És a hangja olyan

volt, mintha nagyon messziröl beszélt volna, vagy nagyon mélyröl, és a szavai

szakadozottak voltak, és nehéz köd ült közöttük, mint a sziklák között, a

havasban, összel. És ahogy úgy elmondta az egészet, olyan egyszerü volt és

olyan természetes, hogy szinte csodálkozni lehetett volna azon, ha nem úgy

történik minden. De én nem csodálkoztam. Nem is szörnyülködtem. Nem sírtam és

nem vertem a fejemet a falba, és nem átkozódtam. Még csak az öklöm se szorult

össze, és a fogaim se csikordultak meg. Csak álltam és hallgattam az apósom

szavait, és szinte nem is figyeltem már a szavakra. Apósom pedig ült az ágy

szélén, csupasz sovány lábai elé nézett a repedt deszkapadlóra, és mondta,

mondta.

- Valami negyvenen lehettek, azt mondják... toprongyosak és gonoszarcúak, mint

az emberré lett ördögök... Mikor másnap odaértem, még füstölögtek a gerendák...

Hogy miképpen leltem meg öket, azt jobb, ha csak én tudom. Te ne kérdezd...

jobb. Gödröt ástam nekik és beletettem öket a gödörbe. Egyedül voltam... és

jobb volt az úgy, hogy egyedül voltam. A sírjukra keresztet tettem, jelnek,

hogy megtalálhasd, ha... Hát hazatértél, látom. Gondoltam, nem térsz haza te

sem, és talán jobb lett volna úgy... neked is. De hazatértél. S én most

elmondottam neked, amit el kellett mondanom. Többet te ne kérdezz, mert... mert

jobb, ha nem kell feleljek arra, amit kérdeznél... hát így. S akik még azt

mondják, hogy ez háború, azoknak mondd azt, hogy ez a világ vége.

Ennyit mondott el apósom, ott a félsötét szobában, az ágyon ülve. És én nem

kérdeztem többet, és ö nem kellett feleljen. Aztán kimentem a házból, s az

ajtót betettem magam mögött. Úgy tettem be, mint aki sötétben maradt, s betesz

maga mögött egy ajtót.

V.

Az elsö ember, akinek továbbadtam apósom üzenetét a világ végéröl, Durdukás

volt, az öreg.

Nem tudom, mennyi idö telt el közben. Egy nap? Két nap? Több? Arra eszméltem

föl, hogy ott ülök a Belcsujban, frissen ásott földön, egy vékony kis fakereszt

mellett, és éhes vagyok. Fájni kezdett a gyomrom az éhségtöl és éreztem, hogy

arcomon a bör szárad rá a csontjaimra. Körülnéztem és megláttam azt a rút

fekete halmot a tisztás közepén. Szél kavarta a halom tetején a pernyét és a

szél süvöltött. A szürke égböl hideg cseppek hullottak, és rettenetesen józan

volt minden, és élö. Csak az a fekete halom nem élt, és a frissen ásott föld,

amin ültem. És éhes voltam.

Végigkotortam üres zsebeimet valami ennivaló után. Ázott volt a ruhám. Aztán

arra gondoltam, hogy valami vadat kellene szerezni, de nem volt puskám. Számba

vettem, hogy kihez mehetnék, de csak Julika jutott az eszembe. Akkor fölkeltem

és elindultam le a faluba.

Ma sem tudom, hogy délelött volt-e vagy délután. Az ég szürke volt és hideg

cseppekben esett az esö. Szélrohamok rázták a fákat és a fák vacogtak, mint én.

A falu üres volt. Csak egy vénasszonnyal találkoztam az utcán, de az rám sem

nézett.

A hátsó ajtón nyitottam be Durdukásékhoz, a konyha felöl. Julika a kemencénél

állt és az ajtónyílásra felém fordult. Szemei vörösek voltak és az arca nagyon

fehér. Amikor megismert, elsikoltotta magát és hozzám szaladt. Átölelte a

nyakamat és sírni kezdett. Meg kellett támasszam a lábaimat, hogy el ne essek,

olyan gyönge voltam.

- Jaj - zokogta Julika a vállamon - jaj, jaj...

Sokáig álltunk úgy a konyha közepén. Aztán Julika lassan levált rólam, és

megtörülte szemeit a kötényével.

- Bár maradtam volna ott fönt nálatok - szipogta -, bár soha se jöttem volna

ide... nem férfi ez, nem ember, hogy meg tudná védeni a feleségét...

- Adj ennem - szóltam rá, és leültem a padra. Julika rám nézett.

- Honnan jössz? - Adj ennem.

Nem kérdezett többet, hanem serényen megterítette az asztalt, kenyeret tett

elém és szalonnát, és valami maradék levest. Amíg ettem, ott állt a kemence

mellett és nézett. Csak nézett, és az arca ijedt volt és fehér.

Mikor bevégeztem az evést, megkérdezte: - Anikónál nem voltál még?

- Töle jövök - feleltem, de a hang, amelyik a szavakat kimondta, nem az én

hangom volt.

- Baj van vele...?

- Már nincs. Akit betettek a föld alá, azzal már nincs baj.

Egy pillanatig rám meredt, aztán elfordult a kemence felé, és hallottam, hogy

sír. Késöbb kiment a konyhából.

Mikor az öreg Durdukás bejött, én még mindig az asztalnál ültem és az üres

tányért néztem. Durdukás megállt elöttem.

- Hallom, hogy a feleséged... Ránéztem az öreg Durdukásra.

- Az az én dolgom, és nem a magáé - mondottam néki, és éreztem, hogy

összeszorul az öklöm a fájdalomtól, s a körmeim a tenyerembe vésödnek.

Az öreg megcsóválta a fejét, morgott valamit, aztán egy széket vett és odaült ö

is az asztalhoz.

- Bort hozzál - szólt oda Julikának, aki az ajtóból nézett minket. Jó erös bora

volt. Az elsö poharat némán ittuk ki. A másodikra ezt mondta az öreg:

- Adjon hát az Isten békés nyugodalmat annak, aki... Felhajtottuk a bort. A

harmadik pohár után elkezdett beszélni arról, hogy a háború mennyi bajt csinál.

Én akkor megmondottam neki, hogy ez nem háború, hanem a világ vége.

Az öreg Durdukás fölkapta rá a fejét és furcsán nézett. Arca tüzelt már a

bortól.

- Hát a magyar világnak vége, az egyszer biztos - mondotta és csúnyán nevetett

hozzá -, de a románoké csak most kezdödik! Aztán beszélni kezdett arról, hogy

minden bajnak a magyarok

az okai, mert nem fértek a börükbe, s hogy a háborút is a magyarok csinálták,

és minden rosszat a magyarok csináltak, de most

már vége van ennek. Ezentúl rend lesz és igazság. Újra a románok az urak, és

elmondotta azt is, hogy a fia éppen bent van Vásárhelyt az orosz komendaturán,

mert ö lesz ezentúl a jegyzö a körzetben.

Hallgattam az öreg Durdukást, ahogy mindezeket elmesélte, és néztem ráncos

vörös arcát, odvas fekete fogait, ahogy nagyokat röhögött, és arra gondoltam,

hogy ha most ezt az embert agyonütöm, akkor Julika is elveszti maga fölül a

födelet. Kiittam a boromat és fölállottam.

- S a zászlóval? - kérdeztem - mit tett a zászlóval, amit négy esztendövel

ezelött kiakasztott a házára? Átföstötte talán? Durdukás megcsapkodta a

térdeit, és röhögött. Csorba szájá-

ban otrombán meredeztek az odvas fogak.

- Höhöhö! A zászló, fiam, az politika! Az okos ember mindig azoknak a zászlóját

tüzi ki, akik a hatalmat viselik. A zászló mögött aztán dolgozik az ember,

ahogy a haszon kívánja...! Odaléptem Julikához.

- Köszönöm az ételt - mondottam neki -, Isten áldjon meg. - Hova mégy? -

kérdezte Julika ijedten.

- Nem tudom. De majd lesz velem is valahogy. Durdukás odalépett mögém,

megveregette a hátamat.

- Persze, persze - mondotta -, ne félj semmit, mi jó emberek vagyunk azért. De

legelöször is ezt a ruhát le kell venned, mert akit katonaruhában meglátnak,

azt elviszik hadifogságba.

Bement a szobába és kihozott egy rend viselt ruhát.

- Vedd majd ezt magadra. Aztán egy idöre tünj el az erdöben, hogy ne lássanak

itt. Majd meglátjuk, mit kezdhetünk veled. Julika összecsomagolta batyuba a

ruhákat, s ennivalót is tett a

ruhák mellé. Én meg odaálltam Durdukás elé.

- Ide hallgasson - mondottam -, én nem akarok haraggal elmenni innen, mert maga

jót tett velem nem egyszer. De azért meg kell mondjam magának, hogy aki úgy

cselekszik, mint maga, hogy egyszer magyarnak mondja magát, egyszer románnak,

az énelöttem nem igazi ember!

Nem haragudott meg, hanem nevetni kezdett. - Az lehet - felelte -, de okos

ember!

Kaptam még töle egy fürészt, meg egy baltát, Julika ellátott élelemmel, s én

visszamentem az erdöbe. Nem mertem a Belcsujba menni, féltem a Belcsujtól. Csak

éppen átmentem a maroshídon, s

fölvágtam a Korbulynak. A Korbuly egyik alsó üverében tüzet gyújtottam

magamnak. Aztán leültem a tüz mellé és gondolkozni kezdtem. Rendre este lett és

az esö is elállt.

Egész éjszaka ott virrasztottam a tüz mellett. Csodálatosan el tudja rendezni

az ember magában az élet ütéseit úgy egyedül a tüz mellett, éjszaka. Sok minden

megfordult a fejemben, és sok mindent végiggondoltam azon az éjszakán.

Gondolkoztam azon is, tudom, hogy vajon miképpen indul el egy ilyen háború? Ki

az, aki elkezdi? És vajon, aki azt így kimondja, van-e annak is háza és

felesége és gyermeke? És arra is gondoltam, emlékszem, hogy lám: valahol

messzire ismeretlen úriemberek megindították ezt a háborút. Nem ismertek engem,

nem is tudhatták, hogy a világon vagyok, és így nem is akarhattak semmi rosszat

nekem. És mégis: eltaposták az életemet úgy, mint ahogy egy földön mászó

hernyót tapos el az ember, akit nem is lát, akiröl semmit sem tud, csak éppen

véletlenül a lába alá került. Én véletlenül ezeknek az uraknak a lábok elé

kerültem, és eltapostak. Anikót, Andriskát, a házat, mindent. De vajon az

Isten... ha van ilyen: mit cselekszik erre ezekkel az ismeretlen úriemberekkel?

Mi az igazság? Hibásak ök és felelösek az én életemért Isten elött, vagy nem?

Van-e hasznuk nekik abból, hogy engem eltapostak? Vagy csak úgy vannak vele,

mint én, amikor eltaposok járás közben egy férget és továbbmegyek, és nem is

tudok arról, hogy egy életet eltapostam, és semmi nem történik velem ezért? De

vajon valóban nem történik-e semmi velem ezért? Vagy ez is, ami most történik,

sok ilyen eltaposásomért a fizetség? Ilyeneken gondolkoztam ott a tüz mellett,

éjszaka. Reggel aztán fogtam a fürészt meg a baltát, s összetákoltam egy

kalibát magamnak. Délre elkészültem vele. Akkor lementem Ilvára, hogy beszéljek

a malmossal a szén miatt, amit égetni akartam.

Úgy csináltam, hogy sötét legyen már, mire emberlakta helyre érkezem. Az úton

találkoztam ugyan néhány emberrel, de nem törödtek velem. Bent Ilván, a kocsma

elött csoport sötétedett, és hallottam, ahogy beszéltek. Románok voltak.

Fojtott szavakat hallottam.

- Hagyjanak nekünk békét az oroszok - mondotta valaki indulatosan -, ez a mi

dolgunk, s nem az övék! Megmondta Maniu régen, hogy ki kell irtani öket egy

szálig, s akkor nem lesz több baj velök!

Valaki a csoportból észrevett.

- Ki vagy? - szólt oda felém románul.

Tovább akartam menni, de néhány ember megmozdult és elállta az utamat.

- Ki vagy?

- Egy ember - feleltem neki románul.

- Román? - kérdezte valaki, és szorosan mellém lépett. Bevallom, egy pillanatig

haboztam a felelettel. De aztán elrestelltem magamat, és kivágtam, talán

dölyfösebben is, mint kellett volna: - Nem.

Tovább akartam menni, de az elöttem álló elkapta a zekémet. - Kérkedsz? -

morogta az arcomba, és egyszerre valamennyien körém gyültek...

- Bitang magyar! Üssétek le! - ordította valaki hátul.

Nem tudom, ki kezdte el, én-e, vagy ök. De egyszerre csak verekedtünk. Kaptam

néhány ütést, s aztán csak kezemben volt a bicskám és döftem vele. Valaki

fölordított. Hátulról fejbe vágtak, s ettöl még jobban megvadultam. Csak

szúrtam vadul magam köré a bicskával. Néhányan üvölteni kezdtek:

- Gyertek, testvérek! Ölik a románokat!

A bicskázó dühön keresztül is megéreztem a veszedelmet. Félrelöktem néhány

embert és szaladni kezdtem. Hallottam magam mögött a kiáltásokat és a futó

lábak dobogását. Keresztülugrottam egy kerítésen, aztán egy másikon.

- Üssétek agyon a magyarokat! - üvöltötték megvadult torkok, és én futottam,

kezemben a bicskával. Egy réten szaladtam keresztül, és a réten túl már erdö

volt. Az üldözök elmaradtak. Csak lárma és kiabálás hallatszott a faluból.

Késöbb egy ház födele kigyúlt. Valaki jajgatott. Kutyák ugattak és asszonyok

sikoltoztak. A tüz megvilágította vörösen a falu fölött a ködöt. Én akkor már

ott lihegtem a gerincen, s haladtam át a mi falunk felé. Fejem sajgott az

ütésektöl és a fogaim megcsikordultak. Kezemben ott szorongattam még mindig a

bicskát.

Éjszaka volt már, mikor Julikáéknál bekopogtam a konyha ablakán. Bent égett a

lámpa. A sógor nyitott ajtót. Megörvendtem neki, mert azóta nem láttam, hogy a

kicsi csizmát hoztuk, s azóta egy esztendö telt el éppen. De ö nem örvendett,

hanem bizalmatlanul mért végig.

- Te mit kóvályogsz ilyenkor? - kérdezte. - Nem mondotta apám, hogy ne

mutatkozz?

- Ölik Ilván a magyarokat - feleltem neki.

A sógor hátrafordult és az apjára nézett. Öreg Durdukás az asztalnál ült,

Julika a kemencénél.

- Elég baj, de mit csináljunk - mondotta az öreg, és megvonta a vállát. Belölem

kiszaladt a keserüség.

- Pedig...

Az öreg a szavamba vágott.

- Csak ne dicsekedjetek! Elég disznóságot csináltatok ti is! Éreztem, hogy

elsápadok a haragtól. A sógorhoz fordultam. - Ha te vagy a jegyzö...

A sógor bosszúsan legyintett és leült az asztalhoz.

- Nem én lettem a jegyzö, hiába protegáltak a mi katonáink. Egy magyart tettek

meg jegyzönek az oroszok, egy kommunistát, aki még csak nem is idevaló.

Leültem én is, pedig nem kínált üléssel senki. Néztem a sógort, aki valamikor a

barátom volt, és eszembe jutott, ahogy ott ültünk együtt a belcsuji kaliba

elött azon a reggelen, és én vigasztaltam öt, hogy nem lesz semmi baj. És

eszembe jutott a lakodalom, ahol ott ült az asztalfön a magyar jegyzö s

mellette a magyar csendörörmester, s öreg Durdukás mondta a lelkes nagy

pohárköszöntöket az ezeréves szép Magyarországra. És sok minden eszembe

jutott még, amíg a sógor mondta:

- Tizennyolc románt halálra ítéltek a muszkák, mert a Nyárádmentén rámentek a

magyarok házaira. Sokakat börtönbe csuktak. Egy román ezredet megtizedeltek,

azt, amelyik fölgyújtotta Barótot. Gavril Olteanut Szászrégenböl, a nagy

vadászt, aki baltával fejeztette Csíkban a székelyeket, tíz évre elítélték...

hát mi közük az oroszoknak ahhoz, hogy miképpen csinálunk rendet a saját

udvarunkon? Mi közük hozzá? Majd meglátják, mi lesz, ha megnövesztik a magyarok

szarvát...!

- A magyarok mind kommunisták lettek, az a baj - dünnyögte öreg Durdukás, és

megvetöen köpött a padlóra, - de melegük lesz majd, ha kimennek az oroszok

innen, az biztos...

Julika megkínált étellel, de beszélni nem mert velem. Szemei

vörösek voltak a sírástól. Nem maradtam sokáig. Amikor elköszöntem, a

sógor felém fordult, és azt mondta:

- Hallottam, mi történt ott nálad... a hévízi kovács vezette oda a muszkákat, a

hegyen át. Az is magyar!

Felkaptam a fejemet.

- Biztos vagy benne, hogy a hévízi kovács volt?

- Biztos hát! Ő maga dicsekszik vele, hogy ott vezette át a muszkákat. Hévízröl

Szászrégen alá! Ilyesmikkel szerzett érdemeket a fajtád, látod, s ezért védik

öket úgy az oroszok, hogy még a hajuk szálát sem szabad meggörbíteni! Most

aztán elmehetsz a magyar testvéredhez, oda Hévízre, aki a feleségedet

megölette, és beállhatsz melléje kommunistának te is!

Sokat gondolkoztam késöbb azon, hogy milyen képet vágott volna Durdukás sógor,

ha megmondom neki, hogy valóban odamegyek, ahhoz a kovácshoz, Hévízre. Mert

odamentem. Miután becsaptam a Durdukásék konyhaajtaját, hogy csattant, mint egy

pisztolylövés, egyenesen Hévíznek fordultam. És mentem. Egész éjszaka mentem.

Hajnalra megérkeztem Hévízre, a kovácshoz...

Köd ült a falun, mikor a háza elé értem. A ház elött egy diófa állt és a

diófának hullottak a levelei. A kutya megugatott. Hozzávágtam egy heverö karót.

A ház ajtaja zárva volt még. Berúgtam. Berúgtam a következö ajtót is.

- Hé! Kelj föl, kovács! - ordítottam be a szobába, és olyan volt a fejem,

mintha pálinkát ittam volna, sokat. A kovács felült az ágyán, és álmosan bámult

reám. A másik ágyban megmozdult egy borzas asszony és két apró gyerek.

- Mi van? - kérdezte a kovács.

- Öltözz föl, és gyere ki az udvarra! - Ki vagy te?

- Egy ember.

A kovács magára kapta a ruháit és kijött velem. Nagy darab, csontos ember volt,

sovány és szürkebörü, mint a kovácsok általában. A tornác lépcsöje alatt egy

nyers bükkfarönk hevert, arra leültettem a kovácsot, s én is odaültem melléje.

- Ide figyelj, kovács - mondottam neki -, valamit elmesélek neked, hogy tudj

róla, mielött meghalsz.

A kovács pislogott, és látszott az arcán, hogy nem érti, mit akarok töle. Én

pedig elkezdtem mondani. Azzal kezdtem, amikor még bojtár voltam a Komárnyikon,

és megismertem Anikót. Aztán elmondtam neki a Cibát, a Belcsujt, a házat,

Andriskát, a kicsi csizmát, mindent. Lassan szöttem a szót, és közben bennem is

élni kezdett újra minden, ami volt. És mintha mindaz ott lett volna valahol a

levegöben akkor, amíg mondtam, valahol egészen közel, mintha csak a kezemet

kellett volna kinyújtanom utána. És ahogy mindezt elmondtam, olyan volt, mint

egy búcsúzás, ami meg-

feküdte eddig a lelkemet, s amit ott a farönkön ülve, a kovács háza elött,

elrendeztem magamban.

A kovács hallgatta szótlanul, és közben megvirradt a reggel. A ház ajtaja

kinyílt, és kijött a borzas, kicsi asszony és átment a pajtába. Aztán hallani

lehetett, ahogy fejni kezdte a tehenet. Majd újra visszatért a sajtárral, és

amíg átment a házhoz, aggodalmasan felénk pislogott. És én még mindig mondtam,

és a kovács még mindig hallgatta figyelmesen. Elmondtam, hogy milyen színü volt

az Anikó haja, ha rásütött a nap, és milyen volt a szeme és milyen volt a

kacagása. Hogy milyen volt, amikor kicsi Andris elöször emelte föl a kezét,

hogy megfogjon vele valamit. Milyen volt, amikor elöször húztuk a lábára a

csizmát, és elöször fújt bele a furulyámba. A köd rendre eloszlott a fejünk

fölött és kinyílt az ég kékje. A diófa levelei hullottak, aztán a nap

végigsöpörte az udvart, és valahol varjak károgtak.

Mikor befejeztem a mondanivalómat, egy ideig szótlanul ültünk a farönkön. Aztán

a kovács rekedten megkérdezte.

- És miért kellett nekem tudnom ezeket?

- Mert te voltál az, aki megölted Anikót - feleltem neki -, Anikót s a fiamat.

A kovács rám meredt. A szája is kinyílt. - Én...? - hebegte - én...?

- Te. Mert te vezetted arra az orosz katonákat. És én most azért jöttem...

Ebben a pillanatban megnyílt a ház ajtaja és egy kicsi leányka jött ki rajta,

olyan négyéves-forma kicsike leány. Kezében egy csuprot tartott ügyelve, és

egyenesen odahozta hozzám. A csuporban tej volt.

- Édesanyám kíván egészséget hozzá - csipogta a leányka, és markomba adta a

csuprot a frissen fejt habos tejjel. Ott volt a kezemben a csupor, és a kislány

szelíd kék szeme egy pillanatig a szemembe mélyedt. És én nem fejeztem be azt,

amit elkezdtem.

Aztán megittam a tejet, és a csuprot visszaadtam a leánykának. És akkor

elkezdett beszélni a kovács. Halkan és rekedten, de a hangjában biztonság volt

és meggyözödés. Sajnos, mondta, sok minden történt, ami nem kellett volna

történjék, és sok minden történik még ma is. De nincsen szülés fájdalom nélkül,

és nincsen feltámadás nagypéntek nélkül. És itt most egy új világ van

születendöben, mondotta a kovács, és a szegény emberek igazsága van

feltámadóban. Úgy kell venni ezt a sok szörnyüséget, mint egy adót, amit

fizetni kell azért, hogy a szegény emberek paradicsoma elkövetkezzék a földön.

- És vajon elkövetkezik-e igazán? - kérdeztem töle.

- Igen - felelte határozottan a kovács -, ez biztos. A kommunizmus a világ

békességét akarja és a szegény ember boldogulását. A kommunizmusban mindenki

egyenlö, és mindenki annyit ér, amennyit dolgozik. A kommunizmus...

- Ilván ma éjszaka magyarokat öltek - szóltam bele a szavába. A kovács

sóhajtott.

- Nagypéntek nélkül nincs föltámadás... ez szomorú, de így van. És ami a

feleségedet s a kicsi fiadat illeti, ne hidd, hogy én valamit is... én ott se

voltam, nem is hallottam róla. Én fönt a plájon vezettem keresztül öket, és ha

tudtam volna, hogy ebböl valakire szörnyüséges baj származik... én csak azt

akartam, hogy a háborúnak hamarabb vége legyen és kevesebb vér folyjon...

Még beszélt, de én már nem figyeltem oda. Arra gondoltam, hogy milyen különös

az élet. Mindenki tesz valamit, ezer minden történik, és mégsem hibás soha

senki. Késöbb kijött az asszony és megállt a tornácon.

- Gyüjjenek frustukolni - szólt oda nekünk. A kovács megmozdult. Én is

fölálltam.

- Hát akkor adjon Isten minden jót - mondottam, és kezet nyújtottam neki.

- Gyere, egyél velünk.

- Most nem lehet - feleltem -, most nem. Aztán mentem.

A kovács ott állt az udvaron és szomorúan nézett utánam. Így volt ez. És most,

ha visszagondolok reá, azt kell mondjam: így lehetne valahogy eligazítani a

háborúk dolgát is. Mert lám, nekem azt mondták: a hévízi kovács vezette

Belcsujba az oroszokat, akik Anikót megölték. S én azzal mentem át Hévízre,

hogy megölöm érte a kovácsot. Vajon ha minden ember, aki meg akarja ölni a

másikat, elöbb leülne vele egy farönkre és beszélne vele egy órát, úgy mint

én...? Vajon ha azok, akik a háborúkat csinálják, elmennének elöbb egymáshoz és

elmondanának egymásnak mindent, ami az eszükbe jut, ami fáj bennük és amit a

jövendöröl gondolnak?... Talán háborúk nélkül is meg lehetne oldani az emberek

és országok dolgait, mint ahogy én is háború

nélkül elintéztem magammal és a kováccsal, de elsösorban mégis magammal, ezt az

én szörnyüséges nagy dolgomat azon a napon.

Az erdökön át haladtam hazafelé. Talán éppen azon a csapáson, amelyiken a

kovács vezette át az oroszokat. Hazafelé. Milyen furcsa szó ez. Egy kaliba várt

csak reám a Korbulyban, más semmi. Senki. Csak egy rossz kaliba, egy fürész és

egy balta. És egy élet, amit vinni kellett tovább, mert a testem enni kért,

vackot követelt magának, és nem törödött azzal, hogy a szemem üresnek látta a

világot, és belül magamban úgy éreztem, hogy az élet régen befejezödött.

Délután volt, mikor a nyágrai irtás tetejéröl alánéztem Ilvára. Sok ház

füstölgött még. Gépburrogás hallatszott a faluból és néha egy-egy lövés

dördült. Mikor sötétedni kezdett, lehúzódtam a Maroshoz, hogy megtudjam, mi

történik odaát.

Az égerek alatt átláboltam a vízen, éppen a malommal egy irányban. A malom

némán állt és sötéten, csak a mellette lévö kis épület ablakából sugárzott

valami fény. A faluban akkor már csönd volt, csak egy-egy kutya vonyított a

leégett házak körül.

Az örményt, akié a malom volt, ismertem jól azelöttröl. Szenet adtunk el

régebben neki, s szén dolgában akartam szólani vele most is. Odalopóztam hát a

kis házhoz, s benéztem az ablakon. Az örmény egyedül ült a szobájában az asztal

mellett. Elötte kis mérleg. Úgy látszott, gabonaszemeket méreget. Az ajtó felé

kerültem, s megkocogtattam.

- Tessék - hallatszott belülröl az örmény mély hangja. Beléptem az ajtón.

- Adjon isten minden jót!

- Ránk fér - felelte az örmény az asztal mellöl, és kíváncsian nézett rám.

- Nem tudom, ki vagy és mit akarsz, de aki ma még kopog az ajtón, az mind

szívesen látott vendég. Ülj le.

Leültem a padra.

- Mert látod - folytatta az örmény -, ma nem szoktak kopogni az emberek, hanem

egyszerüen csak berúgják az ajtót, és adjon Isten helyett egészen másképpen

kezdik.

Arra kellett gondoljak, hogy én is csak úgy berúgtam az ajtót, és én sem adjon

Istennel kezdtem, amikor bementem a hévízi kovácshoz. Hallgattunk egy darabig,

és közben az örmény egyre engem nézett.

- Mintha már láttalak volna valahol - mondotta végül is -, csak nem tudom, hogy

hol.

- Szenet szállítottunk magának valamikor - feleltem - az öcsémmel. Aztán vadör

lettem a Belcsujban.

- Tudom már - bólintott kopasz fejével a malmos -, ti voltatok azok, akik ott

fönt éltetek valahol a hegyen. Csuda rossz szenetek volt, de megvettem, mert

sajnáltalak benneteket, tudom már...

- Most jobbat csinálnék - mondottam halkan és kissé szégyenkezve, mert igaza

volt neki, a szenünk nem volt valami jó akkoriban -, ha kellene még szén...

Az örmény sóhajtott és elgondolkozva vájkált a búzaszemekben, melyek apró kis

zacskóba gyüjtve a mérleg körül állottak.

- Tudod - kezdte -, így volt ez: elöször jöttek az oroszok és végigdúlták a

falut. Mindegy, hogy szegény volt-e vagy gazdag, magyar vagy román. Végigdúltak

azok minden házat és minden pajtát, és elvitték, ami megtetszett nekik. Aztán

jöttek a románok, és azok már csak a magyarokat dúlták végig. Vertek,

gyilkoltak, meggyötörték az asszonyokat, és elmentek ök is. Aztán egy darabig

nem történt semmi. A románok folytatni akarták ott, ahol négy évvel ezelött

abbahagyták. De aztán megtudták, hogy ott már nem lehet folytatni, és ettöl

újra megvadultak. Tegnap este rámentek a magyarok házaira, felgyújtottak sok

házat és sok magyart megöltek. Rettenetes éjszaka volt ez a tegnapi. Elmentem a

pópához, hogy csináljon valamit a népével, de a pópa csak a vállát vonogatta,

és azt mondta, ö nem szólhat bele Isten rendeléseibe. Ma aztán újra itt jártak

az oroszok. Összefogdostak egy csomó románt és sokat közülük nyomban

agyonlöttek. A többit elvitték. Aztán itt hagytak egy komiszárt két katonával,

akik beköltöztek a pópához, leverték a szentképeket és a pópát bezárták a

pincébe. És a falu bírójának megtették Trandafirt, a tyúktolvaj cigányt onnan

föntröl, aki még soha életében becsületes dolgot nem csinált. Hát látod:

nincsen itt most szénre szükség. Egyébre van szükség. - Mire? - kérdeztem.

- Rendre - felelte az örmény -, törvényre. Hogy akik bejöttek és fölkavarták

ezt a szemetet, újra kimenjenek, és a szemét viszszakerülhessen a régi helyére,

szemétnek. Hogy Trandafir újra tyúkokat lopjon. De ehhez szükséges, hogy béke

legyen, és elszaporodjanak újra a tyúkok, és csendörök is legyenek, akik

vigyázzanak, hogy az ilyen Trandafirok csak annyi tyúkot lophassanak

el, amennyi éppen kell nekik az élethez, ha már egyéb munkára nem valók. De

mindez csak akkor lehetséges, ha kimennek azok, akik bejöttek, s akiket nem

hívott meg senki.

Hallgattam és néztem a padlót. Anikóra gondoltam és a házra, ami ott a

Belcsujban volt, és arra, hogy az élet úgysem sokat ér már nekem, akár így

lesz, akár úgy.

- Családod van-e? - kérdezte egy idö múlva az örmény. - Volt.

Rám nézett, de nem kérdezett többet. És én akkor elmondtam neki kérdezetlenül

is mindent. Azon a napon másodszor mondtam el ezeket olyan embernek, aki nem

szólt közbe, csak hallgatott figyelmesen, és mint ahogy könnyebbedést hozott,

amikor elöször elmondottam, éppen úgy megkönnyebbültem most is, és éreztem,

hogy ami még maradt bennem, súlyos, keserü szikladarab, fekete és éles, a

szavak rendre azt is elmosták, mint ahogy a megáradt zavaros víz elmossa a

patakmeder kiálló köveit.

Aztán elmondottam mindent, és utána hallgattunk. Az örmény ennivalót rakott

elém az asztalra, s én ettem, mert éhes voltam nagyon.

- Hát igen - mondotta késöbb az örmény, és sóhajtott -, soksok ilyesmi történt,

és ezeken már nem lehet segíteni. Nem lehet segíteni rajtok sem jóakarattal,

sem gonoszsággal, mert akik meghóttak, azokat föltámasztani nem lehet. De egyet

még lehet talán csinálni.

- Micsodát?

- Egyet még lehet csinálni - ismételte az örmény, és elgondolkozva nézett engem

-, még talán meg lehet menteni a becsületet és a jövendöt.

Nem értettem a szavait, és az ujját is fölemelte hozzá, kövér, tömpe ujját, és

úgy tartotta, mint aki nagy igazságot beszél.

- Ez a kettö egy, édes fiam, a becsület meg a jövendö. S ezt a kettöt talán még

meg lehet menteni. Megéri, hidd el, még annak is, akinek az életéböl már

semmije sem marad. Mert nyugodtan aluszik legalább, aki meghalt.

Néztem az örmény fölemelt ujját, és arra gondoltam, hogy bizony jó lenne, ha

minél elöbb meghalhatnék, és jól aludhatnék és álmodhatnék Anikóról.

- Mit kellene tenni? - kérdeztem. Az örmény fölhúzta a szemöldökét.

- Még tart a háború...- mondotta. - És azt gondolja talán...!

- Nem gondolok semmit - vágott a szavamba, és megrázta hozzá a fejét -, mert

látod, én nem értek semmit a háborúhoz, meg a politikához. Én csak a gabonához

értek. A jó gabonához és a rossz gabonához. Ez itt rossz gabona - mondotta, és

fölvett az asztalról egy zacskót és megrázta az orrom elött -, rossz,

konkolyos, aszottszemü, nyomorult gabona, ebböl se jó liszt, se jó vetés nem

lesz sohasem. Mármost ha kiöntöm ezt ide a mérleg tányérjára, látod, úgy ez

nagyon sok szem, rengeteg sok szem, és félrebillenti a mérleget. De ha a túlsó

serpenyöbe elkezdem önteni a tiszta búzát, ezt ni, ezt a szép tiszta,

becsületes búzát, akkor lassan elkezd a mérleg nyelve visszafelé... látod? A jó

búza lassan legyözi a rosszat. Már egyensúlyban áll a kettö. Látod? És most

figyelj ide... most csak egyetlen egy búzaszem kell, egyetlenegy. Ez ni, amit

itt a két ujjam között látsz. Ezt most beteszem a többi közé... így né...

látod? Látod a mérleg nyelvét? Ez az egy búzaszem elég volt, ez az egyetlenegy

búzaszem, és a jó gyözött a rossz fölött... Hát én csak ennyit tudok mondani,

mert én csak ehhez értek, fiam...

Sokáig maradtam azon az éjszakán az örménnyel. Amikor a malmot elhagytam, közel

volt már a hajnal. Átláboltam a Maroson. Vállamon élelemmel tömött átalvetö

volt, zsebemben pénz és bennem egy különös érzés: hátha éppen én vagyok az a

búzaszem, amelyikröl az örmény beszélt.

Nem búcsúztam el senkitöl és semmitöl. Csak megindultam az erdökön át

nyugatnak, amerre az ágyúkat hallottam szólani utoljára. Erdökön keresztül,

mindig csak erdökön keresztül. A völgyeket éjszakánként kereszteztem csak, hogy

útjába ne kerüljek senkinek. Két hétig vándoroltam így. Emberekkel találkoztam

az erdök között, akik úgy csellengtek, mint a gazdátlan kutyák. Nem volt többé

sem otthonuk, sem családjuk, sem Istenük, sem semmijük. Történeteket hallottam

tölük, amik semmivel sem voltak könnyebbek, mint az enyém, söt talán

súlyosabbak is voltak, mert azok az emberek, akik elmondották, szemükkel látták

mindazt, amit én csak elképzelni tudtam.

Ez alatt a két hét alatt megértettem a maga teljességében, hogy az örménynek

igaza volt: az ország földjéröl eltávozott a törvény és a rend, a szemét

kerekedett fölül, és a Trandafirok tartották

kezükben a fegyvert. És arra kellett gondolnom, hogy ha van Isten még az égben,

akkor ki kell terelje erröl a földröl azokat, akik bejöttek, hogy a szemét újra

visszakerülhessen a szemétdombra, s a rend és a törvény elfoglalhassa a maga

helyét. Csakhogy az Isten ezt egymagában bizonyára nem viheti véghez, mint

ahogy az üres serpenyö sem húzza le a konkolyt, meg az ocsút. Ehhez búzaszemek

kellenek az Isten serpenyöjébe, minél több búzaszem, mondottam magamban, és

mentem, mentem, éhesen és rongyosan, idegen hegyeken és idegen völgyeken

keresztül, nyugatnak.

Aztán elmaradtak a hegyek és tudtam, hogy Erdély, az én hazám, ott véget ért.

De már akkor hallottam az ágyúkat. S két napra rá, egy ködös sötét novemberi

éjszakán átúsztam egy nagy, dagadtvizü folyót, s túl magyarokat találtam,

akiknek még fegyver volt a kezükben.

VI.

Két hétig tartottak fogva. Naponta többször is kikérdeztek, és nem akarták

elhinni, amit mondtam. Egyszerüen nem tudta elhinni senki, hogy Erdélyböl

jövök, s azért, hogy tovább harcoljak az oroszok ellen. Valami különös

összevisszaság volt az ezredparancsnokságon, ahova vittek, valami különös

összevisszaság volt magukban az emberekben bent. A tiszturak gyanakodva néztek,

és szerették volna, ha azt mondom, hogy az oroszok küldtek át azért. Akik

öriztek, azok cigarettát dugdostak titokban a kezembe, éjszakánként bort hoztak

és disznósültet a tisztkonyháról, és azzal próbáltak vigasztalni, hogy már úgy

sem tart soká az egész. Végül két hét után ezt mondta egy alezredes úr, aki

kihallgatott. Egy örnagy úrnak mondotta, aki mellette állott.

- Ez az ember vagy egy minden hájjal megkent kém, vagy pedig bolond. Dobjátok

ki az elsö vonalba.

És én kikerültem az elsö vonalba. Persze nem mint szakaszvezetö, hiába

mutogattam megmaradt írásaimat. Egyszerü közlegényi ruhát kaptam, s kikerültem

a folyó partjára, majdnem oda éppen, ahol átúsztam volt. Földbe vájt odúban

laktunk, bokáig sárban, mert esös, csúnya ösz volt. Második nap, hogy ott

voltam, a rajparancsnokom, egy kis köpcös tizedes, odajött hozzám. Egy füzfa

alatt ültem és a bakancsomat próbáltam megfoltozni éppen,

mert az még mindig a régi volt, újat nem adtak. Nem volt miböl, azt mondották.

Délután volt. Az esö nem esett ugyan, de az ég felhös volt azért, és szél

hajtotta fönt a fellegeket, A tizedes odajött, és megállt mellettem.

- Én nem tudom, hogy miért vagy itt - kezdte a tizedes, de elöbb körülnézett,

hogy nem hallja-e valaki a beszédünket. Csodálkozó lehetett az arcom, mert

magyarázólag tette hozzá: - Engem bízott meg a százados úr, hogy vigyázzak

reád. Azt

mondta: ha látom, hogy gyanúsan viselkedsz, eresszek beléd egy golyót.

Abbahagytam a bakancsjavítást, és rábámultam a tizedesre.

- De ne félj semmit - folytatta az, és közelebb hajolt hozzám -, ha azt hiszik

ezek a rohadt tiszt urak, hogy én nem szívesebben lennék otthon, mint itt,

akkor tévednek. Nekem elegem volt már ebböl a bolond háborúból... hát csak ezt

akartam mondani neked. Hogy tölem nem kell félned...

Valaki arra jött, és nem beszélhetett tovább. Késöbben sem beszélhetett, soha

többet. Éjszaka átkeltek valahol az oroszok a folyón, és a füzesböl a hátunkba

kerültek. Egymásután nyuvasztották be az örszemeket a folyóba. A mi rajunk

géppisztoly tüzet kapott, és az elsö, akit elesni láttam, a tizedes volt. Pedig

mind a két karját föltartotta a levegöbe, s mégis meg kellett neki halnia.

Én a hasamon csúszva bevetettem magamat a füzesbe valahogyan. Nem tartott

sokáig a lövöldözés. A füzesben összetalálkoztam még néhány emberrel, azokkal

együtt indultam meg visszafelé. A századparancsnokság nem volt sehol. A

zászlóalj parancsnokságot sem leltük meg a helyén. Hajnalra beértünk a faluba

is, ahol az ezredparancsnokság volt. Izgatottan szaladgáló emberek mondották,

hogy a katonaság elvonult már onnan, mert az oroszok jönnek. Az emberek

igyekeztek elrejteni a pincékbe, amit lehetett, s az aszszonyok férfiruhába

öltöztek és bebújtak a szalmakazlakba.

Jó sokan összeverödtünk már addigra, olyanok, akik a tiszt urakat kerestük.

Lehettünk valami ötvenen. Megtanakodtuk a dolgot, s volt, aki azt mondta, hogy

a háborúnak alighanem ezzel vége is lett. Aztán elindultunk az országúton,

amerre a falubeliek mondták, hogy a parancsnokság is arra menekült. Jó ideig

mentünk. Az út sáros volt, de szerencsére nem esett az esö. Végül, úgy dél

felé, találtunk az országút szélén egy zászlóst. Fölemelte a kezét és intett

nekünk, hogy menjünk oda hozzá.

Olyan negyven év körüli, alacsony, bajuszos ember volt. Éppen olyan fáradt és

megviselt az arca, éppen olyan toprongyos a ruhája, mint nekünk. Mindössze,

hogy zászlós volt, zászlós úr. De láttuk rajta, hogy nem katona, hanem civil,

egyenruha és rendfokozat ellenére is éppen olyan civilember, mint magunk.

Odamentünk hozzá.

- Mifélék vagytok? - kérdezte. Elmondtuk, hogy mi történt velünk.

- Akkor jó - bólintott a zászlós -, mert engem meg azért hagytak itt, hogy

gyüjtsem össze a lézengöket, és alakítsak belölük egy szakaszt.

Letelepedtünk hát az út szélire, a zászlós úr köré. Ő összeírta a neveinket, és

megkérdezte mindegyikünktöl, hogy hova valósiak vagyunk, van-e családunk s

ilyesmit. Mikor hozzám ért, s elmondtam neki, hogy a havasból vagyok,

meglepetten nézett rám.

- Hát te is erdélyi vagy, testvér? - kérdezte, és a tekintete meleg volt és

tele szomorúsággal. Aztán elmondotta késöbb, hogy ö meg kolozsvári, s kívül a

városon van egy tanyája, meg egy kis birtoka s három gyereke. Valami szomorúság

lepett el mindenkit, ahogy ezeket elmondta, és az emberek lehajtott fejjel

ültek az út mezsgyéjén és üres szemmel bámultak maguk elé. Aztán valaki

megszólalt:

- Haj, zászlós úr kérem, abba kellene már ejszen hagyni azt az egész komédiát,

s hazamenni, s utána nézni a családnak, hogy van-e mit egyenek még otthon...?

A zászlós úr ránézett az emberre. - Hová való maga?

- Tolna megyei - felelte az ember.

A zászlós úr sokáig nézte, aztán csak ennyit mondott neki:

- Ameddig én itt vagyok, addig magának nincs jussa ilyet mondani. Mert maga még

a családját védi, amikor fegyvert tart a kezében, de én már csak a Jóistenben

bízhatok.

Az ember lesütötte a fejét, és mindenki hallgatott. Egy idö múltán föl

tápászkodott a zászlós úr az árokpartról.

- Nos emberek, akkor jöjjenek.

Összeálltunk négyes sorokba, s megindultunk az úton. A zászlós úr mellettünk

baktatott. Késöbb valaki még odaszólt hozzá a sorból.

- S a zászlós úr hiszen még a gyözelemben?

A zászlós úr csodálkozva nézett az emberre.

- Hiszek Istenben - felelte, és többet nem mondott.

Hát ennek a zászlós úrnak a szakaszában maradtam mind-

végig, ameddig csak tartott a háború. Együtt éheztünk és együtt

fáztuk keresztül a telet. Együtt káromkodtunk, amikor nem kap-

tunk több töltényt, és amikor újra meg újra parancs jött a vissza-

vonulásra. Amikor láttuk a németeket egykedvüen menni vissza-

felé az utakon, lassan, úri szönyegekkel. Összeszorult a szívünk és

keserü harag fojtogatott, valahányszor láttuk a németek meg-

rakott szekereit visszafelé menni. A szekereket magyar lovak húz-

ták, s levágott disznók, ládák voltak a szekereken, s mi tudtuk,

hogy mindaz a magyaroktól, magyar otthonokból elrabolt holmi.

Egyszer megleptünk három németet. Egy falun haladtunk ke-

resztül. Valahol áttörték újra a vonalat az orosz páncélosok, és mi

parancsot kaptunk a visszavonulásra. A mi szakaszunk képezte a

hátvédet. Lassan haladtunk visszafele, és tele keserüséggel. Orosz

nem jött mögöttünk, csak az árva-üres síkság nézett utánunk

fagyottan és fehéren, mert tél volt, és mi tudtuk, hogy azon árva

üres síkságon néhány óra múlva már oroszok menetelnek végig.

Beértünk a faluba. Némák voltak a házak és ijedtek. Itt-ott néhány

ember állt a kapukban és szinte haragosan nézett bennünket,

hogy puskalövés nélkül megyünk odébb. Az egyik háznál hangos

asszonysírást hallottunk. Jómódú gazdaember háza volt, az

udvaron szekér, megrakva holmival, elötte két ló. A házban asz-

szonysírás. Aztán megláttunk lejönni a tornácnál egy németet,

kezében nagy csomó fehér vászonholmit hozott és egy pár piros

csizmát. Megálltunk az úton. A német a szekérhez ment és a hol-

mikat fölrakta a szekérbe. A iros csizmát is. Mi néztük. Aztán újra

kijött egy német a házból, és mögötte egy asszony. A német egy

nadrágot hozott a kezében, és az asszony fogta a nadrág végét és

sírt. A zászlós úr megindult a kapu felé. Mi néhányan vele.

- Mi van itt?

Az asszony meghallotta a magyar szót és meglátott minket.

Odaszaladt a zászlós úrhoz és panaszolni kezdte, hogy ö nem szól

semmit, ha a németek elviszik a lovakat, és elviszik a szekereket, és

elviszik a két disznót, meg a lisztet, meg egyéb ennivalót, ami a

házban volt. Még az se olyan nagy baj, hogy az ö ruháit is fölrakták

a szekérre, meg a leánya ruháit, meg a megholt ura ruháit. De leg-

alább a katona-fia egyetlen civilruháját hagyják meg otthon, mert

haza talál jönni a fiú, és nem lesz mit fölvegyen magára, és ha katonaruhában

marad, elviszik hadifogságba az oroszok. Ezeket panaszolta el sírva az asszony

ott a kapunál, és a németek közben pakolóztak föl a szekérre, mintha semmi

közük sem lenne az egészhez. Egy harmadik is elökerült a házból, néhány párnát,

takarót dobott föl a szekér tetejébe, aztán fölültek a holmik tetejére, s

egyikük kezébe vette a gyeplöt. Ekkor a zászlós úr fölemelte a kezét.

- Hó! - kiáltotta - Halt!

A németek megindították a szekeret. A zászlós úr még egyszer kiáltott, és

elállta elöttük az utat. A németek rávertek a lovakra, és nekihajtottak a

zászlós úrnak. A zászlós úr elörántotta a pisztolyát. De akkor már valahol a

hátam mögött eldördült egy puska, és a német, aki a gyeplöt tartotta, lefordult

a szekérröl. A lovak meghorkantak, a szekér oldalra fordult és megállt. A két

német leugrott a párnák tetejéröl, és fegyvere után kapkodott. Még két lövés

dördült el. A zászlós úr felénk fordult.

- Tüzet szüntess!

De késö volt. Lövések dördültek, s a másik két német is elnyúlt az udvaron. Az

asszony a kezét tördelte, s jajgatott.

- Mondja azt, hogy maga lötte le öket - biztatta valamelyik -, még dicséretet

is kap érte.

A zászlós úr nagyon haragos volt. Az embereket, akik a németekre löttek, külön

hívta, és nagyon megszidta öket, mert lógó orral kerültek elö. A zászlós úr

pedig összehívott bennünket a falun kívül, és azt mondta:

- Amelyiktek egy szót is elmond valakinek erröl a dologról, az gazember, mert

hadbíróság elé juttatja a tulajdon bajtársát. Megértettétek, emberek?

- Megértettük - morogtuk mindannyian, s valaki hozzáfüzte ehhez:

- Nem kár az ilyen rablókért, tessék elhinni... A zászlós úr szigorúan nézett

végig rajtunk.

- Együtt kerültünk bele ebbe a háborúba a németekkel. Együtt gyözünk, vagy

együtt pusztulunk el. Sajnos, ez így van. De ha már így van, akkor eszerint

kell cselekedni.

Hideg telünk volt, és egyre hátrább kerültünk. Másféle háború volt ez, mint

amit ott a Kárpátokban csináltunk. Néha napokig ültünk egy helyben, puskalövés

nélkül. Aztán ha valahol támadott az

ellenség, jött mindjárt a parancs is: vonuljunk vissza ide meg ide. Másféle

háború volt ez. Mintha a mi oldalunkon nem háborúzott volna senki, csak éppen

az idöt húzták-nyújtották valamilyen céllal. A zászlós úr, aki néha hátra ment

fölvételezni, azt beszélte, hogy furcsa világ van a hátunk mögött is, és nagy

fölfordulás. Ugyanaz majdnem, mint ami az oroszok mögött lehet. Géppisztolyos

civilek uralkodnak, lopnak, csalnak és rabolnak, s megölnek mindenkit, aki

szólani mer ellenük. Tyúktolvajok lettek hátunk mögött is a bírók, és senki sem

törödik semmivel, csak saját magával, s hogy minél több idegen holmit

gyüjthessen össze s vihesse el magával Németországba. Karszalagos emberek

ordibáltak a hátunk mögött a városok piacain, mesélte a zászlós úr, azt

kiabálják, hogy ki kell tartani a frontokon az utolsó emberig, de nekik

maguknak eszükbe sincsen kijönni és helytállani. Söt még arra sem gondolnak,

hogy ruhát s lábbelit küldjenek ki a katonaságnak, inkább elosztogatják maguk

között, vagy odaadják a hazafelé menö németeknek, fényképezögépekért s

ilyesmikért. És a németekkel is baj van, mesélte a zászlós úr ilyenkor, ha

útról tért vissza, nem háborúznak azok már komolyan, hanem szép lassan

vonulnak haza. Éppen csak, hogy nem futnak hanyatt-homlok, hanem szép

kényelmesen mendegélnek hazafele, s közben elvisznek mindent, ami csak

elvihetö: állatot, gépeket, bútorokat, gabonát, mindent. Nem háborúznak ezek

már, eszükben sincs. Csak mennek hazafele, s közben kirabolják az országot,

hogy ne maradjon semmi az orosznak.

- Akkor mi miért háborúzunk még? - kérdeztem meg egyszer a zászlós urat, amikor

ezeket mesélte.

- Mert jön az új fegyver - felelte -, amelyik egyik napról a másikra eldönti a

háború sorsát.

Erröl az új fegyverröl sokat hallottunk már, de nem nagyon hittünk benne, mert

a németek már igen sokat hazudtak nekünk.

- S zászlós úr hiszen az új fegyverben? - kérdeztem.

- Hiszek Istenben - felelte komolyan -, mert van Isten. S ha van Isten, úgy

igazság is van. S mert ez a mi igazságunk az oroszokkal szemben már emberi

számítás szerint valóban nem oldható meg másképpen, hát hiszek a

csodafegyverben is!

Az idö telt, s a csodafegyver nem jött. Ellenben naponta jöttek

végeláthatatlanul a repülögépek fönt az égen, csillogtak a hideg napfényben

félelmetesen, és hallani lehetett, ahogy hátunk megett porrá tették a magyar

városokat.

- Mi bajuk ezeknek velünk? - mordultunk föl, valahányszor megláttuk öket a

fejünk fölött, s szerettük volna felordítani nekik oda a felhök közé, hogy: hé,

bolond amerikánusok, nekünk hagyjatok békét, mert mi ellenetek nem háborúzunk,

nekünk tiveletek semmi elszámolásunk nincsen.

De egy idö múlva nem volt kedvünk ilyesmit ordítani nekik, már csak keserüen és

elszoruló lélegzettel néztük a csillogó szárnyú gépek nagy légi parádéját,

halálos játékát a fejünk fölött, ami olyan volt éppen, mint amikor az oroszlán

az egér fölé tartja a talpát és rámorog: Eridj bé engedelmesen az egérfogóba,

különben szétmorzsollak! Akkor tudtunk már mindannyian az egérfogóról, amit

valahol egy Jalta nevü helységben fölállítottak a mi pusztulásunkra azok a

hatalmas népek, akik magukat az emberi szabadság védelmezöinek nevezték, s akik

a mi szabadságunkat odalökték, mint valami mellékes koncot, hogy cserébe

esetleg egy nappal hamarabb végezhessenek a németekkel.

Különös háború volt az. Elöttünk ellenség, fejünk fölött ellenség, és mögöttünk

egy fölfordult és kirabolt ország csücske volt meg, s mi a Balatonnál álltunk.

És ez a csücske tele volt menekültekkel, szentekkel és tolvajokkal, hösökkel és

árulókkal, prófétákkal és hullarablókkal, és nem lehet tudni, hogy melyik

közöttük a valódi próféta, és melyik a közönséges hullarabló.

Különös háború volt. Naponta elzúgtak fölöttünk az ezüstszárnyú gépek,

röpcédulákat és bombákat szórtak vegyesen, és a röpcédulákon az állt, hogy

fölszabadítani jöttek bennünket, bombáikkal pedig porrá verték az otthonokat, a

templomokat és a kórházakat, és elpusztítottak asszonyt és gyermeket. És

tudtuk, hogy olyan emberek teszik ezt, akik sok-sok ezer kilométerre laknak

tölünk egy nagy tengeren túl, akik semmit sem tudnak rólunk, csak azt, hogy egy

jelentéktelen kis nép vagyunk, s akikröl mi sem tudunk egyebet, csak annyit,

hogy ök a világ leghatalmasabb népe, a szabadság és a józan munka népe, s hogy

el akarnak pusztítani bennünket valamiért.

Különös háború volt. A zászlós úr konokul elmondta naponta, hogy hisz Istenben

és a csodában, mi pedig már nem hittünk semmiben. Aztán valamikor március végén

nekünk lett igazunk.

Így történt: a zászlós úr reggel bement a zászlóaljhoz, hogy élelmet hozzon

számunkra. A nagy tó mozdulatlan tükre csillogott a langyos tavaszi fényben, a

parton már virágzott a martilapu és a

gólyahír. A szölöhegyek felöl könnyezö venyigék illatát hozta a szél. Valahol

északon ágyúk szóltak, de körülöttünk csöndes volt minden.

Dél volt, mikor a zászlós úr a fölvételezö szekérrel visszatért. Nem a szekéren

ült, hanem szinte futva jött keresztül a réten, és láttuk már messziröl, hogy

baj van. Nyakán gombolatlan volt a zubbony, lihegett, és arca szürke volt, akár

a hamu.

- Emberek, a hadosztálytól elrendelték a megadást. Nem értettük elöször.

- Le kell tegyük a fegyvert - mondotta a zászlós. Egymásra néztünk.

- És akkor mi lesz? - kérdezte valaki.

- Hadifogság - hörögte rekedten és leült a földre. Sapkáját letette maga elé,

és arcát beletemette két tenyerébe. Mi néztük.

- S mi lenne, ha... - kezdte félénken valaki.

A zászlós ránézett a kérdezöre, és fáradtan legyintett. - Nincs értelme. Góliát

eltapossa Dávidot.

Délután letettük a fegyvert. Hátraparancsoltak egy faluba, és két napig nem

történt semmi. Harmadik napon megjöttek az oroszok és nekünk estek.

Nem haragszom én senkire azért, amit velünk csináltak akkor. Hogy elvették

mindenünket, hogy akinek valamivel jobb bakancsa volt, még azt is lehúzták a

lábáról, hogy naponta egyszer adtak ennünk valami híg levest, hogy rúgtak,

pofoztak, puskatussal és korbáccsal vertek: mindezekért én nem haragszom ma már

senkire. Foglyok voltunk, magunk akaratából tettük le a fegyvert, nem is

érdemeltünk egyebet. De hogy mindezt fölszabadulásnak nevezték, hogy

röpcédulákon és hangszórókon naponta közénk ordibálták, hogy ök nem

ellenségeink, hanem fölszabadítóink: ezt nem tudom nekik soha megbocsájtani.

Mert ez hazugság volt, és hazudni csak a gyöngének lehet joga, annak, akit

levertek, hogy a börét mentse vele, ahogy lehet. De az erösnek, a gyöztesnek

nincsen joga hazugsághoz. Aljas gazember, aki ezt teszi. Joga van ahhoz, hogy

üssön, verjen, éheztessen, kiraboljon, joga van ahhoz is, hogy agyonlöjjön vagy

fölakasszon, mert ö az erösebb, ö lett a gyöztes. De hazudni nincsen joga. És

én mindent megbocsájtok a gyözteseknek, amit velünk elkövettek, de ezt az egyet

nem.

Föltereltek bennünket északnak, és egy város közelében behajtottak egy

szögesdróttal körülvett nagy rétre, ahol már sok-sok ezren voltak magyar

katonák. Néhány hétig ott tartottak minket,

födél nélkül, híg levesen. Mi, akik összeszoktunk, a zászlós úr mellett

maradtunk, s ö tartotta bennünk a lelket, ahogy lehetett.

- Még nincs vége a háborúnak - mondogatta -, meglássátok, van Isten az égben!

Egyszer csak megszólalnak valahol a csodafegyverek, és vége lesz ennek a

kínlódásnak. Van Isten az égben!

Aztán egy májusi napon harsogni kezdett a drótsövény sarkában a hangszóró, és

világgá kiabálta, hogy a háborúnak vége van, a németek letették a fegyvert.

Kerestem a zászlós urat. Ott ült a drótsövény mellett a füben, és sápadt

arccal, eszelös szemekkel bámult föl a hangszóróra. Aztán fölugrott hirtelen,

és tépni kezdte a haját és üvöltött: "Nincs Isten! Nincs Isten!" Egyre ezt

üvöltötte. A szája habzott. Aztán kiverte a veríték. Hányt. Láza lett. Görcsei

voltak. Azt hittem, meghal. Senki nem törödött vele, csak én. Két napig sírt,

nyögött, ordított és káromolta az Istent. Aztán csöndes lett. Rá egy hétre

elindítottak bennünket, és azt mondták: Oroszországba megyünk munkára.

Ameddig a síkon meneteltünk, addig olyan voltam én is, mint a többi. Csak

mentem, akár a barom, szótlanul és engedelmesen, amerre tereltek. Mint a

jószág, akit ismeretlen vásárosok hajtanak, Isten tudja, hova s mire. De aztán

dombok közé értünk, és a dombok lassanként hegyekké nöttek, és ahogy a hegyek

nöttek, úgy nött bennem is a nyugtalanság. Mi közük ezeknek az idegeneknek

hozzám, s nekem mi dolgom velök? Eszembe jutott, hogy ember vagyok, és eszembe

jutott a szabadság. Azt hiszem, a hegyek emlékeztettek rá, bár nem az én

hegyeim voltak, csak éppen hegyek. Egy éjszaka, ott feküdtünk az országút

fölött egy legelön, odacsúsztam a zászlós úrhoz.

- Zászlós úr - súgtam a fülébe -, haza kell menni. A zászlós úr fölriadt.

- Mit mondasz? - kérdezte fojtottan, de éreztem a hangján, hogy megértette a

szavaimat.

- Haza kell menni - ismételtem -, nincs miért tovább csináljuk ezt... nem a mi

dolgunk!

A zászlós úr sóhajtott.

- A háború elveszett - nyögte -, minden elveszett, testvér... minden!

- Ha mi is elveszünk, attól nem lesz jobb semmi - próbáltam lelket önteni belé.

- Mindegy - ismételte csökönyösen -, az már mindegy, hogy velünk mi lesz. Nincs

Isten. Ez a világ vége.

Apósom jutott az eszembe, aki ugyanezt mondotta volt. Csakhogy apósom

öregember, a zászlós úr meg még javakorú. Igaz, hogy úriember, s az úriember

mindig egy kicsit öreg. Nem szóltam hát semmit. De másnap erdök közé kerültünk.

Éjszaka zivatar jött, és a zivatarban megszöktünk, a zászlós úr meg én.

Valami egészen különös dolog is történt azon az éjszakán, amiröl nem szabad

megfeledkeznem. Egy tisztáson táboroztunk, bent az erdök között. Az országút a

tisztás közepén haladt át. Lomberdö volt, a bükkök zöldje dús árnyékadó, a

tölgyek még csak akkor bontogatták rügyeiket. Május vége volt, özbak-idö.

Tüzött a nap egész délután, tudtam, hogy zivatar lesz. Este aztán megjöttek a

felhök.

Még napvilágnál megfigyeltem, hogy az örséget miként állították föl körénk.

Sürün megtüzdelték az erdöszélet örszemekkel. De késöbb, mikor a zivatar

kitört, itt-ott megritkultak az örök. A villámok fényénél megfigyeltem jól a

helyeket. Késöbb a villámlás megszünt, és csak az esö esett. Jó sötét volt, s

az esö hangja elnyelt minden neszt. Megböktem a zászlós urat.

- Gyerünk - súgtam oda neki -, most lehet. - Ha lelönek, annál jobb - felelte.

Aztán csúsztunk. Én elöl, a zászlós úr mögöttem. Baj nélkül értük el az erdöt.

Már a szélsö fák alatt voltunk, és éppen fölegyenesedtem, amikor közvetlenül

elöttem az egyik fatörzs mellett valami megmozdult. Egy ör volt. Alig két

lépésnyire lehetett. Láttam villogni a szemét a sötétben, és orromban éreztem

az ázott egyenruha-szagot. Mindjárt kiáltani fog - futott keresztül rajtam a

gondolat -, talán reám lö.

- Fusson - súgtam hátra a zászlós úrnak, és léptem egyet az orosz felé, hogy

rávethessem magamat, mielött a puskáját fölemeli. De nem a puskáját emelte föl,

hanem kinyújtotta felém a kezét, és a sötétben láttam, hogy valami van a

kezében. Pisztolyra gondoltam, és egy önkénytelen mozdulattal odakaptam. Valami

domborút markolt meg a kezem. Az orosz visszahúzta az övét, és a domború valami

a kezemben maradt. Megtapogattam. Kenyér volt.

Egy pillanatig megkövülten álltam ott.

- Davaj, davaj! - mordult rám türelmetlenül, és hozzátette, hogy megérthessem:

- Mars a fenébe!

- Isten áldjon meg - feleltem nehéz nyelvvel, és szerettem volna még mondani

valamit, valami szépet, valamit, amit megérthetne, de az orosz türelmetlenül

elkapta a vállamat, és belökött az erdöbe. A zászlós úrba belerúgott!

- Domoj! Domoj! - morogta. - Haza! - És halkan fölkacagott, mint aki egy jó

tréfának örvend.

Szerettem volna visszafordulni és megszorítani a kezét annak a derék orosz

embernek. A szemébe nézni és megmondani neki, hogy ha mind olyanok lennének az

emberek, mint ö, akkor szebb lehetne ez a föld és kellemesebb az emberi élet.

De aztán eszembe jutott, hogy nem értene meg. Esetleg azt hinné, hogy meg

akarom ölni, vagy mit tudom én. Mert bár ideadta a kenyerét és szökni hagyott,

de azért a szavamat nem értette volna meg mégsem, és minden baj ebböl

származik közöttünk ezen a földön, hogy nem értjük meg egymás szavát.

Hetekig gyalogoltunk. Hetekig, mindig csak erdökön és hegyeken át. Elöször

keletnek, aztán délkeletnek, végül délnek. Aszerint, ahogy a hegyek

kanyarodtak, a hegyek, melyekröl tudtam, hogy összeérnek az én hegyeimmel, és

kézen fogják egymást, mint a jó testvérek. Pásztorokkal, szénégetökkel, szökött

katonákkal és bujkálókkal találkoztunk csak. A pásztorok és a szénégetök ennünk

adtak, és megtürtek födeleik alatt éjszakára. A szökött katonák és a többi

bujkáló elláttak tanácsokkal, és mi is elláttuk tanácsokkal öket, aztán

jószerencsét kívántunk egymásnak és tovább mentünk. Voltak olyanok is, akik

bandába verödve éltek, mint a haramiák, fegyvereik voltak, és hívtak, hogy

álljunk be közéjük, s gyilkoljuk tovább az oroszokat, de mi megmondtuk nekik,

hogy haza igyekszünk s hogy a mi hazánk Erdélyben van. Erre tovább engedtek és

azt mondták: siessünk. Mert ez így nem maradhat, az igazságnak vissza kell

térnie, és a szabadságért talán még harcolni kell hamarosan megint. S hogy

legyünk ott idejében, ahova tartozunk. Siettünk mi amúgy is. Július elején

Mármarosban jártunk már. Aztán elértük a radnai gerincet, s éreztük, hogy

otthoni levegö száll föl a völgyekböl. A radnai gerincnél azt mondta a zászlós

úr:

- Itt most elválunk. Az én utam eltér Kolozsvárnak. Köszönöm, amit értem

tettél, talán egyszer még meghálálhatom. Néhány percig gondolkodtam, aztán ezt

feleltem:

- Elkísérem zászlós urat. Ráérek hazamenni késöbben is, engem amúgy sem vár

senki, csak egy fürész, egy balta, meg egy kaliba, amelyik azóta már összedölt

bizonyosan.

S így együtt tértünk a Ciblesen át Kolozsvár felé.

Nem tudom, miért tettem ezt. Talán azért, mert valóban nem volt senkim, aki

várt volna reám, s a zászlós úr valahogyan már hozzám tartozott. Összeszoktam

vele, mint ahogy összeszokik egy bot s egy kalap, akiket közös gazda hord

hosszú ideig. Egy gazda hordott bennünket is: a háború.

Néhány napig a Szamos völgye fölött haladtunk erdöröl erdöre. Aztán Apahida és

Kolozsvár között elértük a zászlós úr tanyáját.

Éjszaka volt, holdvilágos éjszaka. A folyó mentén haladtunk, hogy kikerüljük a

falut, és a füzfák árnyékai kísértetiesen nyúltak át a vízen. A tépett árnyékok

között csillogva rázta a víz a porrá törött holdat. Sápadt párák hevertek a

széles völgyön, békák szóltak álmos szóval valahol, és a dombok felöl hallani

lehetett a tücsköket. Érett gabonaszag úszott a langyos éjszakában, és ahogy

ott mentünk a víz partján, olyan békés volt kereken az egész világ, mintha nem

is lett volna soha háború, csupán vadászatból térnénk haza, ahol kissé

elaludtuk a délutánt, s különösöket álmodtunk közben.

Lassan mentünk, mint aki otthon van már. A zászlós úr elöl, én mögötte. Meleg

levegö ült a parti szedreseken. A víz hangját alig lehetett hallani, csak néha

loccsant egy-egy hullám a gyökerek alatt. A zászlós úr egy helyen meg is

állott.

- Nézd a vizet - mondotta -, még soha sem láttam így... mintha dideregne, nem?

Igen, a zászlós úr jól látta, a víz didergett ott lent a part alatt. A levegö

langyos volt és jószagú, s a víz didergett mégis. Mint akinek láza van s rázza

a hideg. Úgy rázta a hold fényét a víz, szinte azt mondhatnám: lúdbörös volt a

víz valahogyan, mint aki félelmet tud és szörnyüséges titkot, és

nem mer szólani róla.

Elhúztunk a falu alatt. Sötét volt már a falu, nem égett lámpa sehol. Késöbb

elhagytuk a vizet, és átvágtunk egy réten. Majd egy kukoricás mentén föl egy

domboldalra.

- Ez már az én földem - mondotta a zászlós úr, amikor a kukoricáshoz értünk, és

a hangja is olyan volt, mint aki hazatért és boldog. Aztán fönt a dombon

föltünt a tanya.

Szembe kerültünk a holddal. Az épületek feketék voltak alatta, és olyanok

voltak, mint az árnyék épületek, melyekben régholtak emléke lakik, holdtöltés

babonás éjszakákon. Felértünk a szilváskertbe, és ahogy a holdfény

megvilágította a gyümölcsfákat, olyanok voltak valamiképpen, mint a gazdátlan

gyümölcsfák. És én akkor már tudtam, hogy az épületek ott fönt üresek mind, és

elszorult a torkom és valami fájni kezdett bennem, mert éreztem, hogy a zászlós

úr ott elöttem nem tudja még.

Valami csürnek a sarkát értük el elöször, és úgy fordultunk be az udvarba. A

zászlós úr lihegett elöttem és a lihegésében izgalom szorongott. Az elsö, amin

a szeme megakadt, a csür nagy deszkakapuja volt. A kapu nyitva állt, félszárnya

eldölve, és szétvert deszkák hevertek szerteszét. A zászlós úr megtorpant és

rámeredt az eldölt csürkapura. A hold bevilágított a csürbe is, és kopott,

sápadt falakat láttunk csak és semmi mást. A csür üres volt, mint a halott

ember szája.

Egy pillanatig döbbenve állt a zászlós úr és a lélegzését is viszszafojtotta.

Aztán szó nélkül megindult a ház felé. Mentem utána, de a lábaim nehezek voltak

nagyon. Istállók mellett haladtunk el, és valamennyi ajtó nyitva állt, és

valamennyi ajtószárny hiányzott és hiányoztak az ablakok is, és az istállóknak

hideg trágyaszaguk volt, halott, hideg szaguk.

A zászlós úr egyre lassabban ment, és mire az istállók közül kiértünk a ház

elé, már úgy járt, mint aki halottas házhoz érkezik. És a lihegés is egyre

halkabb lett, végül már nem is lehetett hallani. Aztán már csak álltunk a

tornác alatt és csönd volt. Mélységes csönd. Halott csönd. A hold rásütött a

széles épületre, és megcsillantotta a falak tövében a törött üvegcserepeket.

Bútordarabok, lécek, hasadt deszkák, papíros cafatok hevertek szerteszét.

Feketén tátogott az ajtó, és az ablakok üres szemgödrei túl rajtuk a semmibe

néztek.

Sok-sok ilyen házat láttunk már az utolsó hónapokban, üres, kifosztott, néma

házat, szinte megszoktuk, hogy vannak ilyen házak. És az én számomra nem is

volt meglepö az a ház ott, csak éppen szomorú volt, mert tudtam, hogy az a ház

valamikor a zászlós úr otthona volt. De a zászlós úrnak bizonyára más volt ez a

ház, úgy üresen és halottan, más mint nekem és más, mint azok a többi házak,

amelyeket ugyanúgy láttunk. Nem csupán azért, mert nem szóltak az ágyúk és a

géppuskák, és semmi háborús zaj

nem volt, csupán azért, mert a hold olyan babonásan világította meg a falakat

és a törött cserepeket a földön, és a tücskök messze a mezökön, és lent a

völgyben a békák olyan békésen és: szépen és szomorúan muzsikálták a

békességet... a zászlós úr az otthona elött állott, és én arra kellett

gondoljak, amikor én is ott álltam a Belcsujban, azon az esös öszi éjszakán,

hogy lassan megtelt könynyel a szemem.

Aztán a zászlós úr lassan fölment a tornác lépcsöjén. Nagyon lassan. Alig

emelte a lábát. Csak éppen hallani lehetett, hogy léptei alatt megcsikordult a

lépcsökön a szemét. Egy darabig még láttam a tornácon állani, födetlen fejét

megvilágította a hold. Sokáig állt ott. Aztán egy idö múlva nem láttam többé.

Akkor leültem a küszöb kövére és vártam. Néztem a holdvilágos, halott,

kifosztott udvart, és azt gondoltam: itt valamikor úriemberek éltek. Nem nagy

urak, csak éppen úriemberek, abból a fajtából valók, akiknek apjuk is,

nagyapjuk is együtt élt a földdel, ezzel a földdel, ami itt van kereken a

domboldalukon, és így ök sem tehettek egyebet, mint tovább vitték az életet,

ami apjukról maradt. A föld életét, a munkát, a veszödséget marhával, vetéssel,

szántással, aratással, a gondokat és az örömöket, és közben maguk is

hozzánöttek ezekhez a földekhez, istállókhoz, ehhez a házhoz, a lépcsökhöz, a

falakhoz, a benne lévö sok mindenféléhez, hozzánöttek, mint ahogy a fák

hozzánönek lassan a maguk gyökereivel a föld egy darabjához, s ha ezek a fák

dölnek, velük szakad a földnek egy darabja is. Erre gondoltam. S arra még, hogy

a nagy fákat mind kidöntötték most, a ravasz lopók és a rest senkik, akik

irigyelték a munka eredményét, mert ök maguk nem dolgoztak soha olyasmit,

aminek jó nyoma maradjon a földön. Kidöntötték hát a nagy fákat,

hogy ne árnyékolják be a földet, s legyen helye a gyomnak. Hát jó,  majd

nönek a gyomok, gondoltam, de a gyomok élete rövid, s mi lesz, ha védelem

nélkül marad a föld, s nem védik többé a fák nap

ellen és víz ellen és szél ellen? Mi lesz akkor a földdel? És mi lesz az apró

növényekkel, ha kiszikkad alattuk a talaj, és nem lesz miben megkapaszkodjanak

a csírák? Mert árnyékot adtak a nagy

fák, az igaz. De védelmet is adtak, örizték a földet és gazdagították, s

nélkülök nem nöhettek volna bokrok és virágok, bizony, meg termöföld se lenne.

Ilyesmire gondoltam, amíg ott ültem a küszöbön. Mert én uraságokat ugyan nem

szolgáltam soha, mégcsak nem is sokat láttam olyant, de tudtam másoktól, hogy

aki egy

uraság szolgálatába elszegödött, és hüséges volt és becsületes: az olyan után,

ha meghalt, ház maradt és föld és pénz és jószág, mert az uraságok mellett

meggazdagodott a tisztes ember, ha nem is akart. De vajon az irigyek s a lopók,

akik felülkerekedtek most az egész világon, vajon azoknak az árnyékában

miképpen él majd meg a szegényember? Apósom mondotta mindig: ha szolgálnod

kell, csak uraságot szolgálj, sohase koldusból lett urat, mert az lenyúzza a

börödet is. Inkább úrból lett koldust, mint koldusból lett urat! És apósom

tudta, mit beszél, mert ö egy román pópánál kezdte a juhászkodást, és harminc

juha volt magának is, mikor a pópához beállott. De öt esztendö múlva, mikor

eljött onnan, még az ing se volt az övé, mert azt is le akarta húzatni róla a

fösvény pópa. Apósom tudta, mit beszél. Hát ilyesmiken gondolkoztam, amíg ott

vártam kint az éjszakában.

Hajnalodott már, mikor a zászlós úr kijött a házból, és leült mellém a

küszöbre. Hosszú ideig nem szólott semmit, csak ült mellettem, és én sem

szóltam, mert nem tudtam volna, mit mondjak neki. Aztán egyszerre csak rám

nézett.

- Margitkának volt egy babája - mondta és a hangja rekedt volt -, és ez a baba

ott fekszik most törötten a gyerekszoba padlóján, az ablak mellett. Nem mertem

hozzányúlni, érted? Ahogy rávilágított a hold, olyan volt, mint a halottak...

- Margitkának hívják a leánykámat - tette hozzá késöbb. Azt mondta: "hívják" és

nem "hívták", és eszembe jutott, miképpen mentem át annak idején Fileházára,

hogy megkérdezzem Anikótól, miképpen égett le a Belcsujban a házunk.

Egy idö múlva felkelt a küszöbröl.

- Várj meg - mondotta -, meg kell tudjam az igazat.

Elment a falu felé. Én lehajtottam a fejemet, és nem mertem utána nézni, hogy

meg ne érezze a gondolataimat. Mert arra gondoltam, amikor apósom ott ült az

ágy szélén, azon a reggelen és elmondta azt, ami történt. Késöbb eszembe

jutott, hogy utána kellene menjek, hátha... az úriemberek nem

olyanok, mint mi,

ök, ha bajba kerültek, azon vannak, hogy még nagyobb baj legyen belöle. A domb

széléig mentem, de már nem láttam meg sehol. Így hát álltam ott és vártam.

Egyre világosabb lett a reggel. Galambok húztak át az udvar fölött, kék

szárnyukon megcsillant a dombok mögött lapuló nap fénye. A ház sarkában tépett

orgonabokrok álltak, néhány veréb kezdett mozgolódni köztük. Aztán feljött a

nap és meg-

világította a halott udvart. Törött deszkákat, széklábakat, zúzott képeket,

taposott papírt, üvegcserepet, faltörmeléket, szemetet. Arra kellett gondolnom,

hogy valamikor rend volt itt, tisztaság és jólét. Az istállókban állatok

álltak, a színben gépek, a házban asszonynép szorgoskodott, tyúkok kapirgáltak,

virágok nyílottak... s mindennek vége lett. És arra kellett gondolnom, hogy

azoknak, akik a háborút elindították a mi házaink ellen, valószínüleg éppen

ilyen házaik vannak ott messze, más országban. Házaik, állattal tömött

istállóik, nevetö gyermekek és szorgoskodó asszonyaik, s nyíló virágok a házaik

elött. Ők is szeretik mindezt, örvendenek az asszonyok mosolyának és a

gyermekek kacagásának, a nyíló virágoknak, a meleg otthonoknak, az állattal tele

istállóknak, és fájna nekik, ha el kellene veszítsék mindezt. Milyen különös,

hogy nem jut eszükbe mégsem, hogy ami nekik fájna, fáj az nekünk is ugyanúgy.

Aztán visszajött a zászlós úr. Ahogy jött, fáradtan, szakállasan, rongyosan föl

a gabonaföldek között, olyan volt, mint aki nem is idevaló.

- Gyere - mondotta, és nem nézett a ház felé -, menjünk. - Hova?

- Kolozsvárra, a családomhoz.

Megkönnyebbülve sóhajtottam föl. Meghallotta és rám nézett. Fáradt volt a szeme

és szomorú.

- Azt hitted...? Nem, itt nem jártak oroszok. A falu kimaradt. Mentünk. A város

elött egyszer még megállt és rám nézett.

- Te mondtál egyszer valamit a búzaszemekröl - kezdte -, és azt hiszem, hogy

igazad volt akkor. Csak nem úgy, ahogyan mondtad. Eszembe jutott az ilvai

malmos és a mérleg, és megkérdeztem: - Miért?

- Látod - felelte a zászlós úr -, ami ott az én tanyámon történt,

azt nem az oroszok csinálták. Még csak nem is valami más idegenek. Azt a magam

emberei tették, akikkel együtt éltem gyermekkorom óta, akikkel együtt élt apám

és nagyapám. Elvitték a marháimat, hogy nekik több legyen. Kirabolták a

házamat, hogy nekik több legyen. Szétosztották maguk között a földemet, hogy

nekik több legyen. Mindezt egyszerüen csak azért, hogy nekik több legyen. Eddig

is volt mindenböl elegük, de most még szerezhettek hozzá, mert én nem voltam

itthon, és azt gondolták, hogy meghaltam valahol úgyis. Hát egyszerüen

elrabolták, megszerezték, Hüség, barátság, hála: mind nem számít, csak nekik

több legyen. Érted ezt?!

Megcsóváltam a fejemet. A zászlós úr felsóhajtott.

- Látod, az a baj, hogy kevés az igazi búzaszem, a tiszta búzaszem. Sok nagyon

a törött, az üszkös, az aszott, és sok nagyon közöttük a konkoly is. És ha az

ocsút elvetik a földbe és csírázni hagyják, akkor a gaz elnyomja a búzát, és

ilyen lesz a világ, amilyen most.

Aztán beértünk a városba. Keskeny kis utcában alacsony, földszintes ház: ott

lakott a zászlós családja. A ház az apósáé volt, és amikor beléptünk a kapuján,

egy varjú károgott a háztetön, és újra Fileháza jutott eszembe, a varjú,

amelyik azon a hajnalon elszállt a kapu fölötti akácfáról, és szárnyai suhogva

verték a ködöt. De itt másképpen volt. Sírva borult a család a zászlós úr

nyakába, aztán reggelit kaptunk, minden jót, ami csak volt a házban, és a

kérdésekre alig gyöztünk felelni.

Reggeli után én kint maradtam a konyhában, és a zászlós úr bement a családdal a

szobába. A gyerekeket kiküldték. Odajöttek hozzám és kérdeztek mindenfélét a

háborúról, és én meséltem nekik. Isten bocsássa meg nekem, életemben elöször

hazudtam. De olyanok voltak a kérdések, hogy nem lehetett igazat felelni

rájok, gyermekeknek nem. Azt kérdezték, hogy öltünk-e meg sok embert a zászlós

úrral ketten, és én azt mondtam nekik, hogy nem öltünk meg egyet sem, mert

embert ölni nem szabad. Azt kérdezték, hogy milyenek azok, akik halottak, és én

azt mondtam, hogy a halottak szépek és vidám arcúak és mosolygósak, mert nekik

már nem fáj semmi sem. Azt kérdezték, hogy az emberek, akik bombákat dobtak le

a repülögépekröl a városokra, gonoszak-e nagyon, feketearcúak s feketekezüek és

hosszú nagy fogaik vannak? És én azt feleltem nekik, hogy azok az emberek éppen

olyan jó és szelíd emberek, mint a többiek, kisfiaik és kisleányaik vannak

otthon, szeretik a virágokat és a kisgyereket, és csak azért dobták le a

bombákat a városokra, mert azt hitték, hogy a városok üresek. Ha tudták volna,

hogy emberek, asszonyok és gyerekek vannak ott, nem dobták volna le a bombákat,

biztosan nem. Aztán azt kérdezték még, hogy láttam-e hösöket, és én azt

feleltem, hogy mindenki, aki meghalt, hös volt, és hogy csak az volt hös, aki

meghalt. És ez volt az egyetlen igaz dolog, amit a gyermekeknek mondtam.

Késöbb kijött a zászlós úr. Arca gond telt volt. Félrehívott és azt mondta:

- Körözés alatt állok. Azt hiszem, hamarosan letartóztatnak.

Házbizalmi ugyan

nincs, de a szomszédban van egy lakatos, és az már látott...

- Tessék velem jönni - mondottam -, fölmegyünk a hegyekbe, ott aztán nincs

semmiféle bizalmi...

De a zászlós úr megrázta a fejét.

- Nem lehet. Szembe kell nézni a dolgokkal. Különben sem követtem el semmit.

Este már érte jött két géppisztolyos civil. Tíz percet adtak neki, hogy

összeszedjen néhány ruhadarabot. A két pisztolyos leült a konyhába, és a

zászlós úr apósa pálinkát tett elebük. Én meg bementem a zászlós úrhoz a

szobába.

- Zászlós úr - mondottam -, itt az ablak. Kilépünk rajta s alászolgája. Fönt a

hegyekben már a Jóisten az úr.

- Ez a legokosabb - tanácsolta az apósa is. - Eridj, eridj! - kérlelte a

felesége.

De a zászlós úr csak rázta a fejét.

- Csak addig tünj el - kérlelte a családja -, amíg rendbe jön a világ! Amíg a

muszkák kimennek, vagy történik valami!

- Nem - felelte a zászlós úr - a muszkák nem mennek ki, és semmi olyasmi nem

történik, amire ti gondoltok. A nagyhatalmak eladtak bennünket, s kész. Nem

lehet egyebet tenni, mint szembenézni a dolgokkal. Megvédeni a magunk igazát,

és várni türelemmel,

amíg magától megtisztul a búza és kivész a konkoly. Szembe kell nézni a

dolgokkal.

Aztán elvitték a zászlós urat. Még csak egyszer láttam, néhány hét múlva, a

népbírósági tárgyaláson. Ott állt, két ör között, sovány volt és sápadt, és az

arcán nagy kék és vörös foltok. Egy mérges gyerekember ordítani kezdett reá, és

ilyeneket kiabált, hogy "népzsaroló", "népnyúzó", "ellenséggel kollaboráló",

"hazaáruló", és ez a gyerekember volt az ügyész. Minden szóra felmordultak a

teremben ülö dühösarcú emberek, és azt üvöltötték, hogy "kötélre vele! kötélre

vele!" Végül fölolvastak egy írást, amelyikben a zászlós úr beismerte, hogy

harcolt a népi demokrácia ellen, a munkásait rendszeresen verte és zsarolta,

megölt két zsidót és sok más

hasonlót. Aztán megkérdezték töle, hogy elismeri-e a vallomás hitelességét?

- Nem - felelte a zászlós úr hangosan és fölemelt fejjel -, kényszerítettek

arra, hogy aláírjam!

- Talán azt meri állítani, hogy a népi demokrácia rendörsége bántalmazta? -

ordított rá az ügyész.

- Igen - felelte kemény hangon a zászlós úr -, vertek és kínoztak! Az egész

vallomásból egy szó sem igaz, s ezt maguk éppen olyan jól tudják, mint én!

Nagy kiabálás volt. Az ülést fölfüggesztették. Ekkor láttam utoljára a zászlós

urat. Néhány hétig ott lebzseltem még a városban. Napszámoskodtam erre-arra, és

többször megpróbáltam, hogy a börtön közelébe jussak, ahol a zászlós urat

örizték. Nem sikerült összekerülnöm vele. Néhány hét múlva aztán azt mondták,

hogy a zászlós úr meghalt. Tífuszban halt meg, mondották hivatalosan, de mi

tudtuk, hogy belepusztult szegény a verésbe. Még azt sem mondták meg a

családjának, hogy hova temették el. Mindent megpróbáltam, hogy ezt legalább

kiszedjem valahogyan a börtönben dolgozó emberekböl, de ez sem sikerült. Végül

is addig lábatlankodtam a nyakukon, amíg egyszer csak egy pisztolyos ember

vállamra tette a kezét egy kapu alatt, és azt mondta, hogy menjek vele. Az

embert leütöttem, elvettem a pisztolyát, és félóra múlva már mögöttem volt

Kolozsvár.

VII.

Mire a hegyekbe megérkeztem, ösz volt megint. Furcsa ösz és különös világ. Az

erdök tele voltak bujkálókkal, és nem lehetett tudni, melyik a tisztességes

ember és melyik a rabló közöttük. És így volt ez lent a falvakban és a

városokban is. Autók nyargaltak keresztül-kasul, és nem lehetett tudni, hogy

gyilkosok ülnek-e bennük, vagy igazságtevök. És így volt ez abban az idöben a

hivatalokban is és mindenütt. Az ocsú összekeveredett a búzával, és

egy asztalnál ültek a gazok a jószándékúakkal, egy ösvényen haladtak a tiszták

a gonoszokkal, és mindenki bizalmatlanul sandított a mellette lévöre. Különös

ösz volt és különös világ. Volt, aki menteni akart, amit még lehetett, és volt,

aki pusztítani akart, amit

még lehetett, és nem lehetett megismerni a nagy kavargásban, hogy ki a mentö

és ki a pusztító.

Mindenki igazságról, békéröl, emberi jogokról és újjáépítésröl beszélt, és

mégis csupa gazság, gyilkosság, jogtalanság s csupa pusztítás történt

mindenfele. Zúgott a fejem és a szemem káprá-

zott, amíg végiggyalogoltam az országot Kolozsvártól a Kelemenhavasig, és

örvendtem, hogy végre otthon lehettem a hegyek között, és hátam mögött maradt

az egész zagyva fölfordulás.

Egyenesen Korbulyba mentem, és újra gyújtottam magamnak tüzet, mint esztendövel

azelött. És újra este volt és ösz. És újra ott ültem egész éjszaka a tüz

mellett és gondolkoztam. Rágtam, emésztettem magamban a megváltozott világot,

és fölöttem, nagynagy magasságokban ragyogtak az öszi csillagok, és hallani

lehetett a csöndben, ahogy a bükkfáról egy-egy levél lehullt.

Reggel aztán lementem Ilvára, a malomhoz. A malom járt. Szekerek álltak az

udvarán és emberek nyüzsögtek. Az örményt ott leltem meg a hombár mellett.

Odamentem hozzá.

- Adjon Isten. Kell-e már szén? Rám nézett és megismert.

- Te vagy az? - kérdezte - honnan kerülsz elö? - A pokolból.

Legyintett. - Maradhattál volna, mert itt is csak az van.

- Mégsem én voltam az a bizonyos búzaszem - mondottam egy idö múlva -, amelyik

a mérleg dolgán segíthetett volna.

Az örmény rám bámult, de mintha aztán emlékezni kezdett volna, mert elöbb

körülnézett, s csak azután válaszolt.

- Kevés a búza fiam, az egész világon kevés. Ez a baj. Szemétböl sokkal több

van.

Aztán megegyeztünk a szén dolgában.

- De elöbb menj el - mondotta -, és jelentkezz a községházán. Ott majd

megmondják, hogy háborús bünös vagy-e, vagy sem. Mert ma minden második ember

háborús bünös. Az olyan pedig nem égethet szenet.

- Hát mit csinál az olyan? - kérdeztem.

- Elmegy bányászni az oroszokhoz, és segít nekik fölkészülni a következö

háborúra.

Délre a faluban voltam. Julikáékhoz mentem elöször. A mühely ajtaja zárva volt,

így a konyha felé kerültem. A konyhában Julikát találtam egyedül. Sovány volt

és sápadt, és sírni kezdett, amikor meglátott.

- Hol az urad? - kérdeztem. - Elvitték.

- Apósod?

- Azt is. - Hova? - Nem tudom. - Miért?

- Azt mondták rájok, hogy háborús bünösök, mert nem akarták átadni a boltot a

szövetkezetnek.

És sírt. Egy éve nem láttam Julikát, de ez alatt az egy év alatt tízet

öregedett.

- Hát gyerek van-e már? - kérdeztem, hogy másra tereljem a szót. Julika

elfordult és az edényekkel kezdett babrálni.

- Nem is lész már - felelte háttal. - Miért?

- Betegséget kaptam. Azoktól. Aztán orvoshoz kellett menni, mint a többieknek.

És így...

Ebédet tett elém, de nem ízlett az étel. Ha ott lett volna a sógorom, kemény

szavakkal mondtam volna neki, hogy az ö gyávasága rontotta meg Julikát. De nem

volt ott, és így nem mondhattam meg ezt senkinek. És még csak magamban sem

illett, hogy szidjam, mert hiszen elvitték. Megbolondult a világ, gondoltam

magamban, tisztára megbolondult. És nem ízlett az étel, pedig a gyomrom korgott

az éhségtöl.

Alig hogy letettem a kanalat, föl is álltam az asztal mellöl. - Hova mégy? -

kérdezte Julika.

- A községházára - feleltem -, hátha én is háborús bünös vagyok. De meg is

mondom nekik, anyjuk ne sirassa öket!

Julika sóhajtott, és én mentem. Úgy mentem, mint aki torkig megtelt már

szeméttel, és most az egészet ki akarja adni magából, valaki elé, aki a

szemetet kavarja. Ha lecsuknak, ám ök lássák, gondoltam, de elöbb egy

féltucatot agyonverek belölük. S ha utána fölakasztanak, hát annyi.

A községháza elött egy asszony etetett néhány soványka tyúkot. Fiatal,

tömötthúsú, alacsony asszony volt. Odaköszöntem neki. - Adjon isten! Itthon van

a bíró úr?

Az asszony rám nézett. Szelíd tehénszemei voltak, barnák és nagyok.

- Zdrasztutye - felelte oroszul -, bíró domoj... - és az ajtó felé bökött az

ujjával.

Még ez is, mordult föl bennem a keserü harag, egy idegent ültettek a falu

nyakára, s az kell megmondja, hogy tisztességes

ember vagyok-e, vagy nem. Úgy mentem bé az ajtón, mint aki a falon keresztül

akart kijönni.

A pitvar üres volt. Benyitottam a szobába. A szoba közepén egy bölcsö állott,

és a bölcsö mellett egy ember guggolt, háttal felém. - Adjon Isten - mordultam

reá. Az ember ott a bölcsönél nem

emelkedett föl, csak felém fordította a fejét. A lábam legyökerezett

a küszöbre. Az öcsém volt.

Ő is megismert. Keze elengedte a bölcsöt és fölemelkedett.

- Derék dolog, hogy elökerültél - mondotta, és rám nevetett. Gyere már beljebb!

Beljebb mentem és betettem magam mögött az ajtót. A bölcsöben nyöszörögni

kezdett egy vékonyka hang.

- Honnan jössz? - kérdezte öcsém. - A pokolból - feleltem.

Nevetni kezdett.

- Jó, hogy nem maradtál ott. - Azt még nem tudhatjuk. Rám nézett.

- Ülj le - mondotta aztán, és nem nevetett többé. Nem ültem le, hanem odaléptem

a bölcsöhöz.

- Fiú? - kérdeztem.

- Igen.

A gyereknek ott a bölcsöben barna tehénszeme volt. - Tied?

- Igen.

Néztem a gyereket. Öcsém egy idö múlva megszólalt halkan. - Hallottam, hogy a

tieddel...

Megrázkodtam ettöl.

- A bírót keresem - mondottam és a hangom goromba volt. Öcsém rám nézett, és

furcsán elmosolyodott.

- Én vagyok.

Estig maradtam öcsémnél azon a napon. Késöbb bejött a felesége is, az ukrán

asszony, akit hadifogságból hozott magával, és pálinkát tett elénk, túrót és

kenyeret. Öcsém pedig beszélt. Arról beszélt, hogy miképpen esett hadifogságba

mindjárt az elsö héten. Miképpen vitték le egy átképzö tanfolyamra, milyen jó

dolga volt, micsoda okos beszédet hallott. Aztán arról beszélt, hogy a világ

ezentúl más lesz, a kommunizmus felszabadítja az elnyomottakat és a

szegényeket, és senkit sem lehet ezentúl kiüldözni a házból,

csak azért, mert magyar, ahogy azt velünk tették volt apánk halála után, és

senkit sem lehet megfosztani a jogaitól, csak azért, mert szegény, mint ahogy

velünk tette volt az úri világ. Beszélt öcsém, beszélt és én hallgattam. Aztán

megkérdeztem, hogy mi van Durdukásékkal.

- Kényszermunkán vannak - felelte öcsém, és az arca elsötétedett -, reakciósok

voltak, nacionalisták, uszítottak a magyarok ellen. Azonkívül megtagadták az

engedelmességet, nem akarták a dolgozók közösségét szolgálni. Azonkívül

mindenki tudja, hogy kollaboráltak az ellenséggel a háború alatt...

- Azért mégis csak sógor - vetettem közbe. De öcsém megkeményedett.

- Nincs sógor, vagy nem sógor, ha egyszer az igazságról van szó! - És vajon

csakugyan arról van-e szó?

- Arról.

Estig maradtam öcsémnél azon a napon, és öcsém beszélt a népi demokráciáról,

amelyik megváltotta az országot, és megváltja majd az egész világot rendre. Az

ukrán asszony tett-vett körülöttünk, a gyermek néha nyöszörögni kezdett a

bölcsöben, s öcsém ilyenkor odament hozzá, és ringatni kezdte.

- Mi a neve? - kérdeztem.

- Jóska - felelte öcsém, és a szeme büszkén megcsillant -, mint Sztálinnak!

Késöbb elmondtam neki azt, ami a zászlós úrral történt.

- Ezen nem lehet segíteni - mondta öcsém -, a reakciót ki kell irtani, csak úgy

lehet béke és rend. Ha üszkösödés támad a gyümölcsfákon, kimetszed késsel,

ugye? És jobb, ha úgy metszed ki, hogy hozzá vágsz valamit az elevenjéböl is,

semmint, hogy maradjon esetleg valami és tovább fertözödjék a fa...

Majd hozzátette:

- A volt bírót agyonlöttük, mert zsarolta a gazdákat. És agyonlöttünk még két

románt, akik magyar házakat gyújtottak föl. Lecsuktuk a két Durdukást is, mert

fontosabb volt nekik a bolt, mint a dolgozó nép érdeke, s mert uszították

ellenünk a román gazdákat. Lehet, hogy a zászlósod ártatlan volt. De inkább

bünhödjék tíz ártatlan, minthogy megmaradjon egy is, aki a gonoszságot tovább

folytathatja.

Estig maradtam ott, és csupa ilyeneket mondott az öcsém. Aztán megkérdezte,

hogy mit akarok tenni.

- Szenet égetek majd - feleltem -, mert a vadörségnek aligha-

nem vége.

Bólintott.

- Annak vége, az igaz. Szabad országban nincs szükség vad-

örökre, mert mindenkinek jogában áll vadászni. De lehetnél

községi erdész.

- Puskát tarthatok-e akkor? - kérdeztem.

- Mindenki tarthat puskát - felelte öcsém -, aki belép a pártba.

- Miféle pártba?

- Hát a miénkbe. A pártba!

Aztán megígérte, hogy egy héten belül elintézi a dolgomat és

erdész lehetek. Csak jöjjek majd el valamelyik nap és írjam alá a

nevemet, hogy belépek a pártba. Akkor nem kell szenet égessek

többé.

- Szenet majd égetnek mások ezentúl - mondotta -, azok, akik

nem tartoznak a népi demokráciához!

Estig maradtam nála. Akkor visszamentem a Korbulyba, és

meggyújtottam újra a tüzet. És ültem a tüznél és néztem a lán-

gokat és gondolkoztam. És másnap reggel elökerestem a fürészt,

amit egy esztendövel azelött eldugtam volt, és dönteni kezdtem a

fákat a kemencéhez. Maradtam a szénnél.

Tudom, hogy vannak az életben dolgok, amiket rosszul csinál-

tam. Mindenkinek az életben vannak dolgai, amiket rosszul

csinált. Utólag sokat gondolkoztam azon, vajon jól tettem-e, hogy

fent maradtam a Korbulyban és nem mentem le erdésznek a falu-

ba? Házam lehetett volna és rendes fizetésem, az emberek

megemelték volna elöttem a kalapjukat, és talán segíteni is tudtam

volna néhány szerencsétlenen. Föképpen pedig sok minden

másképpen történt volna talán velem, ami azóta történt, s ma nem

lennék koldus a világ országútján. De hiába. Én inkább maradtam

a Korbulyban és égettem a szenet. Az örmény ellátott élelemmel

és ruházattal, és csak hozzá jártam át, Ilvára, hetenként egyszer.

Öcsém üzent volt többször is utánam, hogy megvan az állás és

beköltözhetek a házba, csak menjek le hozzá, hogy beírhassák a

nevemet. De én nem mentem le. Végül aztán azt üzente, hogy jól

gondoljam meg a dolgot, mert többet nem üzen értem. Az ember,

aki az üzenetet hozta, megkérdezte, hogy mit mondjon öcsém-

nek, és én azt feleltem: semmit. Aztán nem üzent többet, s én

kalibát építettem magamnak a kemencék fölött, olyant, amilyen-

ben hajdanta laktunk, hármasban, Julikával. A pisztolyom megvolt még, amit

Kolozsváron vettem el attól a rendörtöl, és öt töltényem is volt hozzá.

Megpróbáltam vadászni vele, de nehéz dolog volt. Sok idöbe került, amíg

sikerült egy özet terítékre hozni. Aztán egyszer, talán a harmadik héten,

meghallottam egy lövést fönt a plájon. Puskalövés volt. Este hallottam meg, úgy

naplemente táján. És másnap reggel, miután a kemencéket rendbetettem,

elindultam föl, hogy megnézzem, ki lött.

Dér volt már akkor. Fönt a pláj tisztásain még nyíltak az utolsó kikericsek, de

már a bögés ideje eltelt és a fü sercegett a fagytól. Késön kelt a nap és nem

volt melege. A bükkök kopaszok voltak és a fenyök úgy álltak a pláj nyirkos

ködében, mint a halottak.

Mentem a kihalt gerincen, és egy mókus sem mozdult sehol. Eszembe jutott, hogy

hányszor jártam ott puskával a vállamon, és szomorú lettem attól, ami még

eszembe jutott. Ugyanazokon a kidölt fákon, ugyanazokon a gyökereken léptem

keresztül, mint hajdan, ugyanazokat a köveket kerülgettem ki, a vadcsapások is

ugyanott és ugyanúgy futottak föl az üverekböl... semmi sem változott ott fönt

a plájon azóta, semmi. Csak a világ változott meg, körös-körül. Csak nekem tünt

úgy, mintha sok-sok év telt volna el azóta, mintha nem is ugyanebben az életben

jártam volna ott, puskával a vállamon és szívemben a szabadsággal. És az

örömmel, hogy van a Belcsujban egy ház és abban várnak reám.

A Benedek fölött jártam már, amikor valahonnan füstszagot hozott a szél.

Haladni kezdtem a szag után és az egyik üverben megleltem a füstöt. Rozoga,

ócska kaliba elöl szállott föl, s a kalibát is ismertem, én tákoltam össze

valamikor, hogy szarvasbögés idején meghálhassanak benne az urak. A tüz mellett

egy ember ült és húst sütött hosszú mogyorófanyárson. Odébb egy két esztendös

vaddisznó hevert félig megnyúzva. A kaliba tetején két behamuzott farkasbör

száradt.

Mikor kiléptem a fák közül, az ember ott a tüznél meghallhatta a zörgést, mert

felém fordult. Öreg ember volt. Hosszú szürke szakálla volt, szürke bajusza.

Napszítta vadászkalapot viselt, kopott szarvasbör ruhát és szöges bakancsot,

mint az urak, amikor vadászni jártak. Mellette puska hevert a földön és odébb

egy távcsö.

Nem ismertem ugyan, soha sem láttam, de tudtam mégis, hogy abból a régi

fajtából való. Tudtam a tartásából, a nézéséböl, a szemeiböl. Az ing rojtos

volt ugyan a nyakán, de szemeiben nyuga-

lom volt és méltóság. Odamentem a tüzhöz, és megemeltem a kalapomat.

- Adjon Isten.

- Adjon Isten - felelte az öregember és a hangja mély volt, mély és tiszta.

- Ülj le - mondotta késöbb, amikor látta, hogy csak állok a tüz mellett és nem

szólok semmit. Aztán sütötte tovább a húst. Mikor elkészült vele, elöhúzta a

vadászkését és kettöbe vágta a sült húst.

- Egyél - mondotta -, itt van kenyér is hozzá. Mikor befejeztük az evést, reám

nézett.

- Honnan vagy?

- A Korbulyból - feleltem. - Innen a Korbulyból?

- Igen.

- Mit csinálsz ott? - Szenet égetek. - Úgy Azelött is?

- Nem. Azelött vadör voltam. - Úgy?

Egy börböl készült vadásztarisznyából pipát vett elö és dohányos zacskót.

Lassú, nyugodt mozdulatokkal tömött rá, majd parazsat kapart a dohányra.

- Az új uraknak nincs szükségük vadörre, mi? - Nincs.

- Na látod.

Úgy mondta ezt, mint aki befejez valami régen elkezdett beszélgetést.

- Uraságod kicsoda, ha meg nem sértem? - kérdeztem töle késöbb.

- Reakciós - felelte közömbösen a pipa mellöl, majd bozontos szürke szemöldökei

alól egy darabig figyelmesen az arcomba nézett.

- Halálra ítéltetek, fiam s most azon vagyok, hogy magamban haljak meg,

nélkületek.

- Én? - kérdeztem megdöbbenve -, én?

- Te is, meg a többiek. Azt mondtátok, hogy nincs szükség többé a magamfajta

emberre odalent. Hát ti lássátok, mire mentek.

Egy ág roppant valahol a fák közt, és mind a ketten fölfigyeltünk. Valaki jött.

Az öregember közelebb húzta magához a puskáját, de egyébként nyugodtan pipázott

tovább. Kucsmás ember tünt föl az üver túlsó oldalán. Lassan jött. Hajlotthátú

ember volt, öreg. Mikor odaért hozzánk, megismertem. Samu bácsi volt, a

komárnyiki juhász, akinél gyerekkoromban bojtárkodtam. Tömött átalvetöt cipelt

a vállán.

Mikor hozzánk ért, megállt. Levette fejéröl a kucsmát és nagyot sóhajtott.

- Adjon az Úristen. - Aztán lecsúsztatta válláról az átalvetöt és leült a

földre.

- Rám ismer, Samu bácsi? - kérdeztem. Az öreg jól megnézett.

- Nem én.

- Bojtár voltam magánál.

Figyelmesen nézte az arcomat, aztán bólintott.

- Aha. Az a furulyás. Amelyik azzal a leánnyal... na...

Nem mondta tovább, csak sóhajtott és én tudtam, hogy arra gondol, ami a

Belcsujban történt.

- Mikor még ott furulyáztam a maga tüzénél, ki gondolta volna...

Az öreg nem nézett rám, csak legyintett. - Veri Isten a világot.

Aztán lassú mozdulatokkal bontani kezdte az átalvetöt, s elöszedett belöle két

kenyeret, málélisztet, néhány tojást és egy oldal szalonnát.

- Ez van - mondotta -, új dolog pedig nem történt. A tiszttartó úr még nem jött

meg a fogságból, egy mérnök méri a földeket... más semmi.

- Ott van a hús - mondotta a börruhás -, elviheted mind. Samu bácsi a félig

nyúzott disznóhoz ment, lefejtette róla a bört, aztán a húst feldarabolta, s

amit lehetett, berakott az átalvetöbe. Az úr pipázott és elnézett messzire az

erdök közé, én meg segítettem Samu bácsinak. De szólni nem szólott egyikük se

semmit.

Késöbb együtt mentünk Samu bácsival fölfelé az üveren. Délre járt az idö, a nap

melegen tüzött, és Samu bácsi izzadt a tömött átalvetö alatt. Fönt a plájon,

mielött elváltunk volna, megkérdeztem:

- Miféle úr ez?

- A madarasi báró - felelte Samu bácsi és sóhajtott. - Gyerekei, unokái

idegenbe futottak, házát, földjét elvették, öt magát lecsukták, s hogy

megszökött tölük, halálra is ítélték. Azóta itt van. Tudod, mikor az oroszok

jöttek, én rejtettem volt el a puskát, meg egyéb dolgait itt fönt a havasban.

Ennyije maradt. Valamikor jó szívvel volt hozzám, s ha vadászni jött, engem

vitt magával, vagy a fiaimat. Jó borravalókat adott. Úr volt mindig. Hát most

igyekszem megszolgálni utólag, tudod.

Aztán sóhajtott még.

- Veri Isten a világot, fiam. Csakhogy ezek a bolondok ott lent nem tudnak még

róla.

Így kerültem össze az öreg báróval, fönt a Benedekben. Attól kezdve

találkoztunk olykor. Vagy én mentem föl hozzá, segítettem neki fát vágni,

ezt-azt, vagy ö jött le a Korbulyba a kemencékhez, odaült a tüzem mellé, és

beszélt pipafüst mellett régi vadászatokról és régi emberekröl. Aztán beállt a

tél, a hó belepte az üvereket, befúj ta a hágókat, és sokáig nem láttam többet.

Nekem is több dolgom volt a szénnel, szánkóval csúsztattam alá a Marosig, hogy

elhordhassa az örmény, és nem volt könnyü munka egyedül vonszolni a szánkót föl

a hegyre, le a hegyröl.

Kegyetlen hideg tél volt. Éjszakánként süvöltött a szél és beverte a havat a

kalibámba. A fák zúgtak és recsegtek, és egyre nött a hó és nött a hideg, és az

ember keze rágémberedett a baltanyélre, meg a szánkó rúdjára. Éjszakánként néha

hallottam a farkasokat orgonálni fönt a plájon. Aztán egy reggel, úgy

vízkereszt tájékán, hótalpakon lejött a hegyröl a báró. Szakálla, bajusza,

szemöldöke fehér volt a zúzmarától.

- Fiam - mondotta, amikor leült hozzám a tüz mellé és száraz öreg kezeit

odatartotta a lángokhoz -, szeretném, ha följönnél velem a Cibáig. Látnod kell

valamit, s aztán majd beszélünk a dologról.

Fölkötöttem a magam csinálta hótalpakat, s megindultam a báró mögött föl a

Cibára. A tisztás közepén ott állt a régi Sztinaház. Még ugyanaz, amelyiknek a

küszöbén valamikor Anikóval együtt ültem. A Sztinaház födelén füst szivárgott

ki. Levettük a hótalpakat és a báró benyitott az ajtón. A szük kis deszkaház

közepén, kövekböl összerakott tüzhelyen égett a tüz. A füst vastagon kavargott

és kereste a repedéseket a falon. A tüz mellett, nyers medvebörön egy leány

hevert.

Különös látvány volt az a leány. Csizma volt rajta és kopott katonanadrág.

Kötött ujjas és birkabör mellény. Vállig érö haja kócosan lógott az arcába. Az

arca sovány volt, keskeny, de szép. Felugrott, amikor beléptünk, és tágra

meredt szemekkel nézett reám. A szeme nagy volt és sötét, és különös tüz égett

benne.

- A völegényem üzent, ugye? - kérdezte és lihegve szakadtak föl belöle a

szavak, izgalom hevítette forróra öket.

- Mit üzent a völegényem? Szólj hát!

Csodálkozva bámulhattam reá, mert a báró alig észrevehetöen megbökött a

könyökével. Aztán ö felelt helyettem.

- Az ember nem találkozott még a völegényével, kisasszony. De oda készül hozzá.

A leány elkapta az ujjasomat és csillogó szemekkel hajolt hozzám.

- Igazán hozzá mégy?

- Hozzá - feleltem komolyan, mert éreztem, hogy nem szabad mást mondanom.

- Az jó - suttogta lázasan -, az jó... üzenhetek neki legalább. Ide figyelj

hát... mit is üzenjek csak neki...?

Végig simított a homlokán és elnézett mellettem a nyitott ajtón át, ki a hóba

temetett erdökre. Aztán sóhajtott és lassan visszaült a medvebörre. Belebámult

a lángokba, és szinte nem is hozzám beszélt, hanem a lángokhoz.

- Égett Barót. Mondd meg neki, hogy égett Barót. Mondd meg neki, hogy egy

csorda vadállat gázolt keresztül Baróton és eltaposott mindent. Minket is,

valamennyiünket. És égett Barót. A házak égtek. Minden ház égett. A mi házunk

is égett, és az égö házban végiggázoltak rajtunk...

Hirtelen fölkapta a fejét, és vadul, sebesen hadarta.

- Nem! Erröl ne szólj semmit! Semmit ne szólj erröl, érted? Felelj! Érted?

Értem - bólintottam komolyan. - Semmit erröl! Nem szólok semmit.

Láthatóan megnyugodott. Csöndesebben folytatta.

- Csak azt mondd meg, hogy itt vagyok és várok reá. Várok reá és itt vagyok.

Oltsa el a tüzet és jöjjön, oltsa el a tüzet, és ölje meg a vadállatokat, ezt

mondd meg neki! Csak annyit, hogy jöjjön! Érted? Megmondod neki?

- Megmondom - feleltem.

182 WASS ALBERT

Hosszasan nézett reám, és a nézésében hála volt.

- Jó ember vagy - mondotta halkan, és láttam, ahogy egy könnycsepp kigördült a

szeméböl, és végigfolyt keskeny, sovány arcán. Aztán lehajtotta a fejét és

tovább nézte a tüzet.

- Gyere - szólt halkan a báró és kilépett az ajtón. Kint fölcsatoltuk újra a

hótalpakat, és mentünk szótlanul visszafelé a tisztáson, egészen a plájig. Ott

megállt és szembefordult velem. Arca komoly volt és szomorú az ösz szakáll

mögött, és szemei kutatva néztek az enyémbe.

- Csak azt akartam, hogy lássad - mondotta lassan -, és most kérni szeretnék

valamit töled, fiam.

- Tessék mondani - szólottam és éreztem, hogy a hangom fátylas és meghatódott.

- Látod - kezdte és hosszú botjával elgondolkozva szurkálta a havat -, ide

vetödött ez a leány Doktorkisasszony volt Baróton, és volt egy völegénye,

valami föhadnagy Amikor a románok betörtek Barótra és fölgyújtották a községet,

borzalmas dolgok történhettek vele. Elvesztette az eszét, szegény A hóban

leltem meg, két héttel ezelött, fönt a Széles tetön. Csak az Isten tudja,

honnan jött és hova igyekezett. A völegényét várja folyton, azt a

föhadnagyot...

Elhallgatott, sóhajtott, aztán reám nézett megint.

- Ha ö nem lenne itt, nem kérnék töled semmit, fiam, mert én csak halni való

öregember vagyok, aki ha megdöglik, az csak nyereség lehet mindenkinek. Nekem

is. De itt van ez a leány...

- Tessék mondani - ismételtem és éreztem, hogy bármit is kérne, megtenném neki.

- A vén Samu három hét óta nem jelentkezik - mondotta a báró. - Talán nagy a

hó, talán el is pusztult... mit lehet azt tudni. Én nem mehetek le, hogy utána

nézzek, mert engem sokan ismernek, és ha egyszer lemegyek innen, talán nem

jöhetek vissza többet, s akkor ez a szerencsétlen leány itt pusztul éhen...

- Menjek le hozzá? - kérdeztem. - Várj.

Kihúzott a zsebéböl valamit, és felém nyújtotta.

- Itt van ez az aranyóra. Nekem már nincs szükségem reá, s valószínüleg jó sok

pénzt megér. Ezt kellene eladni s venni érette egyet-mást ennek a leánynak. Meg

aztán élelmet. Zsírt, lisztet, ilyesmit.

- Megpróbálom - feleltem.

- Isten megfizeti - mondotta az öreg báró, és kinyújtotta felém a kezét.

Megszorítottam. Kemény fogása volt.

- Kellene egy jó bunda még ennek a leánynak. - Megpróbálom.

Aztán zsebre tettem az aranyórát, és elindultam a plájon fölfele. Az öreg báró

ott állt mozdulatlanul és nézett utánam. Hátamban éreztem a szemét. Mikor

fölértem a nagy sziklához, ahol a pláj elágazik Fileházának, s visszanéztem:

még mindig ott állt.

Ismertem a Samu bácsi házát, bojtárkoromban gyakran leszalasztottak valamiért.

A ház kívül esett a falun, s úgy lapult az erdök lábához, mint aki védelmet és

vigasztalást keres. Késö délután érkeztem le oda. Az udvaron nem volt senki,

csak egy öreg kutya ugatott reám. Aztán az ugatásra megnyílt félig a pajta

ajtaja, és egy asszony dugta ki rajta a fejét.

- Adjon Isten - köszöntem oda neki. Az asszony bizalmatlanul nézett végig

rajtam.

- Adjon Isten.

- Samu bá itthon van-e?

Az asszony kilépett erre a pajtából, és betette maga mögött az aj tót.

- Miért keresi?

- Ismerösök vagyunk. Az asszony sóhajtott.

- Két hete temettük - mondotta halkan, de minden panaszkodás nélkül. Aztán csak

álltunk az udvaron. A pároló trágyadombon két varjú ült és a düledezö

vesszökerítésen szarkák csörögtek.

- A menye vagyok - kezdte el egy idö múlva újra az asszony -, s az uram még

mindig nem tért vissza a háborúból. Az öreg is ösztöl kezdve mind gyöngébb

lett, s mégis egyre járta a hegyeket. Mondottam pedig neki... hiába. Megették a

hegyek. Nehéz az élet férfiember nélkül. Sóhajtott, és én bólogattam.

- Hát Isten megáldja - köszöntem el egy idö múlva.

- Isten megáldja - mondotta az asszony, és igazítani kezdte a trágyadombot a

vasvillával. A hó csikorgott a deszkáim alatt és a szarkák fölrepültek a

kerítésröl.

Holdvilágnál értem vissza Korbulyba. Éles volt a levegö, akár a késpenge, a fák

törzse halkan recsegett a hidegtöl. Sorra néztem

a kemencéket, aztán tüzet tettem, és faltam valamit. Mielött virradni kezdett

volna, megindultam Ilvára, az örményhez. A malom néma volt még, mikor odaértem,

de a kis házban égett már a lámpa. Akkor kelt föl a malmos. Elébe tettem az

aranyórát.

- Mit adna ezért? - kérdeztem.

Kezébe vette, forgatta, aztán rám nézett, és az arca különös volt. - Honnan

szerezted?

Néhány pillanatig gondolkoztam, aztán elmondtam neki mindent. A bárót, a

leányt, Samu bácsit. Az örmény végighallgatta, aztán megfogta a karomat.

- Gyere.

Bevitt a belsö szobába és leültetett az asztalhoz. Egy pohár pálinkát tett

elém, szalonnát és kenyeret. Ő maga leült a kályha mellé, a padra. Az aranyóra

még mindig a kezében volt.

- Tudom, hogy igazat beszélsz - mondotta nagyon lassan, és egyre a kezében lévö

órát nézte -, és mit gondolsz, honnan tudom? Onnan fiam, hogy ismertem ezt az

órát!

Felsóhajtott, megrakta a tüzet, majd visszaült a padra. Egy darabig maga elé

bámult. Én ettem és nem kérdeztem semmit. Egy idö múlva aztán elkezdte magától.

- Ismertem ezt az órát, megismerném ezer közül is. Pedig régen volt, amikor

találkoztam vele. Huszonöt éve...? Harminc...? Isten tudja. De van harminc is,

van...

Elgondolkozva lógatta bozontos nagy fejét és egyre az órát nézte a tenyerében.

- Harminc, van harminc, igen. Akkor még nem itt éltem. Malmom volt. Börökkel

kereskedtem, s egy rossz szekérrel jártam a falvakat, hogy összeszedjem az

emberektöl a birkaböröket, s ahol egyebet találtam, azt is. Az urakhoz is

benéztem ilyenkor, a kastélyokba, mert ott akadtak mindig a legjobb üzletek.

Nyúlbör, rókabör, vidrabör: ezekkel lehetett pénzt keresni akkoriban. A madarasi

kastélyba évente kétszer is benéztem. Nyáron a bárány és birkabörök miatt, s

télen, rendszerint úgy január végén, mikor a nagyvadászatok ideje már letelt, a

vadbörök miatt. Egy ilyen télvégi napon kerültem össze ezzel az órával, valami

harminc évvel ezelött...

Újra sóhajtott, megpiszkálta a tüzet, és egy darabig elgondolkozva nézett maga

elé.

- Az még más világ volt akkor - folytatta -, azt szokták mondani reá, hogy úri

világ volt, pedig ez nem igaz. A szegény em-

berek világa volt az, mert még a semmiböl is pénz nött az ember tenyerébe, ha

akarta. Ha becsületes volt és dolgozott, persze. Azért szidják ma azt a

világot, mert lopni nem lehetett akkor. Mert becsületesnek kellett lenni és

dolgozni kellett, s ezt a kettöt nem szeretik ezek a maiak. Hát ide hallgass:

becsületemre mondom, így történt a dolog. Ma már úgy hangzik, mint valami mese.

Pedig nem mese volt...

Délután érkeztem Madarasra. A szánt lent hagytam az országúton. Egy öreg,

rozoga lovam volt, arra nem kellett ügyelni. Csak földobtam a hátára a bundát,

s elállt egy félnapig is, ha kellett. Aztán fölmentem a kastélyhoz. Az inast

ismertem már. Megkérdeztem, hogy vannak-e eladó börök? Huszonhat rókabörünk van

az idén, felelte az inas. Megmutatta a böröket, ott csüngtek a kastély hátsó

folyosóján, a falon. Remekszép huszonhat bör volt. Mi az áruk? Kérdeztem. Azt

majd a báró mondja meg, felelte az inas.

Vendégek voltak a bárónál azon a napon. Kártyáztak éppen, úgy mondotta az inas.

Azért bement és jelentette, hogy ott vagyok a börökért. Talán egy óra is

eltelt, mire a báró kijött. Én vártam, mert megszoktam, hogy az urakra várni

kell s megtanultam azt is, hogy mentöl többet kell várakozni reájok, annál

többet lehet keresni az üzleten. Mit adsz a börökért, örmény? - kérdezte a

báró, amikor kijött. Mondtam egy árat. Olyan ár volt ez, amilyent az ember a

vásár elején mond, amikor már egy órát várakozott. Hogy ha jól rá is kell

pótolnia a végén, még mindig szépen keressen az üzleten. A báró nevetni

kezdett. Volna eszed, mondta. Szidni kezdtem a böröket, ahogy ilyenkor szokás.

A báró csak nevetett. Aztán azt mondta:

- Ide figyelj örmény! Ha behajlítod a karomat, megkapod a böröket ingyen. Ha

nem hajlítod be, fizeted a kétszeresét annak, amit ígértél! Jó lesz?

Híres erös ember volt a báró, tudtuk azt az egész környéken. De én sem voltam

nyápic gyerek, s tíz évvel fiatalabb a bárónál. Jó lesz, mondottam, mert

kiszámítottam hirtelenében, hogy ha kétszeresét is kell fizessem annak, amit

ígértem, akkor sem maradok veszteségben. Na gyere, mondotta a báró és

kinyújtotta a karját. Levettem a bekecsemet. Aztán megmarkoltam egyik kezemmel

a báró csuklóját, másik kezemmel a karját, könyökön fölül. Nekifohászkodtam

minden erömmel. Talán öt percig is elhuzakodtunk ott a folyosón, de nem tudtam

behajlítani a karját.

- Nem megy - mondottam -, kifizetem a kétszeres árat. De ha birkózásra kerülne

a sor, mégis csak odateremteném a báró urat.

- Gondolod? - kérdezte és kacagott hozzá.

- Hát idefigyelj, örmény! Ha lefektetsz a földre, neked adom ezt az aranyórát!

S kivette a zsebéböl ezt az órát ni, amelyik itt van most a kezemben. Kivette

és letette az asztalra. Aztán ledobta magáról a kiskabátot is, és fölgyürte az

inge ujját.

- No gyere hát, örmény!

Azt persze nem tudta a báró, hogy én azelött három esztendeig birkózólegény

voltam egy vándorcirkuszosnál, aki megtanított sok mindenféle ravasz fogásra,

hogy miképpen kell földre tenni a legerösebb mészároslegényt is. Egymásnak

mentünk hát. Nem volt könnyü dolgom a báróval, az igaz. Mert erösebb volt

sokkal, mint én. Úgy állt a lábán, mint valami tölgyfa. De egy cirkuszbeli

fogással földre tettem mégis.

Tudod, én gyerekkoromban sokat birkóztam úri gyerekekkel. A jegyzöék fiával, a

doktorék fiával és ilyenekkel. De azok mindig megharagudtak, ha földhöz vágtam

öket. Különösen a szüleik. Azt hittem elöször, hogy a báró is megharagszik,

mert mégis csak báró volt, s én egy senki örménylegény, s a birkózás is ott

folyt a cselédek szeme elött. De ez a báró, fiam, nem csak báró volt. Ez ember

is volt, amilyen kevés van több. Fölkelt a földröl, s a vállamra vert.

- Jól van fiam - mondotta -, ezt ügyesen csináltad. Te vagy az elsö ember, aki

a birkózásban a földre tett. Itt az aranyóra, fogjad. S ti pedig - fordult a

cselédek felé -, adjatok bort ennek az embernek, s úgy vendégeljétek meg, hogy

énekelve menjen haza innét!

Azzal kezembe tette az aranyórát, éppen ezt, amelyik itt van most újra a

kezemben. Megnéztem, és láttam rajta az írást és a bárói koronát, és azt

mondtam: engedelmet kérek, méltóságos báró úr, tessék már ezt visszavenni

tölem, mert nem való ez az én kezembe. Elöször is, mert tisztességes kereskedö

meg sem veszi tölem, azt hiszi, hogy loptam. Másodszor meg, alighanem kedves

emléke ez a báró úrnak, talán a méltóságos apjaurától való, vagy mit tudom én.

Tessék ide adni nekem a böröket azon az áron, amit kínáltam értök, s rendben

leszünk.

A báró rám nézett, aztán visszavette az órát. Derék ember vagy, örmény,

mondotta, ez az óra valóban emlék apámtól. De nem

károsodhatsz azért. Eredj az istállóba, s válassz ki magadnak az óra helyett

egy lovat. Amelyik megtetszik neked, azt. A rókaböröket pedig megkapod ingyen.

Most pedig gyere, megisszuk a vásárra az áldomást. Azzal bort hozatott a báró

és koccintott velem. Aztán az inassal együtt kimentem az istállóba, és

kiválasztottam a báró pompás Fehér lovai közül egy takaros, szelíd kancát. A

báró kijött, megnézte, azt mondta, hogy jól választottam. Aztán fölrakatta a

rókaböröket s ráadásul egy kis hordó bort is. Hát így volt ez, látod. Így

mentem el a bárótól harminc esztendövel ezelött. És most újra itt van a

kezemben ez az óra...

Így mondta el az örmény a dolgot az órával és a báróval. Aztán sóhajtott,

fölállt, odajött hozzám és letette az órát elém az asztalra. - Itt van -

mondotta -, vidd vissza a bárónak és mondd meg

neki, hogy most mind a kettönket földhöz vágott valaki más, s ezért az a régi

börös örmény ma megfizeti neki annak a bizonyos kancának az árát. Tizennégy

esztendeig húzta a szekeremet az a kanca, mondd meg neki, és soha semmi bajom

nem volt vele. És most eljött az ideje, hogy megfizessem az árát. Mert a

birkózás annak idején tréfa volt csak és játék. De ez a mostani már nem játék

és nem tréfa többé, és ezért a börös örmény ma el akar számolni becsületesen a

kancáról és a huszonhat rókabörröl, amit harminc évvel ezelött ingyen vitt el.

Az órát pedig vidd vissza, fiam, s mondd, hogy az emlékek ma fontosabbak, mint

valaha is, ezt üzeni az a hajdani börös örmény.

Aztán megtömött egy átalvetöt élelemmel és két csergepokrócot is adott, és

megbeszéltük, hogy minden héten egyszer eljövök és fölviszek egy átalvetöt a

bárónak, a kanca és a börök árában. Mikor fönt Ciba-pojánon elmondtam az öreg

bárónak, amit az örmény üzent, félrefordította a fejét, és láttam, hogy egy

könnycseppet törült le a szempillájáról. Aztán elvette az órát és sokáig nézte,

mielött a zsebébe dugta volna.

- Bizony - sóhajtotta -, az emlékek ma fontosabbak, mint valaha. Nekünk. De ha

mi már nem leszünk...?

A sztinaház elött álltunk, a hóban. Hirtelen kinyílt az ajtó, és a küszöbön

megjelent a doktorkisasszony.

- Találkoztál a völegényemmel?

Nem tudom, mi okozta, talán a doktorkisasszony szeméböl

sugárzott át belém valami, talán a meghatottság adta a számba a szót. De én azt

feleltem: igen.

A kisasszony egy ugrással mellettem volt és görcsösen markolt belém.

- Mit mondott? Mit üzent? Elmondtál neki mindent? Beszélj, ember, beszélj!

- Elmondtam neki mindent - feleltem, de zavar fojtogatta a torkomat, mert nem

szoktam volt a hazudozáshoz, és éreztem, hogy vörösödik az arcom. Kisasszony

csak fogta a karomat és szorította.

- És mit üzent? Mondd! Mondd már! Mikor jön értem?

- Ha eljön az idö - feleltem -, azt üzente a föhadnagy úr, hogy ha majd eljön

az idö...

Eleresztette a karomat és fölnézett az égre.

- Ha eljön az idö... - ismételte áhítatosan a szavakat, akárha imádkozott

volna, s a szemében bánat és boldogság volt, s az arca, mint a szenteké a

templomi képeken.

A báró rám nézett, aztán megfogtuk a holmit, amit hoztam, és bevittük együtt a

házba. Mikor elbúcsúztam töle, hosszasan szorította a kezemet, és úgy éreztem,

mintha mondani akart volna valamit. De a szája néma volt, csak a szeme beszélt.

A kisasszony még mindig ott állt a ház elött a hóban, ég felé fordult arccal,

és úgy mozgott a szája, mint aki hang nélkül beszél valakivel. Köszönésemet nem

is hallotta meg. A tisztáson mentem már, amikor hallottam még, hogy a báró

odaszólt hozzá.

- Jöjjön be, kislány. Megfázik kint a hóban.

Aztán hallottam a kisasszony hangját, ahogy lelkesen mondta, mint a gyermek,

aki cifra játékszert kapott és örvend neki.

- Találkozott vele! És üzenetet hozott töle! Üzenetet kaptam! Másnap este

sötétedéskor, mikor éppen utoljára jártam körül a kemencéket, hótalpak zaját

hallottam közeledni föntröl. A báró volt. Egy börtokba csomagolt puskát hozott

és egy faládikát.

- Fogadd el, fiam, ezt a puskát tölem - mondotta.

- Sok-sok éven át vadásztam vele. De már nincs

szükségem rá, a ládában töltények

vannak hozzá, jó ideig elég lesz neked.

Finom úri puska volt, kétcsövü. Egyik csöve golyós, másik sörétes. Nem is

várta, hogy megköszönjem. Csak letette elém a puskát és a töltényes ládikát,

azzal megfordult, s már ment is a hótalpakon vissza.

Így jutottam puskához megint. Nagyszerü puska volt. Két-háromszáz lépésröl

lefektette a szarvastehenet. Jól éltem megint. Volt hús böven s hamarosan

nyestbör is került. Vadászurak nem

voltak többé, s vadörök sem, akiktöl félhettem volna, s így amikor csak

lehetett, jártam a gerincet vad után. Szállítottam a húst le az örménynek.

Egyszer aztán eszembe jutott, hogy mit mondott volt öcsém: a népi demokráciában

mindenkinek jussa van fegyverhez és vadászathoz. Egy vasárnap elhatároztam,

hogy hasznomra fordítom legalább egyszer ezt a népi demokráciát, és írást

szerzek öcsémtöl a puska mellé.

Gyertyaszentelö utáni vasárnap volt ez. Vakítva tüzött a nap, s az erdö

zúzmarája szikrázott a fényben. A hó csikorgott és kék, fagyott pára takarta a

hegyeket. Mikor leértem, éppen harangoztak. Az emberek vasárnapra öltözve

haladtak a templom felé. Nekem nem volt vasárnapi ruhám, s ezért kissé

restelltem is magamat, de aztán láttam, hogy itt-ott akadnak közöttük

olyanformájú emberek is, mint én, akiken szakadozott volt és szennyes a ruha, s

azok is a templom felé mentek. Eszembe jutott, hogy milyen régen is voltam

utoljára templomban, és elfogott a vágy, hogy ott álljak újra a szép, magos és

tiszta palotában a többi emberek között, és érezzem azt a tiszta és szép

nyugalmat, ami az Úristen közelében száll alá az emberre. Bementem én is a

templomba és megálltam hátul, ahol nem láthatták annyira rongyos gúnyámat. Szép

volt hallani megint az orgonát és az éneket, és eszembe jutottak ettöl a régi

szép idök, mikor még nem voltam egyedül, és nem kellett hátul megálljak, ha

templomba jöttem.

Aztán beszélni kezdett a pap, és az ördögröl beszélt, aki a földön uralkodik és

tetszetös gúnyát ölt magára, hogy az emberek ne ismerjék föl, ha közéjök

megyen. Az ördög megtanulta a szép szavakat is, mondotta a pap, beszél békéröl,

igazságról, testvériségröl, hogy megtévessze ezzel az embereket. De amikor

békét mond, gyilkosságra gondol, és amikor testvériséget mond, akkor a

fegyverek uralmára gondol, és amikor igazságról beszél, a maga önzését érti

alatta. És jaj lesz ennek a világnak, mondotta a pap, ha az emberek nem ismerik

föl idejében az ördögöt, és nem tudják megkülönböztetni a szabadságot a

bosszúvágytól, a békét az elnyomástól, és az igazságot a gyülölettöl. Jaj lesz

ennek a világnak, mert Isten megsokalja a bünöket és tüzet küld erre a világra,

és büntetö angyalokat küld, és elpusztul a földön minden város és minden falu,

és ez lészen az ítéletnek napja. S ha azt hiszik a kevélykedök és a hitetlenek,

hogy az ök kevélykedésök és hitetlenségök örökkévaló lesz, úgy keservesen

csalódnak majd, és ha azt

hiszik a gonoszkodók, hogy az ök gonoszkodásaik nyomán ízletes gyümölcsök

teremnek, akkor keservesen meglakolnak tudatlanságokért, mert Isten mindenkit

megítél a maga érdeme szerint. Ezeket mondotta a pap. És végül azt mondotta:

eridjetek haza a ti házaitokba, s dicsérjétek az Istent. És ha láttok történni

olyan dolgokat, amik értelmetlenek elöttetek, gondoljatok arra: Isten él, és

övé minden ország és minden hatalom... Ámen.

Így beszélt a pap, s nekem jól esett hallgatnom a szavát, és hallgatnom utána

megint az orgonát és az éneket, és éreztem azt, hogy akik ott együtt vagyunk,

valamiképpen összetartozunk. Aztán kimentem a templomból és egyenesen a házhoz

mentem, amelyikben öcsém lakott volt. Sok embert találtam elötte. S két csendör

akkor hozta ki öcsémet vasra verve a házból, s mögötte sírva tördelte kezeit a

kis ukrán asszony. Öcsémnek vér folyt az orrából és az arca dagadt volt. De

mikor a tornác lépcsöjéhez ért, megállt, és a csendörök közül odakiáltott az

emberekhez, akik cso-

portba verödve álltak az udvaron.

- Nem igaz, hogy szabotáltam, emberek! Csak a község erdejét védtem! Mert ami a

községé, az nem az államé!

Az egyik csendör puskájával hátbavágta öcsémet, hogy elöreesett, és legurult a

lépcsön az udvarra. Az asszony fölsikoltott és oda akart rohanni hozzá, de a

másik csendör hasba rúgta. Az emberek az udvaron fölmordultak. Ekkor a két

csendör rászögezte puskáját az emberekre és reájok ordítottak:

- Takarodjék mindenki haza! Mars!

És az egyik az emberek feje fölött belelött a levegöbe. Szó nélkül és sötét

arccal húzódtak el onnan az ácsorgók, és nekem eszembe jutott, amit a pap

mondott: ha láttok történni olyan dolgokat, amik érthetetlenek elöttetek,

gondoljatok arra, hogy él az Isten...

Meglapultam egy kazal mellett és vártam, amíg a csendörök elvitték öcsémet.

Aztán fölmentem a házba. Az asszony a tornácon ült és sírt. Fogta a hasát és

sírt, és láttam, hogy gyermeket vár megint.

- Nagyon megrúgott? - kérdeztem és fölemeltem a földröl -, fáj?

- Bozse moj, bozse moj - nyöszörgött szegényke - sohase viszszajön, sohase!

Próbáltam megmagyarázni neki, hogy ne féltse öcsémet, mert akármit is tett,

olyasmit mégsem követett el, hogy megöljék miat-

ta. De ö csak sírt és verte magát a földhöz, és egyre azt nyöszörögte, hogy ö

tudja, mert ö ukrán, ö már ismeri ezt. Akit az enkávédé elvisz, az nem jön

vissza soha.

Öcsém felesége azon az éjszakán halott gyermeket hozott a világra. Csak ketten

voltunk vele a házban: a bába, meg én. Reggel, az asszony jóformán még magához

nem tért, újra jött két csendör és egy lapos sipkás is velök, akit komiszárnak

szólítottak. Ráordítottak az öcsém feleségére, hogy tíz perc alatt költözzék ki

a házból, mert új bírót hoznak a faluba. Kértem öket, hogy bár egy napot

engedjenek neki, amíg megerösödik kissé.

A komiszár végignézett rajtam, és megkérdezte, hogy ki vagyok. Megmondtam, hogy

a sógora vagyok az asszonynak.

- Mutasd a papírjaidat - mordult rám a komiszár -, a leszerelési iratodat és a

megbízhatósági igazolást!

- Bent vannak a másik szobában - feleltem - hozom öket. Átmentem a tiszta

szobába és az ajtót betettem magam mögött. Aztán halkan kinyitottam az ablakot

és kimásztam rajta.

Következö éjszaka lementem a faluba és megtudtam a bábától, hogy öcsém

feleségét még azon nyomban kidobták a házból, és semmit sem vihetett el

magával. És hogy a szomszéd istállójában fekszik és járni sem tud, annyira

odavan. Elsö gondolatom Julika volt. Nem égett már lámpa bent, amikor

megkocogtattam az ablakát. Egy férfihang mordult bentröl.

- Ki az? - Megismertem az öreg Durdukás hangját. - Eresszen be -mondottam -, én

vagyok. Beeresztett a konyhába.

Julika ott didergett egy ingben. Lámpát nem gyújtottak, csak a tüzet szították

föl, hogy látni lehessen valamit.

- Mit akarsz? - kérdezte az öreg Durdukás. Elmondtam neki a dolgot öcsém

feleségével.

- Dögöljön meg - mordult rám az öreg -, dögöljön meg öcséd is, a büdös

kommunista. Úgy kell neki. Ő záratott be engem s a fiamat. A fiam még ma is ott

szenved valahol Oroszországban. Ha akkor nem voltunk sógorok, most se vagyunk!

Julika a falnak támaszkodott és sírt. Én meg fejembe nyomtam a kucsmát, és azt

se mondtam Durdukásnak, hogy jóéjszakát, amikor kiléptem az ajtón.

Az ukrán asszony három napra rá meghalt. Kicsi Jóska, öcsém fia, aki nagy

Sztálin után kapta a nevét, ott maradt az emberek

nyakán, akiknek a pajtájában az asszony meghalt. Löttem egy özet és levittem

éjszaka annak az embernek.

- Ide figyelj - mondottam -, gondozd a gyereket, s hozok ilyesmit máskor is.

Az ember csavargatta a nyakát, aztán vállat vont. - Egy éves elmúlt a kis

féreg, talán megmarad.

Attól kezdve még jobban óvakodtam a falutól. Az örményhez is csak esténként

jártam le, amikor sötét volt már. Úgy éreztem magamat, mint aki nem

tartozom az emberekhez és nem tartozom senkihez. Mint aki kívül állok a

törvényen, akár a kóborló farkas, mert nincsenek meg a papírjaim, amelyikek

által ember lehetnék. Bántam már, hogy annak idején nem mentem le még egyszer

öcsémhez, hogy legalább a leigazolást megkaphattam volna töle, arról, hogy nem

vagyok sem gonosztevö, sem háborús bünös. De az új bíróhoz már nem mehettem.

Elöször, mert nem is volt a környékünkröl való s így nem ismerhetett, nekem

pedig még mindig csak a régi katonai írásaim voltak meg, azok szerint pedig

hadifogságban lett volna a helyem. Másodszor pedig azért sem mentem le hozzá,

mert féltem, hogy olyant talál mondani nekem, amitöl megütöm, s ebböl csak még

nagyobb baj keletkezett volna. Maradtam hát fönt a hegyen, csúsztattam az

örmény szenét le a Maroshoz és vadásztam. Esténként, ha nagyon egyedül éreztem

magamat, fölmentem a Cibára az öreg báróhoz, és ültünk hármasban a tüz mellett,

és az öreg báró mesélt a régi idökröl, a kisasszony pedig a völegényéröl, és

egy kicsit olyan volt ez, mintha álmodtunk volna, én is, ök is.

Aztán lassan tavaszodni kezdett. Lent barkáikat hányták a mogyorók, s a

hegyekröl zavaros áradással jött lefelé a hólé. Két kemence szenet

lecsúsztattam rendre, s már csak egy volt hátra. Azt kezdtem bontani éppen egy

reggel, amikor egyszerre csak elöbújt a fák közül három fegyveres ember.

Eloldalogni már nem volt idö, hát tettem magam, mint akit nem érdekel az ök

jövetelük. Egyenest odajöttek hozzám. Géppisztoly volt mindegyiknél s gumibot.

Civilruhájukon vörös karszalagot viseltek, s fejükön valami furcsa, lapos sipka

volt.

- Mit csinálsz itt? - mordult reám az egyik, románul. Rátámaszkodtam a

csákányra, s úgy feleltem neki.

- Ejszen, hogy bontom a szenet. - Szénégetö vagy?

- Nem is miniszter.

- Mi bajod van a miniszterekkel, mi? - ordított erre reám egy másik, s a három

ember körém gyült, szorosan.

- Nekem semmi.

- Mutasd a papírjaidat!

Ekkor már tudtam, hogy baj lesz. A kalibához nem akartam vinni öket, hogy meg

ne leljék a puskát.

- Otthon vannak a papírjaim - hazudtam. - Hol?

- Fileházán.

- Fileházi vagy? - Igen.

Azért mondtam ezt, mert gondoltam, hogy ha magukkal is visznek, odáig csak

megmentödöm tölük valahogy.

A három karszalagos összenézett, aztán az egyik elövett egy bilincset.

- Nyújtsd ide a kezedet. Ettöl megijedtem.

- Mit akar velem? - kérdeztem és léptem egyet hátra.

- A kezedet! - ordította az, akinél a lánc volt, egy másik pedig szó nélkül

mögém lépett és öklével fejbe ütött. Megtántorodtam az ütéstöl, mert

készületlenül ért.

- Miért ütött meg? - kérdeztem, és éreztem, hogy fejembe szállt a vér.

- Még kérdemi mered? Add ide a kezedet!

- Nem loptam és nem öltem, hogy megkötözzenek! - mondottam nekik.

Erre reám jöttek mind a hárman. Bitang bujkáló reakciósnak szidtak és addig

ütöttek, amíg leestem a földre. Még ott is rugdostak és tapostak a csizmáikkal.

Aztán hátrakötözték a kezeimet, és mennem kellett velük a kalibához. Ott

meglelték a puskát és a töltényeket.

- Ugy, fegyvert is rejtegetsz! - ordították és nagyokat ütöttek reám a

gumibotokkal.

- Kik a társaid?

- Nincsenek társaim. Újra kaptam nehányat. - Ne hazudj!

- Nem hazudok.

Tovább vertek.

- Jobb, ha megmondod, mert úgyis megleljük öket! Embervadászat van ma a

havason!

Már nem is szóltam, csak a vért köptem a szemük közé. Egy idö múlva abbahagyták

a verést, és fölrángattak a földröl.

- Lábra! Mozdulj! - ordítottak reám, s azzal taszigálni kezdtek az üveren

fölfelé. Fönt a plájon már várt reájok három másik.

- Fogtatok madarat? - kérdezték vigyorogva. - Akkor ihatunk egyet. Üveget

vettek elö a tarsolyukból és kézröl-kézre adták. Én néhány lépéssel távolabb

maradtam, és arra gondoltam, hogy magamon már nem tudok segíteni semmiképpen,

de talán a báró s a doktorkisasszony még megúszhatják. Azzal megszívtam a

tüdömet levegövel s a Ciba felé fordulva kurjantozni kezdtem.

- Baj van, héj! Csendörök járnak, héj! Baj van, héj! Csendörök járnak, héj!

Mire a fickók magukhoz tértek, már a hangomat nem érhették utol.

Az ott szállott a patakok és a gerincek fölött, és fölverte a hegyek

békességét. Hogy egy rakás fogamat kivertek utána a csizmájok sarkával, az már

semmit sem segített rajtok.

Hatvan olyan géppisztolyos és gumibotos csirkefogó fésülte végig a hegyeinket

azon a napon, de rajtam kívül csak egy vén siket cigányt fogtak, aki teknönek

való nyárfákat keresett. Olyan mérgesek voltak, hogy délkor már azt hittem,

hogy agyonlönek. Megpróbáltak azok velem mindent, hogy kiszedjék belölem, kinek

szólott a kiáltásom. Még tüzes fával is bökdöstek. Káromkodtam én úgy, hogy

hasadt meg fölöttem az ég, és szidtam az anyjuk keserves mindenségit, amíg csak

egy hangot ki tudott adni a szám. De egyebet nem tudtak meg tölem, semmit. Hogy

miképpen érkeztünk le a faluig, azt már nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy

sziklától szikláig gurultam a hegyoldalon lefelé, és mindenütt, ahol

megakadtam, rúgtak egyet belém. A végén belöktek egy pincébe és reám zárták az

ajtót.

Nincs miért hosszasan meséljek mindarról, amit velem elkövettek, mialatt

börtönröl-börtönre hurcoltak és kihallgatástól kihallgatásig gyötörtek. Én nem

felejtem el, s Isten is tud róla. A vége az volt, hogy elítéltek hat esztendei

kényszermunkára, mint a nép ellenségét. Akkor bekerültem egy sóbányába, és

likban éltem, akár

a vakond, s fejtettem a sót. Mellettem egy szegény öregember dolgozott, aki

elsö nap megkérdezte tölem, mikor oda kerültem:

- Maga mi volt?

- Én szénégetö - feleltem -, s hát maga? - Én altábornagy.

Az öreg altábornagyon kívül volt még a bandámban egy lódoktor, egy

csendörörmester, egy állomásfönök, egy fazekaslegény, egy törvényszéki bíró,

egy irodaszolga és egy mészáros. Legjobb dolga közöttünk a mészárosnak volt,

mert öt csak két évre ítélték el, amiért annak idején húst szállított a

németeknek. Abból is egy már letelt, s kiszámította, hogy ha minden jól halad,

marad tizenegy foga mire kiszabadul, és ez elég ahhoz, hogy paprikás szalonnát

ehessék az ember.

Nyár elején kerültem oda, de csak öszig bírtam ki. Egy esös októberi éjszakán

szerencsés kézzel agyonütöttem egy ört, annak a pisztolyával lelöttem két

másikat, s a csendörörmesterrel, meg a fazekaslegénnyel együtt kereket

oldottam. Vittük volna a többit is, de a mészáros nem akart kockáztatni semmit,

a másikok pedig féltek. Egyedül az öreg altábornagy tartott még velünk, de csak

az elsö drótkerítésig tudott jönni, ott összeesett a gyöngeségtöl. Egy darabig

vittem a hátamon, de kért, hogy hagyjam ott, mert ö már amúgy sem való erre a

fölfordult világra, s legalább annyi hasznosat tehessen még, hogy a mi

menekülésünket fedezze. Az egyik ör pisztolyát ott hagytuk neki. Amikor a nagy

falakon másztunk keresztül, hallottuk, hogy lövöldözni kezdett az utánunk

szaladókra. De aztán megszólalt két géppisztoly, s mire a sorozatnak vége volt,

már nem lövöldözött többet. De akkor mi már túl voltunk a falon.

A csendörörmester és a fazekaslegény hamarosan elváltak tölem. Ők azt mondták,

hogy nem maradnak az országban, hanem igyekeznek mentöl elöbb olyan földre

jutni, ahol az emberek szabadon élhetnek. Én pedig vettem hazafelé az irányt,

neki a hegyeknek. Még le sem hullt az elsö hó odafönt, s már a Korbulyban

voltam megint. Útközben szereztem magamnak egy orosz katonapuskát is, meg egy

hátizsákot. Egy orosztól vettem el ezeket, akivel a hegyek lábánál találkoztam.

Egy hajnalban történt. Bozótos árok mentén haladtam fölfelé. A szürkületben nem

tudtam kivenni, hogy micsoda, de láttam, hogy puska van keresztbe fektetve a

karján. Talán ötven lépésre

lehettünk egymástól, amikor észrevettem. Ő már látott engem, mert arcát felém

fordította. "Vadász" gondoltam, és mentem tovább, egyenesen neki az embernek,

mert arra vitt az ösvény.

Orosz katona volt. Alacsony, zömök, ferdeszemü fickó. Mikor melléje értem,

intett, hogy álljak meg. Aztán ujjával a kukoricás felé mutatott. Megértettem,

hogy mit akar, és megálltam. Nagy tábla kukoricás volt alattunk, és valahol a

közepe táján hallani lehetett a szarvasokat. Jó szelünk volt. Intettem az

orosznak és mutogattam a kezemmel, hogy megkerülöm a szarvasokat és az árok

felé terelem öket. Megértett, mert bólintott a fejével, és én megindultam.

Széles körben a szarvasok alá kerültem. A szél most fújt feléjök, és csakhamar

hallottam is egy tehenet riasztani. Aztán az egész csorda megindult csörtetve

az árok felé.

Nemsokára egy lövés csattant, és kis idö múlva még egy. Mikor odaértem, az

orosz már a szarvasbika mellett guggolt és az agancsát nézegette, gyönge tízes

volt. Vigyorogva emelkedett föl, amikor meglátott, és veregetni kezdte a

vállamat. Majd adott egy csomag dohányt és megkínált egy korty vodkával, a

kulacsból. Nem értettem a szavait, amiket mondott, de láttam a szeme

csillogásából, hogy jó ember és örvend a bikának. Aztán megmutattam neki, hogy

miképpen kell levágni a bika fejét, és próbáltam megmagyarázni azt is, hogy az

agancsot hol kell lefürészelni és hogyan kell kifözni. Lelkesen bólogatott

hozzá, aztán letette a puskáját és a hátizsákját és nekikezdtünk a nyúzásnak.

Értett hozzá, és láttam, hogy nincs szüksége a segítségemre. Így aztán

abbahagytam a dolgot, fölvettem a földröl a puskáját és a hátizsákját.

Még nevetett, amikor látta, hogy kezemben tartom a puskáját és én

visszanevettem rá. Mikor fölszíjaztam magamra a hátizsákját, kezdett

elkomolyodni. Végül vállamra löktem a puskát és intettem neki a kezemmel, mint

amikor elbúcsúzik az ember. Erre felugrott a szarvas mellöl és reám bámult.

Kezében ott volt a kés és a hegyét felém fordította, mintha reám akarna ugrani.

Erre én is levettem a vállamról a puskát és a csövét reá szögeztem. Néhány

pillanatig néztük így egymást. Aztán az orosz leeresztette a kezét, amelyikben

a kés volt, sóhajtott és néhányszor megvonogatta a vállát. Ugyanezt tettem én

is. Sóhajtottam és vonogattam a vállamat. Végül is intett a kezével.

- Davaj, davaj - mondta szinte türelmetlenül, és az erdö felé mutatott, hogy

menjek már. Hát így jutottam hozzá a puskához.

A Korbulyban még úgy találtam a harmadik kemencét, ahogy annak idején ott

hagytam volt. Még a csákányom is ott hevert, rozsdásan, a megkezdett bontásnál.

Állt a kaliba is, még a dúlás nyoma is látszott benne, amit akkor követtek el,

amikor meglelték a puskámat. Újra gyújtottam egy tüzet elötte, de most már úgy

ültem le, hogy mellettem volt a fegyver. És azt mondottam magamnak, hogy most

már lelövöm, akárki is közeledjék felém, mert még egyszer nem hagyom megkötözni

a kezeimet.

Aztán ültem a tüz mellett és gondolkoztam. Másnap reggel tovább mentem. Tova

fönt a Butka sziklái között tudtam egy barlangot, amit csak egyetlenegy nyomon

lehetett megközelíteni, s olyan sziklagörgeteg, fenyösürüség és széltörés vette

körül, hogy ember azon át nem mehetett. Oda húzódtam föl. Még aznap

berendezkedtem a barlangban, ahogy lehetett. Fekhelyet készítettem

fenyöbojtból, a bejárat elé kövekböl építettem egy kis tüzhelyet. A barlang

nagy volt és száraz. Estig elrendezkedtem benne, s akkor elindultam le a

völgybe, hogy megnézzem, mi van az emberekkel.

Csillagtalan éjszaka volt, az égen felhök lapultak. A füzesnél átgázoltam a

Maroson. Sötéten hallgatott a malom. Kutya sem ugatott, amikor a nagy üres

udvaron keresztül mentem. Megkocogtattam az örmény ablakát. Nem gyújtott

világot senki. Ujra kocogtam. Aztán az ajtóhoz kerültem. Zárva volt az is.

Dörömböltem rajta egy darabig, de hiába. Akkor otthagytam a malmot. Még mindig

sötét éjszaka volt, mikor a gyaloglástól fáradtan megérkeztem a Durdukásék

házához. Sokáig kellett zörgessek ott is, amíg megmozdult bent valaki.

- Ki van ott? - kérdezte egy ijedt hang, és megismertem a sógorom hangját.

- Nyisd ki - feleltem -, én vagyok itt.

Valaki kinyitotta a konyhaajtót, de lámpát nem gyújtott. Csakugyan a sógor

volt.

- Te vagy? - kérdezte fojtottan. - Én.

Gondosan bezárta mögöttem az ajtót, aztán tüzet szított a kemencében.

- Lámpát nem gyújtasz?

- Nem jó - morogta a sógor.

A tüz lángjánál megnéztem. Sovány volt és gyürött arcú.

- Mikor kerültél vissza? - Két hónapja. És te?

- Ma.

Egy ideig nem szólott, csak a tüzzel bajlódott.

- Jól elintéztek minket - sóhajtotta, amikor fölemelkedett a kemence mellöl.

- Julika? - kérdeztem. - Alszik.

A gyerek beteg volt és néhány éjszaka virrasztania kellett... Rábámultam.

- Gyerek?

- Öcséd fia, a Jóska - felelte Durdukás, és elfordította a fejét. A szoba felöli

ajtó félénken megnyílt, és az öregember dugta be rajta a fejét. Amikor

megismert, bejött egészen.

- Azt hittem, valami baj van megint - vacogta, és a lángok világánál is láttam,

hogy milyen fehér az arca és milyen öreg.

- S te honnan kerülsz elö? - Sóbányából.

- Az rossz - morogta -, de van annál rosszabb is.

A sógor ételt vett elö, és letette elém az asztalra. Nekiláttam nyomban, mert

aznap még nem volt étel a számban. Öreg Durdukás az ablakhoz ment és összehúzta

a vászonfüggönyt.

- Soha sem lehet tudni - mondotta -, hogy mikor leskelödik valaki.

- Komiszár van a faluban - magyarázta a sógor -, és az emberek igyekeznek

ártani egymásnak, hogy jóban lehessenek vele.

- Orosz? - kérdeztem.

- Nem. Zsidó. Mármarosból hozták ide. Szegeket ver az emberek körme alá, és a

sebeket behinti sóval. A fehérnépeknek gyertyával égeti a mellüket, ha nem

akarják azt mondani, ami kell.

- Mi lesz ebböl? - kérdeztem.

- A világ vége - felelte öreg Durdukás és sóhajtott.

- Az amerikaiak nem hagyhatják ezt így - mondotta a sógor -, ök csinálták, hogy

az oroszok kezére kerültünk, de kikötötték, hogy szabadság legyen. Nem

hagyhatják ezt így. S ök erösebbek, mint az oroszok.

Megettem az ételt, aztán fölálltam. Kint haloványodni kezdett már a sötétség.

- Az örmény - mondtam -, aki az ilvai malomban lakott. Nem tudtok róla valamit?

A két Durdukás összenézett.

- Agyonlötték - felelte az öreg. - Államosították a malmot s ö elrontotta a

gépeket. Erre agyonlötték.

Nem szóltam semmit, de egyszerre szüknek éreztem magam körül a szobát, a házat,

a falut, az egész világot.

- Tudtok adni egy kenyeret? Többet aztán nem jövök, sokáig. A sógor kenyeret

tett a hátizsákomba és vágott hozzá egy darab szalonnát is.

- Jobb is, ha nem mutatkozol - morogta az öreg -, az ember még éjszaka sem

tudhatja...

A másik szobában felsírt egy gyerek, és én tudtam, hogy ez az öcsém fia, aki

Sztálin nevét viseli emlékül, és belémdöbbent hirtelen, hogy milyen kergült is

ez a világ. Fejembe nyomtam a kalapomat.

- Julikának mondjátok meg, hogy itt voltam... egyebet ne mondjatok semmit.

Aztán mentem. Kint cseperegni kezdett az esö. Mire az erdöt elértem, már esett.

Sürü, aprószemü esö verte a világot, s a felhök a hegyekre ültek és rájok

súlyosodtak, akár az élet.

Két napon keresztül ültem a barlang szájában a tüznél és kint esett az esö, és

én gondolkoztam azon, hogy mit tehetnék. Szenet nincs kinek égessek, munkába

nem mehetek, mert elfognak és visszavisznek a sóbányába. Két napig töprengtem

ezeken, s azalatt kifogyott a kenyér meg a szalonna, amit Durdukáséktól kaptam.

Akkor elindultam és lent az egyik üverben löttem egy özet. Fölvittem,

megnyúztam. Két napig ültem újra a barlang szájában a tüznél, és ettem az

özhúst, magában. Az esö még egyre esett. Harmadik nap megundorodtam a hústól,

és beláttam, hogy egyéb is kell az embernek. És elhatároztam, hogy megkeresem

az öreg bárót a Cibában, s megkérdezem töle, hogy mit egyek.

Délben indultam el. Ez a hatodik napon volt, hogy visszatértem a hegyekbe. De a

Ciba-pojánon nem volt sztinaház többé. Csak egy nyirkos, keserüszagú, szürke

hamufolt. Olyan, amilyen a Belcsujban is volt már egy, s amelyik miatt a

Belcsujt messzi elkerültem. Álltam a fölperzselt sztinaház elött, és azon

gondolkoztam, hogy vajon mi történhetett az öreg báróval meg a doktor

kisasszonnyal? Talán mégis meglelték öket? Elfogták, megkínozták, talán meg is

ölték? Álltam a nagy rakás hamu elött az esöben, és

arra gondoltam, hogy ezentúl nemcsak a Belcsujt, de a Cibát is kerülnöm kell.

És arra gondoltam, hogy becsületes ember nem való már erre a világra, csak

olyan való, aki vadállat, aki úgy él, mint a vadállatok. Szürkületig álltam ott

a Ciba pojánon, a hajdani sztinaház romjai elött. Börig ázott közben a ruhám,

és én megteltem vad keserüséggel. S akkor rántottam egyet a puskaszíjamon és

elindultam lefelé. És csikorgó foggal azt mondtam az esöbe temetett világnak:

csakazért sem pusztulok még el! Elhatároztam,

hogy rabló leszek, mert egyéb mesterséget nem ad már nekem ez az új népi

demokráciás ország.

Leereszkedtem a Maroshoz, átgázoltam a vízen, és lesbe álltam az országút

szélén, Ratosnya és Ilva között. Sötét volt már, és én keményen eltökéltem,

hogy vad leszek ezentúl és kegyetlen, mert nekem is jussom van az élethez ezen

a földön. Sokáig nem mozdult semmi az úton. Csak az esö esett. Aztán nagy

késöre egy szekeret hallottam zörögni Ilva felöl.

Olyan izgalom vett hirtelen eröt rajtam, hogy reszketni kezdtem. Hiába

próbáltam a háborúra gondolni, hiába magyaráztam magamnak, hogy emberekre

löttem ott is; nem használt semmit. Ez nem háború volt. Ez más volt. Gonosz és

szégyenteljes dolog, és én szerettem volna elszaladni onnan, be a hegyek közé,

és soha többé nem kerülni emberek elé. De a szekér közeledett a sötétben, és én

éreztem, hogy meg kell tegyem. Meg kell tegyem, mert nincs más út a számomra.

Meg kell tegyem, mert különben éhen halok, és ahhoz nincs jussa ennek a

világnak, hogy engem elveszítsen éhen.

Mikor a szekér odaért elém, az út közepére ugrottam és elkiáltottam magamat:

- Állj !

És a puskát rászögeztem a szekérre. A ló, amelyik a szekeret húzta, félrehökölt

ijedtében, aztán megállt. Olyan sötét volt, hogy jóformán semmit nem láttam.

Odaléptem a szekérhez, kezemben a puskával.

- Leszállni! Minden ember! Az ülésen valaki megmozdult.

- Igen kérem, igen - nyöszörögte egy ijedt asszonyi hang. Aztán ott állt

elöttem egy asszony a sötétben, és hallottam, ahogy a fogai összekoccantak a

félelemtöl. Igyekeztem tartani a hangot, azt a kemény, durva, rablóhoz illö

hangot.

- Mi van a szekérben?

- Az uram.

- Szálljon le ö is! Hé! - ordítottam a szekérre -, leszállni! Nem hallotta?

- Nem hallja - dideregte mellettem az asszony -, nincsen magánál...

- Mi van vele?

- Megverték. A komiszár, meg a csendörök. Viszem a kórházba. Éjszaka vihetem

csak, mert nappal meglássák, és nem engedik...

Úgy álltam az asszony elött néhány pillanatig, mint akinek valami a fejére

esett, és csak áll és szólani sem tud, mozdulni sem. - Tessék a pénz... -

szólalt meg újra az asszony, és egy kendöt

oldott ki a nyakából -, ennyi van csak... a kórház miatt szedtem össze ezt

is... de ha kell...

- Nem kell - mordultam az asszonyra, és a hangom vad volt és goromba, nehogy

elsírjam magamat ott elötte.

- Élelmet adjon. Ruhát.

Egy jókora batyut húzott elö onnan. - Tessék - mondotta és sóhaj tott.

- A felét megtarthatja - vicsorogtam reá. De az asszony ideadta az egészet.

- Egy sógorom van a városban, majd eszünk annál - mondta. Valami szorongatta a

torkomat, amikor átvettem töle a batyut. Az asszony újra sóhajtott.

- Nyomorúság mindenhol. Milyen ruhát adjak? Van egy pokrócom, meg ez a nagy

kendö...

- Ne adjon semmit - förmedtem reá -, üljön föl és menjen. Az asszony sóhajtott,

visszaült a szekérre, és kezébe vette a gyeplöt.

- Isten áldja... - mondotta halkan. Aztán a ló megindult, és én ott maradtam

egyedül az országúton, az elsö rablott holmival a kezemben. És az esö esett.

Reggel havazásba ment át. Havazott egész nap. Fent a Butkán megmaradt a hó és

ellepte a sziklákat, a széltörés egymásra dölt fatörzseit, a sürü fiatal

fenyöket. Egész nap a barlang szájában ültem és néztem a havazást. És arra

gondoltam folyton: rabló vagyok. Olyan, aki elveszi a másét. Aki munka nélkül

jut a kenyérhez a máséból. És arra gondoltam: ha apám eljönne a föld alól és

arcul ütne, igaza lenne neki. És ha anyám kijönne a föld alól és az

arcomba köpne, igaza lenne neki is. És arra gondoltam: milyen jó, hogy nem

kelhetnek ki a föld alól, és így megörizhetik a maguk igazát.

Estére elállt a havazás. Az ég kiderült, ragyogtak a csillagok. Késöbb feljött

a hold és megvilágította Butka hólepte szikláit és az erdöket alattam. És arra

kellett gondolnom, hogy nekem már valószínüleg soha sem lesz többé házam, és

nem ülök soha többé asszony mellett egy ház elötti padkán, hogy nézzem a

holdat. Mert aki rabló lett, annak már nem jár ház és nem jár asszony többé. És

az olyannak már csak azok az éjszakák a barátai, amelyeken nincsen hold,

csak sötétség, szél és esö.

Ki a hibás? Töprengtem magamban egész napon át és egész éjszakán keresztül - ki

felelös azért, hogy rabló lettem? Én? Vagy mi, valamennyien, akik elvesztettük

ezt a háborút, és nem tudtuk megvédeni az igazságunkat és a tisztességünket?

Vagy ök, akik megnyerték ezt a háborút, és közben megfeledkeztek az igazságról

és a tisztességröl és arról, hogy mi is emberek vagyunk? Ki követte el a hibát,

miért és hol? Vagy talán én kellett volna annak idején mégis engedelmesen

tovább meneteljek a zászlós úrral együtt a hadifogságba és türni a rabság

szégyenét és megaláztatását, mint következményét annak, hogy gyengébb voltam,

mint azok, akik megölték Anikót? Vagy ott kellett volna maradnom a sóbányában

és kaparnom a sót hat esztendön keresztül, és talán bele is pusztulnom a végén,

büntetésül azért, hogy nem álltam annak idején az öcsém mellé, és nem léptem be

a pártba, és nem lettem a község erdésze? De vajon öcsém nem ugyanazt a sót

kaparja-e most, amit én ott hagytam? Vajon ö hol követte el a hibát? S ha nem ö

és nem én, akkor vajon kicsoda? Kérdések voltak ezek, amelyek ott kavarogtak

bennem, s amelyekre nem volt sehol felelet. Reggel, napkelte elött, lövés

dördült valahol. Úgy hallatszott, mintha a Sestinából jött volna, vagy

valahonnan a Komárnyik alól. Figyeltem még egy darabig, de nem hallatszott

egyéb semmi. Mikor a nap följött, vettem a puskámat és a hátizsákomat, és

elindultam megnézni, hogy ki lött. A plájon néhány friss vaddisznócsapást

kereszteztem, egyebet semmit. Egészen Komárnyikig mentem, és akkor túl, a

Sestina üvereiben meghallottam egy baltát szólani.

Aláereszkedtem a Sestinába. Melegedett a nap, és a fenyök ágairól puffanva

hullottak alá a lucskosodó hódarabok. Lent a Sestinában embernyomokra

bukkantam. A nyomok túlról ereszkedtek be

egy patakba és egy szarvastehenet húztak alá. A víz mellett megnyúzták,

szétdarabolták, aztán a patak mellett haladtak fölfele.

Követtem a nyomokat. Nemsokára megéreztem a füst szagát is. A nyomok

fölkanyarodtak egy üverbe, és nemsokára megláttam egy düledezö kalibát, és a

kaliba elött a tüzet. Olyan régi vadászkaliba volt az, amilyeneket bögés

idejére ácsoltunk volt hajdan az uraknak. A tüz mellett egy ember

szorgoskodott. A húst vagdosta szeletekre. Háttal volt felém, és nem lehetett

erdöjáró ember, mert nem hallotta meg a közeledésemet. Alig voltam már néhány

lépésnyire töle, amikor hirtelen megfordult. Rémülten szökött föl és a fegyver

után keresett a keze. De a fegyver odébb, a kalibának támasztva állott.

- Adjon Isten - köszöntem reá az emberre -, nem kell megijedni.

- Erdöör maga - kérdezte gyanakodva -, vagy ilyesmi? - Nem - feleltem -, rabló

vagyok.

Szemmel láthatólag megnyugodott ettöl, mert sóhajtott és újra a húst kezdte

nézegetni. Fiatal ember volt és nem paraszt-forma. Szakadozó úrigúnyát viselt,

és a pantalló szárát egy ormótlan nagy katonacsizma nyelte el. De jó ideje nem

járhatott otthon, az látszott rajta, mivel a szakálla majdnem ujjnyira megnött

az állán.

- Akkor elvtársak vagyunk - mondotta kicsit keserüen -, én írnok voltam az

adóhivatalnál.

Nem akartam kérdéssel zaklatni, csak leültem szótlanul a kaliba elé egy tönkre.

Ő szeletelte a húst, én ültem a tönkön. Hallgattunk. Egy idö múlva mozgás

támadt a kaliba fölött. Valaki jött. Hátra fordultam, hogy láthassam az embert.

Ő is észrevett már, mert megállt és felém bámult. Nagy, csontos, sovány ember

volt. Félszeme helyén csúnya, vörös seb. De a másik szeme nyugtalanul pislogott

reám. Ruhája fényes volt és fekete az olajtól. Gépészféle

embernek látszott. És

ahogy az arcát néztem, éreztem, hogy már találkoztam vele valahol.

Nem köszönt, én sem köszöntem. Csak néztük egymást. Kezében két

mogyorófanyársat hozott, azokat letette a tüz mellé.

- Még mogyorófát is alig lel az ember ebben az átkozott erdöben - morogta, de a

szeme sarkából engem figyelt folyton. A hangjáról ismertem rá.

- Maga a hévízi kovács, ugye? Meghökölt a szótól.

- Mi bajod velem?

- Nekem semmi. A félszemivel mi lett?

A kovács beljebb húzta homlokába a sapkáját, és közelebb lépett hozzám.

- Honnan ismersz te engem?

- Két éve annak, hogy szót váltottam magával. Ott a háza elött, egy fatönkön,

egy reggel. Egy asszony miatt, aki a Belcsujban lakott, s ahova maga vezette el

az oroszokat...

Az ember rám meredt, aztán lehajtotta a fejét. Megvakarta a tarkóját és leült

mellém a tönkre. Úgy ültünk ott egymás mellett, mint annak idején Hévízen.

- Bár törtem volna a nyakamat akkor - morogta a kovács keserüen. Egy ideig csak

a hús sercegett, ahogy az adóhivatali írnok a tüz fölött forgatta a nyársat.

Aztán megkérdeztem:

- S maga mit keres itt? Sze maga kommunista volt még két évvel ezelött...?

A kovács rám nézett sötéten villogó félszemével.

- Én kommunista vagyok ma is - mondotta keményen, szinte kihívóan.

Csodálkozva néztem reá.

- Akkor mit jön ide? Maradjon az elvtársai között!

- Én kommunista vagyok - ismételte a kovács makacsul és megszegte hozzá a

nyakát -, de azok nem!

- Hát micsodák akkor?

- Mit tudom én! Csak azt tudom, hogy én ma is az vagyok, aki voltam régen.

Becsületes magyar kommunista, aki egyenlöséget, igazságot és békességet akar.

De ezek?

Hangosan kiköpött maga elé a kovács:

- Ezek nem tudom, mik. Ölik, kínozzák és rabolják a népet. Talán sztálinisták,

vagy mit tudom én. De, hogy nem igaz és becsületes kommunisták, az biztos! Mert

a kommunista, az én vagyok! Én! Becsületes, békés, igazságszeretö magyar

kommunista. Ezek? A nyavalya tudja, hogy mifélék. Rablók. Gyilkosok. Tolvajok.

Piha. Ölik és nyúzzák a népet. Rosszabbak a tatároknál.

Nem szóltam semmit ehhez a beszédhez, mert a kommunistaság dolgaihoz nem

értettem. Aztán a kovács mondani kezdte magától.

- Tudod, amikor az orosz katonákat keresztülvezettem itt a hegyeken, arra

gondoltam csak, hogy mentöl elöbb vége legyen

az öldöklésnek. És arra gondoltam, hogy ezek, akik jönnek, szabadságot hoznak

és igazságot közénk. Hogy mindenki elmondhatja majd öszintén és becsületesen,

amit gondol, anélkül, hogy baja lenne miatta. S az urak a hivatalokban nem

lopnak többé, s nem lesz szegény ember és gazdag ember, csak ember. Aki annyit

ér, amennyit dolgozik s amennyi a becsülete. Ami az elején volt, amikor nálam

jártál, az a sok csúnya és véres dolog, arról azt gondoltam, hogy ez még a

háborúval jár. Olyan, mint az adó, amit meg kell fizetni. Mert az emberek

elvadultak a frontokon és minden. S hogy ha béke lesz megint, hát megváltozik

ez is. De aztán jött a béke, és nem változott meg semmi. Idegenek jöttek a

nyakunkra, akikröl azt sem tudtuk, hogy kicsodák-micsodák, és olyasmiket

beszéltek, ami minden volt, csak az nem, amit mi becsületes kommunizmusnak

gondoltunk. És olyasmiket csináltak, ami minden volt, csak nem igazság...

Elsö évben én voltam Hévízen a párt elnöke. Az voltam én már régebben is,

titokban, de akkor hivatalosan is az lettem. Múlt évben aztán jött egy fiatal

fickó valahonnan Bukovinából, aki még a nyelvünket sem tudta, és hozott egy

levelet a pártközpontból, hogy ezentúl ö kell legyen az elnök, mert nekem még

tanulnom kell az ideológiát. Hát jó, gondoltam, majd tanulok. Aztán

tavasszal... tavasszal bekövetkezett a baj.

A kovács megigazította fején a sapkát és sóhajtott.

- Tudod, én nem sokat adok a templomra. Meg ami vele jár. Megmondom úgy, ahogy

van. De a feleségem, az minden vasárnap ott volt. Annak úgy kellett az, mint

másnak a kenyér. Hiába, az emberek különbözöfélék. Az egyiknek ez kell, a

másiknak az. Az én feleségemnek a templom kellett. Hát hagytam, hogy járjon.

Minden ember maga kell tudja, hogy mire van szüksége. És minden embernek jussa

van ahhoz, hogy oda járjon, ahova jólesik. Ha a korcsmába esik jól, hát a

korcsmába. Ha a templomba, hát a templomba.

Húsvét elötti vasárnap odaállt az a bukovinai fickó a templom elé. Aki

templomba megy, ellensége a népi demokráciának - kiabált az emberekre -, a

templom a reakció fészke! Sokan mégis bementek a templomba. Az én feleségem

azok között volt, akik bementek. Rá egy hétre húsvét vasárnapja volt. A templom

elött megjelent egy komiszár hat fegyveres civillel. Az emberek egy része

visszatért a házakba, amikor meglátta öket. De voltak, akik

mégis elhaladtak a komiszár elött és bementek a templomba. Kevesen voltak, de

voltak. Föképpen asszonyok. És ezek között volt a feleségem és vele a két

gyerek.

Úgy tíz óra lehetett, amikor az öreg Bárándi, a szabó, átfutott hozzám. Akivel

együtt csináltuk meg valamikor titokban a hévízi pártot. Hogy készül valami

azok ellen, akik a templomba vannak. Hülyeség, mondottam az öreg Bárándinak, mi

hogy készülne? Senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki hova megy, s mit csinál a

maga ünnepével. Szabad, kommunista országban vagyunk, mi hogy történhetne? De

az öreg Bárándi tovább aggodalmaskodott, hogy a komiszár, meg az a hat

pisztolyos és gumibotos civil tervez valamit bizonyosan, mert különben miért

állnának ott a templom elött. Javában vitatkoztunk, amikor csak meghallottuk az

ordítást a faluból. Aztán valaki elkezdte félreverni a harangot. Rohantunk

erre, mint a bolondok a templomhoz, hogy lássuk, mi a baj. Mire odaértünk, a

pap már halott volt. Az oltár elött verték agyon a gyilkosok. Akkor lötték le a

toronyból a harangozót, mint a madarat. Mert félreverte a harangot, hogy

felriassza vele a falut. A mocskos pribékek elállták a templom kijáratait és a

komiszár szíjkorbáccsal verte bent az embereket, az asszonyokat, meg a

gyerekeket. És aki az ajtóhoz menekült, azt gumibottal verték onnan vissza.

Nemcsak én egyedül rohantam a templomhoz akkor. Jöttek mások is, akiknek

asszonyuk volt a misén, vagy édesanyjuk. Egy fickó, onnan az ajtóból, reánk

ordított, hogy álljunk meg és takarodjunk haza. De bent sikoltoztak a gyerekek

és üvöltöttek az aszszonyok, és mi nem álltunk meg. A fickó elörántotta a

pisztolyát és közénk lött. Kétszer-háromszor. Valaki mellettem feljajdult és

elesett. Azt hiszem, Maseczki volt, a kömíves, aki Ukrajnában átállt a

partizánokhoz, hogy gyözhessen a kommunizmus a világ fölött. De mi elértük az

ajtót. És egyszerre két balta sújtott a pisztolyos fejire.

Az én kezemben nem volt semmi, még csak egy harapófogó sem. Az elsö, akit

megláttam a templomban, a komiszár volt. Hajánál fogva rángatta a lánykámat és

a feleségem ott térdelt elötte a köpadlón, és verte öket. Ostorral.

Szíjostorral. A feleségemet és a lánykámat. A vér átfestette az ünnepes

ruhákat.

Te láttad a feleségemet. Milyen vékonycsontú, törékeny kicsi asszony volt.

Láttad a leánykámat is. Az angyalok mosolyogtak a

szentképeken úgy, ahogy ö tudott mosolyogni. Mintha az egész kis arcocskája

azért lett volna csak, hogy mosolyogjon vele. De te nem láttad ezt az arcot

eltorzulni a kíntól, és nem hallottad a sikoltását. És te nem láttad a

feleségemet a térdén csúszni, megtépett inggel, amelyikböl kilátszott a

meztelen válla és az a váll tele volt véres csíkokkal, és az arcából is ömlött

a vér, de ö csak a gyermekért könyörgött akkor is... nem, te ezt nem láttad.

Mikor kivették a komiszárt a kezemböl, már nem élt. De sokan nem éltek már

akkor. Löporfüst ülte meg a templom levegöjét és vérszag. Délután katonák

lepték el a falut és félholtra vertek mindenkit. Asszonyt, gyereket. A

férfiakat elvitték. Engem is elvittek. Pincébe zártak és tüzes szerszámokkal

gyötörtek, amíg megesküdtünk mindannyian, hogy a papok bujtottak föl a komiszár

ellen. Akkor égették ki a szememet is. Két cigány dobott föl egy szekérre, egy

rakás halott között, vittek bennünket elásni. Mielött belöktek volna a gödörbe,

látták, hogy még élek. Eldugtak a bokrok közé, és éjszaka az egyik cigány

hazavitt a putrijába. Egy hónap kellett, amíg lábra tudtam állni. Akkor egy

éjszaka hazavonszoltam magamat Hévízre. A házat üresen találtam. Egy

öregasszonytól tudtam meg, hogy a feleségemet agyonverték még azon a napon.

Imádkozni akart értem a templomban, azért. A két gyereket elvitték valahova

Oroszországba. Oroszt nevelnek belölük, sztálinistát, mit tudom én. Ilyen

gyilkost, amilyenek ök.

Hát látod, azóta így élek. Néha lemegyek valahova, ahol út van, és addig

leselkedek, amíg jön valaki azok közül. Azt lelövöm és elszedem, ami nála van.

Ebböl élek. És valahányszor lelövök valakit azok közül, fölvések egy rovást a

puska fájára. És azt mondom magamban: ha majd megtelik a puska fája ilyen

rovásokkal, akkor megváltozik a világ és békesség lesz. Ezt mondom magamban

olyankor. Pedig tudom, hogy ez hazugság. Békesség nem lesz már sohasem. Nem

azért, mert a kommunizmus gyözött, hanem azért, mert a hitvány és aljas emberek

gyöztek, akik se nem kommunisták, se nem egyebek, csak hitványak és aljasok. És

nagyon sokan vannak, többen, mint a tisztességesek, és ezért nem lesz többé

rend és békesség soha. És mi rendre elhullunk, elpusztulunk és eldöglünk erröl

a földröl, mint a kóbor farkasok. Ez az igazság. És ha én ezt tudtam volna már

akkor, amikor azokat a katonákat átvezettem a hegyeken...

A kovács elhallgatott. Én is hallgattam és hallgatott az írnok is, aki a húst

sütötte a nyárson. És hallgatott az erdö és a hegy És én arra gondoltam, hogy

alighanem ennek a kovácsnak igaza lesz, és a baj nem csak a kommunizmussal van,

hanem az emberekkel, akik gonoszak.

VIII.

A hó elolvadt és újra hullt. És újra elolvadt és csak a plájokon maradt valami

belöle s a Magura csúcsán, mely fehéren állt hátul a Szalárd végiben, és

meghirdette, hogy itt a tél. A kovácsot és az írnokot elvittem magammal a Butka

barlangjába, és esténként hárman néztük a tüzet, és ez így könnyebb volt, mert

úgy éreztük, hogy a szomorúság megoszlik közöttünk. Aztán egy napon elfogyott

minden élelmünk, és tanácstalanul néztük egymást. Az egyetlen szerzési mód ott

súlyosodott a tekintetünkben, de restelltük kimondani. Egész nap a barlangban

ültünk. Kint havas esö esett és a szél zúgatta a fenyöket a plájon. Már csak

szarvashúsunk volt, más semmi. Mégcsak só sem. Este nem bírtam tovább. Szó

nélkül fogtam a puskámat és kimentem. Éles darát vert arcomba a szél. A

Korbulyon át aláereszkedtem a Maroshoz. A víz partján hosszasan álltam. Sötét

volt már, és odaát nem mozdult semmi az úton.

Egyszerre csak ág reccsent mögöttem, és amikor hátra fordultam a zaj felé, egy

embert láttam a homályban lefelé jönni a hegyröl. Ő is megállt a víz partján.

Megismertem. A kovács volt.

Megmozdultam, és erre észrevett. A puskája után kapott. - Én vagyok -

mondottam.

A kovács visszalökte vállára a puskát s hallgatott egy darabig. Odaát hallani

lehetett egy szekér zörgését az esöben.

- Hát igen - szólalt meg rekedten a kovács -, ide jutottunk. Nem volt mit

mondjak reá. Vállat vontam.

- Akkor menjünk át legalább.

Mire átgázoltunk a vízen, a szekér éppen ott zörgött fölöttünk. - Parasztszekér

- morogta a kovács, és megállt.

- Az.

Álltunk, hallgatóztunk. A szekér lassan tovahaladt. - Inkább azok közül kellene

valaki... Megértettem, hogy mire gondol.

Fölmentünk az útra, aztán behúzódtunk egy szikla mögé és vártunk. Vert a

havasesö és a szél, szünet nélkül. De valahol a felhök mögött ott volt a hold,

és így az éjszaka mégsem volt olyan sötét. Sokáig vártunk és nem jött semmi.

- Itt hiába állunk - morogta egy idö múlva a kovács -, éjszaka nem jár senki.

Azok meg éppen nem. Be kell menjünk a faluba.

- Ez az én falum - mondottam -, ide nem lehet. - A komiszár is a tiéd? -

kérdezte a kovács.

- Miféle komiszár?

- Hát aki a falut sújtja.

- Nem tudom, hogy lenne olyan.

- Ahol jegyzöség van, ott komiszár is van.

- De nem tudom, hogy hol lakik - próbáltam elejét venni a dolognak.

- Majd megtudjuk. - S ketten...?

A kovács félszeme megvillant a sötétben. - Félsz...?

- Én...?

Elindultunk a falu felé. Mikor elértük a szélsö házat, a kovács megállt.

- Ki lakik itt?

- Egy özvegyasszony a fiával... ha ugyan még élnek.

A kovács ráment a házra. Megzörgette az ajtót. Az ajtó zárva volt. - Hé! Van

itthon valaki? Nyissák ki!

Egy idö múlva valami megmozdult a házban, s az ajtó mögött megszólalt egy ijedt

asszonyhang.

- Ki van ott?

- Az ördög - felelte a kovács -, nyissa ki bátran. Pusmogás hallatszott

bentröl.

- Nincs egyedül...! - súgtam oda a kovácsnak.

- Hát aztán. Bizonyára nem Sztálin van vele. Nyissa ki bátran anyám, nem

vagyunk oroszok!

Hallani lehetett, ahogy félretolták odabent a reteszt. Az ajtó megnyílt. A

kovács lépett be elsönek, én mögötte.

- Adjon Isten. Hü, de sötét van itt magánál... mécsese nincs? - Kifogyott a

fotogén, lelkem...

- De tüz csak van? Melegednénk keveset, mert börig áztunk,

lássa.

Az öregasszony sóhajtott a sötétben, aztán kinyitotta a belsö szoba ajtaját.

- Jöjjenek be, ha akarnak.

A konyhát megvilágította halványan a kemencéböl kiszürödö tüzfény. Jó meleg

szag csapott az arcunkba. Beléptünk. Ahogy a szemem végigszaladt a gyér

világításban, megláttam két ember alakját, akik mozdulatlanul ültek a fal

melletti padon. A kovács is meglátta öket, mert megtorpant.

- Kik ezek?

- A fiam - felelte az asszony -, meg egy ember.

Elöre léptem és kinyitottam a tüzhely ajtaját. A parázs röt fénye

megvilágította az alacsony konyhát. A padon egy öregembert láttam és egy

fiatalt. Bizalmatlanul néztek felém. Az öregembernek fehér szakálla volt, és

egy puskát tartott keresztben a térdén. Megismertem nyomban. A báró volt.

- Adjon Isten - köszöntem oda neki örvendezve.

- Te vagy az? - kérdezte a báró, és láttam a szemén, hogy megörvendett ö is.

Aztán leültem melléje, és elmondtam neki mindent, ami azóta velem történt. A

báró hallgatott, és nem szólt közbe. Késöbb azt mondta:

- Mi megúsztuk azt a napot. Valaki kiáltott a plájon. Nem értettük, hogy mit,

de veszedelmet jelentett a hang, és mi behúzódtunk gyorsan a sürübe. Aztán

láttuk a csirkefogókat, ahogy felgyújtották a sztinaházat. Szerettem volna

golyót ereszteni közéjök, de sokan voltak. Utána áthúzódtunk a Magurára, s

azóta ott vagyunk. Jó hely az ott, messze van és nem jár arra senki. Többen

vagyunk ott, jöttek még emberek Gyergyóból és Csíkból, s azok néha lejárnak

hetesével, nyolcasával a gyergyói völgyekbe és hoznak, amit lehet. Én... én

farkasokra vadászom. Sok a farkas, tudod. Nagy, sárga farkasok, együtt jöhettek

ide a gazdáikkal, valahonnan Oroszországból. Pusztítják erösen a vadat. Azok

után járok s a börüket lehozom ide, s ez a jó asszony eladja a városban...

- S a kisasszony? A báró sóhajtott.

- Ott van ö is, és vár. Mindenki vár még. Csak én nem. Ültünk a padon, ruháink

gözölögtek a tüz mellett, és az aszszony puliszkát tett elénk, és mi ettünk.

Megtudtuk, hogy a legény, aki a báró mellett ült, az asszony fia volt.

Hadifogságból szökött, és nem mert munkába járni, mert félt, hogy elfog-

ják és visszaviszik. Egy hete, hogy megjött, de még nem hagyta el a házat, csak

éjszaka.

- Mi lesz vele, Istenem, mi lesz vele? - tördelte a kezeit az aszszony, és mi

magunkban ugyanezt kérdeztük, hogy vajon velünk mi lesz, velünk,

mindnyájunkkal?!

Az idö telt, és a kovács egyszerre csak megkérdezte. - Melyik házban lakik a

komiszár?

- A papnál - felelte az asszony. Aztán megkérdezte még, hogy milyen ember a

komiszár, és az asszony elmondta, hogy pisztolyt hord és szíjkorbácsot, és

részeges. A lányokat oda hurcolja be a paplakba, és amikor azok sikoltoznak, a

pap kimenekül az istállóba, és ott imádkozik az állatok között.

- És az imádságtól megszelídül a komiszár? - kérdezte a kovács. - Nem - felelte

az asszony -, nem szelídül az meg semmitöl, mert az maga az eleven ördög.

- Hát mi majd megszelídítjük imádság nélkül - mondotta a kovács és fölállt a

padról.

Én is fölálltam. A báró ránk nézett, és a szeme megvillant. - A komiszárhoz

mentek?

- Oda.

- Megyek én is.

- Maga? - mordult föl nyersen a kovács -, maga öreg ahhoz. A báró fölpattant a

padról.

- Hajlítsd be a karomat, ha tudod!

És odatartotta börruhás karját a kovács elé. A kovács rábámult, aztán vállat

vont.

- Tölem jöhet.

Elindultunk. Az esö még mindig esett. Végigmentünk a falun, és a templom mögött

befordultunk a paplakhoz.

Nem találkoztunk emberrel. A paplak egyik ablaka világos volt még, odalopóztam

és benéztem rajta. A papunk ült az asztalnál, és egy nagy fekete könyvben

olvasott. Mozgott a szája.

Megkocogtattam az üveget, halkan, hogy csak a pap hallja, más senki. Felkapta a

fejét és figyelt. Újra kocogtattam. Erre fölkelt az asztal mellöl, az ablakhoz

jött, és fél szárnyát kinyitotta.

- Ki van itt? - kérdezte halkan.

- Tessék kinyitni az ajtót, tisztelendö úr - mondottam neki súgva.

- Miért?

- Tessék kinyitni az ajtót.

A pap nem szólt többet, hanem fogta a lámpást, és kiment a szobából. Nemsokára

hallottuk csikorogni a kulcsot a zárban.

- Mit akarnak, emberek?

A kovács lépett be elsönek. Félretolta a papot, és mi mentünk mögötte.

- Hol van a komiszár?

A pap az átellenben lévö ajtóra mutatott. A kovács elvette töle a lámpást, és

azt mondta:

- Tisztelendö úr most menjen be a szobájába.

- Mit akartok, emberek? - kérdezte a pap, és a hangja reszketett.

- Az Úrjézus

irgalmára kérlek...

- Tisztelendö úr, menjen be a szobájába - ismételte a kovács sötéten -, ami

pedig a Jézus Krisztust illeti, azt már amúgyis kikergették ebböl az országból.

A pap sóhajtott, aztán megfordult és otthagyott bennünket a folyosón.

Megindultunk a komiszár ajtaja felé. A kovács kezében volt a lámpás, mi pedig

levettük a puskáinkat, és a kezünkben tartottuk. Az ajtó zárva volt.

- Gyorsan kell történjék minden - súgta a kovács, azzal fölemelte a lábát, és

teljes erövel belerúgott az ajtóba.

Az ajtó bedölt. Amit a lámpás didergö fényénél elöször megláttunk a szobából,

az egy asztal volt, tele üvegekkel. A szoba levegöje nehéz volt a

pálinkaszagtól. A komiszár ott hevert ruhástól az ágyán és föl sem ébredt a

zajra. Kövér nyakán ki volt gombolva az ing, és nyitott szájjal horkolt. A

kovács odament az ágyhoz, és a lámpással belevilágított az arcába. Vörösképü,

kövér, tömzsi növésü ember volt. Borotválatlan állán végigcsorgott a nyál,

ahogy nyitott szájjal aludt.

- Hé! - ordított rá a kovács. - Kelj föl, hé!

- Hát? Hö! - riadt föl a komiszár, és álmos szemekkel meredt a lámpásra, arcán

a részegek bamba csodálkozásával.

- Kelj föl! - mordult rá a kovács, azzal fölrántotta a komiszárt az ágyból és

megrázta kissé, hogy térjen magához. Ellenkezni akart, de akkor odalépett hozzá

a báró is, és a kováccsal együtt megmagyarázták neki, hogy okosabb lesz, ha

rendesen viseli magát, és a komiszár azért nem volt annyira részeg, hogy ezt ne

értette volna meg. Én azalatt körülnéztem a szobában, és elöször is a

fegyvereket szedtem össze, azután az ennivalót, amit találtam. Az

egészet bele-

gyüjtöttem egy nagy bundatakaróba. A báró átvizsgálta az asztalon lévö

üvegeket, és talált közöttük egyet, amelyikben benne volt a dugó. Ezt a zsebébe

csúsztatta, aztán mentünk. A kovács maga elött taszigálta a megijedt komiszárt.

- Jó emberek...! Mit akartok...? Jó emberek...! - nyöszörögte ijedtiben, de a

kovács megvigasztalta, hogy ne féljen, mert nem vagyunk jó emberek. Éppen olyan

rossz emberek vagyunk, mint ö, mondta neki a kovács, és ugyanazt akarjuk

csinálni vele, amit ö eddig csinált az emberekkel.

A mécsest elfújtuk és letettük a pap küszöbére. Aztán mentünk. Elöl én a

holmival. Mögöttem a báró, a báró mögött a komiszár, és a komiszár mögött a

kovács. A szél elállt már, de az esö még esett. Nyúlós sötétség volt. A báró

néha felvillantotta a víllanylámpát, amit a komiszár asztalán talált. Lábunk

alatt cuppogott a sár. Végigmentünk a falun, keresztül a hídon, és neki az

erdönek. Szó sem

esett útközben, csak a komiszár nyögését és vacogását hallottam néha a hátam

megett. Hajnalodni kezdett, mire a barlangot elértük. Fölszítottuk a tüzet.

- Üljön oda - mordult rá a kovács a komiszárra és a tüz mellé mutatott -, de ha

szökni próbál, kilyukasztjuk a fejét.

- Most pedig ide figyeljen - mondotta neki késöbb, mikor már

mind a tüz körül ültünk és falatozni kezdtünk a szerzett holmiból -, mi

demokratikus érzületü emberek vagyunk, és senkit föl nem akasztunk, mielött el

nem mondotta a maga mondanivalóját. Hát

én most azt kérdezem magától, hogy kétlábú ember létire miképpen válhatott

magából ilyen szörnyüséges fenevad, amilyen négy

lábúak között is csak elvétve akad? Ha kedve van, megmondja, ha níncs, nekünk

úgy ís jó. Félóra idöt kap, amíg mí eszünk. Utána fölhúzzuk arra a fára, ott!

És egy görcsös, kiszáradt bükkfára mutatott, amelyik ott állt

valamivel lentebb a sziklák között. Mi ettünk, a komiszár meg ott ült

közöttünk, és a tüzbe bámult.

Az arca már nem volt vörös, hanem szürke, és petyhüdten csüngött rajta az

ivástól felpüffedt bör. Hallgatott, és mi ettünk. Aztán egyszerre csak, egészen

váratlanul, felsóhajtott és megszólalt.

- Igazatok van - mondotta -, bestia vagyok, elvadult bestia, akinek még a kötél

is igen jó. És nem bánom, ha agyonüttök. Csodálkozva hallgattuk és nem szóltunk

hozzá semmit. Várt egy keveset, aztán folytatta.

- Utálom én is magamat, s ha nem lett volna ott az asztalomon a szesz minden

este, nem bírtam volna tovább. Azóta régen fölkötöttem volna saját magamat. S

bár megtettem volna, már régen. Már akkor, amikor elöször kényszerítettek reá,

hogy ilyen legyek. De gyáva voltam. Rettenetesen féltem tölük, ez volt a baj.

Az ember nem lenne szabad féljen másoktól, csak a maga gonosz cselekedeteitöl,

másoktól soha. De én féltem.

Elhallgatott megint és belebámult a tüzbe. Mi ettünk, és nem is néztünk reá,

mintha ott sem lett volna. Egy idö múlva aztán elkezdte megint, és akkor már

úgy folyt belöle a szó, mint amikor a földuzzasztott szennyvíz alatt valaki

kirúgja a zsilipet.

- Odaát születtem, Bukovinában. Anyám rutén volt, apám román. Volt egy kis

földünk, de csak éppen annyi, hogy élni lehetett rajta, ha az ember reggeltöl

estig dolgozott. Hat testvérem is volt, de én voltam köztük a legidösebb, reám

kellett maradjon a föld. A többi szerteszéledt, mint a juhok a legelön. Volt

egy öcsém, az gépészinasnak ment a városba. Majd segéd lett, és akkor egyszer

egy húsvétkor hazajött, és olyan dolgokról beszélt, amiket ott nálunk a faluban

nem lehetett megérteni. Szakszervezetekröl, meg titkos gyülésekröl, meg arról,

hogy közeledik a világ felszabadulása. Az öcsém kommunista lett. De ezt csak

késöbb tudtam meg. Elébb jött a háború.

Mindjárt az elején elvittek katonának, és én átszöktem az oroszokhoz. Nem

azért, mintha valami közöm lett volna hozzájok, csak mert azt mondták, hogy a

hadifoglyokat elviszik hátra, és csak dolgozniok kell, többet nem lödöznek

reájok. Féltem attól, hogy meglönek a háborúban, és ezért elsö alkalommal,

ahogy lehetett, átszöktem az oroszokhoz.

Ott elvették a fegyveremet, és megkérdezték, hogy miért jöttem át. Azt mondtam

nekik, hogy kommunista vagyok, s azért. Kezd-tek kérdezgetni, de rájöttek

hamar, hogy nem értek semmit a kommunizmushoz, s akkor kinevettek és elküldtek

hátra, hadifogolynak. Egy bányában dolgoztam, sok más hadifogoly között.

Egyszer aztán megkérdezték, hogy ki jelentkezik önként kommunista átképzésre.

Én jelentkeztem. Miért ne, gondoltam, nem kell majd bányában dolgoznom, és jobb

lesz. Jobb is lett. Egy nagy táborba vittek, rendesen felöltöztettek, jól

tartottak élelemmel és nem kellett tennünk egyebet, mint hallgatnunk mindenféle

beszédeket. Közben úgy hírlett, hogy a háború dolga rosszul áll az

oroszok számára, és suttogva terjedtek különbözö hírek a táborban. Hogy a

németek elérték a Kaukázust és nemsokára a Volgánál lesznek, és hogy az emberek

mindenütt a németeket várják, mert még nincsenek egészen megelégedve mindennel,

és szeretnének már egyszer úgy élni, hogy maguk választhassák ki azokat, akik

parancsolnak nekik, és hogy ne géppisztollyal parancsoljanak az urak, hanem

törvénnyel és igazsággal.

De aztán mégsem úgy történt, ahogy az emberek várták. A németek nem jöttek el a

Volgáig, hanem egy idö múlva nagy plakátok jelentek meg a táborban, melyek

nevezetes gyözelmekröl tudtak, és a hangszórók egész nap a proletárhadsereg

diadaláról ordítottak. Egy napon aztán megjelentek valami díszes, nagy

tiszturak a táborban, akik olyan pompás ruhákban voltak, hogy igazán nem

lehetett elhinni róluk, hogy ök is csak olyan egyszerü szegényemberek, mint mi

vagyunk, és arról beszéltek, hogy a háború a vége felé jár, Románia átállt az

igazság oldalára, és megkezdödött a többi ország fölszabadítása is. S hogy most

már eléggé át vagyunk képezve ahhoz, hogy részt vehessünk ebben a dicsöséges

fölszabadításban.

Ekkor lett belölem politrukk. Kaptam egy géppisztolyt, és beosztottak egy

századhoz. Az volt a dolgom, hogy hátul álljak, amikor támadás van, és

agyonlöjjem azokat, akik visszafelé futnak. Elsö héten nem volt semmi baj.

Akkor jött egy támadás, ahol a mieink futottak. Én is futottam velök, és nem

löttem agyon senkit. Másnap már értem jött két enkávédé-ember. Miért futottál

meg? Miért nem löttél közéjök? - kérdezték. Mert féltem, feleltem nekik.

Féltél? Igen. Akkor elvittek onnan, hátra Csemovitzra és új beosztást kaptam.

Ez az új beosztás abból állott, hogy elfogott embereket kellett kikérdeznem. Az

elsö, akit a kezembe adtak, egy öregember volt. Fegyvert találtak a házában.

Hogy került hozzád a fegyver? - kérdeztem az öreget. A fiam hagyta itt, mikor

utoljára volt szabadságon. Hol van most a fiad? Elesett a háborúban. Miért nem

adtad be a fegyvert? Mert nem szólt nekem a fiam arról, hogy itt hagyta, s így

nem tudtam róla. jelentettem feletteseimnek az ember vallomását. Azok

kinevettek. Nem ilyesmi kell nekünk, ember, mondották, hanem beismerés arról,

hogy összeesküvés készült, és nevek, minél több embernek a neve, akik ebben az

összeesküvésben szerepelnek.

De az öregember nem tudott semmiféle összeesküvésröl, és neveket sem tudott

mondani. Erre kaptam egy furcsa, csavarral ellá-

tott gépet, hogy szorítsam beléje az öregember kezét, és addig forgassam a

csavart, amíg eszébe jut az öregnek az összeesküvés és megmondja a neveket.

Megmutattam neki a rettenetes szerszámot és kértem, hogy mondjon inkább

mindenféle neveket, ami csak az eszébe jut. De az öreg elkezdett sírni és

nyöszörögni, hogy miképpen hazudhatna ö olyasmit, amivel bajt okoz ártatlan

embereknek. Jelentettem, hogy az öreg nem vall. Erre velem jött két

enkávédéember az öreg cellájába, beszorították a kezét a csavarba és a csontok

ropogni kezdtek. Azt hittem, hogy elájulok az undortól. Az öreg ordított és

mindenféle neveket üvöltött kínjában. A neveket fölírták egy papírra. Köztük

volt az öcsém neve is, aki gépész volt egy üzemnél, ott a városban.

Másnap behozták az öcsémet. Ott voltam az elsö kihallgatáson. Öcsém igazolta

magát, hogy tagja a kommunista pártnak, és részt vett a földalatti mozgalomban

is. Megkérdezték töle, hogy mit tud az összeesküvésröl. Nem tudott semmit. Erre

elengedték. Még aznap este behoztak egy fiatal asszonyt. Német származású volt.

Az én kezembe adták. Vallomás kell töle, mondották, hogy az ura részt vett az

összeesküvésben. Az asszony nem tudott semmiröl semmit. Megostoroztad-e? -

kérdezték, csavarba szorítottad-e a kezét? Egy asszonyt, kérdeztem, hogy

ostorozzak meg, aki semmi rosszat nem tett? Összeszidtak. Azt mondták, hogy

nevelésre van még szükségem. Le kellett vetközzek és egy órán keresztül vertek

és kí-noztak, mindenféle borzalmas módon. Akkor megkérdezték, hogy most már

tudom-e, hogy mit kell csinálni? Tudom, feleltem. Hát azért, mondották, mert ha

még most sem tudnám, akkor tovább kell tanítsanak. Másnap reggel újra a kezembe

adták az asszonyt. Elöbb megittam két vizespohár pálinkát, hogy bátorságom

legyen hozzá. Rettenetes erö volt abban a fiatalasszonyban. Elöbb csak szelíden

próbáltam kínozni és folyton kértem, hogy mondja már azt, amit mondania kell.

De az asszony csak szidott, és az arcomba köpött, Akkor megmérgelödtem, és egy

óra alatt puhára vertem az aszszonyt. És akkor bevallotta, hogy az ura részt

vett az összeesküvésben. Mikor a jegyzökönyvet elkészítettük az asszony

vallomásáról, akkor tudtam csak meg, hogy az öcsém felesége volt.

Szökni próbáltam. Elfogtak. Egy hétig tartottak bezárva, és naponta megkínoztak

valamivel. Akkor azt mondták, hogy vagy engedelmeskedem nekik ezentúl, vagy

addig kínoznak, amíg meghalok. Attól kezdve nem volt több baj velem. Aki a

kezembe került,

az vallott. Mindegy, hogy férfi volt, gyerek, vagy asszony. Naponta megittam a

magam liter pálinkáját, és aki a kezembe került, az vallott. Meg lehettek

elégedve velem. Nagyon meg lehettek elégedve velem.

Aztán idekerültem. Azt a parancsot kaptam, hogy félniök kell tölem a népeknek,

mert ha nem... igen, ezek a rettenetes fenyegetések örökösen ott úsztak

fölöttem a levegöben, és én naponta reszkettem, hogy valamit nem jól csinálok

egyszer, és újra azokba a szörnyüséges pincékbe kerülök, ahol meztelenre

vetköztetik az embert és... nem, ti ezt nem érthetitek meg. Ezt nem értheti meg

senki, csak aki ott volt és látta...

Tulajdonképpen már régen föl kellett volna kössem magamat, de gyáva voltam. A

gyávaság okozta az egészet, tudjátok. Mert ma már hiába menekülnék el, hiába

bújnék akárhová: nem tudnék megszabadulni azoktól, akik üldöznek. Mert

üldöznek, értitek? Üldöznek a nyögések és az ordítások, az átok és a jajgatás,

az összezúzott csontú emberek árnyéka üldöz, és az asszonyok, akik kínba

facsarodva haltak meg ott a pincékben a kezem alatt. Itt hallom a hangjukat a

fülemben, értitek? Itt a fülemben. Folyton-folyton. A vinnyogásukat, az

üvöltésüket. Csak ha iszom, akkor nem hallom. Csak ha iszom, és egy asszony

jajgat a kezem között, csak akkor nem hallom. De máskor, jaj. Vadállat vagyok,

igazatok van. Vadállat.

Ott ültünk és hallgattuk. Közben megjött az írnok is, és ö ís hallotta a

komiszárt. Aztán a kovács megtörülte a kését, és azt mondta:

- Elmondtál mindent?

- Elmondtam mindent - felelte a komiszár, és a hangja rekedt volt és fáradt.

Ekkor a kovács felkelt a tüz mellöl, elövett egy kötelet, és odanyújtotta neki.

- Itt van ez. És ott a fa.

Azzal rámutatott a görcsös, kiszáradt bükkfára. A komiszár lehajtotta fejét, az

arca hamuszürke volt.

- Gyáva vagy? - kérdezte a báró. Megrázta a fejét.

- Nem. Most már nem vagyok gyáva, Csak arra kérlek, hogy hagyjatok egyedül.

A báró felállt.

- Gyerünk - mondotta, és elindult. A kovács döbbenve nézett a báróra.

- Itt hagyjuk, egyedül? Hogy elszökjön, s elárulja a barlangot is? - Gyerünk -

mondotta a báró és hangjában parancs volt. Vettük puskáinkat és otthagytuk a

barlangot, mind a négyen.

Csak a komiszár maradt egyedül a tüznél. Kezében a kötéllel. Fölmentünk a

sziklára és leültünk. Talán fél óráig ültünk ott, akkor a kovács türelmetlen

lett.

- Meg kellene nézni... ha megszökött, most még elérhetjük talán...

- Eridj - mondotta kurtán a báró.

A kovács elment. Néhány perc múlva már láttuk lassan visszafelé jönni a

sziklacsapáson. Leült mellénk, és nem szólt semmit. Mikor késöbb lementünk a

barlanghoz, a komiszár ott lógott azon a száraz bükkfán. Furcsán kalimpált alá

a lába, és a szél meg-meglengette. Az arca olyan volt, mint aki borzalmat lát,

pincéket és halálra kínzott embereket.

A báró odament a fához és vadászkésével elcsapta a kötelet. Az ember lezuhant a

földre. Akkor szépen kinyújtoztatta, elrendezte, ahogy halottat illik. Majd

elövett a zsebéböl egy gyertyavéget és meggyújtotta. Mivel még mindig esett az

esö, kalapját a gyertyacsonk fölé tartotta és úgy tette a halott fejéhez.

- Az édesanyjáért - mondotta nekünk -, vagy az édesapjáért, ha még élnek. S ha

nem élnek már, hát akkor azért.

Aztán összetette a kezeit, és úgy állt ott, amíg a kis gyertyacsonk tartott. Mi

is ott álltunk mögötte. Mikor a gyertya kialudt, a báró vállára emelte a

komiszár testét és elindult vele. Sok idö múlva tért csak vissza. Megszárította

magát a tüznél és evett valamit.

- Majd keresztet is készítek oda - mondotta késöbb -, de most vissza kell

mennem a többiekhez.

Azzal elövette tarisznyájából azt az üveget, amit a komiszár szobájából hozott

el, kihúzta belöle a dugót, és azt mondta.

- Adjon Isten nyugodalmat a megholtaknak.

Azzal szájához emelte az üveget és ivott. Utána tovább nyújtotta az üveget a

kovácshoz. Olyan volt ez, mint egy néma halotti tor. Mind ittunk az üvegböl, és

mind arra gondoltunk, amiket a komiszár itt a tüznél elmondott. Az üveg

visszatért a báróhoz. Bedugta, eltette és felállt. Vállára lökte a puskáját.

- Isten segítsen mindnyájunkat - mondotta, s azzal elindult. Az esö esett, és

mi utánanéztünk, amíg eltünt a sziklák között. Aztán egy idö múlva felsóhajtott

az írnok, és azt mondta:

- Mennyi nyomorúság van ezen a földön és mennyi szerencsétlen ember...

Éjszaka elállt az esö. A levegö megcsípösödött, s reggelre dér lepett mindent.

Napkelte után elindultam, hogy löjjek valami húst, de alig tértem ki a plájra,

valahol fönt a Pávelben megszólalt egy géppisztoly, és utána még egy. A

sorozatok végigropogtak a patakok fölött. Behúzódtam egy fíatal fenyvesbe, és

áldottam az Istent, hogy elvitte a havat, s vele a nyomainkat is. Késöbb

kiabálást hallottam lentröl. Még egy darabig ott lapultam és a plájt figyeltem,

de nem mozdult semmi. Akkor visszamentem a barlanghoz. Azok is hallották a

géppisztolyokat, és eloltották a tüzet, nehogy a füst elárulhassa a

búvóhelyünket. Ott ültünk a sziklákon egész délután és figyeltünk, de nem

hallatszott több semmi. Este sem gyújtottunk tüzet. Ültünk a sötétben és arra

gondoltunk, hogy az ember úgy él már, mint a vad, akire vadásznak.

Régen sötét volt már, mikor a sziklák között hirtelen mozgás hallatszott.

Fegyvereink után kaptunk és lehasaltunk a barlang szájába. A mozgás az ösvény

felöl jött. Akkor jött fel a hold éppen, és a derengésben látni lehetett, ahogy

több ember egymás nyomában igyekezett felénk. A kovács emelni kezdte a puskát.

- Várj - súgtam oda neki - hátha... Ekkor megszólalt ott kint egy hang.

- Mi vagyunk, nehogy belénk puskázzatok!

Megismertük a báró hangját. Mögötte ott jött dideregve a doktorkisasszony és

még egy tucat ember.

- Vadászatot rendeztek reánk - mondotta a báró. - Gyergyó felöl jöttek. Valaki

elárulhatta, hogy a Magurán vagyunk. Szétugrottunk, de a Pávelben mégis elértek

kettöt. Elfogták öket, vagy agyonlötték. Egyik a besztercei román esperes fia

volt, aki annak idején a vasgárdistákhoz tartozott...

Az emberek bejöttek a barlangba. Rongyosak voltak és soványak, szakállasok és

mogorvák. De mindegyiküknél volt fegyver. - Hova lettek? - kérdeztem a bárót.

Átmentek Fileházának - felelte -, követtem öket egy darabig. Tüzet gyújthatsz

nyugodtan.

Meggyújtottam a tüzet. A doktorkisasszony vacogva kuporodott le mellé. A láng

megvilágította az arcomat és megismert.

- Te vagy az? - kérdezte és szemében öröm csillant föl. - Mit üzent a

völegényem? Jön már?

Az emberek kíváncsian néztek reám. És én feltérdeltem a tüz mellett és mondtam:

- A föhadnagy úr azt üzeni a kisasszonynak, hogy jönni fog, ha itt lesz az

ideje, röpülni fog, mint a madár. De most várni kell. - Várni kell... suttogta

a doktorkisasszony, és a hold megvilá-

gította sápadtan az arcát, és a szája mosolygott, és a szeméböl könnyek

hullottak alá.

Aztán ott éltünk a barlangban együtt, mint egy csorda farkas. Jött a tél, és

jöttek új emberek közénk, mindenfélék. Asszonyok is. Mind olyan kivertek,

otthontalanok, üldözöttek. Szerencsére nagy volt a barlang és elfértünk benne.

Mogorvák voltunk és harapósak, mint a farkasok éppen. Abból éltünk, amit

elvettünk másoktól. Nappal jártunk már, és többen együtt. Mikor megnött a hó,

lesbe álltunk az országutak mellett, és nem szekerekre vadásztunk már, hanem

teherautókra, olyanokra, amelyikeken katonák ültek. Vadak voltunk és gonoszak.

Rablók. És egyre többen gyültünk össze ott a sziklák között. Lent a völgyekben

akkor terelték el a férfiakat csapatostul Oroszországba, bányamunkára, és sokan

megszöktek a sorból, és azok odagyültek hozzánk.

És sokat gondolkoztam akkoriban a sorsról, ami reánk vár, és nem láttam

egyebet, mint hogy rendre majd agyonvernek és lelönek bennünket, mint ahogy

agyonverik és lelövik a ragadozó vadállatokat. Rendre, egyenként, ahogy sorra

kerülnek. És néha valóban lelöttek közülünk egyet-egyet, és ilyenkor napokig

nem szóltunk egymáshoz. Én pedig éjszakánként a tüznél nyomoztam az életemet

visszafele, mint ahogy lött vadat nyomoz az ember, hogy megtalálja a vadászt,

aki meglötte. Én is kerestem azt, aki engem meglött, aki elpusztította az

életemet, aki rablóvá tett. És odajutottam el mindig, hogy azért lettem rabló,

mert nem dolgozhatok egyebet, mert ha lemegyek az emberek közé, akkor elfognak.

És hogy mindez azért van, mert annak idején, amikor a papírokat osztogatták,

nekem nem jutott. Azért nem jutott, mert én megszöktem a hadifogságból.

Megszöktem, mert a fogság nem embernek való, s mert nem érdemeltem meg a

fogságot. Hiszen nem vétettem egyebet, minthogy a hazámat védtem. Védtem, mert

így kívánta a

tisztesség és a becsület. És itt úgy éreztem, hogy végére jutottam a nyomnak és

megleltem azt, aki lelött. Nem tudtam megvédeni a házamat, sem az otthonomat,

sem Anikót, sem kicsi Andrist, és azért kellett rablóvá legyek, veszett

farkassá. És eszembe jutott a zászlós úr, aki azt mondta: ha elveszítjük a

háborút, nincsen Isten. És én is azt mondtam sok-sok éjszakán keresztül ott a

barlangban, a tüznél: nincsen Isten. Aztán eljött a nap, amikor elmondhattam

ezt egy papnak is, ott a tüz mellett, éjjel.

A pap valahonnan Gyergyóból került oda. A báró akadt reá farkasvadászat közben.

Valahol a Magura túlsó lejtöjén, és elhozta, hogy meg ne fagyjon a hóban,

kemény tél volt már akkor, talán december eleje. A hó vastagon állt a hegyeken.

Csupa vér volt a pap, és a báró a hátán hozta el, mert már nem tudott járni a

gyöngeségtöl. Véres sebek éktelenkedtek az arcán és a testén, és látni

lehetett, hogy korbácsveréstöl való sebek voltak. Pálinkát itattunk vele, aztán

enni adtunk neki, fiatal ember volt még, és így néhány nap alatt kiheverte a

bajt. Megtudtuk, hogy a templomban hangos szóval kérte az Istent egy

vasárnapon, mentené meg a népet az ördögtöl, és másnap már vitték is

bilincsben. Amíg verték, minden ütésnél és minden rúgásnál megkérdezték töle,

hogy segít-e már rajta az Isten? És egy éjszaka, amikor csak ketten ültünk a

tüznél, megkérdeztem én is töle ezt. Hogy vajon az Isten meghallgatta-e az

imádságot, amelyikért a verést kapta?

- Az Isten mindent meghallgat - felelte a pap.

- És mikor segít azokon, akik hozzá imádkoznak? - Amikor eljön az idö.

Én akkor azt mondtam a papnak, hogy nem hiszek már az ilyen mesékben, és

alighanem a zászlós úrnak volt igaza, amikor azt ordította a háború végén, hogy

nincs Isten. A pap nem szólt semmit erre, csak szomorúan nézett bele a tüzbe. S

hajnal fele, mikor már kezdtünk elaludni, ennyit mondott még:

- Majd eljön az idö, s én akkor emlékeztetlek téged. És akkor majd meglátod,

hogy akik hisznek Őbenne, azoknak minden javukra vagyon.

De aztán telt az idö, és mi éltünk tovább, mint a farkasok, hó, fagy, vér és

rablás között, és nem történt semmi. Csak ránk fagyott a piszok és a vér, mint

egy keserü kéreg, és ránk fagyott a gazdátlanság és a magányosság, mintha nem

is emberek lettünk volna, akiknek valaha házuk, otthonuk, családjuk és

békességük volt

ezen a földön. A napok teltek, reggelek, esték és éjszakák, éhezések, fázások,

véres kalandok és rettenetes undorodások és havazás és csikorgó hó és dermedt

csönd a hegyek közt és kivertség és keserüség, és más semmi, semmi. Aztán jött

egy éjszaka... és ez éjszaka karácsony éjszakája volt.

...Egy asszonynak jutott az eszébe, hogy karácsony van. Különös, hogy az

ilyesmi rendesen az asszonyoknak jut az eszükbe. Különös és szép.

Az asszony egyike volt azoknak, akiket az oroszok annak idején meztelenre

vetköztettek a templomban. Betegséget kapott, és ezt a betegséget úgy hurcolta

magával, mint egy bosszúálló

fegyvert. Ott lézengett vele másfél esztendön keresztül a kantinok és a

kaszárnyák körül, és görcsös vackorfabotjára egy rovást vésett föl,

valahányszor tovább adhatta egynek azok közül, akik az életére rátapostak.

Bosszúálló volt és kegyetlen. Azt beszélték róla, hogy egy tisztnek

keresztülharapta a torkát, és hogy ez a tiszt volt, aki annak idején

rászabadította embereit a templomra. Csíktól Nagyváradig

gyalogolt a tiszt után,

amíg meglelte, s közben másfél esztendö telt el, kaszárnyák és kantinok

tövében, rongyokban és betegséggel a testében, másfél keserves esztendö. És a

boton gyültek a rovások, és végül Nagyváradon meglelte a tisztet és átharapta a

torkát.

Azóta a halál járt vele az úton, és a halál éjszakázott mellette az utak

árkában, és azt mondták, hogy a vasúti állomásokon vörös falragaszok hirdették

a nevét, és ezer Sztálin-rubelt ígértek annak, aki a hóhér elé viszi. Nem

tudom, mi volt az igaz ebböl és mi nem. De az asszony huszonhatévesnek mondotta

magát, és olyannak látszott, mintha hatvan lett volna, és rongyos volt, tetves

és borzas. Valamikor háza volt lent Csíkban és földje, és két szép gyermeke, és

az ura négyökrös gazda a faluban. Valamikor. És mindezekböl csak

egy betegség maradt a testében, s egy ádáz, kegyetlen düh azok ellen, akik

beletapostak az életébe, odalent Csíkban. És ennek az asszonynak jutott az

eszébe egyedül, hogy karácsony van.

Nem is gondoltam rá. Hogyan is gondolhattam volna: hármasban lestük az

országutat egész napon át. Jégcsapok lógtak a sziklákról, és mi vacogva

lapultunk a jégcsapok alatt, kezünket olykor a köhöz verdestük, hogy ne

gémberedjen meg a puskacsövön, és figyeltünk lefele az útra. A nap nem sütött.

Köd ült a Maros fölött egész napon át, és odaragasztotta a hideget a sziklához

és a hóba

temetett erdökhöz. A hó szürke volt töle, és mi fáztunk. Az úton néha egy-egy

magányos öregasszony ballagott át, és hallani lehetett, ahogy magában beszélt,

Isten tudja, kivel. Néha batyus emberek jöttek hosszú, fáradt menetben,

fegyveres katonák kísérték öket, és nem lehetett hallani egyebet, mint a fáradt

lépések csüggeteg csikorgását a havon, és néha a katonák idegenszavú

káromkodását, ahogyan rárivalltak a maradozókra. Nyugatról haladtak kelet felé,

mindig csak nyugatról kelet felé. És már régen nem lehetett látni öket, mikor a

lépéseik még mindig ott nyöszörögtek a csöndben, és a káromkodások gonosz

idegen szavai csattogtak a hegyek lábán, mint valami förtelmes véres ostor, és

mi felnyögtünk ilyenkor és szorosabbra markoltuk a puskát ott fönt a sziklák

között, és volt úgy, hogy valamelyikünknek megcsikordult a foga, és azt

mondottuk:

- Ha még egy ilyen menet jön, közibük lövünk, a többit aztán lássa az Isten!

És még egy jött és még egy És még egy És nem lött a katonák közé egyikünk sem,

mert sokan voltak, s mert hármunknak csak hét lövése volt már. Hogyan is

gondolhattunk volna arra, hogy karácsony van.

Napnyugta felé végre meghallottunk egy teherautót. Lentröl jött. Orosz katonai

teherkocsi volt, és súlyosnak látszott. Az elsö lövést én adtam le, amikor a

kocsi lent a kanyarnál szembe fordult velünk, és az üveg mögött látni lehetett

a két ember arcát. Az ötödik lövésre megrándult a kocsi eleje, az út szélének

szaladt és a sziklaperemen alábillent. Mint egy lött medve, úgy hempergett alá

a Marosra.

Az egyik orosz még élt, annak kést nyomtunk a torkába. Aztán lehúztuk a

lábukról a hócsizmákat és a kezükröl a kesztyüket. Szerencsénk volt, mert a

gépkocsi löszert és élelmiszert szállított. Egyikünk ört állt, mint rendesen, s

a másik kettö sorra átcipelte a Maroson a ládákat és a zsákokat. Derékig

gázoltunk a vízben, és a ruha keményre fagyott a testünkön. Az úton nem járt

senki, és a köd is egyre sürübb lett. Gyorsan reánk szakadt az este. Honnan is

tudhattuk volna, hogy éppen ezen az estén született meg a kicsi Jézus.

Mikor az utolsó ládát is áthoztuk, már sürü sötétség volt. És akkor elindultunk

föl a barlanghoz, hogy hírt vigyünk a többieknek. Zsebeinket megtömtük

tölténnyel, és hátizsákunk fesze-

sen dudorodott a kenyértöl és a konzerves dobozoktól. Néhány üveg

vodkát is találtunk. Aztán tapostuk a havat fölfele a Kor-

buly üverén, és még mindig nem gondoltunk arra, hogy kará-

csony van.

Nem volt csillag, a köd felért az égig. A gerincen megálltunk fújtatni, és

megszagoltuk a levegöt.

- Havazás kellene - mondotta valamelyikünk -, mert gyülnek a nyomok.

Napok óta ez a gond rágott mindannyiunkat. Gyültek a nyomok, és az égböl nem

akart új hó hullani, hogy befödje öket, és félni lehetett attól, hogy ha megint

vadászni kezdenek reánk, meglelik a barlangot is.

A barlang szájában égett a tüz, amikor fölértünk, és röt fénye megvilágította a

Butka katlanában a ködöt. A félszemü kovács ott guggolt a tüznél, és alighanem

valami történetet mesélt újra a gyerekkorából. Odébb az öreg báró hasalt

farkasbörein, és fehér szakállán olvadt zúzmara csillogott.

Az adóhivatali írnok rongyos kapcáit szárította, és csupasz talpait

odatartotta melegedni a lángok elé. A doktorkisasszony egy szénaszálat rágott,

és úgy bámult bele a tüzbe, mintha még mindig Barótot látta volna égni.

Beléptünk a tüz fénykörébe, és egyszerre valamennyien felénk fordultak.

Meggyújtottam a tüzet. A doktorkisasszony vacogva kuporodott le a láng mellé. A

láng megvilágította az arcomat, és megismert.

- Te vagy az?

A kovács abbahagyta a mesélést, a doktorkisasszony fölugrott. - Találkoztatok a

völegényemmel? Megmondtátok neki, hogy itt vagyok?

Én feleltem neki hármunk helyett, mint mindig:

- Azt üzeni a föhadnagy úr, hogy még nem jött el az idö.

- Még nem jött el az idö... - sóhajtotta tompán, és visszaült a tüzhöz.

A barlang mélyében mozgás támadt, és többen körénk gyültek. Beszámoltunk a

vadászatról. A szemek felcsillantak, és a bozontos arcokra kiült az öröm.

- Kenyeret eszünk, kenyeret! - ujjongott föl az írnok, és lyukas csizmáját

földobta a levegöbe.

Kioldottuk a hátizsákjainkat, és szétosztottuk a kenyeret meg a konzerveket.

Néhányan készülödni kezdtek le a Maroshoz, a holmi után. Az öreg báró kezébe

vett egy vodkásüveget és vadászkésével kipiszkálta belöle a dugót.

- Adjon Isten mindenkinek vidám meghalást! - mondotta és szájához emelte az

üveget. Nagyokat kortyolt, és minden kortynál mozdult egyet a szakálla. Valaki

szólott valamit és többen röhögtek. A barlang megtelt az evés és ivás

hangulatával. A félszemü kovács keze aggodalmasan nyúlt ki a báró felé az üveg

után, és éppen szólani akart valamit, amikor hirtelen a barlang sötét mélyéböl

elöcsendült egy hang. Egy tiszta, kissé mély nöi hang. Énekelt. És azt

énekelte:

- Mennyböl az angyal...

És akkor egyszerre mindnyájan rádöbbentünk, hogy karácsony van. Az arcok

elsápadtak. A kovács keze megállt a levegöben. Szája nyitva maradt és a

félszeme elkezdett csillogni, fátylasan, furcsán. A báró kezéböl kicsúszott az

üveg, és koppant a kövön. Nem nyúlt utána senki. A doktorkisasszony térdre

ereszkedett és összetette a két kezét, mint aki imádkozik, és szemében az

örültek földöntúli öröme izzott. És a betegtestü asszony, az, aki az idegen

tiszt torkát átharapta, szép tiszta hangon énekelte bent a barlang mélyén, hogy

"mennyböl az angyal... "

Megkövülve álltunk, és lassan, egyenként levettük fejünkröl a kucsmát. Hirtelen

fojtott zokogás hallatszott, és mind odanéztünk. Az öreg báró nekitámasztotta

ösz fejét a penészes sziklafalnak, és hajlott vállait rázta, rázta a zokogás.

És az asszony ott bent énekelt. És valamennyien, akik ottan álltunk,

emlékeztünk valamire abban a percben, házra, asszonyra, gyermekre, régi

karácsonyestékre, és ez az emlékezés sajgott, mint az égett seb, és az alacsony

barlang megtelt körülöttünk súlyos, fekete sajgással. Valaki felnyögött tompán,

és a félszemü kovács fogai megcsikordultak. És az asszony énekelt.

Az asszony énekelt. Egyedül énekelt, és mi álltunk mozdulatlanul és leszegett

fejjel. És olyan volt, mintha valami csillogó, szép kísértet jelent volna meg a

szemünk elött, valami szép, szelíd és jó kísértet a múltból, és a szemeink

megteltek könnyel, mert tudtuk, hogy kísértet csupán. Mert tudtuk, hogy aki

meghalt, az nem támad föl többé, és ami elmúlt, az nem tér vissza soha.

Aztán az asszony hangja ott bent a sötétségben elcsuklott, és az ének

belefulladt a siket csöndbe. Csak a báró zokogása hallatszott, és a tüznél ott

térdelt imádkozó kezekkel a doktorkisasszony, és a szeme földöntúli ragyogással

nézte a barlang penészes boltozatát, és olyan volt éppen, mint egy földre

szállott angyal. Egy nehéz csizmába, ócska katonaruhába öltözött, álruhás

angyal.

És akkor valahonnan elölépett a gyergyói pap és odaállt a tüz elé. Sovány,

fehér arcán pirosan izzottak a korbácsütések nyomai. Összetette a kezét és

mondta. Hangja mély volt és zengö, és a szavai megtöltötték a barlangot. És mi

összetettük a kezünket, mint valamikor, midön még templomba jártunk, és szemünk

ott csüngött a pap összevert arcán. És a pap mondta:

- Testvéreim az Úrban! Hitet vallani jöttem tiközétek, és bizonyságot tenni a

megszületett Jézus jászola elött. Hogy derüljön orcátok nagy-nagy örömre, mert

megkönyörült rajtatok az Úr és az Ő szeme megszánakozott rajtatok! Mert íme

kivezérelt e pusztulásnak földjéröl véretekböl való férfiakat és nöket, s

kiválasztá öket a maga végtelen kegyelmével, hogy megöriztessék általuk e

nemzet s kimentessék a gyehennának tüzéböl. E magyar férfiak és nök ott élnek

távol nyugaton, szabad emberek szabad földjén, élnek, imádkoznak és dolgoznak

érettetek, s a magyar névnek tisztességet szereznek a földön. Bizony

meghirdetem néktek, hogy úgy élnek ök, miként hajdanta az apostolok,

szentségben és testvéri közösségben, és nincsen közöttük pártoskodás, és

nincsen közöttük egy is erkölcs és hüség nélkül való! Hála legyen az Úrnak,

hála és tisztesség, mert számlálva vannak már a förtelemnek órái e véresre

taposott hazának földjén, s miként Csaba királyfi, úgy jönnek az igazságnak, az

erkölcsnek és a szeretetnek mindent elsöprö erejével nyugaton munkálkodó

véreink, kimenteni bennünket a gonoszságnak karmaiból! Alleluja, alleluja,

áldassék az Úrnak neve!

Így mondta a pap, és mi mondtuk magunkban utána: alleluja, alleluja, áldassék

az Úrnak neve, s áldottak legyenek véreink ott távol nyugaton, kik

szabadulásunkon munkálkodnak, s kiknek ereje és nagy lelki tisztasága

hasonlatos az apostolokéhoz.

IX.

Hullott a hó és elfödte nyomunkat, hogy akik ránk akarnának törni, ne

lelhessenek meg minket, és ne veszejthessenek el. De ugyanakkor olyan volt,

mintha valahol bennünk is hó hullott volna, és ez a belsö hó elfödte puhán a

belsö nyomokat is, melyek által önmagunkat veszejthettük volna el.

Másnap egész nap a barlangban ültünk, és harmadnap is. És közben a pap beszélt

nekünk Istenröl és Jézus Krisztusról, és arról, hogy miképpen váltja meg Jézus

büneitöl a világot a szenvedéseken át. És elmondta, hogy amíg mi préda után

jártunk, ö éjszakánként lement a völgyekbe, és bekopogtatott a házakba, és

mindenütt csak szenvedést látott, de mindenütt ott látta a szenvedés mellett a

hitet és a reménységet is, mert érzi már a világ, hogy Isten országának

eljövetele nem késhetik soká.

Két napig beszélt nekünk a pap, és amikor nem beszélt, akkor énekeltünk, vagy

gondolkoztunk a magunk dolgairól. És a harmadik éjszaka egyedül maradtam a

pappal a tüznél. A többiek aludtak mind, csak mi ketten virrasztottunk. És

akkor megkértem a papot, hogy beszéljen valamit az Istenröl, s azokról a

magyarokról, akik nyugaton vannak. A pap azt felelte:

- Csak Istenröl tudok beszélni, és arról, hogy akik öbenne hisznek, el nem

vesznek soha.

Aztán beszélni kezdett a magyarokról, akik nyugaton vannak. Azon az éjszakán

megértettem mindent, amit a pap mondott: Hogy Isten megbocsájtja az emberek

büneit, mert szereti öket, de a hibákat, amiket elkövetnek, nem teheti meg nem

történtekké, és ezeknek a hibáknak a következményeit viselni kell. És amit nem

mondott a pap: hogy mi bünt követtünk el akkor, amikor fegyverrel akartuk

megvédelmezni hazánkat, mert aki fegyverrel támad embertársára, az bünt követ

el. Ezt a bününket megbocsájtotta az Isten. De nem bocsájthatja meg a hibát,

amit elkövettünk akkor, amikor nem voltunk elég erösek ahhoz, hogy meg is

védjük a hazánkat. És ennek a hibának a következményeit viseljük mostan. Amit a

pap mondott: hogy Isten azokat sújtja, akiket szeret, és amit a pap nem

mondott: hogy ahol bünösök háborúznak, ott mindig a gonoszabbik gyöz, és a

kevésbé gonosznak megadja az

Isten a módot, hogy a legyözetés megaláztatásában és szenvedéseiben közelebb

kerüljön az igazsághoz, és megtalálja az egyenes és tiszta utat, amelyik a

békességhez vezet. Amit a pap mondott: hogy Istennek szeme az elnyomottakon

vagyon, és amit nem mondott a pap: hogy az igazságot, a békét és a megértést

mindig csak azok keresik a földön, akiket legyöztek és eltapostak.

Mindezt megértettem azon az éjszakán. És a pap elmondta még, hogy van a

tengereken túl egy hatalmas ország, amit Amerikának hívnak, és ennek a hatalmas

országnak a segítségével gyöztek le minket az oroszok. És hogy ez a nép a

szabadság és az igazság népe, így mondta a pap, az igazságokért és az emberi

jogokért vett csupán részt a háborúban, erre esküt tett és szerzödéseket

kötött. És hogy ezek a szerzödések nem védtek meg bennünket mégsem, ennek az

oka, hogy a mi igazságunkat hazugságokkal takarták el gonosz és ravasz emberek,

úgy, hogy akik onnan messziröl nézik a dolgainkat, azok azt

hiszik, hogy mi

szabadon élünk itt az igazságban és emberi jogok szerint. Elmondta még a pap,

hogy azok a magyarok, akik nyugatra szakadtak és szabad földön élhetnek, éjjelt

és nappalt egybetéve dolgoznak azon, hogy tisztára mossák az igazságszeretet

nagy népe elött a mí igazságunkat, és emlékeztessék öket a szerzödésre, amire

esküt tettek, és rádöbbentsék öket arra, hogy tölünk elcsalták a szabadságot és

azokat az emberi jogokat, melyekért ök a háborút vívták. És végül azt mondotta

még a pap, hogy ha valaki a szabad országok népéböl csak egynek is fölnyitja a

szemét, hogy tisztán láthasson a mi dolgunkban, és kinyitja a szívét, hogy

megérezhesse a mi tragédiánkat, úgy többet és hasznosabbat cselekedett, mintha

halomra öldösi idehaza megtévedt felebarátait, kik, bár gonoszságnak útján

járnak, de éppen úgy Isten gyermekei, mint mi magunk. Ezeket mondotta a pap. És

én akkor már tudtam, hogy mit kell cselekednem.

Virradt már, mikor fölálltam a tüz mellöl. A barlangban ébredeztek az emberek.

Szembefordultam velök és azt mondtam:

- Én most elmegyek. Elmegyek oda messze nyugatra, ahol szabad még az igazságot

szólani, és beállok azok közé, akik úgy élnek, mint az apostolok. Tudom, hogy

egyszerü és tanulatlan ember vagyok, s így nem lehetek apostol, csak szolga. De

hü és becsületes szolga akarok lenni, és szolgálni akarom az igazságot. És

addig megyek és addig beszélek, amíg meghallják hangomat az idegenek, és

megértik szavamat. És nem lesz nyugvásom addig, míg föl nem

ébrednek, s jóvá nem teszik azt, amit velünk szemben elmulasztottak. Isten

engem úgy segéljen!

Ezeket mondtam. És az emberek némán álltak a barlangban, és voltak, akik

levették a kucsmájukat. Az öreg báró hozzám lépett, megölelt és szeméböl

könnyek peregtek alá a szakállára.

- Eredj, fiam, Isten segítsen. S ha valamikor visszatérhetsz ide, a

szabadsággal együtt, úgy ne törödj azzal, ha mi addigra meg is döglöttünk, mint

a kutyák.

A doktorkisasszony megcsókolt, és aztán elindultam. A kovács és a pap velem

jöttek a plájig. A kovács félszeme csillogott nagyon, amikor megszorította a

kezemet.

- Én az Istenröl nem szólhatok - mondotta -, de tudnod kell, hogy mi várni

fogunk reád idefönt, ha fagyökéren élünk is addig, s ha minden csepp vérünk el

is csorog.

A pap magához ölelt, és nem mondott egy szót sem. Aztán mentem és nem néztem

vissza többet. De éreztem, hogy ottan állottak mind a ketten a gerincen, és

tekintetük úgy kísért kétoldalt, mint két szárnyas angyal. És ottan állanak ma

is még. És várnak.

X.

Talán úgy kellene, hogy befejezzem itt a mesémet, mert ami ezután jön, már

nagyon szomorú mese. A legkisebbik disznópásztorfiú elindult, hogy megküzdjön a

hétfejü sárkánnyal és hazahozza az elrabolt királyleányt: de még az üveghegyen

sem jutott keresztül. Be is fejezném, hogy ne szomorítsak vele másokat, ha nem

tudnám azt, hogy ott messze a Butka barlangjában ma is élnek még emberek, akik

várnak reám. Ha nem tudnám azt, hogy ott messze az én hegyeimen és az én

hegyeim alatt élnek még emberek, akik bíznak Istenben és várják az igazságot.

Ha nem tudnám azt, hogy miképpen élnek: vérben és könnyben, és nyomorban és

kínban, mint a katakombák üldözöttjei.

De mert tudom ezt, nem állhatok meg itt. Hanem el kell mondanom azt is

becsületes és emberséges öszinteséggel, hogy kiérkeztem a szabad nyugatra, de

nem leltem meg az apostolokat, akikröl a pap szólott volt azon a karácsonyon, a

Butka barlangjában. Nem leltem meg öket.

Találtam embereket, akik szívósan és konokul küzdöttek a maguk életéért,

dolgoztak idegen földön, mint a napszámosok, és fillért fillérre, tapasztalatot

tapasztalatra gyüjtve haladtak elöre, és építették újjá a maguk lerombolt

életét. Ezek azt mondták, hogy a mi hazánknak vége van már, összecsapott

fölötte a tenger, mely minden évezredben elnyel egy népet. S hogy menjen, ki

amerre szeme lát, olvadjon be idegen népekbe, s alapítson új otthont magának,

idegen földön.

Találtam embereket, akik azt mondották, hogy a világpolitika játszik velünk,

mint dióhéjjal a tenger, s nem lehet tenni mást, mint kivárni, amíg egy hullám

újra feldobja a dióhéjat, melybe kapaszkodunk. Mert a politika nagyurai csak

beszélnek a békéröl, de nem akarják a békét, csak beszélnek az emberi jogokról,

de félnek az emberi jogoktól. Mert sem a béke, sem az igazság, sem az emberi

jogok nem jövedelmeznek nekik semmit, csak az üzletek jövedelmeznek, és egy

szegény kis nép igazsága nem üzlet senkinek. Találtam embereket, akik azt

mondották, hogy a szerzödésekröl nem szabad beszélni, mert a szerzödések csak

arra valók, hogy megfékezzék a gyöngéket, de a hatalmasok akkor léphessék át,

amikor nekik jólesik. Találtam embereket, akik azt mondották, hogy a mi

hazánkat eladta Amerika az orosznak, még a háború elején, s hogy ez ellen nincs

mit tenni. Találtam embereket, akik azt mondták, hogy vándoroljak ki és legyek

telepes Kanadában, vagy birkanyíró Ausztráliában, bányász Dél-Afrikában,

gyöngyhalász Isten tudja milyen szigeten. Találtam embereket, akik azt

mondották, hogy nem érdemes semmit sem csinálni, mert néhány év van már csak

hátra, s akkor az atombomba úgyis darabokra tépi a földet. Sok mindenféle

embert találtam nyugaton. De apostolokat nem találtam.

Én nem tudom, hogy mindabból, amit ezek az emberek mondtak, mennyi az igazság.

De azt tudom, hogy akik az igazság és a béke apostolai, azok nem kívánhatják

tölem, hogy elvándoroljak idegen földre, és soha többé ne térhessek haza. Akik

becsületesen hirdetik az emberi jogokat, azok nem akarhatják azt, hogy veszett

farkasok módjára pusztuljanak el az emberek ott az én hegyeimen, emberek,

akiknek semmi bünük nincsen, csak annyi, hogy harminc esztendeje adják-veszik

öket, mint barmot a vásárban, s hazugságokat kiabálnak a fülükbe az igazságról.

Én nem tudom, mi igaz abból, amiket ezek az emberek nekem mondtak ott nyugaton

a szerzödésekröl és az adott szó tisztaságáról, de annyit tudok már, hogy a

világ tele van hazugságokkal, és ezekbe a hazugságokba belebonyolódtak talán

még a legjobb szándékúak is, mint ahogy a légy belebonyolódik a pók hálójába.

És éppen ezért mentem tovább és kerestem az apostolokat, akikröl a pap szólott,

s akik az igazságot hirdetik, szabad földön szabad embereknek.

Megjártam a menekültek táborait, és láttam lerongyolódott és éhes embereket,

akik úgy éltek éppen, mint annak idején mi a hadifogságban, összezsúfolva

penészes odúkba, sovány asszonyokkal és sápadt gyermekekkel együtt, és vártak

valamire... ugyanarra, amire azok ott, a Butkán, hogy az apostolok elvégezzék a

maguk dolgát az igazsággal. Megjártam a hivatalok elöszobáit is, és mindenütt

azt kérdezték tölem, hogy miért jöttem el és mit akarok, és amikor azt mondtam,

hogy azért jöttem el, mert igazságot akarok, kinevettek és azt mondták, hogy

élelmiszerjegyet még tudnának adni és esetleg munkát is tudnának adni, ha jól

viselem magamat, de igazságot...? Azt nem árulnak sem boltokban, sem a

hivatalokban. Így mondották az urak, akik az íróasztal mögött ültek.

Végül megtudtam, hogy az igazságszeretö nagy nemzetek egy szervezetet hoztak

létre, amelyik a menekültek dolgaival foglalkozik, és akkor elmentem oda is. Öt

napig etettek híg levessel egy sötét kaszárnyában, idegennyelvü emberek

ordítottak reám és lökdöstek ide-oda, végre a hatodik napon betaszigáltak egy

úr elé, aki magyarnak mondotta magát. A papírjaimat kérte, de nekem nem voltak

papírjaim. Elmondtam, hogy vadör voltam odahaza és szénégetö, és azért jöttem,

hogy elmondjam a mi dolgainkat azoknak az uraknak, akik az igazságot örzik

ezen a Földön, és visszakérjem tölük a hegyeimet és a szabadságot, amivel

adósaink maradtak.

Az úriember, aki magát magyarnak mondotta, nagyon szigorú lett erre és

megkérdezte, hogy voltam-e katona a háborúban, és én megmondtam neki, hogy

voltam. Megkérdezte, hogy harcoltam-e a szövetségesek ellen, és én azt

feleltem, hogy harcoltam az oroszok ellen, amennyire csak tölem tellett.

Megkérdezte, hogy saját jószántamból harcoltam-e, és én megkérdeztem töle, hogy

mit gondol, gazember gyáva senki vagyok-e én, aki elbúvik, amikor harcolni kell

a hazáért és a szabadságért? Ekkor az úriember, aki magyarnak mondotta magát,

kijelentette, hogy sajnálja, de háborús bünösöket nem vehetnek föl a szervezet

védelme alá, és hogy én azok szerint, amiket bevallottam, háborús bünös vagyok.

Mikor a kapun kimentem, odajött hozzám egy másik magyar, akivel

együtt ettem öt

napig a híg levest és megkérdezte, hogy sikerült-e? És én megmondtam neki, hogy

nem sikerült, mert háborús bünös vagyok. Az ember nevetett erre, és azt mondta,

hogy nem lett volna szabad magyarhoz mennem, mert a magyarnak idegenben a

legnagyobb ellensége mindig a magyar. Aztán, amíg együtt mentünk az utcán,

elmondta még, hogy azt a hatalmas, nagy szervezetet az Egyesült Nemzetek

hozták létre azért, hogy védelmébe vegye a hontalanokat és ételhez segítse

öket, és hatalmas pénzeket kap a szervezet erre a célra. Sok mindent mondott

még az ember, de engem már nem érdekelt. Nem érdekelt, mert láttam, hogy ez sem

egyéb, mint egy olyan szándék, amelyik valahonnan nagyon fentröl elindult

tisztán, de elcsúszott a hazugság jegén és a gonoszság sarában bemocskolódott.

Aztán jártam az országutakat. Itt-ott munkába álltam, és ahol dolgoztam, ott

elmondtam a velem együtt dolgozó idegeneknek: ez és ez történt velünk ott

messze keleten. És mindezért valaki felelös. De az idegenek vállat vontak és

azt mondták: nem érdekli öket. Minden rosszért a háborús bünösök voltak

felelösek, de azokat összefogták már és kivégezték. És így most már nem felelös

senki, azok közül, akik még élnek. De én nem hittem el azt, amit ezek az

idegenek mondtak. Én azt hiszem ma is, hogy a háborús bünösöket és a népek

ellenségeit nem szedték eléggé össze. Nem nyomozták ki öket minden oldalon még.

Mert nem tudom elhinni, hogy a föld népeinek valamennyi ellensége a legyözöttek

között bújt volna meg.

Itt-ott munkába álltam, de aztán mentem tovább. Az apostolokat kerestem még

mindig, akikröl a pap szólott. Akik az igazságért, a szabadságért és az emberi

jogokért küzdenek, azokat az apostolokat. Két év is eltelt így, és nem találtam

meg az apostolokat. Félelem fogott el néha, rettenetes félelem. Hogy talán

nincsenek is

apostolok. Hogy talán hiába várnak azok ott a Dutka barlangjában, a kovács,

meg a pap, meg a doktorkisasszony, meg a többiek: a parasztok, a szénégetök, a

fadöntök. Hiába várnak. És elkeseredett düh csikorgatta ilyenkor össze a

fogaimat, és azt kívántam: bár jön-

ne már az atombomba, és tépné darabokra ezt az egész hazug és gonosz világot.

Aztán tegnapelött történt. A kikötöben dolgoztam éppen, hordtam a zsákokat, és

akkor megláttam egy nagy hajót, amelyikre úgy hajtották föl az embereket,

mintha juhok lettek volna. Fáradtak és lomposak voltak ezek az emberek, és

láttam rajtuk, hogy éppen olyan üldözöttek és hontalanok, mint én, és éppen

olyan hasztalanul keresték a maguk igazságát. Közelebb mentem hozzájok, hogy

lássam az arcukat, és leolvassam róla az érzést, ami elfogja öket, amikor itt

hagyják ezt a földrészt, amelyiken valamikor az otthonuk állott, s amelyiket el

kell hagyjanak örökre, mert minden gyönyörü szónoklat, ígéret és szerzödés

ellenére sem élhettek rajta emberi módon. És ahogy ott álltam és néztem a sok

üzött, szomorú embert, akiket durva ordításokkal tereltek föl a hajóra egy

emberbaráti intézmény emberhús-kereskedöinek hajcsárai, egyszerre csak

megláttam köztük az öcsémet.

Kiáltottam neki. Megismert. Keresztül törte magát a tömegen, és aztán ott

álltunk szemközt egymással.

- Hát te mit keresel itt? - kérdeztem.

- Kivándorolok - felelte az öcsém, és az arca keserü volt. - Az apostolokat

keresed te is?

Öcsém elvicsorodott, mint a harapós kutya.

- Nincsenek apostolok - mondotta -, még emberek is csak kevesen. Csak kalmárok

vannak, gyárosok, tisztviselök, hivatalnokok, munkások és katonák. Apostolok

nincsenek.

Próbáltam megmagyarázni neki ezt a dolgot az igazsággal és az emberi jogokkal,

de öcsém legyintett.

- Nem érdekel senkit az igazság. Sem az emberi jogok. Mindenkit csak a maga

igazsága és a maga jogai érdekelnek. A többi, az mind csak üres jelszó. Frázis,

amit elpuffogtatnak a levegöbe, hogy eltakarják vele üzleti céljaikat. Mert

minden csak üzlet itt nyugaton. A mások szabadsága is és a mások emberi jogai.

Minden üzlet.

Néztem öcsémet, akit három éve nem láttam, és megkérdeztem. - Honnan kerülsz

ide?

- Oroszországból. Szöktem. - Voltál-e otthon azóta?

- Nem.

- Tudod-e, mi lett a tieiddel?

Öcsém arca elsötétedett.

- Nem érdekel - felelte -, ami otthon volt, az minden halott. Halott föld és

halott ország és halott nép. Eladták, lemészárolták, meghalt, vége. De én élni

akarok még! Élni, érted? Mint az állat, vackot akarok kotorni magamnak valahol,

ahol békén hagynak, meleg ételt akarok a gyomromba. Mást semmit nem akarok már.

- Feleséged meghalt - mondottam -, ezt tudnod kell azért... Kicsi Jóskát

Durdukásék magukhoz vették...

Öcsém néhány pillanatig hallgatott és maga elé nézett a földre. Mintha

ellágyult volna kissé az arca.

- Nem érdekel - mondotta mégis sötéten -, új hazám lesz és új életem. Ahol még

nem rontották el a világot. Talán új asszonyom is. - Uj hazád...? - kérdeztem.

Lehet az...?

Öcsém összeharapta a fogait.

- Mindent lehet, csak akarni kell.

Hallgattunk. Én néztem öcsémet, az ö szeme pedig a tengert mérte föl, amelyik

nemsokára örökre elviszi magával.

- Mondd - kérdeztem hirtelen - kommunista vagy még? Rám nézett, és az arca

kemény volt.

- Nem - mondotta -, nemzetiszocialista vagyok. Náci, ahogy itt mondják.

Fasiszta. Addig szidtak annak, amíg az is lettem. Aztán kezét nyújtotta.

- Szervusz.

Megszorítottam a kezét, és tudtam, hogy utoljára látjuk egymást ebben az

életben.

- Szervusz... és ha találkoznál mégis az apostolokkal...

- Nincsenek apostolok - felelte az öcsém határozottan, és föllépett a hajóhídra

-, hidd el, hogy nincsenek. Csak üzletemberek vannak.

Aztán a parton álltam és néztem, ahogy a hajó lassan tovaúszott a vízen, és

eltünt a szemem elöl. Egyedül maradtam és éreztem, hogy egyedül maradtam, és ez

rossz volt. Leültem egy körakásra, és néztem a vizet. És arra gondoltam, amit

öcsém mondott. És arra, hogy ezt nem szabad megtudják azok, akik otthon várnak

a Butka barlangjában. Nem szabad megtudják soha. Hogy csak üzletemberek vannak

a világon.

Estig ültem ott. Estefelé egy idegen úriember haladt el mellettem, és reám

nézett. Szánalom volt a szemében, és felém nyújtott egy pénzdarabot. Megráztam

a fejemet.

- Nem kell - mondottam neki - a pénzért tudok dolgozni még. Adja vissza az

igazságomat. Adja vissza a békességemet. Adja viszsza a hegyeimet!

Az idegen úr csodálkozva nézett rám, és láttam, hogy csak szánalom volt a

szemében, megértés nem. Nevetett.

- Bolond vagy - mondotta, és a pénzt odalökte a lábam elé. Aztán elment. És én

egyedül maradtam a pénzzel, amit alamizsnának adtak az igazságom helyett.

Ez tegnapelött történt. És ma újra itt ülök a körakáson, és nézem a tengert. És

ma még nem ettem.

Talán ennek az idegen úrnak igaza volt, és bolond vagyok valóban. Mert nem

tudok egyébre gondolni, csak arra, hogy ott messze keleten, az én hegyeim

között, véresre vert emberek élnek, örületbe taposott nök és kétségbeesésbe

taszított férfiak, akik még mindig várnak valamire. Kunyhók mélyén lapuló

parasztok, erdökben bujkáló szénégetök, papok, rablók és eszelösök, akik még ma

is bíznak abban, hogy vannak apostolok, akik érvényt szereznek az írott szónak

és valóra váltják az ígéreteket. És várnak a szabadságra, hogy lehessen újra

fát dönteni, házat építeni, földet szántani és örvendeni az életnek. Talán

igaza volt annak az idegen úrnak, és csakugyan bolond vagyok.

De ma már tudom, hogy nem tehetek mást: el kell mennem oda, ahol a világ

nagyurai esztendök óta gyüléseznek már és szónoklatokat tartanak a békéröl, az

igazságról és az emberi jogokról. És ha nem eresztenek be az ajtókon, úgy be

kell mennem az ablakokon. De oda kell állanom elébük és meg kell mondanom

nekik, hogy hagyják abba a szónoklatokat. Mert nem tisztességes dolog

szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek.

Igazságról és emberi jogokról beszélni, és odaajándékozni egy országot a

halálnak. Meg fogom kérdezni tölük: mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett

az én népem, ott a hegyek között?

Majd elöveszik a pénztárcáikat, mint ahogy azt a gazdagok szokták, ha nem

tudnak megfelelni a szegények kérdéseire, de én azt mondom nekik: nem urak! Ne

alamizsnát adjatok. Adjátok vissza a hegyeimet!

Vége!

VÁRJUK MEGRENDELÉSEIT: 2013 Pomáz, Búzavirág utca 2.

Tel./fax: (26) 328-491 - Mobil: (20) 915-3234

E-mail: info@kraterhu