online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Tóth Árpad 1886-1928

irodalom

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
Pilinszky Janos 1921-1981
A magyar nyelv gyökrendszerének alapjai
Petöfi Sandor forradalmi latomas költészete
Babits Mihaly
Honoré de Balzac Goriot apó címü müvének elemzése és értelmezése
JÓKAI MÓR: A KŐSZÍVŰ EMBER FIAI
Ady Endre
 
 

Tóth Árpád 1886-1928

A nyugat első nemzedékének lírikusa, aki egységes, jellegzetes tematikával megalkotott életművet hagyott ránk. Lírájának visszatérő motívuma a magány és az elszigeteltség tapasztalata. Alaphangjára az elégikus, panaszos lemondás jellemző. Nem véletlenül nevezték a „szomorúság Anteusának”. Költészetére leginkább az impresszionizmus jellemző, egyetlen magyar kortársánál sem találkozhatunk az impresszionizmus ennyire vegytiszta jelenlétével. Verseinek témája legtöbbször egy-egy vers köré szerveződik, melyre rendszerint a vershelyzet konkrét megjelőlése utal. Életművének jellemző témái a táj, a szerelem, költősors és a humánum védelme.

Hófehérke

Igen, ez csak vers: lim-lom, szép szemét,
Játék, melyet a halk gyermek, a Vágy
Faragcsál, s olykor lustán félbehágy,
S merengni húnyja álmatag szemét.

Most ezt faragta: kis szonett, setét
Szavakból ácsolt bús ébenfa-ágy.
S ráfekteti gyengéden gyenge, lágy
Szerelmem holt, virágos tetemét.

Pihenj, szerelmem! nézzenek a boldog
Élők, mint nyugszol némán, hófehérbe,
Tündérmeséim édes Hófehérje.

Ágyad szélén vigyázva üljenek,
Mint árva törpék, furcsa, bús koboldok,
S csendeskén sírjanak a halk rimek.


Tóth Árpád egyik legszebb ars poeticája a Hófehérke című szonett, melyben a vers, az alkotás, születésének kitüntetett pillanatát rögzíti a lírai én.

A cím a világirodalom egyik legszebb meséjére játszik rá, de maga a versszövege is minduntalan visszakapcsol a mese díszletelemeire és motívumaira, úgy, hogy azok az alkotás és a művész viszonyának képi kivetülései lesznek illetve a versnek, mint megformált nyelvi képződménynek a metaforáivá válnak.

A vers felütése tárgyilagos kijelentés: “Igen, ez csak vers” – mely az alkotójától már elidegenedett “arte factumot”-ra a megszületett műalkotásra mutat rá, de ugyanakkor felidézi azt a szemlélői magatartást is, amelyben a lírai én szemléli szellemének, költői fantáziájának szülöttét. Itt még hiányzik a lírai én személyes jelenléte, maga az alkotás folyamata tárgyiasul, mely egy érzékteljes megszemélyesítésben kap hangot: “a Vágy faragcsál, s olykor lustán félbehágy”. A “Vágy” metafora az ihlet pillanatára, a “faragcsál” igei metafora pedig a szó művészetére, a szavak verssé komponálásának mikéntjére vonatkoznak.

A versnek a “lim-lom”-mal, “szép szemét”-tel, “játék”-kal való azonosítása abból a modern művészetfelfogásból fakad, mely tagadja a művészet hasznosságának és tanító-nevelő célzatának a szerepét, és a szépséget, az öncélúság, az önmagába zártság, az önmagára vonatkoztatottság értelmében fogja fel.

A költészet esztétizáló szerepét, formatermelő kultuszát hangsúlyozza a második versszak első két sora is: “Most ezt faragta: kis szonett, setét / Szavakból ácsolt bús édenfa-ágy”. A szonett formának az „ébenfa-ágy”-gyal való azonosítása egyszerre utal a költemény tudatosan választott, zárt forma tervezésére, és a mesei díszletelemekre, a halott királylány koporsójára. Ez a kettőség gyűrűzik tovább a részletező metaforikus képsorban, hiszen a „virágos tetem” egyszerre Hófehérke és a vers metaforája is.

A második versszak végi metafórának  a „szerelem”-nek a harmadik versszakbeli megismétlése nyomatékosítja az alkotó alkotáshoz való viszonyát. A megszólítás:  „ Pihenj szerelmem” arra a gyengéd kapcsolatra utal, melyel a művész tekint saját, befejezett művére. Különös hatású a versszak hasonlata, mely egyszerre idézi fel a halott Hófehérke alakját, s a hófehér papíron nyugvó szavak sorát. Ez utóbbi jelentést részletezi a záró tercina visszakapcsolva az „ébenfa-ágy” metafórához. A rímeknek a „furcsa, bús koboldok”-kénti megszemélyesítése a verssorok végi ríme és Hófehérke koporsója mellett búslakodó törpék képét egyszerre idézi fel, akárcsak a sírás mely a vers zeneiségére játszik rá.

A költemény zeneisége, képgazdagsága, a képek szín- és hanghatásai, a jellegzetes jelzőhasználat az impresszionizmus egyik gyöngyszemévé avatják a költeményt.

 Szeptemberi szonett

Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok,
Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt
Kaftánú bús tuja mind furcsa dervised,
Mind mélyen hajladoz, s halkan imázva mormog.

Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok,
Rabnők, kiket elgyötresz, s kik engedelmesek;
S te jössz, puhán s pompázón, s gyűrűfényes kezed
Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.

Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva
Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja,
Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.

Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel,
S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el,
S átkos, dús ajándékul az őszi bút vigyed.

Ősrégi költői motívumra épül a vers: az őszi hervadás és az emberi elmúlás párhuzamára. E költeményben a téma nem, hanem csak a szemlélet újdonsága képviseli az impresszionista  stílusváltását. E stílusirányzat egyik jellegzetessége a szépségkultusz, de ez nem az élet, a természet egyszerű szépségeinek és örömeinek a felmutatása, hanem a valóságot mesterségesen megszépítő képzelet játéka. A vers jelzői és metaforái az egzotikum és a keleties ezeregyéjszakai ragyogást sugározzák az önmagában „kopott” tájra.

A jelzőkben és metafórákban szóhoz jutó képzelet elfedi a valóságos látványt.

A konkrét tér- és időre mindössze négy főnév utal (szeptember, ősz, táj, tuja), ezek közül is csak az utolsónak van konkrét látvány-értéke. A kiemelt négy főnevet pedig a jelzőátvetések valósággal beleszövik a metaforába; a táj jelzője, a „hódoló” a dervisektől van kölcsönvéve, akárcsak a tuja előtti négyszeres jelzőbokor. Ugyanígy a második szakaszban az ormok elé rabnők jelzői kerülnek (szép, hervatag), a sárga selyem, a gyűrűfényes kéz pedig kiteljesíti a hirtelen pompássá, ékessé váló táj látomását.

A versben sejtelmes-titokzatos hangulatot ad az Ősznek a költemény egészén következetesen végigvezetett megszemélyesítése. Ez a megszemélyesités-sor hordozza a vers általánosító mondanivalóját, azt, hogy nem maga a táj s annak részlet-szépségei az élményadók, hanem valami egyetemesre utalnak, ami mindenikükben jelen van: az elmúlás törvényére.



A vers másik jellemzője, hogy a lírai én egyidőben éli át a szépség és az elmúlás egymásnak ellentmondó élményeit, s egymásba olvasztja őket. Ez meghatározza a költemény stílusát is. A jelzők ellentétes hangulati értéke sejteti a kettős élményből fakadó érzelmi feszültséget: a „pompás” és „buja” pozitív tartalmú jelzőkkel ellentétet alkot a negatív hangulatú, az elmúlás könyörtelenségére utaló „zsarnok” főnév; a hódoló fogadtatásba a „bús” jelző lop elégikus árnyalatot; a „szép” és a „hervatag” jelzők is feleselnek egymással.

A második részben a leírás vallomásba vált át. A lírai én mintegy részévé válik az elmúlásra váró természetnek, a maga számára is kéri annak sorsát. A képzelet szülte szépségben való gyönyörködés mellett ez a dekadencia másik jellemző érzéstartalma a versben: a színes vágyképekből a valóságra ébredni nem akaró lélek épp oly ellenállás nélkül adja át magát az elmúlás vonzásának mint a végső hervadás előtt még egyszer, utoljára felragyogó őszi táj.

E részben is ellentétekké fűzött szószerkezetek fejezik ki borzongás és gyönyörködés kettős hangulatát: az áldva ölő ősz, a keggyel térdre törő kéz, a dús ajándék, amely egyben átkos, s a bú, mely egyben ajándék.

A tájszépség gyönyörködtető élményébe különös borzongást olt a halálra ráérző bánat, ugyanakkor az őszi ragyogás megszépíti, vonzóvá lágyítja a halál-hangulatot.

A vers stílusában impresszionista elemeket is találunk. Ilyen a színhatások gazdagsága, s különösen az, hogy a költő nem a táj általában jellemző színeire figyel fel, hanem az őszi verőfény létrehozta árnyalatokra; a zöld és a sárga színhez kapcsolt anyagnév (kaftán, selyem) a természeti látványtól eltérő színhatást idézi, a fű földje „aranyos reflexűvé” válik.

Az ősz megszemélyesítése s az elmúlás urává, törvényének képviselőjévé avatása, az a mód, ahogy a költő „ráismer” a táj hódoló hervadásában a titokzatos érkezőkre, a szimbolizmus látás- és képalkotás-módjára jellemző.

A dekadens érzéstartalmak nemcsak múló költői divatot jelentenek a századelőn. Új a költészetben addig nem ismert szépségek felfedezője volt ez az érzékenység; ember és külvilág, ember és környezete kapcsolatának összetettebb, bonyolultabb érzelmi tartalmait volt képes kifejezni, mint az egyetlen élményt, egyetlen érzést megéneklő hagyományosabb versek.

Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

A hitvesi költészet talán egyik legszebb darabja  irodalmunkban az Esti sugárkoszorú (1923). A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudnunk kell, hogy feleségéhez írta a költő házasságuk hatodik évében.

 A vershelyzet egy alkonyati futó pillanat impresszionista megragadásával indul: a fény lassú eltűnésében elmosódnak a tárgyak éles körvonalai,"hamvassá", súlytalanná, lebegővé válik a világ; majd a fény hirtelen megfogyatkozásában holttestként elzuhanó árnyak (mintha kísértetek lennének) teszik egy pillanatra komorrá, ijesztővé, lidércessé a hangulatot.

Nemcsak a mély magánhangzók egyértelmű uralma festi alá az első két sor sötétedését, hanem az á-a-a-á-á-a hangok belső ritmikus váltakozása s rejtett rímei is a csodálkozó ámulatot sugallják. A menekülő fény csak a kedves hajának "sötét lombját" fonja körül sugárkoszorúval. S itt már megkezdődik a varázslat, a kezdeti látvány látomássá alakul át.



A címben megjelenő sugárkoszorú már nem földi fény, hanem a középkori szentek "finom, halk" glóriája, "halvány, szelíd és komoly ragyogás", mellyel a lírai én vonja körül hitvese hajkoronáját. Az „esti” jelző a vershelyzet konkrét pillanatára, az impresszionisták kedvelt napszakára utal, arra a pillanatra, amelyben fontos szerep jut az átmenetnek, a fény és árnyék változó játékának. A cím jelzős szerkezetének alaptagja a fény képzetköréhez kapcsolódik, meghatározó tagja pedig a napszak képzetköréhez. A szerelem kitüntetett pillanatában a konkrét tér- és időelemek átlényegülnek, látomásossá válnak, elvesztik pillanatnyiságukat.

A lélek bűvölt állapotát szinesztéziák fejezik ki : a túlvilági fénykoszorút illattá s csenddé szűri át az "esti lélekvándorlás", a színek elszürkülése, a tárgyak, dolgok láthatatlanná válása.

 Az első versszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második strófában tovább mélyül: az illat "titkok" illatává, a csend a "béke égi" csendjévé válik, s mindkettő mennyei fényben ragyog. Aztán kép, szín, minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó vallomás: "És jó volt élni, mint ahogy soha."

Az elragadtatott boldogság önkéntelen, akaratlan megnyilatkozása ez, s aki ezt a rajongó boldogságot adta, már nem is földi lény, hanem a bibliai égő csipkebokorban megjelenő isten, túlvilági lélek. A szerelem valami léten túli létbe, testetlen égi érzésbe váltott át.

Az igézet mámoros pillanata az időtlenbe lendült: „percek mentek, ezredévek jöttek - ".

A gondolatjel ünnepélyes csöndje után, a szerelmi vallomás helyét újból az első versszak elbeszélő hangja veszi át: "Egyszerre csak megfogtad a kezem", s a kézérintésre a földöntúli rajongás kiegészül a legszebb „földi érzéssel", két ember szerelmi boldogságával.

A verset egyébként a leghétköznapibb, de ebben a szövegösszefüggésben mégis a legemelkedettebb, legünnepélyesebb vallomás zárja: "menynyire szeretlek!" - Tóth Árpád egy egyszeri, pillanatnyi élményt örökített meg, s tett egyúttal mások számára is felidézhetővé.

Az arany park

A fákon a virágzás fájó kéje
Borzong végig: mélyen sohajtanak,
Már lángkocsin zenitre hajt a nap,
S tüzet lehell a bimbók szűzi mélye.

Rád gondolok, ki vársz még rám, remélve,
Ifjúságod fénylő fái alatt,
Halk arany ágak hozzád hajlanak,
S szived reszket, s zeng vágyaid zenéje.

Ó, vársz s mosolygsz a fák közt, drága úrnő,
De arany parkod árnyán már a bú nő,
Mérges bogyójú, vad, sötét növény...

S jaj, tán mire elérlek, tépve, verten,
Jajduló szél vonaglik át a kerten,
S az esti fák közt kialszik a fény...

Impresszionista, meseszerű leírást ígér a cím, melynek „arany” jelzője tág asszociációkat indít el. Az értéktelítettség ugyanúgy társítható hozzá, mint a zeniten, a tetőponton levő Nap ragyogása, de a park főnévhez társítottan az ősz, a mulandóság képzetét is felidézi. A versben a park, a kert szinonimák szimbolikus jelentéssel telítődnek, s az élet, a lélek helyszínévé lényegülnek át. A látvány fokozatosan látomássá mélyül.

A költemény idő- és értékszembesítő, szervező elve az ellentét, mely az ifjúság és az öregedés, a dél és az est, a fény és az árnyék, az izzó vágy és a  fájdalmas beteljesületlenség között feszül. Ez a kettős értékszerkezet hangulati ambivalenciával társul, melyben idilli és elégikus keveredik. Már a vers felütésében, a „fájó kéje” oximoronban megteremtődik e hangulati kettősség.

Az első versszakban áttételesen jelenik meg a lírai én. Szerelemvágya a tájra vetítődik ki. Burkolt erotika izzik a sorokban, melyet a „virágzás fájó kéje” és a „tüzet lehell a bimbók szűzi mélye” komplex képei fejeznek ki. Ebben a felfokozott érzéki pillanatban jelenik meg a lírai én meditatív magatartással: „Rád gondolok, ki vársz még rám, remélve, / ifjúságod fénylő fái alatt”. A pillanat egyszeri, egyedi voltát a vers zeneisége is fokozza, melyet az alliterációk gyakorisága is felerősít „ifjúságod fénylő fái”, „halk ...hozzád hajlanak”, „zeng...zenéje”. Az első szerkezeti egység a beteljesülésre várakozás, vágyakozás tetőpontján  zárul, melyet a zenévé oldott vágy szinesztézikus képe fejez ki.



Az első tercinától lefelé tart a vers hangulati íve. A „de” ellentétes kötőszó, a „már” időhatározószó fejezik ki e váltást, s az eddigi képek önmaguk ellentétébe fordulnak. A fény helyét átveszi az árnyék, a bimbók helyét a „mérges bogyójú, vad, sötét növény...”.

A verszárlat képeiben, szín- és hanghatásaiban végleg elkomorul. A vágy beteljesületlen marad, az élettel teli kerten „jajduló szél vonaglik át”, a fény kialszik.

A verszárlat felől válik nyilvánvalóvá, hogy a megszólított „drága úrnő” valójában nem a kedves alakja csupán, hanem az élet teljességének, szépségének a szimbóluma, melynek elérésére hiába vágyakozik a lírai én, nem ragadhatja meg sohasem.

Őszi kérdés

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?

Tóth Árpád egész életművére a bágyadt, tehetetlen lemondás, az állandó testetlen szomorúság  jellemző. Az élet minden durva érintésére rezignált mélabúval válaszolt, s versei nagyrészt személyes hangvételű elégiák.

Dalszerű elégia az Őszi kérdés című szonett is. A cím jelzős szerkezet. Alaptagja a kérdés főnév utal a vers formateremtő elvére, a retorikus kompoziciót biztosító költői kérdések sorára, az ősz pedig, mint ősi archetípus előrevetíti az elmúlás témáját. A címbeli kérdést bontja ki a négy szakaszkezdő kérdőformájú állítmány: „Jártál-e...”, „Fájt-e...”, „ültél-e...”, eszméltél-e fel...”. az állítmányok egyes számú második személyű alakja önreflexív költői magatartásra utal és önmegszólító verstípussá avatja a költeményt. Az első kérdés az esti természetre irányítja a figyelmet, minden idillikus, nyugodt, békés, s mégis valami testetlen szomorúság árad a sorokból. Nemcsak az alkony, mint napszak idézi föl a mulandóság élményét, hanem a haza ballagó szénásszekér látványa, s a szénaillathoz társított „meghalni” ige is ezt erősíti fel. A táj diszletei a csendes tarló, a csillaggal ékes roppant, tiszta tér, a kozmikus magány érzetét is belelopja az impresszionista leírásba. 

A második versszak leírásának a perspektívája az előbbi távoli totál képről a közeli részletképre, a nyárfásra irányítja a figyelmet. A nyárfás megszemélyesítése, az „agg fej” és a hozzájuk társított „ezüstösfehér” hátravetett jelző egyértelműen az öregedés érzését sugallja. Ez a látvány személyes reflexióra készteti a vers beszélőjét. A látvány nem önmagáért való, hanem a lírai én életérzésének érzékletes kivetítése.

Tudatosul benne, hogy az „édes” életnek „újra egy éve veszve”. Az „édes élet” alliteráló szinesztéziája az élet értékeit, boldog, élményteli pillanatait sűríti képbe. S hogy mennyire így van, azt a versszak utolsó metaforája nyomatékosítja, az édes élet értékeivel megrakott szénásszekér képe. Az első tercina a vershelyzet meditatív jelenéből idő- és értékszembesítő képekben idézi föl a múltat, s utal a jövőre. Az „elvakult idő” megszemélyesítés, s a „merőn bámulva vissza” határozós szószerkezet a vershangulat elkomorulását jelzi. A „feldöbbenve” határozói igenév és a „jaj” indulatszóval bevezetett felkiáltó mondat az eszmélkedés revelatív pillanatát rögzíti, azt a pillanatot, amelyben a lírai én rádöbben önnön végességének tudatára.

A verszárlat az ocsudás, a szembenézés pillanata. A verskezdő este éjjellé ridegül, a késő szellő idegenné lesz, kiteljesedik a lírai én magányérzete. A kérdések egymá utáni sorjázása a vers befogadóját is önszemléletre készteti, szembenézésre az egyetemes emberi mulandósággal.

Találat: 10827