KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ESTI - NOVELLÁK

A XX századi novella sajátos változatai

A megszakítottság alakzatai az elbeszélő műfajokban

Metonímikus és metaforikus történetalakítás az epikai művekben

Az én megsokszorozódása az epikus művekben

Tételek:

Metaforikusság a 20. századi énelbeszélésben

A megszakítottság alakzatai a 20. századi epikában

Elbeszélői és szereplői szólamok egy novellában

Én- elbeszélés és metaforikusság egy 20. századi novellában

Elbeszélő és elbeszélés viszonya 20. századi epikában

A novella 20. századi változata

A novella műfajának jellemzői egy tanult mű alapján

Szerep és személyiség viszonya a klasszikus modern elbeszélésben

Külső és belső idő a 20. századi én- elbeszélésben

Újszerű udőszemlélet a klasszikus modern novellában

Lélekábrázolás a klasszikus modern elbeszélésben

Líraiság a 20. századi elbeszélésben

A klasszikus modern novella

Az én- elbeszélés egy 20. századi novellában

Külső és belső történés viszonya a klasszikus modern elbeszélésben

Jelképesség a 20. századi elbeszélésben

Kosztolányi Dezső életműve folytonosságot teremt a modernség klasszikus és kései szakasza között. Egyaránt jelentőset alkotott az epika, líra, esszé terén. Pályakezdésének előterében a líra áll, első kötete 1907-ben látott napvilágot, Négy fal között címmel, mely leginkább a szimbolista és a parnasszista hagyományokhoz kapcsolódik

1910-ben jelenik meg a szecesszió, a szimbolizmus és az expresszionizmus jegyeit is magán viselő újabb verseskönyve, A szegény kisgyermek panaszai. A 20-as években fölerősödő mélylélektani érdeklődése ford totta a regényírás és a novella felé. Olyan művei születnek ekkor, mint a Pasirta, Aranysárkány, Édes Anna.1933-ban jelent meg az Esti Kornél című novellaciklusa, melynek címszereeplője Esti Kornél az író alteregója. A 18 fejezetet tartalmazó Esti Konél kötet és a 17 darabból álló Esti Kornél kalandjai a XX. századi magyar próza újító törekvéseihez tartozik.

Az Esti novella-ciklus úgy is felfogható, mint szakítás szinte minde elbeszélésbeli műfaji hagyománnyal. Nem eldöntött kérdés, hogy  "széttördelt regényként" vagy regényesített novellaként olvassuk a szöveget. Esti és a róla szóló mű megnevezhetetlen elbeszélője hasonmások, a szövegben nem két különálló én-ként, hanem egyetlen egymást kiegészítő alakzatként léteznek.A szerző-narrátor például az első fejezetben ezt mondja kettejük viszonyáról: "mind a ketten egy évben egy napon, sőt egy órában és percben 1885 márcis 29-én , virágvasárnap, hajnali pont 6 órakor." Ez egyébként a Kosztolányi Dezső valáságos születési ideje, melynek szövegbeli szerepeltetése jelzi, hogy a szerző önmaga életére akarja irányítani a figyelmet. Bár Esti és az elbeszélő nem azonosak egymással,  kiegészítik egymást. Esti az író másik énje, a józan logika, az illem és a megfontolás ellenére gondolkodó - cselekvő hős, a gyermek a felnőttben. A szövegek, hol mint lehetséges írót jelölik meg, hol, mint olyan személyt , aki már nem tud írni, vagy aki az ember a költőben. Esti az élet átélője, az elbeszélő a megírója, értelmezője. Ez az alaphelyzet többsíkú, ellentmondásos szövegvilágot teremt, amelyben egy megsokszorozódott én szerepel, melyet egy tükörmotívummal újra egyesít az író: " ... azt hittem kiszaladt valahova. Leültem a diványra, hogy megvárjam Akkor vettem észre, hogy ott van velem szemben, a tükör előtt ül. Fülugrottam. Ő is fölugrott".

Az Esti Kornél első fejezete Dante Isteni színjátékának megidézésével kezdődik, s ezáltal a két mű intertxtuális viszonyba kerül egymással. E fejezet arról tudósít, hogy az elbeszélő gyorsírási jegyzeti és emlékezete szerint vetette papírra, és Esti útmutatásai alapján írta meg a történeteket. Tehát az író jól elkülöníti a történeteknek az idejét az elbeszélés idejétől. Így a történettel szemben az elbeszélői helyzet alakítja a novellák kompozícióját. A szövegen belüli és a szövegek közötti folyamatosságot sem az időrend sem az ok-okozatiság (metonímikus elbeszélésrend) nem jellemzi. Az elbeszélés mikéntjére a kihagyás, a helyettesítés, az ismétlés (helyzetek, motívumok) azaz a meaforikus történet alakítás jellemző. A kihagyásos, ismétléses prózatechnika és a történetek idejének széttöredezettsége eredményezi a mozaikosság érzetét, a fragmentáltságot, mely tudatos írói szándék. "Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek".

A novella-fűzér egyik legszebb darabja az utolsó, 18.-dik fejezet. Az elbeszélés az utazás irodalmi toposzára épül. Az olvasó már az ironizáló alcím egymással ellentétes jelentésű jelzős szerkezetéből sejtheti, hogy a szövegben az utazás-motívum metaforikus allegorikus értelmet nyer. Az alcím (.melyben egy közönséges villamosútról ad megrázó leírást, s elbúcsúzik az olvasótól) második tagmondatában olvasható "elbúcsúzik" kifejezés pedig még a szöveg elolvasása előtt felidézheti az olvasóban az etávozás, a végső búcsú, a halál képzetét. Ugyanakkor felfogható Esti utolsó megszólalására történő utalásként is.

A novella metaforikus világában a lét végességével tudatosan szembenéző, önértelmező, hiteles, autentikus életmagyarázat és a halálról megfeledkező, nem autentikus lét szembesül egymással.

Az elbeszélői helyzet érdekessége , hogy a novellában két elbeszélőt különíthetünk el: a megnevezhetetlen elsődleges elbeszélő, akinek csak egy rövid megnyilatkozása van ("Ordított a szél- szólt Esti Kornél."). E megnyilatkozás szerepe, hogy helyzetbe hozza, másodlagos elbeszélőként azonosíthatóvá tegye Estit, ezzel az eljárással az elsődleges elbeszélő áthárítja az elbezélői szerepet. Ettől kezdve a narráció végig egyes szám első személyű. Újabb sajátosságként tűnhet fel, hogy a másodlagos elbeszélő egyben szereplője is a visszatekintő, retrospektív látószögből elbeszélt történetnek, vagyis a szöveg az elbeszélt én és az elbeszélő én játékának lehetőségét teremti meg. (Esti mint szereplő reflektál önmagára, elbeszélőként pedig értelmezi korábbi énjét.)

Az villamosutazáshoz az egyén társadalmi beilleszkedésének, szocializációjának terét társítja az író. A villamosban elfoglalt hely többnyire a társadalomban kivívható és elfoglalható helyre vonatkozik. Az elbeszélő az egyén társadalomba való beilleszkedésének folyamatát kíméletlen harcként mutatja be: "nem adtam fel a harcot, legfrissebb ellenség, az élet vad viadalát vívtam". E küzdelemben az egyén a véletlen szerencse, a szándékos helyezkedés, és a taktika folyamán válik sikeressé az előrejutásban. Ugyanakkor az elérhető pozíciónyerésért való küzdelemben (az ablak melletti hely) elszalasztja az életnek azokat a kivételesen adódó pillanatait, amelyek valódi emberi kapcsolat kialakulását ígérhetnék.

Az elbeszélés zárlata "végállomás", arra készteti az olvasót, hogy újraértelmezze a novellát, mely során kiderül, hogy Esti utazásának célja az élet értelmének megértése. Ez azt jelenti, hogy a műben nem a halál ténye kerül középpontba, hanem a halálhoz való viszony, vagyis az élet, ami csak a végességhez tudatosan mérve válhat hitelessé, autentikussá. Ez a gondolat kapcsolatba hozható Martin Heideggernek az életet a halál felől értelmezhető filozófiájával, amely az embert saját végességével szembesíti. A német filozófus szerint a véges léttel való tudatos szembenézés és magatartás kialakítása a valódi, hiteles, autentikus lét követelménye. Ezért az ember feladata az állandó önértelmezés, létértelmezés. Ezzel a szándékkal indul útnak Esti, vagyis meg akarja érteni a halál misztériumát.

A mű tehát a létre vonatkozó alapkérdéseket feszeget, és az ezekre adható lehetséges választ ironizálja: mire az ember eléri kitűzött céljait, szembesülnie kell a halál bekövetkeztével, melynek fényében mind a küzdelem, mind a megszerzett pozíció értéke kérdésessé válik.