Vihar utan, II - Áprily Lajos

Vihar után, II - Áprily Lajos

Elállt a fergeteg. Fán és virágon

a szélben millió kis csöpp remeg.

Füstölve fekszik lenn a völgy. Ilyenkor

születnek itt a záporfellegek.

Szállnak, lebegnek lomha szárnyalással

föl a kösziklás fenyves oldalán -

szeszélyesen gomolygó ködszalagjuk

a tündér-fáta csipkefátyla tán.

A csúcs fölött, a végtelen honában

vágyó kebellel várja már az ég,

s magába zárja nagy felhökarokkal

a szomjazó, a testvér szürkeség.

Amint felettem némán elsuhannak

távol honom, szép napkelet felé,

úgy érezem, hogy bús feketeségük,

sorsuk - tulajdon síró lelkemé...

...Ha rózsáid között jársz andalogva

s megejt egy bús, merengö hangulat,

s ök rád borulnak könnyezön, sötéten:

megérted-é a némaságukat?

Galbina,1908