online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

Az agresszió

pszichológia



Fájl küldése e-mail



egyéb tételek

 
DISZLEXIA AZ ISKOLÁBAN
Az észlelés lélektana
Egészség és önismeret
EGYÉNI KÜLÖNBSÉGEK
SZEMÉLYISÉG
A HIPERAKTÍV FELNŐTT
ÉRZELMEK
A szerepfogalom hatarai és külsö szerepkonfliktusok
Az agresszió
 
 


Az agresszió




Az agresszió kétféle felfogása

Elsö pillanatra nem is gondolná az ember, hogy milyen nehéz meghatározni az "agresszió" fogalmát. Agressziót követ el a kutya, amikor beleharap a postásba, vagy a szkinhed amikor beleköt egy színesbörübe. Itt semmi gondunk sincs, hiszen egy elítélendö cselekvés valakinek a kárára történt.

De vajon agresszió-e az, amikor a vadász lelövi a nyulat? Szívesen azt felelnénk erre, hogy nem, noha tudjuk, hogy a nyúl számára ez a legbrutálisabb agresszió, ami csak érheti. Elsö és meggondolatlan válaszunkat az okozza, hogy az agresszió létezését humáncentrikusan szoktuk meghatározni. Védhetjük aztán a vadászt azzal, hogy nincs benne rosszakarat szemben a szkinheddel, nem akar fájdalmat okozni, ez csak egy sport, méghozzá nemes stb. Általában az agressziót társadalmi normákhoz szeretjük igazítani, és a vadász 929e43j at nem sért ilyen normát.



Vagy itt van az az eset, amikor egy ragadozó állat ejti el prédáját. Agresszió ez vagy sem? Ha következetesek akarunk maradni, azt mondjuk nem az, hiszen a ragadozó vadászata egy kicsit hasonlít az emberéhez, söt szükségletet elégít ki. (Az ember csak szórakozik, s ilyenformán morálisan alacsonyabb rendü a vadállat gyilkosságához képest.)

Két birkózó küzd meg egymással, igen sportszerü körülmények között. A cél az olimpiai aranyérem. Agresszió ez? Elöszeretettel gondoljuk azt, hogy ebben semmi agresszivitás nincs. Feltehetöen a birkózók nem gyülölik egymást. Ha mindez két lovag közt zajlik a lovagi rituálék szabályainak tiszteletbetartásával, és cél az úrnö kegye, akkor se gondoljuk, hogy itt agresszióról kéne beszélnünk.

Mi a helyzet ugyanakkor két szarvasbika küzdelmével, melyek illemkódexüket legalább olyan becsülettel betartják, mint a lovagok vagy az olimpiai sportolók. Egymás oldalának veszélyes agancsukkal sohasem rohannak, a cél a másik legyözése, nem pedig megsemmisítése. Nos hát, az állatvilágban nem jellemzö a gyülölet és a bosszúvágy (?), mégis ki merné azt állítani, hogy attól még, hogy két farkas sohasem öli meg egymást, dominanciaküzdelmükböl hiányzik az agresszió?

Az etológusok számára a dominancia-küzdelmek, a táplálékszerzés agresszív viselkedésformák, csak hogy számukra az agresszió egyáltalán nem rejt olyan sok negatív konnotációt. A természettudósok számára az agresszió sokkal inkább egy sok energiát igénylö, magas feszültség szintü, cselekvésben kifejezödö biológiai jelenség, semmint valamilyen ártó szándék feltételezése. Ezzel szemben a pszichológiában és a szociálpszichológiában az agresszió definícióiban - néhány sikertelen kísérlettöl eltekintve - mindig ott szerepel a szándékosság, és csak zárójelben találhatjuk meg megjegyzésként, hogy ez a szándék olykor lehet proszociális is, azaz pozitív.

Hasonlóképp ritkaság a pszichológus pozitív agresszióra történö utalása:

"A nevelés feladata nem az, hogy a gyermek valamennyi agresszióját leállítsa, hanem az, hogy azokat antiszociális irányból proszociális irányba fordítsa..." (Ranschburg, J.)

Sokkal gyakoribb ennél az a vélekedés, hogy a felfedezéshez és más proszociális tevékenységhez szükséges agresszió és a destruktivitás két különbözö dolog, s nincs is közös gyökerük.

Az etológusok és az emberrel foglalkozó kutatók másként értelmezik az agressziót, más szituációkra vonatkoztatják öket, és maga a szó sem ugyanazt takarja az egyik esetben, mint a másikban. Miután pedig mindkét területet besoroltunk a helyére, foglalkozhatnánk tovább az emberi agresszió fajtáival. Az új tudományágaknak a fejlödése, amelyek az állatvilág és az emberek világa közti határvonalat célozták meg (humán etológia, szociobiológia). Továbbá tudományosan sem viselkedik ma az korrekten, aki az egyes területek megállapításait nem igyekszik összemérni, s megelégszik saját elefántcsonttornyával. A kérdés, hogy akkor most végül is mi az agresszió, inkább jó vagy inkább rossz, miként definiáljuk, inkább úgy, ahogy a természettudósok, vagy inkább úgy, ahogy a pszichológusok, véleményem szerint égetö.

Elsöként rögtön meg is vizsgálnánk közelebbröl, hogy mi az ami az etológiával foglalkozók számára szembetünö. Az állatvilágot szemlélö számára például a majmoknál megfigyelhetö kurkászás az agresszió csökkentésére is szolgál. Általában a kurkászás a békesség, a csoport összetartozásának jele, s funkcióját tekintve az összetartozást is erösíti. Megteheti egy majom, hogy a dominánsabb fél agresszióját azzal próbálja meg lecsendesíteni, hogy felkínálja fejét e tevékenységre. Megteheti a domináns hím is, hogy miután kidühöngte magát, a megfélemlítettet mintegy megnyugtatva, kurkászni kezdi.

Az is megfigyelhetö, hogy emberek abban az esetben, amikor alávetett helyzetbe kerülnek, sokkal több tisztálkodó mozdulatot végeznek, mint egyébként. Ráadásul ezek a mozdulatok elnagyoltak. Állatok is ilyen helyzetben többet vakaróznak, s felületesen, mintegy idegességüket leplezve. Emberek is ilyenkor dörzsölik az orrukat, a fülüket, szedegetik ruhájukról a szöszöket, húzogatják a bajuszukat, vagy a hajukat igazgatják. (Morris,D.1989.)

Feltehetöen nem véletlen, hogy humánetológusoknak támadt az a gondolata, hogy ha azt akarjuk, hogy az agresszort lecsendesítsük, végezzünk akár tudatosan is sokkal több ilyen jellegü mozdulatot.

Mind a szociálpszichológia, mind a humán etológia szerint az emberi agresszivitás, a saját faj meggyilkolásának képessége ritkaság számba megy az élövilágban. (Néhány összezárt hal vagy madár képes csak ilyen fajtagyilkosságra.) Mindkét tudományterület úgy véli, hogy az ember két kezének dárdával, nyíllal, rakétával való meghosszabbításával potenciális gyilkossá vált. A biológiai paradigma ezt azzal indokolja, hogy az emberben ezen eszközök használatával szemben nem alakulhatott ki gátlás, ahogy egyébként azoknál az állatoknál sem alakult ki ilyesmi, amelyek nem rendelkeznek veszélyes fegyverrel. (A házi szárnyasok közül a pulyka az egyetlen, amelynek van behódoló pozíciója, melyet fajtársa kénytelen akceptálni.)

A különbség ott van, hogy a humánetológia a "gátlástalanság" tételböl nem következtet arra, hogy az emberekben semmilyen biológiai gátlás ne maradt volna, míg a szociálpszichológia megteszi ezt a következtetést, és az eröszak gátlását kizárólag kultúrához, pontosabban szocializációhoz köti.

A másik észrevétel amiben a két megközelítés ellentétes lehet, hogy a szociobiológusok és humánetológusok egy része nem tartja agresszív lénynek az embert, épp azért, mert az állatvilághoz képest rendkívül jólnevelt, szocializált, míg a szociálpszichológusok az emberi faj rendkívül agresszív voltáról általában meg vannak gyözödve. Gondoljunk csak arra, hogy hány pofont láttunk elcsattanni - élöben, nem a televízióban !- mondják az etológusok, akik szerint az állatvilágban sokkal több a fajtán belüli agresszivitás, és különösen figyelemreméltó az emberi társadalom nyugalma sürüségéhez képest.

Az etológusok ugyanakkor az emberek világában észreveszik az agresszió pozitívumait is, és általában amikor emberi agresszivitásról beszélnek, a szocializált, mindennapi élet céltudatos viselkedésmódjára gondolnak, nem pedig a börtön-szituációra vagy háborús helyzetre. Az etológus számára a mi világunk is tele van agresszív szimbólumokkal, viselkedés-modellekkel. Mindez a hétköznapiság része, melyekre nem is figyelünk, s melyeket nem is tartjuk elítélendönek. Ilyen lehet például egy autó megtervezett formája vagy egy képviselöválasztási procedúra minden eleme, egy vitamüsor a televízióban vagy a parlamenti felszólalások többsége.

A humánetológiai paradigmának is vannak olyan próbálkozásai, szélsöséges elméletalkotói, akiknek eröltetettsége talán már elsö pillantásra is látszik. Nem tehetö ugyanis egyenlöségjel a honvédelem és az állatoknál megfigyelhetö területvédö agresszió közé. Általában az állatoknál megfigyelhetö ösztönszerü, bizonyos ingerekre reflexszerüen agresszióval vagy meneküléssel válaszoló reakciók az embereknél nem értelmezhetöek. Egyes viselkedések eredete viszont annál inkább. Így például az, hogy egy miniszterelnök jelenlétében miért nem nevetünk, s viszont miért mosolygunk. Nos, erre igazán jól csak az etológia tud felelni, hiszen az állatoknál megfigyelhetö mosoly leggyakrabban az alávetett fél békülékenységének a jele, söt, a félelem reakciója.



Nem csak abban kéne tehát megoldást találnunk, hogy eldöntsük az agresszió jó-e vagy rossz, de már abban is, hogy megválaszoljuk vajon sok vagy kevés a negatív agresszió emberi világunkban. Nos, ezt a kérdést eldönteni nem szándékozunk, de úgy tünik érdemes a természettudományos agresszió felfogást beemelni a szociálpszichológiába, amely a feladattal szembeni átlagosnál nagyobb energiát tekinti agresszívnek. Így megszabadulnunk a "szándékos rosszakarat" definíciós aspektustól. Ebben az esetben nem kerül zárójelbe az alkotó agresszivitása, a müvész, a tudós vagy az utazó elszántsága, a sportoló célratörése, a haza védelme vagy a szerelmes szív ostromlása.

Agresszió az olyan viselkedés, amelynek célja kár vagy normasértés elöidézése. Ez az agresszió-felfogás mivel csak a negatívumot emeli ki, nem veszi figyelembe, hogy az agresszió növekedése motiváció növekedéssel is jár, amely energia összpontosítására ad lehetöséget.  

Például amikor sikertelenség ér bennünket, elsö reakciónk lehet a düh, és a bizonyítási vágy, mely szerint "azért is megmutatjuk". Ilyenkor az agresszió növekedése a motivációt növeli. Ennek fordítottja, amikor például meggyözödünk egy elv igazságáról (a munkásosztály hatalomrajuttatása eredményezhet csak igazságos társadalmat), majd az elv nevében agressziót is hajlamosak vagyunk elkövetni (proletárforradalom).

Lehet egy másik reláció is az agresszió és a motiváció között. Ebben az esetben nem a motiváció és az agresszió közti egyenes arányosság a lényeges. A motiváció és az agresszió összege az, ami ha egy kívánt szintet elér létrehozza a cselekvést. 

Erre is mondanánk példát. Az oroszlán köztudomásúan lusta állat, és ha nem muszáj, nem vadászik. Amikor azonban kellöképp éhes, a motivációja megnö a vadászatra, miközben agressziós szintje még nem emelkedett. Vagy egy másik példa: tinédzsereknél gyakori, hogy a fiúk és a lányok úgy hívják fel magukra a figyelmet, hogy cukkolják egymást. A másik fél agresszivitásának kiváltásával érhetö el, hogy odafigyeljenek ránk, jóllehet a másik fél motivációja a szerelemre eredetileg csekély volt.

A szerelemre való cukkoló figyelemfelkeltés ugyanis csak akkor éri el célját, ha az agresszió a motivációt is fokozza. (Ha a másik félben egy csöppnyi motiváció sincs, akkor kár az eröfeszítésért.) Az oroszlán éhségérzete elegendö motivációt ad, hogy elinduljon vadászni, de már az elsö lépésnél fokozódik az állat agressziója is. (Az éhes állat általában agresszívebb is.)

Nem állítjuk ugyanakkor, hogy minden cselekvésben van agresszív komponens. Például nagyon szeretnénk valakivel kommunikálni, aki azonban más nemzetiségü. Pár szót, mondatot rendkívül könnyen megtanulunk, hiszen nagyon erös bennünk a motiváció. Az azonban már elképzelhetö, hogy az idegen nyelv jó elsajátítása, már igényel egy kis agressziót is.

Az agresszió tehát rendelkezik pozitív és negatív komponensekkel, attól függöen, hogy a cselekvés végül is hogyan realizálódik. Pontosabban az is lehet, hogy nem nyilvánul meg cselekvésben, mert az agresszióját az ember önmaga ellen fordítja, és emészteni kezdi magát. Ez utóbbi is a negatív kategóriába sorolható.

A pedagógus agressziója a gyerekkel szemben, vagy a szülö dühe épp öszintesége miatt lehet hasznos, hiszen ezáltal sajátíthatja el a gyerek, hogy mi a jó és mi a rossz. Feltehetöen egy gép, amely mentes volna a dühtöl nem is volna alkalmas arra, hogy érzö lényként neveljen fel egy gyereket. Söt, hadd jegyezzük meg még azt is, hogy a negatív agresszió sem egyértelmüen káros, ha már azt nem egyéni, hanem társadalmi szinten vizsgáljuk.

A társadalomtudós - ahogy azt Durkheim is tette - felfedezhet a negatív agresszióban is pozitív társadalmi funkciókat. A bünözövel szembeni fellépés például megerösíti a közösség normáit, a társadalom szolidaritását, ehhez pedig szükség van a deviánsokra. Durkheim volt az elsö szociológus, aki a bünözés és a törvénytisztelö magatartás közti összefüggésre rámutatott. (Durkheim,E. 1986.)

A késöbbiekben több funkcionalista érv is született. A munka éthoszának igazolására a bünözés ellenpontozásával van módunk. A deviánsok a társadalmi bünbak szerepét is betölthetik. Az agresszió olyan strukturális érdekek szolgálatában is áll, amelyek intézmények és hivatalok funkcionálását teszi lehetövé. Az államigazgatási szervektöl kezdve a börtönökön keresztül egészen a kutatói tevékenységekig maga a deviancia különbözö tevékenységeket tesz szükségessé, amelyre intézmények épülhetnek. Külön érdemes megemlíteni a szórakoztatóipart, a televíziós riportok sorát, amelynek magának is érdeke a deviancia fennmaradása. Végezetül, de nem utolsó sorban érdemes megemlíteni a politikát is, amely baloldali részröl általában a bünözök morális jobbítására törekszik, jobboldali részröl pedig a bünösökkel szemben az áldozatok jogát hangsúlyozza.(H.J.Gans, 1992)

Mégsem gondoljuk, hogy az eröszak negatív formáját ne volna fontos csökkenteni. Csökkenteni pedig épp azért, mert az ember szocializációs lény, nem lehetetlen.


Az agresszió kiváltásának és eredetének elméletei

Freud híresebb, késöbbi (1927), de többet is kritizált elmélete szerint, az agresszió a minden egyes emberen belül lakozó két ösztön összecsapásának kivetüléséböl származik. A halálösztön - Tanatosz-elv -, mely az egyén ellen irányul, és voltaképp hallvágy, a konstruktívabb Erosszal összeütközve kifelé fordul, és eröszakban fejezödik ki. A bennünk lakozó bizonyos mennyiségü agresszív feszültséggel Freud szerint együtt kell élnünk, mert a civilizált társadalom erre kényszerít minket. Ha azonban az elfojtás túlságosan erös, az a pszichés egyensúly felborulásához vezet. Ebböl egyetlen kivezetö út adódik, és ez a harag kimutatása vagy az agresszió kiélése.

Az agresszió kiélését a felszabadulás érzete kíséri. Ezt a folyamatot nevezzük katarzis-elvnek. A késöbbiekben látni fogjuk, hogy az agresszió csökkentéséröl szóló modernebb elméletek komoly veszélyt látnak a katarzis-elvben, és igen károsnak tartják azokat a nevelöi módszereket, amelyek az agresszió kiélésével próbálják csökkenteni az eröszakot. Ugyanakkor maga a katarzis-elv valamelyest meg is örizte igazságtartamát. Az agresszió kiélése valóban okozhat megkönnyebbülést.

Az agresszió kiváltásának másik elmélete szerint a frusztráció az, ami agressziót okoz. Ennek is van némi freudi elözménye, ugyanis Freud elsö agresszió-elméletében az agresszió egy olyan ösztön, amelyet mindig egy külsö frusztráció idéz elö. Freudnak ez az elsö elmélete vált idötállóbbá, azzal a különbséggel, hogy az agresszió ösztöneredetét sem igen hangsúlyozták már a késöbbiekben.



1941-ben Dembo és Lewin óvodás gyerekekkel igazolta, hogy a frusztrálás valóban agressziót vált ki. Egy alkalommal vonzó és új játékokat találtak az óvodások régi játékaik között, majd alighogy hozzáfogtak volna a velük való megismerkedéshez, az óvónö átvitette velük a szoba másik részébe a régi játékokat, és az újakat egy ráccsal elzárta. A gyerekek elöször kérlelték, majd követelték az új játékokat, s amikor már látszott, hogy minden szép szó hiábavaló, a rácsot rugdosni kezdték, söt egyesek az óvónönek is nekitámadtak.

Késöbb, más kísérletekböl az is kiderült, hogy nagyobb frusztráció érhetö el, ha a gyerekeket odaengedik a játékokhoz, mintha azt sem hagyják, hogy megfogják azokat. Amikor egy hosszú sor végén állunk, kevésbé leszünk mérgesek, ha valaki elénk furakodik, míg valószínüleg nem hagyjuk szó nélkül, ha már csak páran vannak elöttünk.

Vagyis minél közelebb van a cél, minél kevésbé elképzelhetetlen, hogy vágyainkat kiéljük, annál nagyobb a frusztráció, ha mégis ezt megakadályozzák. S minél nagyobb a frusztráció, annál nagyobb az agresszió.

Fölmerül egy másik érdekes kérdés is, amellyel a szociálpszichológusok ezeknél a kísérleteknél még keveset foglalkoztak. Akkor ugyanis a helyzet hatalmának bemutatásával voltak elfoglalva, vagyis azzal, hogy a frusztráló helyzet mindenkiböl agresszivitást vált ki. Azonban, és ez talán lényeges, az agresszivitás mértéke, a frusztrációtürés mértéke igen különbözö már az óvodás korban is.

Harmadik kiváltó okként lehet említeni az utánzást. A '6O-as években több Bandura kísérlet is alátámasztja az utánzás jelentöségét. A legismertebb egy gyerek nagyságú müanyag bábú, Bobo-baba felnöttek általi ütlegelése, melyet a gyerekek végignézhettek, majd ezután a babával ök is hasonlóképp viselkedtek. (Bandura-Walters, 1963.)

Bandura késöbb azt is bebizonyította, hogy amennyiben a gyerekek azonosulnak, kedvelik a felnöttet, sokkal inkább hajlamosak utánozni. Egy keresési feladatban a már megkedvelt felnött dudorászva indult a dobozok felé. A gyerekek is hasonlóképp dudorásztak, és hasonló mozdulatokat végeztek. Arra azonban ügyeltek, hogy mindig más sorrendben kezdjék el felnyitogatni a dobozokat, mint a felnött tette, hogy még véletlenül se tünjék utánzásnak.

Az ember azonban nem csupán a számára pozitív személyeket utánozza le. Különösen fogékonyak vagyunk az eröszak formáinak megjegyzésére függetlenül attól, hogy a "föhös" szimpatikus-e nekünk, vagy hogy a föhös a végén megbünhödik-e.

Amennyiben a mintát elítéljük, úgy nem gyakoroljuk cselekvését, de nagyon is jól fel tudjuk idézni, ha erre kérnek minket. Egy pozitív hös eröszakos mozdulatát is leutánozhatja a csirkefogó, csak épp például a gáncsoló mozdulatot nem a rablókkal szemben, hanem egy idös nénivel szemben gyakorolhatja. A helyzet fordítottja is elöfordulhat, a negatív minta agresszív cselekedetét felhasználhatjuk egy jó cél érdekében. (Aronson,E.1992.)

Az agresszió kiváltódhat kommunikációs zavarból. Három kutya sokkal könnyebben ugrik össze, és sokkal nehezebb szétválasztani öket, mint kettöt. A pulyka és a páva küzdelme is könnyen ér tragikus véget. A pulyka behódolási pozícióját ugyanis a páva nem dekódolja. A pulyka pedig ahelyett, hogy elmenekülne, minél többet csipkedik, annál inkább a földhöz lapul.

Katonai szakértök is sokat aggódtak amiatt, hogy Amerika és Szovjetunió között az atomháborút valamilyen kommunikációs zavar fogja kiváltani. Ezért is hozták létre a forró drótot.

A különbözö nemzetek térhasználási szokásai is eltérnek egymástól. Amit az egyik nép fia sérelemként él meg, az a másik számára egyáltalán nem udvariatlan. Több ilyen kommunikációs problémát is elemez Edward T. Hall. melyek mind az agresszió forrásaivá válhatnak, amennyiben a félreértéseket a feleknek idöben nem sikerül tisztázniuk. (Hall,E.T.1987.)

A hallgatás például lehet sértés is, jelezheti azt is, hogy gondolatainkba szeretnénk mélyedni, de azt is, hogy valami bajunk van. Amennyiben ezzel a magunkba fordulást szeretnénk jelezni igen dühösek leszünk arra, aki ezt nem érti és állandóan problémáink felöl érdeklödik, netán úgy veszi, hogy azért hallgatunk, mert megvetjük öt.


Az agresszivitást fokozó tényezök


Az agresszivitás fokozó tényezök közül mindaz elmondható - a freudi Tanatosz-elven kívül -, amit az elözöekben elmondtunk. Fokozza az utánozható minták száma, fokozza, ha az utánozható minta pozitívan van feltüntetve, avagy bennünk az agresszíven viselkedö személy iránt elözetesen már egy pozitív attitüd alakult ki. Fokozhatja a környezet, a szemet-szemért kulturális értékrend. Fokozza a kulturális vagy a történelmi kényszer. Egy ország háborús konfliktusa épp úgy, mint a maffia családba születés. Végezetül fokozhatja bizonyos társadalmi strukturális funkciókból adódó kényszer is, ezek közül már említettük a bünbakképzést, és a tömegkommunikációt.

A szimpatikus agresszor mintáját látva három lehetséges válaszunk lehet. Vagy az agresszió elutasításával meggyülöljük példaképünket, barátunkat, visszavonjuk szimpátiánkat, vagy vonzónak ítéljük meg viselkedését is. Ez az egyensúlyelméletek logikáját követö reakciólehetöség. Van azonban egy olyan lehetöségünk is, amikor azt mondjuk, - például ha a gyerek viselkedik nemkívánatosan általában a szülö is ezt teszi -, hogy a viselkedést elítéljük, de a személyt nem.

Mivel az agresszió nézése önmagában is fokozza az agressziót attól függetlenül, hogy a mintaadó szimpatikus-e vagy sem - lsd. a Bobo-baba verését -, ezért komoly támadás szokta érni a televíziót a szociálpszichológusok részéröl. Több bizonyíték is utal arra, hogy bizonyos filmeket, könyveket bünözök egy az egyben leutánoztak. Arra is elvégeztek kísérleteket, hogy az eröszakos filmeket nézö fiúk a kontrollcsoporthoz képest eröszakosabban viselkedtek egymással a filmek megnézése után.(Aronson1992.21O.l.) Különösen magas a korreláció a nyolc éves gyerekeknél (Eron-Huesmann,198O.) Azt is tudjuk, hogy a televíziót sokat nézö emberek szignifikánsan több eröszakot, több büntényt képzelnek el, mint amennyi a valóságban valójában megtörténik. Mindez a tömegkommunikáció fokozottabb ellenörzésére buzdíthat.

A figyelemfelkeltésre koncentráló adók, az agressziónak legkülönbözöbb válfajaival bombázzák a nézöket, miközben a legnézettebb sorozatok - mint például a Dallas - nem is az akciófilmek kategóriájából kerülnek ki. Elképzelhetö, hogy a producerek tévednek, mert az agresszió ábrázolása nélkül is lehet magas nézettséget elérni. A televízióadók és a szociálpszichológusok vitájában a sajtószabadság és a müvészi szabadság felemlegetése általában patthelyzetet eredményez. Valójában az sem biztos, hogy a kemény intézkedések meghoznák a kívánt hatást. Reménykedni lehet viszont abban, hogy az agresszió évtizedei után, melyek a '7O-es évekkel indultak a hippimozgalmak lecsengésével, újabb békésebb évek következnek. Az agresszióküszöb emelkedése ugyanis egy idö után kimeríti a figyelemfelkeltés lehetöségeit, és csak egy olyan abszurd humorban képes továbbfunkcionálni, mint amilyennel a Monthy Python produkciókban találkozhatunk.



Az agressziót fokozhatja még egy olyan tárgy, szituáció vagy a cselekvésben résztvevök számára valamilyen egyértelmü utalás, amelyböl az agresszióra lehet asszociálni. Aronson ezt úgy fogalmazza meg, hogy a puska ravasza is meghúzhatja az ember ujját. Erre vonatkozóan is végeztek kísérletet, ahol is a teniszütö kevésbé váltott ki agressziót, mint a puska jelenléte.(Aronson, 221.l.)

Az is fokozza az agressziót, ha olyan csoportot választunk példaképünknek, amelyikben sok az agresszív megnyilvánulás. A vonatkoztatási csoport kiválasztása nagymértékben függ a szocializálódástól. Nem feltétlenül követi a fiatal a hagyományos felnött mintákat, s kortárscsoportjában is csak akkor választ toleránsabbat, ha benne az ilyen értékek már interiorizálódtak.

Külön vizsgálatokat végeztek arra vonatkozóan is, hogy például maga a tömeg, a zaj, vagy a meleg mennyire agresszió fokozó. Általában azt találták a kutatók, hogy ezek a külsö tényezök önmagukban csak akkor növelik az agressziót, ha már elözetesen is az agresszivitás a szándékunk.( Mummendey, A.1995.)

Érdemes felidézni Milgram híres kísérletét, melyben a szociálpszichológusok agresszív viselkedésre tudták rávenni a kisérleti személyeket, s amellyel azt igazolták, hogy agresszív hajlandóságaink összefüggésben állhatnak konformitásunkkal is. A beépített kísérletvezetök álsorsolás után a kísérleti személyt egy olyan szobába vezették, ahonnan vélt áramütéseket adhatott a másik szobába került embernek. Az alanyoknak azt mondták, hogy a “tanulók” büntetés hatására történö eredményességét fogják vizsgálni. Minden egyes kérdésre fejhallgatón jött a válasz, amely ha helytelen volt, a kísérleti személynek a következö gombot kellett megnyomnia, amely egyre magasabb áramütést mért a képzelt áldozatra. Akkor is ezt kellett tennie, ha egyáltalán nem jött válasz. Amikor a magnóról megszólalt a könyörgés, melyböl a kísérleti személy valóban azt hihette, hogy nagy fájdalmakat okoz, s hogy a másik fél ki akar szállni, a kísérleti személy a kísérlet vezetöjéhez fordult, aki ilyenkor azt válaszolta neki: "Ön elvállalta, hogy segít nekünk felmérni, hogy mivel lehet javítani a tanulás eredményességét, most már nem hagyhatja abba." Ekkor rendszerint azt kérdezték, hogy ki fogja vállalni a felelösséget, ha a másik véletlenül meghal. A kísérletvezetö azt felelte, hogy ö vállal minden felelösséget. A kísérleti személyek kétharmada végig csinálta a kísérletet, azaz azt hihette, hogy valóban megölt egy villamosszékben valakit.

Mindebböl Milgram az agresszió fokozására két következtetést vont le. Az egyik, hogy az agressziót fokozza, ha nem látjuk az áldozatot, a másik, hogy fokozza, ha annak megtételére parancsot kapunk, s lehetöleg olyan személytöl, akiröl elhihetjük, hogy a felelösséget átvállalhatja tölünk. Ilyen lehet egy fehér köpenyes magas presztízsü egyetemen dolgozó kutató, vagy egy nemzetet reprezentáló katonatiszt.

Valami hasonló szociálpszichológiai reakció figyelhetö meg a második világháború fasiszta Németországában is. A tisztek azt mondták, ök mindenért vállalják a felelösséget, így a katonák nyugodt lelkiismerettel harcoltak. A nünbergi perben is igen gyakori védekezö érv volt, a "parancsra tettem".

Természetesen a katonai szituáció az eröszak fokozásának legszélsöségesebb esete. A szociálpszichológiai kísérletekböl azonban az derül ki, hogy az eröszak fokozásához a szankcióval való fenyegetözés nem is igen szükséges. Nyilvánvaló, hogy egy katonát hadbíróság elé lehet állítani, ha nem teljesítjük a parancsot.

Annak ellenére azonban, hogy a szankciókkal való fenyegetést is beleértve jóformán minden szociálpszichológiai feltétel adott egy háborúban az agresszió elkövetésére, tudunk olyan példákat, amikor valaki "véletlenül" nem a falura dobta le a bombát, hanem a mezöre. Megjegyezzük azonban, etikailag nem kielégítö megoldás az sem, ha szándékosan mellélövünk, a lövészárokban mellettünk lévö bajtársunk ugyanis azt hiheti, hogy a parancsot maradéktalanul teljesítettük.

Egy másik igen híres kísérlet az agresszió elöidézésében szintén a helyzet hatalmát hangsúlyozza. Philip Zimbardo egészséges föiskolásokkal végezte a kísérletet. Véletlenszerüen egyik részükböl örök, másik részükböl elitéltek lettek. Az öröknek megmondták, hogy nem eröszakoskodhatnak, s a gumibottal való érintés szimbolizálja azt, hogy megütnek egy rabot. Az elitéleteknek nem mondtak semmit, csak azt, hogy egy kísérletben vesznek részt.

Egy hét után abba kellett hagyni a kísérletet, mert az örök miután levertek egy lázadást, egyre többet eröszakoskodtak, egyre durvábbak voltak, beleértve még azt is, hogy az elitélteket egymással szexuális játékokra kényszerítették. Már a második naptól fogva volt akit el kellett engedni, mert idegösszeroppanást kapott. Ez is egyfajta menekülés a szituáció elöl. Utóbb az elitéltek azt is mondták, hogy az örök kiválasztása úgy történt, hogy az erösebbekböl lettek a felügyelök, pedig ilyesmiröl szó sem volt. Az elitéltek magasabbaknak, és erösebbeknek látták az egyébként ugyanolyan magas és erös öröket.

A kísérletben azt próbálták meg megérteni a szociálpszichológusok, hogy nem az egyénben, hanem magában a helyzetben kell keresnünk az eröszak kiváltásának forrását, hiszen a kísérleti személyek egyébként minden szempontból átlagos, söt átlag fölötti müveltséggel rendelkezö fiatalemberek voltak.


 Irodalom:


Aronson, E. A társas lény. KJK. 1992.

Bereczkei,T. A génektöl a kultúráig. Cserépfalvi Kiadó, 1992.

Durkheim, E. A társadalmi munkamegosztásról. MTA Szociológiai Kutató Intézet, Budapest 1986.

Hall, E.T. Rejtett dimenziók. Gondolat 1987.

Mummendey,A. Agresszív viselkedés. In: Hewstone-Strobe-Codol-Stephenson szerk. Szociálpszichológia KJK. 1995. 289-313. o.


Találat: 2631