A NEMZETI ESZME MAGYARORSZÁGON A XVIII. SZÁZAD KÖZEPÉTŐL 1848-IG

A nemzeti eszme Magyarországon a XVIII. század közepétől 1848-ig

A "nemzeti ébredés" középkori előzményei

A történelem folyamán az emberek mindig valamely közösséghez tartozónak tartották magukat, általában egyszerre többféle csoporthoz is kötötte őket identitástudat. (Identitástudat = azonosságtudat.) A nemzettudat vagy nemzeti  identitástudat viszonylag új fejlemény volt, a XVIII-XIX. század folyamán alakult ki Európa és Amerika népei körében (a XX. században Ázsiában, Afrikában), de előzményei a régmúltba vezetnek vissza.

A középkorban a keresztény egyházhoz való tartozás tudata volt a legerősebb. De a középkori ember összetartozónak tartotta magát azzal az uralkodóval, hűbérúrral is, akinek hűséggel tartozott (függőleges politikai közösségtudat). Mivel akkoriban a közlekedés nehezebb, az emberek földrajzi látóhatára szűkösebb volt, nem a mai értelemben vett országot tekintették hazájuknak, hanem szűkebb szülőföldjüket. Az itt élőkkel is összetartozónak tartották magukat. A hasonló jogokkal, kiváltságokkal rendelkezőket szintén identitástudat kapcsolta egymáshoz, így egy-egy város vagy városcsoport polgárait, a nemességet, az arisztokráciát. Ezt vízszintes politikai közösségtudatnak lehetne nevezni. Fontosságban csak ezeket követte az etnikai közösségtudat, mely az azonos nyelven beszélőket, azonos szokásokhoz, hagyományokhoz, hagyományokhoz kötődőket kapcsolta egybe.

A nacionalizmus

A nemzettudat kialakulásával együtt jelent meg a nemzeti mozgalom, a nemzet védelmét és felemelését megcélzó ideológia és politikai irányzat. Ezt nacionalizmusnak nevezik, mely - ellentétben a ma szokásos szóhasználattal - nem volt okvetlenül ellenséges más nemzetekkel szemben. Sőt, abszolutista és rendies berendezkedésekkel szemben összefoghattak egymással nacionalista mozgalmak, mint pl. a magyar, a német (ausztriai) és az olasz 1848-ban. A nacionalizmus eszméje ugyanis kezdetben összekapcsolódott a jogi egyenlőség és a szabadság felvilágosult eszméjével, a nacionalizmussal szemben pedig a hagyományos rendi társadalmakhoz és abszolutista uralmi formához ragaszkodó erők léptek fel. (A XIX. század második felében ez a kapcsolódás meglazult, illetve megszűnt.)

A nemzetek ébredése

Az elsősorban etnikumra épülő nemzeteket - a centrum államnemzeteivel szemben, amiket nyelvnemzeteknek vagy kultúrnemzetnek is szoktak nevezni - korábban érte az öntudatosodás, mintsem saját belső társadalmi fejlődésükből adódott volna, a folyamat külső kihívásra indult meg. Ezért ezeket a nemzeti mozgalmakat számos sajátosságuk különböztette meg a nyugatiaktól.

A legfontosabb, hogy itt az értelmiségiek akkor határozták meg saját nemzetüket, amikor a nemzet "kiszemelt" tagjai még nem rendelkeztek nemzettudattal. Ennek az értelmiségnek tehát meg kellett győznie saját társadalmát arról, hogy a nemzet létezik, "felrázni a nemzetet kábulatából", s állandóan óvni az újbóli elnemzetietlenedés, a nemzethalál rémétől. Ez nehéz volt, mivel a nemzeti tudatot leginkább a közös nyelvre lehetett alapozni, de még ténylegesen ez sem létezett: a nyelvjárások sokban eltértek egymástól, és nem volt olyan közös irodalmi nyelv, mint amilyen nyugaton évszázadok során kialakult.

Ezért a nemzeti mozgalom első szakaszában a fő cél a közös nyelv létrehozása, fejlesztése volt. Nyelvújító mozgalmak jelentkeztek, a nyelvet ápolni hivatott társaságok születtek, elvi kérdéssé vált a nemzeti nyelvű szépirodalom és színjátszás megteremtése. Nyugaton az akadémiák, színházak, irodalmi folyóiratok magáért a tudományért és művészetért jöttek létre a korábbi századokban, (miközben természetes módon szolgálták a nemzeti egységesedést), keleten viszont bevallott céljuk a nemzettudat ébresztése volt.

A nemzettudat ébresztését szolgálta a "nemzeti" művészeti és irodalmi hagyományok, szokások felkutatása és felelevenítése is. Ezeknek a hagyományoknak a nyomait a "népi" vagyis a paraszti kultúrában vélték felfedezni, ezért a költők és zenészek a népművészetből merítettek. (A népművészet valóban sok mindent megőrzött az adott etnikum régi századaiból, de azóta köztudott, hogy a folklór elemei összekeveredtek a környező etnikumokéval. Igy például a magyar népművészet több rokonságot mutat a románnal vagy szlovákkal, mint az urali elődökével.)

A nyelv, szokások, hagyományok, vagyis az etnikum középpontba helyezésével a nemzet fogalmában megerősödött a közös származás, a vérségi kötelékek tudata. Sőt, a nemzetet magát egy biológiai szervezetként fogták fel, melynek - akár az élőlényeknek - fiatal- és öregkora van, jól körülhatárolható emberi tulajdonságokkal rendelkezik, időnként alszik és ébred. (Organikus nemzetszemlélet. Organizmus = szervezet.) A többitől különálló, kezdettől fogva a jelen formájában létező nemzet-egyéniségekben gondolkodtak. Ez a szemlélet figyelmen kívül hagyta, hogy a népcsoportok folyamatosan keveredtek és szétváltak a történelem folyamán. Ilyen "törzsi" elemek ugyan egyes nyugati nacionalizmusokban is voltak, de ott erősebb volt a politikai közösség tudata.

A nemzet bizonyítékának tekintették a közös nyelv és hagyományok mellett a "hajdani dicső korszakot", melyben a nemzetnek saját állama volt. (Ezek a régi dicső birodalmak valójában nyelvileg, etnikailag kevert államok voltak, természetesen középkori identitástudatokkal, vagyis nemzettudat nélkül.) Időközben azonban a nemzet eltespedt, s a jelen feladatának a régi dicső korszak erényeinek, hősiességének, fényének és hatalmának visszaállítását tartották. A nemzet létét és kiválóságát vélték bizonyítani régiségének kimutatásával is, bibliai leszármazást keresve, és "kimutatva" hogy az adott nép érkezett a kevert lakosságú térségbe legkorábban.

A nemzet létét ily módon bizonyítók, a nemzettudat terjesztői, a történészek, nyelvészek, írók, költők, színészek, papok tevékenysége, sőt, maga az irodalom és a tudomány egy része ebben a térségben politikai színezetet kapott, hiszen saját politikusi réteggel ezek a nacionalizmusok - kevés kivétellel - nem rendelkeztek.

A kultúrnemzetek öntudata tehát általában más, fejlettebb nemzettudatokkal szemben fogalmazódott meg, és így erős volt bennük az önigazolás, a bizonytalanság érzet (utolérik-e, fennmaradnak-e stb.), a kisebbségi érzés, és ennek ellensúlyozása a "nemzeti múlt, nyelv, hagyományok" túlzó felmagasztalásával. Erősítette a más nemzetekkel szembeni önigazolást és önmeghatározást, hogy e népek egymással összekeveredve éltek e térségben, ellentétben az éles politikai határokat kitöltő nyugati nemzetekkel. Gyengébb volt viszont az egyenlőség és szabadság eszméjével való egybefonódás, amit az is magyaráz, hogy a nemzeti mozgalom vezető ereje itt a polgárság helyett a nemesség illetve a nemesi származású értelmiség volt (Bessenyeiék is - látható volt - a nemesi-rendi nemzetfelfogásból indultak ki).

A közép-kelet európai nemzeti mozgalmakat két szakaszra, kulturális és politikai szakaszra bonthatóak. A kulturális szakasz (XVIII. század utolsó harmada) célja a közös nemzettudat kialakítása, a nyelvújítás, kulturális intézmények megteremtése volt. A politikai szakasz (XIX. század) fő célja a nemzeti önigazgatás, autonómia vagy önálló nemzetállam megteremtése volt. A két korszak sehol sem különült el élesen egymástól.

A magyar nemzeti mozgalom kulturális szakasza

A nemesi nemzettudatból fokozatosan kitáguló, a parasztokat is befogadó új magyar nemzettudat a nyugati és keleti tulajdonságokat ötvözte (hasonlóan a német, lengyel és cseh nemzettudathoz). Itt ugyanis, ha egy birodalmon belül is, de volt egy államkeret, saját politikai intézményrendszer és politikusi réteg. Ez azonban egy soknemzetiségű ország volt, melyen belül a magyar csak a legnagyobb, de nem többségi nemzetiség volt.

A nemzeti mozgalom kulturális szakasza Bessenyeiék nyelvápoló törekvéseivel kezdődött (1770-es évek), majd a Kazinczy Ferenc vezette nyelvújítással folytatódott (XIX. század első harmada). A németek után magyar nyelvű színtársulatok alakultak (első Kelemen Lászlóé 1790-ben), magyar nyelvű irodalmi folyóiratok jöttek létre (az első Kazinczy, Baróti Szabó Dávid és Batsányi János Magyar Museum című folyóirata volt 1788-ban). Létrejött a nemzeti könyvtár (ma: Országos Széchenyi Könyvtár), illetve a Nemzeti Múzeum (1802-1808, Széchenyi Ferenc) majd a nyelv ápolására a Tudományos Akadémia (1825, Széchenyi István). A történészek átvéve a hun-magyar azonosság eszméjét (és mellőzve a felismert finnugor nyelvrokonságot) bizonyítani vélték a magyarok jogát a Kárpát-medencére, amit Árpád a második bejövetellel csak megerősített. A dicső kor Nagy Lajosé és Mátyásé lett, mikor "az ország partjai három tenger mosta" (nem volt igaz, Lajos nem egyetlen ország felett uralkodott), és behódolt Bécs is. Volt aki kimutatta, hogy a magyar a legősibb nép és nyelv a világon (ezt más népek is állították a magukéról). Megkezdődött a népi kultúra vizsgálata, a nemzeti hagyományok keresése.

(A nemzeti mozgalom politikai szakasza már az 1790-es évek mozgalmaival elkezdődött, kiteljesedése pedig a reformkor idején következett be. Ekkor a nemzeti ideológia egyre határozottabban kapcsolódik majd a szabadság és egyenlőség eszméihez, a politikai közösségtudat eleme erősödik, majd a XIX. század második felében a szabadságeszme és a nacionalizmus útjai megint elválnak.)

A magyarországi nemzetiségi mozgalmak

A magyar nemzeti mozgalom hatására kezdtek kialakulni a magyarországi nemzetiségek (nemzeti kisebbségek) mozgalmai. Ezeknek a társadalmaknak sajátosságuk az volt, hogy - a horvátokat kivéve - alig rendelkeztek nemességgel, illetve - a németektől eltekintve - polgársággal. Igy a mozgalom vezetése általában az egyháziak és a világi értelmiségiek feladata lett. E nemzetiségek nemesei ér értelmisége korábban a Magyarország többi népével közös "Hungarus" tudattal (magyar alattvaló, függőleges politikai közösségtudat) rendelkezett. Ez azonban kezdett elhomályosodni, és minden népcsoport saját nemzeti azonosságot keresett.

A folyamat itt is a nyelvújítási, helyesírási újításokkal kezdődött. A románoknak és délszlávoknak a görög és ószláv nyelvű irodalommal szemben, a szlovákoknak a cseh nyelvűvel szemben kellett létrehozniuk az anyanyelvű irodalmat. Fontos volt az irodalmi nyelv megteremtése az ismert nyelvjárásokból. Irodalmi társaságok, olvasókörök, vándor színtársulatok, tudós társaságok alakultak. A szlovákok esetében az evangélikus és katolikus, a románok esetében a görög-katolikus és ortodox, a szerbek esetében az ortodox (görög keleti) egyházak játszottak fontos szerepet a nemzeti öntudat kialakításában, a "dicső múlt" felidézésében. A szlovákok a Nagy-Morva birodalomra, a horvátok az ókori Illyriára, a románok Dáciára, dák leszármazásukra, Vitéz Mihály 1600-ban kialakított Erdély-Moldva-Havasalföldi közös uralmára hivatkoztak.

A XIX. századra a nemzetiségeknél is megjelentek a politikai törekvések.

Magyar nemzeti és nemesi mozgalom

II. József 1788-ban háborút indított a török ellen. Szokásához híven sem a hadüzenetet, sem a megemelt adót és újonclétszámot nem szavaztatta meg az országgyűléssel. A francia és belgiumi események hatására a magyar nemesség szembeszállt az uralkodóval, elszabotálta a rendeletek végrehajtását, és követelte az országgyűlés összehívását. József látva a helyzet veszélyeit, visszavonta magyarországi rendeleteit (a vallástürelmi, a jobbágyokra és a kispapok fizetésére vonatkozók kivételével), helyreállította a rendi alkotmányt, és elküldte Budára a koronát.

A király egykori felvilágosult hívei és a rendi nemesség egyaránt lelkesedéssel fogadta a németesítés kudarcát és a függetlenség visszanyerését. Az ország a nemzeti felbuzdulás lázában égett, aki tehette magyar ruhát öltött, divatba jött a magyar zene, tánc, arisztokrata körökben is magyarul kezdtek beszélni, magyar nyelvű színtársulatok, újságok alakultak. (Hasonló, bár mérsékeltebb nemzeti mozgalom követte József halálát Csehországban is.) A nemzeti függetlenség kivívása is felmerült: a megyék fegyveres bandériumokat (nemesi csapatokat) hoztak létre, névleg a korona őrzésére, valójában a nemesi mozgalom megerősítésére. Vezetőik a poroszokkal tárgyaltak Habsburg-ellenes szövetségről, miután a porosz-török katonai szerződés már létrejött.

Politikai röpiratok árasztották el az országot. Többségük úgy vélekedett, hogy József megszegte a társadalmi szerződést, így az ország elszakadhat a birodalomtól, vagy új szerződést köthet. Egyesek olyan alkotmányt követeltek, melyek a köznemesség hatalmát biztosítaná, mások társadalmi reformokat, a jobbágyok terheinek csökkentését, a nem nemesek jogainak kibővítését követelték (pl. Hajnóczy József röpirata). A forradalom második évében az udvar számára mindkét út járhatatlannak tűnt.

II. Lipót (1790-92) a törökökkel békét kötött, a poroszokkal megegyezett, Magyarországon pedig ügynökein keresztül ösztönözte a parasztok, polgárok és szerbek mozgalmait, melynek a magyar nemesség ellen irányultak. Ilyen körülmények között a magyar rendek meghátráltak, és a belgiumiakhoz hasonlóan megegyeztek az udvarral. Az 1790-91-es országgyűlés törvényei kimondták, hogy Magyarország független ország, saját törvényekkel; törvényeket hozni, adót és újoncokat szedni csak az országgyűlés beleegyezésével lehetett. Elrendelték a közép- és felső iskolákban a magyar nyelv tanítását. De a rendek elismerték a Pragmatica Sanctio érvényét, megkoronázták a szokásos hitlevél ellenében a királyt, sőt - amire még nem volt példa - nádorrá a király öccsét, Sándor Lipót főherceget választották. Igy a függetlenség nem valósult meg, de a társadalmi reformokra még volt remény: az országgyűlés kilenc szakbizottságot bízott meg gazdasági és társadalmi reformjavaslatok elkészítésével.

Lipót 1792 tavaszán meghalt, de fia, I. Ferenc (1792-1835) az ő külpolitikai elgondolásai alapján bocsátkozott háborúba Poroszországgal szövetségben a franciák ellen. A háború megerősítette az udvar és a nemesség szövetségét. A folyamatosan fenntartott nagy létszámú hadsereg remek piacot jelentett a magyar élelmiszerek számára.

Ráadásul az udvar, cserében az újoncok és adók sorozatos megszavazásáért engedményeket is tett a vám, a magyar nyelvhasználat terén és engedélyezte magyar tisztek képzését is (Ludovika Akadémia). A harcoló és adózó nem nemesek a magyar politikusokat nem érdekelték.