kategória | ||||||||||
| ||||||||||
| ||
|
||||||||||
1995. március 6-án, egy hétfôi
napon óriási köd fogadta Horn Gyulát a moszkvai Seremetyjevo repülôterén.
Amikor a magyar miniszterelnök kilépett a gépbôl, az ilyenkor szokásos
díszszázad és fogadóbizottság helyett egyetlen embert látott ácsorogni a kifutó
mellett: orosz kollégáját, Viktor Csernomirgyint. A pocsék idôjárás miatt
ugyanis a népes magyar delegációra váró orosz küldötts 454g67e ég nem ért át idôben
Seremetyjevóra a vnukovói reptérrôl, ahová a magyaroknak az eredeti tervek
szerint meg kellett volna érkezniük. A kurtán-furcsán sikerült üdvözlés után
azonban már minden a forgatókönyv szerint haladt. A magyar küldöttség tagjai az
oroszokkal egy idôben értek a Kremlhez, ahol végül sor került a hivatalos köszöntésre,
majd megkezdôdött a plenáris ülés. "Gyönyöru terem volt, fehér faragott
bútorokkal" - emlékezett vissza a tárgyalások egyik résztvevôje. A
nemzetközi diplomáciában megszokott módon a delegációk egy hosszú, zöld
posztóval borított asztal két oldalán ültek, elôttük ásványvíz és cukorka.
Az orosz miniszterelnök "nagyívu történelmi tablót vázolt fel",
amelyben fôként az orosz-magyar barátságról és a kölcsönös egymásra utaltságról
ejtett szót. A magyar delegáció tagjainak emlékei szerint Horn - aki nem
szerette a hosszú üdvözlôbeszédeket - egy lélegzetvételnyi szünetet kihasználva
udvariasan, de nagyon határozottan félbeszakította orosz kollégáját, mondván:
köszöni a kedves szavakat, de itt az ideje, hogy a konkrétumokról beszéljenek.
Ezután letett az asztalra egy több mint tíz pontból álló listát, amelyen ott
volt az orosz államadósság lebontásának kényes kérdése is. "Bár volt olyan
a magyarok által felvetett problémák között, amelynél látszott, hogy
Csernomirgyinnek fogalma sincs, mirôl beszél Horn, de az államadósság kérdése
nem tartozott ezek közé" - mondta egy, a tárgyaláson részt vevô szakember.
Az emlékek szerint Csernomirgyin fejbólintással jelezte, hogy tudja, mirôl van
szó: alig egy évvel korábban ugyanis éppen ô írta alá Budapesten Boross Péter
magyar miniszterelnökkel azt a megállapodást, amelyben Oroszország elismerte
Magyarországgal szemben fennálló, több mint 1,7 milliárd dollárnyi adósságát,
és amely meghatározta a törlesztés módját. Az azt követô közel egy évben
azonban az adósság rendezésének ügyében nem történt semmi érdemleges. Az orosz
miniszterelnök bólintása viszont politikai értelemben azt jelentette: a
gyakorlatban is megkezdôdhet az orosz államadósság lebontása.
Ekkor már közel három éve
huzakodtak a különféle kormányszervek, bizottságok és tárgyalódelegációk azon,
hogy az orosz állam milyen formában fizesse vissza tartozásait. 1992
novemberében a két kormány ugyan megállapodást kötött az adósság
törlesztésérôl, azonban ezt követôen a két fél hosszú ideig egy egyszeru
szorzási muveletet sem volt képes elvégezni. Ennek lényege az lett volna, hogy
a transzferábilis rubelben fennálló 1,8 milliárdos adósságot a közösen
megállapított 0,92 szorzóval dollárra váltják át (lásd errôl bôvebben Adósság,
történelem címu írásunkat). A látszatra egyszeru muvelet elvégzését fôként az
gátolta, hogy a magyarok azonnali, készpénzben történô fizetést erôltettek,
mondván "az oroszok már megették azt a szalámit, aminek az ellenértékét
nem fizették ki", míg az oroszok legalább tízéves törlesztési idôben
gondolkodtak, miközben hallani sem akartak a készpénzfizetésrôl. Eltértek a
nézetek az adósság után fizetendô kamat mértékérôl is: a magyarok a londoni
bankközi kamatlábnál (LIBOR) három százalékkal magasabb kamatot számoltak volna
fel, míg az oroszok ragaszkodtak a KGST-ben szokásos kétszázalékos kamathoz.
A szakértôi szinten folytatódó tárgyalásokat tovább nehezítették azok a
kaotikus állapotok, amelyek abban az idôszakban az orosz kormányhivatalokban
uralkodtak. Egyik forrásunk szerint ekkoriban "kizárólag mi mentünk
Moszkvába, az orosz külgazdasági minisztérium munkatársai ugyanis nem merték
elhagyni a hivatalt, annyira féltették az állásukat". Az emlékek szerint
ekkoriban már a tárgyalófelek nem jártak együtt vacsorázni, "legfeljebb behoztak
a tárgyalásokra egy-két szendvicset". Az oroszok az új idôk szabályait
sehogy sem tudták megszokni, ezért általában elvtársnak szólították a
magyarokat, amiért aztán mindig elnézést kértek.
A helyzetet az is bonyolította, hogy az oroszok törlesztés gyanánt kizárólag
haditechnikai termékek szállítását ajánlották, és attól mereven elzárkóztak,
hogy a magyar gazdaság számára létfontosságú energiahordozók (kôolaj, földgáz)
szállításával ellentételezzék adósságaikat. Az elszámolási és átváltási bonyodalmak
az orosz hadiipari lobbit jottányit sem érdekelték. Az ugyanis, forrásaink
szerint, abban volt érdekelt, hogy a megszunt Szovjetunió hatalmas hadiipari
kapacitását, különféle megrendelésekkel, a lehetô legtovább életben tartsa.
Ebben a helyzetben még az is megfelelô lett volna az érdekelteknek, hogy az
államadósság terhére szállítsanak árut. Egy, a tárgyalásokon részt vevô
forrásunk szerint az orosz fél "harckocsitól kezdve a kávédarálóig"
minden olyan terméket felajánlott, ami valamilyen módon kapcsolatban állt a
hadiiparral.
Az egyre feszültebbé váló helyzetben végül a magyar kormány tett engedményeket,
és 1992 decemberében egy kormányközi bizottsági ülésen elfogadta azt az
ajánlatot, miszerint MIG 29-es repülôgépeket szállítanak a magyar hadseregnek -
az egy hónappal korábbi megállapodásban rögzített nyolcszázmillió dolláros
értékben (lásd errôl bôvebben Adósság, történelem címu írásunkat). A repülôket
orosz pilóták hozták el a gyárból, egyik informátorunk szerint azért, mert ha
az út során esetleg lezuhannának, akkor az orosz félnek kötelessége lett volna
másikat szállítani. Egy lapunk birtokába került belsô minisztériumi feljegyzés
szerint ezek a repülôgépek 1993-94 folyamán rendben meg is érkeztek. Azt
azonban máig homály fedi, hogy a szállítást milyen pénznemben és milyen
árfolyamon számolták el. Az adósság ugyanis a Magyar Nemzeti Bank (MNB)
könyveiben akkoriban transzferábilis rubelben volt nyilvántartva, miközben az
orosz szállítóval dollárban számoltak, holott az orosz állam hivatalosan
továbbra sem ismerte el dollárban az adósságát.
Erre az aktusra csak 1994.
április elsején, Viktor Csernomirgyin már említett budapesti tárgyalásán került
sor. Az orosz miniszterelnök látogatása nem nélkülözte a szimbolikus elemeket:
érkezésével egy idôben nyújtotta be Jeszenszky Géza külügyminiszter
Magyarország hivatalos csatlakozási kérelmét az Európai Unióhoz, ami kedvezô
tárgyalási helyzetet biztosított az oroszokkal szemben. Csernomirgyin az
eredetileg kétnaposra tervezett látogatását egy nappal önkényesen
meghosszabbította azért, hogy "(...) elmélyülten és alaposan
megvitathassák a két ország gazdasági együttmuködésének kérdéseit a magyar
miniszterelnökkel." (Magyar Hírlap, 1994. április 6.) Forrásaink szerint a
két kormányfô ezt egy Telkiben rendezett vadászat keretében tette meg.
Mindenesetre a tárgyalások végén Boross Péter és Viktor Csernomirgyin úgy
álltak fel az asztaltól, hogy elôtte elvégezték az akkor már másfél éve
esedékes szorzási muveletet.
A megállapodás értelmében az orosz államadósság pontos összege 1,703 milliárd
amerikai dollár lett, a fizetendô kamat pedig 1994. január elsejétôl kezdôdôen
évi 3,5 százalék. Az orosz fél ugyanakkor azt is vállalta, hogy az adósságot
három év alatt, 1997 végéig teljes egészében törleszti. A Boross-Csernomirgyin
megállapodás azt azonban továbbra is kizárta, hogy az adósságot készpénzzel,
olajjal vagy gázzal egyenlítsék ki. Csupán annyit rögzítettek, hogy a
törlesztés "(...)haditechnika szállításával, oroszországi szervezeteknek a
Magyar Köztársaság területén létesülô objektumok létrehozásában való
részvételével, gépipari termékek szállításával, nem kereskedelmi jellegu
szolgáltatásokkal, az orosz fél az Oroszországi Föderáció területén lévô
tulajdonának és tulajdonjogainak meghatalmazott szervezetek személyében a
magyar félnek történô átadásával" történik.
Hogy az utóbbi lehetôség is bekerült a megállapodás szövegébe, forrásaink
szerint egy mérnökvállalkozó Hujber Ottó kitartó lobbizásának köszönhetô, aki a
történet késôbbi szakaszában fôszerephez jutott. Ô ugyanis szentül meg volt
gyôzôdve arról, hogy "az oroszok által szállított haditechnika csak
rozsdás vas, és mindkét ország érdekét jobban szolgálná, ha az adósság fejében
a gazdasági kapcsolatokat mélyítenék el". A Csernomirgyin tiszteletére a
Béla király úti kormányrezidencián adott fogadáson ismereteink szerint a
vállalkozó folyékony oroszsággal ecsetelte, milyen kölcsönös elônyökkel járna a
magyarok részvétele az orosz privatizációban, majd átnyújtott egy dossziét,
amely a magyar vállalatok és vállalkozók erre vonatkozó elképzeléseit
tartalmazta.
Hujber Ottót ekkor már legalább
két éve foglalkoztatta az orosz-magyar államadósság kérdése. A Moszkvában
végzett vasúti mérnök fôként a volt Szovjetunió területén kötött üzleteket:
cége, a Budapesti Szerszámgépgyárat privatizáló Intertraverz Rt. egyike volt
azon kevés külföldi vállalkozásnak, amelyek az orosz olajvállalatok szibériai
telepeinek szállítottak különféle gépeket, berendezéseket, sôt, gyakran még
élelmet is. Az átfogó piaci ismeretekkel rendelkezô Hujber - aki még az Orosz
Olaj- és Gáziparosok Klubjának is tagja lett - hamar felismerte annak
jelentôségét, hogy a tôkehiányos magyar vállalatok számára az adósság
"soha vissza nem térô alkalmat kínál arra, hogy még a külföldi multik
érkezése elôtt bebetonozzák magukat a létfontosságú orosz ágazatokban".
Amikor pedig 1992 ôszén azt olvasta az újságokban, hogy az oroszok kizárólag
haditechnikával hajlandóak fizetni, cselekvésre szánta el magát.
Felkereste egyik régi MÁV-os kollégáját, aki éppen akkoriban szervezte a Magyar
Szocialista Párt vállalkozói tagozatát, és Katona Béla szocialista
országgyulési képviselô (késôbb a titkosszolgálatokat felügyelô miniszter)
közremuködésével sikerült bejutnia Kádár Béla akkori külgazdasági miniszterhez.
A minisztérium épületében 1993 elején megtartott találkozón a felek
"nagyon kedélyesen elbeszélgettek", ám a külgazdasági miniszter
"szkeptikus volt a tekintetben, hogy az oroszoktól haditechnikán kívül
mást is lehet kapni az adósság fejében". Mindazonáltal a találkozó
eredményeként Kádár Béla aláírásával kiállítottak Hujber számára egy
megbízólevelet, amely feljogosította ôt arra, hogy Oroszországban tárgyalásokat
folytasson az államadósság hasznosításáról. (Tudomásunk szerint ilyen
megbízólevelet mások is kaptak - többek között például Széles Gábor, az Ikarus
Rt. elnöke, illetve a HVG 1995. december 16-i száma szerint Patkó András, az
olajgate-ügyben késôbb fontos szerepet játszó HFT nevu amerikai cég elnöke is.)
A megbízólevél birtokában Hujber gôzerôvel szervezkedni kezdett. Elsôként
alapított egy - a történet késôbbi szakaszában ugyancsak fontos szerepet játszó
- társadalmi szervezetet, amely Társaság a Keleti Piacokért Egyesület (TKPE)
nevet kapta. Az egyesület 1993. október 26-án tartotta alakuló ülését, amelyen
részt vett szinte az összes olyan nagyvállalat, amely valamilyen formában
érdekelt volt az orosz piacokon. Alapító tag lett többek között a Sasad Rt., a
MÁV Transped Rt., a Bábolna Rt. és a Mol Rt. Rajtuk kívül a tagok közé lépett
az MSZP Vállalkozói Tagozata is. Az egyesület elnökének Hujber Ottót
választották, aki beszédében az alakuló ülésrôl készült jegyzôkönyv szerint azt
mondta: "A jelenlegi történelmi idôszak Közép-Kelet-Európa és Oroszország
egymásra találásának idôszaka. Mindkét fél megértette, hogy ki a természetes
szövetségese. Oroszország megértette, hogy a Nyugat nem ismeri és nem érti
ôket. Mi pedig megértettük, hogy a Nyugat semmit nem hálál meg." Az
egyesületi alapító okirat a még megmaradt gazdasági kapcsolatok megôrzését és
új piacok felkutatását jelölte meg fô célul. Az alakuló ülésen már konkrét
tervekre is javaslatokat tettek, többek között például az
északkelet-magyarországi gazdasági övezet létrehozására, a magyar-ukrán-orosz
kohászati együttmuködésre, és egy közös orosz-magyar bank alapítására.
Második lépésként 1993. december elsején a nagy ívu tervek végrehajtására
kétszázmillió forintos alaptôkével létrehozták a Hunga-Rus Rt.-t, amelynek az
Intertraverz Rt. 99,5 százalékos, a TKPE pedig 0,5 százalékos tulajdonosa lett.
Az alapító okiratok szerint a vállalat "profilja alapvetôen
nagykereskedelmi tevékenység. A Hunga-Rus Rt.-t akkor alapítottuk, amikor azt
gondoltuk, hogy az orosz államadósságot egy összegben egy olyan befektetôcégnek
adják oda, amely a privatizációban érintett, érdekelt összes vállalatot
tömöríti. Úgy gondoltuk, hogy az államadósság kapcsán privatizálható orosz
vállalatokért, társaságokért pályázó magyar cégek a Hunga-Rus Rt.-t bízzák meg
az ügyek intézésével." A feltételes mód használata bölcs elôrelátásnak
bizonyult, miután a vállalat e célok közül késôbb vajmi keveset valósított meg.
Mindazonáltal az alapításkor számos olyan ötletet (például stratégiai
kôolajtároló-kapacitás létesítése, gabonakombájnok és mezôgazdasági gépek
vásárlása, vasúti tehervagonok beszerzése, külfejtésu orosz szénbányákban
tulajdonrészszerzés) rögzítettek, amelyet késôbb meg is valósítottak - igaz,
más vállalatok.
Ezeket a javaslatokat Hujber
Ottó a már említett, 1994 március végén tartott fogadáson egy bôrkötésu
dossziéban adta át Viktor Csernomirgyinnek. A két férfi egyébként már korábban
is találkozott egymással Oroszországban az Olaj- és Gáziparosok Klubjában,
miután az orosz miniszterelnök korábban a Gazprom gázipari vállalat elnöke
volt. A javaslatokra válasz azonban hosszú ideig nem érkezett, bár az orosz
miniszterelnök, a maga módján, késôbb üzent otthonról magyar partnereinek. A
tárgyalásokról hazatérve ugyanis egy magyar újságíróknak tartott szuk köru
moszkvai sajtóértekezleten meglepetésre azt jelentette ki, hogy "(...)egy
ilyen kormánnyal azt, amit most aláírtunk, végre lehet hajtani. Nem kívánok
beavatkozni a belsô ügyekbe, de megjegyzem, hogy jó lenne, ha a jelenlegi
helyzet folytatódna. Tapasztalataink alapján minden változás esetén évek telnek
el, mire a kapcsolatok lendületbe jönnek". (Magyar Hírlap, 1994. április
6.)
Viktor Csernomirgyin nem bizonyult rossz jósnak. A Magyar Szocialista Párt
94-es elsöprô választási gyôzelmét követôen ugyanis - az aláírt megállapodás
ellenére - lényegében leállt az adósságtörlesztés folyamata. Hujber Ottó
azonban nem adta fel: ahogy azt egy akkoriban kinevezett pénzügyminisztériumi
forrásunk mondta, "még oda sem értünk a József nádor térre, máris
bejelentkezett telefonon", hogy a pénzügyi kormányzat segítsen tetô alá
hozni a közös bankot, és készítse elô a magyar vállalatok oroszországi
tulajdonszerzését. A Boross-kormányzat idején ugyanakkor arról is szó volt,
hogy a Hunga-Rus Rt. megveszi a magyar államtól a MIG 29-esek szállítása miatt
addigra 900 millió dollár körüli összegre apadt adósságot. A vételár a
Pénzügyminisztérium (PM) elôzetes ajánlata alapján az eredeti érték minimum 40,
maximum 60 százaléka lett volna. A TKPE üléseirôl készült jegyzôkönyvek szerint
Hujber Ottó a 40 százalékos diszkontárat részesítette volna elônyben, ám a
tranzakció a kormányváltás körül lekerült a napirendrôl, és hiába szerette
volna a vállalkozó ötletét a választások után is feleleveníteni, már nem talált
fogadókészségre. Kormányzati szinten ekkor ugyanis már inkább annak a
lehetôségét vizsgálták, hogyan nevezzenek ki két kormánybiztost - egy katonait
és egy polgárit - az államadósság lebontásának levezénylésére. A polgári
áruszállításért felelôs kormánybiztosnak egyébként tudomásunk szerint Hujbert
kérték fel, ám a kinevezést utóbb nem kapta meg.
A kormány ugyanis 1994 szeptemberének végén úgy döntött, hogy a kormánybiztosi
posztok helyett egy úgynevezett tárcaközi bizottságot hoznak létre, amelybe az
adósság lebontásában érintett minisztériumok (Ipari és Kereskedelmi
Minisztérium, Pénzügyminisztérium, a Földmuvelésügyi Minisztérium, a
Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium, valamint a Belügyminisztérium
és a Honvédelmi Minisztérium) delegálnak egy-egy tagot. A bizottság elnöke a
mindenkori ipari és kereskedelmi miniszter, elnökhelyettese pedig a PM
politikai államtitkára lett. A kormányrendelet azt is tartalmazta, hogy a
bizottság munkájában részt vehet "(...)az üzleti szférának a Tárcaközi
Bizottság elnöke által javasolt delegáltja" is. Ezt maga Pál László ipari
és kereskedelmi miniszter jelentette be a TKPE szeptember 22-i közgyulésén,
arról azonban a jegyzôkönyvek tanúsága szerint ekkor még hallgatott, hogy az
üzleti életet Hujber Ottó képviseli majd a bizottságban. Pál "feledékenységére"
az lehet a mentség, hogy alig két nap múlva indult Moszkvába, hogy új életet
leheljen a megakadt adósságrendezésbe.
Az ipari miniszter öt napig
tartó tárgyalásai döntô fordulatot eredményeztek. Rövid idôn belül ugyanis kiderült,
hogy a magyar vállalatoknak körülbelül annyi esélyük van az adósság ellenében
tulajdont szerezni Oroszországban, "mintha a Holdon akarnának földet
venni". Az orosz privatizációs törvény ugyanis nem tette lehetôvé, hogy
készpénz nélkül - gyakorlatilag egy ígérvény ellenében - bárki tulajdont
szerezzen. Az volt az általános gyakorlat, hogy a vásárlók pályázat útján,
licitálással döntötték el egymás között, hogy kinek a tulajdonába kerül a
meghirdetett vagyontárgy. Arról pedig a törvények nem rendelkeztek, hogy a
magyar vállalatok az orosz államtól pénzt kaphassanak, és hogy azzal
licitálhassanak. Bár a tárgyalásokon részt vevô forrásaink szerint az orosz
félnek tetszett az ötlet, de "nem tudtuk úgy összerakni a
mechanizmust", hogy az ne sértsen valamilyen törvényi elôírást. A
törvénymódosítás ódiumát pedig - annak belpolitikai vonatkozásai miatt - az
oroszok nem merték vállalni.
Ezzel gyakorlatilag a felek ugyanoda jutottak vissza, ahonnan a
Boross-Csernomirgyin találkozó elôtt elindultak: az adósság törlesztésének
egyedüli módja a haditechnikai szállítás marad. Így például a Mariel
Köztársaságbeli Joskar Ola-i gyárból közel féláron kapott volna a magyar
hadsereg olyan SZ300-as típusú légvédelmi rakétarendszert az adósság terhére,
amely még a SCUD-rakéták lelövésére is alkalmas. Ez azonban, forrásaink
szerint, a magyar kormány számára nem volt túlságosan vonzó lehetôség.
Egyrészrôl azért, mert a hadvezetés - Magyarország tervezett NATO-csatlakozása
miatt - nem akart több orosz rendszeru fegyvert átvenni, másrészrôl pedig a
fegyverszállításból a központi költségvetésnek nem származott volna közvetlen
bevétele - márpedig akkor az ország már mélyülô pénzügyi válságban volt.
A tárgyalásokat folyékony orosz nyelven, végig tolmács nélkül folytató Pál László
ekkor "trükközni" kezdett, hogy "miként lehetne közös nevezôre
hozni a magyar költségvetési érdekeket az orosz foglalkoztatáspolitikai
célokkal". Elôször arról érdeklôdött az orosz Hadügyminisztériumban, hogy
milyen tôlük kapott fegyvert értékesíthetünk harmadik félnek, mert "a
magyar költségvetésnek pénzre van szüksége". Amikor azonban, forrásaink
szerint, kiderült, hogy az oroszok egyetlen fegyverre sem adnak reexportálási
engedélyt, az ipari miniszter stratégiát váltott, és azt ajánlotta: a foglalkoztatási
gondokkal küszködô hadiipar gyártson olyan polgári rendeltetésu árut, amely
késôbb pénzzé tehetô. Ezt az elképzelést a tárgyalások végére az orosz
Pénzügyminisztérium is magáévá tette, így - bár konkrét megállapodást végül nem
sikerült az orosz féllel aláírni - Pál László hazatérve bejelenthette, a 900
millió dolláros orosz államadósság kérdésében sikerült elôremozdulni (Magyar
Hírlap, 1994. szeptember 30.).
A hangzatos bejelentés ellenére
még több mint fél évig nem történt semmi. A tárcaközi bizottság ugyan
megalakult 1994 ôszén, és kétszer ülésezett is, de annyi történt csupán, hogy
az üzleti élet képviselôjeként - Pál László ipari miniszter javaslatára -
Hujber Ottót delegálták a bizottságba. A vállalkozó ekkor már a Magyar Szocialista
Párt Vállalkozói Tagozatának is elnöke volt. Más kézzelfogható eredménnyel nem
is igazán jártak ezek az ülések, forrásaink szerint a résztvevôk ekkor csupán
"ötletelgettek".
A leginkább ígéretesnek az a - korabeli sajtót is lázba hozó - elképzelés tunt,
hogy az orosz metróvállalat, az államadósság fejében, a tervezett 4-es metróhoz
szükséges alagutak fúrását végezte volna. Ezt a megoldást azonban - a magyar
építôipar érdekeire hivatkozva - a fôváros nem támogatta, mint ahogyan a
kormányon belül is számos ellenzôje akadt az ötletnek. Pál Lászlóval
ellentétben bizonyos kormánytagok attól tartottak ugyanis, hogy amennyiben az
orosz költségvetésnek pénzügyi nehézségei lesznek, a Budapestre érkezô orosz
alagútfúró munkásokat a magyaroknak kell kifizetniük. Az akkori kormányülések
rendszeres résztvevôje szerint "a metrót elutáltuk".
Közben a TKPE-ben tömörült vállalkozók is gyártották az ötleteket. Hujber Ottó
1995 januárjában a nyilvánosság elôtt is elmondta: a vállalkozók az adósságot
ötvenszázalékos diszkontáron megvásárolnák, a vételárat pedig halasztott
fizetéssel, hat év alatt fizetnék be a központi költségvetésbe. Hajlandók
lennének évi 3,5 százalékos kamatot fizetni, de a törlesztésére két év türelmi
idôt kérnek. Az egyesület elgondolása szerint az állam számára az jelenthetné a
biztonságot, hogy a vásárlók a tranzakció elôtt bánatpénzt és elsô osztályú
bankgaranciát tennének le a kormány asztalára.
Ezek az elképzelések azonban továbbra is csak papíron léteztek, miután az orosz
partnerek "a fülük botját sem mozdították" egészen a magyar
miniszterelnök 1995 tavaszi látogatásáig. Hogy mennyit ért Viktor Csernomirgyin
Kreml-beli fejbólintása, azt az a közjáték jellemzi leginkább, amely Horn Gyula
rosztovi látogatásán történt. A magyar miniszterelnök eredetileg azért utazott
Rosztovba, mert ott folytatta felsôfokú tanulmányait, és egykori egyeteme
díszdoktori címet adományozott neki. Útja során azonban idôt szakított arra is,
hogy látogatást tegyen a város legnagyobb gyárában, a mezôgazdasági gépeket
elôállító Roszszelmasban. Azok a kilencvenes évek címu, tavaly megjelent
könyvében Horn azt írja errôl a látogatásról, hogy megdöbbent a módszertôl,
ahogyan a gyárat - muködôtôke bevonása nélkül - privatizálták. Ez a döbbenet
azonban nem gátolta a magyar miniszterelnököt abban, hogy az orosz államadósság
terhére "azon melegében" megállapodást kössön ezer darab DON típusú
mezôgazdasági kombájn gyártására. Ezzel a gyakorlatban is megkezdôdött az orosz
államadósság polgári árukkal való törlesztése.
A szovjet-magyar árukapcsolatok
egyenlege elôször 1986-ban mutatott többletet a magyar fél javára. A magyar
gazdaság, amely hagyományosan gépipari termékeket és élelmiszert szállított
energiahordozókért - fôként kôolajért - cserébe, addig többnyire adósa volt a
Szovjetuniónak. Rögzített rubel-forint árfolyamon számították ki, hogy egy-egy
terméknek milyen mennyiségu kôolaj az ellenértéke. Amikor azonban a nyolcvanas
évek közepén a világpiacon zuhanni kezdett a kôolaj ára, felborult az addigi
elszámolási rendszer. A kôolaj rubelben kifejezett ára is csökkenni kezdett,
ezáltal megfordult a korábbi folyamat, a Szovjetuniónak egyre több olajat
kellett volna szállítania a magyar árukért cserébe, erre azonban nem volt
hajlandó. Egy általunk megkérdezett szakértô szerint "...az olajat ugyanis
dollárban is lehetett értékesíteni a világpiacon. A dolognak az lett a vége,
hogy végül még az éves megállapodásokban elôirányzott mennyiséget sem
szállították le". Ezért 1986-tól kezdve folyamatosan nôtt a kereskedelmi
mérleg hiánya, és a kilencvenes évek elején a Magyar Nemzeti Bank könyveiben
már közel kétmilliárd rubelnyi szovjet tartozást tartottak nyilván, miközben a
magyar vállalatoknak a szállítások ellenértékét a központi költségvetés
kifizette.
1990. március 21-én késô este Beck Tamás gazdasági miniszter emiatt igyekezett
kollégáival a Népköztársaság útján lévô szovjet nagykövetségre. Budapesten
tartózkodó partnerével, Sztyepan Szitarjannal beszélt meg találkozót este tíz
órára, mivel többnapos tárgyalás után sem sikerült aláírniuk az 1990-re
vonatkozó árucsere-forgalmi jegyzôkönyvet, noha már több mint két hónap eltelt
az évbôl. A tervgazdaság hosszú évtizedei alatt a magyar gazdaság ugyanis a
szovjet piacra való tömegtermelésre szakosodott, ezért a gazdaságpolitika
akkori irányítói elképzelni sem tudták, miként lehetne a magyar vállalatokat
egyik napról a másikra átállítani a világpiaci termelésre. Ezért életbevágónak
tunt, hogy a szovjetek - az 1986 óta halmozódó adósság ellenére - még abban az
évben is átvegyék a magyar ipar termékeit. Beck Tamás igyekezete azonban
hiábavaló volt: a megbeszélt idôpontban éppen vacsorázó szovjet delegációval
nem jutott dulôre. Másnap a Parlamentben folytatódtak ugyan a tárgyalások, ám a
felek végül anélkül álltak fel az asztal mellôl, hogy bármilyen megállapodást
aláírtak volna. Ekkor, forrásaink szerint, a tárgyalásokat vezetô Medgyessy
Péter miniszterelnök-helyettes "...berohant Németh Miklóshoz, aki azt
mondta, inkább visszatartja a repülôgépet, csak ne engedjék haza a szovjeteket
megállapodás nélkül". Medgyessy három társával taxiba vágta magát, és a
Ferihegyi repülôtéren végül aláírtak egy számos kompromisszumot tartalmazó
jegyzôkönyvet. A jegyzôkönyv nemcsak az arra az évre vonatkozó közel kétszáz
gépipari termék listáját rögzítette, hanem azt is, hogy milyen dollárátváltási
arányt alkalmaznak az addig transzferábilis rubelben felhalmozódott orosz
adósság megállapítására. Az elfogadott 0,92 százalékos szorzó alacsonyabb volt
ugyan a magyarok által kívánatosnak tartott 0,95 aránynál, de egy informátorunk
szerint "...akkor már az is nagy eredménynek számított, hogy az oroszok
egyáltalán aláírtak valamit".
Arról már korábban Grósz Károlynak sikerült megállapodnia Mihail Gorbacsovval,
hogy az áruforgalomban ezután a két állam rubel helyett dollárban számol el
egymással, amit 1990. december 11-én Kádár Béla külgazdasági miniszter
megerôsített Konsztantyin Katusev orosz gazdasági miniszterrel. Az adósság
rendezésének ügyében viszont ez a - "repülôgépszárnyon aláírt
megállapodás" néven elhíresült - jegyzôkönyv jelentette az elsô lépést. A
szovjetek ugyanis a szorzó elfogadásával lényegében beleegyeztek abba, hogy a
felhalmozott adósságot is dollárra számítsák át. Ennek pontos összegét azonban
csak a Szovjetunió 1991 végén bekövetkezett felbomlása után, 1992. november
11-én rögzítették, amikor Borisz Jelcin villámlátogatást tett Budapesten.
Jelcin, tudomásunk szerint, számos feltételhez kötötte látogatását, így többek
között ahhoz, hogy legalább hat megállapodást alá tudjon írni. Végül kilenc
megállapodást látott el kézjegyével egyetlen nap alatt, köztük az államadósság
elismerésérôl szólót. Az adósság összegét 1,8 milliárd transzferábilis rubelben
határozták meg, amit legkésôbb 1992. december 30-ig a korábban elfogadott 0,92
szorzóval dollárra váltanak majd át. A Jelcin által aláírt megállapodás
ugyanakkor azt is tartalmazta, hogy az orosz fél 800 millió dollárt
haditechnika szállításával törlesztene.
(A következô részben eddig még soha nem publikált tényeket hozunk nyilvánosságra, amelyekbôl kiderül, ki mekkora összeggel részesedett az orosz államadósságból. Bemutatjuk a lehallgatóberendezések behozatalával elhíresült Nádor '95 Rt. tevékenységét, és ismertetjük az olajgate-ügyet vizsgáló parlamenti bizottság munkáját, valamint azt, ami a bizottság jelentésébôl kimaradt.)
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
ÓSZABÓ ATTILA-VAJDA ÉVA
Guruló rubelek III.
Fejezetek az orosz-magyar államadósság történetéböl
1,7 milliárd dollár - összesen ekkora összeggel tartozott a magyar államnak 1994 tavaszán a volt Szovjetunió. Ez az összeg akkori árfolyamon közel 180 milliárd forintnak felelt meg, amelynek behajtásához az elmúlt évtized egyik legnagyobb politikai és gazdasági botránya - az úgynevezett olajgate-ügy - kötôdik. Az adósságból ugyanis az akkori ellenzék szerint politikai és személyes kapcsolataikat kihasználva fôként a Magyar Szocialista Párthoz közelálló vállalkozók és cégeik húztak anyagi hasznot. Bár az ügyet annak idején nyilvánosságra hozó Fidesz kormányra kerülését követôen tételes elszámolást és a folyamat teljes tisztázását ígérte, erre mind a mai napig nem került sor. A résztvevôk közül ugyan a Nádor '95 Rt. tevékenységét jelenleg parlamenti bizottság is vizsgálja, ám azt változatlanul homály fedi: mi történt a 180 milliárd forinttal? Az elmúlt hónapokban közel félszáz háttérbeszélgetést folytattunk az ügyben érintett szereplôkkel és áttanulmányoztuk a nyilvánosan rendelkezésre álló dokumentumokat, ennek végeredménye ez a három részbôl álló riport. Sorozatunk befejezô részében bemutatjuk, kik és hogyan akartak az orosz államadósság terhére tôkét emelni a Postabankban. Ismertetjük, hogy az Orbán-kabinet milyen vizsgálatokat folytatott a választásokat követôen, és azt is, hogy milyen lépéseket tettek az elmúlt másfél évben a még fennálló közel 400 millió dolláros adósság behajtására.
1998. november 12-én, egy csütörtöki napon az Orbán-kormány ülését követô
szokásos tájékoztatón Borókai Gábor kormányszóvivô azt közölte az egybegyult
újságírókkal, hogy "a kormányülés témája volt a Kormányzati Ellenôrzési
Iroda [KEI] azon vizsgálata, amelyre a miniszterelnök úr adott utasítást, és
amely az orosz államadósság lebontásának helyzetét vizsgálta". Hozzátette,
hogy "a KEI a polgári célú szerzôdések egy részét vizsgálta, és olyan
jellegu szabálytalanságokat talált, amelyek további vizsgálatok elrendelését
igénylik - és erre a miniszterelnök úr föl is fogja kérni az illetékes
szerveket". A szóvivô nem árult el részleteket az ügyrôl, ám a kormányülés
egyik résztvevôje szerint a további "tényfeltárás" elrendelését az
indokolta, hogy Orbán "nem találta elég keménynek" a jelentést.
Sepsey Tamás, a KEI elnöke - aki a jegyzôkönyvek szerint nem volt jelen a
kormányülésen - ennek ellenére azt mondta a Magyar Televízió aznapi Kormányváró
címu musorában, hogy "vizsgálatunk során azonban számos olyan új és
visszásságnak minôsíthetô tényt állapítottunk meg, amelyek az elmúlt idôszak
politikai erôinek és a gazdasági erôinek a vélhetô összefonódására tettek
tanúbizonyságot". Azt is kijelentette, hogy "foglalkoztunk azokkal az
ügyekkel, amelyeket korábban Demeter Ervin MDF-es képviselô által vezetett,
úgynevezett olajgate-bizottság már vizsgált, és a megállapítások döntô
többségét, mondhatnám szinte teljes egészükben megalapozottnak találtuk".
Szerinte bizonyítást nyert: az államadósság behajtásában az MSZP-hez közeli
vállalkozások vettek részt. Majd hozzátette, hogy az adósság lebontásában részt
vevô - ám nem nevesített - cégek mintegy 19 millió dollárral nem számoltak el a
költségvetésnek.
Az Orbán-kabinet - elôdeihez hasonlóan - a gyanús gazdasági tranzakciók
kivizsgálását ígérte kormányra kerülésekor, amelyek között rendre felmerült az
orosz-magyar államadósság lebontásának ügye is. Jószerivel azonban a november
12-i kormányülés volt az egyetlen alkalom, amely után az adósság behajtásának
gyakorlatát vizsgáló állami szervezetek képviselôi errôl a nyilvánosság elôtt
is beszéltek. Sepsey a köztévének adott interjújában utalt a Nádor '95 Rt.
szerepére, amelynek tevékenységét külön is vizsgálták, és amely egy - a múlt
pénteken eredmény nélkül zárult - büntetôeljárás alapjául is szolgált. A
titkosszolgálati berendezések behozatalát hamarosan külön parlamenti bizottság
kezdte vizsgálni (ÉS, 2000. február 25.), az államadósság behajtásának kérdése
pedig rövidesen kikerült a nyilvánosság által ismert napirendbôl. A háttérben
azonban az Orbán-kormány azóta is komoly erôfeszítéseket tesz azért, hogy az
1996 tavaszán megtorpant és késôbb is csak rövid idôre feléledt folyamatba új
életet leheljen.
Ütemre mennek
Az orosz államadósság behajtása a kezdeti lendület után elôször 1996 tavaszán
akadt el hosszabb idôre. Az orosz kormány ekkor - elsôsorban költségvetése
nyomorúságos állapotára és a gazdasági krízisre hivatkozva - gyakorlatilag
teljesen befagyasztotta külföldi adósságainak törlesztését (ÉS, 2000. február
25). Sokak feltételezése szerint e lépésben szerepet játszott az 1995 végén kirobbant
olajgate-ügy is, melynek során a két ország kapcsolatáról számos, addig
titkosnak minôsülô információ került nyilvánosságra. T. Asztalos Ildikó, az
Ipari és Kereskedelmi Minisztérium (IKM) politikai államtitkára 1997 tavaszán a
parlamentben ki is jelentette, hogy az oroszokkal "az is hátráltatta a
megegyezést, hogy parlamenti vizsgálóbizottságot állítottak fel a törlesztéssel
kapcsolatos esetleges visszaélések felderítésére". (Magyar Hírlap, 1997.
március 28.)
A folyamatot közelrôl ismerôk azonban valamennyien egyetértettek abban, hogy a
törlesztés jóval inkább az "orosz fél fizetési hajlandóságán, semmint a
magyar belpolitikai helyzeten" múlott. Igazukat bizonyítja, hogy amikor a
Mihail Kaszjanov, akkori orosz pénzügyminiszter-helyettes (ma miniszterelnök-helyettes)
által vezetett orosz delegáció 1997 márciusában újrakezdte a tárgyalásokat,
kizárólag az adósság átütemezését akarta elérni. Egyik informátorunk szerint
erre is csak azért került sor, mert lejárt az 1994-es Boross-Csernomirgyin-megállapodásban
rögzített, törlesztésre vonatkozó hároméves határidô (ÉS, 2000. február 18.). A
tárgyalások egyik résztvevôje szerint ezek a megbeszélések "rendkívül
nyugodt és diplomatikus légkörben folytak", bár kezdetben inkább a
"süketek párbeszédére hasonlítottak". Oroszország ekkor már közel egy
éve egyetlen petákot sem fizetett hitelezôinek, Kaszjanov röviddel ideérkezése
elôtt az orosz államadósság átütemezésérôl állapodott meg a hitelezôket
tömörítô Párizsi és a Londoni Klubbal. A szerzôdésekben ugyanakkor arra is
kötelezettséget vállaltak, hogy más hitelezôknek sem nyújtanak ennél jobb
feltételeket. Az orosz állam mindkét esetben azt vállalta, hogy az adósságait
25 év alatt fizeti vissza, és hat, illetve hét év türelmi idôt kap a törlesztés
megkezdésére.
Bár a kilátások emiatt nem voltak túl rózsásak, Kaszjanov budapesti tárgyalásai
mégis fordulatot hoztak az orosz-magyar államadósságot illetôen. Az orosz fél
ugyanis elfogadta azt a magyar érvelést, miszerint "ez az adósság
kényszerhitelnek minôsül, ezért más elbírálás alá esik, mint a nyugati államok
és pénzintézetek által folyósított kölcsönök". Egy minisztériumi
feljegyzés szerint azonban Kaszjanov azt is közölte, hogy "a további
évekre vonatkozóan semmilyen kötelezettséget vállalni jelenleg nem tud, és csak
azon projektekrôl van módja tárgyalni, melyeket jelen idôpontig mind magyar,
mind pedig orosz részrôl hivatalosan befogadtak". Miután pedig az oroszok
a Boross-Csernomirgyin-megállapodás alapján már törlesztették adósságaik közel
60 százalékát, türelmi idôt ugyan nem kértek, de a szállítások végsô
határidejét további négy évvel eltolták. Gilyán György, az IKM közigazgatási
államtitkára az orosz delegáció elutazását követôen bejelentette:
"Magyarország számára elfogadhatónak tunik az az átütemezési javaslat,
amelyet az orosz fél tett (...) tartozásának törlesztésére." (Magyar
Hírlap, 1997. március 29.) A javaslatot - miszerint a
Boross-Csernomirgyin-megállapodásban foglalt kötelezettségek "teljesítési
határideje 2000. december 31-ig meghosszabbodik. Egyebekben a többi cikk
változatlan marad" - végül levélváltás keretében véglegesítették 1997.
július 8-án.
Gáz van
Ez a dokumentum azonban hiába erôsítette meg az adósságlebontás kiindulópontjának tekintett Boross-Csernomirgyin-megállapodást, azon a háttérben a két félnek már jóval az átütemezés elôtt sikerült átlépnie. Az oroszok ugyanis eredetileg kizárták, hogy az adósságot energiahordozóval vagy készpénzzel csökkentsék (ÉS, 2000. február 18.), a közös projektek jegyzékébe ennek ellenére - információink szerint orosz javaslatra - bekerült egy "gázszállításokra vonatkozó pénzügyi konstrukció" is. Az ügyletet egy minisztériumi feljegyzés szerint "az orosz pénzügyminiszter-helyettes úr speciális tételként jellemezte, amelyik egyedi elbánást igényel". Tudomásunk szerint ez a különleges elbánást igénylô tétel százmillió dollár értéku földgáz volt, amelyet az orosz gázipari cég, a Gazprom szállított a Mol Rt.-nek 1997 folyamán. Úgy tudjuk, ezt a lehetôséget az orosz cég "járta ki magának" annak fejében, hogy odahaza elengedik tetemes köztartozásai egy részét. Az ügylet során az államadósságot a Gazprom tulajdonában álló Általános Értékforgalmi Bank (ÁÉB) külföldi off-shore cégére engedményezték, a többi "adósságlebontóhoz" hasonló feltételekkel. Ezt az ügyletet annak idején Kósa Lajos (Fidesz) a parlamentben kérte számon: "Mióta van bejelentve ennél a kereskedelmi banknál földgáz-kereskedelmi és -értékesítési tevékenység?" Feltette azt a kérdést is, hogy "ez az egymilliárd köbméter földgáz nem okoz-e a Molnak újabb veszteséget azáltal, hogy a kormány árpolitikája miatt a földgáz-értékesítés a Molnál eleve veszteséges? Végül: jó-e az országnak az, hogy újra földgázt kell a kôolajszármazékok helyett eltüzelni, és ez nem érinti-e hátrányosan Magyarország energiapolitikai és -stratégiai érdekeit?" T. Asztalos Ildikó, az ipari tárca államtitkára válaszában csak annyit közölt, hogy "kényszeruen tudomásul vettük, hogy a további adósságkihozatalban kiindulásként az orosz fél felajánlásai a mérvadók. (...) Magyar részrôl, a nemzetgazdaság érdekeit szem elôtt tartva, minél nagyobb mértéku törlesztés elérésére törekedtünk (...) Ezt az orosz partner gázszállítás formájában vállalta, úgy, hogy magyarországi bevételének egy részét törlesztésként befizeti a Magyar Államkincstárnak. Orosz részrôl megjelölték azt a bankot is, amelyen keresztül ez a pénzügyi konstrukció lebonyolódik. Ezzel terven felüli ez évi törlesztést vállaltak." Tudomásunk szerint ez a törlesztés meghaladta az 58 millió dollárt (12 milliárd forintot), amelyet az ÁÉB végül 1998 folyamán fizetett be a magyar költségvetésbe.
Maci a málnásban
Ugyancsak a Gazprom lett volna a fôszereplôje annak az ügyletnek is, amely a
csôd felé tántorgó Postabank feltôkésítését célozta. Ezzel a
Boross-Csernomirgyin-megállapodás másik passzusa sérült volna, ami az
államadósság készpénzzel történô kiegyenlítését zárta ki. Az ügy egyik közeli
ismerôje szerint azonban "az orosz fináncoligarchiát kevéssé érdekelték az
államközi megállapodások, százmillió dollárért viszont már ôk is
lehajoltak". Kormányzati források szerint ez úgy történt, hogy az oroszok
1997 januárjában közvetítôk útján váratlanul jelezték: hajlandók lennének az
áruszállítási szerzôdésekkel még le nem fedett államadósságot készpénzben
törleszteni. Innen azonban meglehetôsen összekuszálódnak a szálak, ami
egyébként minden, a tranzakcióban részt vevô szereplônek érdekében állt.
Az errôl folytatott háttérbeszélgetések során annyi mindenesetre kiderült, hogy
az ajánlatot - amely 1997 elején még csak a szerzôdésekkel le nem fedett
háromszázmillió dollár felére, késôbb azonban már a teljes összegre vonatkozott
- a lehallgatóberendezések behozatalával hírhedtté vált Nádor '95 Rt. (ÉS,
2000. február 25.) közvetítette. A magyar cég tulajdonosa, Szász András a
londoni Singer & Friedlander (S&F) bankházat, az orosz oldal
pedig meg nem erôsített információink szerint egy amerikai céget, a New
Alliance Corporationt vonta be a tranzakcióba. Az eredeti elképzelések szerint
az adósság kivásárlására a Nádor '95 Rt. pályázott volna, erre 1998. február
6-án a magyar Pénzügyminisztérium (PM) elôszerzôdést is kötött vele. A magyar
cég az adósságot a S&F-New Alliance közvetítôláncon keresztül a
Gazpromnak értékesítette volna a névérték 70-75 százalékáért, az orosz gázipari
cég pedig az általa diszkontértéken vásárolt adósság teljes összegével
csökkentette volna köztartozásait. Az ügylet során lényegében mindenki jól járt
volna: a közvetítôk 2-3 százalékos tisztes jutalékra tettek volna szert, a
Gazprom olcsón letudta volna adótartozását, a két állam pedig megszabadult
volna egy régrôl húzódó problémától, amit a polgári szerzôdésekkel le nem
fedett adósságállomány okozott.
A lebonyolítás azonban technikai nehézségekbe ütközött: a Nádor nem tudta
letenni az asztalra az adósság egy százalékának megfelelô bánatpénzt és a
bankgaranciát. A pénzt ugyan végül megszerezték, a PM azonban a közvetítôktôl
is biztosítékokat követelt, nehogy a magyar költségvetés hoppon maradjon az
ügylet végén. Meg nem erôsített információnk szerint a S&F biztosíték
gyanánt egy spanyol ingatlanokból álló portfóliót ajánlott fel, ez késôbb a
Postabank tôkeemelése során Telnan-ügylet néven vált ismertté (Bank bán IV. -
ÉS, 1999. június 18.). A tranzakció végül mégis vakvágányra futott, mert kiderült:
a követelésvásárlás pénzintézeti tevékenységnek minôsül, amelyre a Nádor '95
Rt.-nek nincs jogosítványa.
A Postabank elsô emberének, Princz Gábornak viszont kapóra jött az oroszok
fizetési hajlandósága. Ebben az idôben már kétségbeesetten kutatott olyan
befektetô után, aki hajlandó friss tôkét pumpálni a rogyadozó pénzintézetbe
(ÉS, 1999. június 18.). Informátoraink szerint Princz egyformán jó kapcsolatot
ápolt a Nádor '95 Rt. tulajdonosával, Szász Andrással és Máté Lászlóval. Bár az
MSZP alelnökének formálisan csak annyi köze volt a Nádor '95 Rt.-hez, hogy
sógora, Matyók György a felügyelôbizottság elnöke volt, információink szerint
azonban Szász és Máté "surun mozogtak együtt üzleti ügyekben". Ôk
hárman ötlötték ki "süteményezés és libamájas szendvics evése közben"
azt a konstrukciót, hogy "miként lehetne az orosz ügyletet betenni a
Postabankba". Egy, a PM-nek 1998. március 25-én írott feljegyzésben
felvázolták: "Az orosz államadósságot a Magyar Államkincstár 58 cent/USD
árfolyamon, libor kamatozással, 2000. december 22-ig halasztott fizetéssel adja
el a Singer & Friedlander londoni bankcsoportnak. A bankcsoport a
fizetés biztosítékául egyrészt 18 milliárd postabanki tôkebefektetést, másrészt
110 millió dollár értéku ingatlangaranciát köteles a Magyar Államkincstár
javára biztosítani. (...) A portfóliócserét úgy hajtanák végre, hogy a
Postabank Rt. megfigyelési kategóriába sorolt portfólióját kivinnék a Singer
& Friedlander által kijelölendô vállalatba, majd a Kincstár számára az
orosz államadósság rendezés kapcsán, fedezetül felajánott ingatlanportfóliót
bevinnék a Postabank Rt. állományába. Ezután az államadósság eladásának az
Államkincstár felé szükséges fedezetét a Postabank Rt. részvénycsomagja és a
(...) Postabankból kivett portfólió együttesen képezné. Jogosan feltételezhetô,
hogy a fentiek szerint teljesen kitisztított és tôkésített Postabank Rt.
részvényeinek értéke 2000. december 22-ig eléri a közel 300 százalékos értéket,
mely esetén az állam 58 cent + kamat értéken hozzájut az államadósság
eladásával esedékes bevételéhez."
Azt máig homály fedi, hogy az ügylet végül miért nem jött össze. Princz egyik
közeli ismerôse szerint a "fiúk nem tudták rendesen összerakni a
konstrukciót", mások szerint viszont a pénzügyi tárca felsô vezetése volt
a ludas, mert "mindenáron szakmai befektetôt és valódi tôkét akart látni a
Postabankban".
A mérleg nyelve
A sikeresen lebonyolított gázszállítástól és a végül befulladt
Postabank-ügylettôl eltekintve azonban az orosz adósság behajtása nem lendült
ki a kátyúból. A kormányváltást követôen, 1998 augusztusában Orbán Viktor
miniszterelnök azonnal vizsgálatot rendelt el, mondván: "Meggyôzôdésünk,
hogy a korrupciógyanús ügyek amiatt szaporodtak el, mert verseny helyett
régi-új kapcsolatrendszerek határozzák meg az üzleti élet jó részét."
(Magyar Narancs, 1998. február 19.) A KEI ennek megfelelôen elsôsorban azt
kutatta, történt-e a folyamat során pénzügyi visszaélés, és terhel-e valakit
személyi felelôsség. A vizsgálat lezártát követôen azonban Sepsey Tamás
KEI-elnök meglepô kijelentést tett: "Jól tudjuk, hogy mindig vannak
olyanok, akik megpróbálnak a zavarosban halászni, önmagában Magyarország
számára az adósság lebontása végeredményben megfelelônek minôsíthetô. Tehát az
egész folyamatnak az összképe ezektôl a visszásságoktól eltekintve gazdaságilag
nem volt káros az országnak." (MTV, Kormányváró, 1999. november 12.)
Hogy ezen a KEI elnöke pontosan mit értett, arra egy minisztériumi feljegyzés
adta meg a választ. Eszerint az adósság lebontása "a magyar költségvetési
mérleget eddig 147,3 milliárd forinttal javította". Ebbôl 116,3 milliárd
forintot a haditechnikai szállítások tettek ki, amelyek két fô tételbôl - MIG
29-es repülôgépekbôl (ÉS, 2000. február 18.) és BTR-80 típusú páncélozott szállító
harci jármuvekbôl - álltak. A költségvetésnek további 31 milliárd forint
készpénzbevétele származott azoknak a cégeknek a befizetéseibôl, amelyek
polgári áruk szállításával bontották le az orosz államadósságot (ÉS, 2000.
február 25.). A feljegyzés szerint "amennyiben a törlesztés 2000. év
végéig befejezôdik, úgy az adósság összege után járó kamat - az MNB szerint -
180 millió dollárt tesz ki (...) Ezen kívül bizonyos projektek teljesítése
különbözô okok miatt leállt (a függôben lévô összegek, amelyek szerzôdésbontás
esetén újra pályáztathatók: 160 millió dollár), továbbá van egy olyan projekt,
melynek teljesítése még meg sem kezdôdött (ez 50 millió dollár), így
összességében mintegy 390 millió dollár összegu adósság lebontására további
lehetôségek mérlegelhetôk."
Mint azonban azt késôbb látni fogjuk, a mérlegelést követôen az Orbán-kabinet
sem jutott elôdjénél többre: bizottságot hozott létre a minisztériumok
képviselôibôl - amit nem tárcaközi, hanem operatív bizottságnak nevezett el -,
amely ugyancsak magáncégekre igyekezett bízni az államadósság behajtását.
Ismerös arcok
1998. augusztus 18-án azonban az orosz gazdaság hosszú agónia után összeomlott,
így a minisztériumi szakértôk hiába gyártottak terveket a folyamat
beindítására, Oroszország újra befagyasztotta adósságainak törlesztését. A
témát jó fél év múlva Chikán Attila gazdasági miniszter vetette fel újra. 1999.
január 18-i moszkvai látogatása azonban kiábrándító eredményt hozott, ugyanis
"orosz részrôl súlyosnak minôsítették a gazdaság helyzetét és további
drámai fejleményeket sem zártak ki". A tárgyalásokon az oroszok közölték,
hogy a Szovjetuniótól örökölt külsô adósságok törlesztését felfüggesztették, és
mivel a nemzetközi hitelezôkkel folytatott tárgyalások még nem zárultak le, a
Magyarországnak szánt törlesztés menetérôl legkorábban májusban tudnak érdemben
szót ejteni. Ugyanerrôl egy magas pozícióban lévô forrásunk, aki hivatalánál
fogva végigkísérte a tárgyalásokat, azt mondta: "Az orosz fél a diplomácia
nyelvén nagyjából azt közölte velünk, hogy a magyarok már egy csomó pénzt
kaptak, és nekik még a cseheket és a lengyeleket is ki kell elégíteniük."
Újabb fél év telt el, mire a kormány - szakértôi szintu egyeztetések után -
napirendre tudta tuzni az orosz államadósság további lebontásának kérdését.
1999. június 1-jén egy határozatban arról rendelkezett a kormány, hogy
nyilvános pályázatot kell hirdetni, és ennek eredményérôl be kell számolnia a
gazdasági miniszternek. A pályázat teljes szövege 1999. július 20-án jelent meg
a Külgazdasági Tájékoztatóban, és a gazdasági tárca hirdetményeket tett közzé
több országos napilapban is. A pályázaton - amelynek határideje szeptember 6-a
volt - információink szerint végül nyolc cég vett részt, összesen 330 millió
dollár értéku államadósság megvásárlására nyújtottak be ajánlatot. Ezeket az
operatív bizottság szeptember 17-i ülésén értékelte, és azt állapította meg,
hogy "a kivásárolni szándékozott összeg nem érte el a még hátralévô
adósságkeretet". A bizottság azonban kiemelte, hogy az ajánlattévô cégek
egy része kisebb "diszázsió" mellett tette meg ajánlatát, ami azt
jelenti, hogy a korábbi 58 százaléknál nagyobb hányadot fizettek volna a
költségvetésnek. A pályázati feltételeknek azonban végül csak két cég felelt
meg, ezek egyike értesüléseink szerint a Kapolyi-féle System Consulting Rt.
volt amely 40 millió dollár kivásárlására pályázott. A másik befutó is az
adósság lebontásában már korábban is részt vett Speed-Ex Kft. lett, ôk
egymillió dollár értéku adósság megvásárlására tettek ajánlatot.
Az operatív bizottság tudomásunk szerint elô is készítette a kormányrendeletet,
amely jóváhagyta volna a két nyertes által igényelt összeget, ez azonban be sem
jutott a kormányülésre, mert egy informátorunk szerint elakadt "valahol a
valódi döntési szférában". Hogy ez pontosan mit jelent, arról forrásaink
ellentmondásosan nyilatkoztak. Egyesek szerint Orbán Viktor és legszukebb köre
döntött így, mások szerint viszont a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) vezetése
fúrta meg az elôterjesztést. Abban viszont valamennyien egyetértettek, hogy a
jelenlegi kormányzat "nem tekintette politikailag semlegesnek a
nyerteseket". Kapolyit ráadásul a Chikán-féle gazdasági vezetés szakmailag
is "kártékony embernek" tartotta, mindenekelôtt ipari minisztersége
során végzett tevékenysége, többek között az eocén-program kidolgozása miatt.
Kormányzati forrásaink szerint mindenesetre az világossá vált, hogy "a
nyilvános pályáztatás nem teljesítette azt a várakozást, miszerint tömegével
jelennek majd meg az adósság lebontásában részt venni szándékozó magyar
vállalkozók". A pályázók fôként azok körébôl kerültek ki, akik a korábbi
években is aktívan részt vettek a folyamatban. Mint azt egyikük elmondta, az
adósság lebontása speciális szaktudást igényel, nem úgy megy, hogy "az
ember kimegy egy bôrönddel Moszkvába, és máris hozza vissza a dollármilliókat".
Metró a kátyúban
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a kormányzaton belül is megoszlottak a
vélemények arról, hogy mit kellene tenni ebben a patthelyzetben. A gazdasági
tárca ugyan igyekezett felszínen tartani a kérdést, de a helyzet egyik jó
ismerôje szerint "azt is tudtuk, hogy nem érdemes rajta görcsölni". A
PM és a MeH azonban egyaránt sürgette a tárcát, hogy tegyen valamit, mert a
tavalyi költségvetés 25,5 milliárd forint olyan bevételt tervezett, amely a
külföldi adósságok behajtásából származik.
Mihail Kaszjanov újabb, tavaly ôszi látogatásakor azonban hamar világossá vált,
hogy hiába tervez bevételeket a magyar költségvetés, minden az oroszok fizetési
hajlandóságán múlik. A tárgyaláson részt vevôk szerint - akik az orosz pénzügyminisztert
jól felkészült, korrekt tárgyalópartnernek írták le - Kaszjanov a diplomácia
nyelvén nagyon udvariasan, de határozottan kijelentette, hogy "mostanában
nem óhajtanak fizetni". Arra azonban hajlandóságot mutatott, hogy a még
függôben lévô ügyeket rendezzék. Ezen a határôrségnek beígért több száz darab
Lada Niva típusú terepjárók és a Nádor '95 Rt. által megrendelt metrókocsik
(ÉS, 2000. február 25.) szállítását értette. Ez utóbbival kapcsolatban ekkor
derült fény arra, hogy az eredetileg ötvenmillió dollárosra tervezett gyártást
az orosz pénzügy tízmillió dollár értékben már elôfinanszírozta, és az
elkészült szerelvények "ott rozsdásodnak a gyár udvarán". Ez a
metrókocsi ügylet végül az egész folyamatnak a "kerékkötôjévé vált",
miután az oroszok a további tárgyalásokat tudomásunk szerint ennek a tíz darab
szerelvénynek az átvételéhez kötötték.
A Nádor '95 Rt. és a Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV) vezetôje már 1998
márciusában megállapodott egymással, a közlekedési vállalat 2,8 millió dollárnak
megfelelô forintért meg akarta venni a szerelvényeket. Információink szerint
azonban a Nádor nem kapta meg a Magyar Államkincstártól a metrókocsik
behozatalához szükséges engedélyt, így a BKV a szállítási határidô elmúltával
jelezte, hogy semmisnek tekinti a szerzôdést. Egy informátorunk szerint az
"oroszok a gyártás során végig káromkodtak", nem értették ugyanis,
miért kellett az egymással egyébként régóta üzleti kapcsolatban álló BKV és
szerelvénygyártó Metrovagonmas közé közvetítô céget iktatni. Jó fél év
elteltével egy újabb közvetítô cég, a tavalyi nyilvános pályázatra is ajánlatot
adó Eastern European Market Kft. jelent meg, s a gazdasági tárcától kapott
tárgyalási engedélyre hivatkozva ajánlkozott: kilendíti a metrókocsiügyet a
kátyúból. A cég közbenjárásával végül arra jutottak, hogy a BKV maga szerzôdik
a kincstárral, és négy év alatt, halasztott fizetéssel törleszti az eredetileg
kialkudott 2,8 millió dolláros árat. A halasztott fizetés oka a BKV-t jól
ismerôk szerint az, hogy a vállalatnak "egyszeruen nincs pénze, a kincstár
meg örüljön, hogy az így leírt tízmillió dollár értéku államadósságból
egyáltalán valamit visszakap". Értesüléseink szerint a szerelvények a
következô hetekben érkeznek meg Magyarországra.
Baráti kölcsönök
A kormányzaton belüli vitáknak és a gazdasági tárca "lanyha
hozzáállásának" az lett a következménye, hogy a Miniszterelnöki Hivatal
kezdeményezésére az orosz adósság lebontásával kapcsolatos ügyeket tavaly
ôsszel kivették az operatív bizottság hatáskörébôl. Tudomásunk szerint a
feladatot "a Fidesz titkos ásza", Faragó Csaba kapta meg, aki
funkcionális vezérigazgató-helyetteseként jelenleg elsôsorban a személyzeti
ügyekért és az ingatlanok hasznosításáért felel az Állami Privatizációs és
Vagyonkezelô (ÁPV) Rt.-nél. Faragót - aki tudomásunk szerint muszaki
végzettségu, majd rövid ideig az OTP Ingatlan Rt.-nél dolgozott -
informátoraink Orbán Viktor és Kövér László fideszes politikusok bizalmi
embereként említették, akinek bevonását azzal indokolták, hogy "egy kemény
figura, aki jól tud tárgyalni a maffiózókkal". Az adósság behajtásának
folyamatát ismerôk viszont meglehetôsen szkeptikusan fogadták Faragót, mivel
szerintük "minden az orosz fél fizetési hajlandóságán, és nem az itthoni
kavaráson múlik".
Mindenesetre a kezdetben legitimáció nélküli Faragót az idén elfogadott
költségvetési törvény is a helyére tette, miután a következôképpen módosították
az államháztartási törvényt: "A külföldi követelésekkel való gazdálkodás
feladatát a privatizációért felelôs miniszter (...) az Állami Privatizációs és
Vagyonkezelô Részvénytársaság (...) útján látja el. Felhatalmazást kap az
illetékes miniszter a 100 millió USA dollárnál kisebb összegu külföldi
követelések értékesítésére, illetve - a pénzügyminiszter és a gazdasági miniszter
egyetértésével - azok leépítését célzó különbözô konstrukciók kidolgozására és
lebonyolítására, ezzel kapcsolatban szükség és lehetôség szerint pályázatok
kiírására, valamint a külföldi követelések átütemezésére." Mindebbôl az is
kitunik, hogy ez évtôl nemcsak az orosz, hanem az összes államadósság ügye az
ÁPV Rt.-hez került át. Ezek között több olyan követelés is van, amely még a
szocializmusban keletkezett a "baráti" országokkal, így Kubával,
Albániával, Laosszal vagy Kambodzsával szemben. Ezek együttes értéke
információink szerint megközelíti a háromszázmillió transzferábilis rubelt, ami
mintegy 250 millió dollárnak felel meg. További háromszázmillió dollárt
jelentenek azok a kormányhitelek, amelyeket Magyarország nyújtott fejlôdô
országoknak, például Algériának, Vietnamnak, Iraknak, Jemennek. Az oroszokkal
szemben fennálló négyszázmillió dolláros követeléssel együtt tehát Faragó Csaba
összességében közel egymilliárd dollár - közel 250 milliárd forint - értéku
adósság behajtására kapott felhatalmazást.
A kérdésre, hogy a jelenlegi kormányzat milyen formában képzeli el ennek az
összegnek a behajtását, a vagyonkezelôtôl azt a hivatalos választ kaptuk, hogy
"március végére készül el az az eljárásrend, amely szerint a külföldi
államadósságok kezelését és behajtását le kell bonyolítani". Addigra
vélhetôen az is eldôl, hogy az ÁPV Rt. szakít-e elôdei hagyományával, és
nyilvános pályázat keretében sáfárkodik-e majd a közpénzekkel, vagy tovább
halad azon a titkokkal és hazugságokkal övezett ösvényen, amelyet a
Horn-kormány taposott ki a korábbi években.
Találat: 528