online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

WILLIAM SHAKESPEARE (1564–1616) Romeo és Júlia

könyvek

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt



egyéb tételek

 
Debbie Macomber Álomszövök
John Ajvide Lindqvist - HÍVJ BE! 2
FÉLIGAZSÁGOK
Jean Baudrillard A szimulakrum elsőbbsége
MÁRAI SÁNDOR FÜVES KÖNYV
Aalish D'Mohlen - FEKETE VÉR
JOHANN WOLFGANG GOETHE Werther szerelme és halala
VAVYAN FABLE Maggie Bell A pepita macska 2
Robert Merle - A gyermekkiraly
 
 

William Shakespeare
(1564–1616)

Romeo és Júlia


Személyek

ESCALUS, Verona hercege

PÁRIS, ifjú nemesúrfi, a herceg atyjafia

MONTAGUE

CAPULET

ÖREG CAPULET, Capulet nagybátyja

ROMEO, Montague fia

MERCUTIO, a herceg rokona, Romeo barátja

BENVOLIO, a herceg rokona, Romeo barátja




TYBALT, Capuletné unokaöccse

LŐRINC

JÁNOS

BOLDIZSÁR, Romeo szolgája

PÉTER, Júlia dajkájának szolgája

SÁMSON

GERGELY

ÁBRAHÁM, szolga Montague-éknál

EGY PATIKÁRIUS

HÁROM MUZSIKUS

PÁRIS APRÓDJA

MÁSIK APRÓD

ŐRTISZT

MONTAGUE-NÉ

CAPULETNÉ

JÚLIA, Capuleték leánya

JÚLIA DAJKÁJA

KAR

Veronai polgárok, férfiak, nők a két házból,

álarcosok, őrök, nappali és éjjeli kíséret


Szín: Verona, az ötödik felvonásban Mantova

ELŐHANG

KAR (jön) Két nagy család élt a szép Veronába,

Ez lesz a szín, utunk ide vezet.

Vak gyűlölettel harcoltak hiába,

S polgárvér fertezett polgárkezet.

Vad ágyékukból két baljós szerelmes

Rossz csillagok világán fakadott,

És a szülők, hogy gyermekük is elvesz,

Elföldelik az ősi haragot.

Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan,

Szülők tusáját, mely sosem apad,

Csak amikor már sarjuk föld alatt van:

Ezt mondja el a kétórás darab.

Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz,

És ami csonka itten, az egész lesz.

ELSŐ FELVONÁS

1. SZÍN

Verona. Köztér.

Sámson és Gergely karddal, pajzzsal fölfegyverkezve jön


SÁMSON Na, Gergő, most már aztán semmit se fogunk zsebre vágni.

GERGELY Az nem is tanácsos. Mivelhogy aki zsebre vág valamit, azt nyomban dutyiba vágják.

SÁMSON Nem érted. Úgy kirántom a kardom, hogy olyant még nem ettek.

GERGELY Hát ebben már igazságod lehet. Kirántott kardot még bizonyára nem ettek.

SÁMSON Ha én fölindulok, akkor mindjárt vágok.

GERGELY Tudod, mit vágsz? Pofákat. De nem a másokét. Ahhoz te nehezen indulsz föl, komé.

SÁMSON De csak jöjjön ide egy Montague-kutya, tudomisten, föl-indulok.

GERGELY Nézd: aki fölindul, az mozog, ennélfogva ha fölindulsz, el is indulsz. A bátor azonban áll.

SÁMSON Nem áll. Mihelyt megpillantok egy Montague-kutyát, föl is indulok, meg is állok, mint a cövek. A montague-ék minden pereputtyát fal mellé szorítom.

GERGELY De mi nem lányokkal harcolunk, komé.

SÁMSON Bánom is én. Én senkivel se ösmerek irgalmat: ha a férfiakat letepertem, következnek a lányok.

GERGELY Csakhogy ezt ám a gazdánk nem hagyja helyben.

SÁMSON Majd helybenhagyom őket én.

GERGELY Érzed annak a súlyát, amit most mondasz?

SÁMSON Majd megérzik a lányok: nagy 919g64j darab marha ember vagyok.

GERGELY Marha vagy, annyi szent, nagy marha. Rántsd ki a fringiád, jön két Montague-cseléd.

SÁMSON Kard-ki-kard. Köss beléjük elül, én majd födözlek hátul.

GERGELY De én már hátul se födözlek föl.

SÁMSON Sose félts engem.

GERGELY Félt a nyavalya.

SÁMSON Ne sértsük meg a törvényt: hadd kezdjék ők.

GERGELY Én majd elsétálok előttük: pofákat vágok rájuk. Értsék, ahogy akarják.

SÁMSON És ahogy merik. Én pedig fügét mutatok nekik. Tűrjék, ha van hozzá pofájuk.

Ábrahám, Boldizsár jön

ÁBRAHÁM Nekünk mutatja kend azt a fügét?

SÁMSON Csak úgy fügét mutatok.

ÁBRAHÁM Nekünk mutatja kend azt a fügét?

SÁMSON (félre Gergelyhez) Te, megsértjük avval a törvényt, ha azt mondom, hogy nekik mutatom?

GERGELY (félre Sámsonhoz) Dehogy.

SÁMSON Nem kendteknek mutatom, csak úgy fügét mutatok.

GERGELY Talán belénk akar kend kötni?

ÁBRAHÁM Dehogyis akarok belekötni kendtekbe.

GERGELY Mert ha akar, állok elébe: az én gazdám van olyan úr, mint a kendé.

ÁBRAHÁM De nem különb.

SÁMSON No jól van, komé, jól van.

GERGELY (félre Sámsonhoz) Mondd, hogy különb: itt jön a gazdánk egyik atyjafia.

SÁMSON Különb az, komé, különb.

ÁBRAHÁM Hazudsz.

SÁMSON Ha férfiak vagytok, vágjatok beléjük. Gergő, most mutasd a mestervágásod.

Vívnak, Benvolio jön

BENVOLIO Széjjel, bolondok! (Leüti kardjukat)

Be kardotok. Nem tudják, mit csinálnak.

Tybalt jön

TYBALT Hát karddal állsz e pipogyák közé?

Na rajta, és nézz szembe a halállal.

BENVOLIO Békét akartam: dugd be kardodat,

Vagy jöjj s mi együtt válasszuk el őket.

TYBALT Karddal papolsz békét? Utálom azt,

Akár a poklot s minden Montague-t.

Rongy, védd magad!

Vívnak. Mind a két házból nép tódul ki, beleelegyedik a verekedésbe, majd polgárok jönnek botokkal

POLGÁROK Fustélyt, botot, kést! Verd csak, üsd agyon!

Fúj, Capuletek! Fúj-fúj, Montague-k!

Capulet hálóköntösben jön Capuletnével

CAPULET Mi lárma ez? Hé, adssza hosszú kardom!

CAPULETNÉ Mankót, mankót! – minek neked a kard?

CAPULET A kardomat! Vén Montague is itt van,

Hogy rázza rám ingerkedő vasát.

Montague, Montague-né jön

MONTAGUE Gaz Capulet – hagyj engem, hagyj, ha mondom.

MONTAGUE-NÉ Lépést se tőlem, nem fogsz vívni véle.

Herceg jön, kíséretével

HERCEG Ti békebontó, zendülő cselédek,

Szomszédi vértől mocskosult vasakkal:

Nem hallotok? Mit! emberek, ti barmok!

Hát lángotok az eretekbe zajgó

Bíborpatakkal oltanátok el?

Halálfia, ki vérszínű kezéből

Le nem veti ádázkodó vasát

És most se hallgat feldühödt urára.

Csip-csup szavak miatt már harmadízben

Polgárviszály támadt, zavarva békénk,

Miattatok, Capulet s Montague,

Verona agg polgárai pedig

Lerúgva tisztes, úri köntösük

Vén fringiát ragadtak vén kezükbe

Rozsdás patvarkodástokat leverni:

Hát az, aki még egyszer lázad itten,

Az életével fog fizetni érte.

Mostan tehát mindenki hazatér:

Te, Capulet, azonnal énvelem jössz,

S te, Montague, ma délután keress föl

A városházi székülőtanácsban,

Ottan tudod meg, mit határozunk majd.

Még egyszer: aki nem megy most se – meghal!

MONTAGUE Mondd, ki kavarta föl e régi harcot?

Öcsém, te itt voltál a kezdeténél?

BENVOLIO Ellenfeled cselédjei s tiéid,

Mikor kiléptem, már egymásra mentek.

Én hát közéjük álltam: erre jöt

A vad Tybalt, kezében puszta karddal,

Szitkot lehelt fülembe, vívni hívott,

Vagdalta kardjával a levegőt,

Mely csak fütyült reá, sértetlenül.

Aztán döfödjük egymást és püföljük,

Sokan kifutnak, minden penge serceg,

Míg végre jön és szétválaszt a Herceg.

MONTAGUE-NÉ Hol Romeo? – mondd, nem láttad te még ma?

Jó, hogy nem volt e csúf csetepatéba.

BENVOLIO Egy órával korábban, hogy a szent nap

Keletnek aranyablakán kikukkant,

Bolyongni űzött nyugtalan kedélyem,

A szikamor-liget körül, amely

Nyugat felől övedzi városunkat,

Láttam fiad, ő már korán elindult.

Hozzá siettem, ám hogy észrevett,

A fák alá lopódzott hirtelen.

Én – mert tudom magamról, hogy az érzés

Mélyebb, mikor egész magunk vagyunk –

Érzésemet követtem és nem őt,

S kerültem őt, ki engem elkerült.

MONTAGUE Hajnal felé már látták gyakran erre,

Locsolta a friss harmatot könnyével,

Felhőt dagasztott sóhaj-fellegekkel.

De amikor a mindent-kedvelő nap

Távol-Keleten, Aurora ágyán

Széthúzza a borongó kárpitot,

Szalad a fény elől borús fiam,

Bezárja a szobája ablakát,

Kicsukja onnan a napot, verőfényt

És mesterséges éjszakát csinál:

Bús gondja egyre nő, akár az éjjel,

Ha jó tanács nem űzi végre széjjel.

BENVOLIO És nem tudod, bátyám, mi az oka?

MONTAGUE Ha sejteném! De erről nem beszél.

BENVOLIO Mért nem fogod hát vallatóra egyszer?

MONTAGUE Faggattam én is, sok barátja is:

De csak a szíve a tanácsadója.

És erre hallgat – nem tudom, miként –,

Elfordul ő a fürkész, vizsga szemtől,

Akár a bimbó, mit rág csúnya féreg

S nem tárja ki a szirmait a légnek,

És nem ajánlja szép arcát a napnak.

Mihelyt tudjuk, miért hullt e bú rája,

Megleljük azt is, hogy mi a kúrája.

BENVOLIO Nézd, erre jő: siessetek tovább.

Törik-szakad, én meglelem okát.

MONTAGUE Ha gyónna néked – bár lehetne hinnem –,

De boldog volnék. Asszonyom, jer innen.

Montague és Montague-né el. Romeo jön

BENVOLIO Öcsém, jó reggelt!

ROMEO             Ily ifjú a nap?

BENVOLIO Most múlt kilenc.

ROMEO           Időnk a bú alatt

Hosszúra nyúlik. Az apám szaladt el?

BENVOLIO Az. Mért hosszú a napja Romeónak?

ROMEO Mert nincsen, ami megkurtítsa, testvér.

BENVOLIO Szeretsz valakit?

ROMEO          Vége!

BENVOLIO       Nem szeretsz hát?

ROMEO Az nem szeret, akit én szeretek.

BENVOLIO Jaj, a Szerelem szemre oly szelíd,

S goromba zsarnok, hogyha közelít.

ROMEO Jaj, ő magának mindig elegendő,

Szem nélkül is lát, bár szemén a kendő! –

Mondd, hol eszünk? Ó, jaj. Mi volt a patvar?

Ne is beszélj, mindent hallottam itt.

Sok-sok gyűlölség s tenger szerelem: –

Veszett szerelem! Szerelmes gyűlölség!

Ó, valami, mi semmiből fogant!

Ó, súlyos könnyűség, komoly üresség,

Gyönyörű alakok torz zűrzavarja!

Ólompehely, hidegtűz, éberálom,

Beteg egészség, minden, ami nem!

Így szeretek én, s ezt nem szeretem.

Nem is nevetsz?

BENVOLIO       Inkább sírok, barátom.

ROMEO Min sírsz, te jó szív?

BENVOLIO           Jó szíved baján.

ROMEO Aki szeret, mind ily bolond, na lám.

A mellemet a bánat súlya nyomta,

Te tőlem elvetted, de erre nyomba

Több lett enyém: szóval mivel szerettél,

Nőtt bánatom s új béklyóba verettél.

Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz,

Majd szikratűz a szembe, hogyha győz,

S ha fáj, könnyekből egy nagy óceán.

Mi más szeretni? Higgadt, tiszta téboly –

Édes vigaszság, epe, ami szétfoly. –

Áldjon az Ég.

BENVOLIO       Várj! Én megyek veled.

Megbántsz nagyon, ha meg nem engeded.

ROMEO Csitt, elvesztettem önmagam, ne szóljál.

Romeo nincs itt: máshol valahol jár.

BENVOLIO Mondd meg nekem, komolyan, kit szeretsz?

ROMEO Hát nyögjek is, beszéljek is?

BENVOLIO           Ne nyögj,

Csak mondd meg komolyan.

ROMEO Végrendelkezni kell szegény betegnek –

Beszélni kell annak, akit temetnek?

Hát komolyan, én egy – nőt szeretek.

BENVOLIO Egy nőt? Hisz ezt sejtettem én előbb is.

ROMEO Micsoda ész vagy. S a hegyébe: szép.

BENVOLIO Így célt el nem hibáznék semmiképp.

ROMEO De elhibáznád: mert neki hiába

Cupido nyila, szűz, akár Diána.

A tisztesség a vértje, és ha víjja,

Rajt széttör a szerelem csitri íja.

Szerelmes csók kis ostromát kacagja,

Szemek tüzét, s nem nyitja ki ölét

A szent nőt is megszédítő arany.

Szépsége gazdag – árva diadal –

Mert hogyha hal, szépsége véle hal.

BENVOLIO Megesküdött, hogy szűz marad, azér?

ROMEO Igen kucorgó, így tehát pazér.

A szépség, mit koplaltat a szigor,

Sok szép reményt, utódot eltipor.

Szép és nagyon jó, állja a delejt,

Ő égbe jut s engem pokolba ejt.

Szeretni nem akar e szűzi lélek

S az esküje halálom: holtan élek.

BENVOLIO Akkor felejts el emlékezni rá.

ROMEO De hogy felejtsek emlékezni, kérlek?

BENVOLIO Úgy, hogy tekints a többi nő felé,

Hisz annyi szép van még.

ROMEO             De akkor én

Még szebbnek érzem őt, tökéletesbnek.

Fekete álca hölgyek homlokán

Arról beszél, milyen fehérek ők.

Ki megvakul, az nem feledheti

Szemevilága régi, drága kincsét.

Egy nőt mutass, kinél nincs szebb a földön,

S arcáról én azt olvasom ki majd,

Hogy nála is különb, százszorta szebb.

Eh, nem tanítsz feledni engemet.

BENVOLIO De megtanítlak majd, nem engedek.

Elmennek

2. SZÍN

Utca.

Capulet, Páris, szolga jönnek


CAPULET De Montague épp annyi büntetést kap,

Akárcsak én, nem lesz talán nehéz

Ily két aggcsontnak békében megélni.

PÁRIS Mindkettőtöket megbecsül a Város.

Kár, hogy sokáig torzsalkodtatok.

De most, uram, mit szólasz az ügyemhez?

CAPULET Csak azt, amit már mondottam tenéked,

Lányom alig forog a társaságban,

Tizennégy év se múlt fölötte el,

Előbb fonnyadjon el két nyár virága,

Akkor megérik nászra majd a drága.

PÁRIS Volt már anya sok lány az ő korában.

CAPULET Korai virág elhervad korábban.

Minden reményem a föld nyelte el,

Csak ez a lányka a földem reménye:

De udvarold és kérd meg, drága Páris,

Ha ő akar, akarom véle máris,

Ő válasszon ki téged szabadon,

S neked szavam, áldásomat adom.

Ma este nálam épp afféle bál van,

Sok-sok barátomat meginvitáltam,

Jöjj el közénk, a házigazda hadd

Örüljön, hogy a háza gazdagabb.

A földi csillagok az égi pompa

Tüzét túlfénylik majd szegény lakomba.

Üdülj tehát, mint ifjú – amikor

A sánta Tél sarkára rátipor

A piperés Tavasz – megannyi ringó

Szép lány között, aki akár a bimbó.

Nézd mindjüket, figyeld, ne légy te rest,

S ki legkülönb köztük, csak azt szeresd.

Ott lesz a lányom is, még kisleány,

A sok között csak egy picinyke szám.

No jöjj velem. (A szolgának írást ad)

       Fickó, siess nagyon.

Találd meg őket, kiknek itt vagyon

Nevük fölírva, mind házamba várom,

Mondd, jöjjenek el hozzám mindenáron.

Capulet, Páris el

SZOLGA Írva vagyon. De az is írva vagyon, hogy: varga maradjon a rőfjénél, szabó a kaptafájánál, halász az ecsetjénél, képíró a varsájánál. Engem pedig elküldenek, hogy találjam meg azokat, akiknek neve itt írva vagyon, de mégse találom meg benne azokat, akiket meg kellene találnom. Valami írástudó, deákos embert kell keresni: no éppen itt jön.

Benvolio és Romeo jön

BENVOLIO Eh, csak tűz oltja a tüzek parázsát,

A kínok írja egy új fájdalom.

És jaj gyógyítja gyötrelmek marását.

Szédülsz? kerengj a másik oldalon.

Fertőzd be szemedet egy új ragállyal,

S e régi méreg eltűnik ezáltal.

ROMEO Az útilapu is ajánlatos.

BENVOLIO Mire, barátom?

ROMEO       A tört lábra, pajtás.

BENVOLIO Mit, megbolondultál te, Romeo?

ROMEO Nem én, de megkötöztek, mint bolondot.

Tömlöcbe dobtak, koplaltatnak, ütnek,

Folyton gyötörnek s – jó estét, barátom.

SZOLGA Jó estét. Tud-e olvasni az úr?

ROMEO Tudok: az átkomat a nyomoromból.

SZOLGA Azt nyilván könyv nélkül is tetszik már tudni: de én azt kérdezem, tud-e olvasni az úr olyasmit is, amit lát?

ROMEO Ha ismerem a nyelvet és betűket.

SZOLGA Jól adja. Isten tartsa meg a jókedvét.

ROMEO Várj, fiú, tudok olvasni.

Elveszi az írást és olvassa

Signor Martino feleségével és leányaival;

Anselmo gróf, szépséges húgaival;

Özvegy Vitruvióné úrasszony;

Signor Placentio, kedves unokahúgaival;

Mercutio és öccse Bálint;

Tulajdon nagybátyám, Capulet, feleségével és leányaival;

Szép unokahúgom Róza s Livia;

Signor Valentino s unokaöccse, Tybalt;

Lucio és a vidor Ilona.

Visszaadja az írást

Szép társaság: és hova menjenek?

SZOLGA Föl.

ROMEO Hova?

SZOLGA Vacsorára, a mi házunkba.

ROMEO Kinek a házába?

SZOLGA A gazdáméba.

ROMEO Lásd, ezt előbb kellett volna kérdeznem.

SZOLGA Elmondom én néked, ha nem is kérdezel: az én gazdám az a híres-nevezetes, dúsgazdag Capulet, s ha kigyelmetek nem a Montague házból valók, kérem, jöjjenek el szintén, hajtsanak föl nálunk egy kupa bort. No, Isten tartsa. (El)

BENVOLIO Capuletéknek ősi ünnepén

Szép Róza is ott lesz, akit szeretsz,

S megannyi tündérlányka Veronából.

Jöjj fel, bíráló szemmel mérd az arcát

Az ő arcukhoz, s gondod elzavarjuk,

A hattyúban meglátod majd a varjut.

ROMEO Ha a hívő szemem vallása csalfa,

Legyen a könnyem tűz, mert mást szerethet

S ha nem fulladt meg eddig, vízbe halva,

Hát tűzben égjen el, mint az eretnek,

Őnála nincsen szebb, a napvilágnál

Nem járt különb, mióta a világ áll.

BENVOLIO Igen, mivel csak őt láttad szünetlen,

A képe lengett mind a két szemedben.

De hogyha e kristálymérlegre tennéd:

Az egyik serpenyőbe a szerelmét,

S másikba a sok lányt, már nem adózna

Úgy néki szíved, s könnyű volna Róza.

ROMEO No elmegyek, de nem ront meg az álom,

Csak őt imádom, ott is őt csodálom.

Elmennek






3. SZÍN

Szoba Capuleték házában.

Capuletné és Dajka bejön


CAPULETNÉ Hol a leányom, dajka? Hívd be őt.

DAJKA Már hívtam, oly igaz, amint igaz, hogy

Szűz voltam tizenkét éves koromban.

Hé, báránykám! Madárkám! Ejnye, hol van?

Hé, Júlia!

Júlia jön

JÚLIA Ki hív?

DAJKA           Anyád.

JÚLIA               Anyám?

Nos, itt vagyok, mi tetszik?

CAPULETNÉ Hát azt akarnám – dajka, hagyj magunkra,

Négyszemközött; de nem, jöjj vissza, dajka.

Inkább te is halld, mit beszélgetünk –

Tudod, hogy a kislányom már nagyocska...

DAJKA Órára is megmondhatom korát.

CAPULETNÉ Még nincs tizennégy.

DAJKA         Tizennégy fogamra –

Miből alig lehet ma (azt hiszem) négy –,

Még nincs tizennégy. Mondjátok, mikor lesz

Mostan vasas Szent Péter napja?

CAPULETNÉ     Két hét

És pár nap múlva.

DAJKA           Mindegy, bármikor,

Azon az éjszakán lesz épp tizennégy.

Zsuzsim meg ő – Isten nyugtassa őt –

Egyívású. Zsuzsim elvette Isten,

Nem érdemeltem: – szó mi szó, aszondom –

Vasas Szent Péter éjén lesz tizennégy,

Akkor bizony, emlékezem reá.

A földrengésnek már tizenegy éve

S én éppen aznap választottam el,

Mivel hogy ürmöt kentem a csöcsömre,

Künn a galambdúcnál sütött a nap –

Az úrral akkor Mantovába jártak –

Van még eszem csak – szó mi szó, aszondom –

Mikor a mellem bimbaján az ürmöt

Lenyalta ez a kis csacsi, s fanyar volt,

Dühösködött, így rázta a csöcsöm.

Most reccs galambdúc, ész nélkül futottam,

Zargatni sem kellett nagyon.

Hát ennek épp tizenegy éve van.

Már állni is tudott, a szent keresztre,

Futkározott, boklászott erre-arra.

Előző nap beverte homlokát,

És az uram – nyugtassa őt az Isten –

Tréfás egy ember volt, fölkapta nyomban:

“No”, no mondta, “kislány, az arcodra estél?

Ha több eszed lesz, majd hanyatt esel te,

Ugye, Julis?” Aztán a kis komiszka

Máris csitult s azt mondta rá: “Aha.”

No lám, a tréfaság valóra válik!

Ha ezer évig élek, sem felejtem:

“Ugye, Julis?” mondotta az uram,

S a kis komiszka rávágott: “Aha.”

CAPULETNÉ Elég legyen már, kérlek, végre hallgass.

DAJKA No hallgatok. De hát muszáj nevetnem,

Hogy elcsitult, s azt mondta rá: “Aha”,

Pedig biz isten oly nagyocska púp volt

A homlokán, mint egy kokas monya,

Rútul beverte, rítt keservesen.

“No”, mondta az uram, “arcodra estél?

Ha több eszed lesz, majd hanyatt esel te,

Ugye, Julis?” S csitulva szólt: “Aha.”

CAPULETNÉ Csitulj te is, ha mondom, csitt, dadus, csitt.

DAJKA Csitt, szót se hát. Isten tartson sokáig.

Sosem szoptattam ily remek babuskát.

Csak azt kívánnám még megérni, hogy majd

Férjhez mehess.

CAPULETNÉ Férjhezmenésről: én is éppen erről

Szólnék veled.

– Mondd, Júlia, leányom,

Hajlandó volnál férjhezmenni te?

JÚLIA Nincs a világon ennél szebb dolog.

DAJKA Nincs szebb dolog! Ha nem volnék dadád,

Azt hinném, tejjel szoptál bölcsességet.

CAPULETNÉ Gondolj reá hát, ifjabb nők tenálad,

Itt Veronában – s mind előkelőek –

Most már anyák: ha visszagondolok,

A te korodban én is anya voltam.

Te meg leány. Száz szónak is egy a vége:

A délceg Páris kéri a kezed.

DAJKA Az ám a férfi, kislány, párja sincsen,

Széles világon – férfi az, viaszkból.

CAPULETNÉ Ilyen virág nincs Verona nyarában.

DAJKA Virág: jól tetszik mondani: virág!

CAPULETNÉ Mit szólsz? Szeretnéd ezt a nemesúrfit?

Ma este a bálunkra eljön ő is,

Olvasd az ifjú Páris kedves arcát,

E könyvet, mit a Szépség tolla írt,

Figyeld a sorok kedves vonalát,

Egyik a másnak csak tartalmat ád.

S ami a könyvben tán rémlik kavargón,

Azt a szemében megleled: a margón.

Szép, drága könyv, kötetlen és szerelmes,

Csak egy kötés kell és tökéletes lesz.

Aztán, amint tengerben él a hal,

Csinos külső gazdag belsőre vall.

Hiszen a könyv is úgy kívánatos,

Mikor arany-szót zár arany-kapocs.

Zárd el magadba ajándékodat,

S nem lesz ezáltal kisebb, vékonyabb.

DAJKA Sőt vastagabb a jó férjtől a nő.

CAPULETNÉ Egy-kettő, mondd, tudnád szeretni Párist?

JÚLIA Szeretném látni, hogy szeressem-e,

De nem lövellem a tekintetem

Mélyebbre, csak mint meghagytad nekem.

Szolga jön

SZOLGA Jaj, nagyasszony, a vendégek meggyöttek, a vacsorát föltálalták, a kisasszonyt keresik, a kamrában szidják a dajkát, mint a bokrot, minden tótágast áll. Én futok fölszolgálni, kérem, jöjjenek tüstént.

CAPULETNÉ Tüstént.

Szolga el

              Leányom, a gróffal beszéljél.

DAJKA Menj, fruska, a szép napra jő a szép éj.

Elmennek

4. SZÍN

Utca. Romeo, Mercutio, Benvolio, öt-hat álarcos,
fáklyavivők és mások jönnek


ROMEO De mentségünkre szólsz azért néhány szót?

Vagy ajtóstul rontunk be hirtelen?

BENVOLIO Efféle móka nem divat manapság:

Ámor se kell itt, bekötött szemekkel,

Aki tatáros, pingált lécnyilával

Madárijesztőként riasztja nőink,

Se bemagolt mondóka, mit dadogva

Nyögünk súgó után, mikor belépünk:

Csak tartsanak annak, minek akarnak,

A táncolókkal tartunk és sipirc.

ROMEO Fáklyát nekem. Én nem tudok bokázni.

Sötét vagyok, inkább világitok.

MERCUTIO Nem, Romeóm, táncolni kell neked.

ROMEO Tirajtatok a könnyű tánccipellő,

Akár az álom, ám a lelkem ólom,

A földre húz le, nem birok mozogni.

MERCUTIO Szerelmes vagy: vedd Ámor röpke szárnyát

S elszállsz a földről, hogyha felkötöd.

ROMEO Ezt kötve hinném: úgy belém kötött,

Úgy megbökött nyilával: lenge tollán

Nem szállhatom túl lomha bánatom,

A szerelemnek terhe földre roskaszt.

MERCUTIO Roskadj te rá, terheld meg te a terhét,

Gyöngécske lény az, enged egy nyomásnak.

ROMEO A szerelem gyönkécske? Aj de durva,

Vad, hepciás, és szúr, mint a tövis.

MERCUTIO Ha durva véled, légy te véle durvább,

Szúrd, hogyha szúr, és így alád kerül majd.

Adj hát hamar arcomra egy tokot:

Álarcot ölt

Maszkot a maszkra! – Bánom is, kutassa

A kandi szem e rút arcátlan arcot,

A képtelen kép majd pirul helyettem.

BENVOLIO Gyertek, kopogjunk és mihelyt beléptünk,

Ki-ki forgassa emberül a lábát.

ROMEO Fáklyát nekem; a léha széltoló

Csiklandja sarkkal a holt, asszu deszkát.

Én azt tartom, mit az öregapáink:

“Csak nézek és majd gyertyát tartok inkább.”

Nagyon unom e gyönyörű világot.

MERCUTIO Világtalan, ki unja a világot,

Vak vagy, a szerelem gödrébe hulltál,

Fülig ganéjba – tisztesség nem essék –,

Én majd kihúzlak. Hagyd azt a világot.

ROMEO Melyik világot?

MERCUTIO     Nos, úgy állasz avval,

Lobogsz, sziporkázol, mint lámpa nappal.

Hallgass reám – ha gyönge is a szóvicc –

Amit tanácslok néked, mégse kófic.

ROMEO De az se lenne éppen jó dolog,

Ha most bemennénk.

MERCUTIO       Hát mért gondolod?

ROMEO Mert éjszaka erről álmodtam.

MERCUTIO           Én is.

ROMEO Mit?

MERCUTIO Azt, hogy aki álmodik, csaló.

ROMEO Csak öncsaló, mert álma, az való.

MERCUTIO No nézd, a Mab királyné járt tenálad,

A tündérek bábája, oly parányi

Alakban jön, mint városi szenátor

Mutatóujján a gyűrűs agátkő.

Aprócska, kis könnyű fogatba hajt át

Az emberek orrán, mikor alusznak.

A kerekek küllője nyurga pókláb,

A hintó födele egy szöcskeszárny,

A hámja finom pókháló-fonál,

Gyeplője a hold lucskos sugara.

Ostornyele tücsökcomb, rost a szíja.

Csöpp, szürkementés szúnyog a kocsis,

Félakkora, mint a kövér kukac,

Mit rest cseléd a ujjából vakar ki.

A kocsiváz egy üres mogyoró,

A mókus eszkábálta, vagy a vén szú,

Kik ősidőktől tündér-kocsigyártók.

Így robban át a szeretők agyán

Éjente, és az álmuk szerelem,

Udvarló térdén, s udvarlás az álma,

Fiskális ujján, és az álma pördíj,

Nők ajkain, s álmukban csókolódznak.

De Mab ha mérges, szájuk hólyagos lesz,

Mivel a habcsók nékik is megárt.

Nem egyszer udvaronc orrába vágtat,

S az erre már kitüntetést szagol,

Máskor dézsmás malacka farkhegyével

Csiklandja az alvó papocska orrát

És az plébániáról álmodik.

Majd átrobog a katona agyán

És álma sok-sok nyakszelés, spanyoltőr,

Les és roham, aztán öt ölnyi mély,

Jó-nagy ivászat; hirtelen a dobszó

Pörög fülében, fölriad, ocsúdik,

Kicsit szedi a szenteket az égből

S megint elalszik. Ő, a Mab királyné,

Lovak sörényét éjjel egybefonja,

Csombókos hajba süt varázsgubancot

S hogy szertebontod, az babonaság.

Boszorka ő, a lányt, ha háton alszik,

Megnyomja, terhet bírni így tanítja,

Hogy jól feküdjön majd asszony-korában.

Ő az, ki...

ROMEO Hallgass, Mercutio, hallgass.

Semmit beszélsz.

MERCUTIO       Hisz álomról beszélek,

Amit csupán a henye agyvelő szült

És semmiből a képzelet koholt.

Matériája vékony, mint a lég

És csapodárabb, mint a szél, mi mostan

Észak fagyott keblén kacérkodik,

De nyomba megharagszik, délre rebben

S csorgó harmatba fürdeti az arcát.

BENVOLIO E szél, miről szólsz, elfújt minket is.

Megvacsoráztak már, későn jövünk.

ROMEO Sőt tán korán: egyszerre sejti lelkem,

Hogy a Sors, mely a csillagokban csüng még,

Ez éji bálon kezdi meg komor,

Szörnyű futását, és unt életem,

Mit a mellembe zárok itt, gonosz

Csellel korahalálba kergeti.

De Ő, ki kormányozza a hajómat,

Vigye vitorlám – víg urak, előre.

BENVOLIO Dobszót reá.

Mind el

5. SZÍN

Csarnok Capulet házában. Zenészek várakoznak, szolgák jönnek


ELSŐ SZOLGA Hol az a Lábas Anti? Tányérokat kéne váltani. De az nem váltja, inkább nyalja.


Csak egy-két étekfogó mosogat, az is ilyen mosdatlan. Piszokság.

ELSŐ SZOLGA Arrébb a székekkel, odébb a pohárszékkel, vigyázz az ezüsttálra. Pajtás, tégy majd félre nekem egy kis marcipánt, ha szeretsz, és súgd meg a portásnak, hogy engedje be a Köszörüs Zsuzsit meg a Nellit.


Mit akarsz, cimbora?

ELSŐ SZOLGA Odabenn a nagy szálában mindnyájan titeket keresnek, hívnak, kajtatnak, hajkurásznak.


Hát nem lehetünk itt is meg ott is. Kitartás, gyerekek, csak egy kis kitartás, végül úgyis nekünk marad a java.

Visszavonulnak.

Capulet, Júlia, családtagok, vendégek, álarcosok jönnek

CAPULET Isten hozott, urak! A nők, akiknek

Lábán nincs tyúkszem, mind táncolni vágynak.

Á, hölgyeim! Ki kosarazza ki

A táncosát? Az illetőt bizonnyal

Gonosz tyúkszem kínozza, eltaláltam?

Isten hozott, urak! Hej, hajdan én is

Álarcba voltam s pajzán, drága szókat

Tudtam susogni a szépasszonyok

Fülébe. – Ennek vége, vége, vége.

Á, uraim! Húzzátok rá, zenészek.

Helyet, helyet. Forogjatok, leánykák.

Zene, tánc

Több fényt, te fickó, félre azt az asztalt,

Oltsd a tüzet ki, mert cudar meleg van.

Ugye remek – fiú – e házibál?

Csak ülj le, Capulet bátyám, csak ülj le.

Mi eltáncoltuk már a táncainkat.

Mikor esett utolszor, hogy mi ketten

Álarcba voltunk?

ÖREG CAPULET Harminc éve annak.

CAPULET Ne mondd, öreg. Nincs annyi, nincsen annyi.

Lucentio pünkösdkor esküdött

S bár gyors a pünkösd, csak huszonöt éve

Lesz ennek és akkor álarcba voltunk.

ÖREG CAPULET Több éve annak. A nagyobb fia

A harmincat tapossa.

CAPULET Mit beszélsz te? Két év előtt még nagykorú se volt.

ROMEO Ki az a hölgy, ki ottan amaz úrnak

Ékíti karját?

SZOLGA           Nem tudom, uram.

ROMEO A fáklya tőle izzóbb lángra lobban!

Szépsége úgy csüng az éj arculatján,

Mint fényes ékszer szerecsen fülén!

Túl szép e földre, nem való ide!

Ki hófehér galamb, ahhoz hasonló,

S aki körötte van, fekete holló.

A tánc után majd meglesem, hol ül

S érdes kezem kezétől üdvezül.

Szerettem eddig? Nem, tagadd le, szem.

Csak most látok szépet, ma éjjelen.

TYBALT Hangjából ez csak Montague lehet: –

Add tőrömet, fiú: – a semmiházi

Álarc alatt merészkedik közénk,

Csúfolni, meggyalázni ünnepünket?

Az őseimnek százszor szent nevére,

Bűnnek se tartom, hogy kifoly a vére.

CAPULET Ugyan, mi lelt, öcsém, miért viharzol?

TYBALT Bátyám, ez ellenségünk, Montague.

Álarcba jött, gúnyból, a semmiházi,

Hogy meggyalázza éji ünnepünket.

CAPULET Ifjú Romeo?

TYBALT            A gaz Romeo.

CAPULET No csöndesedj, te kedves öcs, ne bántsd őt,

Hisz úgy viselkedik, mint nemesúrfi,

S őszintén szólva Verona dicséri,

Milyen derék és jólnevelt fiú.

A város minden kincséért se hagynám,

Hogy itt az én házamban sértegessék.

Csitulj le és ügyet se vess rá.

Parancsolom; tehát szépen fogadj szót,

Nézz nyájasan, a homlokod se morcold,

Efféle bál az más modort kiván.

TYBALT És más vendéget, mint ez a zsivány.

Én nem birom.

CAPULET           De el kell bírnod őt:

Tessék, fiam? – Mondom, bírnod kell őt – menj.

Te vagy a házigazda itt, vagy én? Menj.

Hogy nem bírod el őt, te? Isten őrizz!

Vendégeim fölkoncolod talán?

Kakaskodol! Ki a legény a gáton!

TYBALT De ez gyalázat, bátya...

CAPULET       Menj, ha mondom.

Orcátlan kölyke – az vagy, az, fiacskám!

Még ráfizetsz tréfádra – jól vigyázzál:

Megjárhatod nagyon, csak kezdj ki vélem.

Úgy, szíveim, igen. – Te zöld kamasz, menj:

Csitulj, különben – több fényt erre! – Szégyen!

Majd elcsitítlak! – Vígan, szíveim!

TYBALT Izzó dühöm békítitek szelíden

S most béke és düh rázza minden ízem.

Megyek: de az a béke, mely ma édes,

Majd nemsokára keserű-epés lesz. (El)

ROMEO Szentségtelen kézzel fogom ez áldott,

Szentséges oltárt, ezt a lágy kacsót,

De ajkam – e két piruló zarándok –

Jóváteszi s bűnöm föloldja csók.

JÚLIA Zarándok, a kezed mivégre bántod?

Hisz jámbor áhítat volt az egész.

A szent kezét is illeti zarándok

És csókolódzik akkor kézbe kéz.

ROMEO Szentnek s zarándoknak hát nincs-e ajka?

JÚLIA Van, ámde csak imádkoznak vele.

ROMEO Ó, szent, kezed ajkad kövesse, rajta,

Halld meg imám, ne lökj pokolba le.

JÚLIA A szent csak áll, bár hallja az imát.

ROMEO Állj s a jutalmat én veszem im át.

Ajkadtól ajkam így lesz bűntelen.

Megcsókolja

JÚLIA De ezzel az én ajkam bűnösebb lesz.

ROMEO Bűnös? Te unszolsz bűnre szüntelen.

Add vissza bűnöm.

Megint megcsókolja

JÚLIA         Jaj, de értesz ehhez.

DAJKA Egy szóra kéret az anyád, kisasszony.

ROMEO Ki az ő anyja?

DAJKA          Ej, fiatalúr,

A háziasszony az ő édesanyja:

Én dajkáltam lányát, kivel beszéltél,

És mondhatom, hogy jól imádkozott az,

Aki megkapja egykor.

ROMEO Capulet?

Szívem az ellenség prédája lett.

BENVOLIO Gyerünk, a játék elvadul, elég.

ROMEO Ó, jaj nekem: az életem a tét.

CAPULET Hová szaladtok ily hamar, urak?

Fölhajthatunk még egynéhány pohár bort.

Hát mentek? Akkor köszönöm tinektek,

Kedves barátaim, jó éjszakát!

Fáklyákat erre. Nos, gyerünk az ágyba.

(Az öreg Capulethez)

Bizony, öreg, most már öregidő van,

Menjünk aludni.

Mind el, csak Júlia és Dajka nem

JÚLIA Jöjj csak, dadus. Ki ottan az az úr?

DAJKA A vén Tiberio első fia.

JÚLIA És az, aki most az ajtó felé megy?

DAJKA Na várj, az az ifjú Petrucchio.

JÚLIA S ki nem táncolt ma este, ott mögötte?

DAJKA Nem ösmerem.

JÚLIA Menj nyomba, kérdezd meg nevét: – ha nős,

Akkor a sírom lesz a nászi ágyam.

DAJKA A neve Romeo, egy Montague,

Nagy ellenségtek egyetlen fia.

JÚLIA Ó, gyűlölet, te anyja szerelemnek.

Korán láttam meg s későn ösmertem meg.

Milyen csodás, csodás a szerelem:

Halálos ellenségem szeretem.

DAJKA Mi az, mi az?

JÚLIA          Egy vers, a táncosomtól

Tanultam az imént.

DAJKA      No jösszte, kincsem,

Elment a vendég, most már senki sincsen.

Elmennek

KAR (belép) A régi láz most meghalt, üt az óra,

Új szerelemnek kell kigyúlnia.

A szép lány, kit imádott Romeója,

Nem szép neki, csak egy szép: Júlia.

Immár szeretik egymást mind a ketten,

Rokon-szemükbe lobbadoz a láng.

De a fiú a harctól visszaretten,

És szörnyű gát ijesztgeti a lányt.

Romeo, mint ellenség, szólni sem mer.

Nem vall neki, csak egyre bujdokol.

Júlia vívódik vad szerelemmel,

Ő sem találja édesét sehol.

De majd erőt, időt lelnek hamar

S megédesül az, ami most fanyar.

Elmennek


MÁSODIK FELVONÁS



1. SZÍN

Verona. Szabad tér Capuleték gyümölcsöskertje mellett.

Romeo jön.


ROMEO Hogy menjek innen, hogyha itt a szívem?

Fordulj, sötét föld, és keresd a napfényt.

Átmászik a falon, s beugrik a kertbe.

Jön Benvolio és Mercutio

BENVOLIO Romeo, öcskös, Romeo!

MERCUTIO               Okos volt,

Ez elszökött, biz’isten, ágyba bújt már.

BENVOLIO De itt szalad, a kertfalon ugort át:

Hívd, jó Mercutio.

MERCUTIO       Nem, majd idézem.

Hé, Romeo! Betyár! Szerelmes! Őrült!

Jelenj meg itten egy sóhaj mezében,

Csak egy rímet mondj és nekem elég,

Csak nyögj egy “oh”-t rímelj: “negédes – édes”,

Bókolj kicsit Vénusz-keresztmamámnak,

Gúnyold Cupidót, az ő vak fiát, mert

Cophetua királyt úgy eltrafálta,

Hogy megveszett az egy koldusleányért!

Nem hallja, nem mozog, ide se bajszol.

Meghótt szegény majom. Megint idézem:

Idézlek Róza tündöklő szemére,

Nagy homlokára, skárlát ajakára,

Piciny lábára, rengő csípejére,

És arra, ami közelébe fekszik,

Hogy földi másodban jelenj meg itten!

BENVOLIO Ha hallaná, roppant dühöngene.

MERCUTIO Ugyan miért? Akkor dühöngene,

Ha egy makacs kis szellemet bűvölnék

A kedvese ölébe és az állna,

Míg nem puhítja meg csínján a lány.

Az volna sértés: ám ez az idézés

Tisztes-baráti. Kedvese nevében

Idézem őt, hogy végre erre álljon.

BENVOLIO Gyerünk, a fák között rejtőzködött el.

A nyirkos éjszakával társalog.

Szerelme vak, kedves neki az éj hát.

MERCUTIO De hogyha vak, meg nem találja célját.

Egy naspolyafánál most azt kívánja,

Bár lenne a babája oly gyümölcs,

Mit “naspolyá”-nak hívnak víg cselédek.

Ó, Romeo, bár lenne a babád

Egy szétnyílott izé s te téli-körte!

Jó éjt, Romeo: – dunyhás ágyba térek,

E tábori ágy most hideg nekem.

No jössz?

BENVOLIO Megyek. Ki elbúvik előlünk,

S bujdósdozik, ördög keresse meg. (El)

2. SZÍN

Capuleték gyümölcsöskertje. Jön Romeo


ROMEO Csak a sebetlen gúnyol így sebet.

Júlia megjelenik fent az ablakban

De csitt, mi fény nyilall az ablakon?

Ez itt Kelet és Júlia a Napja!

Kelj, szép Nap, és az irigy holdat öld meg,

Mely már beteg és bútól sápadoz,

Mivel te, a szolgálólánya szebb vagy.

Ne légy cselédje hát, irigykedik rád.

Az ő avítt-zöld, Vesta-szűz-ruháját

Viselje a bolond, de nem te; vesd le.

Ez itt a hölgyem! Itt az én szerelmem!

Ó, bár tudná, hogy az!

Beszél, de nem hallom szavát: sebaj.

Szeme beszél, majd felelek neki.

Jaj, vakmerő én: nem hozzám beszél:

Az ég két legtündöklőbb csillagának

Tán dolga volt s megkérték, hogy szemével

Csillogjon addig, míg ők visszatérnek.

És hogyha fönn ragyogna a szeme –

A csillag elsápadna fényes arcán,

Mint mécs a napban, és szeme az égen

Úgy égne, hogy minden madárka dallal

Köszöntené, azt vélve, itt a hajnal.

Ni, most lehajtja arcát a kezére!

Ó, bár lehetnék kesztyű a kezén,

Hogy az arcához érjek!

JÚLIA         Jaj nekem.

ROMEO            Szól:

Szólj újra, fényes angyal, mert az éjben

Fejem fölött nekem oly glóriás vagy,

Akár a mennyek szárnyas hírnöke,

A visszatorpanó, döbbent halandók

Fehéren-égre-ámuló szemének,

Míg nézik őt, hogy száll a lusta felhőn,

A lég hullámain és elvitorláz.

JÚLIA Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?

Tagadd meg az atyád, neved hajítsd el,

S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé

És nem leszek Capulet én se többé.

ROMEO Hallgassak-e vagy szóljak-e neki?

JÚLIA Csak a neved ellenségem, csak az:

Te önmagad vagy és nem Montague.

Mi az a Montague? se kéz, se láb,

Se kar, se arc, se más efféle része

Az embereknek. Ó, hát légy te más név!

Mi is a név? Mit rózsának hivunk mi,

Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.

Így hogyha nem hívnának Romeónak,

E cím híján se volna csorba híred.

Romeo, lökd a porba a neved,

S ezért a névért, mely nem a valód,

Fogd életem.

ROMEO         Hadd fogjalak szavadnál.

Hívj édesednek s újra megkeresztelsz.

Így nem leszek már Romeo soha.

JÚLIA Ki vagy te, ki az éjbe burkolózva

Megloptad az én titkomat?

ROMEO         Nevem

Nem mondhatom meg a számodra, nem.

Utálom a nevem, te drága szentség,

Mert néked ellenséged a nevem.

Ha írva volna, nyomban összetépném.

JÚLIA Nyelvedről a fülem még nem ivott

Száz szót se, mégis ösmerem a hangját:

Nem Romeo vagy, nem egy Montague vagy?

ROMEO Egyik sem, édes, hogyha nem óhajtod.

JÚLIA Hogy jössz be hozzánk, mondd nekem s miért?

A fal magas, megmászni is nehéz

S halál e hely – hiszen tudod, ki vagy –,

Ha rokonaim rád találnak itt.

ROMEO Szerelmem könnyű szárnyán szálltam által:

Kőgát sosem riasztja a szerelmet,

Mit megtehet, meri is a szerelmem,

Nem szeghetik utam rokonaid.

JÚLIA De hogyha észrevesznek itt, megölnek.

ROMEO Ó, több veszély van a te két szemedben,

Mint húsz kardjukban: nézz reám szelíden,

S nem árt nekem ádázkodó dühük.

JÚLIA Jaj, a világért meg ne lássanak.

ROMEO Az éj palástja eltakar előlük,

S ha nem szeretsz, hadd leljenek meg ők.

Hadd haljak inkább a haragjuk által,

Mint hogy szerelmed nélkül haldokoljak.

JÚLIA De mondd, e helyre kicsoda vezérelt?

ROMEO Szerelmem. Az unszolt keresni téged.

Adott tanácsot s én neki szemet.

Én nem vagyok hajós, de bárha volnál

Oly messze, mint a tengermosta partfok,

Ily áruért bizonnyal útrakelnék.

JÚLIA Az arcomon az éj álarca, látod,

Másképp leányos pír kendőzné arcom,

Azért, amit ma éjjel elkotyogtam.

Az illem – ó –, az illem azt kívánná,

Hogy visszaszívjam, ámde félre illem!

Szeretsz-e? Majd így szólsz – tudom –: “szeretlek” –

S bízom szavadban, ámde mégsem esküdj,

Mert a szerelmeseknek hitszegésén

Jupiter is kacag. Ó, Romeo,

Valld meg nekem nyíltan: szeretsz-e, kedves:

Ha azt hiszed, hogy könnyen kapsz meg engem,

Morcoskodom, nemet mondok kacéran,

Hogy udvarolj, másképp nem, a világért.

Szép Montague, lásd, lágy vagyok, nagyon,

S azt véled így, hogy könnyűvérű voltam,

De bízz te bennem, hűbb leszek tehozzád,

Mint kik ravaszdin kelletik maguk.

Talán magam is ezt teszem – bevallom –,

De észre sem vettem, mikor kilested

Bús vallomásom: most azért bocsáss meg,

S ne szalmalángnak tartsd beösmerésem,

Mit a sötét éj fölfedett neked.

ROMEO Az áldott holdra esküszöm, kisasszony,

Mely a gyümölcsfákat ezüstözi...

JÚLIA Ne arra esküdj, a hold változékony,

Havonta másul az körös futásán,

Attól szerelmed éppoly ingatag lesz.

ROMEO Mire esküdjem?

JÚLIA           Semmire sem esküdj:

Vagy jól van, esküdj édes tenmagadra,

Bálványképemre, az én Istenemre

S hiszek tebenned.

ROMEO           Hogyha hű szerelmem...

JÚLIA Nem, mégsem esküdj: bár tetszel nekem,

De ez az éji frigy sehogy se tetszik.

Oly hirtelen, meggondolatlan és gyors,

Akár a villám, amely elcikáz

S te azalatt még ki sem mondhatod:

“Villámlott.” Édesem, jó éjszakát.

Szerelmünk bimbaját a nyári szellő

Virággá érleli, ha látlak újra.

Jó éjt, jó éjt! Oly csöndesen aludj,

Mint amilyen szívem nyugalma – úgy.

ROMEO Hát így bocsátasz el, ily éhesen?

JÚLIA Hát mit kívánsz ma éjjel, édesem?

ROMEO Esküdj hűséget, mint tenéked én.

JÚLIA Hisz én előbb esküdtem, meg se kértél.

Jaj, bár ne is esküdtem volna meg.

ROMEO Ó, visszavonnád esküdet s miért?

JÚLIA Hogy tiszta szívvel újra visszaadjam.

Ám arra vágyom, ami az enyém már:

Szerelmem oly nagy, mint az óceán

S oly mély, adok neked belőle, lelkem

S több lesz nekem: mindkettő véghetetlen.

Neszt hallok ott bent, Isten áldjon, édes!

Dajka a szobából Júliát szólítja

Megyek, dadus, szép Montague, legyél hű.

Várj egy kicsit, azonnal itt leszek.

Bemegy a szobába

ROMEO Ó áldott, áldott éj! Mivel hogy éj van,

Félek, hogy az egészet álmodom csak,

Oly bűvös-bájos, túlédes valónak.

Júlia fönn visszatér

JÚLIA Pár szót, szívem, aztán jó éjszakát.

Ha tisztesen szeretsz és célod az,

Hogy elvegyél, izend meg azt nekem

Azzal, kit elküldök hozzád ma reggel,

Hol és mikor tartjuk meg esküvőnket?

S én életem a lábadhoz rakom,

S követlek, én uram, akárhová.

DAJKA (belülről) Kisasszony.

JÚLIA Tüstént megyek. De hogyha másra gondolsz,

Kérlek...

DAJKA (belülről) Kisasszony!

JÚLIA       Jó, no jó, megyek már:

Hagyd abba ezt s hagyj engem bánatomnak:

Szóval üzend meg reggel.

ROMEO               Isten engem.

JÚLIA És most ezerszer is jó éjszakát.

ROMEO Rossz éjszakát, mert fényt csak arcod ád.

Júlia bemegy

Futunk a kedveshez, mint kisdiák,

Ki könyveit vidáman sutba vágja,

S úgy válunk tőle, mint a kisdiák,

Ki szontyolodva ballag iskolába.

Lassan indul. Júlia visszatér

JÚLIA Hiló, hiló. Mint solymász suttogok,

Ki visszacsalja jámbor madarát!

Rekedt a rabság, fönnen nem beszélhet,

Másképp a Visszhang odvát is betörném

S légtorka elrekedne a szavamtól,

Úgy szólogatnám Romeóm nevét.

ROMEO A nevemet most lelkem hívogatja:

Ezüst a kedves édes hangja éjjel,

Lágy muzsika figyelmező füleknek.

JÚLIA Romeo!

ROMEO       Édesem!

JÚLIA Hány órakor

Küldjek tehozzád majd reggel?

ROMEO            Kilenckor.

JÚLIA Ott lesz bizonnyal. Húsz év múlik addig.

Mért hívtalak is vissza? Elfeledtem.

ROMEO Hadd álljak itt, amíg eszedbe nem jut.

JÚLIA De elfelejtem ám, ha itten állasz;

S az jut eszembe, hogy te vagy előttem.

ROMEO Akkor csak állok, hogy mindent feledjél

S én is feledjem házam és hazám.

JÚLIA Mindjárt virrad. Jó volna már, ha mennél,

De nem tovább, mint pajzán lányka sólyma,

Amit fölugrat egy kicsit kezéről –

Szoros bilincsén a szegény rabot –,

Aztán selyemzsinórja visszarántja,

Mert boldog és irigyli, hogy szabad.

ROMEO A madarad lennék.

JÚLIA         Ha az lehetnél.

De úgy becéznélek, hogy belehalnál.

Jó éjt! Jó éjt! Lásd, válni is alig

Tudok s jó éjt kívánnék – hajnalig.

Bemegy

ROMEO Pilládra álom, a szívedbe béke!

Mint álom, béke lengenék fölébe.

A szentatyához kell most elszaladnom,

Hogy gyámolítsa e boldog kalandom. (El)

3. SZÍN

Lőrinc barát cellája. Lőrinc barát jön kosárral


Lőrinc   Nevet az éjre a kékszemű reggel,

Bevonta a felhőt fénypikkelyekkel.

Mint részegek, dülöngenek az árnyak,

Mert tűzkerékkel jön már a titán Nap.

Amíg nem nyitja ki tüzes szemét

S bő harmatokba csordogál a rét,

Teleszedem e szilfaág-kosarkám

Mérges gyommal, virággal tömve tarkán,

A Föld mindennek anyja s síriboltja.

Ha életet szül, később ki is oltja.

S kik méhéből fakadtak, végtelen-sok

Magzatja az emlőjén egy tejet szop.

Mindegyikének más-más célja van,

Különböző mind, egy se céltalan.

Ó, mennyi áldott és ható varázs van

A fűben, a kövekben, a virágban.

Mert nincs a Földnek oly silány szülöttje,

Amely ne hozna áldást is a Földre.

És nincs olyan jó, mert ne lenne céda,

Ha félreferdül, balra tör a célja.

Még az erény is bűn lesz, rossz erőtül,

S egy tettől a bűn is széppé dicsőül.

Lám itt e kis virágnak zsenge, síma

Kérgében méreg van és medicína.

Szagold s az illatja bűvölve száll,

Ízleld s az életed, szíved megáll.

Két ellenséges király hadakoz

Emberben, fűben – a Jó és a Rossz.

S ha a gonosz győz, a szívén találva

Halálra hervad ember és palánta.

Romeo jön

ROMEO Atyám, jó reggelt.

LŐRINC           Benedicite!

Mily kora nyelv köszönt, hogy jössz ide?

Fiam, zavart-rendetlen főra vall,

Hogy ily korán kel, aki fiatal:

Az agg szemében a gond lesve ül,

S hol gond tanyáz, az álom elrepül,

De hol ép ifjúság, hever az ágyon,

Frissen-vígan, ott leng az aranyálom:

Tehát azért ébredtél ily hamar,

Mivel a lelked csupa zűrzavar,

Vagy – s azt hiszem: ez lesz itt a való –

Még ágyba sem voltál ma, Romeo.

ROMEO Nem én. De mégis édesen nyugodtam.

LŐRINC Uram bocsá, Rózánál. Csak nem ottan?

ROMEO Rózának már varázsa nincs felettem,

Nevét atyám, s az átkom elfeledtem.

LŐRINC Derék. De hol voltál, mondd nékem el.

ROMEO Beszélek én, még kérdened se kell.

Ellenségemnél tartották a bált

S ott valaki a szívemen talált:

De őt is én: mindketten arra kérünk,

Adj gyámolítást, titkos írt minékünk.

Nem gyűlölet vezet, kegyed esengem,

Segítsd meg ellenségem s ezzel engem.

LŐRINC Gyónj nyíltan és ne szólj rejtvénybe folyvást,

Mert rejtvényben adom meg a föloldást.

ROMEO Akkor tehát kimondom kereken:

A dús Capulet lányát szeretem.

A vágy erős kötése van közöttünk,

De kösd meg azt, amit mi megkötöttünk,

A szent frigyet, s elmondom rendre, meglásd,

Hogy hol, mikor jegyeztük el mi egymást.

Hát jöjj velem, kérésem volna nagy,

Hogy véle engem még ma összeadj.

LŐRINC Ó, szent Ferenc, micsoda változás!

Hát Róza, kit szerettél, a csodás,

Feledve van? Hiába, ifjuember

Nem a szívvel szeret, hanem a szemmel.

Ó, Jézus, Mária! Rózád miatt

Hány könny locsolta bús orcáidat,

Hogy a szerelmed fűszerezze-sózza,

S most meg se ízleled s már sutba Róza!

Még sóhajod ködöl a táj fölött,

Öreg fülemben még jajod zörög,

Itt képeden vén könnyed régi mocska,

Sápadt nyomát a víz még le se mosta.

Te voltál, te, te voltál bánatod,

Te és bánat Rózáért voltatok:

S most vége? Ha a férfi ily pogány,

Hát hogyne bukna el a gyönge lány.

ROMEO Mindig szidtál, hogy Rózát szeretem.

LŐRINC Mert bálványoztad, drága gyermekem.

ROMEO Azt mondtad, hogy temessem el szerelmem.

LŐRINC De nem, hogy a sírból egy új teremjen.

ROMEO Ne feddj: ez a leányka nem gonosz.

Jóságot ő jósággal viszonoz,

Nem mint a másik.

LŐRINC           Mert az tudta, hogy

Amint lobogsz, hűséged egyre fogy.

No, jöjj velem, te ifjú szélkelep,

Hát üsse kő, én megteszem neked.

Családotok haragja, e viszály itt

Talán e friggyel szeretetre válik.

ROMEO No hát gyerünk, segíts, hamarosan.

LŐRINC Lassan: megbotlik az, aki rohan.

Elmennek

4. SZÍN

Utca. Benvolio és Mercutio jön


MERCUTIO Hol az ördögbe az a Romeo?

Nem jött haza ma éjjel?

BENVOLIO Az apjánál se járt, inasa mondja.

MERCUTIO Rózácska, ez a halvány, kőszívű lány

Kínozza, még megtébolyul belé.

BENVOLIO Tybalt – az agg Capulet öccse – apja

Házába egy levelet küldetett.

MERCUTIO Fejem rá: ez kihívás.

BENVOLIO Romeo majd megfelel rá.

MERCUTIO Aki tud írni, minden levélre megfelelhet.

BENVOLIO Csakhogy ő a levél írójának felel majd meg: már amennyiben a levél nem felel meg neki.

MERCUTIO De hiszen szegény Romeo már halott. Összevissza szurkálta egy fehér lány fekete szeme. Fültövön lőtte egy szerelmi dal, szíve közepén trafálta el a vak, íjas fiúcska nyílvesszeje. Hát hogy felelhetne meg ő Tybaltnak?

BENVOLIO No és kicsoda az a Tybalt?

MERCUTIO Biztosítalak, nem afféle macskaherceg. Ő a lovagiasság bátor kapitánya. Úgy ví, ahogy te kottából énekelsz. Mindig megtartja a tempót, távolságot, mértéket. Egy-kettő-három – s máris ott kaparász szíved körül. Lenyisszantja selyemgombodat, mint holmi mészáros. Párbajhős, veszekedett egy párbajhős. Elsőrangú úriember, ezenkívül szakértője az első- és másodrangú becsületügyeknek. Gyönyörű passado! Punto reverso! Hai!

BENVOLIO Micsoda?

MERCUTIO Hogy az ördög vinné el ezeket a pojácákat, ezeket a selypegő, nyegle bolondokat, akik oly roppant “nyűvel-ten” beszélnek. “Istenemre, remek egy penge!” – Micsoda pompás kiállású legényke! – Micsoda bájos kis női hölgyemény!” Mondd, öregapám, hát nem cudarság, hogy így bosszantanak ezek a külföldi legyek, ezek a divatmajmok, akik folyton azt rebegik: pardonnez-moi, s úgy rákaptak az új módira, hogy már ülni se tudnak egy régi lócán? Szakadatlanul ezt hajtogatják: bon, bon!

BENVOLIO Itt jön Romeo, itt jön Romeo.

MERCUTIO Csak a romja ó, csak a romja ó. Akár a szárított héring: “Ó, hús, te hús, beh hallá változál!” Most ő is dalokban ömleng, mint Petrarca: Laura az ő hölgyéhez képest csak dézsahölgy, pedig különb poéta rímelte meg, Dido csak dada, Cleopatra csak cigányasszony, Heléna és Hero csak zsellérnő és szajha. Thisbének kék szeme van ugyan, de szóba sem jöhet mellette...

Romeo jön

Signor Romeo, bon jour. Francia üdvözlet francia bugyogónak. Na te ugyancsak beugrattál bennünket.

ROMEO Jó reggelt mindkettőtöknek. Mikor ugrattalak be?

MERCUTIO Tegnap éjjel, mikor beugrottál a kertbe.

ROMEO De akkor én magam ugrottam be, ennélfogva nem titeket ugrattalak be. Nem értem.

MERCUTIO Azt tudom, hogy nem – értem, hanem – valaki másért.

ROMEO Bocsáss meg, Mercutio. Nem tehettem egyebet. Sok dolgom volt tudniillik.

MERCUTIO Az lehet. De az illemet ilyenkor is tudni – illik.

ROMEO Vártalak a kertben.

MERCUTIO Ez kertelés.

ROMEO Porban járó gyanúsításodhoz úgy illik ez a szellemeskedés, mint cipőhöz a cipő csokra.

MERCUTIO Szóval azért mentél oda: cipő-csókra?

ROMEO Nem szolgáltam rá ezekre a csípő szókra.

Egyébként is mindig csak folytatod a kapott ötletet.

MERCUTIO Nem kapott az, hanem kopott.

ROMEO Az még mindig jobb, mint a lopott. Az én élcem csak az álcám, mellyel takaródzom, vagy a pálcám, mellyel megfenyítelek, vagy – ha úgy tetszik – a tálcám, melyen átnyújtom neked az igazságot. De te úgy űzöd a szójáték könnyed művészetét, mint robotot, és ezért botot érdemelsz, pajtás, botot. Nem a szellemed kaptatod, csak a nyelved koptatod, s ezzel aztán köpöd a másoktól kapott-kopott-lopott élceket.

MERCUTIO Segítség, Benvolio, nem bírom tovább.

ROMEO Hallom a bőgést. Kezdődjék hát a vadászat.

Hallali, hallali: menjünk a vadra.

MERCUTIO Veled, aki szüntelen bakot lősz?

ROMEO Nem, fiam, itt majd te leszel a vad, hisz olyan vadakat mondasz. Te leszel a szarvas, hiszen már annyiszor fölszarvaztak.

MERCUTIO Szarvas okoskodás.

ROMEO Igazad van. Még szarvas se vagy. Csak olyanféle. Te egy jámbor, közönséges szarvasmarha vagy.

MERCUTIO Hát nem jobb szarvasmarhának lenni, mint szerelmesnek, aki éjjel-nappal sóhajtozik? Lásd, Romeo, most megint a régi, kedves fickó vagy, az aki voltál. Kérlek, a szerelmes szakadatlanul locsog, ábrándosan felhőkre bámul, s végül megbotlik egy lyukban.

BENVOLIO Voltaképp hova akarsz kilyukadni?

MERCUTIO Mit szakítasz félbe, mikor egy hajszálnyira vagyok a mondanivalóm kellős közepétől? Tehát ezt a lyukat be kell tömni.

BENVOLIO Romeónak is ez a célja. Azért nem akar – tágítani mellőle.

MERCUTIO De hiszen ha betömi, akkor tágítja is.

ROMEO Nini, micsoda maskara.

Dajka, Péter jön

MERCUTIO Vitorla, vitorla.

BENVOLIO Mégpedig kettő: egy szoknya meg egy bugyogó.

DAJKA Péter.

PÉTER Jelen.

DAJKA A legyezőmet, Péter.

MERCUTIO Rejtsd el az arcát, jó Péter, mert a legyezője az ő szebbik arca.

DAJKA Adjon Isten jó reggelt, úrfiak.

MERCUTIO Adjon Isten jó estét, szép hölgy.

DAJKA Hát már este van?

MERCUTIO Úgy bizony. Az óra mutatója a te becses pofázmányodon pont éjfélre áll.

DAJKA Hogy a kórság esne beléd. Miféle ember vagy te?

ROMEO Olyanféle ember, nemes hölgy, akit az Isten arra terem-tett, hogy önmagát zsigerelje.

DAJKA No ez megadta neki. “Hogy önmagát zsigerelje.” Urak, nem tudnátok megmondani, hol találom az ifjú Romeót?

ROMEO Én meg tudom mondani. De figyelmeztetlek, az ifjú Romeo, ha megtalálod, már öregebb lesz, mint most, mikor keresed: én vagyok ezen a néven a legifjabb, más híján.

DAJKA Helyesen beszél.

MERCUTIO Azaz helytelenül. De éppen ezért szörnyen helyesen beszél.

DAJKA Ha te vagy az, szeretnék veled négyszemközt beszélni.

BENVOLIO Még majd vacsorára invitálja.

MERCUTIO Kerítőnő, kerítőnő. Uccu, ugrasd ki a bokorból.

ROMEO Mire vadászol megint?

MERCUTIO Nem nyúlra, barátom. Vagyis afféle vén, szürke nyúlra, amelyikből böjti pástétomot szokás csinálni.

    Nyúl a nyúl, hogyha vén is,

    Meg is eszem azt én is,

    Jó böjti eledel,

    De hogyha összeomlik,

    Possad, rohadva romlik,

    Nem költöm veled el.

Nem jössz haza, Romeo? Ma nálatok ebédelünk.

ROMEO Mindjárt megyek utánatok.

MERCUTIO Isten önnel, tisztes matróna. Isten önnel.

(Énekel)

    “Tisztes matróna.”

Mercutio és Benvolio el

DAJKA Vigyen az ördög. Mondd, kicsoda ez a gézengúz szatócs, aki most úgy túladott az ócska portékáján?

ROMEO Úriember ez, daduskám, csak éppen nagyon szereti hallgatni a tulajdon hangját. Azért egy perc alatt annyit összekotyog, amennyit egy hónap alatt se lehet kimondani.

DAJKA No csak nekem mondjon valamit, én majd megtanítom kesztyűbe dudálni, ha olyan erős is, mint egy tucat ilyen fajankó. Ha pedig magam nem bírok vele, akad más, aki megtanítsa. Koszos lókötője. Én nem vagyok olyan, mint az ő cafkái és macái. (Péterhez) Te meg csak tátod itt a szád, s tűröd, hogy mindenki rám másszon.

PÉTER Én még sohase láttam, hogy magára valaki is rámászott volna. Ha megpróbálná, egy-kettő kirántanám a gyíklesőmet, afelől nyugodt lehet. Vagyok én olyan legény, mint akárki, mihelyt egy kis parázs verekedés ígérkezik, s a törvény is a pártomon van.

DAJKA Biz´ isten úgy fölmérgesített, hogy minden porcikám remeg belé. Koszos lókötője. Csak egy szóra, úrfi. Hát amint mondtam, a kisasszonyom megkért, jöjjek el, ide hozzád. Meg is hagyta, mit mondjak neked, de azt nem kötöm az orrodra. Csak annyit mondok, hogyha lekapnád a tíz körméről – amint mondani szokás –, az roppant rossz modorra vallana – amint mondani szokás. Olyan fiatalka még a szentem. Ennélfogva ne csavard el a fejét, mert ilyen finom úrikisasszonnyal így bánni hitványság és cudarság.

ROMEO Ajánlj, dadus, kisasszonyod kegyébe. Esküszöm neked...

DAJKA Ez már derék. Jó, majd megmondom neki. Jaj, Istenem, de boldog is lesz a lelkem.

ROMEO Hát mit mondasz neki, dadus? Rám se figyelsz.

DAJKA Hát azt, hogy megesküdtél. Úgy, ahogy úriember szokta.

ROMEO Rendezze úgy – kérd meg –, hogy gyónni menjen

Ma délután.

Lőrinc barát a cellában föloldja

És összeesket. Fáradságodért, fogd.

DAJKA Juj, dehogy, egy pennyt se.

ROMEO Ugyan, dehogyisnem.

DAJKA Ma délután? Jó, ott lesz a kis úrnőm.

ROMEO No várj, dadus, az apátság mögött –

Egy óra se – s az emberem is ott lesz,

Hágcsónak ő kötelet visz neked,

Mely boldogságunk büszke árbocára

Röpít föl engem titkos éjszakán.

Ég áldjon, légy hű, megkapod a díjad.

Ég áldjon és ajánlj kisasszonyodnak.

DAJKA Az Isten áldjon téged is. De várj csak.

ROMEO No mit akarsz még, drága, jó daduskám?

DAJKA S hallgat legényed? Az effajta ritka.

Két embernek csak úgy titok a titka,

Ha a másik nem tudja.

ROMEO Oly hű az emberem, akár a kardom.

DAJKA Akkor sebaj. Az én kisasszonyom a legédesebb leányka kerek e világon. Jaj, Istenem, nemrég még csak pötyögött. A városban van egy nemesúrfi, valami Páris, az roppant szeretne beleharapni, csakhogy az én drágaságom inkább szíveli a békát, a varangyos békát, mint őkelmét. Néha ingerkedem vele, hogy Páris szemre-valóbb fiú, de erre fehérebb lesz, mint a fal, Isten úgy segítsen. Mondd, a rozmaring meg a Romeo egy betűvel kezdődik?

ROMEO Eggyel hát, dadus. Mind a kettő r-rel. Miért?

DAJKA Ne bolondozz, te. Romeo az kutyanév. A kutya tesz úgy, hogy: rrr. Az valami másmilyen betűvel kezdődik. De kisasszonyom olyan gyönyörű versikéket tud rólad meg a rozmaringról. Örömöd tellenék belé, ha hallanád.

ROMEO Ajánlj kisasszonyodnak.

DAJKA Ezerszer is, ezerszer. (Romeo el)

             Péter.

PÉTER Parancs.

DAJKA Péter, fogd a legyezőmet s haladj előttem.

Mindketten el

5. SZÍN

Capuleték kertje. Júlia bejön


JÚLIA Éppen kilenckor küldtem el a dajkám.

Félóra múlva – mondta – visszatér.

Tán nem találta meg: de megtalálta.

Mily sánta! Ó, a szerelem heroldja

Csak gondolat lehet, mely tízszer oly gyors,

Mint árnyakat űző napfény a dombon:

Ezért galambok vonják a szerelmet.

Ezért van szárnya röpke Cupidónak.

A Nap mai útján a legmagasabb

Oromra hágott, három hosszú óra

Múlt el kilenctől délig – s mégse jön.

Jaj, csak szeretne s forrna ifjú vére,

Fürgén röpülne dajkám, mint a labda.

Szavam hajítaná őt kedvesemhez

És vissza hozzám a szava.

Ki vén, halotti lárva van azon,

Lassú, nehéz, fakó, rest, mint az ón.

Na itt van.

Dajka és Péter jön

          Ó, édes dadus, mi újság?

Hát megtaláltad? Küldd el a legényed.

DAJKA Péter, várj a kapunál.

Péter el

JÚLIA Szólj, drága dajkám. Jaj, milyen sötét vagy.

Ha bús a hír, meséld nekem vidáman.

Ha jó, ne rontsd az édes hír zenéjét,

Hogy morcos arccal muzsikálod el.

DAJKA Fáradt vagyok, hagyj egy kicsit pihennem:

Úgy fáj a csontom, annyit hajszolódtam.

JÚLIA Add híredet, s odaadom a csontom.

Jöjj hát, beszélj, édes-édes daduskám.

DAJKA Jézus, de sürgős! Nem tudsz várni kissé?

Nem látod-é, hogy nincs lélegzetem?

JÚLIA Hát hogyne volna már lélegzeted,

Ha mondhatod, hogy “nincs lélegzetem”?

Hosszabb a mentség, hogy mért késlekedsz,

Mint az a hír, mit ezzel mentegetsz.

No jó-e, rossz-e? Erre válaszolj:

Nyugtass meg engem, jó, vagy rossz a hír?

DAJKA Na, te ugyancsak szépen választottál. Értesz is te a férfiakhoz. Romeo: mi van azon a Romeón? Igaz, az arca csinosabb, mint akárkié, a lábszára is különb, mint bármelyik úrfié, a keze, a lába nem valami híres, de meg kell adni, senkiéhez se lehet mérni: nem éppen mintaképe az udvariasságnak, de annyi szent, kezes, mint a bárány. Eredj, kislány, s imádkozzál a jó Istenhez. Hát ti már megebédeltetek?

JÚLIA Nem, nem. De mindezt tudtam azelőtt is.

Mit mond az esküvőnkről, mit beszél ő?

DAJKA Hogy lüktet a fejem... ez a bolond fej.

Úgy fáj, mint hogyha mindjárt szétrepedne.

A hátam is, emitt ni – jaj a hátam!

A lelkeden szárad, ha meghalok.

Mert egyre zargatsz, összevissza futtatsz.

JÚLIA Nagyon, nagyon sajnállak, hogy beteg vagy.

Édes dadám, mondd, mit izent a kedves?

DAJKA A kedvesed valódi úriember,

Nyájas, csinos, finom, erényes is.

És azt üzenteti – hol az anyád?

JÚLIA Hol az anyám? Hát benn van a szobában.

Hol volna másutt? Mily furán felelgetsz.

“A kedvesed valódi úriember –

Hol az anyád?”

DAJKA           Jaj, jaj, én Szűzanyám!

Milyen heves vagy. Rajta-rajta, lelkem.

Ez az orvosság sajgó lábaimra?

Máskor magad fuss dolgaid után.

JÚLIA Minek izélsz – szólj, mit mond Romeo?

DAJKA Nahát, szabad-e elmenned ma gyónni?

JÚLIA Szabad.

DAJKA Akkor szaladj tüstént Lőrinc baráthoz.

Egy férfi vár ott. Asszonya leszel.

Ni, ettől a szótól kigyúlsz azonnal,

A hejehuja vér arcodba szökken.

Menj a templomba. Nékem más utam van,

Hágcsót kapok, melyen a kedvesed

Napszálltakor madárfészkébe mászik.

Mint ronda pesztra lótok szerteszéjjel,

De munkám terhét te viseled éjjel.

Most majd falok, rohanj, hogy révbe juss.

JÚLIA Az égbe, égbe. Ég veled, dadus. (El)

6. SZÍN

Lőrinc barát cellája. Lőrinc barát és Romeo bejön


LŐRINC Az Ég e szent kötésre úgy nevessen,

Hogy majd ne korholja késői bánat.

ROMEO Ámen, ámen. De jöjjön bár a bánat,

Nem éri föl a drága örömöt,

Mit kurta perc ád, hogyha látom őt.

Kulcsold kezünket szent igével össze,

A szerelem-ölő halál hiába ágál –

Elég, ha most enyémnek vallhatom.

LŐRINC Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,

Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,

Mely csókolódzva hal meg: lásd, a méz is

Csömörletes, mihelyt túlontúl-édes.

S ennen-ízébe zápul el az étvágy.

Lassan szeress s szeretni fogsz sokáig.

Elkésik az, ki sürgeti bokáit.

Itt jő a hölgyed. Ó, ily könnyű láb

Sosem koptatta az örök követ.

Ökörnyálon is járhat a szerelmes,

Mely buja nyári légbe lengedez,

És nem bukik le, mert ábrándja könnyű.

Júlia jön

JÚLIA Jó estét, én szent gyóntató atyám.

LŐRINC Kettőnk nevében Romeo köszön majd.

JÚLIA Én köszönöm, hogy ő nekem köszön.

ROMEO Ó, Júlia, ha boldogságod oly nagy,

Mint az enyém, s ezt nálam ügyesebb vagy

Hirdetni, édesítsd lehelleteddel

A szomszéd léget; nyelved muzsikája

Beszélje, mily roppant öröm szakadt rám,

Hogy ez áldott találkán összejöttünk.

JÚLIA Nem szóba, tartalomba van az érzés,

Magára büszke az, nem a diszére,

Ki tudja, mennyi az ő kincse, koldus,

Igaz szerelmed óriásra nőtt

S én már felét se bírnám latba vetni.

LŐRINC Jertek velem, egykettő végezünk.

Majd részesültök az egyházi kegybe,

Én adlak mindjárt kettőtöket egybe.

Elmennek



HARMADIK FELVONÁS

1. SZÍN

Verona. Köztér.

Mercutio, Benvolio, apród és szolgák jönnek


BENVOLIO Mercutio, kérlek, siessünk innen.

Forró a nap, Capuleték kijöttek.

És hajbakapnánk, hogyha ránk találnak.

Forró napon jobban forr a bolond vér.

MERCUTIO Te is szakasztott olyan vagy, mint azok a tisztek, akik mihelyt átlépik a csapszék küszöbét, az asztalra dobják kardjukat, és így fogadkoznak: “Isten adja, hogy ne legyen rá szükségem.” De alig hajtanak föl két kupát, már a csapos vérét is csapra verik, akár van rá szükség, akár nincs.

BENVOLIO Hát csakugyan ilyenféle fickó volnék?

MERCUTIO Ide hallgass. Olyan heves vérű verekedő vagy, mint bármelyik talián. Úgy kijössz a sodrodból, hogy azonnal megbolondulsz, s úgy megbolondulsz, hogy azonnal kijössz a sodrodból.

BENVOLIO Ne mondd!

MERCUTIO Úgy bizony. Ha két olyan fickó élne a föld hátán, mint te, akkor nemsokára egy se volna, mert az egyik bizonyára agyonverné a másikat. Te például belekötsz abba, akinek a szakállában egy szállal több szőr van vagy kevesebb, mint a tiédben. Belekötsz abba, aki diót tör, ha másért nem, hát azért, mert a szemed diószínű, s ilyesmi neked okvetlenül szemet szúr. Fejed úgy tele van kötekedéssel, mint tojás a sárgájával, pedig a sok verekedésben ugyancsak kilyukasztották a fejedet, akár egy tojást. Belekötöttél abba is, aki köhögött az utcán, hogy ne keltse föl valahogy azt a kutyát, amelyik a napon aludt. Vagy talán nem kezdtél ki egy szabóval is, mert új zekéjét húsvét előtt vette föl? Aztán egy másikkal, mert új cipellőjébe ócska szalagot biggyesztett? Mégis te akarnál engem visszatartani a kötözködéstől.

BENVOLIO Ha olyan kötözködő volnék, mint te, az életemért egy garast se adnának.

MERCUTIO Hát ki ad érte többet? Te garasos himpellér.

BENVOLIO Fejemre, itt jönnek Capuleték.

MERCUTIO Sarkamra, én nem bánom.

Tybalt, kíséretével

TYBALT Légy a nyomomba. Jó napot, urak.

Egy szóra kérem egyikőtöket.

MERCUTIO Miért csak egy szóra? Toldd meg valamivel, s mondd, hogy egy kardvágásra is.

TYBALT Állok elébe, mihelyt alkalmat adsz rá.

MERCUTIO Én ugyan nem adok neked alkalmat se. Szerezzél magadnak.

TYBALT Mercutio, te egy húron pendülsz Romeóval.

MERCUTIO Egy húron pendülök? Hát mióta nézel bennünket hegedűsöknek? Ha azonban mindenáron azoknak tartasz, majd elhegedüllek. Itt a nyírettyűm. Ezzel foglak megtáncoltatni. Akkor majd meglátod, hogyan pendülünk egy húron.

BENVOLIO Ne pörlekedjünk itt a népes utcán:

Egy csöndesebb köztérre menjetek.

Ott intézzétek el ezt a civódást,

Vagy váljunk széjjel. Minden szem reánk néz.

MERCUTIO Csak nézzenek, azért van a szemük.

Én senki kedvéért se moccanok.

TYBALT Hát béke véled: itt az én legényem.

Romeo jön

MERCUTIO Akasszanak föl, hogy ha ő legényed.

Állj a porondra és akkor legénykedj.

Majd megmutatja ő, ki a legény.

TYBALT Romeo, oly határtalan gyűlöllek,

Hogy most csak egy szót mondhatok: Te rongy!

ROMEO Tybalt, szeretni téged van okom,

Ez menti, hogy megfékezem dühöm

Ily üdvözletre: rongy én nem vagyok:

Élj boldogul. Látom, nem ösmersz engem.

TYBALT Tacskó, ilyesmi sose mentheti,

Hogy megsértettél. Rajta, rántsd ki kardod.

ROMEO Nem, nem igaz, én nem sértettelek meg.

Jobban szeretlek, mintsem sejtheted.

Míg nem tudod meg, hogy miért szeretlek,

Jó Capulet – s e név oly drága nékem,

Mint a sajátom –, kérlek, érd be ezzel.

MERCUTIO Ó, gyáva, becstelen, hunyász alázat!

Alla stoccata, döntse el kard.

Tybalt, patkányfogó te, indulunk hát?

TYBALT Mit akarsz tőlem?

MERCUTIO Semmit, jó macskakirály, pusztán kilenc életed közül az egyiket. Ezzel majd csak elbánok, sőt ha jól viseled magad, akkor kicserzem a másik nyolcat is. Egy-kettő, rántsd ki kardod, különben kirántalak, mint egy csirkét.

TYBALT Állok elébe.

ROMEO Mercutio, dugd vissza kardodat.

MERCUTIO Passado, rajta, rajta!

Vívnak

ROMEO Benvolio, húzz kardot, csapd le kardjuk,

Urak gyalázat, hagyjátok már abba!

Tybalt! Mercutio! A hercegünk

Nem tűr Verona utcáin vívást.

Tybalt! Mercutióm! – állj.

Tybalt és barátai el

MERCUTIO             Megsebeztek.

Jaj, dögvész mind a két családra! Végem.

Elment s kutya baja.

BENVOLIO Mi, megsebeztek?

MERCUTIO Csak karcolás, de nekem épp elég.

Hol az apródom? Hozz, kölyök, seborvost.

Apród el

ROMEO Bátorság, pajtás. A sebed nem oly nagy.

MERCUTIO Na, nem oly mély, mint egy kút, nem is oly széles, mint egy templomajtó, de hát nekem éppen elég: szólíts meg holnap, meglátod, milyen komoly ember leszek. Annyi szent, engem kifüstöltek ebből a világból: dögvész mind a két családra. Tyhű a keservét, egy ilyen kutya, egy ilyen patkány, egy ilyen egér hogy halálra karmolt. Ez a szájhős, ez a zsivány, ez a gazfickó valósággal könyvből vív. Mi az ördögbe is jöttél közénk? Épp a kardod alatt sebeztek meg.

ROMEO Én jót akartam.

MERCUTIO Segíts egy házba hát, Benvolio,

Elájulok. Dögvész mindkét családra.

Ők tettek engem férgek ételévé.

Nekem ugyan megadták – átok, átok!

Benvoliótól és szolgáktól támogatva el

ROMEO Ez a nemes, a herceg rokona,

Igaz barátom itt hever leszúrva,

Miattam, és a becsületemen folt,

Tybalt szitkától, ki egy óra óta

A sógorom. Jaj, édes Júliám,

Szépséged engem nővé lágyitott.

Most megpuhult bátorságom acélja.

Benvolio visszajön.

BENVOLIO Ó, Romeo! Jó Mercutio meghalt!

Ez a dicső lélek felhőkbe vágyott,

Nagyon korán elrúgta ezt a földet.

ROMEO Sok bús napom lesz még ily fekete:

Jön majd a vég, ez itt csak kezdete.

BENVOLIO A vad Tybalt im újra visszajön.

ROMEO Él és ujjong s Mercutio megölve.

Szállj vissza hát az égbe, bölcs kimélet,

Eztán vezess el, tűzszemű harag.

Tybalt visszatér

Tybalt, előbb engem “rongy”-nak neveztél,

Vond vissza ezt. Mert Mercutio lelke

Még itt kereng most a fejünk fölött

És várja lelked, hogy kövesse őt:

Te, vagy én, vagy mindketten elkísérjük.

TYBALT Hitvány kölyök, ki véle összeálltál,

Most véle mégysz majd.

ROMEO               Ezt ez döntse el.

Vívnak, Tybalt elesik

BENVOLIO Romeo, fuss, rohanj!

Polgárok az utcán, Tybalt megölve:

Mit nézel? – a herceg halálra ítél,

Ha kézrejutsz. Szedd az irhád, el, el!

ROMEO Jaj, én balsors bolondja.

BENVOLIO         Hát mit állasz?

Romeo el. Polgárok, tisztek jönnek

ELSŐ TISZT Hol az, aki Mercutiót megölte?

Tybalt, az a gyilkos hova futott?

BENVOLIO Itten hever Tybalt.

ELSŐ TISZT       Kelj föl, kövess.

A hercegünk nevében, jöjj, ha tudsz még.

Herceg kíséretével, Montague, Capulet, Montague-né,
Capuletné és mások

HERCEG Ki kezdte ezt a véres hercehurcát?

BENVOLIO Ó, herceg, elmondom, hogy rendre lásd

A végzetes harcot, a bús csapást.

Itt fekszik az, kit Romeo döfött le,

S ki hős öcséd, Mercutiót ledöfte.

CAPULETNÉ Tybalt öcsém! Ó, a bátyám fia!

Ó, herceg! Ó, férjem! Hát hullnia

Kellett vérének? Herceg, most ezért,

A mi vérünkért onts Montague-vért.

Ó, én öcsém, öcsém!

HERCEG Benvolio, a pörpatvart ki kezdte?

BENVOLIO Tybalt, kinek Romeo lett a veszte.

Romeo mondta, hogy miért civódik

Ily semmiség miatt, eszébe hozta

Magas tilalmad – mindezt lágy szavakkal,

Nyugodt nézéssel, hajlott-laza térddel –

S Tybalt dühe a nyájas békítésre

Süket maradt. Ám amikor acélját

Rászögzi hős Mercutio szivére,

S az feldühödve vissza-visszaszúr,

Egyik kezével félrecsapva bőszen

A hűs halált, másikkal visszaküldve

Tybaltnak, aki fortélyos cselével

Felel: Romeo hangosan kiáltoz:

“Elég fiúk”! – s gyorsabban, mint a nyelve,

Ügyes acélja szétveri a kardjuk,

Közéjük ugrik s pont e kard alatt

Tybalt halálra szúrja – rút döféssel –

Mercutiót, mire Tybalt megugrik.

Ám Romeóhoz nyomban visszajő,

Kiben csak ekkor forr föl a harag,

Mint villám csapnak össze, nincs időm

Kardot se húzni, és Tybalt halott már.



Romeo fut, látom szaladni, ó:

Ha nincs így, haljon meg Benvolio.

CAPULETNÉ Ő is rokon, fajtája Montague,

Nem mond valót, minden szavába düh:

Huszan támadtak ellene, amíg

Ezt az egyet levágták kardjaik.

Romeo gyilkos, bosszúért kiáltok,

Nem élhet ő, ki megölé Tybaltot.

HERCEG Meg. És ő Mercutiót ölte meg.

Az ő áldott véréért ki fizet?

MONTAGUE Nem Romeo, Mercutio barátja.

Tybaltot ő, mint a törvény kivánja,

Halálnak adta.

HERCEG       S ezzel rést ütött

A mi jogunkon: számkiűzzük őt.

Patvarkodó viszálytok én is érzem,

Vérem csöpög, a csúnya harcba vérzem.

De oly nagy sarcot mérek én ki rátok,

Hogy majd titeket is lesujt ez átok.

Süket leszek a vádra és panaszra,

Nem lesz imának, könnynek semmi haszna,

Ne szóljatok: Romeo fusson el,

Halálfia, ha bárki rája lel.

A testet el, parancsomat teszik most.

Mind gyilkos az, ki szánja még a gyilkost.

Mind el

2. SZÍN

Capuleték gyümölcsöskertje


JÚLIA (jön) Vágtassatok, tűzlábu paripák ti

Phoebus lakába: Phaëthon, jó kocsis te,

Verd ostoroddal ménjeid nyugatra.

Hozz felleges éjt énnekem azonnal.

Vond össze kárpitod, szerelmes éj,

A Nap szemét kötözd be s Romeo

Nem-látva-hallva fusson karjaimba.

Szerelmeseknek a Szépség világít,

Fényében áldoznak, s vak szerelemnek

Az éj való. Jöjj, jöjj, te nyájas Éj,

Tisztes matróna talpig feketében.

Taníts meg nyerni-veszteni a játszmán,

Melyen a tét: két szív szűz tisztasága.

Takard be az arcomba csapkodó vért

Bús köpenyeddel, hogy a vakmerő vágy

Ártatlannak hihesse önmagát.

Jöjj, Éj – jöjj, Romeo – te Nap az Éjben,

Mert úgy lebegsz majd az Éj szárnyain,

Olyan fehéren, mint hollón a hó.

Jöjj, édes Éj, te lágy, fekete-pillás,

Add Romeómat, és ha meghal egyszer,

Vedd vissza, morzsold apró csillagokká.

Oly szép lesz akkor az ég arculatja,

Hogy a világ az Éjbe fog szeretni

S már nem imádja a ledér Napot.

Megvettem a Szerelem palotáját,

De nem lakom még benne s bár eladták,

Nem adták át még: lassan múl e nap.

Mint ama éj a nyugtalan gyereknek,

Ki az ünnepre új ruhát kapott

S még nem húzhatja föl. Ó, itt a dajkám,

Hírt hoz. A nyelv, mely Romeo nevét

Kiejti, mindig égi dalt zenél.

Dajka a kötélhágcsóval jön

Mi hír, daduska, mit hozol? A hágcsót?

Romeo küldi?

DAJKA      Azt hozom, a hágcsót.

A földre dobja

JÚLIA Ó, jaj, mi hír? Mért tördeled kezed?

DAJKA Ó, jaj nekünk. Meghalt, halott, halott.

Végünk, kisasszonykám, ez a mi végünk.

Ó, szörnyűség – nincs már, nem él, halott.

JÚLIA Lehet az Ég ilyen gonosz?

DAJKA           Az Ég nem.

De Romeo lehet. Ó, Romeo!

Ki hitte volna róla? – Romeo!

JÚLIA Miféle ördög vagy, hogy így gyötörsz?

Ily kín csupán a zord pokolban ordít.

Romeo öngyilkos? Ha az, felelj: az.

S e kurta az több mérget hoz nekem majd,

Mint baziliszk halállövő szeme.

Ez az-ra nem leszek az, aki voltam.

Vagy hunyd be a szemed s úgy válaszolj: az.

Mondd: az, s ha él, felelj tagadva: nem.

Ez dönti el halálom, életem.

DAJKA Hisz láttam a sebét, ennen-szememmel.

Ó, Istenem – itt volt mellén a seb:

Oly szörnyű hulla volt, oly szörnyű-véres,

Mint a hamu, fakó, vérébe fagyva,

Csupa aludt vér – ott ájultam el.

JÚLIA Ó, szív, szakadj meg! – tört szívem, repedj meg!

Szemem, bezárlak, légy örökre rab te!

A porba, portest, az élet oly olcsó.

Födjön be Romeóval egy koporsó.

DAJKA Ó, ó, Tybalt, te legjobb pártfogóm!

Kedves Tybalt! Te fínom úriember!

Miért is kellett halálodat megérnem!

JÚLIA Mi szélvihar fúj itten összevissza?

Megölte Romeót s Tybalt halott?

Ó, jó unokabátyám, jobb uram, te!

Zengj végítélet harsonája, harsogj,

Mert hát ki él, ha meghalt ez a kettő?

DAJKA Tybalt nem él, Romeo számkivetve,

Ő ölte meg Tybaltot s számkiűzték.

JÚLIA Nagy ég! – Romeo ölte meg Tybaltot?

DAJKA Ő, ő bizony – irtózatos –, de így van.

JÚLIA Ó, kígyószív rózsálló szín alatt!

Sárkány lakott-e ily dicső odúban?

Nyájas tyrannus! Angyali cudar!

Farkasfogó bárány! Hollók galambja!

Undokságoknak égi látszata!

Kész ellentéte annak, mit mutattál!

Te kárhozott szent és tisztes gazember!

Ó, természet, mi dolgod a pokolban,

Hogy egy ily ördögi gonoszt a tiszta testnek

Gyorsan-múló mennyországába zártál?

Kötöttek-e ily gyatra könyvet ily szép

Kötésbe? Ó, hogy élhet a csalárdság

E cifra kastélyban!

DAJKA         Ne higgy nekik,

Mind hűtelen, mind hitszegő a férfi,

Mind kétszínű, álnok, gaz, semmiházi.

Jaj, hol legényem? Szíverősítőt:

Megvénít a gond. Amit Romeo tett,

Szégyenletes.

JÚLIA       Pörsenjen ki a nyelved,

Hogy így beszélsz. Ő nem szégyenre lett.

Elszégyenülne homlokán a szégyen:

Ez az a trón, melyen a tisztességet

A földgolyón királlyá koronázzák.

Jaj, mily bolond voltam, hogy sértegettem!

DAJKA Hát így beszélsz a bátyád gyilkosáról?

JÚLIA Beszélhetek-e másképp az uramról?

Szegény uram, neved milyen nyelv áldja,

Ha háromórás asszonyod lehordja?

De mért is ölted meg bátyám, te gaz?

Mert gaz bátyám megölte volna férjem.

Hát balga könny, menj vissza kútfejedhez:

Csupán a búnak jár ki ez adó.

S így – tévedésből – áldozz az örömnek.

Él férjem, kit majdhogy megölt Tybalt.

S Tybalt halott, ki majd megölte férjem.

Mily nagyszerű; miért sírok tehát?

Egy szó – sötétebb, mint Tybalt halála,

Gyilkolt meg engem: vajha elfeledném,

De úgy belevésődött az agyamba,

Mint szörnyű tett a bűnösök fejébe:

“Tybalt halott, Romeo számkivetve”,

E “számkivetve”, e szó “számkivetve”

Ölt meg sok száz Tybaltot. A halála

Gyász volna, nagy, ha ennyi volna csak:

De hogyha a zord gyász nem jár magában,

S okvetlenül hoz még több új csapást is,

Mért nem követte ezt: “Tybalt halott”,

“Meghalt apád”, “anyád” vagy mind a kettő,

Hogy újra sírjak, újra fölzokogjak?

De hogy Tybalt után hátvéd gyanánt jött:

“Romeo számkivetve”, mind megölték,

Apám, anyám, Tybaltot, Romeót

És Júliát. – “Romeo számkivetve” –

Nincs vég, határ, mérték e szóba semmi,

Nincs mód halálos mélységére menni.

Apám, anyám, daduska, merre van hát?

DAJKA Tybalt holttesténél, mind őt siratják.

Hozzájuk mennél? Én majd elvezetlek.

JÚLIA Hadd mossák könnyeikkel a sebét.

Nekem marad Romeómért, elég.

Vedd föl a hágcsót: ez is árva lett,

Elhagyta Romeo, mint engemet.

Kívánta, hogy ágyamhoz út legyen,

De mint leány halok meg, özvegyen.

Jöjj, hágcsó, jöjj, dadus, nászágyba vágyom,

Nem Romeo, Halál csókol ez ágyon.

DAJKA Menj a szobádba: Romeót hozom.

Ő megvigasztal, a helyét kitudtam.

Nem hallod? Itt lesz, még ma éjjel itt lesz.

Lőrinc barát tanyáján rejtezik.

JÚLIA Add neki gyűrűm, hisz szivem ura,

S kérd, jöjjön el a végső búcsura.

Elmennek

3. SZÍN

Lőrinc barát cellája, Lőrinc barát bejön


LŐRINC Jer, Romeo, te félénk, árva lélek:

Beléd bolondult már a Csüggedés.

Szegény, te a Bánattal egybekeltél.

Romeo jön

ROMEO Mi hír, atyám? Miképp ítélt a herceg?

Mily gond kíván megösmerkedni vélem,

Mely még nem ösmert?

LŐRINC         E bús társaságban,

Édes fiam, te régről otthonos vagy:

A hercegünk ítéletét közölném.

ROMEO Az ő ítélete a végítélet.

LŐRINC Nyájas ítélet hagyta el az ajkát –

Halál helyett csak száműzésre ítélt.

ROMEO Mit: “száműzés”. Szánj meg s mondd, hogy “halál”.

A száműzés szörnyebb szemmel tekint rám,

Mint a halál. Ne mondd hát: “száműzés”.

LŐRINC Csak Veronából száműzött ki téged:

No, csillapodjál: széles e világ.

ROMEO Veronán kívül nincs nekem világ,

Csak tisztítótűz, gyötretés, pokol.

Ki száműz innen, száműz a világból,

És ez halál – rossz szó a “száműzés” rá:

Ha a halált száműzésnek hivod,

Aranybárddal csapod le a fejem

S mosolygasz a csapáson, mely megölt.

LŐRINC Ó, durva hálátlanság! Nagyralátás!

A bűnödért halál jár, ám a herceg

Pártodra kelt, a törvényt félrerúgta,

A vad “halál” szót “száműzés”-re váltva,

Ez kedves irgalom s te mégse látod.

ROMEO Ez gyötretés, nem irgalom: a menny ott,

Hol Júlia, és minden macska, eb,

A kis egér, minden silány teremtmény

A mennybe van itt és őt nézheti,

Csak Romeo nem: – minden ronda döglégy

Jobban, becsültebben, vigabban élhet,

Mint Romeo: hisz az reá repülhet,

Szép Júliám csodás-fehér kezére,

Halhatlan áldást lophat ajkain,

Mik szűzi félszükben pirultak úgy el,

Hogy még magukat is csókolni bűn;

De Romeo nem, nem – őt számkiűzték:

Ott vannak a legyek s én itt legyek?

S te nem “halál”-ról szólsz, de “száműzés”-ről?

Hát nincs-e mérged, gyilkos-élű késed,

Más gyors halálod, mely nem ily cudar,

Hogy ezzel ölsz meg engem: “számkiűztek”?

Pokolba bömbölik e szót, atyám,

A kárhozottak: hogy van hát szived,

Szent gyóntatóm, én jámbor bűnbocsátóm,

Kit karjaim a kebelemre fűztek,

Széttépni szívem ezzel: “számkiűztek”?

LŐRINC Őrült szerelmes, most figyelj reám.

ROMEO Jaj, újra azt mondod, hogy “számkiűztek”.

LŐRINC Fegyvert adok majd, hogy e szót lebírd;

A Bú édes teje: a Bölcseség,

Ez megvigasztal, bárha számkiűztek.

ROMEO De “számkiűztek”. Süsd meg bölcseséged!

Ha Júliát nem adja vissza, várost

Nem mozdít el s ítéletet se másít,

Hiába minden, mit sem ér: ne szólj.

LŐRINC Eh látom, a bolondnak füle sincs.

ROMEO Hogy volna, ha a bölcsnek szeme sincs.

LŐRINC Hát hadd beszéljek végre helyzetedről.

ROMEO Amit nem értesz, arról nem beszélhetsz.

Volnál csak ifjú, férje Júliának –

Egy óra óta – s gyilkosa Tybaltnak,

Ily vad rajongó és ily száműzött,

Akkor beszélnél, tépnéd a hajad,

A földre buknál, mint most én, hogy így

Adj mértéket megásandó sírodhoz.

Földre veti magát. Kopognak

LŐRINC Kelj föl, kopognak, bújj el, Romeo.

ROMEO Nem én. Beteg szívem bús sóhaja

Ködként takar el a szemek elől.

Kopognak.

LŐRINC Kopognak – ej, ki az? – Kelj, Romeo, föl.

Elfognak. Várj kicsit! Hamar, ugorj föl...

Kopognak

Fuss a szobámba. Mindjárt! Istenem,

Milyen botorság. Jó, jövök, jövök már.

Kopognak

Ki zörget úgy? Honnan jössz? Mit akarsz?

DAJKA (kívül) Engedj be, akkor nyomban elbeszélem.

Úrnőm küld, Júlia.

LŐRINC           Isten hozott hát.

Dajka bejön

DAJKA Ó, szentatyám, ó, mondd meg, szentatyám,

Hol a kisúrnőm férje, Romeo?

LŐRINC Ott a földön, könnyétől részegen.

DAJKA Akárcsak a kisúrnőm, éppen úgy,

Akárcsak ő.

LŐRINC     Ó, gyászos együttérzés!

Siralmas átok.

DAJKA       Ő is így hever,

Pityereg és sír, egyre pityereg, sír –

Állj föl, no, állj föl, és légy férfi már:

Állj föl, no, Júliáért, érte, állj föl.

Miért is estél ily mély jajba te?

ROMEO (fölkel) Dadus!

DAJKA Jaj, úrfi, egyszer meghalunk mi mind.

ROMEO Hát Júliáról szólottál te? Hogy van?

Nem tart-e vén gyilkosnak, hogy befentem

Boldogságunknak szép gyerekkorát

A vérrel, amely majdnem az övé?

Hol van tehát és mit mond az ara,

Akit bemocskolt gazságom sara?

DAJKA Semmit se mond, csak egyre sírdogál.

Ágyára rogy, de azután fölugrik,

Tybaltot hívja, Romeót kiáltja

S megint leroskad.

ROMEO         Mintha a nevem

Lőné le, mint gyilkos fegyver golyója:

Aminthogy e név átkozott keze

Gyilkolta meg öccsét. Ó, mondd, atyám,

Testem miféle hitvány részein

Lakik e név? Mondd meg, hogy összedöntsem

E rút tanyát.

Tőrt ránt

LŐRINC     El a kezet, te őrült:

Hát férfi vagy te? Külsőd ezt kiáltja:

Könnyűd egy asszonyé s garázda tetted

Egy oktalan, bűszült vadállaté,

Te férfi-képet hordó, képtelen nő!

Mindenre képes, képtelen vadállat!

Megrémítettél: szent rendünkre mondom,

Bölcsebb, különb legénynek véltelek.

Tybaltot megölted? S magad megölnéd?

És hitvesed is, aki benned él,

Cudar dühöt zúdítva önmagadra?

Szidod az életet, eget s a földet?

Az élet, ég s föld – e három – tebenned

Találkozott s ezt egyben összetörnéd?

Pihá, tested, szerelmed és eszed –

Bár dúslakodsz bennük, mint uzsorás –

Nem arra fordítod, hogy dísz maradjon

Tested, szerelmed és eszed javára:

Mert büszke tested is merő viaszbáb,

Ha nincs mögötte férfias keménység,

Édes szerelmed kongó hitszegés csak,

Ha gyilkolod, nem ápolod szerelmed,

S eszed, mi tested és szerelmed éke,

Ily társaságban éktelen veszély lesz,

Mint lőpor az újoncok tarsolyában,

Lángokra lobban, mert balog, ügyetlen,

S nem oltalmaz meg, ám ízekre szaggat.

Hát talpra, öcskös! Még él Júliád,

Kiért előbb meghalni vágyakoztál.

Minő szerencse: majd megölt Tybalt,

S te ölted őt meg és ez is szerencse.

Csőstül potyog az áldás a nyakadba.

Szerencse udvarol díszköntösében,

S te, mint a durcás, duzzogó leányzó,

Fitymálod a szerencséd és szerelmed:

Vigyázz, vigyázz, pórul jár az ilyen.

Menj kedvesedhez, ahogy megbeszélted,

Ágyasházába mássz be és vigasztald:

De meg ne várd, hogy az őrség fölálljon,

Mert Mantovába akkor sose jutsz át.

Itt élj s miközben házasságodat

Közhírré tesszük, megnyerjük barátaid

S a hercegünk kegyét, ki visszahí majd,

Kétszázezerszer olyan boldogan,

Mint amilyen lesujtva útrakeltél.

Indulj, dadus: ajánlj úrasszonyodnak,

S kérd, házanépét küldje rögtön ágyba,

Hisz az úgyis nehéz a tompa gondtól:

Romeo nyomba megy.

DAJKA Jaj, Istenem, hallgatnám reggelig,

Sok bölcs tanácsod: mennyi sok okosság!

Uram, megmondom úrnőmnek, hogy eljössz.

ROMEO Mondd, s kérd meg őt, hogy szidjon össze jól.

DAJKA Itt a gyűrűje, megkért, adjam át.

Siess, iparkodj, mert későre jár. (El)

ROMEO No látod, ez már talpra állított!

LŐRINC Jó éjt, siess, ezen múlik a sorsod:

Vagy szökj, amíg az őrség föl nem áll,

Vagy virradatkor menj el álruhában:

Maradj csak Mantovában, én időnként

Legényed által hírt adok neked

Mindenről, ami itt javadra történt.

Nyújtsd a kezed, jó éjt, menj, Isten áldjon.

ROMEO Ha az öröm nem várna, a csudás,

Be fájna most e kurta búcsuzás.

Isted veled.

Elmennek


4. SZÍN

Szoba a Capulet-házban.

Capulet, Capuletné, Páris jön


CAPULET Ez a csapás, gróf úr, oly hirtelen jött,

Hogy rá sem értünk értesítni lányunk.

Nagyon szerette a bátyját, Tybaltot.

S én is – de születünk és meghalunk mind.

Későre jár – lányom ma már le sem jön:

Ha nem tisztel meg, gróf úr, bizton én is

Egy óra óta az ágyamban volnék.

PÁRIS A gyászban nem való beszélni a nászról.

Jó éjt, madame, kézcsókom Júliának.

CAPULETNÉ Reggel korán kikémlelem, hogy érez.

Ma éjjel bánatába zárkozott.

CAPULET Én, Páris úr, előre biztosítom

Lányom szerelmét: azt hiszem, hajol majd

Atyai szómra, sőt nem kétkedem.

Asszony, keresd föl, mielőtt lefekszel,

Közöld vele Páris fiunk szerelmét,

És mondd neki – figyelj – : ezen a szerdán –

Hopp, várj kicsit, milyen nap van ma?

PÁRIS         Hétfő.

CAPULET Hétfő! Aha. Így szerda túl hamar lesz.

Csütörtökön hát – mondd: csütörtökön

Oltár elé vezeti e nemes gróf.

Kész addig ön? Hogy tetszik e hamarság?

Nagy zajt nem is csapunk – pár jóbarát csak,

Hiszen Tybalt halála oly közel van

S még azt hihetnék, hogy nem is szerettük

A mi öcsénket, hogyha vigadoznánk.

Öt-hat barátot meghívunk magunkhoz,

És semmi több. Szóval helyes: csütörtök?

PÁRIS Bár lenne holnap már ez a csütörtök.

CAPULET Jó, most siessen – hát csütörtökön.

Menj Júliához, mielőtt lenyugszol,

Készítsd el, asszony, nászra az arát.

Parancsoljon, olyan késő az óra,

Hogy már korán lesz nemsokára – jó éjt.

Elmennek






5. SZÍN

Júlia hálószobája mellett nyitott tornác,
mely a gyümölcsöskertre néz. Júlia és Romeo jön


JÚLIA Hát már szaladsz? Még oly soká virrad meg.

A fülemüle volt, nem a pacsirta,

Az rázta össze megriadt füled.

Éjjel dalol a gránátalmafán,

Hidd, édesem, a fülemüle volt.

ROMEO Pacsirta volt ez, a reggel heroldja,

Nem fülemüle: nézd, szívem, irigy csík

Szegi be a felhőket keleten.

Az ég gyertyái csonkig égtek, a Nap

Lábujjhegyen áll a ködös hegyormon.

Elmennem: élet, és halál: maradnom.

JÚLIA E fény nem a Nap fénye, én tudom:

Csak meteor, mit kilehelt a Nap,

Ez lesz ma éjjel a te fáklyahordód,

És utadon világol Mantováig.

Szóval maradj. Nem kell sietned így.

ROMEO Hát fogjanak el, vigyenek halálra.

Sebaj: hiszen te akarod. Igen,

E szürke folt nem a hajnal szeme,

Csak kósza pára a Hold homlokáról,

S nem a pacsirta csattog a magasba,

Az öblös égben, a fejünk fölött:

Elmenni rossz, jobb is maradni tán –

Jöjj hát, Halál. Így döntött Júliám.

Mi az? Beszéljünk. Ez még nem a Nap.

JÚLIA De az, de az – fuss innen perc alatt.

Ez a pacsirta, az rikácsol itten

Erőltetett-éles trilláival.

Mondják, egyébkor édesen sikolt,

De most rikolt, mert minket szétriaszt.

Mondják, szemet cserélt a rút varanggyal,

Bár elcserélte volna véle hangját!

Mert ölelésünknek vet hangja véget,

Az éjt elűzi s véle-véle téged.

Fuss, egyre nő a fény, a fény, te édes.

ROMEO A fény, a fény – és mindinkább setét lesz.

Dajka jön

DAJKA Úrnőm!

JÚLIA        Dadám.

DAJKA Anyád azonnal a szobádba jő.

Már megvirradt. Nagyon vigyázzatok. (El)

JÚLIA Ablak, ragyogj föl, életem, borult el.

ROMEO Isten veled! Egy csókot és leszállok.

Leszáll

JÚLIA Hát elmentél? Uram, szívem, barátom!

Mindennap adj hírt nékem, minden órán,

Egy percbe nékem annyi-annyi nap van:

Jaj, mennyi-mennyi év múlik nekem majd,

Míg Romeómat újra láthatom!

ROMEO Isten veled. Nem múlik alkalom,

Hogy hírt ne kapj felőlem, angyalom.

JÚLIA Hát azt hiszed, találkozunk mi ismét?

ROMEO Nem kétkedem: egy boldogabb jövőben

Kacagva szólunk majd e bánatunkról.

JÚLIA Jaj, Istenem, oly rosszat sejt a lelkem.

Ott lenn, amint állasz, egész olyan vagy,

Akár a holttest a kriptája mélyén.

Vagy a szemem csal, vagy nagyon fehér vagy.

ROMEO Nem, édesem, te is egész olyan vagy.

Bú issza ki vérünket. Isten áldjon. (El)

JÚLIA Ó, Fortuna! Forgandónak neveznek:

Ha forgandó vagy, mit akarsz te tőle,

Aki a Hűség? Fortuna, forogj hát,

Nem tartod így tán őt soká magadnál.

És visszaküldöd.

CAPULETNÉ (belülről) Kislányom, te fönn vagy?

JÚLIA Ki szólít engem?

Az anyám keres?

Le sem feküdt még: vagy nagyon korán kelt?

Milyen szokatlan ügybe jő ide?

Capuletné bejön

CAPULETNÉ Hát Júliám, te itten?

JÚLIA           Nem vagyok jól.

CAPULETNÉ Még egyre a bátyádat siratod?

Könnyel szeretnéd sírjából kimosni?

Ha kimosod, föl nem támaszthatod.

Hagyd abba hát: a könny a szív jele,

De ennyi könny, könnyelmű esztelenség.

JÚLIA Mégis sírok, mert iszonyú csapásom.

CAPULETNÉ De nem találod őt meg e csapáson, akit siratsz.

JÚLIA (félre) Én érzem a csapásom,

S bármit tegyek, folyton siratni kell őt.

CAPULETNÉ Kislány, nem a halálát siratod te,

Hanem hogy él a gaz, aki megölte?

JÚLIA Miféle gaz?

CAPULETNÉ       Az a gaz Romeo.

JÚLIA (félre) Ő és gazember száz mérföldre van.

Isten, bocsáss meg néki, mint a szívem,

Bár szívemet így nem sebezte senki.

CAPULETNÉ Igen, hogy él az aljas gyilkosa.

JÚLIA Jaj, volna csak a kezeim között,

De megbosszúlnám a bátyám halálát.

CAPULETNÉ Majd bosszút állunk érte mi, ne félj:

Tehát ne sírj. Elküldök Mantovába –

Ott bujdokol földönfutó gyanánt –

S olyan itókát adatok neki,

Hogy nyomban odamegy, ahol Tybalt van:

Aztán – remélem – megnyugszol te is.

JÚLIA Nem nyugszom én meg sohase, nem én,

Míg Romeót nem látom végre – holtan.

Szegény szívem úgy fáj rokonomért:

Anyám, ha lelnél bárkit is, aki

Odavigye, olyan mérget kevernék,

Hogy Romeo, mihelyt megízleli,

Örökre alszik. Jaj, mi gyötrelem,

Hallom nevét s nem futhatok feléje,

Hogy végtelen szerelmem – hű Tybaltért –

Bosszút vegyen azon, aki megölte!

CAPULETNÉ Találj módot, én majd találok embert.

De most, leány, jó hírt hozok neked.

JÚLIA Jó volna a jó hír ily rossz időben:

Mi az a jó hír, mondd nekem, anyuskám?

CAPULETNÉ Hát gyermekem, apád, ki úgy imád,

Hogy elriassza tompa bánatod,

Olyan örömnappal lep meg maholnap,

Amit te nem vársz és én sem reméltem.

JÚLIA Beh jó nekem, s mikor lesz ez örömnap?

CAPULETNÉ Csütörtök reggel lesz az, kisleányom.

Egy ifjú, kedves, finom nemesúrfi,

Páris gróf majd Szent Péter templomában

Mint víg aráját oltárhoz vezet.

JÚLIA Szent Péter templomára esküszöm,

És Szent Péterre, nem leszek arája.

Mért e sietség? Férjhez menjek, és

Még meg se kért az, aki az uram lesz.

Mondd hát, anyám, atyámnak és uramnak,

Még nem megyek én férjhez, és ha mennék,

Inkább lennék a gyűlölt Romeóé,

Mint Párisé. Jaj, micsoda örömhír.

CAPULETNÉ Itt jő atyád, mondd el neki magad,

Meglásd, hogyan fogadja majd tetőled.

Capulet és Dajka jön

CAPULET Ha nyugszik a nap, harmat permetez,

De hogy öcsénknek napja lepihent,

Eső szakad.

Esőcsatorna vagy, kislány? Mi, könnyben?

Zuhog a zápor? E gyöngécske test

Gályát utánoz, tengert és szelet?

Mert a szemed, mit tengernek neveznék,

Könnytől dagad-apad, aztán a tested

Sós vízbe bukdácsol, s a sóhajod

A szélvihar, mi küzdve könnyeiddel

Vihar-csapott gályádat fölborítja,

Ha hirtelen nem csillapul.

Na, asszony,

Közölted-e végzésemet vele?

CAPULETNÉ Igen, de ő köszöni, nem akar.

Ez a bolond a sírhoz menne nőül.

CAPULET Csitt, csöndesen, ne mérgesíts föl, asszony.

Mit “nem akar”? s még csak meg sem köszönte?

Nem büszke rá? nem örvend, hogy mi néki,

Ki érdemtelen, egy ily érdemes

Nemest találtunk végre vőlegényül?

JÚLIA Nem örvendek neki, de köszönöm.

Amit gyűlölök, annak hogy örülnék?

De köszönöm, mert a szeretet adja.

CAPULET Mi ez a csűrés-csavarás, mi ez?

“Örvend” – “köszöni” – és “nem köszöni” –

Aztán: “nem örvend” – : Drága kis kisasszony,

Sose köszöngess és sohase örvendj,

De szedd a lábacskád csütörtökön,

Menj Párissal Szent Péter templomába,

Vagy gúzsbakötve húzlak el odáig.

Pusztulj, te sápkóros dög, ronda cafka,

Zöldbéka te!

CAPULETNÉ Jaj, hát megháborodtál?

JÚLIA Így térdenállva kérlek, jó atyám,

Légy most türelmes és hallgass meg engem.

CAPULET Kösd fel magad, te cafka, lázadó rongy.

Mondom tehát – ott légy csütörtökön,

Másképp ne is kerülj szemem elé te.

Ne szólj, ne mukkanj, még csak meg se pisszenj.

Viszket tenyerem. Asszony, lásd, búsultunk,

Hogy Isten csak egy gyermeket adott,

S most arra ébredek, hogy sok ez egy is,

Átkunk, hogy a világra született.

Pusztulj, szemét!

DAJKA         Nagy Isten, védd meg őt.

Uram, ha bántod, önmagad gyalázod.

CAPULET Á, bölcs szipirtyó? fogd be a pofád,

Te nagy-okos. Trécselj a nőcseléddel.

DAJKA Nem rosszból mondtam.

CAPULET         Menj Isten hírével.

DAJKA Hát szólni sem szabad?

CAPULET             Csitt, vén bolond te.

Ott künn locsogj, kofálkodj a kofákkal.

Itt erre semmi szükség.

CAPULETNÉ             Mily heves vagy.

CAPULET A szakramentumát, megőrülök:

Éjjel-nappal, későn-korán, magamban

És társaságban, otthon, künn, imetten

És alva is, mindíg egy volt a gondom,

Hogy férjhezadjam: és most végre itt van

Egy főnemes, majd hercegi családból,

Nagybirtokos, ifjú, pallérozott,

Csupa dicső erénnyel fölruházva,

Álmodni sem lehet különbet ennél,

S e gyatra és nyöszörgő félkegyelmű,

E nyafka báb, ezt mondja a Szerencse

Ajánlatára: “Nem szeretem őt.”

“Nem kell nekem.” “Túl fiatal vagyok.”

Hát hogyha nem mégysz hozzá, csak ne is menj:

Legelj, ahol tudsz, nincs házamban hely:

Gondold meg, én nem ösmerem a tréfát.

Mindjárt csütörtök: tedd kezed szívedre:

Ha itt maradsz, övé lész, s hogyha nem,

Kösd fel magad, koldulj, dögölj az utcán,

Mert rólad akkor leveszem a kezem

És – Isten úgy segéljen – kitagadlak.

Fontold meg ezt, én nem szegem meg esküm. (El)

JÚLIA Hát nincs a fellegekben irgalom,

Amely keservem bús mélyére néz?

Anyuska, édes, el ne lökj magadtól.

Halaszd el a nászt, csak egy hóra-hétre.

Ha nem bírod, vesd nászi ágyamat

A kriptaboltba, hol Tybalt pihen.

CAPULETNÉ Hozzám ne szólj, én úgyse felelek.

Végezz, amit tudsz, végeztem veled. (El)

JÚLIA Ó, Istenem, dadus, hogyan segítsz ki?

Uram a földön, esküm égbe van.

És hogy jöhet e földre vissza esküm,

Ha az égből nem küldi vissza férjem

Elhagyva e földet? Segíts, vigasztalj.

Jajjaj, hogy az ég így megostromol

Ily gyönge lényt, aminő én vagyok.

Mit szólsz te? Nincsen egy vigaszszavad szem?

Segíts, dadus.

DAJKA       De van, van, Romeo

Száműzve, és én a fejem teszem rá,

Hogy nem mer visszajönni majd teérted,

Vagy hogyha mer, csakis titokba jön,

Hát minthogy így áll a dolog, amint áll,

Legjobb, ha mégis nőül mégysz a grófhoz.

Ó, ő nagyon szép úrfi ám!

Romeo törlőrongy mellette: sasnak

Sincs oly sebes, zöld, villogó szeme,

Mint Párisnak, úgy áldjon Isten engem.

Boldog leszel a második uraddal,

Sokkal különb, mint az első, egyébként

Az annyi, mintha már nem élne többé,

Mert bárha él is, mit sem érsz vele.

JÚLIA Szívből beszélsz te?

DAJKA               A lelkem szerint,

Úgy áldjon Isten.

JÚLIA           Ámen.

DAJKA               Mit beszélsz?

JÚLIA Látod, egészen megvigasztalódtam.

Siess anyámhoz, s mondd, Lőrinc baráthoz

Mentem – mert megbántottam jó atyámat –,

Meggyónni s kérni bűnbocsánatát.

DAJKA Na jó, megyek, lásd, ez okos beszéd már. (El)

JÚLIA Vén kárhozott. Vén, átkozott boszorkány!

Mi a nagyobb bűn: esküm megszegetni,

Vagy ócsárolni férjem ama nyelvvel,

Mely valaha az egekig dicsérte,

Százszor-ezerszer? Menj, tanácsadó:

Te és szívem kettészakadt ezentúl.

Most a baráthoz, hogy gyógyszert találjon:

S ha nem talál, én meglelem halálom. (El)

NEGYEDIK FELVONÁS

1. SZÍN

Verona, Lőrinc barát cellája.

Lőrinc barát és Páris jön


LŐRINC Csütörtökön, gróf? Az idő rövid.

PÁRIS Capulet, az apósom így akarja.

Én nem lassítom, amit ő siettet.

LŐRINC Ön azt se tudja, hogy a lány mit érez:

Rendellenes dolog ez, nem helyeslem.

PÁRIS Tybalt halálán sír-rí szakadatlan,

Alig beszéltem véle szerelemről.

A könny házában Vénusz nem mosolyg.

Hát atyja attól fél, hogy veszedelmes,

Ha a bánatnak adja így magát,

Bölcsen sietteti az esküvőnket,

Hogy megakassza könnyei özönjét,

Mely a magányban egyre csak dagad,

De elapad talán a társaságban.

Most tudja már, mért kell sietni így.

LŐRINC (félre) Jaj, bár ne tudnám:

Késleltetni mért kell.

Gróf úr, ím itt jön a kisasszony épp.

Júlia jön

PÁRIS Ó, csakhogy itt van, drága feleségem.

JÚLIA Az lehetek, bár nem uram ma nékem.

PÁRIS Csütörtökön meg kell kapnom kezét.

JÚLIA Ha kell, magkapja majd.

LŐRINC       Okos beszéd.

PÁRIS A szentatyához gyónni jött bizonnyal.

JÚLIA Csak önnek gyónnék, hogyha válaszolnék.

PÁRIS Előtte ne tagadja, hogy szeret.

JÚLIA Meggyónom önnek, hogy szeretem – őt.

PÁRIS S őnéki nyilván, hogy engem szeret?

JÚLIA Ha így teszek, becsesb a vallomásom,

Mert őneki s nem a szemébe mondom.

PÁRIS Szegényke, a könny megviselte arcát.

JÚLIA A könny felette csak kis diadalt ült,

Mert azelőtt is épp ily csúnya volt.

PÁRIS Arcának e szó jobban árt a könnynél.

JÚLIA Nem rágalom ez, ámde az igazság,

Hisz az arcomra és arcomba mondtam.

PÁRIS Enyém az arca s így rágalmaz engem.

JÚLIA Lehet, hiszen az arcom sem enyém már.

Ráérnél mostan, szentatyám, kicsit,

Vagy tán vecsernye táján jöjjek el?

LŐRINC Ráérek én, rá, bánatos kisasszony,

Gróf úr, talán hagyjon magunkra kissé.

PÁRIS Jaj, ájtatosságukban megzavartam?

Csütörtökön hát fölkeltem korán.

Isten vele s fogadja szűzi csókom. (El)

JÚLIA Ó, zárd be az ajtót s mihelyt bezártad,

Jer, sírj velem: nincs ír, remény, segítség.

LŐRINC Ah, Júlia, ösmerém a keserved.

De túlhaladja az elmém határát:

Hallom, csütörtökön – és nincs halasztás –

A gróffal egybe kell majd kelni néked.

JÚLIA Ne mondd, atyám, hogy hallottál felőle,

Ha biztos eszközt nem mondsz ellene:

Ha bölcsességgel nem segítheti,

Mondd bölcsnek akkor elhatározásom

És majd segítek rajta én e tőrrel.

Isten: szívünk, kezünk: te fontad egybe.

E kéz, mit elpecsételtél te néki,

Nem üt pecsétet egy másik kötésre

S máshoz csalárdul nem hajol e hű szív,

Hát semmisítse ez meg mind a kettőt.

Azért tehát hosszú tapasztalásod

Adjon tanácsot most nekem, avagy lásd,

Hogy köztem és átkom között a bíró

E véres tőr lesz és eldönti azt,

Amit korod s okosságod hatalma

Nem oldhatott meg tisztességesen.

Ne késlekedj: én vágyom a halálom,

Ha gyógyszerem szavadba nem találom.

LŐRINC Megállj, leány: megcsillan egy remény még,

De végbevinni oly kétségbeejtő,

Mint azt, amit lebírni szándokod.

Ha mintsem, hogy Párissal egybekelj,

Olyan erős vagy, hogy magad megöld,

Tán egy halálra emlékeztető

Próbát is állsz e szégyent elkerülni,

Hisz kész vagy a halálra is ezért.

Ha ezt mered, úgy megkapod a gyógyszert.

JÚLIA Ó, hát kívánd – csupán Páristól óvj meg –,

Hogy a toronytetőről leugorjam,

Rablótanyán járjak, bújjak kígyók közt,

Vagy láncolj ordító medvékkel össze,

Vagy a tetemnézőbe zárj be éjjel,

Hol zörgő embercsont rakásban áll,

Possadt lábszár, torz, sárga koponya,

Vagy küldj a frissen-ásott sírba hálni,

Egy szemfedőbe dugva a halottal –

Mindezt, miről ha hallottam, remegtem,

Félsz nélkül és e percben megteszem,

Csak édesem hű hitvese maradjak.

LŐRINC Várj, fuss haza, légy víg, egyezz bele,

Hogy Párishoz mégysz: holnap szerda van.

Intézd, hogy éjjel hálj majd egyedül,

Még a dadát se engedd a szobádba.

Fogd ez üvegcsét s hogyha ágyba fekszel,

Párolt italját idd ki hirtelen:

Álmos, hideg nedv nyargal át azonnal

Véred csatornáin: verőered

Természet-adta lüktetése megszűn:

Hő s lélegzet nem mondja már, hogy élsz,

Orcádon-szádon hamvadoz a rózsa,

Szemednek ablaka is becsukódik,

Akár halál zárná ki a verőfényt.

Minden tagod elvesztve símaságát

Görcsös-feszes lesz, hűs, mint a halálé:

S kölcsön-mezében a meredt halálnak

Fekszel te így negyvenkét óra hosszat,

Majd mint üdítő álomból fölébredsz.

Hát hogyha reggel jő a vőlegényed

Felkölteni, halott gyanánt heversz ott.

Aztán – amint szokás ez városunkban –

Nyitott koporsón, ünnepi ruhádban

Elvisznek az ősrégi kriptaboltba,

Ahol Capulet-őseid nyugosznak.

Közben, mikor már-már ocsúdni készülsz,

Megtudja tervünk Romeo, levélből –

És itt terem: aztán majd ő meg én

Vigyázzuk ébredésed s aznap éjjel

Romeo Mantovába szöktet el.

Ez ment meg íme most a szégyenedtől,

Ha csélcsap ábránd, női félelem

Le nem nyűgöz és bátran is cselekszel.

JÚLIA Jaj, add nekem. Ne szólj a félelemről.

LŐRINC Fogd s most eredj és légy erős, szerencsés

Tettedben: én egy szerzetest menesztek,

Hogy Mantovába vinné levelem.



JÚLIA Ó, adj erőt, sikert, te Szerelem.

Isten veled, atyám.

Elmennek












2. SZÍN

Terem Capuleték házában.

Capulet, Capuletné, Dajka és szolgák jönnek


CAPULET Mind hívd meg, akiket ide fölírtam.

Első szolga el.

Fickó, fogadj nekem húsz jó szakácsot.


Rosszat nem is fogadok, uram, egyet sem. Előbb majd megnézem, megnyalják-e az ujjukat.

CAPULET Na és mit látsz azon?


Csak azt, uram, hogy csapnivaló szakács az, amelyik nem nyalja meg a tulajdon ujját: ennélfogva, aki nem nyalja meg az ujját, az nem is jön velem.

CAPULET Menj már, eredj.

Második szolga el

A sok dolog még a körmünkre ég.

Lőrinc barátnál van az a leány?

DAJKA Őnála hát.

CAPULET Jó, az talán lelkére fog beszélni:

Durcás, makacskodó, veszett cudarja.

DAJKA Nézd, már meg is gyónt és milyen vígan jön.

Júlia jön

CAPULET No, önfejűcske, merre kódorogtál?

JÚLIA Ott, hol megbántam végre a bűnöm,

Hogy engedetlenül ellenszegültem

Neked s parancsodnak. Lőrinc atya

Meghagyta, hogy most térdenállva kérjem

Bocsánatod – bocsáss meg, így könyörgök!

Eztán vakon teszem, amit kívánsz.

CAPULET Küldj hát a grófhoz és izend meg ezt:

A frigykötés reggelre meglegyen.

JÚLIA Az ifjú grófot láttam a barátnál,

És nékiadtam szűz szerelmemet,

Nem lépve által az illem határát.

CAPULET Örvendek. Á, ez már derék. No, állj föl.

Így is dukál. Jöjjön tehát a gróf.

Menj, hogyha mondom, s hozd nekem ide.

Bizisten, ennek a jámbor barátnak

Hálás lehet mindenki városunkban.

JÚLIA Kérlek, daduska, jöjj velem szobámba,

Segíts keresni, hogy melyik ruhát

Öltsem magamra reggel, esküvőmre.

CAPULETNÉ Hiszen csütörtökig még sok idő van...

CAPULET Menj, dajka: holnap lesz az esküvő.

Júlia, Dajka el

CAPULETNÉ Addig mi sem készülhetünk el itthon:

Már este van.

CAPULET           Eh, majd utánanézek.

És rendbe lesz, asszony, kezeskedem.

Le sem fekszem ma éjjel, hagyj magamra.

Most én leszek a háziasszony. Ejnye,

Mindenki elment: hát magam futok

Páris grófhoz, hogy reggel itt legyen.

Nagy kő esett le mostan a szívemről,

Hogy e bolondos lányka megszelídült.

Elmennek


3. SZÍN

Júlia szobája. Júlia, Dajka jön


JÚLIA Ez a ruhám lesz legjobb: – ám daduskám,

Kérlek nagyon, hagyj egyedül ma éjjel,

Mert sok imát kell mondanom az Égnek,

Hogy a szívemre nyájasan tekintsen,

Mert bűnös az – tudod, s felette gyarló.

Capuletné jön

CAPULETNÉ Ej, még sürögtök? Tán segítsek én is?

JÚLIA Ne, hagyj, anyám. Mindent kiválogattunk,

Mit fölveszek az esküvőmre holnap.

Kérlek tehát, hagyj most magamra szépen.

Vidd a dadám is, kell neked ma éjjel,

Hiszen tudom, hogy mennyire siettek

És mennyi a dolog.

CAPULETNÉ         Jó éjszakát.

Feküdj az ágyba és aludj, reád fér.

Capuletné és Dajka el

JÚLIA Isten veled. Ó, látlak-e megint?

Hűs borzalom cikázik ereimben.

Majd megfagyasztja életem melegjét:

Tán hívjam őket bátorítani?

Dadus! De mit tehet? Bús jelenésem

Csak enmagamnak kell lejátszani.

Jer, kisüveg!

És hogyha nem hat ez a keverék –

S a gróffal összeházasítanak majd?

Nem – ez nem engedi – te csak heverj itt!

Tőrét maga elé teszi

És hogyha méreg ez, mit a barát

Cselből adott nekem, megölni engem,

Hogy ez a nász szégyent ne hozzon őrá,

Mert Romeóval összeesketett már?

Félek, hogy így van: és még sincs így, érzem.

Megannyiszor kipróbált, jámbor ember,

Hesseljük el a rút gyanút magunktól.

És hogyha majd a sírba lenn leszek,

S fölocsudom, mielőtt Romeo jön,

Megmenteni? Ez az iszonytató!

És hogyha megfojt az a kriptabolt,

Minek pállott szájába lég se jár,

S megfulladok és Romeóm se lát meg?

És hogyha élek, nem megeshetik,

Hogy borzadozva a haláltól-éjtől,

E rémletes és iszonyú tanyán,

E kriptaboltban, e vén-vén odúban,

Hol százak óta fekszenek halomban

Az őseimnek porló csontjai,

S rémes Tybalt, ki most került a földbe,

Levedzik a leplébe, s mint beszélik,

Kísértetek járnak ki éji órán –

Jajjaj nekem – nem eshetik meg itt, hogy

Későbben érzek föl, büdös szagok közt,

Sikolyt hallok, mitől az agy megőrül,

Mint amikor mandragórát szakítnak?

És hogyha ébredek, nem bomlok-é meg

Csömörletes, viszolygó rettenettől?

Nem játszom-e vázakkal tébolyultan?

Nem tépem-e lepléből csonka bátyám?

S egy ősapám csontjával, mint afféle

Bunkóval nem loccsantom-e fejem szét?

Ni, látom, itt a bátyám szelleme,

Romót keresi, aki a testét

Kardjára tűzte: – állj, Tybalt, megállj!

Jövök, Romeo! Ezt reád köszöntöm.

Kihörpinti a kisüveget, s ágyára veti magát



4. SZÍN

Csarnok Capuleték házában. Capuletné, Dajka jön


CAPULETNÉ Fogd, itt a kulcs, most dajka, adj ki fűszert.

DAJKA Birsalma, datolya kell a kalácsba.

Capulet jön

CAPULET Csak rajta, másodszor szólt a kakas,

Már hajnalt csöndítenek, három óra.

Vigyázz a sültre, drága Angelám:

Semmit se sajnálj.

DAJKA Menjen ágyba már,

Minden-lében-kanál, holnap beteg lesz.

Mit éjszakázik?

CAPULET Á, hajdanában annyit éjszakáztam –

Kisebb ügyért – és sose volt bajom.

DAJKA Mert akkor a szoknyák után futott,

De most e szoknya futni kényszeríti.

Capuletné és Dajka el

CAPULET Izgága némber.

Szolgák jönnek nyársakkal, hasábfákkal, kosarakkal

        Mit, hozol, fiam?

ELSŐ SZOLGA Valamit a szakácsnak, nem tudom, mit.

CAPULET Hát szedd a lábad.

Első szolga el

        Fickó, adsza tuskót.

Kérdezd meg Pétert, az megmondja, hol van.


Hát van fejem, tudom, hogy hol a tuskó,

Nem kell nekem Pétertől tudakolni. (El)

CAPULET Ez a bolond fattyú, jól eltalálta!

Tuskó-fejű! Jaj, Istenem, virrad:

A gróf azonnal itt lesz a zenével,

Mert így igérte: Már közelbe hallom.

Künn muzsikálnak

Hé, dajka – asszony – hol vagy, dajka, dajka?!

Menj, költsd fel Júliát és csinosítsd ki:

Párissal addig elbeszélgetek.

Siess, ha mondom, itt a vőlegény.

Siess, siess.

Elmennek


5. SZÍN

Júlia szobája. Júlia az ágyon. Dajka jön


DAJKA Úrnőm, kisasszony. Alszik, mint a bunda.

Bárányka, édes. Álmostáska, hé!

Hallod, szivecském, drága kis menyasszony.

Mit, meg se mukkansz? Bölcsen is cselekszel,

Egy hétre alszol, mert ma éjszaka

Páris gróf nem nyugszik meg semmi áron,

Csakhogy te meg ne nyughass. Istenem,

Uram, bocsáss meg, jaj de mélyen alszik.

De föl kell költenem. Úrnőm, kis úrnőm!

Vigyázz, a gróf jön és ágyban talál.

Kizargat, Isten úgyse. Képtelenség!

Felöltözött! Ruhástul! Vagy ledőlt tán?

De föl kell költenem: asszony, menyecske.

Jajjaj, segítség. Meghalt. Jaj, segítség.

Ó, borzalom, hogy a világra lettem,

Jaj, szíverősítőt. Uram, nagyasszony!

Capuletné jön

CAPULETNÉ Mi lárma ez?

DAJKA         Ó, jaj, iszonytató nap!

CAPULETNÉ De hát mi történt?

DAJKA         Nézze, szörnyű egy nap!

CAPULETNÉ Jaj! Lányom! Én egyetlen életem!

Éledj, tekints föl vagy veled halok!

Segítsenek, mondd, hogy segítsenek.

Capulet jön

CAPULET Hát hol van Júlia, a vőlegény vár.

DAJKA Meghalt, nem él, halott, ó, szörnyűség!

CAPULETNÉ Ó, szörnyűség ez, vége, vége, vége!

CAPULET Nem, nem, mutasd: engedjetek, hideg már.

A vére áll. A tagja megmeredt,

Az élet és az ajka régen elvált:

Halál ül rajta, mint a kora dér

Minden mezők legédesebb virágján.

DAJKA Jaj, e siralmas nap.

CAPULETNÉ         Jaj, átok, átok!

CAPULET Mi megríkat s elvitte: a Halál,

A nyelvem megköti, szavam szegi.

Lőrinc barát, Páris jön a muzsikusokkal

LŐRINC Ej, a menyasszony még mostan se jön?

CAPULET Jön már, de vissza nem jön ő soha.

Fiam, az esküvőd előtti éjjel

Aráddal a Halál hált: – itt hever, nézd,

Egykor virág volt, a Halál letörte.

Halál a vőm, az az örökösöm.

Ő vette el lányom: hát meghalok majd,

És életet, mindent reáhagyok.

PÁRIS Hogy vártam én e reggel édes arcát

És mostan ekképp fancsalog felém.

CAPULETNÉ Boldogtalan, cudar, gyalázatos nap!

Ily szörnyű órát az Idő se látott

Zarándokútjának örök robotján!

Egyetlen kis szerelmes magzatom,

Egyetlen örömem, vigasztalásom,

S a zord Halál most ezt is elragadta!

DAJKA Ó, átok, átok! Ó, ez átkozott nap!

Siralmas és keserves, átkozott nap,

Minőt a földön eddig meg sem értem.

Ó, ez a nap, e szörnyű-szörnyű nap.

Nap sose volt ilyen fekete még:

Ó, átok, átkozott nap.

PÁRIS Megcsalt, kigúnyolt, elhagyott, megölt.

Őt csaltad meg, utálatos Halál.

Kegyetlenül legyűrted, ó, szerelmem!

Ó, életem. Nem! Holtan is szerelmem!

CAPULET Porig alázott, összetört, legyilkolt!

Iszonytató Idő, mért jössz te épp most

Megsemmisíteni az ünnepünket?

Ó, gyermekem! Nem, gyermekem! Te lelkem!

Halott vagy – ó, jaj, gyermekem halott,

És véle örömem is eltemették.

LŐRINC Csitt, csönd legyen már. Bút nem orvosol bú.

Egyforma részetek volt e leányban

Nektek s az Égnek. Most egész az Égé,

És általa jól járt leányotok.

A részetek nem volt ment a haláltól,

De eme része mindig él az Égben.

A vágyatok az volt, hogy többre jusson.

A mennyetek volt, hogy magasba szálljon,

Hát ríttok-e most, hogy magasba szállt,

Felhők fölé, magasba, mint az égbolt?

Mily szeretet az, amelyik megőrül,

Ha látja, hogy leánya célhoz ért?

A hosszú házasság nem boldogít,

Aki hamar meghal, az boldog itt.

Ne sírjatok, tegyetek rozmaringot

E szép halottra, és amint szokás,

Díszben vigyétek a templomba őt:

A Természet készt sírni esztelen,

De neveti könnyünk az Értelem.

CAPULET Minden, mit elkészítettünk a nászra,

Gyásszá borul, fekete temetéssé,

A hangszerünk megkonduló harang lesz,

Lakodalmas ebédünk néma tor,

Víg himnuszunk komor, halotti dal,

Az esküvő füzére koszorú.

Minden dolog ferdül, fonákra fordul.

LŐRINC Menj, jó uram – menj véle, asszonyom –

Páris, ön is – mindenki elkísérje

Sírjáig ezt a szépséges halottat.

Az Ég haragszik ránk, sujtolva büntet,

Ne ingereljük, rejtsük el könnyünket.

Capulet, Capuletné, Páris, Lőrinc el

ELSŐ MUZSIKUS Hát tegyük el a sípunkat és álljunk odébb.

DAJKA Jó emberek, igen, tegyétek el.

A bús napon pihenjen tokotokban. (El)

ELSŐ MUZSIKUS Bizony tinektek erre okotok van.

Péter jön

PÉTER Jaj muzsikusok, muzsikusok. Te játszd el azt, hogy “Vigadj, vigadj”. Játszd el, ha kicsit szeretsz: “Vigadj”.

ELSŐ MUZSIKUS Miért éppen azt, hogy “Vigadj”?

PÉTER Mert a szívem folyton azt muzsikálja, hogy: “Búsulj, búsulj”. Játszd el azt a kedvderítő halotti éneket.

ELSŐ MUZSIKUS Nem játszhatom el. Te tudniillik már eljátszottad a hozzá való jogodat. Ma nem muzsikálunk.

PÉTER Szóval nem akarod eljátszani?

ELSŐ MUZSIKUS Nem én.

PÉTER Akkor majd adok neked.

ELSŐ MUZSIKUS Mit adsz nekem?

PÉTER Pénzt, azt nem. De ha akarsz, kaphatsz tőlem egy jókora pofont. Te kocamuzsikus.

ELSŐ MUZSIKUS Kuss, kuss, te ronda szolga, kuss.

PÉTER Húzd rá, különben én húzok rád. Nézd, a gyíklesőmet máris kihúzom.

ELSŐ MUZSIKUS De azzal nem húzod ám ki magad.


Azt tanácsolom, inkább húzd össze magad, mert elhege-dülünk.

PÉTER Nem félek ám tőletek, ha százszor is muzsikusok vagytok. Rajta, húzd rá:

    Ha fáj a szívem, ihaja,

    S a búbánat majd eltemet,

    A muzsika ezüst szava...

Tudod-e, miért mondja a nóta, hogy: “ezüst szava”?

Miért mondja, hogy: “a muzsika ezüst szava”? No, mit gondolsz, Macskahúr Simon?

ELSŐ MUZSIKUS Hát azért, mert az ezüstnek is szép szava van.

PÉTER Fején találtad a szöget. No, mit gondolsz te, Pikula Jankó?


Azért “ezüst szava”, mert a muzsikusok is ezüstért muzsikálnak.

PÉTER Fején találtad a szöget. És mit gondolsz te, Nótás Jakab?


Én bizony nem tudom, miért.

PÉTER Jaj, bocsáss meg, hiszen te énekes vagy. Hát én majd megmondom neked, miért. Azért, mert az ilyenfajta fickók, mint ti, ritkán kaptok aranyat a muzsikátokért.

    A muzsika ezüst szava

    Kúrálja árva lelkemet. (El)

ELSŐ MUZSIKUS Micsoda gyalázatos fráter.


Hogy kötné föl a hóhér. No menjúnk be, várjuk meg a gyásznépet, maradjunk itt a torra.

Elmennek


ÖTÖDIK FELVONÁS

1. SZÍN

Mantova, utca. Romeo jön


ROMEO Ha az álom hízelkedő szemének

Hinnem lehet, mindjárt öröm köszönt rám.

Keblem királya könnyen ül a trónján

S egész nap oly szokatlan, játszi jókedv

Emelget a földről, víg érzetekkel.

Álmomban édesem jött s halva lelt –

Álmunkban eszmél a halott: beh furcsa!

S oly életet csókolt az ajkaimra,

Hogy fölocsúdtam és császára lettem.

Jaj, mily csodás a szerelem maga,

Ha árnya is ily gazdag, boldogító.

Boldizsár jön

Hír Veronából? Boldizsár, mi újság?

Hoztál-e írást nékem a baráttól?

A kedvesem hogy van? És az apám?

Hogy mint van Júlia? Ezt újra kérdem,

Mert semmi sincs rosszul, ha jól van ő.

BOLDIZSÁR Hát jól van.

És így nincsen semmi rosszul.

Már alszik a Capulet-sírba teste,

S halhatlan része angyalokkal él.

Láttam, hogyan vitték a kriptaboltba,

S jelenteni ezt lóhalálba jöttem.

Ó, jaj, bocsásd meg énnekem a rossz hírt,

Hiszen te tetted tisztemül, uram.

ROMEO Ha így van, harcba szállok véled, égbolt!

Tudod lakásom: hozz tintát, papírt,

S fogadj lovat: ma éjjel utazom.

BOLDIZSÁR Istenre kérlek, várj kicsit, uram.

Arcod fakó s vad balszerencse érhet

Ezen az úton.

ROMEO       Eh, ne képzelődjél.

Menj gyorsan és tedd a parancsomat.

Nem írt nekem semmit sem a barát?

BOLDIZSÁR Nem, jó uram.

ROMEO       Sebaj; hát szedd a lábad,

S fogadj lovat: nyomban megyek utánad.

Boldizsár el

Hát Júliám, veled hálok ma éjjel.

Lássuk, miként: Ó, Balsors, jaj de gyorsan

Adsz ötletet az átkozott szegénynek.

Máris eszembe jut egy patikáros –

Itten lakott –, és láttam is minap,

Vásott ruhába, zord, busa szemölddel

Gyógyfűveket szedett. Roppant sovány volt,

A nagy nyomor csontig lerágta őt.

Rozzant boltjába teknősbéka lógott,

Kitömött aligátor, torz halaknak

Rút bőre és a polcain kitéve

Üres bödönkék koldus lim-loma.

Tört bögrék, hólyagok, dohos magok,

Zsinegvégek, rossz, rózsaszín kalácskák,

Szétrakva, hogy többet mutassanak.

Ezt a siralmat látva így tűnődtem:

“Ha valakinek méreg kellene,

Mit árusítani itten halál,

Ez a bitang bizonnyal adna néki.”

E gondolat jelezte nyomorom,

S e nyomorult mostan nekem is ád majd.

Ha jól emlékszem, éppen itt a háza:

De ünnep van, bezárta ócska boltját.

Hé, patikáros, hé!

Patikáros jön

PATIKÁROS           Ki ordít így?

ROMEO No jöjj, barátom. Látom, hogy szegény vagy.

Itt negyven arany: adj egy kortynyi mérget.

De oly ölőt, oly hirtelen-hatót,

Hogy szétnyilalljon tüstént minden érben,

Az életunt szörnyethaljon, ha issza,

S testéből úgy robbanjon el a lélek,

Olyan veszett sebesen, mint a lőpor

Lobban ki, tűzbe, gyilkos ágyucsőből.

PATIKÁROS Van ily mérgem, de Mantovába törvény

Halált szab arra, aki árusítja.

ROMEO Félsz a haláltól hát, te semmiházi,

Te átkozott? Az arcodon az éhség,

Ínség, sanyargás sír ki a szemedből,

Nyomor, gyalázat lóg le hátadon.

Ez a világ – s törvénye – nem barátod.

Dússá sosem tesz törvény e világon.

Szegd meg tehát, ne légy szegény, fogadd el.

PATIKÁROS Szegénységem hajlik meg, nem gerincem.

ROMEO Szegénységed veszem meg, nem gerinced.

PATIKÁROS Hát szórd e port akármi folyadékba

S hörpintsd ki és lehetsz bár oly erős,

Mint húsz ember, végez veled azonnal.

ROMEO Itt aranyod; gonoszabb, mint a méreg,

Több lelket öl ez itt e ronda földön,

Mint kotyvalékod, mit tilos eladnod:

Én adtam mérget, nem te énnekem.

Ég áldjon: ételt végy rajt s vastagodj.

Beveszlek én, gyógyító, drága méreg,

Ha Júliámhoz a sírboltba érek.

Elmennek











2. SZÍN

Verona. Lőrinc barát cellája.

János barát jön


JÁNOS Hé, merre vagy, testvérem Szent Ferencben?

Lőrinc barát jön

LŐRINC Úgy hallom, ez János testvér szava.

Megjöttél Mantovából, Romeótól?

Üzent nekem? Vagy add a levelét.

JÁNOS Elmentem egy mezítlábas baráthoz,

Ki gyámolítja a betegeket,

Hogy elkisérjem és meg is találtam,

De minthogy azt hitték a városőrök,

Hogy mind a ketten oly helyen forogtunk,

Hol döghalál és fertőzet lakik,

Ajtónk lezárták és mi ottrekedtünk.

Így Mantovába el sem érkezénk.

LŐRINC Ki vitte hát írásom Romeóhoz?

JÁNOS El sem küldtem – itt van a levél –,

Futár se volt, hogy visszahozza néked.

A fertőzettől itt mindenki retteg.

LŐRINC Mily balszerencse! Szerzetünkre mondom,

Nem semmiség volt benne, ámde fontos,

Komoly követség, s végzetes lehet,

Hogy el se ment. János testvér, eredj,

Szerezz egy vasrudat és hozd azonnal

Cellámba.

JÁNOS           Testvér, már futok, hozom. (El)

LŐRINC Mostan magam megyek a kriptaboltba.

Júlia ébred három óra múlva,

Átkozni fog, mert közbe Romeót

Nem értesítettem, hogy itt mi történt.

De újra írok Mantovába néki

S míg jön, cellámba rejtem Júliát –

A sírban egy élőhalott virág! (El)

3. SZÍN

Temető. Capuleték kriptája.

Páris, Apród virággal, fáklyával jön


PÁRIS Add a fáklyát, fiú, s eredj odább.

Nem, oltsd ki inkább, mert még észrevesznek.

Feküdj le ottan a fenyők alá.

Szorítsd füled az üreges talajra.

Így hogyha lépés rezzen a síroktól

Lyukas, kivájt, behorpadt temetőn,

Meghallod: és füttyents nekem azonnal,

Jelezd, mihelyt valaki közeleg.

Add a virágot. Tedd parancsomat, menj.

APRÓD (félre) Félek kicsit, hogy egyedül leszek

A temetőben, ámde rajta, menjünk. (El)

PÁRIS Édes virág, nászágyadon virág lesz:

De mennyezetje – jaj – por és kövek!

Édes harmattal öntözöm meg éjjel,

Harmat híján bánat–facsarta könnyel:

Nap szállatával gyászolom sirod,

Mehintem a virággal és sirok.

Apród füttyent

A fiú jelt ád, most valaki jön.

Mily átkozott láb bolyg itt éjszaka,

Zavarva gyászom és igaz szerelmem?

Fáklyája van? Hát rejts el akkor, Éj! (El)

Romeo és Boldizsár fáklyával és csákánnyal jön

ROMEO Add a csákányt s a faltörő-rudat.

Itt a levél s reggelre kelve vidd el

És nyújtsad át uramnak és atyámnak.

Add a fáklyát: ha kedves életed,

Állj félre s bármit látsz vagy hallasz itten,

Munkámban engem semmiképp se bolygass.

Leszállok a Halál ágyába hát,

Hogy lássam újra édesemnek arcát.

Főkép pedig, hogy ujjáról lehúzzam

A drága gyűrűt – fontos ügybe lesz rá

Szükségem: így hát eredj, siess:

De hogyha visszatérsz és leskelődöl,

Mit művelek később, hát istenemre,

Ízekre téplek, és a tagjaiddal

Szórom be ezt a kapzsi temetőt:

Az óra és a szándékom szilaj-vad,

Vadabb, dühösebb és iszonytatóbb, mint

Éh tigris és a bőgő óceán.

BOLDIZSÁR Megyek, uram, megyek, már nem zavarlak.

ROMEO Így vagy barátom. Vidd el innen ezt,

S élj boldogul: jó ember, Isten áldjon.

BOLDIZSÁR (félre) Azért csak a közelbe bújok el:

Olyan csúnyán néz, rosszban sántikálhat. (Hátrahúzódik)

ROMEO Te ronda bendő, pucra a Halálnak,

Jóllakva a legszentebb földdarabbal,

Büdös állkapcád fölfeszítem és új

Ételt tömök beléd, hogy meggebedj!

Feltöri a kripta ajtaját

PÁRIS Ez a száműzött, dölyfös Montague.

Ő ölte meg az Édes drága bátyját,

Bújába halt meg ez a szép teremtés.

Most idejött, a hitvány, meggyalázni

A holtakat: de végezek vele. (Előrelép)

Megállj cudar munkádba, Montague!

Hát mit keres a bosszú a siron túl?

Aljas rüpők, hadd végezzek veled.

Add meg magad, jöjj, mert meghalsz azonnal.

ROMEO Meg, meghalok, azért jövök ide.

Az átkozottat, jó fiú, ne bőszítsd.

Fuss, hagyj magamra: nézd a holtakat,

Tőlük riadj el, az Istenre kérlek.

Fejemre új bűnt, ifjú, ne tetézz,

Ne ingerelj, uszíts: eredj, eredj!

Az Égre, jobb szeretlek, mint magam,

Hisz enmagam ellen hozom a fegyvert,

Ne késlekedj, menj: élj s ámulva mondd,

Elkergetett egy irgalmas bolond.

PÁRIS Nem engedlek, hiába is rimánkodsz,

Végzek veled, mint egy földönfutóval.

ROMEO Tehát kihívsz? No rajta, kezdd, fiú.

BOLDIZSÁR Jaj, Istenem, vívnak, hívom az őrt. (El)

Páris lerogy

PÁRIS Ó, jaj, megölt! Ha van szivedbe részvét,

Nyisd föl a kriptát, fektess Júliához (Meghal)

ROMEO Megesküszöm, így lesz. Hadd lássam arcod.

Mercutio nemes rokonja, Páris.

Mit is beszélt az úton a legényem,

Míg zaklatott főm nem figyelt reá? Azt,

Hogy Páris megkérette Júliát:

Nem ezt beszélte? Vagy álmodtam ezt?

Őrült vagyok és hallva Júliáról

Ezt képzelem? Ó, adsza a kezed,

Beírtak a Balsors könyvébe, vélem!

Dicső a sír, amelybe eltemetlek,

Nem, fárosz ez, legyilkolt ifjúember,

Mert Júlia van itt, szépsége fénylik,

S a kripta tőle tündér bálterem lesz.

Nyudodj, halott, kit egy halott temet.

Párist a kriptába fekteti

Hányszor vidul föl a halál előtt,

Aki halódik. Ápolói mondják,

Ez az utolsó lobbanás: mi hát most

E lobbanás? Ó, szívem! asszonyom!

Lehed mézét kiszívta a Halál,

De nincs hatalma a szépségeden:

Nem tört le: szádon-arcodon bíborlik

Szépséged zászlaja, és a Halál még

Nem tűzte ott ki sárga lobogóját.

Tybalt, te vagy e véres szemfedőbe?

Ó, mit tehetnék mást javadra, mint hogy

A kéz, amely szétvágta ifjuságod,

Lerontsa azt is, aki ellened tört?

Miért vagy oly szép mostan is? Talán

Beléd szeretett az üres Halál,

S e semmi, ösztövér, utálatos Rém

Itt a sötétben tart mint kedvesét?

Én féltelek, hát véled maradok.

Nem moccanok többé a zordon éjnek

E kastélyából: itt leszek, csak itt,

Férgekkel, a szolgáló-lányaiddal

Itten tanyázom mindörökre majd,

S lerázom a bal csillagok igáját

Ez életunt testről. Szem, nézd utolszor!

Öleld utolszor, kar! s te száj – lehellet

Kapuja – ez igaz csókkal pecsételd

Örök alkum az uzsorás Halállal.

Jöjj, zord kisérő, szörnyű kalauz!

Kétségbeesett révész te, s verd a szirthez

Viharba fáradt, hányatott dereglyém.

Érted, szerelmem! (Kiissza az üveget)

         Ó, hű patikáros,

Gyors a szered. Így, egy csókkal halok meg. (Meghal)

Lőrinc barát bejön

LŐRINC Jaj, Szent Ferenc, segíts. Hányszor botolt meg

Vén lábam a sírokba! Ki van itt?

BOLDIZSÁR Egy jó barátod s régi ismerősöd.

LŐRINC Áldás reád hát. Mondd nekem, barátom,

Miért világít az a fáklya

Pondróknak és a vaksi koponyáknak?

Nyilván a Capulet-kriptában ég.

BOLDIZSÁR Ott ég, atyám, és a gazdám is ott van, akit szeretsz te.

LŐRINC               Ki?

BOLDIZSÁR Hát Romeo.

LŐRINC Mióta van ott?

BOLDIZSÁR         Jó félóra óta.

LŐRINC Jöjj vélem a kriptába.

BOLDIZSÁR         Nem merek.

A gazdám azt hiszi, hogy hazamentem,

S irtózatos halált igért nekem,

Ha maradok s utána leskelődöm.

LŐRINC Hát csak maradj. Magam megyek. De félek,

Egyszerre csak rossz sejtelem fog el.

BOLDIZSÁR Én azt álmodtam a fenyő alatt itt,

Hogy a gazdám kihívott valakit

S leszúrta a kardjával.

LŐRINC (előremegy) Romeo!

Jajjaj, miféle vér fertezteti

A kriptaboltnak sziklacsarnokát?

S miért e bitang és vérfüstölte kardok

Oly mocskosan a béke otthonában?

Bemegy a kriptába

Romeo! Ó, halálsápadt! Mi, Páris?

Vérébe fagyva. Ó, mily átkos óra

Okozta ezt a szörnyű balszerencsét!

Júlia ébredez (Júlia ocsúdik)

JÚLIA Ó, jóságos atyám, hol az uram?

Emlékezem, hogy hol kell lenni nékem

S ott is vagyok: de hol van Romeóm?

LŐRINC (Künn zaj) Zajt hallok. Asszonyom, jer a halálnak,

Ragálynak és lidércnek e lakából.

Nagyobb erő tört ránk, hiába küzdtünk,

Tervünk dugába dőlt: siess, jer innen:

Holtan hever urad – a kebleden –,

És Páris is: jer velem, elhelyezlek

A szent apácák zárdájába majd.

Ne kérdezősködj, mert közelg az őrség,

Jer, Júliám! (Új zaj) Én nem merek maradni.

JÚLIA Csak menj, siess. Nekem maradni kell.

Lőrinc el

Mi ez üveg? a kedvesem kezében?

Ó, méreg ölte meg idő előtt.

Huncut, kiinni mind, nem hagyni egy

Baráti csöppet, hogy hozzád vigyen?

Megcsókolom szád. Tán csüng rajta pár

Csöpp, hogy halálba üdvözítsen engem.

(Megcsókolja) Szájad meleg.

ELSŐ ŐR (künn) Vezess, fiú: na merre?

JÚLIA Mi ez a zaj? Jöjj, drága tőr!

Kirántja Romeo tőrét

Ez hüvelyed. (Magába döfi)

        Itt rozsdásodj te: ölj meg!

Romeo holttestére rogy s meghal.

Őrség jön Páris apródjával

APRÓD Ez az a hely, ahol a fáklya ég.

ELSŐ ŐR Egyadta vér a kriptabolt alapja.

A temetőbe! Mindenkit lefogni.

Néhány őr el.

Siralmas látvány! Itt a gróf megölve.

Júlia vérzik: még meleg, de újra

Meghal, kit már két napja eltemettünk.

Fuss a herceghez – te Capuletékhez –

Verd föl a Montague-kat – mind kutatni.

Itt látjuk őket a sírbolt alapján,

De hogy mi volt a gyászuk bús alapja,

Azt majd csak a vizsgálat látja végül.

Több őr visszajön Boldizsárral

MÁSODIK ŐR Itt Romeo legénye, künn találtuk.

ELSŐ ŐR Míg nem jön a herceg, vedd őrizetbe.

Több őr visszajön Lőrinc baráttal

HARMADIK ŐR Itt egy barát, remeg, sóhajtozik, sír:

Ezt a vasat, csákányt őnála leltük,

A temető ezen felén lopódzott.

ELSŐ ŐR Nagyon gyanús: fogoly lesz a barát is.

Herceg kíséretével jön

HERCEG Mi balszerencse ébred ily korán,

Hogy hajnali ágyunkból is kiűz?

Capulet, Capuletné és mások jönnek

CAPULET Mi baj lehet, hogy így üvöltenek künn?

CAPULETNÉ A nép az utcán Romeót kiáltoz,

Más Júliát, más Párist, s mind rohannak

Vad jajgatással a kriptánk felé.

HERCEG Mi rémület riasztja a fülünket?

ELSŐ ŐR Herceg! Páris gróf itt hever megölve.

Itt Romeo halott – s itt Júlia –

Halott volt már – meleg, és újra meghalt.

HERCEG Derítsd föl: e vad gyilkolás miként volt?

ELSŐ ŐR Itt egy barát, itt Romeo legénye.

Szerszámokat cipelnek, hogy kinyissák

Halottaink tanyáját.

CAPULET Ó, Ég – ó, asszony, nézd, vérzik leányunk!

E tőr eltévedt – ni, a hüvelye

Üres emitt Montague oldalán.

Lányunk szivébe csúszott: rossz hüvelybe.

CAPULETNÉ Halálharang nekem ez a halálkép:

Aggságomat kondítja sír felé.

Montague és mások jönnek

HERCEG Jöjj, Montague, ma fölkeltél korán,

Lásd, mily korán feküdt le gyermeked.

MONTAGUE Ó, herceg, hitvesem meghalt ma éjjel,

Nem élte túl fia száműzetését.

Mi új csapás zendül vénségem ellen?

HERCEG Nézz s látni fogsz.

MONTAGUE Ó, neveletlen, mondd hát, illik-e

Apád előtt a sírba tolakodni?

HERCEG Zárjuk le kissé a vád ajkait,

Míg tisztázzuk a kétes dolgokat,

S megtudjuk kútfejük, való lefolytuk:

Akkor magam leszek bútok vezére,

Halálba is viszlek, ha kell: de addig

Szolgálja a gyászt néma béketűrés.

Hozzák elémbe a gyanúsokat.

LŐRINC Én, én vagyok, ki tenni képtelen,

A leggyanúsabb, mert e szörnyű rémtett

Idő s hely is mind-mind csak ellenem vall.

Itt állok én, terhelve-mentekezve,

Vádolva s egybe védve önmagam.

HERCEG Hát add elő, mit tudsz te a dologban?

LŐRINC Rövid leszek, hisz a lélegzetem

Kurtább, semhogy hosszú mesére futná.

Ott Romeo – halott –, Júlia férje –

Ott Júlia – halott –, hű hitvese.

Titokban én eskettem össze őket,

Tybaltot aznap ölték meg s miatta

A vőlegényt száműzték városunkból.

Júlia érte sírt és nem Tybaltért.

Te, hogy keservét enyhítsd, elgyürűzted,

Erővel is férjhez akartad adni

Páris grófhoz – Júlia fölkeres,

Rimánkodik dúlt arccal, hogy segítsek,

Mentsem meg őt a másik esküvőtől,

Másképp cellámban öli meg magát.

Hát adtam néki – mert tudok keverni –

Álomhozó italt, s úgy is hatott ez,

Amint kívántam, a halál szinébe

Burkolta: közben írtam Romeónak,

Hogy itt legyen e rémes éjszakára

S kölcsön-sírjából hozza ki velem,

Mert az ital varázsa épp ma szűnt meg.

De a levélvivőm, János barát,

Útjába megrekedt és tegnap este

Levelem visszahozta. Így az órán –

Mikor ébredni kellett Júliának –

Magam jöttem kivinni őt a sírból.

Azt hittem, a cellámba rejtem el majd,

Míg Romeónak írást küldhetek:

De hogy megérkezem – az ébredése

Előtt pár perccel –, két halott hevert itt,

Nemes Páris gróf és hű Romeo.

Júlia ébred, kértem esdve, jöjjön,

Viselje tűrve az Ég rendelését:

De erre zaj riasztott el a sírból,

Ő bánatában nem akart követni,

S – úgy rémlik – aztán végezett magával.

Csak ezt tudom. Nászába beavattuk

Dadáját is, s ha bármi balra fordult

Az én hibámból, úgy vén életem

Legyen az áldozat – pár óra van még –

Ezt sújtsa le a törvény szigora.

HERCEG Szent férfiúnak ösmertünk mi mindig.

Hol Romeo legénye? Mit tud ez?

BOLDIZSÁR Hírt vittem néki, hogy Júlia meghalt,

Ő lóhalálban indult Mantovából,

Mindjárt a sírhoz jött, ide a sírhoz –

Meghagyta, ezt az írást adjam át

Az apjának korán, és benn a sírban

Halált igért nekem, ha nem megyek.

HERCEG Add azt az írást – majd beléje nézek –

A gróf apródja hol, ki őrt hivott?

Hát mit művelt itt, fickó, az urad?

APRÓD Az asszonya sírjához jött virággal.

Rám szólt, hogy álljak félre, félreálltam.

Egy fáklyás ember a sírt feszegette,

Hát akkor a gazdám kirántja kardját,

Én meg futok s tüstént hívom az őrt.

HERCEG Ez írás a barátot igazolja.

Így volt szerelme s Júlia halála.

Azt írja itt, mérget vett egy szegény

Patikárostól s a kriptába jött

Meghalni és Júliához feküdni.

Hol vagytok, ellenségek? Capulet –

Montague – lám gyűlölségtek mily átok:

Szerelemmel gyilkolta meg az Ég

Örömetek, s én, mert tűrtem viszálytok,

Két atyafit vesztek: – így bűnhődünk mind.

CAPULET Ó, Montague bátyám, add a kezed:

Ez a leányom özvegydíja, többet

Nem kérhetek.

MONTAGUE         De én többet adok:

Szobrot emelek néki sáraranyból,

És mindaddig, amíg Verona áll,

Nevének nem szabad elmúlnia,

Ragyogjon a hű, tiszta Júlia.

CAPULET S én egy arany-Romeót veretek

Arája mellé: mártír-gyermekeknek

Így áldoz a koldusi szeretet.

HERCEG Zord békülést hoz e mogorva reggel,

Fejét a nap se dugja ki nekünk.

Ezt megvitatjuk még a többiekkel,

Aztán kegyelmezünk és büntetünk:

Mert még regékbe sincsen arra szó,

Mit szenvedett Júlia s Romeo.

Mind elmennek


Találat: 1263