online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

Jürgen Habermas: Valogatott tanulmanyok. Jürgen Habermas: A tarsadalomtudomanyok logikaja.

szociológia



Fájl küldése e-mail



egyéb tételek

 
A MAGYAR NÉP EREDETE
KÁBÍTÓSZEREK - A KREATIVITÁS MÍTOSZA ÉS A ROMBOLÁS VALÓSÁGA
ELSŐSEGÉLYNYÚJTÁS
Szalasi viszonya kortarsaival
A tarsadalom, amelyben élünk
Jürgen Habermas: Valogatott tanulmanyok. Jürgen Habermas: A tarsadalomtudomanyok logikaja.
 
 

Jürgen Habermas: Válogatott tanulmányok.

Jürgen Habermas: A társadalomtudományok logikája. 


A közelmúltban megjelent Habermas-monográfiájának elõszavában Felkai Gábor a következõket írja: "Megkockáztatható az az állítás, hogy Habermas a hetvenes-nyolcvanas években viszonylag széles kutatói-oktatói körben egyfajta szerény, ha nem is mindig tudatosuló, közös orientációs alapot is betöltött." Ez a megállapítás elsõ olvasásra talán hihetetlen, de megfelelõ alapnak tekinthetõ Habermas magyarországi recepciójának vizsgálatához. E recepció összefüggésrendszerében próbálok rámutatni a most megjelent Habermas-kötetek jelentõségére.


Habermas fontos szerepet játszott a Lukács-iskola fölbomlásában. Az Ontológiáról készült Feljegyzések elõszavában a tanítványok beszámolnak egy katartikus hatású beszélgetésrõl, melyet Heller Ágnes 1966 májusában Habermasszal folytatott: "Habermas szenvedélyesen érdeklõdött Lukács vállalkozásának jellege, állása felõl... Amikor Heller Ágnes ismertette az elkészült részek vázlatos tartalmát és a további terveket, Habermas magával a tervvel szemben a limine elutasítónak mutatkozott. Számára az effajta törekvés a marxizmus historikus szemléletével elvileg szembeálló kísérletnek tûnt..., s mint ilyen a filozófiai "múlt idõhöz" tartozott." Habermas heves elutasító ítéletében ott rezonálnak a Heideggerrel és az ontológiával szembeni általános ellenérzések. Az ontológiát Habermas a filozófiatörténet kezdeti korszakával azonosította; az a tény, hogy Lukács egy ontológiai koncepción dolgozik, Habermas számára azért volt megdöbbentõ, mert hiszen éppen maga Lukács mutatta ki A regény elmélete címû mûvében, hogy a letûnt korok kulturális kincsei nem aktualizálhatóak. Habermas kritikai megjegyzéseibõl Lukács tanítványai azt a következtet 444j96e ést vonták le, hogy " a nagy vállalkozás módszertani alapelvei nincsenek végiggondolva." A végiggondolatlanság a Feljegyzések szerzõi szerint az "ontológia" kettõs fogalmában jelenik meg: az ontológia egyrészt a társadalom és a történelem összefüggéseit a "Seinsnotwendigkeit" közegében értelmezi, másrészt viszont az emberré válás által megteremtett lehetõségeket hangsúlyozza. Ez a kettõsség - ezt sugallta Habermas - szemben áll egy alapvetõnek tekinthetõ marxi premisszával, mégpedig azzal, hogy "minden kategória csakis konkrét történeti megjelenési formájában vizsgálható". Ez a követelmény meg kérdõjelezi az Ontológia egész programját. E program kudarcát követõen-ezt javasolja Vajda Mihály - vissza kell térni a marxi koncepció praxis-filozófiai magvához. Ez a kísérlet természetszerûleg a húszas évek marxizmusának általános felértékeléséhez vezet. "Ha a marxizmust, a marxizmus filozófiáját a maga egészében akarjuk jellemezni, Gramscival kell szólnunk: a marxizmus a gyakorlat filozófiája." Ezt a meggyõzõdést Vajda a Feuerbach-tézisek interpretációjával támasztja alá. Vajda praxisfilozófiai fejtegetéseinek hátterében Habermas egyik korai tanulmánya áll. Az 50-es évek végén született és a marxista filozófiában megjelent "legújabb" mûveket elemzõ írásában Habermas a marxi koncepciót a forradalmat elõkészítõ praxisfilozófia elõkészítéseként mutatja be. A praxisfilozófiára épülõ kísérletek azonban - Bence György, Kis János és Márkus György szerint - nem lehetnek többé modellértékûek. A húszas évek marxizmusa ugyanis súlyos fogyatékosságokkal terhes: a forradalmi intenciók leárnyékolták és háttérbe szorították a tartalmi elemzéseket. Az ontológiai program kudarcát követõen azért Márkusék szerint nem a praxisfilozófia, hanem a marxi politikai gazdaságtan rekonstrukciója a cél. E rekonstrukció kiindulópontja pedig az a szempont, amely korábban az Ontológia ellen irányult: eleget tesz-e Marx a kategóriák immanens társadalmi elemzését megfogalmazó követelménynek? A használati érték esetén: nem; és ebbõl a kritikus pontból kiindulva szép lassan összeomlik az egész marxi elméleti építmény. Úgy tûnik, ennek a kísérletnek legfeljebb csak a kiindulópontja vezethetõ vissza Habermasra. Márkusék szerint a Frankfurti iskola egész koncepciója a húszas évek marxizmusának bûvkörében áll. A frankfurtiak szerettek volna megszabadulni ettõl a bûvölettõl, de ez igazából nem sikerült. Ezért utasítják el (Adorno) vagy tabusítják (Horkheimer) a húszas évek szellemi légkörét. S ebbe a képbe Habermas is belecsúszik. A gondolat igazolható, ha a Vajda elemzésein átszûrõdõ Habermas-képet tartjuk szem elõtt. És megfordítva, ez a Habermas-kép határozza meg a Frankfurti iskola egészének értékelését. A Lukács-iskola ezoterikus Habermas-recepciója a következõ évtizedekre kijelölte Habermas magyarországi értelmezésének és befogadásának pályáit. Létrejött két recepciós vonulat: egy szociológiai-elméleti értelmezés és egy politikafilozófiai kísérlet.




A szociológiai-elméleti értelmezések kidolgozása elsõsorban Papp Zsolt érdeme. Fiatal szociológusként õ írt (írhatott) utószót A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásának 1971-es magyar kiadásához. Az utószó feladata a bemutatás. "Jürgen Habermas neve s a közel másfél évtizedes munkássága elválaszthatatlan a kortárs polgári szociológiai gondolkodás ama vonulatától, amelyet - publicisztikai nagyvonalúsággal szólva - képviselõinek Marx iránti rokonszenve és társadalomkritikai elkötelezettsége hoz közös nevezõre." Papp Zsolt szerint Habermas bemutatásakor nem lehet eltekinteni a Frankfurti iskola és a kritikai elmélet ismertetésétõl. Ezért esik szó az iskola szellemi profiljáról stb. Ez a vonatkoztatási rendszer azonban háttérbe szorul, mégpedig azért, hogy helyet teremtsen egy ellenvetés számára, amely a kritika társadalmi lokalizálatlanságát kéri számon. "Habermas kritikája liberális, sõt aufklérista társadalomkritika. Nincs szociális dimenziója." (A megfogalmazás félrevezetõ, Habermas elemzéseinek csak szociális dimenziója van; a kritika társadalmi lokalizálhatósága és a szocialitás nem azonosíthatóak.) E félreértés talaja a korai Frankfurti iskola tradíciójának kikapcsolása: Horkheimer már a harmincas években túljutott ezen a problémán. Így válik meghatározóvá egy másik vonatkoztatási rendszer: a "filozófiai megalapozottságú történeti szociológia" "Az uralkodó elit"-tõl "A magányos tömeg"-ig. De mit jelent a "filozófiai megalapozású történeti szociológia" kifejezése? - ez a probléma nyitva marad. Ezeket a feszültségeket Papp Zsolt a következõ munkájában (A válság filozófiájától a konszenzus szociológiájáig címû könyvében) megpróbálta elsimítani. A könyv arra a meggyõzõdésre épül, hogy a kulturális termékek a társadalmi valóság feldolgozásainak tekinthetõk. A társadalmi valóság fejlõdésében bekövetkezõ töréspontok kulturális mûfajváltozásokat indukálhatnak. Németországban a század elsõ felében a válság feldolgozását a filozófia végezte el; a század második felét jellemzõ konszenzus viszont a szociológia elõrenyomulásához vezetett. (A gondolati minta egyértelmûen Lukács György A regény elmélete címû mûvének nyomdokain halad.) Ez a koncepció kitüntetett helyet biztosít a habermasi társadalomelmélet számára: Habermas az a gondolkodó, aki megfogalmazta a konszenzus elméletét. Ebben a koncepcióban egyértelmûen feloldódnak a Nyilvánosság... könyvhöz írott utószó feszültségei: Habermas mûveinek kontextusát nem a Frankfurti iskola kritikai elmélete jelöli ki, hanem a válság nagy alakjainak (Martin Heidegger és Max Scheler) filozófiája. A Frankfurti iskola mint vonatkoztatási rendszer elveszti jelentõségét. A könyvben rejlõ koncepcionális kontraszt eltünteti a korábban hangsúlyozott "filozófiai megalapozást" is. Habermas így alapvetõen szociológussá válik. Ez a könyv széles oktatói-kutatói körökben óriási hatást gyakorolt; s a benne megfogalmazott Habermas-kép általánosan elfogadottá vált. Ez a kép - bizonyos mûvek alapján - relevanciára tarthat igényt: ha a hatvanas évek elején született Nyilvánosság... könyvet és az évtized végén és a hetvenes évek elsõ felében született írásokat tekinthetjük paradigmatikus alkotásoknak, akkor valóban a szociológia dominanciájáról beszélhetünk, és a Frankfurti iskola sem tûnik meghatározó vonatkoztatási rendszernek. Ebbõl a képbõl kiszorul az 1968-ban megjelent korai fõmû, a Megismerés és érdek, de zavarokat okoz A kommunikatív cselekvés elméletének értelmezése is. Az utóbbi mûben ugyanis meghatározó szerepet játszik a Frankfurti iskola tradíciójának kritikai feldolgozása és az ész filozófiai problematikájának racionalitás-elméletként való kidolgozása.


A Nyilvánosság... könyvnek azonban egy másik recepciója is elképzelhetõ. A benne megfogalmazott kritikai potenciál ugyanis - a társadalmi lokalizáció nélkül is - rendszer-instabilizáló erõvel rendelkezik. Erre építettek a közép-kelet-európai ellenzéki mozgalmak; és erre utalt Habermas a 1990-es kiadásához írott elõszavában. "A könyv központi kérdését ma a "civil társadalom újrafelfedezése" címen vetik föl" A civil társadalom egyértelmûen a nyilvánosság fogalmának örököse. Az államszocialista berendezkedést talán éppen a civil társadalom ellen irányított elementáris támadásként értelmezhetjük. Az ellenzéki gondolkodók legfontosabb célkitûzése egy olyan program kidolgozása volt, amely utat mutat a civil társadalom megélénkítése felé. "A civil társadalom fogalmának konjunktúrája - írja Habermas annak a kritikának köszönhetõ, amellyel fõként az államszocialista társadalmak ellenzéki gondolkodói illették a politikai nyilvánosság totalitárius megsemmisítését." Magyarországon ebben a szellemben született Kis János, Kõszeg Ferenc és Solt Ottilia Társadalmi szerzõdés címû mûve. A dolgozat a nyolcvanas évek második felének általános válságából indult ki. (Romló életkörülmények, a hatalom hazugságai stb.) De még ez az általános válság sem tudta megkérdõjelezni a rendszer alapjait. A civil társadalom hiánya ugyanis azt eredményezte, hogy az általános válság nem tud nyílt elégedetlenségként manifesztálódni. A cél ezért a válság manifesztációs csatornáinak megteremtése; ezek a civil társadalom szervezetei. "A rendszer - írják a szerzõk - az alulról kiinduló követelések elszigetelésére, leszerelésére és megtorlására van megalkotva." A fokozódó válság hatására azonban a hatalom egyre kevésbé nyúlhat az elfojtás és a megtorlás eszközeihez: "javultak az összefogás esélyei". A civil társadalom hiányában a társadalmi berendezkedésben a legitimáció helyét a közmegegyezés vette át. Ezt a közmegegyezést a válság félresöpörte. A civil társadalomban artikulálódó érdekek azonban alkura kényszeríthetik a hatalmat. Az alku eredményeként jöhet létre a társadalmi szerzõdés. A szerzõdés helyett azonban a rendszer összeomlására került sor. "A forradalom élenjárói azok a templomokban, emberjogi csoportokban, környezetvédõ és feminista ellenzéki körökben létrejött önkéntes társulások voltak, amelyeknek a látens befolyással szemben mindig is erõszakkal kellett stabilizálni a totalitárius nyilvánosságot."


A most magyarul megjelent két közös vonatkoztatási pontja A kommunikatív cselekvés elmélete. "A társadalomtudományok logikája" metodológiai jellegû kísérlet, a Válogatott tanulmányok címû kötet pedig olyan dolgozatokat (is) tartalmaz, amelyek A kommunikatív cselekvés elméletét övezõ viták kontextusába illeszkednek.21




Habermas A kommunikatív cselekvés elméletének elõszavában a Zur Logik der Sozialwissenschaften címû mûre utal vissza. "Valamivel több mint egy évtizeddel ezelõtt "A társadalomtudományok logikájáról" címû könyvem elõszavában kilátásba helyeztem a kommunikatív cselekvés elméletének kidolgozását." A kommunikatív cselekvés elméleti elõzményeit tehát a társadalomtudományok logikájáról szóló fejtegetésekben kell keresnünk. A magvát az a szakirodalmi áttekintés alkotja, amelyet Habermas 1966-ban fejezett be és 1967-ben jelentetett meg a Philosophischer Rundschau címû folyóirat különszámában. Habermas sokáig vonakodott a dolgozat könyvben (vagy könyvként) való megjelentetésétõl. Mégpedig azért, mert elvi kifogása volt az ellen, hogy elméleti útkereséseit teoretikus álláspontként bocsássa a nyilvánosság rendelkezésére. A jelentõs útkeresési kísérletek azonban általában rendkívüli izgalmakat tartogatnak. Belelesni egy koncepció születésébe sokszor érdekesebb, mint egy befejezett (és zárt) gondolati rendszer tanulmányozása. Valószínûleg ez állt a habermasi írás iránti érdeklõdés hátterében is: az értekezés kalózkiadásokban terjedt. Erre hivatkozva Habermas 1970-ben a könyvként való publikálás mellett döntött. Habermas útkeresései a hatvanas évek közepén egyértelmûen a pozitivizmus-vita kontextusába ágyazódnak. Pontosabban: ez a kontextus némileg kiszélesedve a természettudományok és a szellemtudományok dualizmusának koncepciójaként áll az elemzések kiindulópontján. "Ma már elfelejtették azt az élénk vitát - írja Habermas -, amit egykor az újkantianizmus nyitott a természet- és kultúrrudományos kutatás metodológiai különbségeirõl." Ez a dualizmus a rnindennapi tudományos és kutatói gyakorlatban mégis magától értetõdõ adottságként szerepel. "Bármely egyetemi tantervbõl kiderül a tudományok e tényleges kettéosztottsága - csak pozitivista tankönyvek siklanak el fölötte." A pozitivizmus kritikája ezért elsõ megközelítésben e dualizmushoz való ragaszkodást követeli meg. Habermas saját feladatának azt tekinti, hogy ezen a dualizmuson belül kidolgozza a társadalomtudományos megismerés sajátosságait. Max Weber - aki maga is a neokantianizmus premisszáit tartja szem elõtt - arra törekedett, hogy a társadalomtudományokban kiegyenlítse egymással a természet és a társadalom megismerésének eljárásmódjait, célkitûzéseit és elõfeltevéseit. Weber a társadalomtudományokat "nomologikus szellemtudományoknak" tekintette; ez a megjelölés azonban Habermas szerint ambivalenciát takar. Egyrészt Weber empirikus-analitikus célkitûzéseket hangsúlyoz: a törvényhipotézisek kidolgozásának és a prognózisok felállításának jelentõségét; másrészt viszont Rickert tanítványaként nem elégedhetett meg ezekkel az eredményekkel és az empirikus törvényszerûségek feltárását puszta elõmunkálatnak tekinti. "Weber (ezt) a két, egymással harcban álló szándékot nem hozta kifejezetten kapcsolatba." Habermas is elkülöníti a. társadalomtudományokat a természet- és szellemtudományoktól. Ez utóbbiak inkább közömbös, mint békés egymás mellett élése a társadalomtudományokon belül a különbözõ megközelítési módok feszültségének formáját ölti. Ezeknek a feszültségeknek a társadalomtudományokon belül fel kell oldódniuk. A szakirodalmi áttekintés vezérfonala az a kérdés, hogy hogyan lehet megragadni a társadalmi cselekvéseket. Ez a kérdés Habermasnál a hatvanas évek közepén a megismerést vezetõ érdekek elméletének alternatívájaként jelenik meg. A megismerést vezetõ érdekek koncepciójával Habermas a kritikai elmélet új alakzatát dolgozta ki: az elméleti konstrukciók mögött - szerinte - általános érdekek munkálnak: az elmélet így beleágyazódik a társadalom összefüggésrendszerébe. A társadalomtudományok logikájáról szóló elemzések lemondanak az elmélet kritikai töltésének metodológiai önalapozásáról. A fejtegetések továbbra is metodológiai szempontokat követnek ugyan, de ezek már nem az elmélet egészére, hanem a társadalmi cselekvésre vonatkoznak. Egyelõre persze nem a cselekvések pozitív elemzésérõl van szó, hanem inkább az elemzés lehetõségeinek vizsgálatáról. Az elméletek egészére irányuló pillantásnak a cselekvések felé való elmozdulása - úgy tûnik - feláldozza a koncepció kritikai igényeit. Ez a következmény elkerülhetõ, ha magukban a cselekvésekben rejlõ értelem megragadásával (megragadhatóságának vizsgálatával) próbálja meghatározni. Ebbe az irányba különbözõ kísérletek már megtették az elsõ lépéseket: Habermas a fenomenológia, a lingvisztika és a hermeneutika megközelítéseit elemzi. E gondolati ív fényében érdemes visszakanyarodni A kommunikatív cselekvés elméletének elõszavához: Habermas azt írja, hogy A társadalomtudományok logikájának módszertani érdeklõdése egy szubsztanciális-tartalmi érdeklõdésnek adta át a maga helyét. Ez a megállapítás kétségtelenül helytálló, mégis A társadalomtudományok logikája már úton van egy tartalmi-szubsztanciális elemzés felé.


A Felkai Gábor által szerkesztett kötet Habermas 1968 és 1988 között készült dolgozataiból ad válogatást. A könyv fele olyan tanulmányokból (könyvrészletekbõl) áll, amelyek a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején születtek. Ezekkel a tanulmányokkal textuális bázist kapott az a recepció, amely Papp Zsolt írásai nyomán bontakozott ki. A kötet második részében viszont olyan tanulmányok szerepelnek, amelyek új recepciós prespektívákra utalnak. E tanulmányok sorában az elsõ A kommunikatív cselekvés elméletének legfontosabb elõtanulmánya, A cselekvésracionalitás aspektusai. Ez a tanulmány folytatja A társadalomtudományok logikájában megkezdett kísérletet. A cselekvésben rejlõ értelem föltárása most a cselekvésracionalitás elemzésévé alakul át. "A cselekvések racionalitását általában az eszközkiválasztás alapján ítéljük meg, s egy teleológiai cselekvésmodellt feltételezünk." Ez a megítélés nemcsak a mindennapi tudatot jellemzi, hanem a társadalomtudományos megismerésben is általánosan elfogadott. Habermas mindenekelõtt Weber koncepcióját elemzi, és ahhoz a meggyõzõdéshez jut, hogy Weber "a társadalmi racionalizálódást a célracionalitás intézményesülésére szûkíti le." És ez a beállítottság vált meghatározóvá a Frankfurti iskola számára is, A felvilágosodás dialektikájától kezdõdõen. Habermas e pozíció gyengeségét abban látja, hogy a társadalmi racionalizálódás a cselekvés-összefüggések instrumentális racionalitásának növekedését jelenti, de ugyanakkor a szabad termelõk társulásának képzeteként egy átfogó racionalitás-fogalom jelenik meg a horizonton. Ebbõl a feszültségbõl Habermas arra következtet, hogy Weber beszûkítette a racionalitás-elmélet alapjául szolgáló cselekvéskoncepciót. Ebbe a kontextusba illeszkedik Habermasnál a kommunikatív racionalitás és kommunikatív cselekvés problémaköre. (Nem csak az "elõtanulmányban", hanem magában A kommunikatív cselekvés elméletében is.) A Válogatott tanulmányok címû kötetben ezt a dolgozatot olyan írások követik, amelyek A kommunikatív cselekvés elmélete körül kialakult vitához tartoznak. 1. A modern és a posztmodern vitája. Habermas a weberi racionalizálódás elméletét kiszélesítve A kommunikatív cselekvés elméletében a modernség általános koncepciójához jut el. A könyv megjelenésekor azonban már a posztmodern expanziójának korszakában vagyunk, legalábbis Nyugat-Európában és Amerikában. (Habermas ezért már 1983ban "Der philosophische Diskurs der Moderne" címmel tartott elõadásokat a frankfurti egyetemen.) A kötetben Habermasnak a témával foglalkozó két meghatározó jelentõségû írása szerepel. Az alapvetõ tézist Habermas a következõképpen fogalmazta meg: "Úgy vélem, inkább tanulnunk kellene a modernség programját kísérõ tévelygésekbõl, a megszüntetés nagyra törõ programjainak hibáiból, ahelyett, hogy magát a modernséget nyilvánítanánk veszett ügynek." Habermas a modernség programjához való ragaszkodással a Frankfurti iskola - mindenekelõtt Adorno "Esztétikai elméleté"-nek - programjához kapcsolódik. Elsõ fontos feladatnak ezért a modernség esztétikai fogalmának társadalomelméleti kategóriává való átalakítását tekinti. E program vezérfonala a modernségnek az "utópikus energiákra" épülõ meghatározása. Ezek az energiák a hetvenes évek végére és a nyolcvanas évek elejére kimerültek. A posztmodern diskurzusa - mondhatnánk - erre a kimerülésre épült. Habermas ezt a diagnózist próbálja relativizálni: szerinte csak a termeléshez kötõdõ utópikus energiák kimerülésérõl beszélhetünk. A modernség programját a kommunikatív cselekvések bázisán lehet megújítani; ezekhez a cselekvésekhez ugyanis olyan utópikus energiák kötõdnek, melyeket a modernség eddig kiaknázatlanul hagyott. A habermasi javaslat struktúráia azonban meglehetõsen paradox; formálisan tekintve az elemzések a "posztmodern" olyan felfogásának közelébe sodródnak, mely a modernség új stádiumáról beszél. Ez a habermasi modernség-koncepció problémája, és nem az, amit a következõ ítélet sugall: "Habermas a nyolcvanas években is kívülállóként tekint a Posztmodernre: a neokonzervatív vs. anarchisztikus Posztmodern szembeállításán nem jut túl." 2. Vita a metafizikáról. A kommunikatív cselekvés elméletének meghatározó gondolata az a paradigmaváltás, amely a szubjektivitás vonatkoztatási rendszerét az interszubjektív kommunikációval váltja föl. A modernség megújítása Habermas szerint csakis a "metafizika utáni gondolkodás"-ként lehetséges. Ez a meggyõzõdés egy éles vita kirobbanásához vezetett: Mindenekelõtt Dieter Henrich volt az, aki több tanulmányában hangsúlyozta, hogy az öntudat tematizálására épülõ metafizika a modernség átléphetetlen, paradigmatikus alakzata. Henrich központi tézisét Habermas a következõképpen rekonstruálta: "Ha a megismerõ szubjektum önmagára vonatkozik, akkor kettõs pozícióban jelenik meg: mint a világban benne lévõ személy, és mint a világgal szemben álló szubjektum." Ez a pozíció azonban a filozófia története során megkérdõjelezõdött. E szituáció kísértetiesen hasonlít arra a helyzetre, amellyel a Hegel-tanítványok szembekerültek: ettõl a kortól kedve nincs alternatívánk a metafizikai gondolkodással szemben. A metafizikai gondolkodás pillérei - így Habermas - a 20. században sorra megkérdõjelezõdtek. Ezek a pillérek a következõk voltak: az azonosságfilozófia, az idealizmus, a prima philosophia mint tudatfilozófia, és egy erõs elmélet-fogalom. Az azonosságfilozófia az önmagában ésszerû totalitás megismerésére irányul; a megismerõ észnek az ésszerûen strukturált totalitásban kellene önmagára találnia. Ezt az elképzelést a modern tudományok eljárás-racionalitása megkérdõjelezte: a világ többé nem tekinthetõ ésszerû totalitásnak, a megismerést már csak az eljárásokban rejlõ ésszerûség garantálhatja. Az idealizmus a lét különbözõ attribútumait - az általánosságot, a szükségszerûséget, az idõfölöttiséget - ideális fogalmi természeteknek tekinti. Ezzel a beállítottsággal már a Hegel-tanítványok is szembeszálltak, amikor a mester mûveiben az általános, a szükségesszerû és az idõ fölötti rejtett túlsúlyát bírálták a különössel, a változékonnyal és a véletlennel szemben. Így jött létre az ész szituáfásának programja. A prima philosophia eszméje Descartes-tól kezdõdõen tudatfilozófiai impulzusokkal telítõdött; ezt a folyamatot szakította meg a "nyelvi fordulat", amely döntõen hozzájárult a metafizika utáni gondolkodás erõvonalainak kirajzolódásához. A metafizika "teória"-fogalma "megköveteli, hogy mûvelõje eltávolodjon a világgal szembeni természetes beállítódástól és kapcsolatot ígér a nem-mindennapival". Ezzel szemben, ha a filozófia visszahúzódott a többi szaktudomány mellé, le kell mondania az elmélet üdvözítõ jelentõségérõl, arról, hogy privilegizált utat jelöljön ki az igazság felé. A metafizika utáni gondolkodás általános megalapozására támaszkodtak Habermasnak azok a filozófiatörténeti elõadásai, amelyeket az 1991/92-es téli szemeszterben tartott a frankfurti egyetemen. Az elõadások vezérfonala az ész szituálásának programja volt, melyet Habermas detranszcendentizáló fordulatként mutatott be. A legjelentõsebb 20. századi gondolkodók, akik ezt a fordulatot végrehajtották, Cassirer, Lukács, Heidegger és Wittgenstein voltak. A szóban forgó elõadások e szerzõk detranszcendentalizáló fordulatát rekonstruálták. Az elõadások alapján úgy tûnik, hogy a metafizika utáni gondolkodás döntõ motívuma az ész szituálása.






A két kötet befogadása az eddiginél szélesebb alapokon nyugvó Habermas-recepcióra tart igényt. Ezt acélt csak A kommunikatív cselekvés elméletének differenciált recepciójával lehet megközelíteni.


Habermasnak is vannak elképzelései arra vonatkozóan, hogy a kommunizmus alól fölszabadult országokban saját életmûvébõl mely részek tarthatnak számot (különös) érdeklõdésre, Ha erre a kérdésre keresünk választ, mindenekelõtt a lipcsei Reclam Kiadó számára összeállított és elõszóval ellátott kötetére kell vetnünk egy pillantást. A kötetet Habermas az utóbbi évtizedekben született filozófiai-politikai tanulmányaiból állította össze. Az elõszóban Habermas azt ígéri, hogy a kötet dolgozatai betekintést adnak olyan témákba és vitákba, amelyek a nyugatnémet közvéleményt foglalkoztatták. A cél mindenekelõtt egy információs szükséglet kielégítése: ezekre az információkra a keleten élõ lakosságnak azért van szüksége, hogy betekintést kapjon annak a társadalmi gépezetnek a mûködésébe és problémáiba, amely mellett elkötelezte magát. Ez nem jelenti azt, hogy a keleti lakosságra rákényszerítjük a nyugati problémavilágot, az információszükségletnek ugyanis kölcsönösnek kell lennie. A könyv kicsengése mégis arra utal, hogy az információcsere és ennek igénye hogyan torzult el. A könyv elsõ részében a modernség kérdéskörével foglalkozó tanulmányok szerepelnek: a súlypontokat tekintve olyan dolgozatokról van szó, amelyek a Válogatott tanulmányok címû kötetben is szerepelnek. A kötet második része viszont olyan tanulmányokból áll, amelyek az 1989-es forradalommal és a posztkommunista átmenettel foglalkoznak. Az 1989-es forradalmakat Habermas "helyrehozó forradalomnak" (nachholende Revolution-nak) nevezte; és központi tézise a következõ: "Amennyiben a helyrehozó forradalomnak az a szerepe, hogy lehetõvé tegye a visszatérést a demokratikus jogállamhoz és a csatlakozást a fejlett kapitalista Nyugathoz, úgy olyan modellek felé tart, amelyek az ortodox olvasatnak megfelelõen már az 1917-es forradalom nyomán idejét múlttá váltak." Habermas sohasem osztotta ezt az ortodox felfogást, "A kommunikatív cselekvés elmélete" címû végén A kritikai elmélet feladatai címû részben a szervezett kapitalizmust és a bürokratikus szocializmust a modernség alternatív útjainak tekintette. Az elõzõ rendszer középpontjában immanens és intern gazdasági problémák állnak, az utóbbi az állami adminisztráció túldimenzionálásával próbálja megvalósítani a modernség programját. A bürokratikus szocializmus berendezkedése Habermas számára azért elfogadhatatlan, mert az adminisztratív igazgatás túldimenzionálásával a szabadságjogok leépítéséhez vezet. Az 1917-es forradalom a modernség eltorzult útját eredményezte, bár ez az út a szervezett kapitalizmus alternatívájának tekinthetõ. Az 1989-es forradalmak ezt a meggyõzõdést megingatták: az események és a cselekvõk intenciói alapján a célok egyértelmûen a nyugati társadalmak berendezkedése és eredményei voltak. A bürokratikus szocializmus így nem tekinthetõ többé a szervezett kapitalizmus alternatívájának, hanem egyértelmûen a fejlõdésben visszamaradt formáció. Ezért nevezhetõk az 1989-es forradalmak "helyrehozó" forradalomnak. Ez a meghatározás azt implikálja, hogy a szóban forgó forradalomnak nincs különösebb jelentõsége és tanulsága a nyugati világ számára. Ez az aszimmetria természetesen már alapot szolgáltat az információáramlás egyirányúsításához. Ezt az egyirányúsított kommunikációs rendszert elemezte Habermas az e kötet számára készült zárótanulmányában. Habermas azt próbálja bemutatni, hogy hogyan és miért sérült meg a "második múlt" feldolgozása, pontosabban azt sugallja, hogy a bürokratikus szocializmus valóságos legyõzése csak a "második múlt" feldolgozásával lehetséges. Úgy tûnik, hogy a kötet mondanivalójának nincs sok köze a magyar szituációhoz: Magyarországon jelentek meg Habermas-mûvek és már a hatvanas évektõl beszélhetünk Habermas recepciójáról. Ezeket a különbségeket azonban Habermas - úgy tûnik - elhanyagolhatónak tartja. Ezt a következõ körülmények támasztják alá: 1, A Válogatott tanulmányok számára írott bevezetését Habermas a következõ mondattal kezdi: "Ez ideig mindössze egy könyvem jelent meg magyarul, az 1962-ben befejezett A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása." Igaz, Habermas tudatában van annak, hogy ez a milyen fontos szerepet játszott az államszocialista országok ellenzéki mozgalmában, de ahol csak egy jelent meg, ott a recepció szükségképpen korlátolt. 2. 1992 márciusában budapesti látogatása alkalmával a lipcsei Reclam Kiadónak készült kötet zárótanulmánya volt Habermas központi elõadása. Talán nem alaptalan a gyanú, hogy a háttérben a keletnémet és a magyar szituáció rokonítása áll. 3. Ezt látszanak alátámasztani továbbá a Válogatott tanulmányok bevezetésének fejcsóválást sugalló sorai: "Az elmúlt öt esztendõbõl nem szerepelnek tanulmányok a kötetben. Nem mond tehát semmit a korhatag államszocializmus átalakulásának sürgetõ problémáiról, melyekkel az egykori "keleti tömb" országainak kell ma szembenézniük." Habermas, úgy tûnik, fontosabbnak tartaná politikai-filozófiai írásainak megjelentetését, mint elméleti mûvek publikálását. Ez a meggyõzõdés a bemutatott recepciótörténet alapján vitatható. De talán másképp is érthetõk Habermas gondolatai: talán csak arra utalnak, hogy a Nyilvánosság... könyv politikafilozófiai recepciójának ellenhatásaként megkezdõdhet az akadémikus Habermas-kép kiépítése; s ez félreértené intencióit. Az "igazi" út-valószfnûleg - a magyarországi Habermas-recepció két vonulata között helyezkedik el.

Találat: 2421