online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

APA ÉS FIÚ

mesék

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
PÉTER LEVELE
AZ ALBÍRÓÉK
A KÖLTŐ MEGTÉRÉSE
APA ÉS FIÚ
 
 
APA ÉS FIÚ
Valamelyik téli délelőttön az anatómiai intézet igazgatójának első
asszisztense egy embert jelentett be, aki sürgősen akart beszélni a
méltóságos úrral.
Az igazgató kiüzent, hogy csak pár percig fogadhatja, mert előadást
kell tartania. Tényleg, a tanterem zsongott már az orvosnövendékektől.
A látogató magas, jól öltözöt 535b11f t, sápadt ember, belépett, mélyen
meghajtotta magát, és az izgatottságtól csaknem hadarva, beszédbe
fogott. Simára borotvált arcáról azt hihette volna az ember, hogy
nem is magyar, pedig tiszta kiejtéssel beszélt. Erősen rövidlátó
szemei előtt fekete keretű csíptetőt viselt.
- Bocsánatot kérek, méltóságos uram, hogy háborgatom, de a dolog
annyira sürgős, legalábbis nekem. A nevem Gyetvás Pál, mérnök
vagyok, és tegnap érkeztem Amerikából. Mikor leszálltam a vonatról,
az édesanyám azzal fogadott, hogy az apám már nem él. A halálát
jelentő levelet azon a napon kellett volna megkapnom, amikor
hajóra szálltam, hogy hazajöjjek... Szóval megtudtam, hogy az apám
kétségtelenül meghalt, mégpedig a klinikán. Az anyám, aki nagy
nyomorban élt, mikor hazajöttem, nem tudta eltemettetni. Szóval
otthagyta az apám hulláját, mert azzal bíztatták, hogy a klinika
eltemeti. Most én utánanéztem a dolognak, és tegnap megtudtam, hogy
ide, az anatómiai intézetbe szállították a hulláját, hogy rajta
az orvosnövendékek tanuljanak. Azt is megtudtam, hogy csak akkor
temetik el a hullákat, ha már egészen apróra fölaprították, s akkor
ezeket a cafatokat összekeverve koporsóba teszik. Azt szeretném
már tudni, hogy ilyen sors érte-e az apámat, vagy amint a szolga
bíztatott: talán a csontjait kifőzték, és csontvázzá állították
össze... Ezt szeretném tudni, és kérem a méltóságos igazgató
urat, hogyha így áll a dolog, akkor méltóztassék nekem kiadni a
csontvázat vagy a koponyát, de az egész csontvázat inkább, hogy
eltemethessem... Szóval, esedezem, igazgató úr, méltóztassék
megnézetni, megvan-e az apám csontváza talán, a szolga azt mondta,
hogy e célra a szép, erős csontú hullákat szokták kiválogatni,
az én apámnak pedig hatalmas csontjai voltak, s olyan magas volt,
mint én... És az intézet költségeit megtérítem...
Az igazgató e hosszú és izgatott beszéd alatt nyugodtan simogatta a
szakállát, majd csöndesen és igen lassan beszélve megszólalt:
- Hát kérem, én megnézhetem, hogy hívták, kérem, az apját?
- Gyetvás Pálnak, mint engem.
- Az intézet ugyan nem ad ki hullákat... de ha a csontváz megvan:
talán még a főzőpincében, vagy esetleg már össze is állítva, nem
vonakodom, és az úrnak ki fogom adatni.
Az igazgató csöngetett. Egy fehér kabátos asszisztens jelent meg.
- Kérem szépen, doktor úr - szólott az igazgató - nézesse meg, a
múlt hónapban vagy az azelőttiben dolgoztak-e föl Gyetvás Pál nevű
hullát, s ha igen, készítettünk-e belőle előadási csontvázat.
Az asszisztens elsietett, a tudós pedig hellyel kínálta meg különös
vendégét.
Öt percnyi néma várakozás után, mely idő alatt a vendég idegesen
rázogatta a térdeit, a tanár pedig zsebredugott kezekkel az esős
utcára bámult ki - berontott az asszisztens.
- A hulla, kérem, megvan a jegyzékben, a belgyógyászatiról kaptuk.
Nálunk lett boncolva a "Cé"-ben. Harmadéveseknek adtam, mert
szép volt a skeletje; a múlt héten maceráltattam Mátyással, és
tegnapelőtt állították össze. Igen jól sikerült; boncterembe
tétettük be - amint méltóztatott mondani - mert az elsőévesek
a múlt hónapban eltörték az egyik bonctermi csontvázat.
A jövevény valami hirtelen görcsös taglejtést tett. A professzor
pedig az előbbihez tökéletesen hasonló lassúsággal ismét megszólalt:
- Kérem akkor a doktor urat, hogy adassa ki ennek az úrnak a
kérdéses csontvázat. Majd lesz szíves, kérem, a költségeket
a kezeimhez lefizetni, mennyi is, doktor úr? - ugyebár, egy
hullamacerálás és összeállítás harmincöt korona.
Az ember gyorsan kivette az erszényét, és gyorsan fizetett. Miközben
már kevésbé izgatottan, sőt bizonyos vidám megkönnyebbüléssel így
szólt:
- Tessék, méltóságos úr, köszönöm a szívességét, bocsánatot kérek,
hogy alkalmatlankodtam. Ajánlom magam.
A mérnököt a boncterembe vezették, ahol az egyik sarokban ott állt
a "kérdéses" csontváz. Hatalmas, erős csontú, gyönyörű koponyájú,
porcelánfehérre főzött skeletum.
Az idegen egy ideig csodálkozva nézett rá. Valószínű, hogy csontvázat
még nem is látott. Körülnézte elölről-hátulról, megforgatta az
állványán, végigsiklottak ujjai a bordáin, megtapogatta a rugókat,
amelyek az állkapcsot kötötték a fejhez, azután gyámoltalanul nézett
a szolgára és az asszisztensére.
Az asszisztens dícsérni kezdte a koponyát, mire az idegen hirtelen
kíváncsi lett az anatómiai tanulságokra. De a fehérkabátos ember
hamarosan elbúcsúzott, mert az előadáson volt dolga.
Az öreg szolga úgy érezte, hogy vígasztalni kell. A tudományát szedte
elő.
- Ilyen gyönyörű skelettel, kérem, már régen nem találkozott; mondta
is Gyuri, aki a II. számú anatómiába van; ezt a hullát, Mátyás bácsi,
szeretném elvinni maguktól.
Az idegen lehorgasztotta a fejét, és lóbálni kezdte a csontváz lábát.
Az csörögve lengett ide-oda. Majd a szemüregekbe nézett sokáig, kezdte
rágni az ajkát.
Az öreg cinikus Mátyás, aki harminc esztendeje dobálta ide-oda a
hullákat, mást se tett, jól látta, hogy az úrnak könnyezik a szeme,
és ő maga is kötelességszerűen elérzékenyült:
- Talán valami rokona tetszett lenni a nagyságos úrnak?
- Az édesapám volt!
- Az apja. Hm, hm. Hát bizony... - Erre azután elhallgatott. Egy
ideig csöndben állottak ott, a csontvázra nézve.
A csontváz fia néhány pillanatig azt hitte, hogy mondania kell valamit,
azt hitte, hogy azt a különös kevert gondolat- és érzelemvihart, melyet
a lelkében készülődni érzett, ki kell engednie.
De a vihar, mielőtt jött volna, elsimult a tiszta, fehér porcelánoktól
csillogó boncteremben; a bánat, a halál fájdalma elillant, és
fölolvadt a nagy ablakok világosságában. A mérnök, mintha egyszerre
csak meggondolta volna magát, megfogta a csontvázat az állvány
vasrúdjánál, és cipelni kezdte az ajtó felé. Elszántan sietett előre
furcsa terhével, miközben szemeit lesütötte, mintha pirult volna az
édesapja miatt.
Keresztülment a nagy folyosón, és még néhány elkésett orvosnövendék
látta, amint viszi a csontvázat, melynek kezei, lábai valami különös
táncot jártak, amint a borotvált arcú ember ügyetlenül magához ölelte.
A fiú az apját.

Találat: 911