online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

A VÖRÖS HADSEREG GYŐZELMEINEK HATÁSA A NEMZETKÖZI HELYZETRE

történelem



felso sarok

egyéb tételek

jobb felso sarok
 
A SZOVJET NÉP ÉLETE ÉS KULTÚRÁJA A HÁBORÚ ELSŐ IDŐSZAKÁBAN
EMBERTANI MEGFIGYELÉSEK
BERLIN ELESTE
Karoly Róbert uralkodasa és reformjai
Mi maradt meg Korezmben a kusanok emlékeiből?
A SZOVJETUNIÓ A NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚ KÜSZÖBÉN
AZ ÚGYNEVEZETT TERMÉKENYSÉGI VALLÁS
Útban vagyunk
A KELETI IRÁNYBÓL ÉRKEZŐ TURÁNI NÉPHULLÁMOK
A SZOVJET FEGYVERES ERŐK HADÁSZATI VÉDELME 1941 NYARÁN
 
bal also sarok   jobb also sarok

A VÖRÖS HADSEREG GYŐZELMEINEK HATÁSA A NEMZETKÖZI HELYZETRE



1. A Szovjetunió harca az antifasiszta koalíció megszilárdításáért és a háború mielöbbi befejezéséért A kommunista párt és a szovjet kormány, amely az ország minden katonai és gazdasági eröfeszítését a fö cél elérésére, az ellenség szétzúzására összpontosította, mindent elkövetett, hogy megszilárdítsa az antifasiszta koalíciót, gyarapítsa annak eröit, és a hitlerista zsarnokság elleni hatékony harcra tömörítse a szabadságszeretö országok népeit, hogy minél elöbb befejezzék az emberiségnek annyi kínt és szenvedést okozó második világháborút. Az antifasiszta erök tömörítésében óriási szerepe volt Európa háború utáni berendezése szabatos programjának, amely a háború felszabadító és antifasiszta jellegét tükrözi, és megfelel a demokráciának és a népek szabadságának. A szovjet kormány a háború éveiben tett számos nyilatkozatában megfogalmazta egy ilyen program tételeit. Ezt a kommunista párt központi bizottsága és a szovjet kormány által kidolgozott programot teljes formájában Sztálin ismertette a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 26. évfordulója alkalmából mondott beszédében. "Szövetségeseinkkel együtt mondotta Sztálin tartozunk: 1. felszabadítani Európa népeit a fasiszta hódítók uralma alól és támogatni öket abban, hogy a fasiszta leigázók által szétdarabolt nemzeti államaikat visszaállíthassák; Franciaország, Belgium, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország, Görögország és más, német iga alatt levö államok népeinek újra szabadoknak és függetleneknek kell lenniük; 2. teljes jogot és szabadságot biztosítani Európa felszabadított népeinek arra, hogy állami berendezkedésük kérdését ök maguk oldják meg; 3. intézkedni, hogy a fasiszta gonosztevök, akik a mostani háborúért és a népek szenvedéseiért felelösek, bármelyik országban rejtöznének is el, minden elkövetett gazságukért szigorú büntetésben és megtorlásban részesüljenek; 4. olyan rendet teremteni Európában, amely teljesen kizárja Németország részéröl minden újabb agresszió lehetöségét; 5. létrehozni az európai népek kölcsönös bizalmon és kölcsönös segítségen alapuló tartós gazdasági, politikai és kulturális együttmüködését az elpusztított gazdaság és kultúra helyreállítása céljából." A fasiszta hódítók elleni háborúnak e programban meghirdetett nagy, felszabadító céljai óriási hatással voltak a fasizmus által leigázott európai népekre. A népek bennük látták mielöbbi felszabadulásuknak, független nemzeti államuk helyreállításának szilárd biztosítékát. Ez elkerülhetetlenül fokozta a német megszállók ellen vívott nemzeti felszabadító harcot, új eröt adott a hazafiaknak. A fasiszta fenevadak számára szigorú figyelmeztetésként hatottak azok a szavak, hogy mindenképpen felelniük kell majd gaztetteikért, hogy a népek büntetö keze mindenütt utoléri öket. A fasiszta fökolomposok megérezték, hogy a népek eltökélték a fasiszta államok rabló blokkjának szétzúzását, és egyszer s mindenkorra lehetetlenné tesznek mindennemü újabb agressziót Németország részéröl. A háború utáni berendezésre vonatkozó szovjet programban roppant nagy jelentösége volt annak a megállapításnak, hogy a hadmüveletek befejeztével Európa népeinek együtt kell majd müködniük az élet valamennyi területén. Ebböl nyilvánvalóvá vált a Szovjetuniónak az a kívánsága, hogy a háború éveiben létrejött antifasiszta koalíció a háború után is hathatós eszköze maradjon a szabadságszeretö népek érdekeinek megfelelö, valóban igazságos béke megteremtésének. A szovjet kormány azon a véleményen volt, hogy a fasiszta Németországnak és csatlósainak szétzúzását jelentösen meggyorsítaná egy európai második front létrehozása, s a német fasiszta hadsereg a keletröl és nyugatról lesújtó csapások alatt hamarosan vereséget szenvedne. A második frontnak nagy politikai jelentösége is lett volna: tömörítette volna az antifasiszta koalíció államait, és megsemmisítö csapást mért volna a hitleri diplomáciának a koalíció megbontására irányuló tervére. Különösen kedvezö feltételek alakultak ki az európai második front létrehozásához a 343h78d háború második idöszakában, amikor a Vörös Hadsereg nagyarányú támadó tevékenységre tért át, s óriási területeken megkezdte a megszállóknak a szovjet földröl való kiüzését. A német fasiszta hadvezetés, hogy feltartóztassa a szovjet csapatok elönyomulását, egyre újabb és újabb eröket dobott át Nyugat-Európából a szovjet-német arcvonalra. Ez azt eredményezte, hogy 1943 nyarán Észak-Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában összesen körülbelül 25 német hadosztály maradt. Ezek egy része, amelyet a szovjet-német arcvonalon elszenvedett súlyos vereség után szállítottak át oda, élöerövel és fegyverzettel való kiegészítésre szorult. A második front létrehozásának az is kedvezett, hogy az Egyesült Államok és Anglia hadereje jelentösen megnött, és rendelkezésükre állt minden, ami az európai második front létrehozásához szükséges lett volna. Az amerikai hadsereg létszáma 1941 végétöl 1942 decemberéig 1,7 millió föröl 5,4 millió före emelkedett. 1943 derekán az amerikai hadseregnek már 7 millió körül mozgott a létszáma, az angol hadsereg pedig 2,6 millió föböl állott. 1942 júliusától 1943 júliusáig az Egyesült Államok hadereje 54 ezer repülögépet és 33500 harckocsit kapott. Angliában 1943-ban 26200 repülögépet és 7500 harckocsit gyártottak. Az amerikai hadvezetés nem növelte tovább hadseregét, mert elegendönek tartotta, söt 1943 nyarán az Egyesült Államok hadügyminisztériuma 14 hadosztályt fel is oszlatott, mert úgy vélte, hogy nincs szükség rájuk. Ám bármilyen kedvezök voltak is a feltételek egy európai második front létrehozásához, Anglia és az Egyesült Államok ezt mégis egyre halogatta, és ezzel késleltette a második világháború befejezését. A második front megnyitásának késleltetésére nincs más magyarázat, mint hogy arra számítottak: a Szovjetuniót legyengíti és kimeríti majd a Németország elleni háború. Az Egyesült Államok és Anglia imperialista körei a háború végére tartogatták haderejüket, hogy ráeröszakolhassák a háborúban legyengült felekre a maguk feltételeit. Hruscsov, az amerikai és angol monopóliumok által a háborúban folytatott politikát leleplezve, 1959 márciusában a lipcsei össznémet munkáskonferencián mondott beszédében utalt arra, hogy "az akkor náci befolyás alatt álló németek kezével akarták elpusztítani a Nagy Októberi Forradalom összes vívmányait, meg akarták semmisíteni a dolgozók elsö szocialista államát. Azt akarták, hogy ebben a háborúban a németek is elvérezzenek, hogy Németország ne lehessen többé bizonyos imperialista államok veszélyes konkurrense". Miközben a szövetségesek, különösen az Egyesült Államok, az európai második front létrehozását halogatták, arra törekedtek, hogy a Szovjetuniót bevonják a Japán elleni háborúba, és így kétarcvonalas hadviselésre kényszerítsék. Ha azonban a Szovjetunió ebben az idöszakban hadmüveleteket indít Távol-Keleten, ez nemcsak a Szovjetuniónak lett volna kárára, Hanem az egész hitleristaellenes koalíciónak is, hiszen ebben az esetben a Vörös Hadsereg nem folytathatott volna nagyarányú támadó hadmüveleteket a fö ellenség: a fasiszta Németország ellen, s így a háború elhúzódott volna. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya korábbi kötelezettségvállalása ellenére 1942-ben nem hozta létre a második frontot, és annak megteremtését Churchíll 1942 augusztusában, Moszkvában tett látogatása alkalmával 1943-re ígérte. A szovjet kormány, számolva az Egyesült Államok és Anglia kormányköreinek halogató politikájával, idejében érdeklödött náluk, hogyan szándékozzák teljesíteni újabb ígéretüket. Erröl volt szó abban az üzenetben, amelyet Sztálin, a szovjet kormány feje küldött Churchillnek, Nagy-Britannia miniszterelnökének 1942. november 27-én. Churchill Sztálin üzenetére küldött válaszában megkerülte a második front kérdését, s amikor azt szovjet részröl újból felvetették, december 12-én kijelentette, hogy az Egyesült Államok elnökével való tanácskozás nélkül nem adhat rá választ. Churchillnek és Rooseveltnek a casablancai tanácskozáson kellett összeegyeztetnie az 1943. évi hadmüveletek tervét. A tanácskozás elökészületei alkalmával az Egyesült Államok vezérkari fönökeinek bizottsága figyelembe véve az angol-amerikai szárazföldi, légiés tengerészeti eröknek az európai második front létrehozására való teljes felkészültségét azt javasolta az angol hadvezetésnek, hogy az 1943. évi hadmüveleti tervek kidolgozásánál vegyék alapul a következö elvet: "Az erök zömével a legközelebbi jövöben támadást kell indítani a nyugat-európai hadszíntéren és az Atlanti-óceán térségében, a fennmaradó erökkel pedig a többi hadszíntéren védelmi tevékenységet kell folytatni." Ez azonban nem illett bele Churchill tervébe. Ő amellett szállt síkra, hogy halasszák el a második front megnyitását Nyugat-Európában, és folytassanak hadmüveleteket a Földközi-tenger térségében. Ezért az angol hadvezetés az Egyesült Államok vezérkari fönökeinek bizottságához küldött válaszában hangsúlyozta, hogy a Földközi-tenger térségében kellene a fö hadmüveleteket folytatni. Az 1943. január 14. és 26. között lezajlott casablancai konferencián Roosevelt nem állt ki eléggé az Egyesült Államok vezérkari fönökeinek bizottsága által elöterjesztett terv mellett, s hamar megegyezett Churchillel. A konferencia olyan értelmü határozatot hozott, hogy a nyugati szövetségesek eröfeszítéseiket a Földközi-tenger térségében összpontosítják Szicília elfoglalása céljából, A Németország elleni közvetlen tevékenységet illetöen úgy döntöttek, hogy légitámadásokra szorítkoznak csupán és Angliában gyüjtik az eröket, amelyek partra szállnak majd a kontinensen, "mihelyt Németország ellenállása kellöképpen meggyengül". Az Egyesült Államok és Anglia kormánya a casablancai konferenciáról a Szovjetunió kormányának küldött tájékoztatásában általános és ködös frázisokkal próbálta leplezni azt a döntést, hogy 1943-ban nem hajtanak végre inváziót Európában. A tájékoztatóban közölték, hogy olyan hadmüveleteket terveznek, amelyek a Szovjetunió Fegyveres Eröinek nagyarányú támadásával együtt, "1943-ban bizonyára térdre tudják kényszeríteni Németországot". Majd így folytatták: "Legföbb kívánságunk az, hogy jelentös német szárazföldi és légieröket vonjunk el az orosz frontról, és hogy folyamatosan a lehetö legnagyobb mennyiségü utánpótlást küldjünk Oroszországba." Az amerikai és angol eröknek a kontinensre való behatolásáról csak annyit mondottak, hogy erre sor kerül, "mihelyt ez megvalósítható lesz". A szovjet kormány nem elégedhetett meg az ilyen homályos ígéretekkel, és ezért arra kérte Anglia és az Egyesült Államok kormányát, hogy közöljék hadmüveleteik konkrét tervét és megvalósításuk határidejét. Churchill, brit miniszterelnök, az Egyesült Államok elnökével való megbeszélés alapján február 9-i üzenetében közölte, hogy az angol és amerikai csapatok franciaországi partraszállását 1943. augusztusra-szeptemberre tervezik. Sztálin február 16-án az üzenetre válaszolva utalt arra, hogy a második front létrehozásának 1943 augusztusára való elhalasztása indokolatlan, mivel a helyzet és a szükségesség megköveteli "a nyugati második frontnak jóval az említett idöpont elötti létrehozását". A továbbiakban a szovjet kormányfö megjegyezte, hogy a német hadvezetés, kihasználva az angol-amerikai erök tuniszi hadmüveleteinek beszüntetését, az utóbbi idöben Franciaországból, Belgiumból, Hollandiából és magából Németországból 27 hadosztályt, köztük öt páncélos hadosztályt irányított a szovjet-német frontra. "Ilyenformán írta Sztálin ahelyett, hogy német eröknek a szovjet-német frontról való elvonásával a Szovjetuniót segítették volna, Hitlernek okoztak könnyebbséget . . ." Június elején Anglia és az Egyesült Államok kormánya arról értesítette a Szovjetuniót, hogy 1943ban Európában nem hozzák létre a második frontot. Ebben a közlésben, amelyet a brit miniszterelnöknek az Egyesült Államok elnökével májusban Washingtonban folytatott tanácskozásáról küldtek a szovjet kormánynak, beszámoltak arról a határozatról is, hogy a szövetséges csapatok hadmüveleteit 1944 derekáig a Földközi-tengeri hadszíntérre korlátozzák, és elsösorban Szicíliában szállnak partra. A szovjet kormányfö a szovjet népnek a szövetségesek magatartására vonatkozó véleményét tolmácsolva, 1943. június 11-i levelében hangsúlyozta, hogy a második front megnyitásának elhalasztása rendkívül nagy nehézségek elé állítja a Szovjetuniót, hiszen arra kényszeríti, hogy "párviadalt folytasson a még nagyon erös és veszélyes ellenséggel". Churchill június 19-i válaszüzenetében igyekezett bebizonyítani, hogy minden vágya a második front létrehozása, de ez a nehézségek egész sora miatt 1943-ban lehetetlen. Június 24-én Sztálin újabb üzenetet intézett a brit miniszterelnökhöz, s ebben megjegyezte, hogy a második front megnyitásának nehézségei ismeretesek voltak már akkor is, amikor az Egyesült Államok és Anglia kormánya erre vonatkozó ünnepélyes ígéreteit megtette. Azóta, a Vörös Hadsereg sikerei folytán még sokkal kedvezöbbekké váltak a feltételek a második front megnyitására. Az üzenet a következö szavakkal zárult: "Ki kell Önnek jelentenem, hogy itt nem egyszerüen a szovjet kormány csalódásáról van szó, hanem arról, hogy megmarad-e a szövetségesek iránt a bizalma, amelyet ily súlyos próbára tesznek. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy NyugatEurópa és Oroszország megszállt területein sok millió élet megmentéséröl, továbbá arról van szó, hogy csökkentsék a szovjet seregek óriási áldozatait, amelyekhez képest az angol-amerikai csapatok áldozatai nem számottevöek." Augusztus közepére az Egyesült Államok és Anglia kormányföjének egy újabb találkozóját tervezték Quebecben (Kanada). Közvetlenül a quebeci tanácskozás elött, augusztus 6-án, a Pravda terjedelmes cikket tett közzé "A második frontról". A cikk alapos részletességgel bebizonyította, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormánya rendszeresen megszegte ünnepélyes ígéreteit. A cikk hangsúlyozta, hogy a második front létrehozásának halogatása az Egyesült Államok és Anglia társadalmi körei kicsiny, de befolyásos csoportjának a büne, s hogy a népek ugyanakkor tevékenyen ki akarják venni részüket a fasizmus elleni harcból. "Szó se róla olvasható a cikkben -, vannak olyan társadalmi körök is igaz, csak elenyészöen kis körök -, amelyeknek korántsem érdekük a háború mielöbbi befejezése. Persze, ilyen fontos államügyekben nem lehet sokat adni a fegyvergyárosok, hadiszállítók és más olyan emberek akaratára, akik elsösorban önzö magánérdekeikkel, nem pedig a nagy néptömegek érdekeivel és a hitlerista iga alatt nyögö megszállt országok érdekeivel törödnek." Azok, akik a második front létrehozásának elhalasztására törekedtek, ezúttal is elérték céljukat. Az augusztus második felében lezajlott quebeci konferencia megerösítette azt a határozatot, hogy a második front megnyitását 1944-re halasztják. A franciaországi partraszállás helyett egy olaszországi hadjárat megindítása mellett döntöttek. Még a fasiszta Németország hadvezetése is elképedt azon, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormánya 1943-ban sem indította meg az európai inváziót. Rundstedt tábornagy, a nyugati német fasiszta csapatok egykori parancsnoka a háború után elmondotta az angoloknak: "Csodálkoztam, hogy önök nem hajtottak végre inváziót 1941-ben, amikor csapataink benyomultak Oroszország mélyébe . . . Vártam inváziójukat 1943-ban abban az idöben, amikor egész Franciaországot megszálltuk. Bizonyos voltam benne, hogy önök kihasználják a nyugati német erök szétszórtságában rejlö elönyöket." Anglia és az Egyesült Államok kormánya, bár halogatta az európai második front megnyitását, és nem teljesítette vállalt kötelezettségét, a közvélemény, a néptömegek elött mégis minden erejéböl igyekezett elleplezni vétkes mulasztását. Az Egyesült Államok elnöke mellett müködö katonai tájékoztató hivatal nyomást gyakorolt a második front létrehozását sürgetö sajtóra. A hivatal azt ajánlotta az újságíróknak, hogy ne annyira a második frontról, mint inkább a Németország elleni légitámadásokról írjanak, és tüntessék fel azokat a háború különösen fontos eseményeinek. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya a szovjet sajtóra is próbált olyan irányban hatni, hogy ne foglalkozzék annyit a második fronttal. Kerr angol követ 1942. szeptember végén, a Szovjetunió külügyi népbiztosánál tett látogatása alkalmából kijelentette: Eden külügyminiszter véleménye szerint a szovjet sajtónak az európai második front hiányával kapcsolatos megállapításai azt a benyomást kelthetik, hogy Anglia és a Szovjetunió között ellentétek vannak, ami nagy örömére szolgál Hitlernek. Kerr erre azt a választ kapta, hogy a szovjet sajtó a második fronttal kapcsolatban nem közöl többet az angol és az amerikai sajtónál. Emellett Hitlernek elsösorban nem a sajtó, hanem a második front hiánya szerez örömet. A második front ügyében az Egyesült Államok és Anglia uralkodó köreinek politikája saját országaik néptömegeinek törekvésével került a legnagyobb ellentétbe. Az angol és amerikai uralkodó körök politikája nem volt összhangban a hitleristaellenes koalíció által meghirdetett felszabadítással, a koalíció céljaival ezt a politikát csak a modern imperializmus természetéböl fakadó önzö érdekek diktálták. Anglia és különösen az Egyesült Államok reakciós sajtója, a legnagyobb trösztök Patterson, Hearst, McCormick folyóiratai és lapjai a Szovjetunió politikájának meghamisításával ellenséges hangulatot próbáltak teremteni a szovjet néppel és a hös Vörös Hadsereggel szemben. Nem véletlen hát, hogy a "National Broadcasting Company" amerikai rádiótársaság tudósítója 1943-ban, rövid amerikai tartózkodása után Moszkvába visszatérve, kijelentette: "Amikor az ember az amerikai lapokat olvassa vagy az amerikai rádiót hallgatja, önkéntelenül is felvetödik benne a kérdés: ki ellen is visel hadat tulajdonképpen az Egyesült Államok: Németország vagy a Szovjetunió ellen?" A második front szabotálásában az angol-amerikai monopóliumok tevékeny segítötársai voltak a jobboldali szocialisták. Angliában a jobboldali labourista vezetök részt vettek a Churchill vezette koalíciós kormányban, és fenntartás nélkül támogatták a miniszterelnök politikáját. Bár a Szovjetunió "barátainak" tettették magukat, ellenezték a második front minél elöbbi létrehozását. Az angolszovjet szakszervezeti bizottságnak 1943 derekán Moszkvában lezajlott harmadik ülésszakán a Citrine vezette angol küldöttség határozottan elvetette azt a szovjet küldöttség által elöterjesztett nyilatkozattervezetet, amely hangsúlyozta, hogy 1943-ban meg kell nyitni a második frontot. Az Egyesült Államokban is hasonlóképpen nyilatkozott és cselekedett sok szakszervezeti vezetö. Az Egyesült Államok és Anglia dolgozó tömegei viszont határozottan ellenezték országuk uralkodó köreinek politikáját a "nagy stratégia" kérdéseiben. Anglia, az Egyesült Államok és más országok egyszerü embereinek a Szovjetunió népeivel való szolidaritásában a dolgozók internacionalizmusa nyilvánult meg; kifejezésre jutott benne, hogy tisztán látják a Szovjetunió vezetö szerepét a fasizmus és a reakció elleni harcban, és ki akarják venni részüket a fasiszta tömb elleni közös küzdelemböl. Az egyszerü emberek meleg baráti érzelmeket tápláltak a szovjet nép iránt, olyannyira lenyügözte öket a szovjet nép hösiessége, hogy ezt minden tárgyilagos megfigyelönek észre kellett vennie. A bradfordi püspök a Manchester Guardianban megjelent levelében ezt írta: "Akik manapság a nyilvánosság elött, különösen a hadiüzemek munkásai elött beszélnek, az utóbbi idöben érdekességként megfigyelhették, hogy Oroszország említése az egyetlen, ami egy-egy beszéd közben azonnal viharos tapsot vált ki. Vajon miért? Nem azért, mert a munkások közül sok a kommunista, hanem azért, mert látják az oroszok rendkívüli katonai eröfeszítését, s tisztában vannak annak jelentöségével. Látják, hogy egy nép hösiesen dolgozik és harcol azért, amit maga teremtett, és amit maga birtokol." Az angol és az amerikai népnek a Szovjetunióval való szolidaritása többek között abban nyilvánult meg, hogy követelte a második front létrehozását. Angliában és az Egyesült Államokban országszerte nagygyülések zajlottak le, s ezeken a második front megnyitását sürgették. Anglia és az Egyesült Államok munkáskerületeiben a kerítéseken, a házak falán, de még az úttesten is ilyen felírásokat olvashatott az ember: "Elég volt a második front szabotálásából!" "Ne csapják be az oroszokat!" "Sújtsunk le Nyugaton!" Az angol munkások állhatatosan követelték a második front létrehozását. A skót bányászok szakszervezetének évi konferenciáján, 1943. április 16-án, egyhangúlag elfogadták a második front haladéktalan megnyitását sürgetö határozatot. Malcolm Woog, a szakszervezet végrehajtó bizottságának tagja a határozati javaslat elöterjesztésekor kijelentette: "Churchill azt mondotta: ŻAdják meg nekünk az eszközöket, s mi elvégezzük a munkát.® Az anyagi fölényt biztosítottuk. Az eszközök tehát megvannak. Most követeljük, hogy adják meg a lehetöséget a haderönél szolgáló fiainknak a munka elvégzésére." Amikor Churchill április 18-án meglátogatta a de Havilland Társaság repülögépgyárát, a munkások átnyújtottak neki egy nyilatkozatot, amelyben ez állt: "A gyár munkásai azt kívánják, hogy Európában haladéktalanul hozzák létre a második frontot. Elégedetlenek vagyunk azzal, hogy a kormány 1942-ben nem indított támadást, és így a Vörös Hadseregnek kellett viselnie az ellenség elleni harc egész terhét." A nyilatkozat a következö szavakkal zárult: "A gyár munkásai minden áldozatra készek. Bátor vezetést követelünk a kormánytól." Ugyanilyen erélyesen szállt síkra a második front megteremtése mellett Amerika munkásosztálya is. Az autóipari munkások egyesített szakszervezete, amelynek 800 ezer, föként hadiüzemi munkás tagja volt Amerika egész munkásosztályának és népének az érzelmeit fejezte ki, amikor 1943. március 12-i felhívásában az európai második front azonnali létrehozását követelte. "Most, amikor Hitler megingott szovjet szövetségesünk csapásai alatt olvasható e szakszervezet végrehajtó tanácsának nyilatkozatában -, elengedhetetlenül szükségessé vált egy európai invázió a tengelyhatalmak feltétel nélküli fegyverletételének elérése érdekében. 1943-ban vereséget kell mérnünk a tengelyhatalmakra ez az amerikai népnek és az Egyesült Nemzetek valamennyi népének harci kiáltása." Hasonló követelésekkel léptek fel az amerikai tengerészek, a hajógyári munkások, a bányászok és más szakmák sok ezer munkása. Az Egyesült Államok és Anglia néptömegei igyekeztek segítséget nyújtani a Szovjetuniónak, megkönnyíteni helyzetét és közelebb hozni a háború végét, Az Egyesült Államokban és Angliában a dolgozók gyüjtést rendeztek a hösiesen harcoló Vörös Hadsereg és a megszállóktól annyit szenvedett szovjet lakosság javára. A befolyt pénzen gyógyszert, ruházatot, élelmiszert vásároltak. Az amerikai városokban mintegy 500 helyi bizottsággal müködö "Oroszország katonai megsegítésére alakult bizottság" elnökének, Leo Gruliónak a megállapítása szerint körülbelül 10 millió amerikai kívánt hozzájárulni a Szovjetunió megsegítéséhez, s az adományok négyötöd része a dolgozóktól folyt be. Az Oroszország javára rendezett gyüjtés különösen a gyárakban, a városok munkáskerületeiben járt jó eredménnyel. A néptömegek hangulata kihatott az Egyesült Államok és Anglia haderejének katonáira és tisztjei jelentös részére. Az angol és az amerikai csapatok egyetértettek azzal a követeléssel, hogy minél elöbb meg kell nyitni a második frontot. A katonákat és tiszteket, akik ismerték a fegyveres erök helyzetét és alkalmasságukat arra, hogy Nyugat-Európában felvegyék a harcot a német fasiszta hódítókkal, felháborította a tétlenség. Ámde a nép nem érhette el azt, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormánykörei ne szabotálják tovább az európai második front létrehozását. Túlságosan nagy hatalmuk volt ezekben az országokban a politikát irányító eröknek. Második front hiányában Anglia és az Egyesült Államok föképpen fegyverek, ipari berendezések és élelmiszerek szállításával nyújtott segítséget a Szovjetuniónak. A szovjet kormány és a szovjet nép hálával fogadta ezt a segítséget. 1943. március 11-én Litvinov, a Szovjetunió amerikai nagykövete Washingtonban mondott beszédében kijelentette, hogy a Szovjetunió hadianyaga jelentös részét maga biztosította ugyan, mindamellett "a Szovjetunió népei nagyra értékelik" a lend-lesse keretében kapott segítséget. Bármilyen értékes segítséget nyújtottak is a szövetségesek, az nem volt arányban a szovjet népnek a fasizmus fölötti gyözelem közös ügyéért hozott gigászi katonai eröfeszítéseivel és óriási áldozataival. Ezt maguk az amerikaiak is világosan látták. Stettinius, a lend-lesse amerikai adminisztrációjának vezetöje elismerte: "A segítségért az oroszok megfizettek már, és ez nem mérhetö dollárban vagy tonnákban, Ez: több millió megölt vagy foglyul ejtett náci katona, a csatatereken rommá lött náci harckocsik, a visszavonuló német seregek által otthagyott ágyúk és teherkocsik. Az oroszok drága árat fizettek gyözelmükért, hogy megvédjék hazájuk földjét Németországgal szemben. Pótolhatatlan veszteségeket okoztak a náci hadigépezetnek. S ez jelentösen megrövidíti a háborút." 1943 tavaszán,

amikor a Vörös Hadseregnek a nehéz téli harcok után különösen nagy szüksége lett volna a hadiszállítmányokra, Anglia és az Egyesült Államok úgy döntött, hogy megszünteti a hajóforgalmat az északi útvonalon, amelyen a lend-lesse keretében szállított rakományok zömét továbbították. Azt a hajókaravánt, amelynek 1943 márciusában kellett volna a Szovjetunióba érkeznie, nem indították útnak, s az északi kikötökbe irányuló minden szállítást megszüntettek. A szövetségesek csak szeptemberre ígérték a szállítás újbóli megindítását. Igazolásképpen arra hivatkoztak, hogy nincsen elegendö szállítóés kísérö hajójuk, s az északi angol-amerikai konvojokat a norvégiai fjordokba befészkelödött német hajók támadása fenyegeti. Az érvek azonban nem állták meg a helyüket. A szövetségeseknek minden lehetöségük megvolt arra, hogy elegendö hadihajót vonjanak össze konvojaik örzésére, hiszen az angol-amerikai flotta zöme tétlen volt, mert az Egyesült Államok és Anglia kormánya megtagadta a második front létrehozását 1943-ban. Ugyanakkor a szövetségesek szállítási lehetöségei számottevöen megnövekedtek. A veszteségek jelentös csökkenése és a szállítóhajók nagyarányú építése megváltoztatta az Egyesült Államok és Anglia hajóterének általános mérlegét: hajóterük 1943-ban 11 millió tonnával növekedett. A szövetségesek kereskedelmi flottájának felhasználására alakult egyesített bizottság még 1943 májusában közölte, hogy "a szövetségeseknek nincsenek leküzdhetetlen nehézségeik tengeri hajótér-szükségletük biztosításában". Az Egyesült Államok és Anglia kormányának a tengeri szállítások megszüntetését elrendelö határozatára válaszolva, a szovjet kormányfö Churchillhez és Roosevelthez intézett április 2-i üzenetében megállapította: "Ezt a váratlan lépést úgy fogom fel, mint a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok részéröl a Szovjetuniónak küldött hadianyagés fegyverszállítmányok katasztrofális csökkenését, hiszen a Nagy-óceánon át történö szállítást a hajótér korlátozza, s emellett ez az út nem valami biztos, a déli út forgalmi kapacitása pedig kicsiny, s ilyenformán ez a két útvonal nem kompenzálhatja az északi úton történö szállítás beszüntetését. Érthetö, hogy ez a körülmény szükségképpen kihat majd a szovjet csapatok helyzetére." Eljött a szeptember, de a konvojok a Szovjetunióba nem indultak meg újra, jóllehet akkorra az északi útvonalon a legkedvezöbb feltételek alakultak ki áthaladásukhoz. Amikor Olaszország kilépett a háborúból, a Földközi-tenger teljesen a szövetségesek uralma alá került, tehát nem volt már szükség arra, hogy Afrika partjai mentén kísérjék hajóikat. Ezzel a hadihajók jelentös része felszabadult. Emellett a szövetségesek megnyerték az Atlanti-óceánért vívott csatát, és így jelentösen korlátozták a német tengeralattjárók müködését. 1943 szeptemberében Molotov, a Szovjetunió külügyi népbiztosa emlékiratot nyújtott át Kerrnek, Nagy-Britannia nagykövetének; ebben a szovjet kormány, az Atlanti-óceánon kialakult kedvezöbb hajózási viszonyokra hivatkozva, arra a következtetésre jutott, hogy "teljesen indokolatlan már az északi konvojok elindításának minden további halogatása az Atlanti-óceán északi részén való hajózás veszélyességére hivatkozva". Kerrnek tudomására hozták azt is, hogy amíg 1942 folyamán az északi útvonalon Angliából és az Egyesült Államokból 760 ezer tonna rakományt szállítottak és a szállítás csak három hónapig szünetelt, addig 1943 szeptemberéig ugyanezen az útvonalon csak 240 ezer tonna rakomány érkezett, a szállítási szünet pedig máris eléri a hét hónapot. A szövetségesek által megígért konvojt szeptember helyett csak november második felében indították el a Szovjetunióba, tehát nyolchónapos szünet után. 1943-ban az északi szovjet kikötökbe összesen csak hat, mindössze 121 szállítóhajóból álló konvoj futott be sokkal kevesebb, mint 1942-ben. A szövetségesek tehát nem tartották meg azt az ígéretüket, hogy majd "maximálisan" ellátják a Szovjetuniót. Szállítmányaik nagy megszakításokkal érkeztek, és korántsem nyújtottak kielégítö segítséget a Szovjetuniónak, amely továbbra is egyedül viselte a háború egész terhét. Az Egyesült Államok és Anglia kormánykörei szabotálták a második front megnyitását, és nem teljesítették szállítási kötelezettségeiket, ugyanakkor titkos tárgyalásokat folytattak a hitlerista Németország képviselöivel. Az amerikai és angol imperialisták arra akarták kihasználni a Vörös Hadseregnek a német hódítók feletti gyözelmét, hogy a Szovjetunió háta mögött megegyezzenek velük. A hitlerista kormány képviselöivel való tárgyalásokat sok csatornán át, Spanyolország, Svédország, Portugália, Svájc és a Vatikán útján folytatták. A tárgyalásokon a közvetítö szerepét Franco tábornok, Spanyolország fasiszta diktátora, XII. Pius pápa és a reakciós körök más képviselöi töltötték be. Az ellenséggel való megegyezésre 1943-ban tett számtalan kísérlet között központi helyet foglal el Allen Dullesnek, az amerikai hírszerzö szolgálat európai vezetöjének beszélgetése Hohenlohe herceggel, a hitleristák megbízottjával. Ez a megbeszélés Svájcban zajlott le február közepe táján. Dulles értésére adta tárgyalópartnerének, hogy az Egyesült Államok nem akarja a fasiszta Németország teljes szétzúzását. Olyan értelmü nyilatkozatot is tett, hogy a német iparnak a háború és az agresszió arzenáljának vezetö szerepet kell játszania Európában. Olyan tervvel hozakodott elö, amelynek értelmében helyre kellene állítani a szovjetellenes "egészségügyi kordont", belevonva ebbe Lengyelországot, Romániát, Magyarországot, egyben kiszélesítve Lengyelország határait "kelet felé", vagyis a Szovjetunió rovására. Dulles hangsúlyozta, hogy véleménye szerint "egy föderatív (az Egyesült Államokhoz hasonló) Nagy-Németország, a hozzá csatlakozó Dunai Konföderációval a legjobb garancia volna Középés Kelet-Európa rendjére és újjáépítésére." Dullesnek Hohenlohével folytatott beszélgetése afféle puhatolózás volt egy Németországgal kötendö különbékével kapcsolatban. Újabb megszegése volt ez a szövetségi hüségnek és a szövetségi kötelezettségeknek. Egészen más politikát folytatott a Szovjetunió. Igyekezett megszilárdítani az antifasiszta koalíciót, gyarapítani eröit és tevékenyen támogatni a német megszállás alá került országok népeit. A szovjet kormány mindent elkövetett, hogy tömörítse e népek hazafias eröit a hódítók elleni harcra, és elömozdítsa a független nemzeti államok helyreállítását. A Szovjetunió mindig a legnagyobb figyelemmel kísérte és tiszteletben tartotta Franciaország nemzeti érdekeit, támogatta a francia nép felszabadító mozgalmát, amely Franciaország nemzeti függetlenségének és nagyhatalmi szerepének helyreállítását célozta. A szovjet kormány eleget tett a francia hazafiak ama kívánságának, hogy a Vörös Hadsereg oldalán kivegyék a részüket az ellenség ellen vívott hösies harcból. A szovjet kormány és a Francia Nemzeti Bizottság közötti megegyezés alapján létrehozták a "Normandia" repülöszázadot, amely a Vörös Hadsereg légierejének állományában müködött a szovjetnémet arcvonalon. A Vörös Hadsereg soraiban harcoló francia repülök bátorsága a megszállók elleni harc fokozására lelkesítette Franciaország hazafiait, elömozdította a szovjet és a francia nép barátságának megszilárdulását s az antifasiszta koalíció eröinek tömörítését. Az Egyesült Államok és Anglia mindent elkövetett, nehogy Franciaország újból nagyhatalommá válhasson. Ők benne elsösorban a konkurrenst és vetélytársat látták, és arra akarták felhasználni meggyengülését, hogy kezükbe kaparintsák a francia "gyarmatbirodalom" egy részét. Amikor 1943 júniusában létrejött a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottság, az Egyesült Államok és Anglia kormánya különféle ürüggyel megtagadta elismerését, és a Szovjetuniónak is azt javasolták, hogy támogassa politikájukat ebben a kérdésben. A Szovjetunió határozottan és nyíltan a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottság elismerése mellett foglalt állást. A szovjet kormány Kerr angol követhez 1943. június 19-én intézett levelében fejtette ki véleményét. A levél szerint: "a szovjet kormány nem tartja célszerünek a bizottság elismerésének halogatását, mert e halogatás semmiképpen sem könnyítheti meg a francia hitleristaellenes erök tömörülését . . . és szükségesnek tartja, hogy a bizottságot, kívánságának megfelelöen, ismerjék el". Churchill haladéktalanul írt Sztálinnak; levele szerint: "aggodalommal értesült" a Szovjetuniónak arról a szándékáról, hogy elismeri a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottságot. "Nem valószínü folytatta a brit miniszterelnök -, hogy a brit kormány, és még kevésbé az Egyesült Államok kormánya, ezt a bizottságot rövid idön belül elismerné . . ." 1943. augusztus 26-án a Szovjetunió elismerte a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottságot, mint "a Francia Köztársaság állami érdekeinek képviselöjét és a hitlerista zsarnokság ellen harcoló összes francia hazafiak vezetöjét". Ez teljes és fenntartás nélküli elismerés volt, amelyet a francia nép jogos nemzeti érdekeinek tiszteletben tartása hatott át. A szovjet állásfoglalásra való tekintettel az Egyesült Államok és Anglia is elismerte a bizottságot, de lényeges fenntartásokkal, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a bizottságot alárendeljék az Egyesült Államok és Anglia uralkodó körei akaratának, s politikájuk engedelmes eszközévé tegyék. Emellett az elismerés nem volt teljes. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya kijelentette, hogy nem szándékszik a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottságot Franciaország kormányának tekinteni, és azt csak a háború idején müködö szervnek ismeri el. Azokat a formulákat jellemezve, amelyekkel a három nagyhatalom a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottságot elismerte, de Gaulle azt írja memoárjaiban, hogy ezek "erösen eltértek egymástól. Washington szükségesnek tartotta, hogy a legtartózkodóbb kijelentésekre szorítkozzék . . . London ugyanazokhoz a kifejezésekhez folyamodott . . . Moszkva igazi nagyvonalúságról tett tanúságot". Erösödött a szovjet és a csehszlovák nép barátsága. A Szovjetunió segítséget nyújtott Csehszlovákia népének hadereje megszervezésében. 1942 végére befejezték a Szovjetunióban harcoló 1. csehszlovák zászlóalj megalakítását, amelyet késöbb az 1. csehszlovák önálló dandárrá alakítottak át. A szovjet kormány megadta ehhez a szükséges eszközöket, fegyvert és felszerelést. 1943 tavaszán megindultak a tárgyalások egy olyan szovjet-csehszlovák szerzödés megkötésére, amely a kölcsönös segítséget és a háború utáni együttmüködést szabályozza. A Szovjetunió népeivel való barátság megszilárdítására törekvö csehszlovák néptömegek nyomására a Benes-kormány javaslatot tett egy ilyen szerzödés megkötésére. Fierlinger, a Csehszlovák Köztársaság moszkvai nagykövete megállapította: "az egész csehszlovák nép szoros csehszlovák-szovjet együttmüködést, a nagy orosz néppel való szövetséget akar". A szovjet kormány beleegyezett egy szovjet-csehszlovák segélynyújtási egyezmény megkötésébe. Anglia ellenben Benes befolyása révén azon mesterkedett, hogy a szerzödés aláírását megakadályozza. Úgy látta, hogy a szovjet-csehszlovák szerzödés még jobban aláásná a lengyel emigráns kormány tekintélyét, amellyel a Szovjetunió kénytelen volt megszakítani a kapcsolatokat szovjetellenes politikája miatt. Benes az angol uralkodó körök nyomására azt javasolta, hogy csupán egy szovjet-csehszlovák nyilatkozat aláírására szorítkozzanak. Csehszlovákia néptömegei azonban a szerzödés mielöbbi megkötésének követelésével meghiúsították az angol kormánykörök terveit. 1943. október elején a szovjet és a csehszlovák kormány végleges formába öntötte a szerzödés szövegét. A szovjet kormány azt javasolta, hogy minél elöbb írják alá a szerzödést, hiszen az kizárólag Csehszlovákiára és a Szovjetunióra tartozik. Benes azonban Angliára való tekintettel nem sietett az aláírással. Október 18-án a következöket írta Csehszlovákia moszkvai nagykövetének: "Nekünk az a fontos, hogy a szerzödés szövegében megegyeztünk, az aláírás a mai helyzetben már másodrendü kérdésnek tekinthetö." A szovjet-csehszlovák szerzödés megkötésének ügyét a szovjet kormány megvitatás céljából a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia külügyminisztereinek 1943 októberi moszkvai konferenciája elé terjesztette. Eden angol külügyminiszternek a szerzödés megkötése ellen nem voltak nyomós érvei, és ezért kénytelen volt kijelenteni, hogy nincs ellene kifogása. December 11-én Moszkvába érkezett Benes, és másnap aláírták "A barátságról, a kölcsönös segélynyújtásról és a háború utáni együttmüködésröl" szóló szovjet-csehszlovák szerzödést. A szerzödés arra kötelezte a feleket, hogy katonai és más segítséget és támogatást nyújtanak egymásnak a Németország és európai szövetségesei elleni háborúban. A felek ünnepélyesen kijelentették, hogy nem bocsátkoznak tárgyalásokba és nem kötnek békeszerzödést a hitlerista vagy más ehhez hasonló kormánnyal, továbbá nem folytatnak tárgyalásokat, és nem kötnek fegyverszünetet vagy békeszerzödést Németországgal és európai szövetségeseivel kölcsönös beleegyezés nélkül. A szerzödés kölcsönös katonai segítséget és támogatást irányoz elö arra az esetre, ha Németország a háború után újból agresszív politikát folytatna. A szerzödés azt is leszögezte, hogy a háború után nagy arányokban kifejlesztik a kölcsönös gazdasági segítséget. A szerzödés hatályát 20 évben állapították meg. A szovjet-csehszlovák szerzödés egyik ragyogó megnyilvánulása volt a Szovjetunió és Csehszlovákia népei közötti megbonthatatlan barátságnak; óriási jelentösége volt a csehszlovák népnek a független nemzeti létért és a szabadságért vívott harca szempontjából. Klement Gottwald, a Csehszlovák Kommunista Párt vezetöje 1943. december 26-án a moszkvai rádióban mondott beszédében méltatta a szerzödés nagyjelentöségét Csehszlovákia népei szempontjából, és hangsúlyozta: a szerzödés "lerakja szilárd, megingathatatlan alapját jövö nemzeti és állami életünknek. E szerzödés megmenti népeinket évszázados súlyos terhüktöl: a létért való rettegéstöl". A szovjet nép a legnagyobb rokonszenvvel kísérte Jugoszlávia népeinek igazságos harcát. A szovjet kormány üdvözölte a Jugoszláv Népi Felszabadító Antifasiszta Gyülés második ülésszakának határozatait, amikor is a gyülés 1943 novemberében megalakította az új Jugoszlávia törvényhozó és végrehajtó szerveit. A szovjet kormány december 14-i nyilatkozatában megállapította, hogy az eseményeket "pozitív tényekként értékeli, amelyek elömozdítják Jugoszlávia népeinek további sikeres harcát a hitlerista Németország ellen". A Szovjetunió sok irányú segítséget nyújtott a lengyel népnek hazája felszabadításáért vívott harcában. 1943 nyarán a Szovjetunióban megalakították a "Tadeusz Kosciuszko" lengyel gyalogos hadosztályt. A hadosztály a Vörös Hadsereg csapataival vállvetve harcolt, erösödött, edzödött, harci tapasztalatokat gyüjtött, és magva lett a népi Lengyelország eljövendö hadseregének. Nagy támogatást kapott a Szovjetuniótól Albánia népe is. Az ország szabadságáért és függetlenségéért vívott harca szempontjából nagy jelentösége volt a szovjet kormány "Albánia függetlenségéröl" kiadott nyilatkozatának. Az 1942. december 18-án közzétett dokumentum szerint: "A Szovjetunió teljesen egyetért az albán hazafiaknak az olasz megszállók ellen vívott felszabadító harcával, nem ismeri el az olasz imperializmusnak az albán területre támasztott semmiféle igényét, és azt kívánja, hogy Albánia lerázza magáról a fasiszta hódítók igáját, és helyreállítsa függetlenségét . . . Albánia majdani államrendszerének kérdése az ország belügye, amit magának az albán népnek kell eldöntenie." A Vörös Hadsereg 1943. évi gyözelmei és e gyözelmek eredményeképpen a második világháború menetében bekövetkezett gyökeres fordulat, valamint a szovjet kormánynak minden szabadságszeretö nép tömörítésére irányuló következetes politikája az antifasiszta koalíció további megszilárdulásához, eröinek gyarapodásához vezetett, és elömozdította a második világháború gyorsabb befejezését. 2. A moszkvai és a teheráni konferencia  Az antifasiszta koalíció erösödése és a szövetségesek között felmerült számos kérdés megbeszélése szempontjából nagy jelentösége volt a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia külügyminiszterei által 1943. október 19. és 30. között Moszkvában tartott konferenciának. A szovjet kormány a konferencián is a háború mielöbbi befejezéséért küzdött. A szovjet küldöttség egész tevékenységét az a törekvés hatotta át, hogy minél közelebb hozza a megszállók teljes szétzúzásának óráját, felszabadítsa a hitlerista igában sínylödö európai népeket, és biztosítsa szabad, demokratikus fejlödésük feltételeit. A szovjet küldöttség a konferencia elsö napirendi pontjaként azoknak a rendszabályoknak megvitatását javasolta, amelyek "megrövidítenék a Németország és európai szövetségesei elleni háború tartalmát". Ennek lényege természetesen az európai második front kérdése volt. Már az elsö véleménycsere során kiviláglott, hogy Anglia és az Egyesült Államok kormánya még 1944-re sem hajlandó elkötelezni magát a második front megnyitását illetöen, és azt újabb feltételekhez köti. Anglia és az Egyesült Államok álláspontjának magyarázataként Ismay angol tábornok kijelentette, hogy a quebeci angol-amerikai konferencián hozott döntés értelmében, 1944-ben Észak-Franciaországban végrehajtják az inváziót, mihelyt "a La Manche-csatornán az éghajlati viszonyok kedvezöre fordulnak". A továbbiak során hangsúlyozta, hogy ehhez más feltételek is szükségesek. "A legelsö feltétel az, hogy Északnyugat-Európában jelentösen csökkenjen a német légierö állománya . . . A második feltétel, hogy a német tartalékok Franciaországban az invázió idején ne haladják meg a 12 teljes, harcképes és jól felfegyverzett hadosztályt, eltekintve a partvédelmi tüzérségtöl, a légierötöl és a tancsapatoktól. Szükséges még az is, hogy a németeknek hadmüveletünk elsö két hónapja alatt ne legyen lehetöségük más arcvonalról 15 ugyanilyen hadosztálynál több eröt átdobni Franciaországba." A konferencia idején Churchill távirataiban utasította a Moszkvában tárgyaló angol képviselöket, hogy a második front létrehozásának idöpontját illetöen ne tegyenek semmiféle határozott ígéretet. A Szovjetunió kezdeményezésére a konferenciáról kiadott kommünikébe belefoglalták azt a megállapítást, hogy a három kormány "legsürgösebb céljának tekinti a háború mielöbbi befejezését . . ." Arra vonatkozólag ellenben, hogy 1944-ben Európában létrehozzák a második frontot, az Egyesült Államok és Anglia képviselöi nem vállaltak határozott kötelezettséget. Csak annyit voltak hajlandók jegyzökönyvbe foglalni, hogy érvényben marad ezen országok kormányainak döntése, amely szerint 1944 tavaszán, az Ismay által kifejtett feltételek fennforgása esetén, Észak-Franciaországban végrehajtják az inváziót. Ez persze igen határozatlan ígéret volt. De a konferenciának az a döntése, amely szerint a háború mielöbbi befejezése érdekében szükséges a három nagyhatalom szoros katonai együttmüködése, új lehetöségeket tárt fel a nemzetközi együttmüködés fejlesztése terén, és megkönnyítette a szovjet kormánynak az európai második front létrehozásáért folytatott küzdelmét. A konferencia elismerte annak szükségességét, hogy a nemzetközi együttmüködést a háború után is folytatni kell. A kommüniké megállapítása szerint, "a három kormány egyetértett abban is, hogy saját nemzeti érdekükben és valamennyi békeszeretö nemzet érdekében a hadviselés céljából megszervezett jelenlegi szoros együttmüködést folytatni kell majd a hadmüveletek befejezését követöen is, mert csak így tartható fenn a béke és biztosítható a népek politikai, gazdasági és szociális felvirágzása". A moszkvai konferencián megvitatták a háború utáni berendezkedés legföbb kérdéseit. Magától értetödik, hogy közülük a német kérdés volt a legfontosabb. A Szovjetuniót az a szilárd meggyözödés vezérelte, hogy a német nép nem azonosítható a német imperialistákkal és az általuk létrehozott hitlerista diktatúrával. Ennek megfelelöen a szovjet kormány szükségesnek tartotta, hogy Németország sorsának meghatározásánál vegyék figyelembe a német nemzet törvényes jogait és érdekeit is. A szovjet kormány azon a véleményen volt, hogy gondoskodni kell a fasizmus teljes megsemmisítéséröl és újjászületésének megakadályozásáról, az európai tartós béke biztosítása céljából pedig megfelelö ellenörzés alá kell helyezni Németországot. Hull, az Egyesült Államok külügyminisztere, a konferencián október 23-án mondott beszédében Németország "politikai decentralizációját" javasolta. A javaslatot az angol küldöttség is támogatta. Október 25-én Hull már nem "politikai decentralizációról", hanem Németország széttagolásáról beszélt, és hangsúlyozta, hogy ez "megfelel az Egyesült Államok érdekeinek". Németország széttagolása mellett foglalt állást Eden, Anglia külügyminisztere is kijelentvén, hogy e cél elérése érdekében erö alkalmazásától sem szabad visszariadni. Eden ismertette Németország széttagolásának angol tervét. "Azt szeretnénk mondotta Eden -, hogy Németország különálló államokra oszlana, nevezetesen szeretnénk, ha Poroszország elszakadna Németország többi részétöl. Ezért ösztönözni kívánjuk Németországban azokat a szeparista mozgalmakat, amelyek a háború után kifejlödhetnek. Ma persze nehéz megállapítani, milyen lehetöségeink lesznek majd e célok elérésére, és mennyire szabad majd e téren eröszakhoz folyamodni. E tekintetben nyitva hagyom a kérdést, de nem zárom ki annak lehetöségét, hogy a célokat erö segítségével érjük el." Az Egyesült Államok és Anglia képviselöi a konferencián felvetették a Szovjetunió és a lengyel emigráns kormány közötti viszony kérdését. Ez a lengyel kormány 1943 tavaszán rágalomhadjáratot indított a Szovjetunió ellen. A Szovjetunió ezért kénytelen volt 1943. április 25-én megszakítani vele minden kapcsolatot. Az amerikai és az angol küldöttek magatartásából kitünt, hogy határozottan érdekeltek a szovjet ország és a lengyel emigráns kormány kapcsolatának helyreállításában. Az Egyesült Államok és Anglia kormányköreit itt nem a lengyel nép érdekei vezérelték, ezzel nem a kelet-európai országok közötti normális kapcsolatok biztosítására törekedtek, hanem föleg azt tartották szem elött, hogy Lengyelországban felszabadulása után a maguk embereit juttassák hatalomra. A szovjet kormány nem mehetett bele ebbe. Molotov külügyi népbiztos a konferencián mondott beszédében kijelentette: " . . .Mi a független Lengyelországot támogatjuk és készek vagyunk a segítségére lenni, de ehhez az szükséges, hogy Lengyelországnak a Szovjetunió iránt baráti magatartást tanúsító kormánya legyen. Ez pedig most nincs meg." A konferencián megvitatták Ausztria kérdését is. A szovjet küldöttség hangsúlyozta, hogy az osztrák népnek joga van a független nemzeti létre és arra, hogy a saját belátása szerint döntsön országa jövöjéröl. A Szovjetunió kezdeményezte az Ausztriára vonatkozó nyilatkozatot, amelyet a konferencia el is fogadott. A nyilatkozat megállapította, hogy a három kormány "egy helyreállított szabad és független Ausztriát szeretne látni". A három nagyhatalom kijelentette, hogy Ausztriának Németországhoz való eröszakos hozzácsatolását érvénytelennek tekintik. A nyilatkozat ugyanakkor hangsúlyozta, hogy Ausztria is "felelösséggel tartozik, amiért a hitleri Németország oldalán részt vett a háborúban". A konferencia megvitatta az olaszországi helyzetet. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya, miután csapatai elfoglalták az ország déli részét, azt az AMGOT (Allied Military Government of Occupied Territory: a Megszállt Területek Szövetségi Katonai Közigazgatása) uralma alá helyezte. Az Egyesült Államok és Anglia Dél-Olaszországban folytatott antidemokratikus jellegü politikája sértette az antifasiszta koalíció érdekeit. Ezért a szovjet küldöttség ellenezte az Egyesült Államok és Anglia külön tevékenységét, s amellett szállt síkra, hogy Olaszországot illetöen demokratikus politikát folytassanak. A vita egy Olaszországra vonatkozó nyilatkozat elfogadásával ért véget, ami a demokratikus erök számottevö gyözelme volt. A nyilatkozat a többi között megállapította: " . . .a szövetségesek olaszországi politikája azon az elven alapul, hogy a fasizmusnak és minden káros kihatásának és következményének egyszer s mindenkorra véget kell vetni, az olasz nép számára lehetövé kell tenni olyan kormányszervek és intézmények létrehozását, amelyeket a demokrácia elvei vezérelnek". A nyilatkozatban meghatározták az Olaszország demokratizálását szolgáló intézkedéseket. Létrehozták az Olaszország kérdéseivel foglalkozó Konzultatív Tanácsot, amelyben a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország képviselöi vettek részt. A Konzultatív Tanács felügyelt az olaszországi szövetségi ellenörzö bizottságok tevékenységére, és javaslatokat kellett tennie "az ellenörzés munkájával kapcsolatos közös politikai kérdéseket illetöen". Az Olaszországra vonatkozó nyilatkozatnak és a Konzultatív Tanács létrehozásának óriási jelentösége volt az olaszországi fasizmus gyökeres kiírtása és a demokratikus rendszer megteremtése szempontjából. A nyilatkozat Olaszországban véget vetett az AMGOT tevékenységének, és hozzájárult ahhoz, hogy más népek elkerüljék ezt az antidemokratikus rendszert. A moszkvai konferencián hozott határozat alapján a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok képviselöiböl megalapították az Európai Konzultatív Bizottságot, s a bizottság székhelyéül Londont jelölték meg. A bizottságnak az volt a feladata, hogy "tanulmányozza azokat az európai háború befejezésével kapcsolatos kérdéseket, amelyek bizottsági megvitatását a három kormány célszerünek tartja és e kormányoknak ezekre vonatkozólag összehangolt tanácsokat adjon". A bizottság egyik legelsö feladatává tették, hogy dolgozza ki az ellenséges államok fegyverletételének feltételeit. A bizottság határozatot fogadott el "Irányelvek az ellenséges országok tapogatózó békeajánlatainak beérkezése esetén tanúsítandó magatartására" címmel. A határozat leszögezte, hogy a három nagyhatalom ilyen ajánlat beérkezése esetén azonnal tájékoztatja egymást, és tanácskozik "az ilyen ajánlatokkal kapcsolatos lépések összehangolása céljából". A Szovjetunió kezdeményezésére nyilatkozatot fogadtak el a hitleristáknak gaztetteikkel kapcsolatos felelösségéröl. A nyilatkozat hangsúlyozta, hogy a háborús bünösöket annak a népnek a bírósága ítélje el, amellyel szemben eröszakos tetteiket elkövették. A háborús föbünösökre vonatkozóan úgy döntöttek, hogy azokat a szövetséges hatalmak közös határozata alapján büntetik meg. A nyilatkozat megállapította, hogy a háborús bünösök nem bújhatnak ki az igazságszolgáltatás alól, "mert a három szövetséges nagyhatalom minden bizonnyal megtalálja öket még a világ végén is, és átadja vádlóinak, hogy lesújthasson rájuk az igazságszolgáltatás keze". E nyilatkozat súlyos csapást mért nemcsak a német háborús bünösökre, hanem pártfogóikra is. A moszkvai konferencián napirendre került a háború utáni általános biztonságnak és e biztonságot szolgáló nemzetközi szervezetnek a problémája. Az általános biztonságról nyilatkozatot fogadtak el; a nyilatkozatot Kína kormányával is megbeszélték, s azt a kínai kormány is aláírta. A nyilatkozat hangsúlyozta, hogy "minél rövidebb idön belül létre kell hozni az egyetemes nemzetközi szervezetet a békeszeretö államok szuverén egyenlöségének elvén alapuló nemzetközi béke és biztonság fenntartása céljából . . ." A nyilatkozatnak nagy történelmi jelentösége volt. Nemcsak elismerte egy nemzetközi szervezet létrehozásának szükségességét, hanem meg is határozta azokat a legfontosabb elveket, amelyek alapján a szuverén államoknak a béke és a biztonság fenntartását szolgáló e nemzetközi szervének müködni kell. A négy nagyhatalom kormánya ünnepélyesen kijelentette, hogy tanácskoznak és együttmüködnek majd "egy olyan általános egyezmény létrehozása érdekében, amely a fegyverzet háború utáni korlátozására vonatkozik". A nyilatkozat 6. pontjában a négy kormány arra kötelezte magát, hogy a háború után nem alkalmazza "fegyveres eröit más államok területén, kivéve, amikor ez közös megállapodás alapján s e nyilatkozatban foglalt célok érdekében történik". A külügyminiszterek moszkvai tanácskozásának fontos szerepe volt az antifasiszta koalíció megszilárdítása szempontjából. Az itt elfogadott határozatok elösegítették a közös ellenség fölötti gyözelmet és a haladó eröknek a világháború utáni demokratikus berendezéséért folytatott küzdelmét. A határozatok megsemmisítö csapást mértek az antifasiszta koalíció ellenségeire. A külügyminiszterek konferenciája a nemzetközi együttmüködés gyakorlati megvalósulása volt, és szemléltetöen igazolta az ilyen együttmüködés lehetöségét. A konferencia elökészítette a három nagyhatalom vezetöinek elsö, teheráni találkozóját, és elömozdította annak sikerét. Teheránban 1943. november 28. és december 1. között elöször ült közös tárgyaló asztalhoz a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia kormányföje: Sztálin, Roosevelt és Churchill. A teheráni konferencián, akárcsak a külügyminiszterek moszkvai értekezletén is, a legfontosabb kérdés a második front megnyitása volt. Kétségtelen, hogy az európai második front mielöbbi létrehozása jelentösen megrövidítette volna a véres háborút, csökkentette volna az áldozatokat, s megmenthette volna több millió ember életét. A második front lényeges segítséget nyújtott volna a szovjet csapatoknak, amelyek voltaképpen egymaguk harcoltak a fasiszta Németország ellen. A szovjet kormány ezért szükségesnek tartotta, hogy az Egyesült Államoktól és Angliától határozott ígéreteket kapjon arra vonatkozólag, hogy 1944 tavaszán végre megnyitják az európai második frontot. Elsöként a konferencián Roosevelt adott tájékoztatást az arcvonalon kialakult helyzetröl. Részletesen elemezte a Csendes-óceán térségében folyó hadmüveleteket, s ennek szentelte beszéde jelentös részét. Ezután áttért Európára, és a többi között beszélt a La Manche-csatornán át végrehajtandó invázióról. Azt mondotta, hogy az "Angol-csatorna (La Manche a szerk.) kellemetlen vízi akadály, és lehetetlenné teszi, hogy május 1-e elött meginduljon az expedíció a csatornán át . . . De májusnál vagy júniusnál tovább nem akarjuk halogatni a csatornán át tervezett inváziót." Churchill síkraszállt a "földközi-tengeri hadászat" mellett, és beszédében különösen nagy figyelmet fordított az olaszországi hadmüveletekre. Kijelentette, hogy a szövetséges csapatoknak Olaszországban el kell foglalniuk Rómát, elö kell nyomulniuk a Pisa, Rimini vonalig, "s ezután sor kerülhetne az invázióra Dél-Franciaországban és a csatornán át". Churchill azon a véleményen volt, hogy hadmüveleteket kell indítani a Földközi-tenger keleti részében is, különösen a Boszporusz és a Dardanellák térségében. Megjegyezte, hogy a Földközi-tenger keleti részében végrehajtott hadmüveletek miatt "esetleg bizonyos halasztást szenvednek a csatornán át tervezett hadmüveletek." Anglia miniszterelnöke tehát nem tett határozott ígéretet arra, hogy 1944 tavaszán létrehozzák a második frontot (vagyis csapatokat szállítanak partra Észak-Franciaországban), és szemmel láthatóan legszívesebben a Földközi-tenger térségére szorítkozott volna. .; Sztálinnak, a szovjet küldöttség vezetöjének a konferencián mondott beszéde a háború megrövidítésére és az áldozatok csökkentésére irányuló törekvést tükrözte. Ennek egyetlen módja az európai front létrehozása lehetett. A szovjet kormány feje kijelentette, hogy a szövetségesek 1944. évi hadmüveleteinek alapjává az "Overlord" hadmüveletet kell tenni, vagyis végre kell hajtani az északnyugateurópai inváziót, és e hadmüvelet támogatására partra kell szállni Dél-Franciaországban. Sztálin azt javasolta, hogy a partraszállást legkésöbb májusban hajtsák végre, mert ez az év legkedvezöbb hónapja a partraszállási hadmüveletek szempontjából. A három kormányfö következö, november 29-i nappali ülésén ismét a második front kérdése volt a fö napirendi pont. Churchill újból ragaszkodott ahhoz, hogy a Földközi-tenger térségében elegendö eszközt tartsanak készen a további olaszországi és balkáni hadmüveletek végrehajtásához. Ugyanakkor kijelentette, hogy ha a Földközi-tenger térségében jelentös számú hadihajót összpontosítanak, "emiatt elkerülhetetlenül halasztást szenved az ŻOverlord® hadmüvelet . . ." Sztálin igyekezett elérni, hogy az "Overlord" hadmüveletet ne halasszák el, végrehajtásának május legyen a végsö határideje. Sztálin és Churchill között ebben az alapvetö kérdésben vita keletkezett: "Sztálin: Ha lehetséges, jó volna az ŻOverlord® hadmüveletet valamikor májusban végrehajtani, mondjuk május 10.-15.-20. körül. Churchill: Nem adhatok ilyen ígéretet. Sztálin: Ha az ŻOverlord® hadmüvelet végrehajtását augusztusra halasztanák, mint ahogy azt tegnap Churchill mondotta, a hadmüveletböl az ebben az idöszakban rendszerint bekövetkezö kedvezötlen idöjárás folytán semmi sem lesz. Április és május a legalkalmasabb hónap az ŻOverlord® végrehajtására. Churchill : . . . Nem hiszem, hogy azt a sok lehetöséget, amely a Földközi-tengeren kínálkozik, jelentéktelenként egyszerüen félredobhatnánk csupán azért, mert kihasználásuk két-három hónappal késleltetné az ŻOverlord® hadmüvelet végrehajtását. Sztálin: Azok a hadmüveletek a Földközi-tenger térségében, amelyekröl Churchill beszél, csak diverziók." Churchill továbbra is makacsul ragaszkodott álláspontjához. Semmiképpen sem volt hajlandó elfogadni Sztálin javaslatát, hogy az európai második front létrehozásának idöpontját végérvényesen 1944 májusára tüzzék ki. Márpedig ennek az idöpontnak a megállapítása igen fontos volt. Két-három hónapos halasztás esetén semmi garancia nem lett volna arra, hogy e határidö leteltével az Egyesült Államok és Anglia újból ki nem jelenti: a La Manche-csatorna térségében romlottak az idöjárási viszonyok, és a hadmüvelet ismét lehetetlen. Minthogy Churchill állandóan csürt-csavart, és semmiképpen sem akarta meghatározni az "Overlord" hadmüvelet pontos dátumát, Sztálin kénytelen volt élére állítani a kérdést: hisznek-e vajon az angolok az "Overlord" hadmüvelet sikerében, "vagy csak egyszerüen beszélnek róla, hogy megnyugtassák az oroszokat". Churchill kitért a válasz elöl, és ismét belemerült a hadmüvelet sikeréhez szükséges "feltételek" felsorolásába, amelyeket egyébként az angol képviselök a moszkvai konferencián már kifejtettek. A három kormány vezetöinek második találkozója, hasonlóan az elsöhöz, eredménytelenül végzödött. Churchill továbbra is halogatta a második front megnyitását. November 30-án délután, a közös ülés elött, Churchill megbeszélést folytatott Sztálinnal. Churchill ismét hangoztatta: "a jelenlegi helyzetben választani kell az ŻOverlord® hadmüvelet idöpontja és a Földközi-tengeri hadmüveletek között". Sztálin szeretett volna véget vetni a második front létrehozásával kapcsolatos huzavonának és határozott ígéretet kapni arra, hogy az észak-franciaországi inváziót májusban megkezdik, ezért bejelentette Churchillnek, hogy "amint megtörténik az észak-franciaországi partraszállás, a Vörös Hadsereg támadásba megy át. Ha bizonyos volna, hogy a hadmüveletre májusban vagy júniusban sor kerül, az oroszok felkészülhetnének arra, hogy nem egy, hanem több csapást is mérjenek az ellenségre. Így hát hangsúlyozta Sztálin szeretném tudni az ŻOverlord® hadmüvelet megkezdésének pontos dátumát." A szovjet kormányfönek az a bejelentése, hogy a Vörös Hadsereg a szovjet-német arcvonalon indítandó támadással támogatja majd a szövetségesek franciaországi partraszállását, arról tanúskodott, hogy a szovjet kormány kész mindent megtenni a szövetségesek eröfeszítésének támogatására és megkönnyítésére. Az angol képviselöknek semmi alapjuk sem volt már a második front létrehozásának további halogatására. A november 30-í ülésen rögzítették a következö megállapodást: "Az ŻOverlord® hadmüvelet május folyamán indul meg. E hadmüveletet egy Dél-Franciaország ellen indított hadmüvelet fogja támogatni, amelynek méretei az akkorra rendelkezésre álló csapatszállító hajók mennyiségétöl függ majd." Sztálin a maga részéröl kijelentette: "Az oroszok kötelezettséget vállalnak, hogy májusra több ponton nagy támadást szerveznek a németek ellen, lekötik a német hadosztályokat a keleti arcvonalon, s így megakadályozzák, hogy bármilyen nehézséget támasszanak az ŻOverlord® számára." A Szovjetunió tehát mindent elkövetett, hogy megrövidítse a háborút, s politikájának eredményeképpen végre tisztázzák az európai második front létrehozásának kérdését. A konferencia részvevöi Lengyelországra is kitértek. Lengyelország majdani határainak megtárgyalása során Churchill a következö javaslatot terjesztette elö: " . . .A lengyel állam és nép területének az úgynevezett Curzon-vonaltól az Odera folyóig kell terjednie, magában foglalva Kelet-Poroszországot és >>Oppeln tartományt<<." Sztálin erre megjegyezte: "Az oroszoknak nincsenek jégmentes kikötöi a Balti-tengeren. Ezért szükségük volna Königsberg és Memeljégmentes kikötöire és a hozzájuk tartozó kelet-poroszországi területre. Ez annál is inkább indokolt, mert történelmileg ez ösi szláv föld. Ha az angolok beleegyeznek e terület átadásába, elfogadjuk a Churchill által javasolt formulát." Churchill megígérte, hogy tanulmányozzák majd a szovjet kormányfö bejelentését. Akárcsak a moszkvai konferencián, itt is nézeteltérések merültek fel a szovjet kormány és a lengyel emigráns kormány kapcsolatának helyreállítása ügyében. Roosevelt kifejezésre juttatta azt a kívánságát, hogy a szovjet kormány állítsa helyre a londoni emigráns kormánnyal való kapcsolatát. Sztálin nem fogadhatta el ezt a javaslatot." Oroszország jelentette ki minden nagyhatalomnál inkább érdekelt abban, hogy jó kapcsolatai legyenek Lengyelországgal, lévén Lengyelország Oroszország szomszédja. Mi Lengyelország helyreállításának, erösítésének a hívei vagyunk . . . De különválasztjuk Lengyelországot a londoni emigráns lengyel kormánytól." Sztálin feltárta, hogy ez a kormány rágalmazza a Szovjetuniót, ügynökei gyilkolják a lengyel partizánokat, és Lengyelországban kapcsolatban állnak a hitleristákkal. A lengyel emigráns kormánnyal való kapcsolat helyreállítása tárgyában, akárcsak a moszkvai konferencián, nem született megegyezés: A konferencián megvitatták Németország problémáját is. Sztálinnak arra a kérdésére, hogy a nyugati szövetségeseknek milyen tervei vannak Németországot illetöen, Roosevelt nyomban kész volt a válaszszal: "Németország feldarabolása". "Vitaindító javaslatként jegyezte meg szeretném ismertetni azt a tervet, amelyet két hónappal ezelött magam állítottam össze, s amely Németországot öt államra osztaná." Íme a terv, ahogyan azt a konferencián Roosevelt kifejtette: "Véleményem szerint Poroszországot, amennyire csak lehet, meg kell gyengíteni és kisebbíteni. Poroszország volna Németország elsö önálló része. Németország második része magában foglalná Hannovert és Németország északnyugati vidékeit. A harmadik rész Szászország és Lipcse vidéke volna, a negyedik: Hessen tartomány, Darmstadt, Kassel és a Rajnától délre fekvö vidékek, valamint Vesztfália régi városai. Az ötödik részbe tartozna Bajorország, Baden és Württemberg. Az öt rész mindegyike független államot alkotna. Emellett Németországtól el kellene különíteni a Kieli-csatorna és Hamburg vidékét. Ezeket a vidékeket az Egyesült Nemzetek vagy a négy nagyhatalom igazgatása alá lehetne helyezni. A Ruhrés a Saar-vidéket vagy az Egyesült Nemzetek ellenörzése alá, vagy egész Európa képviselöinek felügyelete alá kellene helyezni. Ez az én javaslatom." Churchill is önálló tervet terjesztett elö Németország feldarabolására vonatkozóan. Azt mondotta : "Két elgondolásom van: az elsö Poroszország elszigetelése Németország többi részétöl, a második Németország déli tartományainak: Bajorországnak, Badennek, Württembergnek, valamint Pfalznak különválasztása a Saar-vidéktöl Szászországig bezárólag." Egy "dunai föderáció" létrehozását javasolta, amelybe beletartozna Németország valamennyi déli tartománya. A "dunai föderáció" létrehozását Churchill azzal indokolta, hogy ha Németországot egyszerüen csak részekre darabolják és a részeket nem olvasztják be más államokba, a németek idövel újra egyesülnek. Sztálin nem értett egyet Roosevelt és Churchill tervével. Németország kérdését az Európai Tanácskozó Bizottság elé utalták. A konferencia azzal ért véget, hogy december 1-én este aláírtak több elfogadott dokumentumot. A katonai kérdésekben folytatott tárgyalások eredményeit a teheráni konferencia titkos katonai határozataiban rögzítették. A második front létrehozására vonatkozólag az okmányban megállapították: a konferencia "tudomásul vette, hogy az ŻOverlord® hadmüveletre 1944. május folyamán kerül sor a Dél-Franciaország elleni hadmüvelettel együtt. Ez utóbbi hadmüvelet méretei a rendelkezésre álló csapatszállító hajók mennyiségétöl függnek. A konferencia tudomásul vette továbbá Sztálin marsall bejelentését, hogy a szovjet csapatok körülbelül ugyanabban az idöben indítanak támadást, s így megakadályozzák a német eröknek a keleti arcvonalról a nyugati frontra való átdobását." Határozatot hoztak arra, hogy a három nagyhatalom vezérkara között szoros kapcsolatot kell létesíteni. Így a Szovjetunió eröfeszítése eredményeképpen elöször hangolták össze a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia hadászatát. Az Egyesült Államok és Anglia kormányköreinek a büne, hogy ez több mint kétévi késéssel történt, s hogy végrehajtására csak 1944-ben került sor. A konferencián a három nagyhatalom megegyezett a jugoszláv partizánok megsegítésére vonatkozóan is. A konferencián aláírták, majd nyilvánosságra hozták a három nagyhatalom Iránra vonatkozó nyilatkozatát, amelyben ünnepélyesen kijelentették, hogy "az Egyesült Államok, a Szovjetunió és az Egyesült Királyság kormánya egyetért Irán kormányával abban, hogy meg kell örizni Irán teljes függetlenségét, szuverenitását és területi integritását". Óriási politikai jelentösége volt a fasiszta Németország elleni közös hadmüveletekröl és a háború utáni együttmüködésröl szóló háromhatalmi sajtónyilatkozatnak. A nyilatkozatból kitünt, hogy a három nagyhatalom összeegyeztette a német haderö megsemmisítésére vonatkozó terveit, a "keletröl, nyugatról és délröl induló hadmüveletek" méreteit és idejét. A nyilatkozat a következö szavakkal zárult: "Nincs olyan erö a világon, amely meggátolhatna bennünket abban, hogy meg ne semmisítsük a szárazföldi német seregeket, a német tengeralattjárókat és a levegöböl romba ne döntsük a német hadiüzemeket. Támadásunk kíméletlen és egyre nagyobb erejü lesz." A tanácskozáson tehát fölöttébb fontos katonai és politikai jellegü határozatokat hoztak. Vitathatatlan, hogy közülük a legfontosabb az a határozat volt, amelynek értelmében 1944 májusában létre kellett hozni a második frontot. A legfontosabb politikai kérdésekben folytatott eszmecsere részben hozzájárult a három nagyhatalom nézeteinek összeegyeztetéséhez, részben pedig nézeteik közeledéséhez vagy tisztázásához. A teheráni konferencia újból igazolta, hogy megvan a lehetöség a három nagyhatalom termékeny együttmüködésére. Óriási jelentösége volt már annak is, hogy a három szövetséges nagyhatalom vezetöje összeült, és közös nyilatkozatot adott ki, amelyben kifejezésre juttatta szilárd meggyözödését, hogy a hitleristaellenes koalíció ereje megrendíthetetlen, és közeleg már az óra, amikor gyözelmet aratnak a közös ellenség fölött. A teheráni konferencia eredményes befejezése nagyrészt a Szovjetunió megnövekedett tekintélyének volt köszönhetö. Az összehangolt határozatok elfogadásában jelentös szerepet játszott a szovjet állam következetes politikája, amely az antifasiszta koalíció eröinek tömörítését és a világ háború utáni demokratikus berendezését célozta. A Vörös Hadsereg gyözelmeire támaszkodva a szovjet külpolitika arra törekedett, hogy a leigázott népek minél elöbb lerázzák a fasiszta zsarnokság láncait, és hozzáfoghassanak szuverén nemzeti államaik létrehozásához. A teheráni konferencia nagy lépést tett elöre ebben az irányban. 3. A nemzeti felszabadító mozgalom fellendülése a megszállt országokban A Vörös Hadsereg sztálingrádi és kurszki nagy gyözelme jelentösen fellendítette a megszállt országok népeinek felszabadító küzdelmét. A szovjet fegyveres erök által a német hadigépezetre mért megsemmisítö csapások végérvényesen rácáfoltak a német fasiszta hadsereg legyözhetetlenségének legendájára. Ilyen körülmények között az ellenállási mozgalom egyre nagyobb arányokat öltött és egyre szervezettebbé vált; újabb harcosok tízezrei csatlakoztak hozzá. A partizánosztagok is egyre hatékonyabban müködtek. Egyes országokban népi felszabadító hadseregbe tömörültek, s a megszállók ellen vívott sikeres harcukkal egyre nagyobb területet szabadítottak fel. A felszabadult területen a nép új hatalmi szerveket hozott létre, s ezek a népi demokratikus rendszer alapjává váltak. A felszabadító küzdelemben a kommunista és munkáspártok vezette munkásosztály volt az élenjáró erö. A népi felszabadító erök a fasiszta megszállók és a belsö reakció ellen vívott kemény küzdelemben mindinkább megszilárdultak. A kommunisták kezdeményezésére a megszállók elleni harc vezetése céljából egységes nemzeti szervezeteket nemzeti frontokat hoztak létre, s ezek a megszállt országok népeinek széles rétegeit tömörítették, s ez fokozta az ellenállást. A Vörös Hadsereg gyözelmeinek hatására egyre hevesebben lángolt fel Jugoszlávia népeinek felszabadító harca. Jugoszlávia népi felszabadító hadseregének és partizánosztagainak már 1942 novemberében 110 ezer harcosa volt. Ezeknek nagy megszálló erökkel kellett küzdeniük. 1942 végén a Jugoszláviát megszálló csapatok állományába 680 ezer katona és tiszt tartozott. Jugoszlávia népei tudták, hogy súlyos harcukban nincsenek egyedül, velük küzd a Vörös Hadsereg is a közös ellenség ellen. "A szovjet néppel, hös szövetségesünkkel, a Vörös Hadsereggel és a Szovjetunió partizánjaival együtt olvasható a népi felszabadító hadsereg 1942. november 7-i parancsában már 17 hónapja harcolunk a fasiszta megszállók és lakájaik, a hazaárulók ellen. Ez kötelességünk népünkkel szemben, kötelességünk a testvéri Szovjetunióval szemben, amely csaknem egyedül viseli a terhét e véres háborúnak, hogy megszabadítsa az emberiséget a fasiszta hódítóktól." Jugoszlávia dolgozói már a háború alatt megkezdték az új népi állam építését. 1942. november 26-án és 27-én a felszabadított Bihacban (Nyugat-Bosznia) összeült az ország valamennyi népének, valamennyi antifasiszta politikai csoportjának 54 képviselöje. Megalakították a Jugoszláv Népi Felszabadító Antifasiszta Gyülést (AVNOJ), amely lényegében az új Jugoszlávia elsö parlamentje volt. Az AVNOJ elsö ülésszakán felszólította a néptömegeket, hogy még eröteljesebben küzdjenek a megszállók és az árulók ellen, lépjenek be a népi felszabadító hadsereg és a partizánosztagok soraiba. Az ülésszakon megválasztották az AVNOJ Végrehajtó Bizottságát, amely voltaképpen a kormány feladatát látta el, s amelyben a kommunisták mellett valamennyi antifasiszta csoport képviselöi részt vettek. Az AVNOJ vezetése alatt megélénkült a nemzeti felszabadító bizottságok tevékenysége; a bizottságok a felszabadított terület állandó hatalmi szerveivé váltak. Az AVNOJ megalakulása után fellendült az antifasiszta tömegszervezetek tevékenysége is. 1942. december elején Petrovacban (Bosznia) megtartották a Nök Antifasiszta Frontjának elsö konferenciáját; a szervezet nagy segítséget nyújtott a partizánosztagoknak és a népi felszabadító hadseregnek. December végén Bihacban ifjúsági antifasiszta kongresszus volt, s ezen megalakították Jugoszlávia Antifasiszta Ifjúságának Egyesített Szövetségét. A partizánosztagoknak és a népi felszabadító hadsereg alegységeinek harcosai csaknem háromnegyed részben fiatalok voltak. A német fasiszta hódítókat aggasztotta a jugoszláviai népi felszabadító mozgalom megerösödése, s ezért úgy határoztak, hogy egy újabb, negyedik hadjáratot indítanak a Nyugatés Közép-Boszniában harcoló népi felszabadító hadsereg föeröi ellen. 1943. január második felében a német vezetés a megszálló csapatok mintegy 80 ezer katonáját és tisztjét, valamint a helyi zsoldosokból alakult egységeket és osztagokat összevonva, nagyarányú müveletbe kezdett. A német hadvezetés azt tervezte, hogy a jugoszláv felszabadító csapatokat kiszorítja a kopár hegyvidékekre, s ott megsemmisíti. Tekintettel arra, hogy az ellenség mind emberekben, mind harceszközökben fölényben volt, a népi felszabadító hadsereg és a partizánosztagok vezérkara úgy határozott, hogy elrendeli a visszavonulást, majd az erök átcsoportosítása után megszervezi a Crna Gorába és a Szandzakba való áttörést. A felszabadító csapatoknak harcolva kellett több száz kilométert megtenniük, s át kellett kelniük a Neretva folyón. A helyzetet még bonyolultabbá tette az, hogy a csapatokkal együtt 3000 sebesültnek és betegnek is meg kellett tennie az utat. Hosszú idöbe telt, amíg a népi felszabadító hadsereg katonái a sebesültek és betegek oszlopait fedezve elöretörtek a Neretvához. Itt több mint egy hónapig heves harc tombolt. A népi felszabadító hadsereg magasabbegységei elkerülték a bekerítést, és eröiket átcsoportosítva, átkeltek a Neretván, s elérték a Crna Gorát és a Szandzakot. A megszállók, jelentös számbeli fölényükre támaszkodva és temérdek harceszközük segítségével megkísérelték, hogy a népi felszabadító hadsereg föeröit most már a Crna Gorában és a Szandzakban semmisítsék meg. Május elején megkezdték az ötödik nagy hadjáratot. Május végére sikerült bezárniuk a bekerítés gyürüjét. A Sutjeska folyó völgyében és a Zelengora hegyláncon napokon át tartó heves harc folyt, A rosszul felfegyverzett és éhségtöl szenvedö jugoszláv katonák önfeláldozóan és kitartóan harcoltak. Az 1. és a 3. proletárhadosztály katonái és parancsnokai kézitusába bocsátkoztak az ellenséggel. A népi felszabadító hadsereg számos magasabbegysége állományának több mint a felét elvesztette. Ámde a megszállók is jelentös veszteséget szenvedtek, s minden eröfeszítésük ellenére sem érték el céljukat. Július elején a felszabadító hadsereg magával víve összes sebesültjét és betegét, de elhagyva csaknem teljes nehézfegyverzetét a lövegeket és a harckocsikat újból áttört Középés Nyugat-Boszniába. A megszállók negyedik és ötödik hadjárata idején vívta a jugoszláv népi felszabadító hadsereg a legsúlyosabb harcait. Sok kiváló katona vesztette életét. Sutjeska a jugoszláv népek számára a bátorság és kitartás szimbólumává vált. Amikor 1943 szeptemberében Olaszország letette a fegyvert, Horvátországban, Dalmáciában, Szlovéniában, Crna Gorában a népi felszabadító hadsereg és a partizánosztagok lefegyvereztek négy hadosztályt, valamint további kilenc olasz hadosztály részeit. A népi felszabadító hadsereg oldalára átállt olasz katonákból több partizánzászlóaljat alakítottak, s ezekböl szervezték meg késöbb az olasz antifasiszta "Garibaldi" dandárt. Nemsokára az Adriai-tengernek az olasz megszállási övezetbe tartozó jugoszláv partvidéke, néhány nagy kikötö kivételével csaknem teljesen a népi felszabadító hadsereg kezére került; ugyanígy felszabadult több nagy adriai sziget is. A hitleristák fontos közlekedési vonalait elvágták. A német fasiszta csapatok Jugoszlávia északnyugati részében szeptemberben megindították a hatodik hadjáratot, hogy elfoglalják a volt olasz megszállási övezetet, ellenörzésük alá vegyék az egész adriai partvidéket, és szétzúzzák a népi felszabadító csapatokat Szlovéniában, Macedóniában, Szerbiában és Boszniában. A németek a támadáshoz Franciaországból, Norvégiából, Olaszországból és Görögországból újabb eröket dobtak át Jugoszláviába. A hitleristák a támadás során több várost és falut elfoglaltak, de céljukat mégsem sikerült elérniük. Jugoszlávia területének több mint a fele a népi felszabadító hadsereg ellenörzése alatt maradt. A hadseregnek létszáma, a súlyos harcok ellenére, egy év alatt csaknem a háromszorosára nött, és 1943 végén elérte a 300 ezer föt. A felszabadított területen a népi hatalomnak a megszállók elleni küzdelem során született új szervei folytatták tevékenységüket. November 29-én Bosznia ösi városában, Jajcéban megrendezték a Jugoszláv Népi Felszabadító Antifasiszta Gyülés második ülésszakát. Az ülésszakon az AVNOJ-t Jugoszlávia legfelsö törvényhozó és végrehajtó szervének nyilvánították. Megalakították a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizottságot, azaz Jugoszlávia ideiglenes kormányát is. Az AVNOJ az ülésszakon hozott határozatával megfosztotta a jugoszláv emigráns kormányt Jugoszlávia népeinek képviseletére való jogától, és megtiltotta II. Péter királynak az országba való visszatérést. A monarchia kérdésében a népnek az ország felszabadulása után kellett végérvényesen döntenie. "Jugoszláviának demokratikus, szövetségi elven kell felépülnie mint egyenjogú népek állami közösségének" szögezte le az AVNOJ nyilatkozata. Jugoszlávia népei számára az AVNOJ második ülésszakán hozott határozatoknak történelmi jelentöségük volt. Ezek rakták le a népköztársaság alapjait. 1943. november 29. az új jugoszláv állam megalakulásának hivatalos dátuma. A Szovjetunió népei a jugoszláv népek felszabadító harcát annak elsö napjaitól kezdve rokonszenvvel kísérték és támogatták. Az AVNOJ második ülésszakának határozatait a Szovjetunióban helyesléssel fogadták. Jugoszláviában egyedül a népi felszabadító hadsereg harcolt hatékonyan az olasz-német megszállók ellen. A Szovjetunió ezért határozottan síkraszállt amellett, hogy e hadsereget fegyverrel és löszerrel eröteljesen segítsék. Anglia kormánykörei viszont Mihajlovicot, a Londonban tartózkodó jugoszláv királyi kormány hadügyminiszterét és az általa szervezett úgynevezett csetnik-osztagokat támogatták. Az angol kormány nem akarta, hogy egy új, demokratikus Jugoszlávia jöjjön létre, és arra számított, hogy Mihajlovicra támaszkodva Jugoszláviában a háború után Angliának engedelmeskedö kormányt hozhat létre. A Szovjetunió többször is felhívta a figyelmet arra, hogy Mihajlovic együttmüködik a fasisztákkal, és a népi felszabadító hadsereg ellen harcol. Az angol kormány elismerte ugyan, hogy tudomása van "olyan esetekröl, amikor egyes körzetekben a csetnik-osztagok együttmüködtek a tengelyhatalmak csapataival a partizánok elleni hadmüveletekben", mégis azt állította, hogy "Mihajlovic támogatása a legjobb módja annak, hogy kárt okozzanak a tengely országainak a Balkánon". A Szovjetunió határozott követelésére és a demokratikus közvélemény nyomására Anglia kormánya 1943. július elején kénytelen volt bejelenteni, hogy felülvizsgálja Jugoszlávia irányában folytatott korábbi politikáját, és a jövöben nemcsak Mihajlovic csetnikjeit támogatja, hanem a népi felszabadító hadsereget is. Ennek ellenére a jugoszláv népi felszabadító hadsereg 1943 szeptemberéig egyetlen töltényt sem kapott. És jóllehet a teheráni konferencia határozata leszögezte, hogy "Jugoszlávia partizánjait minél több felszereléssel és löszerrel kell ellátni", Anglia noha megkezdte a partizánok támogatását továbbra is fenntartotta a kapcsolatot Mihajloviccsal és fegyvereket szállított a csetnikeknek, akik azokat gyakran a népi felszabadító hadsereg harcosai ellen fordították. Minthogy az angol kormány Mihajlovic támogatásával nem kívánta magát tovább kompromittálni, 1944 januárjában úgy határozott, hogy megvonja a segítséget töle, és ezt be is jelentette Titónak, a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizottság elnökének. A jugoszláv hazafiak bátor harcának és a szovjet kormány segítségének eredményeként így meghiúsult az imperialistáknak az a terve, hogy Jugoszláviában nekik megfelelö kormányt hoznak létre. A Szovjetunió a nehézségek ellenére igyekezett maximális segítséget nyújtani a jugoszláv hazafiaknak. A jugoszláv népi felszabadító hadsereg és a partizánok vezérkarához szovjet katonai missziót küldtek. A küldötteket Jugoszláviában örömmel fogadták. "Azok a baráti kapcsolatok, amelyek missziónk tevékenységének elsö napjaiban kialakultak emlékezik vissza Kornyev altábornagy, a misszió vezetöje azt tükrözték, hogy a Vörös Hadsereg és a jugoszláv népi felszabadító hadsereg közös célokért harcol." A jugoszláv hazafiak megsegítése céljából külön repülötámaszpontokat létesítettek, amelyekröl repülögépen fegyvert, löszert és gyógyszert szállítottak Jugoszláviába. A szovjet és a jugoszláv nép harci együttmüködése egyre fejlödött és erösödött. . .! 1943-ban megerösödött a felszabadító mozgalom Görögországban. A görög antifasiszták a kommunista párt és a Nemzeti Felszabadító Frontba (EAM) tömörült más demokratikus szervezetek vezetésével folytatták küzdelmüket. Februárban és márciusban Athén egész dolgozó népe felkelt a megszállók általános munkakötelezettséget elrendelö törvénye ellen. Az EAM athéni bizottsága elszánt harcra mozgósította a föváros lakóit. Március 5-én több mint 250 ezer athéni kivonult a város utcáira. A tüntetök benyomultak a munkaügyi minisztérium épületébe, és elégették azoknak a névsorát, akiket Németországba akartak munkára hurcolni. A tüntetések hulláma végigsöpört egész Görögországon. A megszállók a tiltakozó mozgalom lendületétöl megrémülve, sietve visszavonták a törvényt. Különösen nagy arányokat öltött Görögországban a fegyveres harc. A görög népi felszabadító hadsereg (ELASZ) harcosai 1942. november végén az athén-szaloniki vasútvonalon felrobbantották a Gorgopotamosz folyón átvezetö hidat. Emiatt éppen akkor, amikor Észak-Afrikában a leghevesebb harc dúlt, egy héten át szünetelt a forgalom a legfontosabb vasútvonalon, amelyen hadianyagot és erösítéseket szállítottak a német Afrika-hadtestnek. 1943 elején a népi felszabadító hadsereg tevékenysége tervszerü, szervezett jelleget öltött, és csaknem az egész országra kiterjedt. A nyár folyamán az ELASZ nagyarányú támadást hajtott végre a megszállók legfontosabb közlekedési vonalai ellen, és ezzel jelentös ellenséges eröt kötött le éppen a szövetségesek szicíliai partra szállítása idején. A szövetségesek közép-keleti csapatainak parancsnoksága az ELASZ-hoz intézett táviratában méltatta a görög hazafiak nagy sikerét. "A görög partizánok ragyogó vállalkozásai következtében olvasható a táviratban a tengelyhatalmak figyelme elterelödött a földközi-tengeri hadmüvelet elökészítésével kapcsolatos nagyarányú szállításokról és csapatösszevonásokról. A tengelyhatalmak kénytelenek voltak továbbra is erösítéseket küldeni a Balkán-övezetbe, s ez lehetövé tette a szicíliai hadmüvelet terv szerinti kifejlesztését. A csapatok parancsnoka, Wilson tábornok öszinte elismerését fejezi ki valamennyi görög hazafinak." Az ELASZ egységei a harc során, különösen az ország északi hegyvidékén, több települést és egész körzeteket szabadítottak fel, s ott új, népi hatalmi szerveket hoztak létre. A görög nép felszabadító mozgalmának demokratikus jellege riadalmat keltett az Anglia támogatását élvezö görög reakció köreiben. Az angol kormány korlátozni igyekezett a fegyveres harc lendületét. 1943 elején utasította a görög ellenállási mozgalommal összeköttetésben levö törzsét, hogy föként a monarchista beállítottságú csoportokat segítse. "A többi, antimonarchista csoportnak szögezte le az utasítás meg kell magyarázni, hogy a király és a kormány (a londoni emigráns kormány a szerk.) Őfelsége kormányának teljes támogatását élvezi." Az angol uralkodó körök a monarchista csoportok megsegítésével elökészítették a talajt ahhoz, hogy Görögországban fegyveres intervenció útján megakadályozzák a demokratikus rendszer gyözelmét. Szeptemberben Churchill ezt táviratozta az angol vezérkari fönök bizottságának: "Ha a németek kiürítenék Görögországot, módot kell találnunk rá, hogy 5000 angol katonát küldjünk Athénbe páncélgépkocsikkal és rohamlövegekkel megerösítve." Októberben az angolok teljesen beszüntették a fegyverszállítást az ELASZ számára. Az ilyen rendszabályok azonban nem törhették meg a nemzeti felszabadító mozgalom lendületét. A népi háború tüze lángba borította egész Görögországot. Egyre újabb és újabb harcosok léptek az ELASZ soraiba. Olaszország fegyverletétele után az ELASZ megszerezte az olasz megszálló csapatok fegyvereit, és egyre eröteljesebb csapásokat mért a hitleristákra. Decemberig a népi felszabadító hadsereg Görögország területének már csaknem kétharmad részét megtisztította a megszállóktól, és felkészült a haza teljes felszabaditására irányuló döntö harcra. Nagy lendületet vett a nemzeti felszabadító mozgalom Albániában, ahol a partizánosztagok kommunisták vezetése alatt harcoltak. Tevékenységük eredményeképpen 1942 végére az ország több hegyvidékét megtisztították az olasz megszállóktól. 1943 márciusában ült össze az elsö országos albán pártkonferencia. A konferencia a dolgozók közötti pártmunka fokozására, a munkások és a parasztok szövetségének megszilárdítására, újabb partizánosztagok és csoportok alakítására hivta fel a kommunistákat. Az értekezleten elhatározták, hogy a partizánosztagokat népi felszabadító hadsereggé egyesítik. Márciustól májusig a partizánosztagok összlétszáma több mint a kétszeresére növekedett. Most már több osztag egyesített erövel mért csapásokat az ellenségre. Májusban 12, Korcé területén müködö partizánosztag azt a feladatot kapta, hogy verje ki az ellenség csapatait Leskovik városából, és egyesítse a felszabadított Korcé és Gjirokastr körzeteket. A partizánok bekerítették Leskovik helyörségét. Az ellenség a helyörség megsegítésére repülögépeket vetett be; ezek bombázták és géppuskatüzzel árasztották el a partizánok állásait. A harc három napig tartott. A partizánok felszabadították a várost. Az ellenség mintegy 200 embert vesztett halottakban és sebesültekben. A partizánok gazdag zsákmányt ejtettek. Június végén az olasz csapatok, helyi zsoldosok támogatásával támadást indítottak a Mallakastr és Tepelent körzetében levö partizánok megsemmisítésére, akik az összes hegyi átjárókat kezükben tartották. A megszállók már az elsö ütközetben vereséget szenvedtek, és visszavonultak megindulási állásaikba. Az olasz csapatok július 14-én, újabb erök felvonultatása után ismét megindították a támadást. Négy hadosztályt vetettek harcba, tüzérség, harckocsik és repülögépek támogatásával. A mintegy 2000 partizán hösiesen küzdött a számbeli fölényben levö ellenséggel. Négy napig tartó harc után a partizánok kénytelenek voltak visszavonulni. De a fasiszták sem érték el céljukat: a partizánokat nem sikerült megsemmisíteniük. A partizánok feltöltötték és megerösítették soraikat. A fasiszták a harcokban több mint ezer embert vesztettek halottakban. Júliusban a partizánosztagokat a nemzeti felszabadító hadsereg egységeivé és magasabbegységeivé szervezték át, és megalakították a vezérkart. Ezzel a felszabadító harc új szakasza kezdödött. Az albán nép harcának kibontakozása és egységének megszilárdulása szempontjából nagy jelentösége volt a Nemzeti Felszabadító Front második konferenciájának, amely 1943. szeptember 4-8-án zajlott le Labinotban. A konferencia úgy határozott, hogy a nemzeti felszabadító tanácsoknak mint a népi önkormányzat szerveinek nagyobb szerepet kell juttatni. Leleplezte a különféle burzsoá politikai áramlatok és csoportok áruló tevékenységét és ama törekvésüket, hogy az ország felszabadulása után magukhoz ragadják a hatalmat. Ezzel kapcsolatban a konferencia ünnepélyesen kijelentette, hogy Albániában az igazi népi hatalmat egyedül a nemzeti felszabadító tanácsok képviselik, amelyeket maga a nép hozott létre. Olaszország fegyverletétele után az albán nemzeti felszabadító hadsereg lefegyverezte az olasz hadosztályokat, s lefoglalt több fegyverés löszerraktárt. Az olasz katonák egy része belépett az albán nemzeti felszabadító hadseregbe, és megalakította az Antonio Gramsci zászlóaljat. Nem sokkal Olaszország fegyverletétele után német fasiszta csapatok törtek be Albániába, s elfoglalták az ország nagy helységeit és kikötöit. A hitleristák demagóg módon kijelentették, hogy "felszabadítják Albániát az olasz fasiszták uralma alól". A német hadvezetés azt is bejelentette, hogy "helyreállítja" Albánia szuverenitását. Az olasz megszállók által kinevezett kormányt elmozdították. Helyére új kormány lépett, amelyet a németek neveztek ki. Az albán népet azonban nem lehetett becsapni. Az albán hazafiak a nemzeti felszabadító harc további kiszélesítésével válaszoltak a német megszállásra. A német fasiszta csapatokkal az elsö nagy ütközetre szeptember derekán került sor Draskovicönél (Vlonö közelében). Három napig tartó harc után a németek kénytelenek voltak visszavonulni. Több mint 300 halottat, számos sebesültet, sok löszert és hadianyagot vesztettek. 1943 második felében a népi felszabadító hadsereg megtisztította a megszállóktól Beratot, Dibrut, Krujét, Gjirokastört és még néhány várost és körzetet. Albánia hös hadserege, amely 1943 öszén már mintegy 20 ezer harcosból állott, több mint 40 ezer ellenséges katonát és tisztet kötött le. Egyre nagyobb erövel lángolt fel a felszabadító harc Lengyelországban. 1943 elején összeült a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának plénuma, hogy megvitassa az ország katonai és politikai helyzetét, a párt további feladatait. A plénum leszögezte, hogy 1942 "a lengyel partizánmozgalom megindulásának és fejlödésének, a megszállók elleni fegyveres harc nagyarányú kibontakozásának az éve" volt, a harc fokozására, a párt megszilárdítására és az általa létrehozott fegyveres osztagok a Gwardia Ludowa erösítésére buzdított. A plénum határozatában hangsúlyozta, hogy "az események alakulása az arcvonalakon fokozottabb lehetöséget nyújt a felszabadító harcra a megszállt országokban, és a közeli gyözelem reményét kelti a leigázott népekben." A Lengyel Munkáspárt jelentösen megnövelte befolyását a dolgozók körében: újabb helyi pártszervezetek alakultak, nött a pártkiadványok példányszáma, javult a terjesztésük, söt egyes helyi szervezetek már önálló sajtótermékek kiadásához kezdtek. Nagy sikereket ért el a párt a földalatti szakszervezetek megalakítása terén. Varsó és Lódz több gyárában a Lengyel Munkáspárt kezdeménye

zésére és vezetésével az egységfrontra támaszkodó üzemi bizottságok alakultak. A bizottságok vállalataiknál szabotázscselekményeket szerveztek. A megszállókkal szembeni ellenállás további erösödését azonban gátolta az emigráns kormány befolyása alatt álló illegális politikai pártok és szervezetek passzivitása és halogató politikája; nem akartak a Lengyel Munkáspárttal közös harcra szövetkezni. 1943 januárjában a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága nyílt levelet intézett az emigráns kormány lengyelországi képviseletéhez (delegatúra). Felajánlotta, hogy kössenek politikai és katonai egyezményt a nép eröinek egyesítése érdekében. A tárgyalásokon a Lengyel Munkáspárt képviselöi kijelentették a delegatúra képviselöinek, hogy a Lengyel Munkáspárt kész a Gwardia Ludowa erejét egyesíteni az Armia Krajowáéval, amennyiben "a lengyel nép érdekeinek és az általános katonai helyzetnek megfelelö jellegü és arányú hatékony harcot indít a megszállók ellen." E javaslatokat visszautasították. "Hiábavaló volt mondotta késöbb Wladyslaw Gomulka a Lengyel Munkáspárt és a Gwardia Ludowa, majd késöbb az Armia Ludowa minden olyan felhívása, amelyben az akcióegységet, az olyan hathatós fegyveres harc megszervezését sürgette, amilyet az Armia Ludowa egymaga folytatott. A londoni reakció és hazai lakájai azzal válaszoltak, hogy a legaljasabb eszközöktöl sem riadva vissza harcoltak a Lengyel Munkáspárt és az Armia Ludowa ellen." A Vörös Hadsereg sztálingrádi gyözelme és a szovjet csapatok ezt követö támadása nagy riadalmat keltett a lengyel burzsoá földalatti mozgalom vezetöségében. Megdölt a lengyel reakció alapvetö politikai elképzelése, hiszen arra számított, hogy a Szovjetunió a Németország elleni harcban teljesen kimerül. Amikor a Szovjetunió 1943 áprilisában megszakította a diplomáciai kapcsolatot a lengyel emigráns kormánnyal, a reakció levetette álarcát, és a Szovjetuniót, a Lengyel Munkáspártot és katonai szervezetét nyíltan a fö ellenségének kiáltotta ki. A lengyel antifasísztáknak a megszállók ellen vívott harca, a reakció mesterkedései ellenére tovább erösödött. 1943-ban a partizánmozgalom csaknem az egész országra kiterjedt. A lengyel hazafiak irtották az ellenség katonáit, tisztjeit és az árulókat, felperzselték a megszállók rendörségi és hatósági épületeit, s szétrombolták a híradóvonalakat. A legtevékenyebben a Gwardia Ludowa osztagai harcoltak. 1943-ban sokszor összetüztek a német csapatokkal, SS-osztagokkal és a gránátos rendörséggel, és sok nagy diverziót szerveztek. Április 22-én a lublini vajdaságbeli parczewi erdökben a Mickiewicz nevét viselö osztag harcba bocsátkozott egy 6000-7000 fönyi német büntetö különítménnyel, amelyet 20 repülögép támogatott. Április 29-re virradó éjjel a Sopot és a Tanew folyó közötti erdöségekben egy körülbelül 2500 föt számláló hitlerista egység bekerítette a Kotowski osztagot. A büntetö különítmény több órás harcban 70 halottat vesztett, az osztagnak pedig sikerült kitörni a bekerítésböl. Július 10-én ugyanez az osztag hosszan tartó harcot vívott a lublini vajdaság Momota és Jarocin községénél, s visszavonulásra kényszerítette a hitleristákat. Augusztus 7-én a lódzi vajdaság skierniewicei erdejében a Pulawski nevét viselö osztag egy álló napig küzdött az SS-csapatokkal, a harcban sok SS-katona életét vesztette vagy megsebesült. Augusztus 13-án a Bartocz Glowacki osztag a kieleci vajdaságbeli lanói erdökben egy 700 fönyi nagy csendörcsoporttal vívott harcban 30 csendört semmisített meg. Október 22-én a lublini vajdaság lípeai erdejében heves harcra került sor a Gwardia Ludowa és a megszállók között. Körülbelül 6000 hitlerista katona, harckocsik, tüzérség és repülögépek támogatásával bekerítette a Gwardia Ludowa két kisebb osztagát. Amikor a németek közeledtek, a partizánok gyorsan átcsoportosították eröiket, és megrohamozták az ellenséget. A csapás olyan nagy erejü volt, hogy a németek megfutamodtak. Mintegy 100 halott és több mint 200 sebesült német katona maradt a harcmezön. Sok németet foglyul ejtettek. Az ellenség által elszórt nagy mennyiségü fegyver a partizánok kezébe került. A Gwardia Ludowa nemcsak a falvakban harcolt. Osztagai a városokban is megtámadták a megszállókat. Az egész országra kiterjedö nagy hatása volt azoknak az akcióknak, amelyekkel a Gwardia Ludowa a megszállók által rendezett nagyarányú razziákra válaszolt. A gárdisták 1943 januárjában támadást intéztek Varsóban a "Kammerlichtspiele" és az "Apollo" német filmszínház, valamint a "Mitropa" étterem ellen. Ez alkalommal mintegy 100 hitleristát öltek, illetve sebesítettek meg. A megszállók kénytelenek voltak beszüntetni a razziákat. Július 11-én a Gwardia Ludowa egyik csoportja megtámadta a varsói német Café "Club"-ot, négy nappal késöbb pedig a gárdisták az utcán gránátot dobtak egy SA-osztagra, ugyanakkor egy másik csoport egy megszállókat szállító villamoskocsít támadott meg. A Gwardia Ludowa egyik legfontosabb feladata a vasúti közlekedés akadályozása volt. Osztagai a szovjet-német arcvonalra tartó német szállítmányokat aláaknázták, hidakat és vasúti pályákat robbantottak fel. A Gwardia Ludowa segítséget nyújtott a hitleristák táboraiból megszökött szovjet hadifoglyoknak is. A Lengyel Munkáspárt sejteket alakított a szöktetések megszervezésére. A kiszabadult szovjet hadifoglyok csatlakoztak a partizánosztagokhoz, és lengyel testvéreikkel együtt tevékenyen részt vettek a szabad Lengyelországért vívott harcban. A Gwardia Ludowa tevékenysége fokozatosan az ellenségre mért nagyarányú kombinált csapásokká fejlödött. A csapásokban olykor parancsnokságuk nézete vagy éppen tilalma ellenére az Armia Krajowa osztagai is részt vettek. Az Armia Krajowa katonáinak zöme mit sem tudott arról a bünös politikai játékról, amelyet reakciós vezetösége folytatott. Az ellenség gyülölete és hazaszeretetük vezérelte öket, amikor harcba szálltak, és nem voltak hajlandók vezetöik felhívásának megfelelöen "lábhoz tett fegyverrel" várakozni. Egyre aktívabbak voltak a parasztok fegyveres osztagai, a parasztzászlóaljak, amelyeket a Stronnictwo Ludowe nevü parasztpárt szervezett. A zászlóaljak sok osztaga formailag az Armia Krajowának volt alárendelve, de inkább a Gwardia Ludowával harcolt együtt. Különösen szoros fegyverbarátság alakult ki köztük a kielcei és a lublini vajdaságban. Lengyelország német megszállói elleni harcban különösen jelentös esemény volt az 1943. április 19-én a varsói gettóban kitört felkelés, amelyet az ott megalakított zsidó harci szervezet készített elö és hajtott végre. A felkelés vezetésében nagy szerepe volt Edward Fondamiriskinak, aki a Lengyel Munkáspárt szervezetének titkára volt a gettóban. A felkelés idején a Gwardia Ludowa több csapást mért a hitleristákra, hogy elvonja eröit a gettótól, s fegyvert juttatott a felkelöknek. A gettóban hetekig tartott a harc. A megszállók, minthogy nem sikerült hatalmukba keríteniük a gettót, a házak lerombolásához kezdtek, és véresen leszámoltak a lakossággal. A Lengyel Munkáspárt megszervezte a gettó lakói egy részének az erdökbe való szöktetését, hogy megmentse öket a pusztulástól. A gettóban lezajlott felkelés nagy hatással volt a lengyel közvéleményre, és fokozta a megszállók elleni harcot. 1943 végén a Gwardia Ludowának több mint 60 osztaga müködött Lengyelországban. 1943 második felében a Gwardia Ludowát átszervezték. Az osztagokat úgy, mint a hadseregben zászlóaljakká és századokká alakították át, ez utóbbiakat pedig szakaszokra és rajokra tagolták. Bevezették a katonai rendfokozatokat. Nem teljes adatok szerint 1943-ban a Gwardia Ludowa osztagai több mint 200 alkalommal szálltak kisebb-nagyobb harcba, s ezek során több mint 1300 hitlerista katonát és tisztet, SS-legényt, csendört és rendört semmisítettek meg. A partizánok felrobbantottak, illetve felgyújtottak mintegy 300 járási elöljárósági és körülbelül 50 rendörségi épületet, valamint a megszállók szolgálatában álló sok más közigazgatási és gazdasági intézményt. Az arcvonalhoz vezetö utakon a diverziók eredményeképpen a közlekedésben beállt fennakadás mintegy 3000 órára rúgott. A hazafiak 22 mozdonyt és több mint 250 vagont semmisítettek meg. A hösi küzdelemben a Lengyel Munkáspárt és a Gwardia Ludowa súlyos veszteségeket szenvedett. A hazafiak ezreit kivégezték, a Gestapo kínzókamráiban halálra gyötörték, ezrek estek el a fegyveres harcban. 1942 végén megölték Marcell Nowotkót, 1943 novemberében letartóztatták, majd kivégezték Nowotko utódát, Pawel Findert is és a Központi Bizottság egy másik tagját, Malgorzata Fornalskát. Ámde a megtorlások nem gyengíthették a párt tevékenységét. 1943 végén Wladyslaw Gomulka állt a pártvezetöség élére. Égett a föld a megszállók lába alatt. 1943 áprilisában Bühler, a lengyelországi német fökormányzóság egyik magas rangú tisztviselöje kijelentette, hogy támadás fenyegeti az egész német és a német szolgálatban álló lengyel közigazgatást, támadások érik e közigazgatás valamennyi láncszemét, a falusi bíróktól és járási elöljáróktól kezdve a legmagasabb rangú tisztviselökig. Böttcherr, a radomi kerület kormányzója arról panaszkodott, hogy míg 1943 három hónapja alatt Radom vidékén 14 németet öltek meg, áprilisban 36 német vesztette életét. A rendörség mondotta képtelen a biztonságért kezeskedni, csak önmagát tudja védeni. Emellett Böttcherr hangsúlyozta, hogy a nacionalisták (így nevezték a németek az emigráns kormánnyal kapcsolatban álló szervezeteket) tevékenysége jelentéktelen, s az egész harcot a kommunisták vezetik. Maga Frank, Lengyelország fökormányzója kénytelen volt nyilvánosan elismerni: "Ma egy frontkatona nagyobb biztonságban van, mint egy hivatalnok a fökormányzóságon." Az 1943-as év a Lengyel Munkáspárt ideológiai fejlödésének fontos idöszaka volt. A Lengyel Munkáspárt a márciusi és a novemberi "Miért harcolunk?" címü nyilatkozatában szabatosan megfogalmazta programjának alapelveit. A nyilatkozat mélyrehatóan elemezte a második világháború okait és menetét, s kifejezésre juttatta azt a szilárd meggyözödést, hogy a fasizmusnak el kell pusztulnia, a demokráciának pedig gyöznie kell. A párt, az emigráns kormány és delegatúrája politikáját elemezve, leleplezte a londoni tábor pártjainak áldemokrata szólamait. A demokratajelszavak öszinteségét a párt aszerint ítélte meg, hogy kinek szánták a hatalmat az újjászületett Lengyelországban. A párt azt vallotta, hogy az eljövendö Lengyelországban a hatalom a munkásosztállyal az élen a dolgozókat illeti meg. A programnyilatkozatban megállapították az eljövendö Lengyelország társadalmi-gazdasági alapjai lerakásának föbb elveit. A párt a nagyipar, a bankok és a közlekedés államosítását és földreform végrehajtását követelte. A külpolitikát illetöen a nyilatkozat leszögezte, hogy az ország szabadságának és függetlenségének biztosítéka a Szovjetunióval való szilárd szövetség és barátság, A nyilatkozat fenntartás nélkül elismerte az Ukrán és a Belorusz Szovjet Köztársaságban élö testvéreivel 1939-ben egyesült ukrán és belorusz lakosság önrendelkezési jogát. A párt azt a feladatot tüzte maga elé, hogy visszaszerzi Lengyelországnak a németek által elfoglalt és hosszú idön át eröszakkal elnémetesített ösi nyugati és balti területeit. A nyilatkozat megállapította, hogy a program nem tartalmazza a dolgozó tömegek minden követelését és kívánságát. "A demokratikus állam keretei között állapította meg a Lengyel Munkáspárt a munkásosztály és a dolgozó tömegek igyekeznek majd áttérni a szocialista rendszerre, hogy egyszer s mindenkorra véget vessenek a kizsákmányolásnak, és kiírtsák az imperialista háború gyökereit, új korszakot nyissanak a nép életében, a szabadság és a jólét korszakait." E program nyilvánosságra hozásának óriási jelentösége volt a felszabadító harc erösítése és a lengyel nép egységének megszilárdítása szempontjából. Az ellenállási mozgalom Csehszlovákiában 1943-ban, a Vörös Hadsereg sikereinek hatása alatt, egyre nagyobb arányokat öltött. Ez az állam rendkívül fejlett iparánál és hadászati helyzeténél fogva a fasiszta Németország fontos fegyvertárául és közlekedési gócául szolgált. A Csehszlovák Kommunista Párt a megszállók elleni harc fokozását tartotta a cseh és a szlovák nép legföbb feladatának. A párt hangsúlyozta, hogy a cseh és a szlovák nép csak így segítheti elö felszabadulását, és az ország felszabadulása után csak így biztosíthat majd magának döntö befolyást az új állam építésében. A párt a földalatti nemzeti bizottságok széles körü létrehozását sürgette, amelyek késöbb a nemzeti front szerveivé váltak. A kommunista párt felhívását követve, a csehszlovák hazafiak egyre többen léptek a megszállókkal szembeni ellenállás útjára. A megszállók elleni küzdelemnek két egymással szorosan összefüggö változata volt: egyfelöl a szabotázs és a sztrájk, amelyet Csehszlovákia népe a megszállás kezdetétöl fogva sikeresen alkalmazott, másfelöl a fegyveres partizánharc, amely csak most kezdett kibontakozni. Csehországban és Morvaországban a szabotázs 1943-ban tömeges jelleget öltött. A munkások különféle ürüggyel kibújtak a munka alól, rongálták a berendezést, selejtes árut termeltek. A "dolgozz lassan" jelszó következetes megvalósítása révén tölük telhetöen csökkentették a munka termelékenységét. Szaporodtak a szabotázscselekmények a vasútnál is. Vonatösszeütközések, tüzvész, amelyet állítólag a "mozdony kéményéböl kipattanó szikrák" okoztak, mozdonyok és vagonok megrongálódása mind megannyi tényezö, amely aláásta a közlekedést, megnehezítette a megszállóknak a hadiszállítások lebonyolítását. Szlovákián hatalmas sztrájkhullám söpört végig. A legnagyobb visszhangja a zilinai és rajeci hadimegrendelésre dolgozó posztógyárak sztrájkjainak volt. A zilinai gyárban az elsö sztrájk 1943 januárjában tört ki. Ez elöjátéka volt a nagyarányú júliusi sztrájknak, amelyböl kitünt, hogy a munkásosztály fokozza a harcot a klerikális-fasiszta rendszer és népellenes politikája ellen. A német fasiszta csapatok vereségeinek és a kommunisták 1943. évi tevékenységének hatására meggyorsult a parasztságnak és a lakosság más rétegeinek a munkásosztályhoz és a munkásosztály vezette nemzeti felszabadító harchoz való csatlakozása. Ennek egyik megnyilvánulása a föképpen parasztokból álló szlovák hadsereg bomlása volt. A szovjet-német arcvonalon levö szlovák katonák átálltak a Vörös Hadsereg vagy a szovjet partizánok oldalára. 1943 öszén Melitopol körzetében például a szovjet csapatok oldalára állt át a szlovák gépesített hadosztály jelentös része: 2750 katona és tiszt. A szlovák hadseregnek az anyaországban állomásozó egységeiböl egyre többen szöktek át a partizánosztagokhoz; a katonák nyíltan kifejezésre juttatták a Szovjetunió iránti rokonszenvüket, a tiszteknek megtagadták az engedelmességet. A Csehszlovák Kommunista Párt, a megszállókkal szembeni egyre fokozódó népi ellenállásra alapozva, 1943-ban elhatározta: a partizánmozgalmat a nemzeti felszabadító harc fö láncszemévé teszi. A feladat megvalósítása nagy nehézségekbe ütközött. A német fasiszta megszálló hatóságok Csehszlovákia nagy gazdasági és politikai jelentöségére való tekintettel mindent elkövettek, hogy elfojtsák a csehek és szlovákok nemzeti felszabadító harcát. A csehszlovákiai partizánmozgalom kifejlödésének egyik legföbb akadálya a burzsoázia politikája volt, amely a "kivárás" taktikáját ajánlotta a népnek és nem a fegyveres harcot. A partizánmozgalom szervezése Csehszlovákiában csaknem teljesen a kommunista pártra, az ellenállási mozgalom legszámottevöbb és legszervezettebb erejére hárult. A párt minden illegális területi bizottsága mellett külön csoport müködött, amelynek a partizánmozgalom elökészítése és kiszélesítése volt a feladata. Csehországban és Morvaországban a fegyveres ellenállás szervezését a Csehszlovák Kommunista Párt III. illegális Központi Bizottsága irányította. Ez dolgozta ki a partizánharc fö irányelveit. A partizánmozgalmat szervesen össze kellett kapcsolni a szabotázzsal és diverzióval foglalkozó földalatti csoportok tevékenységével. A Csehszlovák Kommunista Párt illegális Központi Bizottsága igyekezett hatékonyabbá tenni e csoportok müködését, s technikai és katonai szempontból erösíteni és fokozatosan bekapcsolni öket a partizánharcba. A Központi Bizottság igyekezett a Csehország és Morvaország körzeteiben szétszórtan müködö kis partizánosztagok hálózatát kiszélesíteni és egységes parancsnokság alá helyezni öket. Az erdökben harcoló partizánosztagok mellett üzemi fegyveres osztagokat, valamint a városok és falvak lakosaiból álló helyi partizáncsoportokat is alakítottak. A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának közvetlen vezetésével Brdy erdöségeiben (Prágától délnyugatra) több partizánosztagot szerveztek, amelyekhez a táborokból megszökött sok szovjet hadifogoly is csatlakozott. A partizánmozgalom másik központja Morvaország lett, föleg az iparilag fejlett ostravai és részben az olomouci tartomány. A partizánosztagok megrongálták a Wehrmacht híradó vonalait, üzemképtelenné tették gépkocsijait, felgyújtották a fasiszta intézmények épületeit (például az ostravai munkatözsdét stb.). A vasútvonalak és a villamos-távvezetékek megszakítása terén a legeredményesebben az Ostrava és Olomouc tartomány podbordi körzetében müködtek, ahol több mint 20 nagy diverziós cselekményt hajtottak végre. Ezzel megszakították a forgalmat a prága-plzeni, prága-protivini, prága-prerovi és a Moravská Ostrava-kojetini vonalakon, s zavarokat idéztek elö a megszállók számára dolgozó legfontosabb ipari üzemek villamosenergia-ellátásában. A fejlödö partizánmozgalmat s egyben az egész ellenállási mozgalmat 1943 nyarán és öszén nagy csapás érte. A Gestapónak sikerült letartóztatni a Csehszlovák Kommunista Párt III. illegális Központi Bizottságának legtöbb tagját, és felszámolni sok vele kapcsolatban álló pártszervezetet és forradalmi nemzeti bizottságot. Ez, különösen Csehországban súlyosan kihatott a nemzeti felszabadító harc további fejlödésére. A megszállók Szlovákiában is megpróbálták, hogy hasonló csapást mérnek a kommunista pártra, és meggátolják a partizánharc fejlödését. 1943 áprilisában letartóztatták a Szlovák Kommunista Párt több mint 80 vezetöjét, köztük a központi bizottság tagjait. Ez nagyon érzékenyen érintette a szlovák partizánmozgalmat, de fejlödését mégsem állíthatta meg. Az egyes körzetekben és tartományokban már volt elegendö tapasztalt kommunista ahhoz, hogy új vezetöséget alakítsanak, és folytassák a harctevékenységet. Szlovákiában 1943-ban számottevö partizáncsoportok müködtek; a többi között a "Sitno" Banska Ctiavnica, Nova Bana és Krupina területén, a "Vtácnik" a Nyitra felsö folyása és Kremnica körzetében. Szeptemberben a kommunisták megalakították a "Csapajev"-osztagot, amely Kelet-Szlovákiában a partizánmozgalom szervezeti központja lett. A gelnicai körzetben a kommunisták partizáncsoportot szerveztek német antifasisztákból. A Vörös Hadsereg 1943. évi nagy gyözelmei és a Csehszlovákiai nemzeti felszabadító harc velük kapcsolatos fejlödése még jobban fokozták a munkásosztálynak, mint a csehszlovák nép ellenállási mozgalma fö erejének jelentöségét. Ezért Benes 1943 decemberében Moszkvában, a Csehszlovák Kommunista Párt vezetöivel folytatott eszmecsere során kénytelen volt magáévá tenni a kommunisták csaknem valamennyi követelését, mind az ország felszabadulása után létesülö új állam felépítését, mind pedig az ellenállási mozgalom hatékonyabb módszereit illetöen. Jóllehet a burzsoázia álláspontváltoztatása csak kényszerü, s voltaképpen látszólagos valami volt, mégis megcáfolhatatlanul bizonyítja, hogy 1943-ban a kommunista párt vezette munkásosztály volt a népi felszabadító mozgalom vezére. A Vörös Hadsereg gyözelmeinek hatása alatt szüntelenül növekedett és terebélyesedett Franciaország népének felszabadító mozgalma. 1943 januárjában a Francia Kommunista Párt legfontosabb feladatául a nemzeti fegyveres felkelés elökészítését tüzte ki. Az illegálisan megjelent L'Humanité címü lap január 1-i számában a kommunista párt nyilatkozatot tett közzé; hangsúlyozta, hogy a francia hazafiak kötelessége siettetni a haza felszabadulását, és minden úton-módon segíteni a hös Vörös Hadsereget, amely Sztálingrádnál súlyos vereséget mért a német fasiszta csapatokra. A kommunista párt felszólította a franciákat, hogy sztrájkkal, szabotázzsal és fegyveres partizánharccal züllesszék szét az ellenség hátországát. Áprilisban a kommunista párt kidolgozta "A fegyveres felkelés elökészítésének általános irányelvei"-t. A kommunista párt úgy látta, hogy a fegyveres felkelést csak változatos közvetlen akciókkal: sztrájkkal, szabotázzsal, franktirörök és partizánok fegyveres megmozdulásával lehet elökészíteni, ez lehetövé tenné a megszállók gyengítését és a széles tömegeknek a küzdelembe való bevonását. A kommunista pártnak szüntelenül harcolnia kellett a kivárás politikája (attentizmus) ellen, amelyet a De Gaulle-ista körök folytattak, azt hirdetve, hogy passzívan ki kell várni az invázió napját; attól féltek ugyanis, hogy a felszabadulás pillanatában szemtöl szembe találják magukat a fegyveres néppel. A párt programja megvalósításáért küzdve, szoros kapcsolatot teremtett a különféle politikai nézeteket valló hazafiakkal. A hazafias erök tömörítésének útján jelentös lépés volt a kommunista párt és a De Gaulle vezette Francia Nemzeti Bizottság között 1942 novemberében létrejött egyezmény az ország felszabadítását célzó közös akciókról. Az egyezmény összhangban volt a nemzeti felszabadítási front létrehozásának politikájával, amelyet a kommunista párt Franciaország megszállása pillanatától szüntelenül folytatott. De Gaulle kénytelen volt megegyezni a kommunista párttal, mert ez volt a legtevékenyebb erö a francia népnek a megszállók ellen vívott harcában, és mindenképpen számolnia kellett vele. De Gaulle azonban gyakran gáncsolta a felszabadító harc fejlödését. Mint konzervatív és klerikális politikus, félt a dolgozók tömegeitöl. Fernand Grenier, a kommunista párt képviselöje 1943 januárjában Londonba utazott, hogy egyezményt kössön a kommunista párt és a Francia Nemzeti Bizottság között. Grenier-nek, aki egyben a franktirörök és a partizánok nemzeti bizottságát is képviselte, már tevékenysége elsö napjaiban látnia kellett, hogy a De Gaulle-ista körök nem óhajtják a franktiröröket és a partizánokat fegyverrel és pénzzel segíteni. De Gaulle és munkatársai igyekeztek a világ közvéleménye elött eltitkolni a franktiröröknek és a partizánoknak a fasiszták elleni harcban játszott kiemelkedö szerepét. A hadijelentésekben ezért a "franktirörök és partizánok" szavakat "hazafiak"-kal helyettesítették. De Gaulle-nak ez az irányvonala összhangban volt az angol kormánykörök politikájával, hiszen azok ellenezték a francia néptömegek antifasiszta harcának kibontakozását. 1943 májusában Franciaországban megalakították az Ellenállási Mozgalom Nemzeti Tanácsát. Benne a mozgalom nyolc szervezete képviseltette magát, köztük a Nemzeti Front, amelyben tevékeny szerepük volt a kommunistáknak, valamint az áprilisban újra egyesült Általános Munkásszövetség és a keresztény szakszervezetek. Emellett a pártok, nevezetesen: a kommunista, a szocialista, a radikális szocialista és a népi republikánus (katolikus) párt, továbbá a demokratikus szövetség és a republikánus tömörülés ugyancsak elküldték képviselöiket a tanácsba. A londoni De Gaulle-ista körök úgy számoltak, hogy a Nemzeti Tanács az ö útmutatásuk szerint kivárási politikát folytat majd. Ámde a kommunista párt befolyása következtében, valamint a tömegek növekvö aktivitására való tekintettel, a tanács a nemzeti felkelésre irányuló, kommunisták javasolta intézkedések mellett szállt síkra. Ezzel jelentös szerepet játszott a francia nép szabadságmozgalmában. A kommunisták az ellenállási mozgalom burzsoá szervezeteivel együtt igyekeztek megakadályozni, hogy a francia munkásokat az "általános mozgósítás" keretében németországi hadiüzemekbe hurcolják el. 1943 tavaszán a mozgósítás elöl egyre több munkás menekült az erdökbe, s a "makik" közé állt. Az ellenállási mozgalom szervei segítséget nyújtottak nekik, ellátták öket pénzzel és okmányokkal. A kommunista párt és a partizánok vezetösége igyekezett az erdökben bujkáló "makikat" az ellenállási mozgalom aktív harcosainak soraiba bevonni, s ennek kapcsán küzdött a De Gaulle-ista szervezetek által folytatott kivárási politika egyik formája ellen. E politikának az volt a lényege, hogy az erdökben bujkálókat tartalékban tartsák, katonai kiképzésben ne részesítsék, és így tétlenségre kárhoztassák. A De Gaulle-isták ellenkezése dacára márciusban Dél-Franciaországban, Haute-Savoie megyében megalakították az elsö olyan tábort, amelyben katonai kiképzésben részesítették az "általános mozgósítás" elöl bujkáló ifjúságot. Ugyanilyen táborokat szerveztek az ország más megyéiben is. Werth angol publicista szavai szerint "a kényszermunkát bevezetö rendelet egyik közvetlen eredménye az volt, hogy az ifjúság még nagyobb arányokban sereglett a Charles Tillon (a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja a szerk.) parancsnoksága alatt álló franktirör-partizán szervezetbe, amelyben a kommunisták voltak túlsúlyban." Az ellenállási mozgalom szervezeteinek s elsösorban a kommunisták bátor tevékenységének eredményeképpen meghiúsult a németeknek az a terve, hogy 1943 elsö felében 500 ezer francia munkást vigyenek Németországba. "1943 nyarától -jegyzi meg Scherer francia történész a Laval (a vichyi kormány feje a szerk.) és Sauckel (a németországi munkaerö-gazdálkodás fömegbízottja a szerk.) közötti tárgyalások többé-kevésbé elvesztették már az értelmüket, hiszen a vichyi kormánynak nem állt hatalmában, hogy franciákat németországi munkára küldjön, és így teljesítette vállalt kötelezettségeit. 1943 tavaszán, a Vörös Hadsereg sztálingrádi gyözelmének hatására, Franciaországban sok új partizánosztag alakult, köztük nemzetközi osztagok is, amelyekben spanyol, lengyel, csehszlovák, német és olasz antifasiszták harcoltak. Az egyik ilyen nemzetközi osztag a "Sztálingrád" nevet vette fel. A francia partizánok soraiba léptek a franciaországi német koncentrációs táborokból megszökött szovjet hadifoglyok is. Az év végén megjelentek az elsö nagy, jól szervezett olyan osztagok, amelyek kizárólag a Vörös Hadsereg hadifogságba esett katonáiból és tisztjeiböl állottak. Ebben ragyogóan megmutatkozott a szovjet és a francia nép fegyverbarátsága. Az, hogy a franktirörök sorait egyre inkább gyarapították a "makik" közé állt munkások és parasztok, a koncentrációs táborokból szökött hadifoglyok, erösítette a francia népnek a megszállók és az árulók ellen vívott fegyveres harcát. A partizánmozgalom legnagyobb fészkei Savoie, Haute-Savoie, Corréze, Dordogne és Ain megyék voltak. A hazafiak itt a németek közlekedési vonalait támadták. 1943-ban a francia hazafiak csak az elsö három hónap alatt 180 mozdonyt és 1200, német csapatokat és hadianyagot szállító vagont semmisítettek meg. 1943-ban Franciaország vasútvonalain összesen több mint 2000 diverziós cselekmény történt. Óriási lendületet vettek a hadiüzemek energiaellátását szolgáló villanytelepek és vezetékek elleni franktirörés partizánakciók. Szeptemberben Chalon-sor-Saöne városában megrongálták a villamos távvezetéket, s ennek folytán a creusot-i iparvidék 30 gyárában egy héten át szünetelt a munka. Sokszor megtörtént, hogy a franktirörök és a partizánok vállvetve küzdöttek az úgynevezett "titkos hadsereg" fegyveres csoportjaival, amelyeket De Gaulle franciaországi képviselöi szerveztek. Corré te-ben például a partizánok és a "titkos hadsereg" egyesült eröi szeptember derekától két hónapon át harcoltak a megszállók és a francia csendörség ellen. Általában azonban a "titkos hadsereg" parancsnoksága kitartott a várakozás álláspontja mellett. Ez nagyrészt azzal magyarázható, hogy az angol kormánykörök és De Gaulle ellenezték a francia néptömegek antifasiszta harcának erösödését és terebélyesedését. 1943 tavaszán Anglia kormánya emlékiratot intézett De Gaulle-hoz, s ebben közölte, hogy az angol titkos szolgálat vezetösége "figyelmeztette franciaországi megbízottjait: kövessenek el mindent a mostani ellenállási hullám terjedésének megakadályozására. Őfelsége kormánya olvasható továbbá az emlékiratban úgy gondolja, hogy a Francia Nemzeti Bizottság is helyesnek tartaná, ha azok az elemek, akikkel közvetlen kapcsolatot tart fenn, hasonló mérsékletet tanúsitanának." Az angolok, e politikájuknak megfelelöen korlátozták a francia ellenállási mozgalom szerveihez irányuló fegyverszállítást. A De Gaulle-féle "Központi Hírszerzö és Akcióiroda (BORA, Bureau Central de Renseignement el d'Action), amely a franciaországi fegyverszállításokat intézte, a fegyvereket nem a harcoló partizánokhoz irányította, hanem a "titkos hadsereghez", amely azokat "elraktározta". Ennek az volt az oka, hogy a De Gaulle-isták féltek a néptöl. De bármennyire igyekeztek is megakadályozni a néptömegek felfegyverzését és a fasizmus elleni harcba való bevonását, bármilyen kegyetlen megtorlásokhoz folyamodtak is a megszállók, a nemzeti felszabadító mozgalom nöttön-nött. Abetz, párizsi német "nagykövet" bevallása szerint, a megszálló hatóságok és francia kiszolgálóik ellen irányuló szabotázscselekmények száma 1943-ban 1942-höz viszonyítva a háromszorosára nött. Nagyszerü gyözelmet arattak a francia hazafiak 1943 szeptemberében Korzika szigetén. A lakosság a kommunista pártra támaszkodó Nemzeti Front vezetésével fegyveresen felkelt a megszállók ellen. A sziget olasz-német helyörsége kénytelen volt letenni a fegyvert. A Nemzeti Front bizottsága érvénytelennek nyilvánította Korzikának a fasiszta Olaszországhoz való csatolását, és Franciaország elválaszthatatlan részének nyilvánította a szigetet. A partizánerö gyarapodása, a megszállók elleni küzdelem lendületének növekedése lehetövé tette, hogy az Ellenállási Mozgalom Nemzeti Tanácsa 1943 végén hozzáfogjon az ellenállási mozgalom összes harci szervezeteinek egyetlen belsö hadsereggé FFI (Forces Francaises de l'Interieur) való egyesítéséhez, és a népi felkelés egységes programjának kidolgozásához. 1943-ban Belgiumban, Hollandiában, Dániában és Norvégiában is jelentösen felélénkült a felszabadító mozgalom. Belgiumban az ellenállási mozgalom szervezetei küzdöttek az "általános mozgósítás" ellen. Tavasszal Liége-ben, Charleroi-ban, La Louviere-ben, Mons-ban és más városokban tiltakozó tömegsztrájkokkal tüntettek a belga munkások kényszermunkára való elhajtása ellen. Liége-ben több mint 60 ezer ember sztrájkolt. A belga fiatalok közül mind többen álltak be a "makik" soraiba. A kényszermunka elöl bujkáló belgák közül sokan az Ardennekben müködö partizánosztagokhoz csatlakoztak, amelyek kitüntek aktivitásukkal. A partizánok 1943 elsö négy hónapja alatt a megszállók 22 vonatját siklatták ki, s így 15 mozdonyt és 180, rakománnyal telt vagont rongáltak meg. A nyár folyamán Belgiumban megkezdték müködésüket a német táborokból megszökött szovjet hadifoglyokból álló osztagok. Belölük alakult hamarosan a "Za rogyinu" (A hazáért) partizándandár. Emellett a fogságból megszökött szovjet állampolgárok közül sokan csatlakoztak a belga hazafiak osztagaihoz, és velük együtt bátran harcoltak a fasiszta leigázók ellen. A belga nép sosem felejti el Jevgenyij Docenko szovjet tisztet, aki belga bányászokkal együtt a 4. belga partizánezredben harcolt Belgium szabadságáért. A Belga Kommunista Párt hosszú idön át elökészítette a belga nemzeti felkelést. A párt kezdeményezésére sok városban milíciaosztagokat alakítottak, s ezek tevékenyen támogatták a partizánokat. A kommunisták határozottan elítélték a londoni belga emigráns kormány kivárásra alapozott politikáját, amelyet a "titkos hadsereg" parancsnoksága is magáévá tett. E hadsereg létszáma ugyan az 50 ezer föt is meghaladta, de aktív tevékenységet mégsem fejtett ki. Deleuze tábornok, a "titkos hadsereg" egykori helyettes parancsnoka elismeri, hogy a hadseregnek csak megfelelö londoni utasításra kellett müködésbe lépnie. 1943 tavaszán az ellenállási mozgalom szervezeteinek felhívására tömeges sztrájkok kezdödtek Hollandiában. Április és május folyamán az "általános mozgósítás" és a holland hadsereg egykori katonáinak letartóztatása elleni tiltakozás jegyében lezajlott sztrájkok az egész országra kiterjedtek. A holland proletariátus megmozdulása összefüggött a fasiszta csapatoknak a szovjet-német arcvonalon elszenvedett nagy vereségeivel. Május 15-én Overijsel, a tartomány német megszálló hatóságainak megbízottja, a következöket jelentette Seyss-Inquartnak, a megszállt Hollandia birodalmi helytartójának: "Az általános mozgósítással kapcsolatos rendszabályok miatt már régóta nagy az elégedetlenség a lakosság körében. Az oroszországi és az afrikai vereségeknek . . . az volt a következményük, hogy a holland nemzetiszocialistákon kívül már senki sem hisz Németország gyözelmében". A hitlerista hatóságok megbízottja elismerte, hogy "a munkások ilyen egyöntetü fellépése lehetetlen lett volna . . . elözetes elökészítés és szervezés nélkül". A sztrájkmozgalom olyan méreteket öltött, hogy a megszállók kénytelenek voltak visszavonni a holland katonák és tisztek internálására vonatkozó rendeletet, és más engedményeket is tettek. Bátor ellenállást tanúsított a hódítókkal szemben Dánia népe; meghiúsította a megszállók minden olyan kísérletét, hogy az országot "minta-protektorátussá" tegyék. 1943 nyarán megalakult az ellenállási mozgalom vezetö szerve: a Szabadság Tanácsa, amely a dán hazafiak küzdelmét irányította. A dániai diverziós és szabotázscselekményeken felböszült megszállók kegyetlen megtorláshoz folyamodtak. Augusztus 29-én, miután a dán kollaboráns kormány a nép nyomására visszautasította a szabotálók elleni küzdelem fokozását követelö német ultimátumot, a német fasiszta csapatok Koppenhága kikötöjében megkísérelték hatalmukba keríteni a dán hadiés kereskedelmi hajókat. Dánia hös tengerészei, a kikötömunkások és más dolgozók tevékeny támogatásával, a hajók nagy részét elsülylyesztették. Néhány hajónak sikerült kitörni és Svédországba menekülni. Norvégiában a vállalatoknál, a vasútvonalakon és a kereskedelmi hajókon egyre több szabotázscselekményt követtek el. A norvég hazafiak legnagyobb akciója 1943. február 28-re virradóra éjjel zajlott le, amikor is a dél-norvégiai Vermarkban szétrombolták a "nehézvizet" elöállító német gyárat, és az atomreaktorokhoz szükséges "nehézviz"-et, amelyet a németek egy év alatt állítottak elö, megsemmisítették. A fasiszta megszállás alatt sínylödö Európában nem volt egyetlen olyan ország sem, amelyben a Vörös Hadseregnek a német hadigépezetre mért csapásai nyomán ne születtek volna bátor tettek, és nem erösödött volna a közeli felszabadulás reménye. A Vörös Hadsereg sztálingrádi és kurszki döntö gyözelmének hatására a megszállt országok népeinek nemzeti felszabadító mozgalma hatalmas erövé vált, s megingatta a megszállók uralmának tartópilléreit. A nemzeti felszabadító harc összeolvadt a Szovjetunió eröfeszítéseivel, és elömozdította a fasiszta tömb szétzúzását. Ez a harc volt a fasiszta tábor katonai-politikai válsága elmélyülésének egyik legfontosabb tényezöje. 4. A fasiszta tábor elmélyülö válsága  A német fasiszta hadsereg sztálingrádi és kurszki veresége, a megszállóknak a szovjet földröl való tömeges kiüzése jelentösen rontotta Németország katonai-politikai és gazdasági helyzetét. A szovjetnémet arcvonalon szenvedett súlyos veszteségek következtében Németországban egyre nagyobb hiány mutatkozott embertartalékokban és fegyverzetben, a hadsereg elvesztette a gyözelembe vetett hitét, a hátországban pedig fokozódott a fasiszta rendszerrel szembeni ellenállás. A hitlerista vezetés kénytelen volt kihirdetni a "totális mozgósítást", hogy pótolja emberés anyagveszteségét, és fokozza a harcot azok ellen, akik a háború sikeres befejezésének lehetöségében kételkedtek. A "totális mozgósítás" kihirdetésével kapcsolatban Goebbels így buzdította a németeket: "Minél radikálisabban és totálisabban folytatjuk a háborút, annál hamarább jutunk el gyözelmes befejezéséhez. Ezért a totális hadviselés az egész német nép ügye." Goebbels minden németet személyileg tett felelössé Németország gyözelméért. Ámde sem a totális hadviselés, sem a megtorlások fokozása nem menthette meg a fasiszta Németországot. A német fasiszta agresszív blokk válsága, amely már a hitlerista hadsereg moszkvai elsö nagy veresége után megkezdödött, a háború második idöszakában jelentösen elmélyült. Különösen súlyos helyzetbe került a német fasiszta hadsereg a tartalékokat illetöen. A német fegyveres erök föparancsnokságának adatai szerint 1942 novemberéig 9 millió 750 ezer föt hívtak be (az 1897-1925. évi születésüek közül) a Wehrmachtba, ami a katonai szolgálatra alkalmas összes férfiak 61,8 százaléka volt. A hadseregbe be nem hívottak és a termelésben nem foglalkoztatottak száma mindössze 789 ezer före, a katonai szolgálatra alkalmasak öt százalékára rúgott. A szovjet-német arcvonalon szenvedett nagy veszteségek kapcsán a német tábornokok már 1942 decemberében, amikor javában tombolt a sztálingrádi csata, aggódva figyelmeztették a föparancsnokság föhadiszállását a megfelelö tartalékok hiányára. A német szárazföldi csapatok vezérkarának a keleti országok hadseregeivel foglalkozó osztálya a helyzetet értékelve, december 8-án hangsúlyozta, hogy a szovjet csapatok további elönyomulása "a német hadseregben jelentös nehézségeket támaszt az embertartalékok tekintetében". 1943. január 13-án a hitlerista kormány rendeletet adott ki a férfiak és nök általános igénybevételére, "totális mozgósítására" a birodalom védelmében. A rendelet megállapította: "A birodalom védelme terén mutatkozó munkaeröhiány elengedhetetlenné teszi, hogy mindazokat a férfiakat és nöket mozgósítsák és képességüknek megfelelöen munkába állítsák, akiket erre eddig még nem vettek vagy nem teljesen vettek igénybe. A cél: az arcvonal számára felszabadítani a férfiakat." A munkaerögazdálkodás fömegbízottja azt a feladatot kapta, hogy vétesse nyilvántartásba a 16 és 65 év közötti korban levö férfiakat és a 17 és 50 év közötti korban levö nöket. Ezeket mind katonai jellegü munkára akarták alkalmazni. A rendelet a legfelsö birodalmi hatóságok és a védelmi biztosok útján megszüntette a nem katonai szükségleteket szolgáló vállalatok és intézmények munkáját, hogy "a birodalom védelmi szükségletei számára felszabadítsák a kereskedelem, a kisipar és az ipar munkaerejét." Ezt a rendeletet temérdek utasítás és parancs követte, amelyeket Keitel tábornagy, a német fegyveres erök föparancsnokságának vezérkari fönöke és más fasiszta vezetök adtak ki. Elsösorban kiterjesztették a behívásra kerülök korhatárát. A hadseregbe az idösebb korosztálybelieket (50. életévig) és a serdülöket (a 17 éveseket) is behívták. Megszüntették a hadiiparban foglalkoztatott férfiak mentesítését, helyükbe nöket, serdülöket, rokkantakat, hadifoglyokat, valamint a megszállt és csatlós országokból eröszakkal elhurcolt munkásokat állítottak. Jelentösen csökkent a középés föiskolák tanulóinak száma. Keitel a mentesítettek behívását elrendelö január 22-i parancsában leszögezte: "Az 1919-1922-es korosztálybeliek lehetöleg maradéktalanul bevonultatandók. . ." E rendkívüli intézkedések eredményeképpen Németországnak sikerült 1943 nyarára feltölteni a szovjet-német arcvonalon harcoló csapatainak létszámát. A nyári-öszi hadjárat során azonban a német fasiszta hadsereg újabb, most már pótolhatatlan vereségeket szenvedett. A "totális mozgósítás" keretében behívott tartalékok csaknem teljesen felörlödtek. A hadsereg létszáma állandóan csökkent. Júliusban Németország hadra kelt szárazföldi haderejének létszáma még 4 millió 989 ezer fö volt, novemberben viszont már csak 4 millió 424 ezer, vagyis négy hónap alatt csaknem félmillió fövel csökkent. Az embertartalékok problémája az év végére újból felmerült a német hadvezetöség elött, s ezúttal még égetöbbé vált. Hitler november 27-én adta ki az újabb "totális mozgósításra" vonatkozó utasítását. Ebben a dokumentumban bevallja: "Fegyveres eröink ütöereje jelentösen csökkent a nyári harcokban, különösen Keleten. A harcoló katonák sorait a halál, a sebesülés és a betegségek erösen megritkították." A továbbiakban a fasiszta vezér bejelentette: " . . . kíméletlenül újból helyreállítjuk a hadra kelt hadsereg erejét és drákói büntetö rendszabályokkal letörünk minden ellenállást, amely az ezzel kapcsolatos rendszabályokkal szemben megmutatkozna." Az utasítás szerint erélyesen hozzá kell fogni, hogy "a lakosság körében felkutassanak minden élöeröt", újból át kellett fésülni a hadsereg hadtápját és az SS-csapatokat tartalékok felkutatása céljából, hogy "az arcvonalra lehessen küldeni minden harcképes és a front számára szükséges eröt . . . legalább egymillió föt." A fegyvernemek parancsnokságainak és az SS-csapatok föparancsnokságának mind Németországban, mind a megszállt területeken szigorúan felül kellett vizsgálni és kíméletlenül csökkenteni állományukat. A harcokban részt nem vevö egységek és magasabbegységek törzseit legalább 25 százalékkal csökkentették. Az utasítás elöírta, hogy ki kell vonni " . . . a hadtápszervektöl az összes tiszteket, tisztviselöket, altiszteket, közkatonákat, férfi alkalmazottakat és munkásokat, korra és alkalmassági fokra való tekintet nélkül . . . és megfelelö kiképzés után . . . a harcoló csapatokhoz kell irányítani, vagy más harcképes katonák felszabadítására kell felhasználni öket." Csökkentették a követelményeket a katonai szolgálatra való alkalmasság megállapításánál, a betegeket és a sebesülteket hamarább küldték vissza egységeikhez, még nagyobb arányban vontak be katonai szolgálatra polgári személyeket, a nöket is beleértve. A "totális mozgósítás", amelynek pótolnia kellett a hitleri Németország haderejének veszteségeit, szükségképpen kihatott az erök minöségére. A minöség egyre romlott. A hivatásos állomány, amely kijárta a négyéves háború iskoláját, a szovjet-német arcvonalon nagyrészt elpusztult. A "totális mozgósítás" alapján behívottak nem részesülhettek már kellö kiképzésben. A hadseregben növekedett az idös katonák aránya, s ugyanígy a katonai szolgálatra csak korlátozott mértékben alkalmasak száma is. Mindez csökkentette a hitlerista hadsereg erejét. A súlyos vereségek aláásták a német csapatok harci szellemét. Butlar, volt hitlerista tábornok megállapítja, hogy "a német csapatok magvát alkotó tisztekben és altisztekben és szakemberekben elszenvedett óriási veszteségek folytán a csapatok állhatatossága egyre csökkent, s a német hadvezetés ezért növekvö aggodalommal fogadott minden újabb ellenséges támadást". A harci szellem különösen a gyalogságnál lanyhult erösen. "Az utóbbi idöben írta Hitler 1943 júniusi parancsában a rohamok és az ellenlökések a keleti fronton már nem olyan eredményesek, mint régebben. Egyes zászlóaljak a védelemben sem teljesítették feladatukat." Végezetül elismerte, hogy "a gyalogság már nem olyan, mint volt." A hitleristák, csapataik harci szellemének javítása céljából, egyre fokozottabban terjesztették a náci ideológiát. 1943 februárjában Schörner tábornok, a 19. hegyivadász-hadtest parancsnoka különparancsban foglalkozott a katonák harci szellemének fejlesztésével. A parancsnoksága alatt álló egységek tisztjeihez fordulva, valamennyiüktöl megkövetelte, hogy többet foglalkozzanak a katonák nevelésével; azt ajánlotta tisztjeinek, hogy "ideológiai befolyásukkal igyekezzenek a háborúban való öntudatos részvételre nevelni azokat a katonákat is, akik még mindig közömbösen fogadják az eseményeket". Schörner parancsát a szárazföldi csapatok föparancsnoksága követendö példaként megküldte valamennyi magasabbegységnek. Májusban Bormann, aki Hitler helyettese volt a nemzetiszocialista párt élén, utasítást adott ki "A párt és a Wehrmacht" címmel. "Minél tovább tart a háború olvasható az utasításban annál fontosabb a párt és a Wehrmacht hatékony együttmüködése." "Különösen fontos hangsúlyozza az utasítás a Wehrmacht politikai világszemléletének kialakításával kapcsolatos munka elösegítése." Decemberben a föparancsnokság mellé nemzetiszocialista vezetö törzset szerveztek. Ezt a csapatok politikai vezetésének és nemzetiszocialista szellemben való nevelésüknek fokozott szükségességével indokolták. Bevezették a nemzetiszocialista "Führungsoffizier" (vezetötiszt) intézményét, s ezekre a tisztekre bízták a katonák és tisztek fasiszta nevelését. Németország, miután egyre újabb és újabb újonckontingenseket mozgósított a hadsereg kiegészítésére, 1943 elejétöl mind fokozottabban vette igénybe a megszállt és csatlós országok munkaerejét, s egyre nagyobb arányokban alkalmazta hadigazdaságában a hadifoglyok munkáját. Sauckel különítményei összefogdosták az embereket, és Németországba szállították öket. Hivatalos német adatok szerint Németország gazdaságában 1943-ban összesen 6 millió 300 ezer külföldi munkást és hadifoglyot foglalkoztattak. A fasiszta Németországba elhajtott emberek, de különösen a szovjet hadifoglyok és az eröszakkal elhurcolt szovjet polgárok számára kényszermunkát vezettek be, s lassú éhhalálra kárhoztatták öket. Ám sem a "totális mozgósítás", sem az idegen munkaerö tömeges alkalmazása nem elégíthette ki a hitlerista hadigépezet megnövekedett szükségleteit. A tartalék-válság elmélyült, és egyre nagyobb nehézségek elé állította a fasiszta Németország vezetöit. Az embertartalékok "totális mozgósításával" egyidejüleg Németország mindent elkövetett, hogy növelje a haditermelést, pótolja a szovjet-német arcvonalon fegyverzetben és harci technikai eszközökben elszenvedett óriási veszteségeket. A téli hadjáratban ért veresége után Németország újabb programot dolgozott ki a fegyverés hadianyaggyártás, különösen a repülögépés nehézharckocsigyártás növelésére. Ismét temérdek vállalatot állítottak át fegyvergyártásra. Szeptemberben a fasiszta vezetés utasítást adott a hadigazdaság központosítására. Az utasítás tovább növelte a monopóliumok szerepét az ország hadigazdaságának vezetésében. Kiszélesítették Speer fegyverés löszerügyi miniszter hatáskörét; új rangja fegyverkezési és hadiipari miniszter lett. Minisztériumának most már nemcsak az volt a feladata, hogy a vállalatok között elossza a haderö rendeléseit, hanem az is, hogy irányítsa a nyersanyagbeszerzést és a haditermelést, ami azelött a gazdasági minisztérium hatáskörébe tartozott. Novemberben megalakították a központi tervhivatalt. Ennek a Speer irányítása alatt álló hivatalnak az volt a feladata, hogy meghatározza az iparágak tervfeladatát, s elossza a nyersanyagot, különösen a vasat. "A hivatal müködését írja Kehrl, nyugatnémet hadigazdasági szakértö különösen az nehezítette, hogy az arcvonal helyzetének állandó romlása fokozta a fegyverszükségletet . . ." Központosították a katonai megrendeléseket is. A fegyverkezési minisztérium, a monopóliumok és a Wehrmacht parancsnoksága közötti kapcsolat még szorosabbá vált. Az országban fokozódott a hadiszállításokon meggazdagodott ipari és fináncoligarchia hatalma. A Krupp-konszern, az I. G. Farbenindustrie és más konszernek az eröszakkal Németországba hurcolt külföldi munkások tízezreinek rabszolgamunkáját hasznosították. A Krupp-üzemekben 1943-ban több mint 55 ezer külföldi munkás dolgozott ,az I. G. Farbenindustrie gyáraiban a náci megszállás alá került európai országok 58 ezer munkása robotolt. A monopóliumok az európai népek vérén hájasodtak. Tökéi növekedtek. A Krupp-konszern vállalatainak értéke, saját adatai szerint, az 1933. október 1-i 76 millió márkáról 1943. október 1-ig 237,3 millió márkára, vagyis a háromszorosára emelkedett. A fasiszta vezetök többször is megemlékeztek a Krupp cégnek a háború elökészítésében és folytatásában szerzett érdemeiröl. Egy november 12-i rendelettel a Krupp céget meghagyták "családi vállalatnak" azzal az indoklással, hogy fennállása 132 éve alatt "különösen kiemelkedö érdemeket szerzett a német nép katonai hatalmának növelésében." Krupp ezt december 23-i levelében megköszönte Hitlernek, és megígérte, hogy üzemeiben tovább növeli a haditermelést. Más konszernek is megerösödtek. A Flick-féle hatalmas hadikonszern részvénytökéje 1943-ban elérte a 450 millió márkát. Óriási profitot vágott zsebre az I. G. Farbenindustrie, vegyipari konszern. Bruttó nyeresége 1943-ban az 1932. évinek 16-szorosa, vagyis 822 millió márka volt. Ez meghaladta a konszern 1925. évi tökéjének összegét. De míg a legnagyobb konszernek nöttek és gazdagodtak, az ország pénzügyí helyzete egyre zíláltabbá vált. "A katonai helyzet romlásával írja Schwerin von Krosigk, a hitleri kormány pénzügyminisztere pénzügyi téren is sokasodtak a nehézségek." A haditermelés kibövítése növelte a hadikiadásokat és az államadósságokat. Az államadósságok 1939. december 31-én 41 milliárd márkára rúgtak, 1942. december 31-én 183,5 milliárd márkára és 1943. december 31-én már 253 milliárd márkára emelkedtek, vagyis egyetlen év alatt 69,5 milliárd márkával szaporodtak. A hadiköltségeket a hitleristák infláció, vagyis fokozott papírpénz-kibocsátás, valamint a megszállt országok népeire kirótt hadisarc útján finanszírozták. Emellett Németország kiadásainak egy részét a megszállt országok terhére fedezte (csapatés hadianyagszállítás, csapatelszállásolás, élelmiszerharácsolás stb.). A fasiszták, hogy magas színvonalon tarthassák haditermelésüket, a megszállt országok kíméletlen kirablásának és kizsákmányolásának fokozásához folyamodtak. Rákényszerítették öket, hogy ne csak munkaeröt, hanem élelmiszert, nyersanyagot, késztermékeket is szállítsanak. A leigázott országok jelentös hadiipari potenciálját felhasználták hadseregük egyre növekvö szükségleteinek kielégítésére. A német fegyveres erök vezérkara az 1943. nyári helyzetet értékelve megállapította : " . . . a megszállt területek rendkívül nagymértékben járulnak hozzá Németország hadigazdaságának erösítéséhez." Németország hadiipara a megszállt országokból sok hadászati fontosságú nyersanyagot kapott. E nyersanyag évi mennyisége a következöképpen alakult: pirit .......... ..... ...... .......................... 650 000 tonna vasérc (beleszámítva a `Narvikon át Svédországból érkezö ércet) . . . . . . 1 600 000 tonna alumínium .......... ..... ...... ..................... 16 000 tonna réz .......... ..... ...... .......................... 50 000 tonna ólom .......... ..... ...... ......................... 75 000 tonna dúsitott cinkércek .......... ..... ...... .............. 22 000 tonna króm .......... ..... ...... .......................... 16 000 tonna nikkel .......... ..... ...... ........................ 1 500 tonna molibdén .......... ..... ...... ...................... 500 tonna Speer fegyverkezési és hadiipari miniszter osztotta el a német katonai rendeléseket a megszállt nyugat-európai országok vállalatai között. "1400 francia hadiipari üzem, amely 475 ezer munkást foglalkoztat állapította meg 1943-ban a német fegyveres erök vezérkara 2,1 milliárd márka értékü német rendelést teljesít. Eddig Franciaország csak kész repülögépekböl 1800 darabot szállított, repülögépmotorból pedig 6000 darabot. Végül, a nyugati megszállt területek 150 ezer vagont bocsátottak a német birodalom rendelkezésére. A mozdonygyártás jelenleg eléri a havi 40 darabot, de hónapról hónapra tovább növekszik majd." Németország a megszállt országokból temérdek gabonát, húst, zsírt és más mezögazdasági terméket is kapott. A fasiszta Németország a munkaerö és a gazdasági eröforrások "totális mozgósításával", az európai csatlós államok és megszállt országok kíméletlen kifosztásával igyekezett növelni haditermelését és leküzdeni a hadigazdaság területén mutatkozó nehézségeket. A hitlerista hadseregnek a szovjet-német arcvonalon elszenvedett súlyos vereségei és a velük kapcsolatos "totális mozgósítások" rendkívül károsan hatottak ki Németország lakosságának erkölcsi állapotára. A "totális mozgósítás" súlyosan sértette a német "középrétegek" érdekeit. A hitleristák tízezerszámra zártak be kis vállalatokat, üzleteket, irodákat, s tulajdonosaikat hadiüzemekbe irányították. Az országban folyt a kistulajdonok kisajátítása a nagy monopóliumok érdekében. Minden egészséges férfi a fronton volt, s onnan vasúti szerelvények véget nem érö sora szállította visszafelé a sebesült és megrokkant katonákat. A német családok egyre gyakrabban kaptak értesítéseket hozzátartozóik és rokonaik elestéröl. A háború, amelyet a fasiszta fökolomposok teljes gyözelemmel végzödö villámháborúnak ígértek, mérhetetlen csalódást és nélkülözést hozott a német népnek, és senki sem tudta, hogy mikor ér véget. Az emberek egyre kevésbé bíztak a gyözelem lehetöségében, egyre elégedetlenebbek voltak a fasiszta rendszerrel. Ilyen hangulatról tanúskodnak a német hátországból a frontkatonákhoz és tisztekhez intézett levelek. Herbert Hansky ezt írta barátjának, Karl Lange katonának: "Itt a legteljesebb zürzavar uralkodik. Mindenkit bevonultatnak. Már a rokkantakat is alkalmasnak minösítik." Alfred Otto katonának a következöket írták rokonai Berlinböl: "Torkig vagyunk már a háborúval. A szédítö gyözelmekröl beszámoló töméntelen rendkívüli jelentés után mindenki azt gondolta, hogy a háborúnak hamarosan vége lesz. Most aztán itt a Żtotális mozgósítás®. Hát legyen már vége, bármilyen szörnyü vége lesz is. A szörnyü vég még mindig jobb a végtelen szörnyüségeknél." A német fasiszta csapatoknak a szovjet-német arcvonalon elszenvedett veresége elömozdította az antifasiszta harc fellendülését Németországban. A Vörös Hadsereg sztálingrádi és kurszki gyözelme felkeltette a fasizmus elkerülhetetlen bukásának reményét, harcra lelkesített. Walter Ulbricht, a Német Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, nyomban a sztálingrádi csata után így értékelte a helyzetet: ". . . a dolgozók soraiban növekedni fog az ellenállás a hitleri fasizmussal szemben. Kedvezöbbek lettek a feltételek Németország antifasiszta eröinek szervezeti tömörüléséhez." A Német Kommunista Párt volt az antifasiszta mozgalom vezetöje. A párt központi bizottsága a brüsszeli ( 1935. évi) és a berni ( 1939. évi) pártkonferenciáknak egy széles körü antifasiszta front létrehozására vonatkozó határozatai alapján az illegális pártszervezeteket és az egész antifasiszta mozgalmat afelé irányította, hogy a hitlerista rendszer megdöntése céljából egyesítsék az összes hazafias eröket. A központi bizottság különféle utakon illegálisan Németországba küldte megbízottait és instruktorait, s azok ott kapcsolatot teremtettek az ellenállási mozgalom csoportjaival. Javult az együttmüködés a kommunisták, szociáldemokraták, szakszervezeti vezetök, pártonkívüli munkások és értelmiségiek között. 1942 végén-1943 elején fokozódott az antifasiszta csoportoknak a Német Kommunista Párt vezetésével folytatott küzdelme. A csoportok nagy szerepet játszottak a fasizmus bünös politikájának leleplezésében, és sokat tettek azért, hogy gyengítsék a hitlerista Németország katonai eröfeszítéseit. A németországi antifasiszta mozgalom fejlödése szempontjából nagyjelentösége volt az 1942 decemberében kiadott békekiáltványnak, amelyet a lakossághoz, a német frontkatonákhoz és a tisztekhez intéztek. A békekiáltvány leleplezte a front és a hátország helyzetéröl szóló kormányjelentések hazug voltát, rávilágított arra, hogy mennyire értelmetlen a háború a német nép szempontjából. A kiáltvány a hitlerista banda és a hadiipari mágnások uralmának megdöntésére, a hadmüveletek azonnali beszüntetésére, a hadsereg Németországba való visszavonására és az idegen területekröl való lemondásra szólított fel. A békekiáltvány síkra szállt egy nemzeti demokratikus békekormány létrehozásáért, sürgette a háborús bünösök letartóztatását és megbüntetését, az SS és a Gestapo feloszlatását, valamint a politikai foglyok szabadon bocsátását, követelte a szólásszabadság, a sajtószabadság és a gyülekezési szabadság biztosítását. A kiáltvány egyik legfontosabb tétele az a követelés volt, hogy a békén és a népek nemzetközi együttmüködésén, valamennyi nép önrendelkezési jogának és függetlenségének elismerésén alapuló új külpolitikát kell folytatni. A békekiáltvánnyal az antifasiszták széles körei egyetértettek, és egy új, demokratikus Németország létrehozásának programját látták benne. 1942 végén a Német Kommunista Párt jelentös munkát végzett, hogy egyesítse Berlin, Düsseldorf, Karlsruhe és más német városok antifasiszta eröit. Noha összel Berlinben és a Rajna-Ruhr-vidéken a Német Kommunista Párt sok vezetö funkcionáriusát, valamint a hamburgi szervezet tagjainak nagy részét letartóztatták, az antifasiszták folytatták a munkát. Hamburgban Gustav Bruhn, Walter Bohne és más kommunisták újból fokozták az ellenállási mozgalom tevékenységét. Újabb harcosokat tömörítettek maguk köré. A hamburgi antifasiszták helyreállították kapcsolatukat egyes vállalatokkal, az ellenállási mozgalom berlini csoportjával és Hamburg antifasiszta köreivel, föképpen a szociáldemokratákkal. 1943 végén azonban a Gestapo besúgója befurakodott a hamburgi csoportba. Újabb letartóztatási hullám következett, amelynek során elfogták és kivégezték Gustav Bruhnt, Walter Bohnét és sok más antifasisztát. Münchenben aktív tevékenységet fejtett ki az ellenállási mozgalom egyik legnagyobb szervezete, az 1942 végén megalakult "Antifasiszta Német Népfront" (ADF Antifaschistische Deutsche Volksfront), A szervezet vezetöi között volt Hans Hutzelmann gépipari munkás, Rupert Huber nyomdász és Karl Mervart cseh vegyipari munkás. Az "Antifasiszta Német Népfront" azt a feladatot tüzte maga elé, hogy minden németet tömörít, aki kész küzdeni a náci rendszer és a háború ellen. A népfrontcsoportok vezetöi között voltak kommunisták, valamint a keresztény-radikális munkásés parasztpárt hívei is. Az "Antifasiszta Német Népfront" szoros kapcsolatot teremtett a szovjet hadifogoly tisztek szervezetével, a "Hadifoglyok Testvéri Közösségével". E szervezet ellenállási központokat létesített DélNémetország csaknem valamennyi hadifogolytáborában és a "keleti munkások" több mint 20 munkatáborában. A "Hadifoglyok Testvéri Közössége" kapcsolatban állott a francia, lengyel, jugoszláv és az angol hadifoglyokkal. A szovjet hadifogoly tisztek szervezetének több ezer tagja volt; belölük harci alegységeket alakítottak, és részben fel is fegyverezték öket. A Németországba szállított hadifoglyokkal és odahurcolt munkásokkal való szoros harci szövetség kiépítését tüzte ki feladatául az ellenállási mozgalom "Európai Szövetség" nevü csoportja is, amelynek élén Georg Groscurth és Paul Rentzsch orvosok, Herbert Richter építész és dr. Robert Havemann állottak. A Gestapo e csoport tagjainak többségét sok szovjet fegyvertársukkal együtt letartóztatta és kivégezte. 1943 nyarán Berlinben megkezdte müködését Németország legnagyobb antifasiszta szervezete. Régi kommunisták: Anton Saefkow, Franz Jacob, Bernhard Bastlein álltak a szervezet élén. A szervezet több mint 30 vállalatnál alakított földalatti sejteket, a többi között az AEG, a Siemens-konszern, a Daimler-Benz, az Askania és a Telefunken nagy fegyvergyárakban és a repülögépmotor-gyárakban. A szervezet kapcsolatot létesített a hamburgi, lipcsei, drezdai, magdeburgi és thüringiai antifasiszta "csoportokkal, és amint Walter Ulbricht mondotta a szervezetnek a haderö vezérkarában, söt a fegyverkezési minisztériumban is voltak emberei. Emellett nagy szervezö és tájékoztató apparátussal rendelkezett." Tevékenységének nagy jelentösége volt a németországi antifasiszta erök tömörítése szempontjából. Földalatti csoportokat szervezett a Német Kommunista Párt Thüringiában, Szászországban, a Ruhr-vidéken, és az ország más vidékein is. A thüringiai földalatti csoportot Theodor Neubauer kommunista, volt Reichstag-képviselö vezette. Thüringiában földalatti szervezetek müködtek a többi között az erfurti gumiárugyárak és a repülögépmotor-alkatrészeket gyártó "Olympia"-társaság üzemeiben, továbbá a jénaí Zeíss optikai müvekben és a gothai fogaskerékgyárban. Ezek a szervezetek mind jobban kiterjesztették befolyásukat Jénában, Gothában, Erfurtban, Weimarban és más városokban. Szászországban az ellenállási mozgalmat Georg Schumann, a német munkásmozgalom veteránja, a Német Kommunista Párt volt Reichstag-képviselöje vezette. A nagy lipcsei fegyvergyár kommunista szervezetével állott kapcsolatban. Miután 1943-1944-ben sikerült kiépíteni a kapcsolatot az ellenállási mozgalom thüringiai, lipcsei, magdeburgi, valamint más városbeli csoportjai és a berlini földalatti szervezet között, megalakult a Német Kommunista Párt németországi központi vezetösége, amely az NKP Központi Bizottságának határozatai alapján végezte munkáját. A vezetöség tagja volt Anton Saefkow, Franz Jacob, Bernhard Bastlein, Theodor Neubauer és Georg Schumann. Munkájuk hatékonyságáról a hitlerista hatóságok értékelése alapján alkothatunk magunknak képet. A fasiszta bíróság egyik dokumentumában rámutattak arra, hogy a földalatti harcosok "olyan eredményesen állították helyre az NKP-t, és olyan arányokban próbálták bomlasztani a fegyveres eröket, hogy ez erösen veszélyeztette a birodalmat." A német antifasiszták a Németországba került szovjet emberekkel vállvetve küzdöttek. Ennek ragyogó példája a "Nemzetközi Antifasiszta Bizottság" tevékenysége. A bizottságot 1942-1943-ban Lipcsében a kommunista Max Hauke és Nyikolaj Rumjancev, németországi kényszermunkára elhurcolt szovjet kommunista alakította meg más elvtársakkal együtt. Hauke tizenhat éves fia volt a bizottság összekötöje. E csoportban tevékenyen müködött Borisz Loszinszkij komszomolista és Taiszija Tonkonog, dnyepropetrovszki komszomolista tanítónö. A "Nemzetközi Antifasiszta Bizottság" kapcsolatot tartott fenn a Lipcse és környéke hadiüzemeiben dolgozó csaknem valamennyi külföldi munkás és szovjet hadifogoly-csoporttal. Az antifasiszta szervezet feladatául tüzte ki, hogy összehangolja és hatékonnyá teszi a hadifoglyok és az elhurcolt külföldi munkások küzdelmét. A "Nemzetközi Antifasiszta Bizottság" tagjai hallgatták a moszkvai rádiót, német és orosz nyelvü illegális röplapokat adtak ki, s a táborokban, valamint a hadifoglyokat foglalkoztató üzemekben terjesztették öket. Ellenállási csoportok müködtek a fasiszták koncentrációs táboraiban is. A szovjet hadifoglyok és a kényszermunkára elhurcolt szovjet emberek tevékenyen részt vettek a fasizmus elleni felszabadító küzdelemben. A szovjet hazafiak a proletár szolidaritás szellemével és a gyözelembe vetett hittel töltötték meg a fasizmus elleni harcot. Az ellenállási mozgalomban részt vettek a német ifjúság legjobbjai. Még a nácizmus által leginkább megmételyezett diákság körében is erösödött a tiltakozás Németország fasiszta vezetöinek bünös politikája ellen. Bátor harcra szövetkezett több müncheni diák: Hans Scholl és húga Sophie, Alexander Schmorell, Christoph Probst és mások. Scholl és Schmorell, akik mint medikusok a csapatokkal együtt a Szovjetunió megszállt területein jártak, úgy határoztak, hogy kifejezésre juttatják a hitleristák politikája miatti felháborodásukat. "Weisse Rose" (Fehér rózsa) aláírással a fasiszta klikket leleplezö röplapokat adtak ki. A röplapokat nemcsak Münchenben, hanem Augsburgban, Stuttgartban, Linzben, Bécsben, Hamburgban is terjesztették. A diákok sokhelyütt lemásolták, és kézröl kézre adták a röplapokat. A Gestapo a nyomára akadt a bátor hazafiaknak. Hans és Sophie Schollt, valamint Christoph Probstot 1943. február 22-én halálra ítélték, és még aznap Münchenben ki is végezték. Valamivel késöbb harcostársaikat : Willy Graf és Alexander Schmorell egyetemi hallgatókat, továbbá Kurt Huber professzort is megölték. Amikor a német fasiszta csapatokat a szovjet-német fronton egyik vereség a másik után érte, és Németországon belül kiélezödött a politikai válság, kialakultak egy antifasiszta központ létrehozásának a feltételei. 1943. július 12-töl 13-ig a Moszkva környéki Krasznogorszkban német kommunisták, szakszervezeti funkcionáriusok és közéleti személyiségek a hadifogságba esett német katonák és tisztek képviselöivel konferenciára gyültek össze, és megalakították a "Szabad Németország" Nemzeti Bizottságot. A "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság megalakítása összhangban volt az NKP határozataival, amelyek egy széles körü antifasiszta front létrehozására irányultak, és legközelebbi célul azt tüzték e front elé, hogy a hitlerista rendszer megdöntése révén tisztítsa meg az utat egy valóban demokratikus alkotmánnyal rendelkezö új Németország számára. A "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság következetesen folytatta az NKP Központi Bizottság által a brüsszeli és a berni pártkonferencián kialakított politikát, s a nemzet valamennyi rétegét felölelö népfront megalakításán munkálkodott. Erich Weinert, ismert német költö, az elökészítö bizottság elnöke megnyitó beszédében kifejtette a "Szabad Németország" mozgalom céljait és akcióprogramját. A Nemzeti bizottság tagjai sorába különbözö nézetet valló emberek, munkások kerültek. Tagjai lettek volt Reichstag-képviselök, a német munkásmozgalom kommunista veteránjai, Wilhelm Pieck, Wilhelm Florin és Walter Ulbricht, továbbá olyan írok, mint Friedrich Wolf, Willi Bredel, Johannes Bácher és mások. A Nemzeti Bizottság kifejezésre juttatta a fronton és a hátországban hazájáért aggódó sok német gondolatait és vágyait. A "Szabad Németország" bizottság kiáltvánnyal fordult a német hadsereghez és néphez. A kiáltvány megállapította, hogy az események sürgös döntést követelnek a németektöl, a német népnek békére van szüksége, Hitlerrel azonban senki sem köt békét, s ezért egy igazi demokratikus kormány megalakítása a nép elsörendü feladata. Az ilyen kormány haladéktalanul vessen véget a háborúnak, vonja vissza a csapatokat Németországba, mondjon le a megszállt területekröl, kezdjen béketárgyalásokat. "A háborút elvesztettük . . . Németországnak azonban nem szabad elpusztulnia. Most hazánk létéröl vagy nem-létéröl van szó" hangsúlyozta a kiáltvány. A bizottság felhívta a német nép minden r

étegét, hogy tömörüljenek a náci klikk elleni felszabadító harcra ezzel a jelszóval: "A szabad és független Németországért!" A "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság tagjai eröteljesen tevékenykedtek a Szovjetunióban levö német hadifoglyok körében. A bizottság megkezdte a Freies Deutschland (Szabad Németország) címü lap kiadását, röplapok és propagandaanyag kinyomtatását. A frontra küldte megbízottait, hogy a német csapatok körében dolgozzanak. A "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság programjához csatlakozott a Szovjetunióban 1943 szeptemberében megalakult "Német Tiszti Szövetség" is, amelynek Seydlitz tüzérségi tábornok volt az elnöke. Ugyanakkor a franciaországi megszálló csapatok körében müködö német antifasiszták megszervezték a "Szabad Németország" nyugati mozgalmát. A francia kommunisták segítségével a német katonák között terjesztették a "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság kiáltványát, és gondoskodtak róla, hogy a Volk und Vaterland (A nép és a haza) és az Unser Vaterland (Hazánk) címü katonaújságok, valamint a "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság célkitüzéseit propagáló röplapok százai rendszeresen a csapatokhoz jussanak. A "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság megalakulása jelentösen hatott az antifasiszta mozgalom fejlödésére magában Németországban is: a mozgalom egységes céljára vált a háború beszüntetése és egy békés, demokratikus állam létrehozása. Németországban sok helyütt "Szabad Németország" bizottságok alakultak. A "Szabad Németország" programját sok földalatti csoport is elfogadta. A német antifasisztáknak a vérengzö hitlerista rendszer ellen vívott, egyre erösödö küzdelme gyengítette a német hátországot, közelebb hozta a fasiszta állam vereségét. Németország katonai-politikai válsága abban jutott kifejezésre, hogy megindult a bomlás a birodalom legfelsö fasiszta köreiben: a monopoltökések, a magas beosztású hivatalnokok és a tábornoki kar körében is. A sztálingrádi és kurszki vereség után egyre erösödött köztük a törekvés, hogy megszabaduljanak Hitlertöl. 1943-ban már határozott formát öltött az összeesküvés, amely Hitler félreállítását tüzte ki céljául. Az összeesküvés részvevöinek többsége reakciós volt; közéjük tartozott: Goerdeler, volt árfelügyeleti állambiztos, Schacht, a Birodalmi Bank volt elnöke, Flassel diplomata, Löser, a Kruppgyárak vezérigazgatója, Beck, Witzleben, Olbricht tábornokok és mások. Valamennyien szoros kapcsolatban álltak a német monopóliumokkal. Az összeesküvök reakciós többsége a nyugati hatalmakkal való különbéke megkötésében látta a kivezetö utat. Úgy gondolták, hogy amíg Hitler marad a kormány élén, a nyugati hatalmakkal való tárgyalások nehézségekbe ütköznének, hiszen az ö nevéhez füzödtek a német imperializmus szörnyü gaztettei, amelyeket a világ népei olyannyira elítéltek. A német imperialisták tehát csak akkor reménykedhettek a nyugati hatalmakkal való különbéke megkötésében, ha "palotaforradalom" útján félreteszik Hitlert. Így akarták megmenteni a német monopoltöke és a német nagybirtokosok uralmát és folytatni a Szovjetunió elleni háborút. Az összeesküvök balszárnya, amelynek élén Stauffenberg ezredes és Reichwein pedagógus állott, nem értett egyet a többség szovjetellenes politikájával, és a Szovjetunióval való együttmüködés mellett szállt síkra. Kapcsolatba léptek Saefkow és Schumann kommunista csoportjaival. Ennek ellenére a döntö szerepet a reakciós többség játszotta az összeesküvésben. A fasiszta Németország csödbe jutott vezetöi hátországuk megszilárdítása céljából fokozták a terrort , az antifasiszták, s mindazok ellen, akik kételkedtek a gyözelemben. Minél több vereséget szenvedtek a hitleristák a szovjet-német fronton, annál kegyetlenebbül bántak a német néppel és a megszállt országok népeivel. 1943 augusztusában Himmlert, a vérengzö hóhért, az SS és a Gestapo vezetöjét nevezték ki (Frick helyett) belügyminiszterré. A Völkischer Beobachter szerkesztöségi cikkében ezzel kapcsolatban megállapította, hogy Himmler kinevezése megteremti az elöfeltételeket "a gyözelem érdekében szükséges eröösszevonáshoz". Himmler programja: "a Führer és a birodalom" "világos állásfoglalás minden gyávával és minden kishitüvel szemben" állapitotta meg a lap. Ezzel félreérthetetlenül megfenyegették azokat, akik nem hittek a gyözelemben, és nem akartak a végsökig részt venni a háborúban. A fasiszta vezetök több értekezletet tartottak, amelyen az antifasiszta mozgalom és a defetista hangulat elleni harccal foglalkoztak. Az értekezletek célja az volt, hogy rendszabályokat léptessenek életbe a német lakosság és a hadsereg szellemének megszilárdítására. Hitler kelet-poroszországi föhadiszállásán, a "Wolfsschanze"-n, a Reichsleiterek és Gauleiterek gyülésén október elején mondott beszédében kötelességükké tette, hogy "tartsanak ki a végsö gyözelemig bármennyire elhúzódik is a háború, és bármilyen nehézségek merülnek is fel". A gyülésen beszédet mondott Himmler is, s ebben nem gyözte fenyegetni a defetista hangulatba esett németeket. Kijelentette, hogy kíméletlenül le fog számolni minden defetistával és árulóval. "Aki az ellenség kezére játszik, és defetista hangulat keltésével hátba támadja a német népet . . . annak a többiek okulására életével kell lakolnia." A náci hóhérok, akiket megrémített az antifasiszta harc erösödése, hamarosan újabb tanácskozásra ültek össze. A tanácskozást Keitel tábornagy vezetésével október közepén tartották a Boden-tónál, Bad-Schachenben. A tanácskozáson részt vett Himmler, Goebbels, Rosenberg, Seyss-Inquart, és a fasiszta birodalom több más vezetöje. Keitel beszédében támadta azokat, akikben megingott a hitlerista Németország gyözelmébe vetett hit. ". . . Kíméletlenül szembeszállok mondotta minden hitszegéssel, mindenkivel, aki bírálni merészeli a legfelsö vezetést és annak tagjait, felnagyítja negatív vonásaikat és kisebbíti érdemeiket, különösen akkor, amikor ez a bírálat még a Führer személyét sem kíméli. Az ilyen bírálat és okoskodás nem más, mint haderönknek és így a nemzet védelmi képességének az aláaknázása. Ez úgy hat, mint a sósav vagy a méreg." A fasiszta párt minden tagjának és minden tisztnek egyik legföbb feladatává tették, hogy harcoljon mindennemü ellenséges és bomlasztó behatás ellen, a többi között a defetista hangulat, a pesszimizmus, a rémhírterjesztés ellen. A Bad-Schachen-i tanácskozás bebizonyította, hogy a fasiszta vezetöket egyre inkább aggasztotta a háború kimenetele, hadseregük és a lakosság szelleme. A fasiszták a terror fokozásának eredményeként sok embert letartóztattak és kivégeztek. A hitlerista igazságügyminisztérium hivatalos adatai szerint 1943-ban 5700 föt ítéltek halálra, és végeztek ki. Ám ez csak egy elenyészö része volt a terror áldozatainak, sokkal több embert pusztítottak el bírósági tárgyalás nélkül a koncentrációs táborokban és a Gestapo kínzókamráiban. A német nagyiparosok és pénzoligarchák még fokozottabban támogatták a fasiszta terrorpolitikát. Schröder bankár Himmlerhez, új kinevezése alkalmából intézett üdvözletében, a német monopoltökések és bankárok nevében kijelentette: "Bizonyos lehet afelöl, hogy amennyire csak erönkböl telik, igyekszünk minden lehetö módon segíteni önöket." Végezetül Schröder ezt írta: "Élve az alkalommal, szeretném tudomására hozni, hogy baráti körünk ebben az évben különleges célokra® ismét több mint egy millió birodalmi márkát bocsátott az Önök rendelkezésére." Németország vezetöi igyekeztek minden lehetö módon megszilárdítani hátországukat, s ezért erösítették a fasiszta párt hatalmát. Nagyobb szerephez jutottak a fasiszta hivatalnokok: a Reichsleiterek (birodalmi vezetök), a Gauleiterek (körzetvezetök) és az egyéb "Leiterek" (vezetök). Rendkívüli jogokkal ruházták fel öket. A fasiszta párt apparátusa (41 Gauleiter, 808 Kreisleiter, több mint 28 ezer Ortsgruppenleiter, mintegy 90 ezer ZeIlenleiter és 463 ezer Blockleiter) polip módjára fonta be az egész országot. A "Leiterek" és a kisebb hivatalnokok két millió fönyi serege árgus szemekkel kísérte minden egyes német magatartását. A fasiszta Németország fökolomposai egyre gyakrabban szólították fel a lakosságot és a hadsereget arra, hogy minden ereje megfeszítésével harcoljon a gyözelemért. A náci propaganda igyekezett a lehetöségekhez képest kisebbíteni a német hadsereg vereségeit, és úgy tüntette fel a dolgot, mintha voltaképpen nem történt volna semmi különös, és Németország gyözelme biztosítva volna, még ha minden erö latba vetését követelné is meg. Hitler novemberben arcátlan módon azzal kérkedett, hogy "bármeddig húzódik is el a háború, Németország sohasem teszi le a fegyvert". "Soha nem ismételjük meg 1918 hibáit . . ." mondotta, és a gyözelembe vetett fanatikus hitre buzdította a németeket. A hitleristák különféle módon rémítgették a németeket, hogy a háború zokszó nélküli folytatására bírják öket. Propagandájuk azt állította, hogy Németország ellenségei megállapodtak a német nép kiírtásában, s felkapta az ország feldarabolására vonatkozó amerikai-angol imperialista terveket. Németország belsö, katonai-politikai válsága mellett egyre mélyebb válságba került maga a fasiszta blokk is. Ennek a rabláson és hódításon alapuló blokknak nem volt szilárd politikai és erkölcsi talaja. Amíg a hitleristák gyöztek, és szövetségeseiket konccal csábították, a blokk tartotta magát, legott bomlásnak indult azonban, amint a német fasiszta csapatok egyik vereséget a másik után szenvedték. A hitleri Németország tekintélye vazallusai körében csökkent, megingott a fasiszta birodalom legyözhetetlenségébe vetett hit. A csatlósok egyre gyakrabban és mind nyíltabban elégedetlenkedtek a háború menete míatt. Olaszországnak, Németország fö szövetségesének meghódolása és a Róma-Berlín tengely összeroppanása indította el a fasiszta blokk szétesését. Ugyanakkor Németországnak egyre több és több katonára, élelmiszerre és nyersanyagra volt szüksége, s ezt szövetségeseitöl próbálta kicsikarni. Hitler 1943. október 25-én levéllel fordult Antonescuhoz, Románia fasiszta diktátorához, s levelében újabb tartalékokat követelt a háború folytatásához. Antonescu csak november 15-én, vagyis 20 nap múlva méltatta válaszra a levelet. Azt írta, hogy Románia már eddig is 250 ezer katonát vesztett a szovjet-német arcvonalon, és 300 milliárd leit költött a háborúra. Románia 1942-ben 26 hadosztályt küldött a keleti arcvonalra, csapatait a legjobb katonákból állította össze, és a nehéztüzérséget is beleértve a legjobb fegyverekkel szerelte fel. Mindebböl, jegyezte meg Antonescu, "18 hadosztályt vesztettünk a Donnál és Sztálingrádnál, és hét hadosztályt most elvágtak a Krímben . . ." Antonescu a továbbiakban rámutatott azokra az óriási gazdasági nehézségekre, amelyek lehetetlenné teszik újabb csapatok szervezését. "Nem tudunk harcképes hadosztályokat alakítani írta -, mert kevés és alacsony képzettségü altisztünk van, rossz minöségü a tüzérségünk, páncélelhárító fegyverzetünk, müszaki és híradó felszerelésünk, valamint a gépkocsiparkunk, nem is szólva a harckocsikban, rohamlövegekben és korszerü légvédelmi eszközökben fennálló hiányról." Antonescu Románia korlátozott lehetöségeire panaszkodott, és arra, hogy nem kapott idejében segítséget. Amikor a sztálingrádi és kurszki vereség után Románia kormánykörei elvesztették a reményüket, hogy Németországgal szövetségben gyözelemhez juthatnak, úgy szerettek volna kitérni a fenyegetö katasztrófa elöl, hogy különbékét kötnek Angliával és az Egyesült Államokkal. A román diplomaták kormányuk megbízásából kapcsolatba léptek velük Portugáliában, Spanyolországban és más olyan országban, ahol Angliának is voltak képviselöi. Ámde Románia uralkodó klikkjének ez, és ehhez hasonló számos más kísérlete, amely a nyugati hatalmakkal való különbéke megkötésére irányult, eredménytelen maradt. Mivel a Vörös Hadsereg a szovjet-német arcvonalon döntö sikereket aratott, a nyugati hatalmak kormányai nem szánták rá magukat arra, hogy a Szovjetunió háta mögött különbékét kössenek Románia uralkodó klikkjével. Ugyanakkor magában Romániában a nép egyre nagyobb elégedetlenséggel figyelte a hitleri Németországgal való szövetség fejleményeit. A munkások a kommunisták vezetésével, a növekvö terror ellenére, szabotázscselekményeket szerveztek a vállalatoknál. Nagyarányú volt a szabotázs az ásványolajiparban, s ez jelentösen csökkentette a termelést. Sok szabotázscselekményt hajtottak végre az aradi, a brassói, a resicai és más vasúti mühelyekben és fütöházakban; egyes vasútvonalakon német csapatokat és hadianyagot szállító szerelvényeket siklattak ki. Erösödött a hitleristaellenes hangulat a parasztok között is, akik szabotálták a kényszerbeszolgáltatást, megtagadták az adófizetést, és nem jelentkeztek a hadkiegészítö parancsnokságon. Például az argesi terület volt musceli járása több falujában a behívottak fele nem jelentkezett, a dunai delta vidékén pedig az októberben behívott 4000 parasztból mindössze 1500 tett eleget a behívásnak. A fasiszta rendszerrel szembeni ellenállás a lakosság más rétegeiben: az értelmiség, az alkalmazottak, a kézmüvesek és a diákok körében is erösödött. Mélyült a válság a román hadseregben is. A román hadsereg óriási veszteségei sok katona és tiszt elött kétségtelenné tették, hogy az ország és a hadsereg közel áll a katasztrófához. Ezek a katonák és tisztek egyre világosabban látták, hogy egy fasiszta klikk jármában idegen érdekekért véreznek. A katonák ezért egyre elkeseredettebben gyülölték a romániai fasiszta rendszert és a hitlerista Németországot. 1943. január végén a 4. román hadsereg parancsnoksága jelentette a vezérkarnak, hogy "a tisztek és a katonák szelleme teljesen megromlott, s jelenleg semmiféle hadmüveletnél sem lehet a csapatokra számítani." Románia dolgozó tömegei egyre eröteljesebben tiltakoztak a háború ellen, egyre határozottabban küzdöttek a Németországgal való szövetség felbontásáért, a fasiszta Antonescu-rezsim megdöntéséért. 1943 nyarán a kommunista párt kezdeményezésére egységbe tömörültek a demokráciáért és szabadságért vívott küzdelemben: a Petru Groza vezette Ekés Front (Frontul plugarilor), a Hazafias Szövetség (antifasiszta értelmiségi szervezet), a MADOSZ (Romániai Magyar Dolgozók Demokratikus Szervezete) és más antifasiszta szervezetek. "Ennek eredményeképpen -jegyezte meg Gheorghe GheorghiuDej, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának fötitkára megalakult a hitleristaellenes, hazafias front." E front tevékenységéhez a kommunista párt 1941 szeptemberében közzétett programja szolgált alapul. Az antifasiszta haza fias egységfront létrehozása a Román Kommunista Párt egyik jelentös sikere volt a fasiszta katonakormány megdöntéséért, és a Szovjetunió elleni háborúból való kilépésért küzdö erök egyesítése útján. A Román Kommunista Párt leleplezte a fasiszta Antonescu-klikk népellenes politikáját, és a német megszállók elleni fegyveres harcra mozgósított. A párt Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette magva, a politikai és katonai helyzet, az osztály-eröviszonyok és a kizsákmányoló osztályokon belül egyre élezödö ellentétek mélyreható elemzése alapján 1943 augusztusában tervet dolgozott ki a fasiszta katonai diktatúra megdöntését célzó fegyveres felkelés megszervezésére, a háborúból való kilépésre és egy demokratikus kormány megalakítására. Erösödött az antifasiszta hangulat a Szovjetunióba került román hadifoglyok körében is. A román hadifoglyok küldötteinek 1943. szeptemberi tanácskozásán Krasznojarszkban határozatot fogadtak el, amelyben megkérték a szovjet kormányt, engedje meg, hogy a Szovjetunió területén román önkéntes katonai egységeket szervezhessenek. A szovjet kormány megadta a beleegyezését, s már az év végéig megalakították a Szovjetunió területén a "Tudor Vladimirescu" nevét viselö elsö román önkéntes hadosztályt, amely esküvel fogadott hüséget a népnek. A német és a magyar hadseregeknek a szovjet-német arcvonalon elszenvedett vereségei jelentösen kihatottak Magyarország helyzetére is. A sztálingrádi vereség után a kétszázezer fönyi magyar hadseregnek a Don-kanyarban bekövetkezett pusztulása mély politikai válságot idézett elö az országban. A közvélemény a háború beszüntetését követelte. A magyar kormánykörök bünös nemzetellenes politikája ellen küzdö erök élén a Kommunisták Magyarországi Pártja állott, amely a terror közepette illegalitásban müködött. A kommunista párt megmagyarázta a dolgozóknak a kialakult helyzetet, és harcra hívta öket a haza megmentéséért. "A kommunista párt olvasható a Magyar Kommunista Párt megalakulásának 40. évfordulójára kiadott irányelvekben elszánt harcot hirdetett a hitlerista rablóháborúban való részvétel ellen, az országnak a hitlerista agresszív blokkból való kilépéséért, majd azért, hogy Magyarország a demokratikus, hitleristaellenes koalíció oldalára álljon. A párt hadba hívta a tömegeket a megnövekedett háborús kizsákmányolás ellen, a szovjetellenes frontra küldött magyar katonák hazahozataláért, a független, szabad, demokratikus Magyarországért." A kommunista párt szívós harcot folytatott az antifasiszta front megalakításáért. 1943-ban a röplapok egész sorát adta ki, amelyben minden erönek a fasizmus és a háború elleni tömörítésére mozgósított. A kommunisták munkájának eredményeképpen az üzemekben egyre gyakoribbakká váltak a szabotázscselekmények és a sztrájkok: a háborúellenes és hitleristaellenes hangulat nemcsak a munkások széles köreit, hanem a parasztokat és a városi középrétegeket is magával ragadta. Augusztusban két ellenzéki párt: a Független Kisgazda Párt és a Szociáldemokrata Párt szövetségre lépett. E pártok Magyarországnak a háborúból való kilépését követelték. Követeléseik teljesítését azonban a fasiszta kormánytól várták. A szövetség lényegében a tömegek háborúellenes tevékenységének dezorganizálásával járt, és a kormány politikájának támogatásához vezetett. A kommunisták élesen bírálták a szövetség politikáját, és azért harcoltak, hogy az antifasiszta háborúellenes erök harci szövetségévé változtassák át a két párt összefogását. Magyarország uralkodó körei táborában elmélyült a "felsöbb körök" válsága, s megkezdödött a próbálkozás a háborúból való kilépésre. 1943 tavaszán Kállay miniszterelnök Rómába utazott, hogy Mussolinit olyan közös akcióra bírja rá, amely lehetövé tenné a háborúból való kilépést. A tárgyalások során kételyeit fejezte ki a németek 1943. nyári újabb támadásának sikerét illetöen. ". . . Elmúlt már az az idö -jelentette ki Kállay -, amikor a tengely minden számítását egyetlen feltevésre, nevezetesen arra a lehetöségre alapozhatta, hogy Németország gyors és teljes katonai gyözelmet arat. Ezért meg kell ragadnunk minden eszközt, amely módot adhat országaink megmentésére." Mussolini azonban abban az idöben még nem szándékozott kilépni a "tengelyhatalmak" blokkjából, és továbbra is a háború útján tartotta Olaszországot. Ezzel csaknem egyidejüleg magyar kormányférfiak igyekeztek megegyezni Angliával és az Egyesült Államokkal. Közben úgy próbálták feltüntetni a dolgot, mintha Magyarország nem viselne hadat a nyugati hatalmak ellen. Kállay februárban az országgyülés külügyi bizottsága elött kijelentette, hogy Magyarországnak a második világháborúban való részvétele a Szovjet-Oroszország elleni harcra szorítkozik csupán, s "az egyfelöl a tengelyhatalmak, másfelöl Anglia és az Egyesült Államok között dúló harc nem érinti az országot." Augusztusban és szeptemberben a Kállay-kormány képviselöi és az angol kormány között tárgyalások folytak, amelyek egy elözetes egyezmény megkötésével értek véget. E dokumentum értelmében Magyarország elfogadta a feltétel nélküli fegyverletételt, amely az angol-amerikai csapatoknak az ország területére való bevonulása pillanatában lépett volna érvénybe. Magyarország vezetöi igyekeztek a nyugati hatalmakra támaszkodva fenntartani uralmukat. Az, hogy a Kállay-kormány közvetlen kapcsolatba lépett a nyugati hatalmakkal, kiélezte az ellentéteket a magyar uralkodó körökön belül, valamint a hitleristák és a kormány között. A németbarátok igyekeztek a németek fegyveres beavatkozásával félreállítani Kállayt. Ily módon Magyarország uralkodó köreinek táborában szakadás állt be, ami hüen tükrözte az arcvonalon lezajlott események hatására kiélezödött belsö ellentéteket. A német fasiszta csapatok vereségei Finnországra is nagy hatással voltak. ". . . Az országban -jegyezte meg Kuusinen egyre keményebb politikai harc folyik a finn kormány szovjetellenes háborúja miatt. A harcot az illegális kommunista párt csoportjai és más antifasiszta körök folytatják." Még a finn parlament is ellenezte, hogy a kormány diktatórikus teljhatalmat kapjon. A háborúellenes hangulatot juttatta kifejezésre 33 politikus és közéleti személyiség többségükben parlamenti képviselök emlékirata. Az augusztus 20-án Ryti elnöknek átnyújtott memorandum szerzöi aggályukat fejezték ki Finnország általános politikai helyzetének szemmellátható rosszabbodása miatt, és sürgös kezdeményezést követeltek a háborúból való kilépés érdekében. Erröl tanúskodik Urho Kekkonen, ismert finn politikus egyik beszéde is. Kekkonen 1943. december elején Stockholmban beszédet mondott, amelyben kijelentette, hogy a finneknek nem szabad továbbra is részt venniük a szovjetellenes blokkban, Finnországnak a semlegesség útját kell választania. ". . . Finnország nemzeti érdekei hangsúlyozta nem engedik meg, hogy a Szovjetunió ellen irányuló politikai irányzathoz kösse magát, vagy ilyenre akár csak gondoljon is." Finnország uralkodó körei a háborúból való kilépés lehetöségei után puhatolóztak. 1943 nyarán a finn nagykövetség Lisszabonban tárgyalásokat folytatott ez ügyben az Egyesült Államok nagykövetségével. Az amerikai külügyminiszter kérdésére adott válaszában Ramsay, finn külügyminiszter biztosította az Egyesült Államokat: " . . . a finn hadsereg nem vesz majd részt az amerikai csapatok elleni háborúban abban az esetben, ha ezek Észak-Norvégiában való partraszállásuk után Finnországra is kiterjesztenék hadmüveleteiket." A tárgyalásoknak az volt a céljuk, hogy a Szovjetunióval szemben az Egyesült Államokra támaszkodjanak. Ennek érdekében Finnország kormánykörei beleegyeztek abba, hogy az országot amerikai csapatok szállják meg. Mannerheim ezt írta: "A lisszaboni tárgyalások annak idején olyan reményeket keltettek, mintha a háború befejezö szakaszában számolni lehetne majd egy új ellensúlyozó tényezövel . . . a Szovjetunióval szemben." Finnország békepuhatolózásai riadalmat keltettek Berlinben. Finnország álláspontjának a fasiszta Németország szempontjából nemcsak katonai és politikai, hanem nagy gazdasági jelentösége is volt: Finnország hadászatilag fontos nyersanyagokat (dúsított nikkelércet, molibdént stb.) szállított. Attól tartva, hogy esetleg Finnország is követi Olaszország példáját, a hitleristák sietve elébe vágtak a lehetöségnek. Októberben Finnországba érkezett Jodl vezérezredes. Mannerheim megállapítása szerint odautazásának fö oka : "az olaszországi katasztrófa és ennek Finnországra való esetleges pszichológiai kihatása volt". Jodl igyekezett rábeszélni a finn kormányt, hogy "folytassa a háborút Németország oldalán". A finn kormány akkor nem lépett a Németországgal való szakítás útjára, és folytatta a Szovjetunió elleni háborút. A békéhez vezetö utak keresése azonban kifejezésre juttatta, hogy Finnországban egyre eröteljesebb a törekvés a fasiszta blokkból való kilépésre. 1943-ban jelentösen bonyolódott a fasiszta uralkodó klikk helyzete Bulgáriában, mert nemzetellenes politikája egyre nagyobb elégedetlenséget keltett a népben. A bolgár vezetöknek a hitleristákkal kötött szolgai szerzödései alapján az ország hitelre élelmiszert, nyersanyagot és más árut szállított Németországba. Ennek eredményeképpen Németország adóssága Bulgáriával szemben az 1942. évi 13,5 milliárd leváról 1943-ban 20,3 milliárd levára emelkedett. A rablás másik formáját a Bulgáriában állomásozó német csapatok ellátási költségei alkották. A Bolgár Nemzeti Bank erre a célra háromhavonként 500 millió levát folyósított. A hitleristák követelésére Bulgária nagy hadsereget tartott fegyverben, amelynek létszáma 1943-ban mintegy 200 ezer före rúgott. Olaszország kapitulációja után Hitler fokozta a bolgár kormányférfiakra gyakorolt nyomást; azt követelte, hogy újabb egységeket és magasabbegységeket küldjenek Jugoszláviába és Görögországba az olasz megszálló csapatok leváltására. A bolgár kormány ehhez beleegyezését adta, s hamarosan bolgár csapatok szállták meg a görög Macedónia egy részét. 1943-ban fellendült a bolgár nép nemzeti felszabadító mozgalma. A harc lelkesítöje és szervezöje a Bolgár Munkáspárt volt. A párt januárban azzal a felhívással fordult a néphez, hogy zárkózzon fel szorosabban a Hazafias Arcvonal zászlaja mögé, és fokozza a német fasisztáknak Bulgáriából való kiüzésére irányuló küzdelmet. Augusztusban megalakították a Hazafias Arcvonal Nemzeti Bizottságát, az év végén pedig már a szervezet több mint 200 helyi bizottsága müködött. A Bolgár Munkáspárt felhívásai harcra mozgósították, lelkesítették a bolgár antifasisztákat. Új partizánosztagok és csoportok alakultak. Március-áprilisban a Bolgár Munkáspárt Központi Bizottsága a már meglevö partizánosztagok és csoportok bevonásával megalapozta a népi felszabadító felkelö hadsereget. Az országot 12 felkelö övezetre osztották fel. A partizánok tevékenysége olyan nagy arányokat öltött, hogy a fasiszta vezetés 20 ezer fönyi hadsereget vetett be ellenük, s ezzel blokád alá igyekezett venni a Középhegység vidékét, a partizánmozgalom egyik fö központját. A büntetö expedíció azonban nem érte el célját. A partizánok csapásai tovább erösödtek. A partizánegységek és a diverzánscsoportok 1943-ban mintegy 1600 bevetésben vettek részt. Hadianyaggal és a hitleristáknak szánt termékekkel teli raktárakat robbantottak fel, robbantásokat hajtottak végre a vasútvonalakon és a kikötökben is, katonai objektumokat támadtak meg, s pusztították az ellenség élöerejét és harci technikai eszközeit. A Bolgár Munkáspárt nagyarányú munkát végzett a hadseregben is. Ennek eredményeképpen a bolgár hadsereg sok egységében kommunista csoportok és antifasiszta katonabizottságok alakultak. A katonák és a haladó gondolkodású tisztek élesen elítélték Bulgária uralkodó fasiszta klikkjének nemzetellenes és antidemokratikus politikáját. Egyre gyakrabban fordult elö, hogy a katonák a partizánok oldalára álltak át. Decemberben Macedóniában a jugoszláv partizánokhoz csatlakoztak az egyik határszakasz katonái. Ezek adták a magvát a Hriszto Botevröl elnevezett bolgár partizánzászlóaljnak. A nemzeti felszabadító harc során a bolgár antifasiszták kapcsolatot tartottak fenn, és együttmüködtek a jugoszláv, az albán, a görög és más hazafiakkal. A munkáspárt vezette antifasiszta mozgalom, a hadsereg vezetö klikkjének reakciós politikájával szembeni elégedetlenség erösödése, valamint a bolgár népnek az orosz nép iránt táplált nyílt barátsága azt eredményezte, hogy egyetlen bolgár katonát sem küldtek a szovjet-német arcvonalra. Bulgária volt a fasiszta hátország egyik leggyengébb láncszeme: Németország valamennyi csatlósa közül ez volt az egyetlen ország, amely nem vett részt a Szovjetunió elleni háborúban. A fasizmus elleni harc Bulgáriában egyre nagyobb méreteket öltött. Mindinkább elmélyült a fasiszta rendszer válsága. Amikor 1943 augusztusában Borisz cár elhalálozott, hatéves fiát ültették trónra, s mellé "megválasztottak" egy régenstanácsot a hitleri Németország legodaadóbb híveiböl: Kirill hercegböl (Borisz fivére volt), Bogdan Filovból és Nikola Mihov tábornokból. A Dobri Bozsilov által alakított új kormány a Németországgal való "együttmüködést" nyilvánította politikája alapjává. A régenstanács megalakítása azonban nem oldotta meg az ország politikai válságát, söt még jobban elmélyítette. A válságból csak a bolgár nép érdekeiböl kiinduló nemzeti politikával lehetett volna kilábalni. Ez a politika, írta 1943 decemberében Georgi Dimitrov, a bolgár kommunisták vezetöje, "megköveteli tölünk, hogy lojálisan együttmüködjünk szomszédainkkal és a demokrata nagyhatalmakkal, hogy öszinte barátsággal viseltessünk az orosz nép iránt, amely kiszabadította a bolgárokat az öt évszázados idegen rabságból. Nincs és nem is lehet józan gondolkodású, hazaszeretö bolgár ember, akinek ne volna szilárd meggyözödése, hogy Bulgária nemzeti függetlensége és felvirágzása szempontjából a Szovjetunióval való barátság éppoly szükséges, mint minden élölénynek a nap és a levegö." Ezt a politikát követte a Bolgár Munkáspárt a fasizmus és a háború elleni harcában. Az, hogy a fasiszta Németország csatlós államainak vezetö államférfiai népellenes rendszerük fenntartása érdekében mindenféle manöverrel és mesterkedéssel különbékét próbáltak kötni a nyugati hatalmakkal, miközben folytatták a háborút a Szovjetunió ellen, továbbá az, hogy ezekben az országokban egyre terebélyesedett az antifasiszta mozgalom, a fasiszta tábor heveny válságáról tanúskodott; jeléül annak, hogy nincs már messze az idö, amikor a Vörös Hadsereg és a szövetségesek haderejének csapásai alatt végleg összeroppan az agresszív blokk. A Vörös Hadsereg nagy gyözelmeinek amellett, hogy a szovjet-német fronton meröben megváltoztatták a háború menetét, nagy nemzetközi jelentösége is volt. Nem volt a világnak egyetlen olyan országa sem, amelyben e gyözelmek ne váltottak volna ki örömujjongást a dolgozók és haladó gondolkodású emberek körében, s ne keltettek volna félelmet és zavart a reakciósok között. Mérhetetlenül megnött a Szovjetunió nemzetközi tekintélye, mert hadserege megalapozta az egész hitleristaellenes koalíció gyözelmét. Az ellenállási mozgalom a megszállt Európa országaiban új szakaszba lépett. A Vörös Hadsereg csapásai alatt megingott a fasiszta blokk. Mindez arról tanúskodott, hogy a szovjet fegyveres erök nagyszerü gyözelmei gyökeres fordulatot idéztek elö a nemzetközi kapcsolatok minden területén, valamennyi ország külés belpolitikájában.



Találat: 1645


Felhasználási feltételek