KLASSZICIZÁLÓ TÖREKVÉSEK A KÉSŐ MODERNSÉG LÍRÁJÁBAN

A zsoltárok (psalmus-latin) az ókori héber irodalomból kerültek be az Ószövetségi Zsoltárok könyvébe, rokon műfaja az ima. Istenhez szóló, dicsőítő, meghitten áhítatos vagy bűnbánó szövegek, amelyekre a képgazdagság jellemző. A zsoltárokat a Biblia elsősorban Dávid királynak (i.e. 1012-972) tulajdonítja. A zsoltárok hangvétele a világi költészetre is nagy hatással volt.

DSIDA JENŐ: Psalmus Hungaricus költeményének megszólottja a magyar nemzet: "te elhagyott, te bús, kopár sziget,/ magyar sziget a népek Óceánján!". Keserves, bűntudatos hangvételű, hisz bántja a költőt az, hogy eddig nem fordított kellő figyelmet értékes országára. A vers hat részre tagolódik, melyet maga a költő jelez, s egy kivételével, mindegyik végén egy bibliai zsoltárból vett rész (melyet a zsidó nép a babiloni fogságban énekelt) található, mintegy refrénszerűen hangsúlyozva nemzetéhez való ragaszkodását: "[.] Húnyjon ki két szemem világa,/ mikor nem rád tekint,/ népem, te szent, te kárhozott, te drága!" Sokminden csalogató dologgal találkozhat a világban (pl. Firenze képei, a filozofikus görög hangulat), de nem akar feléjűk fordulni, inkább átkot mond magára ("Ha atomokra bomlik is,/ miattuk minden sejtem,./mind, mind, mind elfelejtem!). A vers utolsó részében azonban már nem az eddigi refrén jelenik meg, hanem egy ugyanabból a bibliai zsoltárból vett részlet, mely szintén átkot mond annak fejére, aki megtagadja hazáját: "Rothadjon le lábunk-kezűnk,/ mikoron hozzád hűtlenek leszűnk,/ ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!"(itt Magyarország)

A zsoltárok tehát nemcsak a keresztény liturgiában kaptak fontos szerepet, hanem hangvételűk a világi költészetben is érezteti hatását.

DSIDA JENŐ: Hulló hajszálak elégiája című költeménye egy banális, konkrét látványból indul: a papírra hullott hajszál látványából. Egyszerre személyes és személytelen a vers: bár a kopaszodás fájdalommal tölti el az írót, hiszen ez az idő múlásának a jele, mégis a humoros szóhasználat, a játékosság mintegy személytelenné teszi, arra késztett, hogy ne vegyük komolyan ezt a bánkódást. (sunyi féreg,"S jaj, veszteség, mi meg nem térül!/ e gyatra fürt is egyre gyérül", "minden kecses, japáni rajznál/ finomabb rajzú, vékony hajszál."). A versben egyszerre több stílus is jelen van (expresszionista, rokokó, romantika, meseszerűség), s ez a stíluskavalkád a vers végére ismét visszatér a kezdő expresszivitáshoz. Az időszerkezet is hármas tagolású múlt-jelen-jövő (dús haj-hajszálak hullása-elképzelt, meseszerű földöntúli lét). Az angyalok odaát összegyűjtik kihullott hajszálait "sima fürtökbe simogatják,/ .fujják be fénylő gyémántporral,/ egy gyökerét is el nem vesztik/ ápolgatják és megnövesztik,/ egyenként gyűjtik s összeadják/ s mikor meghalok, visszaadják.". S ezt követik azok a képek, melyek felvillantják a dús hajjal való létet. Az első öt szakasz expresszionistahangulatú, ami átvált rokokóba, majd vissza. Hatalmas pátosszal teli szövegeket állít egymással szembe- egy banális, nevetséges dologgal. Ezt a diszharmóniát, ennek varázsát a romantika fedezi fel és sajátítja el. Elégikus hangvételét az elmúlástól való félelem, a halál, öregedés közeledése, elkerülhetetlensége idézi fel. A klasszikus elégiákhoz képest az elmúlás, szomorkás hangulatot tompítja a nevetségesen egyszerű induló-kép: a hajszálak hullása.