|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |  | |
|
| ||
 |  |
|
||||||||||
A nemzetközi folyók fogalma és hajózási szabályai, a nemzetközi folyók és tavak hajózáson kívüli hasznosítása
I. Nemzetközi folyók fogalma:
Nemzetközi folyóknak olyan természetes vízi utakat nevezünk, amelyek egyik állam területéröl folynak át egy másik állam területére, vagy legalább 2 állam között képeznek határt. A nemzetközi folyók 151b12b joga fejlödésen ment keresztül és napjainkban újabb fogalmak vannak kialakulóban.
A klasszikus felfogás szerint 2 féle nemzetközi folyó van:
2. egyetemes érdekü
Közös érdekü az a nemzetközi folyó, amelyik nemzetközi jellegü és vagy egy másik folyóba ömlik, vagy ha a tengerbe is ömlik, de nem hajózható.
Egyetemes érdekünek tekinthetök azok a nemzetközi folyók, amelyek nyílt tengerbe ömlenek, nemzetközi jellegüek, tehát több államon folynak keresztül, vagy határt képeznek és hajózhatók.
A nemzetközi folyók 151b12b nak ez a fogalma azt jelenti, hogy elvileg csak a föfolyás rendelkezik nemzetközi jelleggel, de már az I. világháború elött voltak olyan nemzetközi szerzödések, amelyek ismerték a nemzetközi vízi hálózat fogalmát azaz a nemzetközi folyóba betorkolló mellékfolyók bizonyos szakaszaira is ugyanazt a jogi helyzetet statuálták. Pl.: 1885. évi berlini Kongó-akta, nemzetközivé nyilvánította a Kongó és Niger folyókat, megengedte minden állam számára a szabad hajózást ezek összes hajózható mellékfolyóin.
A nemzetközi folyók hajózáson kívüli használatára vonatkozóan egy hosszabb idejü kodifikációs tevékenység folyt az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottságában, melynek befejeztével 1997-ben New Yorkban írták alá az erre vonatkozó egyezményt (Egyezmény a nemzetközi vízfolyások hajózáson kívüli használatának jogáról). Bár hiányzik belöle például a lehetséges vízhasználati lehetöségek felsorolása, magát a nemzetközi vízfolyást definiálja: azon olyan több államban elhelyezkedö vízfolyást kell érteni, amely földfeletti és földalatti, egymással mint egésszel fizikai kapcsolatban lévö, egy közös torkolatban végzödö rendszert alkot.
Ezzel a kérdéssel a két tudományos intézet (Nemzetközi Jogi Intézet; Nemzetközi Jogi Társaság (ILA) is hosszabb ideje foglalkozott. Az ILA 1966-ban megalkotta az ún. Helsinki Szabályokat melyek a több ország területén fekvö tavakra és folyóvizekre vonatkozóan jöttek létre és több részletszabályt is meghatároznak. Lényegében kiterjesztette a nemzetközi folyami hálózat fogalmát, és a vízgyüjtö rendszer, vagy medence névvel illette, amelybe beletartozik minden olyan folyóvíz, ami akár többszörös közvetítés után is, de nemzetközi folyóba ömlik. Ebbe beletartozhatnak a nemzeti folyók is (eredés és beömlés ugyanazon állam területén). Az új fogalmat a környezetvédelmi szempontok indokolták.
II. A nemzetközi folyók 151b12b hajózási szabályai:
Az 1815-ben véget ért Bécsi Kongresszuson elfogadott záróakta kimondta, hogy a nemzetközi folyókon attól a ponttól kezdve, ahol már hajózható, szabad a hajózás egészen a torkolatig. Ezalatt azonban azt értették, hogy mivel az ilyen folyó kijárást biztosít a tengerre ezért a hajózás szabadsága csak azokat illeti meg, akik ezáltal kijuthatnak a tengerhez, azaz csupán a parti államokat.
A nemzetközi folyók 151b12b hajózási hasznosítására, a Nemzetek Szövetsége kezdeményezésére megpróbáltak általános szabályokat is létrehozni, ezt a célt szolgálta az 1921. évi Barcelonai Egyezmény, melynek alapelvei a következök (21 állam fogadta el, a jelenlevö 42-böl, ezért a szabályai nem tekinthetök általános jellegünek. Magyarország is elfogadta.):
A területi föhatalom a nemzetközi vízi utakon is érvényesül, azok egyes megfelelö szakasza a parti államhoz tartozik, neki kell hajózható állapotban karbantartani, de fölötte ö gyakorol szuverenitást.
Békében minden államot megillet (nem csak a partit) a hajózás szabadsága, ha részese ennek az egyezménynek.
A hajózás elvben díjtalan, ill. díj csak a mederkotrás költségeinek erejéig szedhetö, amit arra is kell felhasználni. A díjakat egyformán kell alkalmazni a saját államokra és a külállamokra is.
A parti állam kizárólagos joga a cabotage, amely a parti állam két kikötöje közötti személy- és áruforgalom lebonyolításának kizárólagos jogát jelenti. Az EU tagállamaiban jelenleg ez már nem érvényes, vagyis nincs kizárólagos joga a cabotage-ra a parti államnak.
Ez a szabályozás a nemzetközi folyó helyett a nemzetközi közérdekü víziút fogalmat használja, vagyis szabályai elvileg a nemzetközi tavakra is alkalmazhatóak.
Édesvizek jogi helyzete
Az ENSZ 1977-ben az argentínai Mai del Platába összehívott egy konferenciát, de itt csak ajánlások jöttek létre, új egyezmény nem született azért, mert a gyakorlatban ekkorra már minden fontosabb nemzetközi édesvízre már külön speciális szabályok voltak.
Fontosabb nemzetközi folyók:
Észak-Amerika: Szent Lörinc, Rio Grande, Colorado
Dél-Amerika: Amazonas, Rio de Plata, Parana
Ázsia: Indus, Mekong, Ganges
Afrika: Kongó, Niger, Nílus, Sénégal
Európa: Rajna, Odera, Duna, Elba
Az egyes nemzetközi folyókra létrehozott szabályozások nem egységes elvekre épülnek. Többen azon a véleményen vannak, hogy a nemzetközi folyókon való hajózásra már létrejöttek olyan szokásjogi szabályok, melyek a hajózás szabadságát minden állam részére biztosítják, függetlenül attól, hogy az állam részese-e a folyót szabályozó egyezménynek vagy sem. Az állami gyakorlat ezt azonban nem támasztja alá. A "Helsinki Szabályok" is csak a parti államok részére ismerik el ezt a jogot.
A hajózás szabadságára három lehetöséget ismer a nemzetközi jog
1. A hajózás szabadsága csak a parti államot illeti meg (ez érvényesül Észak-Amerika nemzetközi folyóira pl.: USA, Mexikó: Rio Grande; USA, Anglia (Kanada nevében): nagy tavak, Columbia folyó).
2. A hajózás szabadsága az adott egyezményben részes államokat illeti meg, függetlenül attól, hogy parti államok, vagy sem.
3. A hajózás szabadsága minden államot megilleti.
Afrika és Ázsia folyóin az európai minta érvényesül, azonban vannak kivételek: pl.: orosz, kínai egyezmény értelmében csak ök hajózhatják: Amur, Sungari, Ussuri.
III. A nemzetközi folyók 151b12b és tavak hajózáson kívüli hasznosítása:
A folyók és tavak hajózáson kívüli hasznosítása sokáig nem állt az érdeklödés elöterében, mivel volt elég víz, és azok kellöképpen tiszták voltak. A folyók ma már (ipari és háztartási felhasználás miatt) elsösorban víznyerési források és csak másodsorban víziutak. A tiszta víz ma fontos természeti kincs, - hiszen mind az ipar, mind a városok rengeteg szennyvizet termelnek - amelyböl egyre kevesebb van, és ez a hajózáson kívüli vízhasználat jelentöségét megnövelte. Legnagyobb különbsége a hajózási használattól, hogy a hajózáson kívüli vízhasználat érinti a víz mennyiségét és minöségét is, esetleg egyszerre mindkettöt. További különbség a szabályozás jellegében és módjában van. A jelentösebb folyók, tavak esetében a hajózáson kívüli vízhasználatra is vannak nemzetközi szerzödések, de mivel a hajózáson kívüli folyókon kívül itt közös érdekü folyókról, patakokról, csatornákról, gleccserekröl, határtavakról és földalatti vizekröl van szó, ezek nagyobb részére nincs egyedi, külön szerzödéses szabályozás. Általános szokásjogi szabályok is létrejöttek, melyeket az 1997. évi New York-i egyezményben összegyüjtöttek.
Az egyezmény nemzetközi vízgyüjtö rendszerröl beszél, amelybe mindazon föld feletti és föld alatti vizek tartoznak, melyek fizikai kapcsolatuk folytán egységes egészet alkotnak, noha két vagy több államban helyezkednek el és amely vizek bármely használata a rendszer egy részében, hatással lehet a vizekre a rendszer másik részében. Szakít a hagyományos nemzeti, ill. nemzetközi édesvizek különbségtétel gyakorlatával, ami azt jelenti, hogy a vízhasználatra vonatkozó nemzetközi jogszabályok tárgya az állam területén lévö bármilyen víz, ha az végül egy nemzetközi folyóba kerül.
A nem hajózási célú vízhasználatot többféle értelemben lehet osztályozni, a legcélszerübb felosztás:
1) A víz mennyiségét nem befolyásoló, a vizet csak közegként felhasználó módok (pl. faúsztatás, halászat, horgászát, erömüvi felhasználás, kommunális szennyvíz elvezetés, vízi sportok).
2) A vizet, mint anyagot felhasználó, azt fogyasztó hasznosítás (pl.: mezögazdasági öntözés, árasztás, vízelvezetö csatornák építése árvíz elleni védekezés céljából, ipari vízhasználat).
A felsorolt hasznosítások közötti sorrendet illetöen a Helsinki Szabályok és a kodifikációs egyezmény egyaránt úgy foglal állást, hogy a sorrendet meghatározó szokás, vagy szerzödés hiányában egyetlen felhasználási forma sem élvez elsöbbséget a többi fölött.
Minthogy bizonyos hasznosítási módok gyakorlása nehezíti vagy lehetetlenné teszi más hasznosítási formák igénybevételét, ezért az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának szakértöi az alábbi sorrendet ajánlják betartani:
1) háztartási használat;
2) hajózás;
3) árvíz elleni küzdelem;
4) elektromos energia termelés;
5) mezögazdasági használat.
A nemzetközi vízgyüjtö medence államai közötti vízmegosztás alapvetö szabályaként az 1997. évi egyezmény a szokásjogban kialakult ésszerü és méltányos részesedés elvét jelöli meg alapvetö szabályként, ami azt jelenti, hogy a legnagyobb elönyöket kell biztosítani a lehetö legkisebb hátrány mellett. E szerint az ilyen elosztás esetén figyelembe kell venni a természeti jellegü földrajzi, vízrajzi, környezeti és éghajlati tényezöket, azokat a hatásokat, amelyeket a vízfolyás egyik államának hasznosítása más államok vízhasznosítására gyakorol.
A Helsinki Szabályok szerint nem hagyható figyelmen kívül, hogy mekkora az egyes államok részesedési aránya a vízmedencéböl és, hogy mennyi víz került az egyik állam területéröl a közös medencébe.
Az ésszerüség elvét általában úgy értelmezik, hogy az elérhetö legnagyobb elönyöket kell biztosítani a lehetö legkisebb hátrány mellett, azaz a vízhasználatnak, a legelönyösebbnek kell lennie. Az ésszerüség elve tehát a közös vízhasználatra vonatkozik. A méltányosság pedig valamiféle felosztási arányt fejez ki. A méltányos részesedés elve a vizek elosztásánál jogi elvet jelent, mely a sok objektív tényezö figyelembevételével kialakított arányossággal azonos, és nem jelent feltétlenül valamiféle egyenlöséget.
Az arányosság kifejezésre juthat:
területi felosztásban (pl.: Pakisztán nyugatról, India keletröl kap korlátlan használati jogot az Indusba ömlö mellékfolyók vizeire),
idöbeni megosztásban (pl.: a Vanera folyó vizét Spanyolország péntek reggel 06 órától hétfö reggel 06 óráig használhatja, azon kívül pedig Franciaország),
köbméterben (pl.: Egyiptom és Szudán a Nílusra vonatkozóan a felhasználható vízhozamot köbméterben határozta meg).
Találat: 374
