Carl Orff (1895-1982)

Carl Orff (1895-1982)

A 20. századi német zene egyik legeredetibb egyénisége. Zenei tanulmányait a müncheni zeneakadémián folytatta. Több városban dolgozott, mint korrepetitor és karmester. Művei "zenés színpadán" az ókori színjátszás módján egyesít éneket, táncot, játékot és zenét. A cselekményt a kórus és a szólisták mondják el, a táncosok eltáncolják, a zenekar pedig pusztán aláfestő kísé 414j96e retet ad. Zenéjének uralkodó eleme a ritmus, rengeteg ütőhangszer, lüktető ostinato-ritmika. Dallamainak anyagát gyakran meríti a népi, vagy a középkori gregorián melódiakincsből. Témáit a mitológia, a mesék, középkori mondák világából veszi.

Sajátos dramaturgiája és zenei nyelvének barbár nyersessége ma is állandó vitára ad okot. Igaz, nem vállalja magáénak századunk mélyebb emberi érzéseit, nem hirdet küzdelmeket, elbukást vagy győzelmet. De annál inkább hirdeti az örömöt, a vidámságot, és tele van életerővel. Stílusa pedig utánozhatatlanul eredeti.

Művei

Mindkettő  középkori profán (világi) történetek feldolgozása alapján készült.

2.) Az expresszionizmus, a dodekafónia (12 fokúság)

A századforduló táján az egyik legjellegzetesebb művészi törekvés az expresszionizmus. Mint ellenpólusa, az impresszionizmus, ez is a romantikából nőtt ki, lényegében annak szélsőséges, szubjektivizmusig vitt változata. Éppúgy, mint a képzőművészetben és irodalomban, a zenében is legfőbb jellemzője a társadalmi közösségből kirekedt, magányos ember pesszimizmusa, nyugtalansága, halálfélelme, s mindezeknek a szorongó érzéseknek a művészi megragadása zenében való kifejezése.

Hogyan mutatkozott ez meg a zenei szerkesztésben?

A korábban tercépítkezésű akkordokat most kvartépítkezésű akkordok, vagy nagyszeptim hangzatok váltják fel. Megváltozik a konszonancia - disszonancia viszonya, a disszonancia megállhat önmagában is, konszonáns feloldás nélkül. A kromatikát vagy annak ellentétét, a tághangközű melodikát használták gyakran, a tonalitás kereteit kitágították, s ez elvezetett a teljes hangnemnélküliségig.

A tonalitás lehet bitonális = két-hangneműség, politonális = többhangneműség, századunk zenéjére azonban leginkább az atonális = hangnemnélküli zene jellemző.

Az atonaltiás legtisztább megvalósulása a dodekafónia (tizenkéthangúság), amelyet Arnold Schönberg osztrák zeneszerző dolgozott ki, mint alkotói módszerét, s egyben meghatározta e zenei szerkesztés legfőbb feltételeit is, melyek a következők:

Mind a 12 hang egyszer szólalhat meg, azaz hangismétlés addig nem történhet, amíg mind a 12 hangot nem hallottuk.

Azonos hangközök nem követhetik egymást.

Egymást követő hangok nem alkothatnak hármas vagy négyeshangzatokat.

Az e feltételek figyelembevételével szerkesztett alapsort elnevezte németül Reihe-nek, s egy zenemű szerkezetét ennek az alapsornak a különböző variációs lehetőségei, különböző kombinációinak egymásutánja adja.

Az alapsor kombinációs lehetőségei:

Tükörfordítás (azonos hangról indulva a hangközök az eredetivel ellenkező irányban mozognak.

Rákfordítás (az alapsor hátulról visszafelé olvasva)

Tükör-Rák vagy Rák-Tükör fordítás (a rákfordítás tükörfordítása, vagy a tükörfordítás rákfordítása).

Ebből látható, hogy a dodekafon technika igen bonyolult szerkezetű zenét eredményez. A dodekafónia a század egyik legfontosabb irányzata lett, amelyet "második bécsi iskolá"-nak is neveznek. Képviselői voltak: Arnold Schönberg és tanítványai, Alban Berg és Anton Webern. A tizenkétfokúságot gyakran látták el "atonális" jelzővel, pedig tulajdonképpen nem az. Atonális az a zene, ahol a hangok kaotikus összevisszaságban fordulnak elő, tehát, ha kívül állnak minden szervezettségen és rendszerességen. A dodekafónia ebben az értelemben távol áll az atonalitástól. Schönberg hangsúlyozta, hogy zenéjükben csupán a tonalitás új és szabadabb formáját valósítják meg.

A dodekafóniát, fejlődésének útját kezdettől fogva 2 egymással szemben álló ellentétes nézet kísérte:

a)      hívői magasztalták benne a konstruktív megalapozását, a minden mástól, feleslegestől megszűrt, csak önmagát kifejező "tiszta zené"-t.

b)      a másik tábor elmarasztalja, mert nincs meg benne a dallam, harmónia, ritmus összetartozása, harmóniája. A formai szigora olyan elvont, hogy a hallgatóság képtelen átvenni, megérteni, számára csak kaotikus szervezetlenséget jelent.