online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

Európaból Európa felé - kulturalis valtozasok Magyarorszagon

gazdaság

Fájl küldése e-mail



egyéb tételek

 
A pénzpiac. Az arupiac és pénzpiac együttes egyensúlya, az IS-LM-rendszer.
TÁRGYI ESZKÖZÖK
A nyitott gazdasag alapvető összefüggései
Hogyan fejlödött Japan gazdasagi élete?
Keynestől a mai modern közgazdasagtanig. A keynesizmus. Marx neokeynesi 'rehabilitaciója' az l960-as években. A monetarizmus (Galbraith, Samuelson, Fr
A pénzteremtés mikéntje. A pénz, pénztömeg. A forgalomhoz szükséges pénz mennyisége. A pénzkereseti függvény. A pénzteremtés, mint a tőkearamlas egyik
Strukturalis Alapok és célkitüzések
A tökéletes verseny
A makrogazdasag arupiaca, az egyensúlyi jövedelem
A makrofolyamatok allami iranyítasa
 
 

Európából Európa felé - kulturális változások Magyarországon




Dolgozatomban egy nem különösebben ismert - föbb tartalmi elemeit tekintve azonban mégiscsak ismerös - kultúra-elméletet fogok a közelmúlt és a jelen magyarországi változásaira alkalmazni. Elsö feladatom ezért természetesen a szóban forgó kultúra-elmélet vázlatos bemutatása lesz. Az elmélet kidolgozója Hans Gullestrup dán 424i81e professzor, aki a kultúra fogalmát négy dimenzióban írja le. A négy dimenzió közül az elsö három tartozik szorosabban a kultúra fogalmához, a negyedik már inkább a kulturális változások megítéléséhez, értékeléséhez nyújt elméleti kiindulópontokat. Érdeklödésemet elsösorban ez a bizonyos negyedik dimenzió keltette föl, s az alábbiakban mindenek elött e dimenzió fogalmi apparátusának alkalmazására teszek kísérletet. Megjegyzem, a szerzö az elméletnek ezt a részét eredetileg a harmadik világ országaiban zajló társadalmi változások megítéléséhez szánta elméleti fogódzónak, az eredmény azonban - saját álláspontja szerint is - általánosabb érvényünek tünik. A magam részéröl mindenesetre úgy gondolom, a negyedik dimenzió fogalmai jól használhatók Magyarország esetében, függetlenül attól, hogy az országot az államok mely csoportjához soroljuk.



Szerzönk szerint a kultúra az életszemlélet, az értékek, a normák és a tényleges cselekvés együttese, valamint az ezekböl folyó materiális és immateriális termelés, egy olyan együttes, amelyet az ember a megelözö generációtól örököl, és amelyet megpróbál - akár módosítva is - továbbadni a következö generációnak, s amely így vagy úgy, különbözik más kultúráktól.

Horizontális dimenzióban a kultúra elemei: a technológia, a gazdasági intézmények, a társadalmi intézmények, a politikai intézmények, a nyelv és a kommunikáció intézményei, a reprodukció, a szocializáció, valamint az oktatás és az egészségügy intézményei, a közös identitás, az ideológia, s végül a vallási intézmények. Vertikális dimenzióban a szerzö hat szintet különböztet meg: a közvetlenül megtapasztalható szimptómák szintjét, a struktúrák szintjét, az uralkodó szokások és normák szintjét, a részlegesen legitimáló értékek szintjét, az általánosan elfogadott legmagasabb értékek szintjét, s végül az alapvetö életfilozófia szintjét. E mélységi összefüggésben az elsö három szint együttesen alkotja a manifeszt kultúrát, a második három szint pedig a magkultúrát. Az idö dimenziójában a szerzö különbséget tesz változást gerjesztö és változást meghatározó tényezök között, s mindkét esetben számol belsö és külsö tényezökkel egyaránt.

Nos, ez a három dimenzió együttesen alkotja azt a "kulturális valóságot", azt a kulturális "realitást", amelyben a politikusok, a kutatók, a modernizációs szakemberek és más ágensek tevékenykednek. Elsösorban az ö tevékenységük szempontjából érdekes a kultúra negyedik dimenziója, legyenek e politikusok, kutatók, modernizációs szakemberek és más ágensek akár külsö, akár belsö szereplöi a kulturális változásoknak. Elméletileg tulajdonképpen nincs is különbség aszerint, hogy belsö, tehát az adott kulturához tartozó, vagy külsö, azaz más kulturához tartozó személyek ezek a "kulturális aktorok". A valóságban persze nagy a különbség, mert a külsö aktoroknak a társadalmi változásokat és következményeiket nem saját kultúrájuk számára, hanem egy attól eltérö kultúra számára kell értékelniük. Ez a körülmény különösen sok etikai kérdést vet föl, amelyek sokszor etikai dilemmák elé állítják - vagy kellene hogy állítsák - e kulturális szereplöket.

A kultúra etikai dimenziója tehát a társadalmi változások és következményeik értékelésével kapcsolatos. A társadalmi változások és következményeik megítélése - folytatja szerzönk -mindig valamilyen értékekre vagy életfilozófiára kell épüljön. Ezek az értékek elvileg tartozhatnak a kulturális aktorok saját kultúrájához, vagy annak a (harmadik világbeli) országnak a kultúrájához, amelyre az értékelés vonatkozik. Az elsö esetben kulturális etnocentrizmusról, a második esetben kulturális relativizmusról beszélhetünk. Az etnocentrikus aktor a változásokat a saját kultúrájára gyakorolt hatásokból kiindulva, vagy inkább saját kultúrájának értékeire és életfilozófiájára fogja alapozni - mindaddig tehát, amíg a kulturális változások eredményei pozitívak saját kulturális szemszögéböl, az értékelés pozitív lesz, függetlenül attól, hogy a harmadik világhoz tartozó kultúra nézöpontjából e következmények esetleg igencsak negatívak. A relativista aktor ezzel szemben értékelését teljesen a harmadik világhoz tartozó kultúra értékeire és életfilozófiájára alapozza, függetlenül attól, hogy más kultúrák nézöpontjából - ideértve a sajátját is - ez a kultúra esetleg igen rossz értékelést kapna.

"Vegytiszta" formában persze sem a kulturális etnocentrista, sem a kulturális relativista aktor nem fog érzékelni etikai dilemmákat, az elsö azért, mert meg van gyözödve saját kultúrájának felsöbbségéröl, a második pedig azért, mert teljes mértékben legitimnek tekinti az adott (harmadik világhoz tartozó) kultúrát. Ha viszont a kulturális aktor sem nem etnocentrista, sem nem relativista - és voltaképpen igen nehéz teljesen etnocentristának vagy teljesen relativistának lenni bármely konkrét ügyben -, akkor nem könnyü válaszolni arra a kérdésre, amely az értékelés kritériumaira vonatkozik. Ezt a sem nem etnocentrista, sem nem relativista pozíciót szerzönk a továbbiakban kulturális alternativizmusnak nevezi.

A kulturális alternativisták már szükségképpen szembesülnek bizonyos etikai kérdésekkel és dilemmákkal. E dilemmák két szinten merülnek föl, egyfelöl az absztrakt és inkább filozófiai, másfelöl a személyes és inkább emocionális dilemma szintjén. Az elsö esetben a reflexiók szükségképpen egy bizonyos ideál-kultúrára vagy annak lehetöségére vonatkoznak, egy olyan kultúrára, amely bármely kultúra értékeléséhez megadja vagy megadhatja az alapvetö kritériumokat. Egy ilyen ideál-kultúra vagy modell-kultúra fölkutatása nem egyszerü feladat, s ennek során a kulturális aktor igen könnyen válhat etnocentristává, egyszerüen úgy, hogy a keresett modell-kultúrát többé-kevésbé azonosítja a saját kultúrájával. Ezt elkerülendö a kulturális aktor esetleg a relativizmus felé fordul, ám ez sem menti meg a filozófiai dilemmától, ha egyszer már a tudatára ébredt. A modell-kultúra értékeinek meghatározásához a kulturális aktor igénybe veheti a filozófia egészét, vagy kiindulhat bizonyos, világszerte általánosan elfogadott értékekböl. Ilyenek lehetnek pl. az ENSZ által elfogadott emberi jogok és értékek a természeti környezet védelmével kapcsolatban.

A személyes és inkább emocionális dilemma fölmerül, vagy föl kéne merüljön mindenfajta szándékos kulturális behatással kapcsolatban, így akkor is, ha a kulturális szereplö saját tevékenységéröl, s akkor is, ha más szereplök ilyen tevékenységének értékeléséröl van szó. A dilemma fölmerülhet, ha a manifeszt kultúrát érintö szándékos hatások nincsenek összhangban a (harmadik világhoz tartozó) kultúra értékeivel és életfilozófiájával és/vagy az aktor(ok) saját kulturájának értékeivel és életfilozófiájával és/vagy a kulturális aktor által elfogadott magasabb modell-kultúra értékeivel és életfilozófiájával.

Ha a szándékos hatások a magkultúrára irányulnak, a dilemma nem annyira az értékek összhangjával, mint inkább a stratégiával és a tevékenységgel lesz kapcsolatos. Mindenfajta misszionárius tevékenység e magkultúrára irányuló hatás példájának tekinthetö, vonatkozzék ez a tevékenység akár a vallási, akár a politikai szférára; olykor a harmadik világ országaiban folyó és valamilyen technológiai ideológiára alapozott fejlesztések is a misszionárius tevékenység egy bizonyos fajtájaként foghatók föl. Ezekben az esetekben tehát, minthogy az értékkonfliktus eleve adott, inkább olyan kérdések merülnek föl, hogy milyen fokban legyen nyitott a magkultúrára irányuló szándékos hatás, vagy hogy milyen fokú legyen az önkéntesség vagy a kényszer a folyamatban.



Vonatkoztassuk most ezt a vázlatosan ismertetett elméletet Magyarországra és speciálisan az 1980-as évek végétöl napjainkig terjedö idöszakra. Az egy pillanatig sem lehet vitás, hogy ezt az idöszakot drámai és jellegükben példa nélkül álló kulturális változások jellemzik az országban, nemkülönben a többi egykor volt európai szocialista országban, s hogy e változások érintették és érintik a kultúra minden elemét (horizontális dimenzió), illetöleg a kultúra minden szintjét (vertikális dimenzió). Magyarországon e változások nagyobb társadalmi és politikai megrázkódtatások, véres események nélkül, néhány más országhoz képest igen békésen zajlottak és zajlanak mind a mai napig.

E folyamatban a belsö, a magyarországi szereplök alapállását egy mondatban talán úgy lehet összegezni, hogy széleskörü politikai, szakértöi, értelmiségi és társadalmi konszenzus volt és van abban, hogy az országnak Európához, illetöleg az euro-atlanti kultúrához, s ezzel együtt az európai és az euroatlanti szervezetekhez kell közelednie, s hogy a belsö átalakulás eredményeként (ismét) érvényre kell juttatni az európai normákat. Elemzésünk szempontjából ez a konszenzus három fontos tényezöt foglal magában. Elöször azt, hogy belülröl kezdettöl fogva erös volt és lényegében egy irányba mutatott a változtatási szándék. Másodszor azt, hogy a változtatási szándék kezdettöl fogva a kulturális alternativizmus kategóriájába esik, azaz a belsö szereplöket alapvetöen egy modell-kultúra vezérli, hogy egy bizonyos modell-kultúra értékei és normái képezik a változtatási szándékok igazodási pontjait és mércéit. Ez a modell-kultúra az európai, illetöleg az euroatlanti kultúra, a változtatási, "harmonizálási" szándékok célját, irányát és mércéjét tehát e kultúra értékei, "normái" képezik. A jelzett magyarországi konszenzus magában foglalja végül, hogy a belsö szereplök változtatási szándéka kiterjed a kultúra minden elemére (horizontális dimenzió), s vertikális dimenzióban sem korlátozódik a manifeszt kultúrára, hanem érinti a magkultúrát is.

Ez az eröteljes, egy irányba mutató, határozottan egy bizonyos modell-kultúrát megcélzó, s a kultúra minden elemére, illetöleg a manifeszt kultúrára és a magkultúrára egyaránt kiterjedö változtatási szándék nyilvánvalóan összefüggött és összefügg azzal a bizonyos négy évtizeddel, amelyben a magyar társadalom, illetöleg e társadalom hol kisebb, hol nagyobb része az ország "hivatalos", szocialista kultúrájának értékeit, normáit és intézményeit részben vagy egészben elutasította, nem érezte a magáénak, nem azonosult vele. Ez az azonosulási hiány a nyolcvanas években - nem elöször - krónikussá vált, elérte az uralkodó elitet is, s a társadalmat szinte teljesen átjárta, átitatta az az érzés és az a legkülönfélébb formákban kifejezett gondolat, hogy a "hivatalos" kultúra értékei, normái, intézményei nagyobbrészt álértékek, álnormák, álintézmények, hogy tehát a hivatalos kultúra tulajdonképpen pszeudo-kultúra. Más lapra tartozik, hogy miként és mennyiben módosult ez az érzésvilág és gondolatkör a mélyreható változások közben, s hogy miként tekint vissza a mai magyar társadalom, vagy ennek valamely része a szocializmus idöszakára és kultúrájára. Mert bármiként változott is a múltról és a múlt értékeiröl a nyolcvanas évek végén oly erös és egyöntetü felfogás, s bármennyire tagolt is ma már politikailag a magyar társadalom - épp a változások egyik eredményeként -, úgy tünik, az eredeti konszenzusnak mind a három említett eleme fönnmaradt, s továbbra is vezérli a magyarországi változásokat.

Az átalakulási folyamatban kezdettöl fogva igen aktív szerepet játszanak a külsö szereplök, a politikusok, a különféle nemzetközi szervezetek képviselöi, a gazdasági, jogi, politikai, oktatási, modernizációs szakemberek és tanácsadók, a vállalkozók, illetöleg a kisebb és nagyobb vállalatok, cégek munkatársai, a különféle célprogramok és segélyprogramok szervezöi és lebonyolítói, stb. Ami a külsö szereplök számát illeti, az a korábban a világtól relatíve elzárt magyar társadalomban szokatlanul magasnak tünt, különösen a változások elsö idöszakában, amikor az ország kifejezetten "missziós" területnek látszott.

E sokféle és nagyszámú külsö szereplö kulturális pozícióját nehezebb megrajzolni és összegezni, mint a belsö aktorokét, részint annál az egyszerü oknál fogva, hogy a külsö aktorok a világ legkülönbözöbb országaiból érkeztek és nem fogalmaztak meg, illetöleg nem alakítottak ki közös álláspontot a kérdésben. Mindazonáltal sokan nyilatkoztak közülük tevékenységük céljáról és egyes konkrét ügyekröl, s e nyilatkozatokból már viszonylag megbízhatóan lehet következtetni kulturális pozíciójukra, illetöleg annak összetevöire. Éppily fontos támpont e külsö szereplök kulturális pozíciójának fölméréséhez az a tevékenység és eredmény, amely nevükhöz, illetve a részvételükkel megvalósuló programokhoz füzödik. (Az persze már ismét a nehézségek közé tartozik, hogy ezeket a nyilatkozatokat és tevékenységeket még valószínüleg senki sem gyüjtötte össze, illetve senki sem írta le.)

Általában véve elmondható, hogy a külsö szereplök kezdettöl fogva elfogadják és támogatják az európai vagy euroatlanti kultúrához való magyar közeledés szándékát, illetöleg a magyar törekvésektöl függetlenül is ebbe az irányba kívánnák terelni a változásokat. Ennyiben tehát a külsök is a kulturális alternativizmus pozícióját foglalják el, egy modell-kultúra, s közelebbröl az európai illetöleg az euroatlanti kultúra értékei és normái jelentik számukra is a mércét, a célt. Másfelöl viszont azt látjuk, hogy a külsö szereplök a konkrét ügyek igen jelentös részében saját országuk értékeit, normáit és megoldásait kínálják, ajánlják, ezek átvételét, átültetését szorgalmazzák, ehhez nyújtanak valamilyen segítséget. Ennyiben tehát kulturális pozíciójukat az etnocentrizmus jellemzi. (Ez természetesen nem értékítélet, s különösen nem negatív értékítélet, hanem egy egyszerü ténymegállapítás.)

Mi lehet mármost ennek a kulturális alternativizmussal elegyedö kulturális etnocentrizmusnak a magyarázata? Az etnocentrizmusban nyilván van valami szerepe annak, hogy azt a kultúrát, melyben felnövünk és szocializálódunk és amely számtalan formában ívódik belénk, még tudatos eröfeszítésekkel sem igen lehet teljesen levetni magunkról. Magától értetödik az is, hogy saját kultúránk értékeit, normáit, intézményeit és megoldásait általában jobban ismerjük más kultúrák értékeinél, normáinál, intézményeinél és megoldásainál, s hogy ennélfogva sok esetben egyszerüen nem is lennénk képesek az adott ügyben valamely más kultúrát ajánlani - nem is beszélve arról, hogy a másik kultúrát az abban felnevelkedök nyilvánvalóan sokkal jobban ismerik nálunk. E tényezök alapján teljesen természetesnek látszik, ha a holland aktor általában a holland, s nem a svéd, ha a francia aktor általában a francia, s nem az angol, s ha a német aktor általában a német, s nem az olasz megoldások átadásában segédkezik Magyarországon.



De vajon miért nem ajánlják sokkal gyakrabban ezek a kulturális szereplök az európai vagy euroatlanti értékek, az európai vagy euroatlanti normák, az európai vagy euroatlanti intézmények, s az európai vagy euroatlanti megoldások átvételét, különös tekintettel arra, hogy az e modell-kultúrához való magyar közeledési szándékkal egyetértenek, s általában maguk is épp ezt a folyamatot kívánják elösegíteni. Azt hiszem, a válasz összetettebb annál, hogy különbözö elemeit ez az írás megvizsgálhatná. A magam részéröl mindenesetre hajlok arra a magyarázatra, hogy az esetek egy jelentös részében a külsö kulturális szereplök egyszerüen nem is tudják meghatározni az európai vagy euroatlanti értékeket és normákat, illetöleg megjelölni, megmutatni az európai vagy euroatlanti intézményeket és megoldásokat, hogy tehát mintegy kényszerüségböl ajánlják a saját kultúrájuk értékeinek, normáinak, intézményeinek és megoldásainak átvételét. Úgy tünik, hogy valamiképp létezik ugyan az európai, illetöleg az euroatlanti kultúra, de ennek értékei, normái, intézményei és megoldásai általában nem azonosak az euro-atlanti térség egyetlen országának értékeivel, normáival, intézményeivel és megoldásaival sem. Úgy tünik tehát, hogy ez az európai vagy euroatlanti kultúra valóban ideál-kultúra vagy modell-kultúra, melynek összetevöi általában olyanok, mint Platón ideái.

Vannak persze olyan normák, értékek, intézmények és megoldások, amelyek valóban európaiak vagy euroatlantiak, amelyek elvben éppúgy megfoghatók, "érzékelhetök", mint az egyes országok kultúrájának összetevöi. Ilyenek pl. az ismert európai és euro-atlanti intézmények, az Európa Tanács, az Európai Unió vagy a NATO, s ilyen normák és értékek fogalmazódnak meg pl. az Európa-jogban, vagy az Európa Tanács keretében létrejött dokumentumokban. Még e körben is meg kell azonban említenünk néhány körülményt. Elsöként azt, hogy az Európa-jog általános érvényü normái közül csak az ún. regulációk vagy rendeletek válnak automatikusan, minden nemzeti végrehajtási rendelkezés nélkül az egyes tagállamok nemzeti jogának részévé, s élveznek prioritást a nemzeti joggal szemben, míg az Európa-jog direktívái vagy irányelvei valójában olyan célokat, elveket és irányvonalakat határoznak meg, amelyek ugyan éppúgy kötelezö jellegüek, mint a regulációk, de végrehajtásuk konkrét módozatait az egyes tagállamok maguk határozzák meg, azaz a végrehajtás, a megoldás konkrét mikéntje már szükségképpen mutat országonként bizonyos eltéréseket.

Általában ennél is jelentösebb eltéréseket találunk, ha az Európa Tanács égisze alatt kimunkált dokumentumok normáit vetjük egybe az európai realitásokkal. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye például - amely voltaképpen az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának regionális megvalósításaként fogható föl -, a vallással kapcsolatos jogok kérdésében meglehetös egyértelmüséggel jelöli meg a követendö eszményt, normát, rendezö elvet vagy zsinórmértéket. Ez a norma vagy eszmény a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága. Van tehát, létezik tehát egy európai, s egyúttal persze univerzális norma, zsinórmérték, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy az egyes európai, illetöleg euroatlanti államok akár csak megközelítöen is egyformán szabályoznák pl. az iskolai vallásoktatást vagy az állam és az egyházak közötti kapcsolatokat. Ismeretes, hogy egyes európai országokban rendes iskolai tantárgy a vallástan, míg másutt az iskolában egyházi személy még fakultatív formában sem oktathatja, vagy hogy egyes országokban szétválasztották az államot és az egyházakat, más országoknak ugyanakkor ma is van hivatalos egyházuk vagy államegyházuk.

Még képlékenyebb végül a helyzet, ha a kisebbségi kérdésben elfogadott dokumentumokat, például az Európa Tanács által elfogadott Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartáját elemezzük, s hasonlítjuk össsze a valósággal. Elsösorban is nem találunk a nyelvvel, s közelebbröl a regionális és kisebbségi nyelvekkel kapcsolatos jogok ügyében olyan megfogható, letisztult, kikristályosodott eszményt vagy zsinórmértéket, mint amilyen a vallással kapcsolatos jogok kérdésében a lelkismeret és vallás szabadságának az elve. Tanulmányozva a dokumentum elöírásait és ajánlásait, s nyomon követve azokat a vitákat és kommentárokat, melyek a dokumentum szövegének kialakulásához és elfogadásához vezettek, leszürhetünk ugyan néhány rendkívül érdekes elméleti tanulságot, s levonhatunk néhány koncepcionális következtetést is, ez a valamiképp rekonstruálható koncepcionális mag azonban semmiképpen sem mérhetö össze sem elméleti kiforrottságát, sem tudományos és társadalmi elfogadottságát tekintve azzal a kikristályosodott eszménnyel, amely a vallással kapcsolatos jogok kérdésében valóban iránymutató mércének számít. Úgy tünik tehát, hogy a nyelvi jogokkal, s ezen belül is különösképp a kisebbségi nyelvi jogokkal kapcsolatban még a szilárd, a biztos eszmény vagy zsinórmérték sem forrta ki magát az európai, illetöleg az euroatlanti kultúrában, hogy e szférában tulajdonképpen nem találunk még kellöen letisztult "európai normát" sem. Nem csoda, ha az egyes európai, illetöleg euro-atlanti jogrendszerek között igen markáns különbségek mutatkoznak a kisebbségi nyelvi jogok, s általában is a kisebbségi jogok, a különleges státuszok valamint a kisebbségi autonómiák elismerésének kérdésében.

Visszatérve a magyarországi változásokhoz, az alaphelyzetet, a belsö és a külsö szereplök kulturális pozíciója szempontjából vett alaphelyzetet abban lehet összegezni, hogy miközben a belsö szereplök elsösorban egy modell-kultúra, nevezetesen az európai vagy az euroatlanti kultúra (újbóli) meghonosítására, illetve megerösítésére törekszenek, a külsö szereplök igen jelentös részben az egyes euroatlanti országok kultúrájának, pontosabban e kultúrák bizonyos elemeinek átvételét szorgalmazzák vagy segítik elö. Nyilvánvaló tehát, hogy a külsö és a belsö szereplök kulturális pozíciója között - az elvi és bizonyos pontokon a gyakorlati egyezések ellenére - vannak bizonyos illeszkedési zavarok, nem mellékes, nem elhanyagolható illeszkedési problémák. Hozzátehetjük - a fentiek alapján úgy érzem, teljes joggal -, hogy e zavarok és problémák voltaképpen elkerülhetetlenek, legföljebb a mértéken lehetne vitatkozni.

Érdemes lenne ezek után megvizsgálni, vajon miként fogadják a belsö szereplök e külsö hatásokat, hogyan és mennyiben érzékelik a vázolt illeszkedési problémákat, s hogy miként reagálnak ezekre. Noha e kérdések már nyilvánvalóan meghaladják e dolgozat céljait és lehetöségeit, s a részletesebb válaszok további kutatásokat is igényelnének, két problémát azért mégis megemlítenék. Az elsö tulajdonképp egy jól ismert jelenség, amelyet - Gullestrup terminológiáját továbbfejlesztve - fordított etnocentrizmusnak lehetne nevezni, s amely a változások elsö idöszakában volt különösen szembeötlö, de bizonyos mértékben ma is jellemzi a belsö szereplök egy részének gondolkodását és magatartását.



A jelenség lényege egy beállítottság, egy gondolati és magatartásbeli hangoltság, melynek tartalma - némiképp kiélezve, sarkítva - az, hogy minden jó, ami nem hazai. E fordított etnocentrizmusból annyi minden további nélkül érthetö és természetes, amennyi feltétlenül együttjár - különösen az átalakulási folyamat elején - a nagyban-egészben pszeudo-kultúrának tekintett, egykori hivatalos kultúrától való eltávolodással, s egyben az európai, az euroatlanti kultúrához való közeledéssel. Ami azonban ezen túl van - s úgy tünik, e mértéket a magyarországi fordított etnocentrizmus mindenképpen és tartósan meghaladja -, az már nem tekinthetö evidenciának, s nem is tipikus azokban az országokban, amelyek a magyarországihoz hasonló változásokon mennek át. Hogy a feltétlenül szükséges mértéket nálunk a fordított etnocentrizmus valóban meghaladja, azt több oldalról is meg lehetne világítani. Most talán elég csak azokra a tipikus reakciókra utalni, amelyek szinte mindig megfigyelhetök, ha szokatlan összefüggésben merül föl valamilyen európai példa. Szóba jön, tegyük föl, hogy valamely európai országban néhány évtizeddel vagy akár néhány évvel ezelött még nem volt lehetöség arra, hogy a házastársak törvényesen elváljanak, s valaki hozzáteszi, hogy Magyarországon ez a lehetöség 1897 óta fennáll. Ilyenkor a belsö kulturális szereplök rendszerint igen elnézöek a külföldi példa megítélésében, a hazai példának pedig általában nem tulajdonítanak különösebb jelentöséget. Nem kell hozzá nagy képzelöerö, hogy fogalmat alkossunk róla, miként alakulna az ítéletalkotás, ha a példa fordítva lenne igaz, ha tehát Magyarországon nyílt volna meg késöbb a válás törvényes lehetösége. Az eredmény nagy valószínüséggel egy igen pozitív és egy meglehetösen negatív ítélet lenne; az elöbbit kapnák a külföldi példák, az utóbbit kapná a hazai. A kulturális szereplök egy része tehát - föltehetöleg nem tudatosan, de ténylegesen - kettös mércével mér, s a pozitívumokat, szemben az etnocentrizmussal, nem a saját kultúrájának könyveli el. Ez a fordított etnocentrizmus, ebben a mértékben legalábbis, kivételesnek tekinthetö, más országok hasonló kulturális átrendezödésének folyamatában nem látszik tipikusnak. A jelenségnek persze valószínüleg van elönye is, hátránya is. Elönyének látszik, hogy a lehetö legtávolabb áll e beállítottságtól a másik kultúra lebecsülése, s hogy a saját kultúrával szemben fokozott követelményeket támaszt. Bizonyosan hátránya viszont, hogy eltávolít az igazságtól, a realitásoktól, hogy valamilyen mértékben hamis, torz, a valóságosnál kedvezötlenebb kulturális önkép kialakulásához vezet.

A másik probléma, amelyet a külsö és a belsö szereplök kulturális pozíciójának illeszkedésével kapcsolatban kiemelnék, abból adódik, hogy az európai, illetöleg az euroatlanti kultúra olyan modell-kultúra, melynek értékei, normái, intézményei és megoldásai az e kultúrához tartozó országokban komoly eltéréseket mutatnak. Kétségkívül létezik tehát egy bizonyos mozgástér, amelyet az egyes országok sajátosságai, nemzeti partikularitásai töltenek ki. Az ilyen partikularitások meghatározása, kimunkálása persze óhatatlanul fölmerül azokban az országokban is, amelyek közeledni kívánnak e modell-kultúrához, s minél közelebb kerülnek a modell-kultúrához ezek az országok, annál fontosabbá válnak e sajátosságok, annál fontosabbá és sürgetöbbé lesz e sajátosságok, partikularitások meghatározása vagy kidolgozása.

Ez a feladat valószínüleg sehol sem egyszerü, s Magyarországon sem látszik annak. Gondoljunk csak arra, hogy a nemzettel kapcsolatos kérdésekben Magyarországon szinte mindig viták támadnak, s viták támadnak az európai vagy euroatlanti kultúrához való közeledéstöl független, vagy azzal csak közvetve összefüggö ügyekben is (nemzeti ünnepek, hagyományok, múlt, stb.). A magyarországi helyzetet azonban megítélésem szerint az teszi igazán bonyolulttá és specifikussá, hogy míg az európai és euro-atlanti országokban (s hasonlóképp a többi ex-szocialista országban is) rendszerint ténynek, adottságnak tekintik a nemzetet és a nemzethez tartozást, addig a legkarakteresebbnek, leginkább definitívnek tekinthetö magyarországi nemzetfelfogás ettöl egy pontban, a nemzethez tartozás kritériumának meghatározásában élesen különbözik. E magyarországi felfogás sajátossága ugyanis az, hogy a nemzethez tartozást nem adottságnak, hanem választás és vállalás kérdésének tartja. "Magyar az, aki annak vallja magát" - így az ismert mondat, melyet újabban akként is fogalmaznak, hogy "Magyar az, aki érdekei ellenére is magyarnak vallja magát". Ez a felfogás természetesen generalizálható, s olykor generalizálják is: kiterjesztik minden nemzetre, s a nemzethez tartozás általános kritériumaként fogalmazzák meg.

Mindezek eredményeként elöáll egy meglehetösen furcsa helyzet. Egyfelöl ugyanis kétségtelen, hogy a szóban forgó magyarországi nemzetfelfogás liberális felfogássá válik azzal, hogy a nemzethez tartozást nem adottságnak, nem ténynek, hanem egyéni választás és egyéni vállalás kérdésének tekinti. Másfelöl viszont azt látjuk, hogy ennek a felfogásnak a hívei, képviselöi többségükben nem a liberális, hanem a konzervatív vagy a népi gondolkodók közé tartoztak és tartoznak ma is. Ennyiben tehát e konzervatív és népi gondolkodók mintegy elfoglalják, mintegy átveszik a liberális pozíciót, anélkül, hogy ez akár bennük, akár a liberálisokban tudatosulna. A szóban forgó magyarországi nemzetfelfogás mindezek mellett nemzetközi összehasonlításban is különlegesnek számít. Elöször is, ez a felfogás, ahogy már láttuk, a nemzethez tartozás kérdésében élesen eltér az európai "normától". Nem kevésbé figyelemre méltó, másodszor, hogy a nemzethez tartozás kritériumát tekintve még a liberális filozófiában, még a legmodernebb liberális elméletek között sem igen találni hasonlóan liberális elgondolást. E különös képlet kibontása, további vizsgálata, úgy vélem, fontos és szükséges, nyilvánvaló azonban, hogy ennek a dolgozatnak már nem lehet a feladata.

Visszatérve Gullestrup kultúra-elméletéhez, meg kell még jegyeznem, hogy az elmélet alkalmazásának lehetöségeit távolról sem merítettem ki a fentiekben. Hozzáteszem, hogy a további lehetöségek nem csupán makro-szinten kínálkoznak; véleményem szerint érdekes esettanulmányok, izgalmas eredmények születhetnének az elméletnek egyes programokhoz, mikro-szintü változásokhoz kapcsolódó alkalmazásaiból is.


Találat: 1765