A francia szimbolista líra jellemzöi

A francia szimbolista líra jellemzöi

A francia felvilágosodás képviselöi az ész mindenhatóságában bízva lelkesen hirdették a polgári társadalom eszményeit, de a 19. század második felére kiderült, hogy ezek a gyakorlatban megvalósíthatatlanok. Ennek következménye, a csalódás, a kiábrándultság lett, s ezt az életérzést fejezik ki a kor müvészi alkotásai is. Balzac egyik regényének címe, az Elveszett illúziók pontosan jelzi azt a társadalmi folyamatot, amely ez idö tájt végbement Nyugat-Európában.

Az elbizonytalanodás visszatükrözödik az irodalmi müvekben. Az alkot 717i83h ók szemléletét a pesszimizmus hatja át; már nem hisznek abban, hogy müveik közvetlen társadalmi hatóerövé válhatnak, ezért nem is vállalkoznak közéleti szerepre. Egyre inkább divatba jön a "müvészet a müvészetért" eszménye. A befelé fordulás, a lélek mélységeinek vizsgálata jellemzi a lírát ebben az idöben, és a belsö bizonytalanság következtében a müvészi tartalom sem lesz olyan világos és egyértelmü, mint amilyen a romantikus költészet idején volt. A versekben elmosódó hangulatok, talányos utalások jelennek meg, megnehezítve az olvasók dolgát.

Az egységes korstílust hiába is keresnénk. Különösen a 19. század végén sokfajta új stílus jelenik meg: a müvészek kiútkeresése nemcsak tartalmi téren jelentkezik, hanem a forma világában is. Az impresszionizmus, a szecesszió és szimbolizmus mind különféle ízlésvilágot, kifejezési lehetöséget jelent a müvészek számára ebben az idöben. A szimbolizmus elöször a költészetben jelenik meg, és csak ezután terjed el más müvészetekben. A szimbólum fogalmát már az antik görögök és rómaiak is ismerték. Egy tárgy, egy szín, egy szám a hagyomány vagy megegyezés alapján jelévé vált egy fogalomnak, de a jel és jelentés kapcsolata egyértelmü volt. A szimbolista költészetben viszont megváltozik a jel és a jelentés viszonya: már nem közmegegyezésen alapul; kapcsolatuk csak a költö számára nyilvánvaló; az olvasó csak megsejti, hogy a kép, mint jel milyen fogalomra, azaz jelentésre utal; egy-egy kép néha többértelmü jelentést sugall.

A szimbolizmust a lírában a franciák vitték sikerre, és az ö példájuk nyomán terjedt el az európai költészetben. Elsö jelentös képviselöje Charles Baudelaire volt, akinek az életmódja is pontosan példázza azt a szemléletet, amely a kor müvészei közül sokakat jellemzett. Világfájdalmában, életuntságában feljogosítva érezte magát, hogy felrúgja a polgári erkölcs normáit, szertelen életet éljen, az alkohol és a kábítószer mámorában keresse a megnyugvást. Baudelaire egyetlen verskötete, A Romlás virágai 1857-ben jelent meg, és száz költeményt tartalmazott. Azért ilyen keveset, mert a költö hihetetlen mügonddal dolgozott, sokáig csiszolta verseit, a tökéletességre törekedett. Másfél évtized termését adja közre, és a kötet elején helyezi el Kapcsolatok címü, a szimbolizmus talányosságát pontosan tükrözö költeményét.

A vers központi gondolatára a cím utal. Baudelaire azt a megérzését osztja meg az olvasóval, hogy a valóság elemei valami különös, titokzatos módon kapcsolatban állnak egymással. Az is kiolvasható a versböl, hogy a költö a valóság elemeit nehezen tartja megismerhetönek:

Jelképek erdején át visz az ember útja.

Az Albatrosz címü verse késöbbi, s csak kötetének második, 1861-ben megjelent, 35 verssel bövített kiadásában olvasható. Ez a költemény kevésbé talányos, mint a Kapcsolatok, mert inkább allegorikus, mint jelképes. Az elsö három versszak megsejteti, hogy a vizek nagy madarát nem öncélúan mutatja be, s ezt igazolja a negyedik versszak, amelyben Baudelaire feloldja az allegóriát:

A költö is ilyen, e légi herceg párja...,

azaz mindkettö csak szabadon szárnyalva, a világ durvaságától függetlenedve képes megmutatni szépségeit.

Paul Verlaine indítja el a szimbolista mozgalmat. Életútja zaklatott, és a teljes elzüllésbe, nyomorba, betegségbe torkollik. Természetellenes kapcsolat füzi Arthur Rimbaudhoz, akinek költöi kibontakozását, támogatja, de beteges vonzódása féltékenységgé válik, és revolverrel rálö a fiatalemberre, amiért börtönbe, zárják. Költészettan címü ars poeticája egyúttal a szimbolista líra programverse is. Eszerint a költönek nem arra kell törekednie, hogy gondolatokat közvetítsen; nincs szükség semmiféle pontosan megfogalmazott tartalomra, nincs szükség Csattanóra, nincs szükség Szónoklatra, Ezek helyett

Zenét minekünk, muzsikát!

Legyen a vers egy meg nem álló

lélek, mindig új vágyba szálló

mely új egekbe ugrik át

javasolja a költö. A hangulat fontos tehát, amit a verszene megteremt, minden más lényegtelen, ahogy ezt Verlaine egy paradoxonnal a vers utolsó sorában kifejezi:

A többi csak irodalom.

A szimbolisták költészetében visszatérö téma az ösz. Az elmúlás évszakának hangulata Verlainet is megérinti, ebböl az élményéböl születik az Őszi chanson. A négyszótagos sorokból álló rövid vers szinte lefordíthatatlan más nyelvekre, mert az eredeti szöveg verszenéje a meghatározó, és ezt visszaadni úgy, hogy a tartalmi hüség is érvényesüljön, majdnem lehetetlen.

A francia szimbolista líra harmadik nagy egyénisége Arthur Rimbaud. Ő a költészet csodagyereke, aki 19 éves korára megteremti életmüvét, késöbb már nem ír újabb verseket. Gondolkodásmódjára a kamaszos szembenállás, a lázadás, jellemzö, és ez vezeti el költöi pályafutásának végén a kötött formájú verstöl a prózakölteményig. Rimbaud az 1871-ben írt úgynevezett. Látnok-levelekben fejti ki ars poeticáját, amelynek a lényege, hogy a költönek össze kell zavarnia önmagában összes érzékeit, hogy elérkezhessen az ismeretlenhez, mert csak így önmagában, a lélek mélyén fedezheti fel a világ mélyebb összefüggéseit.

Rimbaud legismertebb müve A részeg hajó. A megszemélyesített hajó monológja ez a költemény, s bár kétségtelen, hogy a lírai alany maga a költö. Szimbolista vers ez, amelyben az ismeretlen felé haladó hajót elragadja az új szépségek felfedezés öröme, de hangulati íve a zárlatban visszahanyatlik, mert a lírai alany rádöbben, hogy nincs visszaút a nyugalom világába. A magánhangzók szonettje igazolja, hogy a szimbolizmus olyan képeket teremt, amelyekben a jel és jelentés viszonya teljesen egyedi, önkényes, és a magyarázat már csak a költö lelkében él, az olvasó legfeljebb megsejtéseire támaszkodhat. A költö ebben a versében olyan képzettársításokat teremt, amelyek nem igazolhatók és nem is cáfolhatók a logika szabályai szerint. Hogy az ü miért zöld, és az o miért kék, ugyanúgy megválaszolhatatlan, mint az, hogy az ü-röl miért a tenger hullámai, az o-ról miért a szörnyü harsonák jutnak Rimbaud eszébe.