kategória | ||||||||||
|
||||||||||
|
||
Az Oszmán Birodalom - iszlám
Az Isztambullá lett Konstantinápoly 1453-as elfoglalását követöen az oszmánlik remek lehetöségek birtokába jutottak. Most már képesek voltak egy szilárd lábakon álló, fejlödése fokozatosságának köszö 424c22e nhetöen a környékbeli birodalmakhoz képest tartósabb és sikeresebb államalakulat létrehozására. Az elsö oszmánli fönökök a gází uralkodókra jellemzö módon élték életüket, ám Isztambulban a szultánok a bizánci mintát hüen követö, teljhatalmú államszervezetet állítottak fel, melynek mindennapjai egy meglehetösen bonyolult udvari szertartásrend szerint zajlottak. Az állam felépítése azonban továbbra is jórészt a mongol modellt másolta, s így a központi hatalmat a kizárólag a szultánnak engedelmeskedö hadsereg testesítette meg. Hódító Mehmed hatalmát egyfelöl a balkáni nemeseknek köszönhette, akik közül sokan felvették az iszlámot, másfelöl pedig a löpor elterjedése óta megnövekedett jelentöségü gyalogoscsapattestnek, az "új seregnek", a janicsároknak. Az iszlámra áttért rabszolgákból képzett janicsárokat nem kötötték gúzsba vérségi kötelékek, s önálló, független eröként csak a szultánnak tartoztak engedelmességgel. Az oszmánlik nem váltak meg eszményeik hagyományos felfogásától, és továbbra is az iszlám ellenségei elleni dzsihád-ra hivatott határvidék urainak tartották magukat. Nyugaton a kereszténységgel néztek farkasszemet, keleten a síita szafavidákkal hadakoztak. Keleti szomszédjukhoz hasonlóan az oszmánlik is saját hitük kizárólagosságát hirdették, s a kegyetlen üldöztetésnek síiták sokasága esett áldozatul.
A dzsihád hihetetlen könnyedséggel haladt elöre. I. Szelim (1512-1520) hadmozdulatai, melyek megálljt parancsoltak az iráni terjeszkedésnek, Szíria és Egyiptom leigázásával végzödö, hódító háborúvá terebélyesedtek. Az Oszmán Birodalom hamarosan Észak-Afrikát és Arábiát is bekebelezte. A nyugati hadszíntéren a török csapatok folytatták elörenyomulásukat, és az 1530-as években már Bécs falai alatt táboroztak. A szultánok a jól megszervezett és a korabeli viszonyok között páratlannak számító közigazgatási intézményrendszer segítségével egy óriási kiterjedésü országot tartottak kézben. Az uralkodó meg sem kísérelte, hogy a soknemzetiségü és vallásilag sokszínü birodalom alattvalóit hagyományaik feladására kényszerítse, vagy hogy a különbözö alkotórészeket egységes egésszé gyúrja.
Az állam megadta azokat a kereteket, melyek között a legkülönbözöbb társadalmi
csoportok - keresztények, zsidók, arabok, törökök, berberek, kereskedök,
álim-ok, taríká-k és céhek - békében élhettek egymással,
miközben valamennyien saját vallásuk és szokásaik elöírásait követve
hozzájárulhattak a birodalom gazdagodásához. A birodalom tehát a tagjai
hüségét garantáló közösségek mozaikjából állt össze. A közigazgatás a tartományokra
épült, melyek élén az Isztambulnak közvetlen felelösséggel tartozó pasák
álltak.
A birodalom a nyugaton Nagy Szülejmánként ismert Kánúní, "Törvényalkotó" Szülejmán szultán (1520-1566) alatt élte virágkorát. Uralkodása során érte el az Oszmán-ház ellenörzése alatt álló terület a legnagyobb kiterjedését. Isztambulra a kultúra aranykora köszöntött, melyet legjobban az udvari építész, Szinán pasa (megh. 1578) alkotásai testesítettek meg. Birodalomszerte jellegzetes stílusban épült mecsetek nöttek ki a földböl, melyek tágas, világos belsö tereikröl, alacsony kupoláikról és karcsú minareteikröl messziröl felismerhetöek voltak. Az udvar nem feledkezett meg a miniatúrafestészet, a történetírás és az orvostudomány bökezü támogatásáról sem. A szultán 1579-ben csillagvizsgálót emeltetett, és érdeklödéssel szemlélte az európaiak tengeri és szárazföldi felfedezéseit. A kiteljesedés éveiben, amikor európai sikerek ide, európai sikerek oda, az Oszmán Birodalom számított a világ legerösebb államának, a Nyugat és a törökök között élénk információcsere zajlott.
A térség másik két nagyhatalmához hasonlóan az oszmánlik is egy sajátos iszlámértelmezést tettek magukévá. Szülejmán tevékenységének köszönhetöen a saría olyan fontos szerephez jutott a birodalom életében, melyre a korábbi muszlim államokban nem volt példa. A muszlimok lakta területek hivatalos jogrendjének nyilvánították, és az iszlám történetében elsöként a törökök igyekeztek a saría-bíróságok müködését egy jól követhetö, egységes rendszerbe szervezni. A jogi szakértök - a bíróságokon döntéseket hozó kádí-k, tanácsadóik, a mufti-k, valamint a madraszá-k tanári kara - az államgépezetbe tagozódtak, s erkölcsi és vallási kérdésekben ök jelentették a kapcsot a szultán és alattvalói között. Különösen hasznosnak bizonyult ez a rendszer az arab tartományokban, ahol az állam és az ulamá együttmüködése segített elfogadtatni a helyiekkel a török megszállást. Az álim-ok a szent jog tekintélyével a hátuk mögött nemcsak legitimálták a rendszert, de az adott tartomány szülötteiként nélkülözhetetlen szolgálatokat tettek, hiszen mindenük adott volt ahhoz, hogy a bennszülöttek és a török kormányzó között közvetítsenek.
A birodalom alattvalói többségükben büszkén gondoltak arra, hogy egy olyan országban élhetnek, ahol a saría az úr. A Korán tanítása szerint az isteni törvénnyel összhangban élö umma felvirágzik, hiszen mindennapjait a lét alapelveivel összhangban szervezi meg. A legitimitásukat az isteni törvény iránti odaadó tiszteletükböl nyerö elsö oszmánlik látványos sikerei még jobban elmélyítették ezt a meggyözödést. Az ulamá a birodalmat sajátjának érezhette, és megelégedéssel vehette tudomásul, hogy az oszmánliknak sikerült feloldaniuk a politikai élet és a muszlim lelkiismeret ellentmondásait. Az együttmüködésnek, bármily sikereket könyvelhetett is el, megvoltak a maga árnyoldalai, hiszen nem erösítette, épp ellenkezöleg ellenörzése alá vonta és hiteltelenítette az ulamá-t. A saríá-t egy tiltakozó mozgalom hívta életre, s dinamizmusát föképp ellenzéki gondolkodásmódjának köszönhette. Az oszmánli rendszerben mindez elsikkadt, az álim-ok függö viszonyba kerültek az állammal. A kormányhivatalnokok, a szultánok vagy pasák a markukban tartották öket, hiszen ha nem az elvárásoknak megfelelöen cselekedtek, könnyen elveszíthették fizetésüket. Abu Szuúd Khodzsa Cselebi (1490-1574), az oszmánli-ulamá együttmüködés kidolgozója egy percig sem titkolta álláspontját, mely szerint a kádi a saría öreként tevékenykedö szultántól kapott felhatalmazás alapján végzi munkáját, ennek megfelelöen minden kérdésben az uralkodó kívánságának megfelelöen köteles eljárni. A saríá-t tehát most a páratlan hatalomra szert tett abszolutista monarchiának, vagyis annak a rendszernek a szolgálatába állították, mely ellen egykoron fegyverként használták.
Az iráni síita álim-ok megszabadultak az állam gyámkodásától, és elnyerték a hétköznapi emberek rokonszenvét. Letették voksukat a reformok mellett, és a nép bizton számíthatott rájuk a sah elleni harcában. Sokuk nem zárkózott el modern korunk demokratikus és liberális eszményei elöl sem. Az Oszmán Birodalom álim-jai kezében azonban tényleges hatalom nem összpontosult. Politikai súlyukat elvesztették, konzervatív vaskalaposságba merevedtek, és a változások esküdt ellenségei lettek. Szülejmán halálát követöen jelentösen szükült a madraszá-kban oktatott tananyag. A falszafát törölték a tanrendböl, és nagyobb hangsúlyt kapott a fikh tanulmányozása. A hatalmas gází államként müködö Oszmán Birodalom iszlámértelmezése az iszlám és azon belül is az oszmánlik által választott irányvonal kizárólagosságát hirdette. A muszlimok az ortodoxia bajnokainak érezhették magukat, akik megküzdenek a mindenfelöl a romlásukra törö hitetlenekkel. Az álim-ok, de a szúfí rendek is magukévá tették ezt a felfogást, s a birodalom hanyatlásának elsö jelei láttán még jobban megmakacsolták magukat. Az udvar érdeklödött a nyugatról beáramló, friss eszmék iránt, a madraszá-k azonban mereven ellenálltak minden újításnak, ami a hitetlen európaiaktól származott. Az ulamá például ódzkodott attól, hogy vallási müveket nyomdai úton sokszorosítsanak. Megszakították kapcsolataikat a birodalomban élö keresztény közösségekkel, melyek örömmel teli várakozással fordultak a megújuló nyugati világ felé. A oszmánli társadalom jelentös rétegei kerültek a változásokat ellenzö ulamá hatása alá egy olyan korban, amikor a reformokat már nem lehetett tovább halogatni. Az elavult világszemlélet mocsarába ragadt álim-ok tehát nem tudták átsegíteni a muszlimokat a nyugati típusú modernizáció megpróbáltatásain, így azok máshol kerestek enyhülést.
A terjeszkedéssel lépést tartani képtelen agrártársadalmak korlátai közül az Oszmán Birodalom sem bírt kitörni. A hadsereg fegyelme lanyhult, s a szultán teljhatalma olvadásnak indult. A hanyatló gazdaság melegágyában virágzott a korrupció, és kifizetödö vállalkozás volt az adócsalás. Az állam bevételei csökkentek, de a felsö tízezer fényüzö pompában élt. A hatékonyabban müködö európai vetélytársak felbukkanásával a kereskedelem összeomlott, s ráadásul a tartományi kormányzók gyakran saját zsebre dolgoztak. A birodalom mégsem roppant össze, söt az egész XVII. századot a kulturális élet virágzása határozta meg. A XVIII. században, különösen a peremvidékeken már semmi sem takarhatta el a romlás csalhatatlan jeleit. A helyi reformerek a vallási intézmények megújításán keresztül kívánták a rendet helyreállítani.
Az Arab-félszigeten Mohamed ibn Abd al-Vahháb (1703-1792) függetlenedett Isztambultól, és kikiáltotta saját államát, mely magába foglalta Közép-Arábiát, valamint a Perzsa-öböl térségét. Abd al-Vahháb ibn Tajmijja nyomdokain járó, vérbeli reformer volt. Meggyözödése szerint a válságon csak gyökeres fordulattal, a Korán és a szunna szellemiségének felélesztésével lehet úrrá lenni. Gyógymódjának szerves részét képezte a korabeli muszlimok hitgyakorlatát meghatározó, ám utólagos találmánynak számító fikh, miszticizmus és falszafa hatásainak kisöprése. Mivel az oszmánli szultánok nem osztották az iszlámnak ezt a fajta értelmezését, Abd al-Vahháb a hitetlenség bélyegét sütötte rájuk, s azt hangoztatta, büneikért halált érdemelnének. Ő maga pedig a szerinte egyedüli öszinte, tiszta hiten alapuló közösség, a VII. századi elsö umma mintájára kívánta megszervezni követöit. Módszereit a mindent fenekestül fölforgató XX. század fundamentalista politikusai is szívesen használták. Az iszlám vahhábita iskolája, a szent irat és a korai muszlim hagyomány betühív értelmezésén alapuló irányzat Szaúd-Arábiában ma is él.
A marokkói reformer, Ahmad ibn Idrísz (1760-1836) más kiindulópontról kísérelte meg a gondok orvoslását. Szerinte az embereket iskolázni kell, és megtanítani arra, miként lehetnek még jobb muszlimok. Hosszú útjai során eljutott Észak-Afrikába és Jemenbe, ahol a helyieket, akiket anyanyelvükön szólított meg, arra okította, hogyan végezzék el helyesen a szálát szertartását. Azt hangoztatta, hogy az álim-ok kudarcot vallottak, mert nem teljesítették kötelességüket, hiszen magukra hagyták az embereket és bezárkóztak madraszá-ikba, ahol jogi szörszálhasogatással múlatták az idöt. Medinában és Algériában is hasonló gondolatokkal felvértezve jelentek meg a neoszúfíkként emlegetett vallásújítók. Mohamed ibn Ali al-Szanúszí (megh. 1832) létrehozta a Líbiában napjainkig szinte egyeduralkodó szanuszijja irányzatot. A neoszúfík nem a számukra egyébként ismeretlen nyugati világot majmolták, de misztikus világképükön keresztül a felvilágosodás eszméihez kísértetiesen hasonló végkövetkeztetésekre jutottak. Az embereket arra ösztönözték, hogy saját lelkiismeretük szerint cselekedjenek és ne csak szolgaian kövessék az ulamá utasításait. Ibn Idrísz még ennél is messzebbre merészkedett, mikor a Prófétát kivéve valamennyi muszlim gondolkodó hitelét megkérdöjelezte. A muszlimokat arra bátorította, hogy szabaduljanak meg az értelmetlen tekintélytisztelettöl, tanulják meg megbecsülni az újításokat, és ne csak a múltba meresszék tekintetüket. Misztikus útján a Próféta vezette, s tanítása arra igyekezett ráébreszteni a híveket, hogy sokkal jobban járnak, ha egy emberi lény példáját követik, mint ha a távolságtartó mennyei humanizmus leplébe burkolózva, egy elérhetetlennek tünö Isten után ácsingóznak.
Mindebböl jól látható, hogy nem létezett olyan kizáró ösök, mely a muszlimokat a megújuló Európa szellemének elutasítására kényszerítette volna. Maguk is olyan eszményeket ápoltak évszázadokon át, melyek a modernizálódó nyugati világ számára is roppant jelentöséggel bírtak. Idetartozik a társadalmi igazságosság, az egyenlöség, a szólásszabadság gondolata, valamint az az igény is, hogy - amint a síiták esetében láthattuk - a tavhíd tanát meghazudtolva elválasszák egymástól a politikát és a vallást. A XVIII. század végén a tájékozottabb muszlimok szomorúan vették tudomásul, hogy a Nyugat megelözte az iszlám világát. Az oszmánli csapatok kezdetben fényes gyözelmek sorát aratták, de a XVIII. században már nem okoztak túl sok gondot európai ellenfeleiknek, akik, finoman szólva, lenézték a birodalom hadigépezetét. A XVI. században Nagy Szülejmán diplomáciai státust adott az európai kalmároknak. A történetírásban latinul capitá-nak mondott fejezetekböl álló s ezért kapitulációknak nevezett szerzödések a birodalom területén élö európai kereskedöket kivonták a helyi törvények hatálya alól. Vétkeikért a saját hazájuk jogszabályaiban rögzített módon feleltek, s saját bíróságaik ítélkeztek felettük, melyeket saját konzuljaik felügyeltek. Szülejmán egyenlö félként tárgyalt Európa nemzeteivel. A XVIII. századra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a kapitulációk aláássák a birodalom hatalmát. A helyzet csak súlyosbodott azzal, hogy 1740-ben a szerzödések hatályát az országban élö keresztény millet-ekre is kiterjesztették, akik ily módon európai hittestvéreikhez hasonló védelmet élveztek, és a kormányzatnak többé nem volt hatalma felettük.
A XVIII. század végére az Oszmán Birodalom szekere kátyúba jutott. A kereskedelem haldoklott, az arab tartományokban élö beduin törzsek szabadon garázdálkodtak, és Isztambul egyre kevésbé volt képes kordában tartani a korrupt és kegyetlen kormányzókat. A Nyugat ezzel szemben egyik sikerét a másik után aratta. Az oszmánlikat azonban mindez nem igazán nyugtalanította. III. Szelim megkísérelte a nyugati eredmények egyikét-másikát török viszonyok közé átültetni, mert abban reménykedett, hogy a nyugati mintákat követö reformok helyrebillenthetik a birodalom megbomlott egyensúlyát. 1789-ben katonai iskolákat létesített, melyekben francia kiképzök ismertették meg a diákokat a modern hadviselés szabályaival, a Nyugat legfrissebb természettudományos vívmányaival és Európa föbb nyelveivel. A nyugati fenyegetés elhárításához azonban mindez édeskevésnek bizonyult. A muszlimok ekkoriban még mindig nem eszméltek fel, és nem vették észre, hogy az Oszmán Birodalom megalapítása óta eltelt idöszakban az európai fejlödés más irányt vett, s a Nyugat bizony lekörözte az iszlám világát, világméretekben is nagyhatalommá izmosodott.
A XVIII. század végén a térség mindhárom nagy birodalma romjaiban hevert. Pusztulásuk, ellentétben az európaiak fitymáló vélekedésével, nem az iszlám veleszületett együgyüsége és fatalizmusa miatt következett be. Az agrártársadalmak élettartama meglehetösen korlátozott, s az agrárgazdaságra épülö civilizációk utolsó nagy nemzedékét képviselö muszlim államok kimúlása egy természetes folyamat elkerülhetetlen végkifejlete volt. A régi nyugati és keresztény államok történetében sem ismeretlen a hanyatlás és bukás jelensége. Muszlim birodalmak hulltak már korábban is a porba, de a muszlimok a fönixhez hasonlóan mindig új életre keltek, és korábbi eredményeiket mindig megfejelték. Ezúttal azonban minden másképp alakult. A muszlimok XVIII. század végi gyengülése egybeesett egy gyökeresen új nyugati társadalom felemelkedésével, s a megváltozott körülmények között az iszlám világa sokkal nehezebben állta a sarat.
:
1788