Merész dolog ma stanzaban dalolni - Áprily Lajos

Merész dolog ma stanzában dalolni... - Áprily Lajos

Töredék

Merész dolog ma stanzában dalolni

a nagy, világfájdalmas lord után,

mikor a hös nem hös, mindössze holmi

apró Quijote s nem Harold, Juán,

kit szörnyü spleen sarkantyúz kóborolni, 212g61c

ki nöt csábít s szeretkezik buján -

Ez nem globetrotter, Ámornál pedig

szegény Istókkal sem mérközhetik.

A "hösöm" - Hamlet késö epigonja -

sosem ragadta üstökén a percet.

Regényes álmok lázbeteg bolondja,

akárcsak a szegény reichstadti herceg.

Lelkét egy szó is mélabúba vonja -

Most is, míg tollam gyors iramba' serceg,

a múltból rámnéz ártatlan-fehéren,

mint öse a Lawrence-festette képen.

Mosolya: könny, a gondolatja: álom...

Az én lelkemmel is szörnyen rokon:

egyszerre szállt el rózsaszínü szárnyon

gyermekkora s az én gyermekkorom.

Együtt haladtunk át az ifjuságon -

míg egy csudás, lázverte pillanatban

Párizsba ment, meghalt s én itt maradtam.

Elsö barátom és elsö halottam...

S én dédelgetve keltem most fel öt.

Emlék-fehér arcáról meghatottan

veszem le a felejtés-szemfedöt.

Mióta elváltunk, sokat futottam,

hadd állok meg hát most a múlt elött.

A régi forrás újra felbuzog -

halkan peregjetek csak, jámbuszok!

Ott jött világra Zsolt, szegény alant,

unalmas kispolgári szürkeségben.

Anyja fölött a május elsuhant

s az apja is már túl az ötven éven.

Az ösz langyos szerelmében fogant

s nem ifju csókok villámos tüzében.

Habár lángész - Lombroso így tanit -

a fáradt csókból gyakran származik.

(Nem mondom ezzel, hogy Zsoltom genie,

ámbár volt benne néha ritka eszme,

fel-felgyúló sziporka, isteni -

csak el ne hányna vak homályba veszve! -

De nem tudta lánggá éleszteni

és megrogyott tompán kétségbeesve,

s túlfütve izzott, mint a téli katlan

és híre helyett kínja halhatatlan.)

Az anyjától érzést kapott örökbe,

az apjától ölö iróniát.

S ha vágya támadt: dalos gyönyörökbe,

melódiás világba szállni át,

fakó szinekre törte meg röhögve

a gúny az ihlet fényes sugarát.

Lelkében egyre forrt a küzdelem:

apai gúny s anyai érzelem.

E szörnyüséges ellentét nevelte

s egy vadregényes, ritka környezet.

Ódon várost lát öntudatra kelve

és kék hegyet és újra kék hegyet

(a kék havas lesz majd elsö szerelme) -

lankás hegyoldal a város felett,

családi ház a vén hegyoldalon,

gyümölcsös, erdö, omló bástyarom.

Pompás helyek játékos kis seregnek,

de ö, szegényke, bús-testvértelen.

- Magány a sorsa egyetlen gyereknek!

Elnézi hosszan és keservesen:

hogyan labdáznak, lankán hemperegnek,

bujócskát játsznak bástya-réseken,

baglyot riasztva omladó eresznél...

Zsolt csak magányra és magára eszmél.

Az ösvenyen, amely a hegytetöre

a rozzant lépcsöig kigyózva jut,

apjára várni néha - jó elöre -

az utcavégre boldogan lefut.

Csigát keres, leül az utcaköre,

elhallgat egy-egy füttyös kisfiut;

aztán ha jön fáradt lépésü apja,

komolykodó kérdésekkel fogadja.

...Így száll az élet nesztelen magányban.

Az évszakoknak fecskeszárnya van:

Tavasz kis arcát megsimítja lágyan,

a tarka nyár suhan virágosan;

az öszben annyi furcsa kis talány van

s a jégcsapos tél oly vigasztalan;

köd ad ruhát a meztelen vidéknek

s a kis szobába roskad minden élet.

A kis szobában, tüzfényes sarokba

vonulni téli este ó be jó,

ha benn magányos gyertya ég lobogva

s az ablakokra sürün hull a hó;

hallgatni anyja lágy ölébe fogva:

hogy szenvedett, dalolt, sírt nagyanyó,

s a mámoros, könnyelmü éjszakák

hogy vitték kora sírba nagyapát.

(Ó, nagyszülök - ti bánatos nagy árnyak -,

kiket nem láttunk test szerint soha;

nem láttuk sujtó öklét nagyapánknak,

s hogy milyen volt magánya mosolya.

S mégis, ti adtok csókjainkba lázat,

a ti szótok száll ajkunkról tova;

s mi azt mondjuk, meghaltatok, nem éltek:

s ti csókoltok, daloltok és beszéltek.

Zsolt is, szegény, gyötörve kúsza vágytól,

döbbenve ismer majd reá: ez ö!

Kit más hazába csábított a távol,

a moldvaparti utcakövezö;

a szöke "mester" szép Bohémiából,

a megbánó és újra vétkezö.

Kisértetes nagy árnya megjelen

sok vergödéses, lázas éjjelen.)