online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

Ismayer - Áprily Lajos

versek



Fájl küldése e-mail




egyéb tételek

 
Forras! - Áprily Lajos
Egy pohar bor - Áprily Lajos
S ha megfakult - Áprily Lajos
AZ UDVAR FÁJA Baka Istvan
Völgyek vandora - Áprily Lajos
Ágyasok - Áprily Lajos
Nyugtalansag - Áprily Lajos
A harc végén - Áprily Lajos
Vadlúd - Áprily Lajos
Őszelö, I - Áprily Lajos
 
 

Ismayer - Áprily Lajos


Azt a telet a havason töltöttem. Különös, titokzatos világ, a rönktermelö telep regényes birodalma vett körül. A kis alpesi kunyhót, a telep élelmezési raktárát, hózivatarok ostromolták éjszakánként. Reggelre eltüntek a sugarasan odaszaladó kapaszkodó ösvények s pár óra múlva újak indultak a Lungsóráról, a Valeszákából, a Sura Popi oldalából s más barlangos, szakadékos sziklakatlanokból, ahol a barakktelepek álltak. Külön a rutének, külön az olaszok s külön a székelyek barakkjai.


A kis szobát izzó kemence fütötte szakadatlanul. Ha derült az idö, ablakán beragyogott a kúpos Tataroi, a hegyomlásos Ruzsinasza gerince, a ház mögött pedig védelmezön emelkedett a Piatra Galbini, mint egy meredt tenyér. A lejtök i 454d36e rányában, amerre a Galbina-patak zuhogott, félnapos távolságra, majdnem örökös ködben aludt a legközelebbi falu. Három oldalról pedig a végeérhetetlen, örök havasok dermedt hullámai öleltek körül.


Fent a hegyekben méteres volt a hó. Vasárnap a rutének özet fogtak benne. Bizonyosan ezért állított be hozzám a sasábrázatú Pietro Pieronit teljes vadászfelszereléssel. Nehéz kirándulás volt. A térden is felül érö hóban pár perc alatt kifulladt az elül haladó, néhol két kézzel kellett kihúzni a lesüppedt lábat. A Tarnisóra fennsíkján felkeltek elöttünk az özek. Pietro lött, s ragadozómadár-szeme most is halálos biztonsággal talált a célba. Nyaka köré vette a véres oldalú, vedlett agancsú özbakot, s indultunk is hazafelé.




Végre leértünk a lungsórai csúsztatóra. Nemrég letakarították az olaszok. Tartógerendái egy helyt leszakadtak, s pár nap óta nem vesz részt társainak éjszakai hangversenyében. A Balea barakkjánál vasmacskát kötöttünk, s vígan haladtunk a jeges csatornán lefelé. A fordulónál Pietro kívánságára leültünk. Pietro hirtelen figyelmesen nézni kezdi a havat. A patakmederben, pár lépés távolságra, egy kalap széle látszik a hóból. Valamivel távolabb, a hópúpos kövek között, az orgonaszerüen befagyott zuhogók környékén: kiemelkedö halom. Pietro a puskaaggyal szétveri rajta a havat: keményre fagyott, összezsugorodott emberi holttest.


Csaknem egyszerre kiáltunk fel: - Ismayer!


Havasi ember hogyne ismerte volna Ismayert? Kócos, szöke fejét, alacsony, böszárú csizmáit, amilyeneket senki sem hordott az egész vidéken. Tegnapelött még ott mosolygott kancsal szemeivel tóparti örházában a nála összegyült csíki székelyekre. Mi lelhette szegényt? Bizonyosan elcsúszott s lezuhant a patakmederbe. A Galbina-zuhogók éles kövei ott elvégezték a többit. A Galbina gyilkos sziklái, azok zúzhatták össze olyan éktelenül.


Az olasz barakkban a munkások abbahagyták az énekszót meg a kártyázást, s szegény Ismayert kékre zúzott-fagyott arcával nemsokára viszontlátta a parti örház. Mária, az asszonya, leitta magát bánatában, s egész nap jajveszékelt.


Új hófúvások jöttek. Ismayert nem lehetett leszállítani a faluba. Másnap eltemették a fenyök tövébe, s el is feledték nemsokára. Waldow, a fönök sem lehetett jelen a temetésén, pedig ö nagyon szerette Ismayert. Porosz hazájából hozta pár évvel ezelött magával, s az egész ipartelepen ö volt az egyetlen, akivel a megszokott dialektusban hazai dolgokról beszélhetett, ha a vadhavasok tövében álló fapalotájában elfogta néha a nosztalgia.


Porosz volt Ismayer, de nem volt rajta semmi marciális vonás. Törpe, zömök, gnómszerü emberke volt, kurta lábai x-ben verödtek össze a térdeinél. A szeme kancsal volt mind a kettö, elszédült volna tölük az ember, ha egy összehasonlíthatatlan jámbor kékség meg nem szelídítette volna. Nem is vétett Ismayer a légynek sem. Mikor az úr egy hazalátogatás alkalmával magával hozta, elöször megijedt a Galbina szakadékos poklától, de késöbb megszokta. Az úr kímélte, tudta, hogy nem tudná kezelni a fejszét meg a capint, ezért rábízta az alsó gát tóöri hivatalát. Itt Ismayer nyugodtan pipázhatott. Kivetette a mellét a szemben álló sziklákról visszaverödö veröfénynek, s illendöképpen visszaköszönt az el-elhaladó munkásoknak. A legnagyobb feladatot akkor végezte, amikor kis tutajával bement a tóra, s körülhajókázva, a gáteresztés után megrekedt rönköket kiszabadította és összegyüjtötte.


Mikor a gát alatt a különbözö csatornákon eregetett rönkök nagyon meggyültek, akkor következett be a havasi munka legnagyobb szenzációja: a gáteresztés. Ismayer ezt a látványosságot soha nem mulasztotta el. Olyankor ott állt a kis hídon, izgatottan várta, mikor ütik már ki a gátcsapot, hogyan zúdul ki a felhúzott gát alól a tóban meggyült Galbina-víz. Mikor elöször látta, a dübörgés hallatára s a hatalmas erö láttára megremegtek az idegei. Amikor pedig a zuhogó víztömeg megmozgatta a felgyült ezernyi rönköt s lóbálni és dobálni kezdték a hullámok, Ismayer ugrált, tapsolt, ujjongott a hídon a gyönyörüségtöl, mint egy egzaltált gyermek. „Mint a gyufaszálak! Mint a gyufaszálak!” - dobta bele a hullámokba kedvelt hasonlatát, s tombolt az elragadtatástól. A többiek nevettek rajta, de szerették.


Téli munkanapokon a Valeszáka fekete sziklaóriásai közé a kitaposott ösvényeken felmenni sem volt utolsó dolog. Ott volt a legjobban kiépített csúsztató. Két oldalt a természetes sziklaüregekben vöröslö tüzfény mellett, kormos boltozat alatt állottak az örök, emberkiáltással mérhetö távolságra. A kiáltásnak túl kellett harsognia a rohanó fák félelmetes zúgását, mert a jelek értelmétöl függött a munka megindulása és megszakadása. Töle függött az emberélet is. Ismayer bámult, s néha azt hitte, hogy csak álmodik. Kényszerképzetei között gyakran megjelent egy irtózatos kép: nyugodtan megy a jellel lezárt csatornán felfelé. Hirtelen felharsan az indító jelszó, s ö nem tud kiugrani, bárhogyan erölködik. Ismayernek emiatt nagyon súlyos álmai voltak.


Furcsa kis ember volt ez a porosz törpe. Mikor ünnepnapokon a munkások pálinkára és nöre éhesen, vadul dalolva és kurjongatva szálltak le az alsó tó mellett kiemelkedö hegy oldalán a falu felé, Ismayer akkor is a havason maradt. Hiába csalogatták, ígérgettek neki pálinkát, miegymást, Ismayer zavartan mosolygott, de úgy megvetette a hátát a házikója falának, hogy nem egykönnyen tudták volna erövel sem elmozdítani onnan.


„Nagy gazember vagy, Ismayer, ilyenkor látogatsz el a pásztor-batrinához.”


A pásztor-batrina az egyetlen nöszemély volt sok kilométeres körzetben az egész havasi vidéken. Hülye, havasi vénasszony volt, juhokat örzött a Brágul oldalában. Szénaboglyái mellett megmaradt a havason télen is, juhai látták el meleggel, táplálékkal, mindennel, amire ösprimitív életének szüksége volt. Téli bundájában olyan volt, mint egy nöstény majom, s nem volt még a havason az az elvetemült baráber, aki ne a megdöbbent absztinencia képzeteivel gondolt volna reá.


Ismayer az ilyen tréfán hahotázva kacagott, de mihelyt elhallgattak és elhaladtak, komolyan nézett maga elé.


Karácsony estéjén ott látták a felsö tó hatalmas sziklájába vájt kápolna elött. Hazagondolt és imádkozott.


Hamarosan híre is ment, hogy a nö semmi szerepet nem játszik az életében. Ettöl fogva még vastagabb tréfák piszkos nyílvesszöi érték, de Ismayer a görög égboltozat mindig egyforma kékségével mindig csak mosolygott.


Rejtély lett Ismayer a famunkások szemében. Társai heteken át dolgoztak baromi eröfeszítéssel, keményen, de munkájuk legmagasabb ambíciója mindig egy szombat este volt mikor a havasalji falu kocsmájában megtalálták azt, amire napokon át szinte szakadatlanul gondoltak.


Derült nyári napokon megtörtént, hogy a Waldow-lányok büszke fötartású hátaslovakon kirándultak a havasra. Ismayer mélységes, mosolygó hódolattal emelte meg zsíros kalapját elöttük, a többiek faunéhes szemekkel tapadtak rájuk, s még köszönni is elfelejtettek.


Egy összel új munkáscsapatok érkeztek. A fatermelés nagyobb arányokban indult meg, több volt a fejszés kéz, több volt az éhes gyomor. A Szimion kis mokány lovai nem gyözték kenyérrel ellátni a telepet. Kenyérsütöre volt szükség, ügyes, dagasztó, nöi kezekre. Így került föl a havasra Mária. Valenyágrai nö volt. Leány-e vagy asszony? - senki se tudta volna megmondani. Pellagrás volt a színe, mikor odakerült, de a havasi koszton és levegön megpirosodott egy kicsit.




Mária lázba hozta a havasi férfivilágot. Eleinte verekedtek is érte, egy olasz beverte capinnal a társa fejét. Késöbb elsimultak az ellentétek. Nagy volt a Mária munkabírása: naponta harminc kenyeret is megdagasztott. Estére eltünt, de derengö hajnalban serényen kapaszkodott kunkorodott orrú bocskorával felfelé. Egyszer a lungsórai ösvényen látták, másnap a valeszákain, s máskor bizonyosan a Sura Popi felöl sietett a kantin felé.


Könnyü volt neki a férfivilágban ekkora szerepet játszani: nem volt vetélytársa. Mindebben nem is volt talán a havasi ösztönök világánál tekintve semmi különös.


De az már különösebb volt, hogy Ismayer, a tóör, tavaszra egy kis tarka tehenet kapott ajándékba a gazdájától, s még különösebb volt, hogy alig telt bele pár hét s a Galbina-sziklák bocskoros Loreley-ja tehénfejés címén mindennapos látogatója lett a törpe remetének. A tejet szerette meg, vagy talán az csalta oda, hogy akkortájt Waldow megengedte hü poroszának, hogy hébe-korba palackos sört áruljon a munkásoknak - amihez ugyan elég élhetetlen volt -, nem lehet tudni. Mindez bizonyosan együtt hatott Máriára, aki a gyámoltalan Ismayer körül egy háztartás kialakulásának a lehetöségét megszimatolta.


Ismayer hálásan fogadta a havasok asszonyának közeledését, s Mária elég élelmes volt a helyzet kihasználására. Ha fent a kantin mellett elvégezte a dolgát, lent termett a tóparti örházban, s nemsokára Ismayer helyett maga szolgálta ki az esti vendégeket. Éjszakára is kezdett ott maradozta - legalábbis addig, amíg Ismayer elaludt-, ezer alkalmat adva arra, hogy a kócosfejü kis embert célzások és tréfák özönével borítsák el a nála mind sürübben megforduló famunkások.


„Ej, ej! te Ismayer! Ki hitte volna rólad, még elütöd a kezünkröl Máriát!”


A porosz mosolygott, s mosolyába a sohasem érzett férfibüszkeségnek egy árnyalata vegyült. Boldognak érezte magát. Végtelen passzivitása tán sohasem tette volna lehetövé, hogy asszony felé közeledjék, s íme - jó az Isten, akihez a sziklakápolnánál imádkozott! - az asszony maga jön el hozzá, megkímélve öt minden versengéstöl, amire szilaj és durva társai között úgyis világéletében képtelen lett volna. Nem ismerte a Mária egyre sürübben ismétlödö éjjeli útjait, de ha ismerte volna is, talán még az sem irthatta volna ki a hálát együgyü szívéböl. Nem tudott semmit. Vette észre, hogy a legfelsö lungsórai gát öre, egy torzonborz, iszákos baráber, aki arról volt nevezetes, hogy pálinkás mámorában rendkívüli leleményességgel tudott rímes sorokat rögtönözni, sürübben járt a házához, mint a többi. Azt is észrevette, hogy ez az egy sohasem csúfolkodik vele, hanem komolyan veszi, de ezért inkább hálát érzett vele szemben. Párosan suttogó tervezgetések és gyülölködö pillantások gonoszságáról nem volt a jámbornak semmi tudomása. A „mikor látogatsz meg már, Ismayer?” s más rokonértelmü kérdésekre nyugodt lélekkel válaszolta: „Az ünnepen... Az ünnepen elmegyek.” „Csak kösd fel jól a vasmacskát, nagyon síkos a lungsórai csatorna.” „Ne félj, nem fogom elfelejteni.”


A német származású erdökezelö, aki az Ismayer sorsában faji sérelmet látott, a tó mellett ellovagolva, többször szóba állt Ismayerral: „Sie Ismayer, leben noch immer mit dieser... zusammen?”


Ismayer a megszokott kérdésre meghajló fejjel bólintotta az igent.


„Sie sind kein Ismayer, Sie sind ein Eselmayer!”


„Ja... ja...” - dadogta ilyenkor zavarodottan, de aztán vitte a gúny és erkölcsi prédikációk mártíriumát tovább.


Addig vitte, amíg a lungsórai fordulóban a Pietro sasszeme felfedezte a hó alatt. Felakadt szemeinek tompa kékségében, a hókristály-pelyhes szemszörök alatt egy káprázatosan szép téli nap Segantini-égboltja tükrözödött.


A nyár visszacsalt a Galbinára. A Tataroi-on vakondtúrásszerü halmokban ért a vörös áfonya, a Magurán buja málnatermés csalogatta a medvéket, és lent a csúsztatók körül a közös emelésre biztató, ütemszerüen ismétlödö, elnyújtott indulatszók s az olasz munkások érzelmes dallamai beleolvadtak a Galbina-zuhogók és vízesések állandó zúgásába. A vízirigó fehér plasztronban billegette magát, a fekete harkály átható sikoltása messze hangzott, s a barlangok tájékán a baglyok százai feleseltek egymásnak éjszakánként.


Knut Hamsun Pán-jának az olvasása ebben a hangulatban kimondhatatlan gyönyörüség volt. Pár perc: a felsö tó mellett nekivágni a Lungsórának, a száraz csatornán elérni a beomlott régi akna környékét, letelepedni az ösfenyök örök árnyékában a csillagmoha szüz pamlagára s aztán olvasni az erdök s a magányosság csudálatos rapszódiáját:


„...Kunyhóm elött egy kö állott, egy magas, szürke kö... Mindig úgy éreztem, hogy figyel és végigvizsgál, ha napi kirándulásomról hazatérek...”


„...Sírtam az örömtöl és lényem szinte feloszlott a hálaadásban... Elfordultam és sírva neveztem nevükön a madarakat, a fákat, a köveket, a füveket, a hangyákat...


Az erdö hangulata magával ragadta a fantáziámat.”


Néhány lépésre tölem a Galbina zúgatta fehér mészköveken tajtékossá csapkodott hullámait. Ha letettem a könyvet, a környezetböl tovább olvastam, s ha olvastam, úgy éreztem, havasi életem egy fejezetét élem át.


Locsogtak, csacsogtak a habok, világítottak a kövek s egyre nagyobb tolakodással igyekeztek lekötni figyelmemet. A kis zuhogók türelmetlen közlékenységgel jelentkeztek, fel-felvetették patyolat-karjukat, hogy ezüst tenyérrel vízgyöngyöt szórjanak reám. Egy fantasztikus szikla alján haragosan zubogva keringett és tajtékzott a víz, mintha a megsértett önérzet öblösen méltatlankodó hangjait dohogná.


A hang kivált a havasi hangversenyböl, átcsapott a kíséret, át a Pán felett, s zuhogva kezdett áradni belöle a szó:


A ZUBOGÓ. Te megvádoltál, erdök vándora:

mi nem bántottuk Ismayert soha.

A CSACSOGÓ.          Tanúnk a gát...



A PISZTRÁNGOS.                             a fák...

A CSENGŐ.                 a fák moha.

A ZUBOGÓ.               Meleg napon ha útja erre vitt,

gyakran locsoltuk fáradt lábait.

S hüs gyöngyöt szórtunk csiklandozva rá,

mikor közénk fürödni szállt alá.

S ha ott pihent a parti fák alatt...

A PISZTRÁNGOS.     Föl-fölvetettük a pajzán halat!

A ZUBOGÓ.               Hogy el ne unja mellettünk magát,

míg elringatja altatón a gát.

A CSACSOGÓ.          Altattam én is!

A TAJTÉKOS.  Én is!

A CSENGŐ.                 Órákon át!...

A ZUBOGÓ.               Az erdö jó...

A CSACSOGÓ.                                  a fák...

A PISZTRÁNGOS.       A kö szeret...

A ZUBOGÓ.               Sziklák szeméböl tiszta könny pereg. -

De rossz a fejsze...

A CSACSOGÓ.            És az emberek.

A ZUBOGÓ.               Akkor bilincset vert a jég reánk,

hózsebkendövel volt betömve szánk,

de most mellünk szabadságtól liheg:

beszélhetünk!

A CSENGŐ.     Beszélj!

A CSACSOGÓ.            Hadd tudja meg!

A ZUBOGÓ.               Hideg, homályos reggel már a gát

hegyes capinnal látta Baleát.

Körül vasárnap csendje mindenütt.

A gát alatt egy régi rönk feküdt,

a csúsztatásból nemrég elmaradt

s lomhán pihent a párnás hó alatt.

A vasszerszám kemény munkába fog,

a jégzuzos, emelt rönk már inog,

s amikor már egészen meglazúl,

capin-hegy csap rá irgalmatlanúl,

mint a kegyetlen éhü kányacsör,

ha nagy, de jámbor áldozatra tör.

Homlok megcsordul, kar zsibbad belé,

de indul már a csúsztató felé,

pár perc s a rönk - ellenkezik pedig -

a csúsztatóban elhelyezkedik.

Már azt hinnéd, mindjárt indulni fog,

ha meg nem fogná bölcsen szórt homok

s elül, a csúsztató nyílásain

leszúrva ört nem állna a capin.

S most áll a lejtön, áll...

A TAJTÉKOS.              félelmesen...

A CSACSOGÓ.          Halálra ajzott nyíl a vadlesen.

A ZUBOGÓ.   A völgyböl hírt hozott a jégmadár:

a kékszemü Ismayer arra jár.

Szöges botjával jött a hídon át,

meglátogatni készül Baleát.

Daloktól hangos az olasz barak,

beinvitálják s Ismayer marad...

Dal, tréfaszó. Kacaj. Idö telik.



Tornyos köd oszlik és emelkedik.

Amint az ajtón búcsuval kilép,

napfény rohanja meg szemét, szivét,

ezernyi sárkány torkából a nap

szikrázva ontja rá a sugarat

s sziporka-tánctól csillog a barak.

Indul. A szellö rózsás-mámoros

arcára fákról zúzmarát poroz.

Szeszes szájából könnyü dal fakad,

rég eltanulta már madár, patak

- (könnyen nyílik rá az olasz torok,

mihelyt a raj közös munkába fog) -:

dalolva és a csúsztatóra fel...

A CSACSOGÓ.          Dalold!

A PISZTRÁNGOS.

A CSENGŐ.                           Daloljuk el!

MIND.                           Daloljuk el!


(A zuhogók dalba fognak. A hangszín márciusi csatornák bongására és a xylophon fa-kondulására emlékeztetett. A csengö hangja kellemesen kivált, a zubogó alantjáró öblös hangokkal kísérte az éneket:)


Cian, cian, cian!

morotina bella, cian!

e prima de partire

un bacio ti voglio dare.

Cian, cian, cian!

morotina bella, cian!

e prima de partire

un bacio ti voglio dare.

Un bacio la mia mamma,

un altro mio papa,

cinquante la mia bella

cinquante la mia bella.

Un bacio la mia mamma

un altro mio papa,

cinquante la mia bella

e poi far il soldat!


A ZUBOGÓ.               Nincs messze már. A fordulóhoz ér,

a homlokán eret feszít a vér;

a cél elött nagyot liheg s leül

a csúsztató szélén ügyetlenül.

A rönk mögött rá leskelödve vár

a vad baráber reggel óta már.

Kaján mosoly dereng az ajkain

s a rönk elöl kihúzva a capin.

Nehány lökés, nem fogja már a föld,

megindul, aztán zúgva felsüvölt.

Ismayer hallja és fülelni kezd,

ünnepnapon furcsálja ezt a neszt,

mikor fülébe nem hallatszanak

se banf, se gerga büvös jelszavak,

mikböl a munka indul s megszakad.

Ámulna még - de már rohan, zuhan,

a szörny kivágja irgalomtalan,

maga tovább zúg és deltán felül

kiugrik és a hó alá merül.




Találat: 987