Fekete lany, II - Áprily Lajos

Fekete lány, II - Áprily Lajos

Lendül a hab, s a part falán

ezüstsarkantyús lába dobban;

nézd, fürdik a fekete lány,

fekete lány fehér habokban.

Elszenderült a bú szemén,

hullámba hull ma teste, lelke,

hullámos hajú völegény

milyen erösen átölelte.

De nézd: sötét erdök között

nagy, ordas fellegek szakadnak,

s jön árja záporöntözött

görgeteges hegyi pataknak.

Haragos, szennyes áradat,

a medrét örvény-karmok ássák.

Kérd meg a hökkent gátakat,

gáncsolják a vizek futását.

Ne essék folt fényes haján,

iszapos ár hozzá ne érjen:

fekete lány talán, talán

utolszor fürdik - hófehéren.

Fekete lány, nem hallja?... távol

két füzfasor közt zsong a gát.

Teste ragyog a napsugártól

s fiatalon látom magát.

Reám lehelt a tiszta bája,

féltettem, hab-locsolta lány,

ne érje árvizek vad árja

s ne essék folt fényes haján.

Jaj, jöttek áradásos évek,

irtózatot, halált hozók,

virág-irtók - viharsötétek,

földrengetök, vérszomjazók.

Láttam kedves fök sürü vesztét

ragadozó évek során.

Melyik barlang bújtatta testét,

hogy megmaradt, fekete lány?