online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Dsida Jenő 1907-1938

irodalom

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
Petöfi Sandor forradalmi latomas költészete
Babits Mihaly
A realizmus
JÓKAI MÓR: A KŐSZÍVŰ EMBER FIAI
Ady Endre
Tóth Árpad 1886-1928
Jules Verne: A dunai hajós
Kanyadi Sandor 1929 -
AZ EURÓPAI FELVILÁGOSODÁS
 
 

Dsida Jenő 1907-1938

A száz éve szatmárnémetiben született románia magyar lírikus, egyik legnagyobb vallásos költőnk, aki lírájával a klasszikus modernség nyugatos költőinek útján jár. A korai halállal eljegyzett költészete a tragikumon innen és túl a szenvedélyes életszeretet, a felszabadult öröm és játék széles skáláját fogja át. Szilárd értéktudat, a hit bizonyossága és az ebből adódó lelki és művész harmónia jellemző életművére. Témái örök lírai témák: táj, szerelem, hit, költősoros, az emberi részvét, melyek sajátos hangszerelésben jelennek meg. Korai költészetében az expresszionista lázadás, majd az impresszionista látásmód érvényesül leginkább, érett költészetében pedig egyfajta klasszicizáló összegzés. Igazi példái, mesterei a Nyugat nagy fegyelmű formaművészei. Nem az utánzójuk, hanem lélekbeli rokonuk. Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, nyilván Babits Mihály is úgy példaképe, hogy egyiket sem másolja. Talán náluk is szenvedélyesebben játszik a versformák lehetőségeivel.
Nagy formaművész volt.

Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:


úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.

 Az Arany és kék szavakkal című költeménye egyszerre szerelmes és vallásos költemény. A költemény címe, egy szinesztéziás szókapcsolat, szerves része a versnek, s rámutat a költemény részletesen kidolgozott hasonlatára. A költemény szervező elve a hasonlat, melynek az első része a hasonló, a második része pedig a hasonlított. Ez tükröződik a vers grafikai megszerkesztettségében is.

A vers első része a hasonló, egy középkori barát képét festi meg érzékletesen, de olyan egységes kulturális utalásokkal, amelyek által ez a kép egy meghatározott létértelmezés, kultúrafelfogás emblémájává válik. Az ábrázolt középkori barát képe  felidézi a scriptoriumok világát, a kódexek, a miniatúra festészet mívességét. A középkori vallásos világkép a barát magatartásában, illeve az alkotás tematikájában, az alkotáshoz való viszonyában ragadható meg. A vers szinesztéziás címe szintén a középkorra utal, a vallásos festészet jellegzetes színeit, az aranyt és a kéket emelve ki, amely színek a transzcendensre utalnak, ugyanakkor felidézik a középkori vallásos piktúra színeit (a Madonna kék köpenye, az angyalok arany glóriája).

A vers második felében a képi megfelelések, párhuzamok építik fel a hasonlítottat: „pókhálós vén terem”/ ”lámpásom esteli halavány fénye”, középkori barát/ lírai én, képecskéket ékel/ festeni, madonnát fest/ Szerelmem,  örökké/ le nem lankad fejem, amely az én-te viszonylatában fogalmaz meg egy ideális vágyképet az alkotásról, impresszionista képekben. Az alkotás a lírai én számára  életre szóló kihívás, amelyet műgonddal, esztétikai igényességgel, a hagyomány és újítás dialektikus egységében valósít meg a költő. Az impresszionizmus mellett a versben a neoklasszicizmus, (az újklasszicizmus) hatása is érvényesül, mely az imitáció elvének alkalmazásában érhető tetten, pl. a keresztény himnuszok sorfajtáinak és rímképletének a felhasználásában.

A vers kitűnő példája az intertextualitásnak, a rájátszásnak, hiszen utolsó sora a művelt olvasóban felidézi az Ómagyar Mária-siralom Krisztust dicsőítő metaforáit: „ világ világa , virágnak virága….” A középkori irodalmi minták követése együtt jár a középkori alkotó és a lírai én alkotáseszményének összehasonlításával. A középkori barát adott mintákat követ, a meglévő nagybetűk közébe ékel be képeit. Az alkotással tehát nem a személyiségét fejezi ki, hanem azt jeleníti meg, ami számára örök, változatlan, így válik részévé a teljességnek, az isteni harmóniának.

A lírai én a költői alkotást ennek a mintának a követéseként, illetve újrateremtéseként értelmezi.

A vers zárlatában feloldódik az égi és földi szerelem közti határ, ezért tekinthető a vers egyszerre szerelmi és istenes versnek. A hangulat magasztos, ünnepélyes, a középkori himnuszok hangját idéző.

A sötétség verse

Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.

A vers ismeretében a cím gazdag jelentésrétegei tárulnak föl: a sötétség egyrészt utal a konkrét vershelyzetre, a napszakra, az alkonyra, az éjszakára, utal az évszakra, az őszre, másrészt utal a természetben és az emberi létben szükségszerűen bekövetkező elmúlásra, halálra is.

A vers modern elégia, alaptémája a mulandóság, minden élő elkerülhetetlen végzete. Ez teszi tragikussá  a vers alaphangját, melyet a hitből fakadó megnyugvás szelíd békévé old.



A felütés fájdalmas, borús hangját a verszárlat oldja fel.  A lírai én önnön mulandóságát az egyetemes lét távlataiba helyezi. Az emberi lét tragikumát feloldja az Istennel való találkozás öröme. A külső látvány, az őszi alkony, a lepusztult kert szemlélete indítja el a lírai meditációt, melyből általánosítást von le, majd ezt összekapcsolja a személyes lét mulandóságélményével.

Ez a klasszikus elégiák építkezési elve. A vers képalkotására a motívumszövéses technika jellemző. Ez úgy valósul meg, hogy az elmúlás folyamatát az alapmotívumokhoz kapcsolt igei metaforák, művészi jelzők biztosítják. A vers alapmotívumai: a kert, az ősz, az éjszaka, fa, sír, feketekávé, kockacukor.

Az alapmotívumok egy része a természeti metafora, míg a fekete kávé és a kockacukor a köznapi élet köréből származnak. A költői bravúr a két metafora sort  a sír metafora révén összekapcsolja és vonatkoztatja az emberi mulandóságra. Ahogyan a reves fák nyirka folydogál az őszi fákban, s ahogyan a hófehér kristálycukor feloldódik a fekete kávéban, úgy „szívódik az éjszaka...a sír szaga minden rostodba és eredbe”. A látvány így válik a mulandóság látomásává.

A gazdag színhatások, a nagyfokú zeneiség és formaművészet az impresszionista líta egyik gyöngyszemévé avatja a verset.                                  

 

Esti teázás

Az ódonművű óra ver,
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
ki fogyton véknyul, mint a hold,
mert arra gondul, ami volt
s hunyó tűznél fonnyadva fázik
és arra gondol, aki holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.

 

S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.

- Én is teázom, kedvesem... -
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad.
És felakasztom csendesen
kék sapkád mellé a fogasra
fénylő, mennyei glóriámat.

Az impresszionista líra egyik remeke a költemény. A cím életképet igér. Egy esti teázás meghitt hangulatos pillanatát. De már az első sorok rácáfolnak erre az előfeltevésre. Az „ódónművű óra” jelzős szerkezet, a „pókok szőnek” mondattöredék kísérteties hangulatot áraszt. S ebben a realisztikus környezetben jelenik meg a bánatos, holt szerelmére gondoló özvegy alakja, aki magányosan „csendben teázik”. Valójában ez a konkrét vershelyzet, a tárgyilagos, távolságtartó leírás, amelyből szinte teljesen hiányzik a lírai én jelenléte. A lírai én háttérbe húzódása illetve előtérbe kerülése akár versszervező elvnek is minősíthető. A két létszféra megjelenítése is tagolja a költeményt.

A grafikailag is elkülönülő második egységben épp az eddig háttérbe húzódó lírai én válik szereplővé: „S akkor jövök. Halk nesze sincs / saruimnak, mikor belépek. / Nesztelen moccan a kilincs, / borzadva néznek rám a képek”. Különös, borzongató hatást kelt a lírai én megjelenése nyomán életre kelt tárgyak képe. Mintegy anticipálják a verszárlat szürrealistikus, transzcendensbe átlendített képét.

Így az életképet igérő cím a csattanószerű zárlatban átminősül, az esti teázás evilági és túlvilági lét találkozásának szinterévé válik. A hit, szerelem, halál örök lírai témái Dsida versében sajátos hangszerelésben jelennek meg.

A formaművész játékos Dsida mesteri módon, könnyedén olvasztja egybe a romantikus – szentimentalista, impresszionista, szürrealista jegyeket. A környezetrajz színvilágában és hanghatásaiban impresszionista. Az „ódónművű óra”, a „húnyó tűz”, a „húnyt parázs”, a „zöld nagyárnyú lámpa”, a „nesztelen” moccanó kilincs, a kék sapka, fogasra akasztott „fénylő, mennyei glória” a díszletelemei a versnek. A bánatos özvegy nő alakja a szentimentalizmus kelléktárából való. A kék sapka mellé akasztott „fénylő, mennyei glória” képe egyszerre játékos és magasztos. Színhatásaival a transzcendens szférájába röpíti a verszárlatot.

Laterna magica

Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt
s kék úton jártam ődöngőn, magamban.
Kezemre néztem: hamvas, túlvilági
kékség imbolygott bõröm bársonyán is.
Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.
Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregetõ s utánad tapogattam.
Milyen voltál és milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám és hogyan szerettél?
- jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka
meredt felém a térben és idõben,
csak tücskök szóltak fekete mezõn
és hajladozó nyárfák sugdosódtak.
...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,
mint nagy vászonra berregõ motor,
zúgó, öles nyalábbal vetítette
tünõdõ lelkem - lassú reszketéssel -
lehúnyt pillájú, alvó arcodat...



Szómagyarázat:

A laterna magica bűvös lámpást jelent, mely a diavetítő őse volt.

A laterna magica (bűvös lámpás) a modern diavetítő őse volt. Feltalálása szenzációt keltett a kortársakban. Egy olajlámpa és egy lencse segítségével az üveglapokra festett képeket ki lehetett vetíteni egy megfelelő vászonra. A 19. századra több vándorló laterna magica-művész is járta a városokat és falvakat, és bemutatókat rendezett. Némelyik bemutatón „speciális effektusokra” is sor került, üveglapok csúsztatásával és forgatásával mozgóképeket idéztek elő. Később a fényképezés feltalálása lehetővé tette a képek gyors és olcsó előállítását. A képek híres látnivalókat, személyeket és idegen országokat ábrázoltak. Bár a 19. században rendkívül népszerűek voltak, a film feltalálása után feledésbe merültek. A szó művészeit is megihlette a bűvös lámpás által kínált lehetőség. Babits is, Dsida is verset szentel e  látványélmény versbeli megidézésének. Dsida impresszionista technikával rögzíti a látványt, az élményt. A lírai én jelenléte szubjektívvé, személyessé, élményszerűvé avatja a leírást.

A vershelyzet tér- és idődimenziói elmosódottak, sejtelmessé, álomszerűvé teszik a környezetrajzot, hangulatot. Az alkony tűnékeny pillanatát szinesztéziák „hűvös-kék”, „hamvas, túlvilági kékség”, megszemélyesítések „zenélt a végtelen magány”, „nyárfák sugdosódtak”, finom hanghatások „tücskök szóltak” „Aranycselló mély húrjain zenélt...” keltik életre. Az alkony folyamatának, a sötétedés lassú eluralkodásának élménye összekapcsolódik a lírai én magányérzetének kiteljesedésével.

A kellemes színhatások helyét a leírás második felében átveszi a sötét szín uralma: „az éjszaka meredt felém..., fekete mezőn nyárfák...” Az éjszaka megszemélyesítése még komorabbá hangolja a költeményt, kiteljesíti a lírai én magányérzetét. A „végtelen magány”  szorongató állapotában a szerelemhez menekül: „Milyen voltál és milyen volt a hangod? / hogyan néztél rám és hogyan szerettél?”. Juhász Gyula emlékidéző soraira  játszanak rá Dsida kérdései. Míg a nagy kortárs a tájból varázsolja elő a kedves alakját, Dsida Jenő „tűnődő” lelkének bűvös vásznára vetíti ki a kedves „lehúnyt pillájú, alvó” arcát. Így válik a „Laterna magica” metaforikus jelentésűvé.

Az ellentét szervezi a költeményt. A vers első részének lassú folyamatszerűségét a második szerkezeti egység, a verszárlat megtöri: „...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre, / mint nagy vászonra berregő motor, / zúgó, öles nyalábbal vetítette / tünődő lelkem-lassú reszketéssel- / lehúnyt pillájú, alvó arcodat...”. A sötétség helyét átveszi a fény, a lassú mozgást kifejező igék helyét a pillanatnyiságot kifejező igék, a halk impresszionizmus helyét pedig a „berregő motor” expresszionista  harsogása.

Tavalyi szerelem

Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

A cím szerelmes verset igér, a tavalyi jelző retrospektív költői magatartást feltételez, s ugyanakkor a szerelem tovatűnését is sejteti, ami elégikus hangvételt előlegez.

A vershelyzetben a lírai ént az emlékező lírai alapállás jellemzi. A vers felütése is ezt hangsúlyozza az emlékezés gyakoriságát fejezve ki:  „Emléke visszacsillog / s olykor arcomra tűz”. A lírai én magatartására a szenvedélyesség, önkitárulkozás jellemző, a szerelem erejét, végtelenségét a természetből vett képekkel fejezi ki. Hasonlatai végletesen szembenálló fogalmakra épülnek (csillag, tűz, hó, méz), amelyekhez elválaszthatatlanul tartozó tulajdonságokat rendel. A szerelme olyan „Fényes volt, mint a csillag, / forró volt, mint a tűz, / fehér volt , mint a hó / s édes volt, mint a méz”. A szerelem fennségét a fényes jelző, izzását a forró, tisztaságát a fehér, ízét az édes jelző teszi érzékletessé.



A lírai én a jelenből tekint vissza a múltra, s összeveti a boldog szerelem értéktelített időszakát a kihúnyt szerelem értékvesztett állapotával. Ez az ellentétezés avatja idő- és értékszembesítővé a költeményt.

Bravúrosan megszerkesztett a költemény. Tükörszerkezetű, melynek két szimmetrikus fele soronként felesel egymással. Az alapmotívumok ugyanazok mindkét versszakban: a csillag, a tűz, a hó és a méz. Csakhogy e fogalmakhoz ellentétes jelzőket társít a két szerkezeti egységben. A második versszakban a „lehullott”, „elhamvadt”, „elolvadt”, „megromlott” igék az értékvesztés, a szerelem elmúlásának tragikumát fejezik ki. Különös, hogy a fájdalmas életérzést könnyed, játékos formában fejezi ki.

Az ellentét a kompozicióban, a képek szintjén, a hangnemek között egyaránt kimutatható. A könnyed hangnem, a nagyfokú zeneiség révén a költemény a dal műfajába sorolható. A hangnemek keveredése, s a különböző műfajok egymásba játszása nemcsak Dsidára, hanem a klasszikus modernség, sőt a késő modernség költőire is jellemző.

Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Az evangéliumi szenvedéstörténetnek arra az epizódjára utal a cím, mely az Olajfák hegyén magányosan virrasztó, halélfélelemmel viaskodó Krisztust és a tanítványok fásult közönyét idézi meg.

A költő a krisztusi szereppel azonosul. A szenvedő Jézussal való azonosulás révén a személyes áldozat végső értelmét a krisztusi áldozat természetfeletti rendjében találja meg, ezáltal osztozik a megváltás drámai misztériumában. A közösségi költői szerepet felvállaló költő áldozata az azonosulás révén „nagycsütörtöki” értelmet kap: akiknek mostoha sorsát szívén viseli a költő, azok álomba merülten magára hagyják, de neki mégis vállalnia kell a terheket a kisebbségi lét fenyegetettségei közepette is.

A konkrét vershelyzet nagyon is köznapi: a Kolozsvárra visszatérő költő a székelykocsárdi vasútállomáson várakozik a csatlakozásra, s a hideg, nyirkos éjszakában valami emberi szóra, közeledésre, együttérzésre vágyik. Körülötte ismeretlenek alszanak, s a teljes magányosság szorításában nincs senki, akivel megoszthatná gondjait.

A konkrét vershelyzet rögzíti a profán, evilági létszféra tér-és időbeli koordinátáit: Székelykocsárd, vasúti váróterem, nagycsütörtök éjszaka. E konkrét tér- és időre vonatkozó megnevezések a cím emblematikus utalása, a tanítványok nevének felsorolása, s a tragédiát sejtető hangulatkeltő elemek révén mitikus tartalommal telítődnek, s átminősülnek. A váróterem az Olajfák hegyévé, a kocsárdi nyirkos éjjel a bibliai nagycsütörtök éjszakájává mitizálódik.

A vers kompozíciós elveként többféle megoldás is elfogadható, pl. a kettős síkváltás : a tárgyilagos, külvilágra vonatkozó képek és a költő lelkiállapotára vonatkozó vallomásos képek mentén történő tagolás, vagy a valóságos helyzetrajz, a profán és a szakrális kettősségét taglaló megoldás.

Tragikus, fájdalmas, baljós hangulat dominál a versben, s ezt támaszják alá a környezetre utaló jezők: fullatag sötét, titkos út, végzetes föld, sűrű füst, nyirkos éj, hideg sötét; a lelkiállapotra utaló jelzők: nehéz lélek, tompa borzalom, mély állati félelem; a hasonlatok, amelyek egyaránt utalnak a külső, belső és mitikus szférára, összekapcsolva a látványt és látomást.

A versre a Dsidánál szokatlan képi szegénység jellemző, mindössze két hasonlattal él, retorikai alakzatok közül az ellentét és fokozás a jellemző a versre.Pl. test-lélek, égi-földi, jó, meghitt-nyirkos hideg ellentéte és a „Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak...” fokozás. A verssorokat nem diszítik rímek, csupán néhány alliteráció és belső rím ad némi zeneiséget a szövegnek, jellemző viszont a gondolatritmus és a soráthajlások alkalmazása, melyek vissautalnak a Biblia kedvelt formai elemeire.

Találat: 6460