kategória | ||||||||||
|
||||||||||
|
||
Realizmus és naturalizmus
"Micsoda ember lett volna Balzac, ha írni tudott volna" - így kiáltott fel egyik
levelében Gustave Flaubert (1821-1880), a XIX. század második felének legnagyobb
francia realista regényírója. O ugyanis lassan, legendás kínok között írta, éveken
át csiszolta tökéletessé műveit, alapos megfigyelés, szinte tudományos igényű anyaggyűjtés után.
A művészeten kívül nem hitt semmiben, a művészetben kereste bajának: az
unalomnak, az undornak, a csömörnek az enyhítését. - Franciaországban a "második császárság" (Bonaparte Lajos, a polgári köztársaság elnöke III. Napóleon
néven császárrá koronáztatta magát 1853-ban) megszilárdította a meggazdagodott
burzsoázia uralmát. A nagypolgárság nyíltan hátat fordított a forradalom eszméinek, a kultúrával sem törôdött, csupán élvezni akarta vagyonát. Flaubert undorodva fordult el korától, megvetette és lenézte azt a társadalmat, amelyben élt, s amelyet
ábrázolt. Nem megváltoztatni, hanem leirni akarta a világot s benne az embert.
Híres regényét, a Bovarynét (1857) úgy fogadták, mint a művészi realizmus legtökéletesebb alkotását, mint forradalmat az irodalom történetében. Az új művészi
törekvések két
lényeges követelményét látták megvalósulni benne: a személytelenséget és a
szenvtelenséget. Flaubert kivülrôl s hidegen nézi hôseit, megtagad
vélernény- és érzelemnyilvánitást. Nem hirdet ilyen vagy olyan elveket; szerinte a
könyv ne legyen szószék, hanem művészi tett.
A Bovaryné egy házasságtörés tragikus története. Hôse, Emma Bovary, egy falusi
felcser felesége. Megundorodva sorsa és környezete korlátolt középszerűségétôl,
megszédülve romantikus olvasmányaitól, olthatatlan vágyat hordoz magában valami más: egy színesebb, érdekesebb, tartalmasabb élet után. Igy lesz a történet
végén nemcsak a romantikus hôsnôk naiv utánzója, hanem szánalmas áldozata is.
- Flaubert regénye épp olyan szatírája a kimúló romantikának, mint annak idején
Cervantes Don Quijotéja a lovagregények divatjának.
Kiemelkedô alkotása még az Érzelmek iskolája (1869). Az utókor egyre inkább
ezt a regényt tartja Flaubert fôművének. A legvigasztalanabb, a legreménytelenebb alkotása ez a XIX. századi realizmusnak. Az író saját kiábrándultságát s egy
jobbra hivatott nemzedék életének sivár ürességét szólaltatta meg ebben az alkotásában.
Flaubert tanítványa Guy de Maupassant (1850-1893). Flaubert arra tanította
hogy "ha van valakiben eredetiség, mindenekelôtt azt kell kibontania; ha nincs
akkor valamiképpen meg kell szereznie". Maupassant türelmesen, gondos alapossággal kereste eredetiségét, egy évtizeden át készült írói hivatására Flaubert mellett
Tíz év alatt, míg alkothatott, írt hat regényt (köztük a legismertebb a Szépirú; 1885),
s 19 kötetnyi elbeszélést. A novella volt igazi műfaja, ennek lett a világirodalomban egyik jeles művésze.
Mesterétôl tanulta el a rendkivüli műgondot, az író kívülállását és szenvtelenségét
s azt a módszert, hogy csak a legszükségesebb tények közlésére szoritkozzék az ábrázolás. De szűkszavúsága még Flaubert-en is túltett. O már csak azt az egyetlen
szót, igét, fônevet s fôleg jelzôként használt melléknevet kereste, amely a tárgyul
választott
jelenséget a lehetô legtökéletesebben kifejezi. Csak a múlhatatlanul fontos
mozzanatokat mutatta be, s megelégedett néhány utalással az összefüggések
jelzésére. Stílusából száműzött
rendkívül megragadó. Hol vagyunk már Balzac szélesen hömpölygô, részletes leírásaitól !
Maupassant élet- és emberábrázolása meglehetôsen pesszimista. Nem érzett sem
hitet az emberben, sem felelôsséget a jövôért. Még a művészetben sem hitt. "Nem
tudunk semmit, nem sejtünk semmit, nem képzelünk semmit" - írta. Az imperializmus szakaszába lépô polgári társadalom válsága fejezôdik ki műveiben.
Novelláiban legfeltűnôbb a cselekmény végletes sűrítése. Két jó barát című elbeszélése (1883) szemléletes példája művészetének. Egy-két rövid mondattal vázolja csupán a történet keretét: az ostromlott Párizst körülzárták a poroszok (1870).
"Párizst körülvette az ellenség. Párizs rettenetesen éhezett, a végsôket hörögve."
Ezután derűsen, anekdotikusan indul a cselekmény: két jámbor párizsi kispolgár,
Morissot úr, tisztes órásmester és Sauvage rövidáru-kereskedô horgászni megy.
Ismeretségük révén keresztüljutnak a francia elôôrsökön, s boldogan, önfeledten
horgásznak, közben "a szelíd és korlátolt emberek romlatlan érveivel" vitatják meg
a nagy politikai problémákat.
A németek elfogják és kémeknek tartják ôket. Ez a fordulat - mint más novelláiban is - tragikus távlatot ad a történetnek. Morissot és Sauvage öt percet kap, hogy
megmondják a katonai jelszót, különben kivégzik ôket. Mindketten hallgatnak,
nyilván fogalmuk sincs a jelszóról. A két barát remegve áll, ólomszürke arccal,
értetlenül a kivégzô osztag elôtt, de nem próbálkoznak magyarázkodni, nem könyörögnek életükért. A németek az öt perc leteltével megölik ôket, a porosz tiszt
pedig megsütteti a kifogott halakat, s egykedvűen tovább pipázik.
Maupassant csak a tényeket közli: nem fejez ki sem rokonszenvet az áldozatok
iránt, sem gyűlöletet az ellenséggel szemben. Ennek ellenére a szöveg mögött ott
rejtözik az érzéketlen, véreskezű gyilkosok megvetése s a két párizsi kispolgár ki
nem mondott tisztelete is. - Maupassant-nak a XIX. század végén kibontakozó
magyar novellairodalomra is nagy hatása volt.
A valóság feltárásának szenvedélye vezette Émile Zolát is (1840-1902), de ô még
tovább kívánta fokozni a regény hitelességét, mint realista elôdei és kortársai.
A kísérleti orvostan mintájára "kísérleti regényeket" írt, s a társadalom ábrázolásában a korabeli természettudományok módszereit és eredményeit igyekezett érvényesiteni. Szerinte az írónak is természettudóshoz méltó módszerrel kell alkotnia, ezért
nevezték el ezt az irányzatot a francia "naturaliste" (jelentése: természettudós) szó
alapján naturalistának. Regényelméletére hatott a pozitivista filozófia (képviselôi
az okok, az összefüggések keresése helyett csupán a tényeket vizsgálják és rendszerezik), Taine (1828-1893) ún. miliô-elmélete (a szellemi kultúrajelenségeit a faj,
a környezet és a történeti idôpont határozza meg), a biológiai örökléstan, a darwinizmus és az orvostudomány több új eredménye. A naturalizmus követôi szerint az
ember természeti lény, sorsát nem a társadalmi viszonyok, hanem természeti törvényszerűségek (átöröklött ösztönök, hajlamok) s környezeti hatások determinálják. Zola kezdetben azt a véleményt hangoztatta, hogy az öröklôdési determináltság pusztítóbb és könyörtelenebb, mint az ókori sorstragédiákban a végzet vagy
az istenek bosszúja, s ezt az áltudományos hiedelmet próbálta igazolni húsz regénybôl álló ciklusában, a Rougon-Macquart sorozatban két család több nemzedékén át. Az egészséges életösztönű Rougon-nemzetség tagjai fölfelé törnek, s vezetô
helyeket foglalnak el a társadalomban, a terhelt, alkoholizmusra hajlamos Macquart-család pedig egyre mélyebbre züllik.
A naturalista regényelmélet elveti a realista tipikusságot, s helyette szociológiai,
természeti, biológiai tények sokaságának bemutatásával kíván "hitelességre törekedni". Zola műveinek jelentôs része az irodalom és a tudomány határán mozog,
s egyikük lehetôségét sem tudja kiteljesíteni: a regényvilág az elôre megállapított
tételek illusztrációjává válik.
Szerencsére legjobb alkotásaiban a művész fölébe kerekedett az elméletírónak, s
a nép züllöttségének reménytelen rajzától Zola eljutott a munkásosztály küzdelmeinek és hivatásának felismeréséig (Germinal című regényében), élete vége felé
pedig baloldali elkötelezettséggel szólt bele a politikai harcokba.
Találat: 2641