PÉTER LEVELE

PÉTER LEVELE


Igen tisztelt nagyságos asszonyom!

Köszönöm vigasztaló sorait. Mellõztetésem az elõléptetésnél nem
lepett meg. Különben is, valahányszor az élet komiszul - bocsánat
a nyers kifejezésért - komiszul elveri rajtam a port, mindannyiszor
egy történettel vigasztalom és sajnálom magam. Ennek a történetnek,
mint kisfiú, fõszereplõje én vagyok. Hallgasson meg. Sajnáljon,
és sajnálása, amelyet elõre is nyugtázok, ismét vigasztalást fog
számomra jelenteni.

Elsõ gimnazista koromban karácsonykor kaptam egy bicskát. Nem mondom,
hogy zsebkés, s ön meg fog ezért nekem bocsátani, mert a nevén óhajtom
nevezni a remek szerszámot. A bicskát, amelyet zsebünkben hordhatunk,
onnan tetszés szerint bármikor kivehetjük. Használhatjuk az éles,
gyönyörûen csillogó pengéit, faraghatunk véle kisebb fakérget, krétát,
ceruzát, végre pedig étkezéseinknél is alkalmazhatjuk.

Õszintén megvallom, hogy fantáziámban a bicska kezdettõl fogva nagy
helyet foglalt el. Gyakran álmodtam bicskákkal. Álmomban beszéltem
is róluk, de mindig csak bicskákról szólottam, holott francia
gyakorlatokon a le canifot mindannyiszor illedelmesen tollkésnek
szoktam fordítani, és egy bicska-affairben, amely a tanári kar elé
került, a kihallgatásnál következetesen a zsebkés szót használtam. De
nem is tudtam volna másképp cselekedni. Ha ezt a szót olvastam: le
canif, mindig a tollkés szót láttam; nyomtatásban, amint ott állt a
szótárban:

le canif = a tollkés.

Ellenben a bicska szóra elém tárult az öreg Steszadlek bácsi kirakata,
amely tele volt bicskákkal. Csak bicskákkal. Keresve sem lehetett
volna ott találni egyetlen tollkést se. Volt ott kicsi és nagy bicska,
hosszú és rövid, csontnyelû, ezüstcirádás, de gyenge tollammal nem is
vállalkozhatom e csodabirodalom ecsetelésére.

Szóval, hogy történetem kerekét megindítsam: megkaptam az
óhajtva óhajtott bicskát. Édesapám elvitt Steszadlek bácsihoz,
és kiválasztottam azt, amelyik nekem legjobban tetszett. Nem
részletezem, hogy milyen szent ígéretet tettem, hogy a bicskával
nem fogok házi bútorokat, pl.: a székeket, a szekrényeket, a padlót
stb. összefaragni, hogy vigyázok az ujjamra és a ruhámra, hanem
röviden megemlítem, hogy az én gyöngyháznyelû, háromélû, remek
bicskámat hamarosan meguntam. Ugye, szomorú dolog, asszonyom?
Merthogy nem tudunk élni holmi kiábrándulások nélkül.

Az osztálytársaim között egyik legjobb barátom volt Gyuri. Olyan
Gyuri, amilyenek a Gyurik szoktak lenni; élénk, kövér és pirosarcú
fiú, akiket valamennyien irigyeltünk egy kicsit, mert olyan pompásan
ügyes fiúk. Nem okosak, ez távol áll tõlük, hanem élelmesek és
ravaszok, anélkül, hogy magok is tudnának errõl. Nyílt arccal képesek
hazudni, és sose csípi rajta õket senki. Ilyen Gyuri volt az én Gyurim
is, amint mindjárt ki fog derülni.

Elõször Gyurinak mutattam meg a bicskámat. Nem vette a kezébe. Megnézte,
megkérdezte, hogy mennyibe került, és azt mondta, hogy ezért az árért
szebbet is lehetett volna kapni!

Egy hétre rá történt, hogy Gyuri ceruzájának hegye óra közben eltört.

- Add ide csak, kérlek, a bicskádat - mondta nekem -, mindjárt
visszaadom.

Odaadtam. Amikor az óra végén visszakaptam tõle, így szólt: jó bicska,
de kár, hogy egészen életlen.

Becsületemre mondom, asszonyom, hogy a bicska éles volt, de én abban
a pillanatban már meg voltam gyõzõdve, hogy a bicskám az élesség
tekintetében az osztályban az utolsó bicskák között foglal helyet,
és éppen ezért haladéktalanul meg kell élesíteni.

- Élesíttesd meg Tóni bácsinál - ajánlotta nekem Gyuri.

- De nincs ám pénzem!

- Nem baj, adok neked kölcsön.

Gondolkodás nélkül elfogadtam a nagylelkû ajánlatot, és elhatároztam,
hogy a heti pénzembõl, ama húsz krajcárokból, amelyet vasárnap reggel
szoktam kapni az édesapámtól, már hétfõn meg fogom fizetni az
adósságomat Gyurinak.

Az adósságomat - képzelheti - nem fizethettem meg. Gyurival ti.
szombaton duplexpartit rendeztünk a gimnáziumudvarban, s én a
pedellus ablakát szerencsésen bevertem. Negyven krajcárba került
a csináltatása, és Gyuritól kellett az összeget felvennem, hogy a
pedellus kárát megtéríthessem, nehogy hozzá még feljelentsen, és
a nyakamba sózzanak egy "osztályfõnökit", tekintve azon körülményt,
hogy az intézeti udvarban egy igazgatói rendelet szerint "tornaórákon
és óraközi szüneteken kívül tanulóknak tartózkodni `szigorúan` tilos".
- Az "engedetlen" tanulóifjak feljelentés esetén az osztályfõnöki
megrovást nem egykönnyen kerülhették ki. És az osztályfõnöki
megrovásról a szülõket bulletinben szokás értesíteni!...

Világos, hogy nem riadtam vissza a legmesszebb menõ áldozatoktól
sem, és Gyurinak, mikor zálogba a bicskámat kérte, haladéktalanul
átnyújtottam. Mit is tehettem volna; azzal a mozdulattal - ó,
asszonyom, mennyire látom magam! -, amely a könnyelmû, az ostoba
szegény embert jellemzi, odaadtam gyönyörû bicskámat.

A bicska dolgáról senkinek sem szóltam, és a lelkiismeret csak este
kínzott, amikor lefekvéskor kiszedtem a zsebembõl a sok limlomot.
Színes ceruzákat, órakerekeket, ceruzatokokat, noteszeket, amelyek
egy kisfiúnak annyi szép és felejthetetlen mulatságot okoznak, mint
semmi más az életben. Nos, ilyenkor fájt a szívem: hiányzott a
bicska. Egyszer sírtam is, annyira bántott a dolog. De reggelre
megint nem sokat törõdtem vele.

Többször komolyan gondoltam rá, hogy a hetipénzembõl összespórolom a
horribilis summát, és Gyuritól kiváltom a bicskát. Szó sem volt róla.
Amikor a kezemben volt a pénz, cukrot vettem, megosztottam Gyurival,
de a bicskát nem mertem elõhozni. Most már tudom, hogy attól féltem,
hogy Gyuri ki fogja jelenteni, miszerint semmi közöm a bicskámhoz.
Néhány hét múlva Gyuri hozta elõ.

- Te, Péter, a bicskaügyet rendbe kell hozni. Én adtam neked negyven
krajcárt. Te már két hónapja tartozol vele. Ha vesszük, a bicska
árának a felét neked már odaadtam, mert ez a bicska, ahogy itt van,
semmi esetre sem ér többet nyolcvan krajcárnál. A köszörûsünktõl
kérdeztem meg. Azt mondta, hogy hat hatosért bármikor hoz nekem egy
ilyen bicskát. Most hallgass ide: itt van, még adok neked tizennégy
krajcárt, meg odaadom az én bicskámat, és kvitt.

Ellentmondást nem tûrõ, de természetes hangon mondta ezt Gyuri.
Úgy mondta, hogy meg voltam gyõzõdve, hogy kitûnõ üzletet csinálok.
A bicskája szép volt. Ámbár talán kissé nagyon használt. Azután
csütörtök volt, és ilyenkor tizennégy krajcár igen nagy pénz.

- Add ide - mondtam neki.

Este, amikor már csak három krajcárom maradt, csak este néztem meg a
bicskát. És akkor láttam, hogy az egyik éle törött, továbbá a másik
penge lötyög, és faragásra egyáltalán nem használható. Ekkor mód
nélkül elkezdtem szomorkodni. Elõször éreztem, hogy csúnyául
becsaptak.

Így jártam én már azóta néhány, sok bicskával, amelyeket az élettõl
ajándékba kaptam, s amelyeket könnyelmûen elherdáltam. Így történt,
asszonyom, hogy igen korán bele tudtam nyugodni, hogy vannak a
világon Gyurkák és Péterek. És természetesnek találtam, hogy az élet -
küzdelem az efféle bicskák körül, amelyeket a Péterek elvesztegetnek,
s a Gyurkák lassan, ügyesen megszereznek.

...De ugye, megbocsát ezért a közönséges történetért. Az ön kegyeit
nem akarom elvesztegetni, mint a többi sok bicskát.

Kezeit csókolja hû barátja: `Péter`