Kurt Tepperwein - A szellemi törvények

Kurt Tepperwein

A szellemi törvények

Elöszó

Életünket, miként az egész Teremtést, belsö rend hatja át. Ezt a rendet a szellemi törvények határozzák meg, melyeknek saját ritmusuk van, s valamennyi­ünket a Teremtés ezen ritmusa hangol össze.

Egész életünk különbözö ritmusból áll: belégzés és kilégzés, ébrenlét és álom, aktivitás és pihenés. Egyik sincs meg a másik nélkül, együvé tartoznak, együtt alkotnak egy egészet, együtt adják életünk tartalmát. Nevetni és sírni, egészségesnek lenni és betegnek lenni, adni és kapni, hallgatni és beszél­ni, dolgozni és lazítani - mind-mind örök váltako­zás.

A térben és az idöben is megtaláljuk a nappal és az éjszaka, a nyár és a tél, a vetés és az aratás, az ár és az apály váltakozásának ritmusát. Mindennek megvan a maga ideje. Ha a paraszt nem a megfe­lelö idöben vet, nem fog tudni aratni. Fontos tehát, hogy ismerjük ezeket az örök törvényeket, hogy rit­musukat megfelelöen fel tudjuk használni.

A legkülönbözöbb kultúrákban voltak Me 818f51i sterek, akik ezekröl a törvényekröl átörökítették tudásukat az utókorra. Itt az idö, hogy ezt az örökséget ma­gunkhoz vegyük, elrendezzük, és életünket hozzá­igazítsuk. Mihelyt felismerem ezeket a törvényeket, szolgálni fognak engem, segítenek, hogy a megfe­lelö idöben tegyem, amit tenni kell, és teljes életet élhessek.

Ezért e könyv voltaképpen nem is annyira tan­könyv, mint inkább "életmódkönyv", amely a teljes­séghez szeretne hozzásegíteni mindenkit.

Ha az ember boldog, ne akarjon még boldogabb lenni.

Theodor Fontane

Hibáink mindig hüek maradnak hozzánk,

jó tulajdonságaink meg-megcsalnak bennünket.

Marie von Ebner-Eschenbach

Az életjáték

A legtöbb ember harcnak fogja fel az életet, holott játékról van szó, ám egy olyan játékról, amelyet a szellemi törvé­nyek ismerete nélkül nem lehet eredményesen játszani.

Az élet egy játék, melyet egy mindent átfogó Tudat talált ki, és játszik el az én örömömre.

Az idök kezdete óta létezem. Az élet örök játéká­ban születésem csupán egy új szakasz kezdetét je­lenti. Az élet arra szólít fel, hogy az egész Terem­téssel játsszam, a Teremtéssel, amelyben élek, amely meghatároz engem, s melyet én is meghatározok.

Ebben a játékban az Egész elszakíthatatlan része­ként ismerhetem fel magam, ugyanakkor arra is lehetöségem van, hogy önmagamat mint "Én"-t is­merjem meg, amely az Egésztöl elszakítva létezik. Ez esetben mint "ego" élem meg magam, meglát­hatom tükörképem az Egészben, felfedezhetem Igaz Valómat mint az Egész részét. Amit visszatük­rözök, amit kibontok és újra felfedezek, az az én tudatom, az én Igaz Valóm, melyet bármely tetszö­leges pontra koncentrálhatok, de ki is tágíthatom, mindent átfoghatok vele, engedhetem, hogy mélyre süllyedjen vagy a legnagyobb magasságokba emel­kedjen: én vagyok a teremtö.

Minden létezö, az egész teremtett világ az Egy megnyilvánulása, amely az "életjátékhoz" anyaggá sürüsödött. Az evolúció nem más, mint az egység újrafelismerése a sokaságban. Az életjáték azt jelen­ti, hogy a létezés minden pillanatában megélem a keletkezést. Lelkem legmélyén tudom, hogy én va­gyok az Egy, az Egész, amely mindent magában foglal, amelyböl minden származik, és amelybe az idök végezetével minden visszatér. Én vagyok a kezdet és a cél, és azért játszom ezt a játékot, hogy megéljem az élet kalandját. Minden élet az Egy já­téka önmagával.

Önként léptem át a ,,születés kapuját", és léptem be ebbe a világba, hogy részt vegyek az életjáték­ban. Ez a játék az én örömömet szolgálja, lehetösé­get nyújt ahhoz, hogy Igaz Valóm tökéletességét megéljem, hogy azzá legyek, aki vagyok, és mindig is voltam. Ez a játék alkalmat kínál arra, hogy em­lékezzem.

Nincs olyan erö ezen a világon, amelyet tuda­tomba tudnék fogadni anélkül, hogy egyidejüleg tudatomat ki ne terjeszteném ezen erö befogadásá­ra, ekképpen egyre tökéletesebbé ne válnék, míg végül ismét egészen önmagam leszek. A játék kez­detén egóként élem meg magam, amely minden­nel szemben áll, ami nem az "Én". Ez az ego önál­ló forma, önálló akarat és önálló szükséglet alakjá­ban nyilvánul meg. Mihelyt felszámolom látszóla­gos elszakadásomat az Egésztöl, ismét Igaz Valóm tudatára ébredek.

Mi az élet?

Az élet a mindent átfogó Tudat, amely minden lé­tezöt átjár és eltölt, ezáltal él minden létezö, és mindennek tudata van. Az élet annak az erönek a hatása, melyet Istennek hívunk.

Az élet áradó, hatékony energia. Ha ennek az energiának valamely aspektusát nem engedjük ér­vényesülni, akadály jön létre, melynek egyik olda­lán túlnyomás jelentkezik, a másik oldalán hiány. Ha például az "akaratérvényesítés képességének" aspektusát nem engedem érvényesülni, a hiány úgy jelentkezhet, hogy munkahelyemen nem lép­tetnek elö, lemaradok egy álláslehetöségröl, vagy valamely célomat nem érem el. Testi szinten ez a hiány izomgyengeség, fogínysorvadás vagy akár hajhullás formájában léphet fel. A másik oldalon a többlet akár életkörülményeim "szükségszerüsége­ként" jelentkezhet: kellemetlen vitába keveredhe­tek valakivel, bírósági eljárás indulhat ellenem, vagy valami ehhez hasonló dolog történik, ami egyidejüleg lehetöséget kínál arra, hogy az "akarat­érvényesítés képességének" aspektusát fejlesszem, a feladatot megoldjam, és ismét szabaddá váljak.

Amennyiben ez nem történik meg, a körforgás ismét elölröl kezdödik, amely során a barátságtalan vita elkerülésekor hátrányos helyzetbe kerülök, vagy elvesztem a pert, mert nem voltam képes ke­resztülvinni az akaratomat. Ezáltal egyrészt még eröteljesebben élem át a hiányt, másrészt pedig egyre nagyobb nyomás alatt vagyok, mígnem mind a nyomás, mind a hiány elviselhetetlenné válik, s én végül cselekedni fogok. A Teremtés ezzel nem "bosszantani" akar engem, hanem fájdalmasan to­vábblépésre, fejlödésre nógat, ha valahol blokko­lom magam.

Mit jelent egy élet?

Egy élet az általam lakott test fennmaradásának idötartama, az én öröklétem egy kis szakasza, egyetlen iskolai nap az élet iskolájában. Egy ilyen élet végén kioldom magam - a tudatomat - ebböl a testböl, és hazatérek, hogy tapasztalataimat fel­dolgozzam, hogy "a házi feladatomat" elkészítsem, és felkészüljek újabb tapasztalatokra - egy "új" élet­re egy újabb testben...

Mi az élet értelme?

Az élet értelme abban rejlik, hogy Igaz Valóm tökéletességét egyre tökéletesebben fejezzem ki, hogy mindig öntudatosan éljek, az élet teljességét engedjem önmagamon keresztül áramolni, és ek­képpen valóban beteljesítsem a pillanatot. Az élet értelme az evolúció, azaz a kibontakozás, amely a beteljesüléshez vezet.

Az élet egyetlen értelme a tapasztalatszerzés, amelyböl felismerések születnek - ez az egyetlen, amit az életemböl magammal vihetek, mivel mezí­telenül jöttem, és mezítelenül is fogok távozni.

Mindaz, amivel itt rendelkezem, azt kölcsönka­pom az élettöl, melyet elöbb vagy utóbb, de legké­söbb ezen életem végén vissza kell adnom.

Élni tehát annyit jelent: tanulni. Egyikünk sem "lóghat" az "élet iskolájából". A feladatom azonban nemcsak a tanulás, hanem az is, hogy amit megta­nultam, azt éljem is. Nem holt tudást kell gyüjtö­getni, hanem a tudatomat kell kitágítani - s ezzel együtt önmagamat - egészen addig, míg isihét mindent átfogóvá válok. Ez azonban csak akkor si­kerül, ha a tanultakat harmóniába hozom az élet­tel. Amennyiben kudarcot vallok, szembe találom magam a sorssal. Létmegbízatásunk így hangzik: "Legyetek tökéletesek, miképpen tökéletes a ti Atyátok az égben!" Mihelyt keresni kezdek, az Úton vagyok. "Keressetek és találtok!"

Az élet individuális értelme az, hogy felismerjem és beteljesítsem életem feladatát. Fel kell ismer­nem, hogy én magam vagyok a legföbb feladat. A prenatális fázisban még egyszer átélem az egész addigi testi fejlödéstörténetet. Születésem után még egyszer átélem egész fejlödésemet. Születé­sem valójában csak ekkor zárul le, és válik lehetö­vé a továbblépés. A legtöbb ember azonban úgy hal meg, hogy egészen még meg sem született: szelle­mi megszületésük elött távoznak.

Az élet individuális értelméhez az is hozzátarto­zik, hogy azért tanulunk, hogy taníthassunk. A ha­ladók tanulnak a fölöttük állóktól, és egyidejüleg segítenek kevéssé éber állapotban lévö testvéreik­nek. Ekképpen mindenki egyidejüleg diák és tanár is. Létfeladatunkhoz tartozik, hogy a hozzánk közel állóknak lehetöségként szolgáljunk. A hosszú élet­nek azért van jelentösége, mert ekképpen a volta­képpeni elörehaladás idöszaka hosszú. Nem árt azonban ügyelni arra, hogy ezt az idöszakot a lehe­tö legoptimálisabban használjuk ki.

Az a feladatunk, hogy a birtoklástól a létezésen át a teremtö akaratig jussunk, az ösztöntöl az egón át Igaz Valónkig és ezáltal Istenhez. Ha azonban nem dolgozunk önmagunkon, akkor rajtunk fognak dolgozni, és ha rendszeresen nem halljuk meg, amit meg kellene hallanunk, és nem látjuk meg, amit meg kellene látnunk, akkor ne csodálkozzunk azon, ha egy napon elveszítjük hallásunkat és látá­sunkat. Így jutunk el lassan, fokozatosan az "egy­mással szemben"-töl az "egymás mellett"-en keresz­tül az "egymással"-ig. Eközben nemcsak azt tanul­juk meg, miként cselekedjünk a megfelelö módon, hanem azt is, hogy tegyük is meg, ami szükséges, viszont ne engedjük megtörténni, ami nem helyes. Azt is felismerjük, hogy az élet értelme nem az, hogy mostani énünket, egónkat boldoggá tegyük, hanem Igaz Valónkat kell boldoggá tennünk, azaz Igaz Valónk tökéletességét kell egyre tökéleteseb­ben kifejezésre juttatni, s ekképpen harmóniában lenni a Teremtéssel.

Semmi nem teszi boldoggá az embert, amit bir­tokolhat. Épp elegen vannak a Földön, akiknek mindenük megvan, és mégsem boldogok. Boldog csak akkor lehetek, ha feltétel nélkül igent mondok az életre. Valahányszor szenvedek, ilyenkor mindig nemet mondok, vagy azt, hogy: "igen, de..."! Éle­tem értelmét azonban csak akkor tudom beteljesí­teni, ha felismerem, hogy mi az.

Az életjátékot is adott szabályok szerint játsszuk. Valami olyasmi ez, mint a közlekedés. Ha jogosít­vány nélkül vezetem az autóm, elöbb vagy utóbb kellemetlenségem származik belöle. Megsértem a szabályokat, és ezért felelösségre vonnak. Ráadásul balesetet is okozhatok, azaz diszharmóniát az élet­ben. Azért fontos elvégezni az autósiskolát, hogy megtanuljuk, hogyan tudunk valóban úrrá lenni az autónkon (azaz önmagunkon).

Az autósiskolában kezdetben elméletet tanulok a közlekedési szabályokat. Hasonlóképpen meg kellene tanulnunk a szellemi törvényeket, mielött birtokba vennénk önmagunkat, és akcióba lép­nénk. Ezután kerül sor a gyakorlati oktatásra, az autóvezetési órákra. Itt megtanulom, hogyan kell ráhangolódnom a szellenti törvényekre, hogyan kell a felismeréseket a gyakorlati életben megvaló­sítani, és hogyan kell mások jogait figyelembe ven­ni. Kezdetben mindez meglehetösen bonyolultnak tünik, ám hamarosan rutinná válik.

Amikor aztán már valóban tudok autót vezetni, azaz tisztába jöttem önvalómmal, az élet már való­ban játék. Egyre ritkábban lesznek balesetek összeütközések és diszharmónia míg végül töké­letesen balesetmentesen fogok tudni vezetni, és az élet csupa játék lesz, az autóvezetés igazi élvezet.

Autót azonban csak akkor tudok vezetni, ha már beszálltam, ha elindultam a befelé vezetö úton, ha eggyé váltam az önvalómmal. Akkor kezdödik csak az igazi élet, az élet mint játék, a lét könnyedsége.

Az életjátékot szigorú szabályok szerint játsszák, mely szabályokat szellemi törvényeknek nevezünk. Ez egy olyan játék, melynek szabályait csak játék köz­ben ismerhetjük meg. Az élet minden játékszere és minden lépése lehetöséget nyújt arra, hogy egy újabb szabályt megtapasztaljak, ám csak akkor, ha betartom a már megismert szabályokat.

Ameddig élek, kénytelen vagyok együtt játszani, ám én döntöm el, hogy játékos avagy báb akarok-e lenni. Amint kinyitottam a játékban egy ajtót, azaz egy problémát, tehát egy életfeladatot megoldot­tam, eljutok a következö ponthoz, ahol ismét lép­hetek egyet. Az élet gyakran játszik "Ki nevet a végén?" játékot.

Például: nem találom az autó- vagy a lakáskul­csomat, és állok a zuhogó esöben. Vagy kimegyek a repülötérre, de otthon felejtettem a repülöjegye­met vagy az útlevelemet. Minden esetben az élet próbára teszi önmagát bennem, hogy igazán tuda­tos vagyok-e. Megpróbáltatások elé állít, hogy még tudatosabban éljek. Mindegy, hogy a helyzet szá­momra kellemes avagy kellemetlen, mindig he­lyénvaló és mindig fontos, mert hozzásegít ahhoz, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek önmagamhoz. Ilyen helyzetekben mindaddig bosszankodni fo­gok, amíg fel nem ismerem, hogy a bosszúság nem segít abban, hogy a feladatot megoldjam, söt egye­nesen értelmetlen, zavarja az Énemet. A bosszan­kodó HOMO SAPIENS már önmagában véve is ellentmondás. Én pedig felismerem: senki és sem­mi nem bosszanthat engem, ezt kizárólag én tehe­tem, ekképpen csakis én tudok megszabadulni töle.

Az élet gyakran játszik "karrier" játékot is. Megpályázok egy jobb állást, alaposan felkészülök rá, és megkapom a kívánt helyet. Továbbképzem magam esti tanfolyamokon, szakember leszek, teamvezetö, majd végül igazgató, minden, mert "valaki akarok lenni". Egyszer aztán rádöbbenek, hogy ez a karrier sehová nem vezet - nem értem célba, csak valaminek a végére jutottam, és felisme­rem: amit valóban kerestem, az nem más, mint az önértékelés és az öntudat.

Az élet gyakori játéka a "monopoly". Agyondolgozom magam, életem elsö felében felál­dozom az egészségem, csak hogy minél több pénzt keressek. Öröklakást szerzek, saját házat, saját cé­get, részvényeket stb., és életem második felében mindezt a pénzt ismét kiadom csak azért, hogy egészségem visszanyerjem - többnyire hiába. Rá­adásul rá kell jönnöm, hogy én szolgálom a va­gyont, nem pedig az engem, és felismerem: mind­azt, amit birtokolok, csupán kölcsönkaptam az élet­töl, semmit nem tudok magammal vinni.

Mert mindaz, ami létezik, csupán a játék tartozé­ka, amely lehetövé teszi, hogy az életjátékot el tud­juk játszani: pénz, vagyon, hatalom, elismerés, siker, de a képességeim is, a tehetségem, a szerencsém, a partnerem, a családom, a gyerekek, söt a testem is. Mindezeket itt fogom hagyni, hogy a többi játékos játszhasson vele. Mindez a játék tartozéka, amely hozzásegít ahhoz, hogy felismerjem önmagam.

Mindaddig, amíg részt veszek az életjátékban, tehát én magam is lépek, ha rám kerül a sor, az élet is megteszi a maga következö lépését. Ám ha én nem lépek többet, akkor az élet sem lép, és a fo­lyam megáll. Mihelyt leragadok valami, egy ember vagy egy helyzet mellett, zökken a játék. Ekkor szükségessé válik egy életlecke, én megkapom az élettöl a "korrepetálást". Ha egy vesztes játszmát tovább játszom, mert az számomra kényelmesebb, vagy legalábbis úgy tünik, ugyancsak elveszítem önmagam, hiszen valójában azért játszom, hogy bölcsebbé váljak, és a szeretet terén pluszpontokat gyüjtsek. E játék kulcsa ugyanis a szeretet, és a böl­csesség segítségével ismerem fel, hogyan kell ezt a kulcsot értelmesen használni. A szeretet és a böl­csesség minden ajtót megnyit nekem ebben az élet­játékban.

Mihelyt felismeri az ember, hogy az élet játék, nem panaszkodhat többé nehézségekre, gondokra, bajokra, hiszen éppen ez a játék értelme. Ha a partnerem egy sakkjátszmában vagy egy teniszmér­közésen jót lép, illetve jót üt, nem panaszkodom, hiszen éppen ez motivál engem abban, hogy a já­ték során a legtöbbet hozzam ki önmagamból. Ha nincs jó partnerem, a játék hamarosan unalmassá válik. Ha mindig csak nyernénk, és soha senki nem követelne tölünk semmit, képességeink hamarosan megkopnának, és végül csödöt mondanánk. Éppen az késztet engem nagyobb teljesítményre, amikor partnerem keményen megüti a labdát, vagy megle­pö lépéssel áll elö. Az életben a "probléma" ugyan­ezt a célt szolgálja. Minden megoldott probléma újabb felismeréshez segít hozzá, melynek segítségé­vel eggyel továbbléphetek a játékban.

Igazi önismeret csak áldozatok árán lehetséges: mindazt feláldozom, ami nem tartozik Igaz Valóm­hoz, önvalómhoz, s végül így leszek végre önmagam. Csak midön a mag lemond arról, hogy az maradjon, ami, akkor lehet belöle az, aminek lennie kell: egy növény. Csak mikor a báb elhal, születik meg a pil­langó. Az életjáték állandó transzformáción alapul, amely csak elengedéssel és odaadással lehetséges.

Ameddig játszom, hajt a vágy. Keresésben va­gyok - keresem önmagam. Az életjátéknak ugyan­is egyetlen értelme van: hogy hozzásegítsen valós létem titkának felfedéséhez. Elég, ha bensö vá­gyamra hagyatkozom, s az elvezeti a lelkemet saját tökéletességem tudatához, vissza az örök egységbe.

Végtelen sok út vezet el ehhez az egységhez. Hi­szen végsö soron minden út ide vezet, akár egyene­sen, akár kerülövel. Ám én határozom meg, hogy mely úton haladok leggyorsabban, legbiztosabban vagy legkényelmesebben. Miként én határozom meg azt is, mikor indulok el rajta, és milyen léptek­kel haladok végig rajta. Ekképpen teremtem meg saját magam számára egyedi és egyszeri sorsomat, azt az "egyenruhát", amelyet én magam teremtet­tem meg saját magam számára. Én csináltam, ne­kem is kell viselnem, és csak én tudok rajta változ­tatni, ezt azonban életem bármely pillanatában megtehetem. Én vagyok a teremtö. Mindannyian részei vagyunk a Teremtésnek mint teremtök, közre­müködünk az élet, a sors és a Teremtés alakításában.

A halál is csupán átmenet a játék egy másik szintjére. Egy kört lejátszottam, kiértékelem a meg­szerzett tapasztalatokat, és felkészülök a következö körre. Így a halálban az élet megkoronázását isme­rem fel, és könnyedén elviselem mindazt, ami en­nél jelentéktelenebb. Felismerem, hogy a nyereség vagy a veszteség "mind-egy", és feltétel nélkül igent mondok az életre. Felismerem azokat a lépé­seket, amelyek az életjátékban mindig azonosak:

életfeladatom felismerése

a pillanat beteljesítése

felismerések, azaz igaz kincsek gyüjtése

önmegvalósítás

embertársaim és a Teremtés segítöje lenni

felismerni,hogy a halál az élet megkoronázása

Így leszek egyre jobb játékos ebben az életjátékban, és egyre többet és többet fogok tudni segíteni má­soknak, hogy hamarabb célba éljenek. A játék ugyanis csak akkor ér véget, amikor valamennyi játékos célba ér. Ám teljesen mindegy, mely játékot játssza éppen az élet, számomra mindig ajándék lesz, felismeréshez juttat, s ez az egyetlen, amit va­lóban magammal vihetek. A legszebb felismerés pedig: "az életjátékban tanulhatok, és teljessé vál­hatok".

Lehetne egy egészen másféle Teremtés is, egy olyan Teremtés, amelyben már minden tökéletes. Egy ilyen világban nem történhetnének már válto­zások, mert a rend tökéletes. Statikus világ volna ez, minden mozgás és élet nélkül, egy világ, amely­ben az életjátékot már nem lehetne játszani. S amint ezt tudatosítottam magamban, már a töké­letlenségben is felismertem a tökéletességet.

Ám az életjátékban is elérjük egyszer a tökéletes­séget, legalábbis az egyén szintjén. Ebben az esetben szükségessé válik a tudat kvantumugrása, amellyel a létezés egy új dimenziója nyílik meg, a tulajdon­képpeni valóság, amelyben felismerem, hogy mindaz, ami a tökéletességhez vezetett, csupán elö­készítette az igazi teremtésjátékot. Mostantól kezd­ve nemcsak a saját sorsomat határozom meg, ha­nem az univerzum egyre nagyobb részének sorsát, egészen addig, míg fel nem ismerem magam mint egészet, mint Istent, és tudatosan én határozom meg ezt az egészet. Mihelyt utolsó részem is célba ért, a játék befejezödik, és egy új játék kezdödik. Eközben azt is felismerem, hogy a valóságban egy­általán nincs cél. A látható cél csupán orientációs pont a horizonton, amely irányt szab utamnak. A valóságban maga az út a cél, a látható cél pedig csak az út vége, amely egyidejüleg egy új út kezde­te. Ha felismerem tehát, hogy fölösleges végiglo­holni az úton, és azt kívánni, hogy minél elöbb cél­ba érjek, akkor ettöl kezdve élvezem az utat.

Figyelj legbensöbb énedre!

Hisz ott van a jó forrása,

amely újra meg újra feltörni kész,

amint utána ásol.

Marcsis Aurelius

Aki igazán szeret, mindenben Istent szereti,

és mindenben megtalálja Istent.

Eckhart mester

Az ego avagy az Én illúziója

Mit gondolsz, ki vagy te?

Kezdetben a lét egy darabkája voltál, s hogy meg­tapasztald, ki vagy, az egyetlen tudat individualizált részévé váltál. Önként vállaltad, hogy a születés kapuján keresztülhaladva, belépsz egy emberi lét­be, és részt veszel az életjátékban. Választásod, hogy ember leszel, egyben azt is jelentette, hogy felveszed a tudatos emberi gondolkodást. Most azonban eljött az idö, hogy bevégezzük a dualitás ­kísérletet, amely itt a Földön zajlik.

Ezt a dualitás játékot végtelen hosszú idövel ez­elött kezdted el. Minden, e Földön eltöltött életet abban az illúzióban éltél le, hogy el vagy szakítva az Egésztöl. Magadat egóként tapasztaltad meg. Elfe­lejtetted, hogy az élet játék, melyet a te örömödre alkottak meg, és most azt hiszed, te magad vagy a tested. Test, értelem, érzület azonban csak eszköz a kezedben, amelyek hozzásegítenek az észleléshez, a cselekvéshez. Te vagy azonban az, aki ezeket az esz­közöket használja és kézben tartja. Te az vagy, aki léte legmélyén mindent tud.

Ez a részed a te Igaz Valód, sem testeddel, sem gondolataiddal, sem érzéseiddel s még csak az élet­tel sem azonos. Az életjáték értelme éppen az, hogy felfedezd ezt az Igaz Valót. Ez az egyetlen iga­zán fontos felfedezés, melyet ebben az életben megtehetsz. Ez ugyanis a kulcs ahhoz, hogy az emberi létezést értelemmel töltsük meg. Ha felis­merted Igaz Valódat, akkor megismerted Istent, és keresésed végére értél, célba jutottál.

Akkor már nincs szükséged a kis énre, az egóra, amely ahhoz kellett, hogy a testet, az életet és a gondolkodást egy individuális, a benne lakozó tu­dat hordozója köré koncentrálja. Ez a kis én ettöl kezdve már csak akadályoz téged a további transz­formációk útján.

Az ego idöszaka lejár. Mostantól azzal a felismerés­sel élsz, hogy valódi lényed nem más, mint az egyetlen, mindent átfogó tudat individualizált, ám többé már nem elszakított része. Igaz Valód szerint tehát halhatatlan vagy és tökéletes.

Azért vagy itt, hogy a dualitás kísérlet végrehajtá­sában közremüködjél. Ám ezt csak akkor tudod megtenni, ha elöbb átléped az ego határait. Ha fel­ismered, hogy egy multidimenzionális tudat vagy, amely egyszerre több létszinten egzisztál, melynek tudatos gondolkodásod csak igen kis részét tudja felfogni. Valahányszor felfedezed Igaz Valód egy új aspektusát, egy lépéssel közelebb jutsz annak meg­értéséhez, ki is vagy valójában. Mindez addig tart, míg Igaz Valódat valamennyi szinten fel nem fede­zed. Minthogy a te multidimenzionális léted gon­dolkodásod határain kívül egzisztál, korlátozott gondolkodásoddal képtelen vagy felfogni, csupán tudatoddal "észlelheted".

Alapvetö tévedésed abban a hiedelmedben rej­lik, hogy te vagy te. Mindaddig, amíg ez a tévedés fennáll, tökéletességre törekszel, dolgoznod kell magadon. Mindaddig kívánságaid, vágyaid van­nak, melyek elkerülhetetlenül szenvedéshez vezet­nek. Vagy nem teljesülnek be vágyaid, és akkor azért szenvedsz, vagy, ami még rosszabb, vágyad valóra válik, s akkor fogsz csak igazán szenvedni, mert kívánságod teljesülése nem fogja csitítani vá­gyadat, amely valójában nem más, mint Igaz Valód utáni vágyakozásod.

Vajon mit keres a menedzser, miközben a ranglét­rán elöretör? Vajon mit keres a beteg a csodadok­tornál? A szerelmes tinédzser társánál? Az útkeresö a spirituális Mesterénél? Valamennyien ugyanazt keresik - önmagukat. Haza akarnak végre térni, be akarják fejezni a keresést. Ám csak akkor fogsz tud­ni felhagyni a kereséssel, ha önmagadat, Igaz Való­dat megtaláltad.

Ez pedig alapjában véve igen egyszerü. A levél összel önmagától hullik le a fáról. A hó apró pely­hekben esik, a tavasz beköszönt, a fü növekedésnek indul. Mindez könnyedén, félelem nélkül, kötöttsé­gek és erölködés nélkül. Nem szükséges hozzá te­rápia, nem kellenek traumák vagy reinkarnációs terápiák. A dráma csupán illúzió, az igazság egé­szen egyszerü. Sem nem jó, sem nem rossz, egysze­rüen csak van!

Minden úgy van, ahogy van, függetlenül attól, hogy kellemes-e számodra vagy sem, elfogadod-e vagy tiltakozol. Ha nem fogadod el, szenvedsz. Ám ha feltétel nélkül igent mondasz, felfedezed a bol­dogság titkát.

Számtalan életen keresztül hajszoltad a sikert, pénzt és vagyont gyüjtöttél, megbecsülést és hatal­mat szereztél, miközben egészséged tönkrement. Megpróbáltad hát egészséged visszanyerni, és vala­mikor elindultál a szellemi úton. Önismereti cso­portokat kerestél fel, terápiákon vettél részt. Vissza­vezettetted magad az "öskiáltásig". Meghallottad a

"kozmikus hangot", az Egyetlen Kéz hangtalan tapsát. Ám a beteljesülést csak nem találtad. És egy­szer csak felteszed magadnak a kérdést:

ÉS MOST???

Még mindig a lét egyetlen eredeti állapota után kutakodsz, az igaz életet keresed. Az emberi szel­lem legtökéletesebb találmányai sem hoztak egyet­len lépéssel sem közelebb célodhoz. Ugyanakkor mélyen, a lelked mélyén tudod, hogy mindened megvan, amire ehhez az Igaz Való-élethez szüksé­ged van. Tudod, hogy valamennyi probléma csak a te képzeletedben létezik. Tudod, hogy a felhök fö­lött süt a nap. Végre szeretnél már a fénybe érni. És egy reggelen felébredsz - a szappanbuborék szét­pattan. Mindened megvan, ami után mindig is só­várogtál - végre önmagad vagy. Ez az, amit mindig is kerestél, és ez a minden!

Mindez azonban csak akkor történhet meg, ha nem engeded, hogy az ego az elkülönültség illúzió­ját továbbra is fenntartsa, ha a tudatod annyira ki­tágul, hogy befogja a teljes létet, melytöl valójában soha nem is voltál elszakítva. Egód tette lehetövé számodra, hogy részt vehess a dualitás megélésé­ben. Az egész életjáték nem más, mint a "van-álla­pot" korlátlan lehetöségeinek egyik kifejezödése.

A dualitás személyes megélését transzcendálha­tod, amely során felismered, hogy az elkülönültség csupán illúzió. S miközben tudatodat elfordítod az elkülönültség illúziójától, mások tudatát is megvál­toztatod. Felemeled öket önmagadhoz.

Az elkülönültség illúziója olyan érzéseket kelt életre, mint a birtoklás vágya vagy a lemondás. Ezek az érzések abból az illúzióból táplálkoznak, hogy az ember ebben a világban bármit is birtokol­hat vagy elveszíthet. Semmit sem birtokolsz, hiszen minden te vagy. Minden, ami létezik, abból az egyetlen realitásból jött létre, amely te magad vagy, és ezáltal a te részed. Az emberek, akikkel találko­zol, a tárgyak, amelyek "hozzád tartoznak" vagy amelyeket elveszítesz, mindez csupán ajándék, mellyel önmagad megleped, hogy léted újabb as­pektusait megtapasztalhasd. A nyereség és a veszte­ség "mind-egy", hiszen mindkettöt te ajándékoztad önmagadnak. A valóságban semmit sem lehet nyerni, sem pedig veszíteni, kivéve önmagad Igaz Valójának megtapasztalását. Ezt pedig mindenkép­pen elnyered, hiszen az életjátékban te csak nyer­hetsz. Ez a játék ugyanis a te örömödre jött létre, örvendj hát léted csodálatos teljességének.

Az elkülönültség illúziójának nem vethetsz véget azzal, hogy eggyé válsz egy másik emberrel. Bár­mennyire is egynek érzed magad egy másik ember­rel, valójában csupán két ego kapcsolódik össze egy nagyobb egóvá. A pár eggyé válik ugyan, ám azon az áron, hogy elkülönül a világ többi részétöl.

Ennek ellenére az eggyé válás egy másik ember­rel kezdete lehet az elkülönültség megszünésének és a mindenekkel való eggyé válásnak. Ha így éljük meg, tehát nem az izolációnak egy újabb formáját hozzuk létre, akkor ajtót nyitunk, amely kivezet bennünket a kis énböl, az egóból. Ha tehát a másik emberrel való eggyé válást úgy éljük meg, mint a mindenekkel való eggyé váláshoz vezetö elsö lé­pést, akkor ez a kapcsolat kivirágzik, és böséges termést hoz. Ellenkezö esetben már önmagában hordja az elválás csíráját.

Ahhoz azonban, hogy felismerd: egy vagy min­dennel, nincs szükséged kapcsolatra. A kapcsolat kezdet, de nem cél, és csak addig van értelme, ameddig mindkét felet Igaz Valójához vezeti. Bár­mennyire zavartalannak és felhötlennek tünik is a szerelem, egy szép napon beteljesül. Ha kapcsola­taid erre az igazságra épülnek, örömöd fog telni bennük.

Amint kapcsolatba lépsz Igaz Valóddal, és egyre inkább ebböl az Igaz Valóból élsz, egód fenyegetve fogja érezni magát, mert szeretné az elkülönültség illúzióját fenntartani. Olyan érzéseket sugall neked, hogy a többieknél jobb vagy rosszabb vagy, és ezzel elkülönít téged tölük. Mihelyt azonban átléped és legyözöd ezt az elkülönültséget, jelentös változáso­kat fogsz megélni.

Ám bölcsen kell cselekedned. Ne harcolj az ego ellen, hanem tedd barátoddá! Legjobb barátod le­het, hiszen alapjában véve kezdettöl fogva az volt. Egód volt ugyanis az, aki jó tanárként újra meg újra megkísértett, hogy világos és határozott dönté­sekre sarkalljon. Ekképpen segített hozzá, hogy el­juss oda, ahol most vagy.

Maradj továbbra is barátja, söt mélyítsd el barát­ságotokat. Ekképpen ugyanis segítségedre lehet az utolsó lépés megtételében: hogy eltalálj önmagad­hoz, és ezáltal mostantól kezdve Igaz Valódként él­hess. Hívd meg egódat egy szellemi társalgásra, beszélgessetek el egymással, mint barát a baráttal. Mondd el neki, hogy az elkövetkezendö változások egyáltalán nem jelentik az ö végét. Segítsd hozzá, hogy felismerje igaz természetét, ami nem más, mint az egyetlen tudat individualizált része. Segíts neki felismerni, hogy ö is része Istennek, aki sokság­ként jelenítette meg magát, hogy az életjátékban részt vegyen, hogy önmagát a maga teljességében megélje.

Mihelyt egód megszabadul félelmétöl, és igaz isteni természetét felismeri, öszinte barátod lesz, aki örömmel segít, hogy az utolsó lépést megte­hesd: hogy eljuthass önmagadhoz, a lét egységébe, hogy akként élhess, aki valójában vagy.

TE MAGAD!!!

Azért vagy itt, hogy Igaz Valódat kifejezésre juttasd, hogy felismerd magadban és mindenben Istent. Valahányszor kapcsolatba kerülsz valamely ember­társaddal, alkalmad és lehetöséged van, hogy felis­merd és szeresd benne önmagad. Mindenki, akivel életed során találkozol, Isten egyik aspektusa, és ekként neked is részed - te magad vagy. Valahány­szor szeretsz, Istent szereted, a lét nagyszerüségét tiszteled minden létezöben. Életed örömteli lesz, mert az Igaz Valóságban fogsz élni. Hát nem nagy­szerü dolog, hogy mostantól kezdve azzal a felisme­réssel élhetsz, hogy

TE MAGAD VAGY???

A közömbösség a lélek bénultsága, idö elötti halál.

Anton Csehov

Senki nem lehet olyan szegény,

hogy ne tudna jót tenni embertársaival.

Paul Claudel

Ki vagyok én?

Amikor belenézek a tükörbe, egy testet látok, és azt mondhatom: "ez az én testem". Csakhogy ki mondja ezt? A testben lennie kell valakinek, aki így szól: "ez az én testem".

A test anyag. Az anyag nem tud gondolkodni, nem tud érezni, nem tud emlékezni, erre csak a tudat képes. Én azonban tudok gondolkodni, érez­ni és emlékezni, vágyom saját tökéletességemre. Tehát tudat vagyok. Nem a test vagyok, nem az értelem, nem a lélek és nem is a tudattalan. Nem az a név vagyok, melyet viselek, és nem is az a sze­rep, amelyet eljátszom. Én a tökéletes halhatatlan tu­dat vagyok. Része vagyok az egyetlen, mindent átfo­gó tudatnak. Mindig is voltam, mindig is leszek, mert VAGYOK! Az egységböl jövök, és a sokságon át úton vagyok vissza az egységbe.

Miután felismertem, ki vagyok, természetesen fel kell tennem a kérdést: "Miért vagyok?" "Miért va­gyok olyan, amilyen vagyok?" "Miért vagyok itt?" "Mi a feladatom, és hogyan teljesítem ezt a felada­tot?" "Milyen utak vannak, és mi a cél?"

Valamikor rátalálok magamban a válaszra: "Em­ber, ismerd meg önmagad, és megismered Istent!" Ebböl a válaszból felismerem magát a feladatot is:

"Légy önmagad!" Ez pedig azt jelenti, hogy a régi túlhaladott viselkedésmintákat tudatosítom és meg­szüntetem, ezzel egyidejüleg új viselkedésmintákat hozok létre, és ezeket szokássá teszem. Míg korábban ítéltem és elítéltem, most önmagamnak is, mások­nak is megbocsátok. Szabaddá válok, és elengedem mindazt, ami már valójában nem tartozik hozzám.

És újabb kérdések merülnek fel. Milyennek kellene lennem? Milyennek teremtettem? Milyen gyengé­im vannak? Hogyan tudom gyengéimet legjobban leküzdeni? Milyen erösségeim vannak? Hogyan tudom öket a legjobban az egész hasznára szolgá­latba állítani? Elöször ugyanis szolgálnom kell ah­hoz, hogy a jutalmam megkapjam.

Mihez ragaszkodom még, mit kellene elenged­nem? Mi akadályoz meg abban, hogy valóban ön­magam legyek? Szokás? Meggondolatlanság? Féle­lem? Hiányos motiváció? Tudatlanság? Hogyan tudom felgyorsítani szellemi fejlödésemet? Hogyan tudom felvenni a kapcsolatot a mindent átfogó tu­dattal, Istennel?

Egy legenda szerint Isten kegyelme állandó esö­ként hullik a világra. A legtöbb ember azonban nem részesül ebben a kegyelemben, hiszen tudata még csak lefelé nyitott, az anyag felé. Így aztán az embernek legelöbb is meg kell nyitnia tudatát a felsö világok felé, hogy Isten kegyelmében részesül­hessen. Második feladata pedig, hogy tudatát ál­landóan tágítsa, ekképpen egyre több és több ke­gyelmet fogadhasson be.

Mi hasznunk van ugyanis a hatalmas méretü ke­gyelemböl, ha a tudatunk nem nagyobb a kisujjunk körménél?

Ez a világ olyan, mint egy híd.

Haladj át rajta, de ne építsd rá a házad.

Indiai mondás

Az emberi lét értelme

"Legyetek hát tökéletesek, amint a mennyei Atyá­tok tökéletes." (Máté 5,48)

Ezek a szavak magukban foglalják teljes létfel­adatunkat. Nem arról van szó, hogy forduljunk el a külvilágtól, hiszen a külvilág csupán a bensönk tükörképe, ennélfogva bensönknek egy része. A külvilág nem látszat vagy szemfényvesztés és nem is kísértés, hanem barát és segítö az önmagunk Igaz Valójához vezetö úton, a bensö valósághoz. Életkö­rülményeink beszédesen megmutatják, milyen messzire jutottunk ezen a befelé vezetö úton, miképpen azt is idejében és félreérthetetlenül megmutatják, amikor erröl az útról letérünk. Szükségünk van te­hát a külvilágra a befelé vezetö igaz út megtalálásá­ban.

Ne hazudjuk le és ne is nézzük le létünk egyik felét - a külsö világot -, mert nélküle nem tudnánk a tökéletességet elérni. Nem tudjuk létfeladatunkat végrehajtani, ha a külvilágot nem integráljuk har­monikusan létünkbe. Csak akkor tudunk biztonság­gal haladni utunkon, ha mindkét lábunkat egyfor­mán használjuk. Mindkét szélsöség hamis megjele­nési forma: az anyagba rögzültség mint a sátán, az anyag feloldása mint Lucifer; aki a "Fényhozó", bennünket azonban lidércfényként akar eltéríteni az igaz útról. Amint ezt felismerjük, utunkat már biztonságosan folytathatjuk.

Miként mindkét lábunkat használva haladunk az úton, azonképpen kell haladnunk a szellemi úton is, a külsö és a belsö között egyensúlyozva. Befelé legbiztosabban a külvilágban végzett szolgálaton keresztül haladhatunk.

A türelem-egy pillanata

nagy bajtól óvhat meg,

a türelmetlenség egy pillanata

egy egész életet romba dönthet.

Kínai mondás

Az ember kettös természete

Mindannyiunkban kétféle természet lakozik: Káiné és Ábelé. Káin az ember önös része, amely birtok­vágyó, és újra meg újra megpróbál hatalmába kerí­teni valamit, vagy akaratát másokra rákényszeríte­ni. Káin, akinek neve birtoklást jelent, uralkodni akar rajtunk, birtokolni akar bennünket, felül akar kerekedni rajtunk.

Ábel az ember szellemi része, az ember igazi ter­mészete, az, amilyennek lenni készült. Neve annyit jelent: lélegzet. Örökké harmóniára törekszik, ki­egyenlítésre, a meglévö állapotok javítására, és mindenben a jót kívánja életre kelteni. Az ember­nek ez a valódi szellemi természete, amely csend­ben, feltünés nélkül igyekszik tenni a jót.

A bibliai történet szerint Káin megöli testvérét, Ábelt. Az ember alantas természete diadalmaskodik a szellemember felett. Ábelt azonban valójában nem lehet megölni, hiszen ö a mi igaz, valós termé­szetünk, a bennünk, valamennyiünkben ott lakozó halhatatlan istenember. Akivel azonban mi azono­sítjuk magunkat, az rajtunk keresztül müködik, be­tegségeket, sorscsapásokat és szenvedést vagy pedig egészséget, harmóniát és boldogságot hoz létre.

A mi kezünkben van a döntés, hogy kinek adjuk oda a gyeplöt, ki hat rajtunk keresztül. Életünk minden pillanatában jogunk van a választáshoz, ahhoz, hogy újak döntést hozzunk. Például

MOST!!!

Embernek lenni annyit jelent, mint az eget a föld­del összekötni. A szellemnek és a léleknek csupán a testben adatik meg az a lehetöség, hogy találkoz­zanak egymással, hiszen szemben álló erökröl van szó. A szellem koncentráltan az egység felé törek­szik, míg a lélek ki akarja terjeszteni magát, min­dent átfogóvá akar válni, és ekként elérni az egysé­get. A szellem célja az önvaló, az egység. A lélek célja a te, a kapcsolat. Az anyag célja pedig a mi, az együtt.

Az ember erötér a két pólus között, a szellem és az anyag között. Ám ez az erötér a két pólussal együtt létezik. Mihelyt az egyik pólus megszünik, megszünik az erötér is. Nagyon sok jó ember, aki már elindult az önmaga megtalálásához vezetö bel­sö úton, panaszkodik arról, hogy fogyóban az ere­je. Ez mindig annak a jele, hogy a harmónia vala­hol megtört, hogy az egyik oldal túlságosan hang­súlyossá vált.

A tökéletesség tehát nem azt jelenti hogy: vagy-­vagy, hanem sokkal inkább azt: is-is.

A tudomány mindig szakítópróbát alkalmaz, hogy a céljának legjobban megfelelö anyagot megtalálja. Embernek lenni annyit jelent: emberré válni, és ez a lehetö legmagasabb követelményeket állítja elénk. Mégis kénytelenek vagyunk hát újra meg újra szakítópróbák elé állni, éspedig a jól ismert mondás értelmében: "Ami nem küld padlóra, az megerösít." Ám még ha padlóra küld is valami, fel­adatom abban áll, hogy azonnal felpattanjak, és még nagyobb figyelemmel készüljek a következö vizsgára. Ha megpróbálunk kitérni egy ilyen próba elöl, kikényszerítjük az élettöl, hogy sorscsapással igazítson rá bennünket a helyes útra. Egy darunak önmagában semmi értelme nincs, feladatát csak akkor teljesíti, amikor terhet emel.

Meg kell tehát ismernünk feladatunkat, elfogad­nunk és beteljesítenünk, de nem azért, hogy kar­mánkat kiegyenlítsük vagy az égben egy jobb he­lyet szerezzünk magunknak, hanem azért, hogy feladatunk szeretetteljes betöltésével az Egész javát szolgáljuk. Ha csupán kifinomult egoizmusból te­vékenykedünk, nem vagyunk többek szellemi nap­számosoknál. Ám ha szeretetböl végezzük dolgun­kat, mi leszünk maga az út.

Hiszen éppen ez a feladatunk: figyeljük az utat, menjünk végig az úton - s váljunk magunk is úttá. A tökéletes ember olyan, mint a nap, amely jóra, rosszra egyaránt süt. Bárhol tünjék is fel, a világ fényesebb és szeretetteljesebb lesz létezése által. Sugárzik, melegít és átvilágít mindent, ami a köze­lébe kerül. "Isten képmásává" válik, és áldást jelent mindenki számára.

Életem értelme

Életem értelme, hogy önmagamra ébredjek, hogy felismerjem: ki vagyok, hol állok, hová akarok el­jutni, mit akar az élet tölem, hogyan tudom azt megvalósítani, hogy ne akarjak más lenni, felszínre törhessen Igaz Valónm. Hogy vegyem birtokba szel­lemi örökségemet annak teljes gazdagságában.

Hogy fedezzem fel: egy hatalmas univerzum istene vagyok, testem univerzumáé. Ebben a hatalmas bi­rodalomban minden gondolatom törvény, amely meghatározza egészségemet vagy betegségemet, egész sorsomat. Az a feladatom, hogy ebben a biro­dalomban bölcs isten legyek. Hogy felismerjem: teremtö vagyok. Mindent elérhetek, amit csak gon­dolok vagy hiszek. Ha nem tetszik az életem, tudok változtatni rajta oly módon, hogy megváltoztatom a tudatom.

Az élet egy játék, s amíg élek, együtt kell játsza­nom. Magam döntöm el, hogy játékosként avagy bábként akarok részt venni e játékban.

Az élet értelme az, hogy az ember felfedezöútra indul, az élet kalandját tudatosan megéli, és való­ban élvezi, hiszen az életjáték az én örömömre jött létre.

Az élet értelme továbbá, hogy felfedezzem: egy­szeri és megismételhetetlen vagyok, és a magam egészen különleges és egyedülálló módján járulok hozzá az élet egészéhez.

Hogy igazi feladatomat felismerjem és elvégez­zem.

Hogy "az élet üzeneteit" felismerjem, és annak megfelelöen éljek. Mindaz, ami velem történik, csupán "az élet kínálata".

Hogy felismerjem: valamennyi probléma csupán az élet által állított feladat, amely egyben ajándékot is rejt magában - egy felismerést. A probléma csu­pán a csomagolás, a felismerés az ajándék.

Hogy felismerjem: a gyözelem vagy a veszteség mind-egy.

Hogy felismerjem: a hely, ahol állok, az egyetlen létezö lehetséges és helyes, és töltsem be a pillana­tot.

Az élet tanulást jelent.

Hogy megtanuljam a gondolat ellenállhatatlan hatalmát felelösségteljesen használni.

Hogy megtanuljam, miként járjak el mindig he­lyesen, miként tegyem meg mindig azt, ami szük­séges, és miként tudom elkerülni a helytelen csele­kedetet. Az élet értelme az, hogy éljem a saját éle­tem! Ehhez önmagamra kell találnom, hiszen az élet csupán tükörképe annak, amilyen vagyok. Ha szerepeket játszom, klisék és minták szerint élek, tehát olyan emberként, aki egyáltalán nem én va­gyok, ennek megfelelö lesz az életem is, minthogy a szerepem a program, a minta életét fogom élni... Épp ezért az én életem értelme az, hogy ÖNMA­GAM legyek, hogy egyáltalán meglegyen a lehetö­ségem arra, hogy azt az életet éljem, amelyért megszülettem.

Az élet értelme az, hogy minden pillanatban "meghaljunk", és ezzel egyidejüleg újjászülessünk, ami nem mást jelent, mint hogy állandóan válto­zom, örökké áradón, mint maga az élet.

Így kell tudatosan és figyelmesen Itt és Most len­nem, önmagam úgy kifejezni, amilyen éppen most vagyok. Ezzel egyidejüleg állandóan figyelnem kell magam, és feltenni a kérdést: valóban ez vagyok én? Vagy csupán egy szerepet, egy viselkedési min­tát valósítok meg, vagy netán mások kívánságai, elvárásai, elképzelései és nézetei szerint élek?

Az élet értelme az, hogy szeressünk és éljünk! Nyíltan és készen arra, hogy önmagunk legyünk.

Az életem értelme percröl percre változik, hiszen éppoly áradó és tovafolyó, mint az élet és az én Igaz Valóm. Ha valóban tudatosan önmagam va­gyok, azt élem, amit e pillanatban tennem kell, azaz beteljesítem a pillanatot, akkor összhangban élek önmagammal és az élettel. Akkor beteljesítem, megvalósítom az élet értelmét: a felismerést, a megszabadulást, a transzformációt, a fejlödést, a figyelmességet, a tudatosságot, a szeretetet, az éle­tet, azt, hogy önmagam vagyok!

Az élet értelme, hogy elhivatottságom szerint él­jek: én magam hívom el magam önmagamhoz.

Létfeladatom, hogy önmagam legyek.

Az élet értelme tehát az, hogy beteljesült életet éljünk, amely során önmagunkat beteljesítjük, ön­magunk teljességében élünk.

Az élet értelme a felelösségvállalás. Önmagam­nak tartozom felelösséggel azért, hogy önmagam legyek.

Az élet értelme az egész-ség: hogy úgy legyek tökéletes, ahogy most vagyok, hogy egész-ségem­ben legyek egészséges létem "centrumában". Éle­tem értelme az önmagamra találás, az önfelisme­rés, az önbizalom, az önmegvalósítás, az önuralom és önmagam megértése.

Az élet értelme szellemi örökségem átvétele, azaz eredetem felismerése és felébresztése.

Igaz Valóm az isteni szikra. Isten azt mondotta: "ÉN VAGYOK, AKI VAGYOK" (Kiv. 3,14). Én va­gyok, tehát Isten egy része vagyok. Isten ugyanis nem más, mint maga az élet, ami pedig az én Igaz VALÖM.

Ez azonban kötelezettséget és felelösséget is há­rít rám, hogy az legyek, aki vagyok: életem bölcs istene. Isteninek lenni, önmagam lenni annyi, mint teremtö lenni: kreativitást, megújulást jelent, azaz minden pillanatban "új" lenni.

Tanulni annyit jelent, mint felfedezni, hogy az ember legbelül már mindent tud, és megélni, amit felfedezett.

Az élet értelme tapasztalatokat gyüjteni, mely tapasztalatokból felismerések lesznek - ez az egyet­len, amit életemböl magammal vihetek.

Az a feladatom, hogy amit megtanultam, azt megéljem. Nem holt tudást kell gyüjtögetni, ha­nem tudatomat tágítani, egyre szélesebbé és széle­sebbé, mígnem mindent átfogóvá válok. Az ember spirituális, mentális, emocionális és fizikai termé­szetét egyetlen harmonikus egységgé kell összeol­vasztanom, és ebböl az egységböl kiindulva csele­kednem a Teremtéssel összhangban.

Az élet értelméhez tartozik az is, hogy tanuljak, hogy taníthassak, és ezáltal a hozzám közel állók­nak segítségére legyek.

A sors nem más, mint ilyen-létem tükörképe. Min­denki azt kapja a sorstól, amit ö maga elöidézett. Teljesen mindegy azonban, hogy mit hoz elém a sors, hiszen minden az én tanulásomat szolgálja, minden segítségemre van, minden engem szolgál. Bármely percben megszabadulhatok a sors örlö kerekétöl, mihelyt elengedem saját akaratomat:

,, ..legyen meg az akaratod..." (Máté 6,10).

Életem értelme az, hogy Igaz Valóm tökéletessé­gét egyre tökéletesebb formában juttassam kifeje­zésre.

Az a rendeltetésünk, hogy olyan tökéletesek le­gyünk, mint amilyen tökéletes a mi mennyei Atyánk. Az a feladatom, hogy jólétet, egészséget, boldogságot és harmóniát teremtsek mindenki Szá­mára, és felelösséget vállaljak mindenért. Az a fel­adatom, hogy életemet mestermüvé tegyem.

Önmagam szabadságában élni annyit jelent, mint szabad lenni, azaz terhektöl és korlátoktól mente­sen élni, így játszani az életjátékot, mintha csak fel­fedezöút volna, kaland. Életem értelme az, hogy egyre inkább felfedezzem saját egyszeri és megis­mételhetetlen voltomat, és ezt meg is éljem.

Élni annyit jelent, mint adni önmagamat, a sze­retetet, amely én magam vagyok, hagyni, hogy minden áramoljon, semmit sem megkötni.

Életem értelme az, hogy megtaláljam igazságo­mat, és aszerint éljek. Ez az én ajándékom a világ és a többiek számára. Ez az, amit kizárólag én tu­dok adni, ez az én legbensöbb tudásom, az én Igaz Valóm bölcsessége, azé az istenségé, ami én vagyok.

Hogyan ismerem fel életem értelmét?

Meghatározott céllal és feladattal születtem a Föld­re. Beteljesülést csak akkor érhetek el, ha életfel­adatomat felismerem, elfogadom, és eleget teszek neki.

Életem értelmét úgy ismerhetem fel, ha a követ­kezö kérdéseket megválaszolom:

Hová állított engem az élet és miért?

Milyen korszakba születtem bele és miért?

Mely országba születtem és miért?

Milyen családba születtem és miért?

Milyen barátokkal hozott össze az élet?

Milyen körülmények között élek és miért?

Milyen körülmények között kellene élnem?

Mit tegyek, hogy ezt elérjem?

Milyen krízisek - nehézségek közé sodort az élet?

Hogyan "korrepetál" engem a sors: tanítások, be­tegségek, szenvedés, sorscsapás?

Mi az igazi problémám?

Mit akar általa megteremteni az élet?

Mi az értelme?

Milyen felismerésekre jutottam általa?

Milyen következtetéseket vontam le belöle?

Milyen következtetéseket kellene levonnom?

Hogyan tudom a pillanatot értelmesen betölteni?

Hogy legyözzem múltam?

Hogy optimálisan megformáljam a jelent?

Hogy a jövöben a ,kívánt végállapotot" elérjem?

Mi az álmom?

Milyen szerepet játszanék el szívesen az életben?

Milyen helyzetben érezném magam legjobban?

Milyen a "kívánság-önéletrajzom"?

Mit kell tennem, hogy életemböl mestermü legyen?

Mit tenne egy mester - Buddha, Jézus - az én helyzetemben?

Tulajdonképpen mi akadályoz meg abban, hogy ugyanezt tegyem?

Mikor állok készen arra, hogy azt tegyem, ami szükséges?

Fejlödni csak akkor tud az ember, ha valamely cél felé tart.

Probléma esetén ez a megoldás.

Kívánság esetén ez a beteljesülés.

Az élet esetében ez az élet értelme!

Mi az én igazi hivatásom?

Meghatározott szándékkal születtem erre a világra. Beteljesülést csak akkor találok, ha elhivatottságo­mat Felismerem, elfogadom és elvégzem. A hivatás­nak olyasvalaminek kellene lennie, amiért az em­ber él, nem pedig amiböl él!

Senki nem végezheti eredményesen hivatását, ha nem szereti a munkáját, ha a hivatás és az elhiva­tottság nem egy és ugyanaz, ha nem az önmegva­lósítást szolgálja és nem közhasznú.

Aki a szellemi útra lép, annak elsösorban birtok­ba kell vennie és értelmesen fel kell használnia mindazt, amit már elért.

Elsö lépésként a követke­zö kérdéseket kell feltennie magának:

Miben vagyok különösen jó?

Milyen képességekkel, tehetséggel és erökkel rendelkezem?

Ahol az adottságom, ott a feladatom.

Mi szerez nekem különösen nagy örömet?

Mi a hobbim? Mi a kívánságom?

Mit szeretnék egész nap csinálni?

Mi lelkesít?

Milyen végzettségem van?

Milyen végzettséget kellene még megszereznem?

Milyen kríziseket, nehézségeket, leckéket rótt ki rám az élet?

Melyek azok a nézetek, melyek korlátoznak és melyektöl meg kellene szabadulnom?

Milyen lehetöségeket kínál az élet, hogy ezt megtegyem?

Melyeket kínált eddig - ebben a pillanatban - a jövöben?

Hová állított az élet?

Hogyan tudnék ezen a helyen még jobban helyt­állni?

Mit kellene tanulnom vagy elfelejtenem?

Ha újra kezdeném az életem, mit tennék más­ként?

Mi a vágyálmom?

Mestermü-e az életem?

Milyen következtetéseket lehet ebböl levonni?

Hasonló helyzetben lévö legjobb barátomnak mit tanácsolnék?

Mi akadályoz meg valójában abban, hogy ezt te­gyem?

Mikor állok készen, hogy megtegyem, ami szük­séges?

Tedd magad életed királyává!

Játszd el életed föszerepét!!!

Életed egyszerü és egyedülálló dallam, melyet te magad játszol az élet hangszerén. Anyád, apád, testvéreid és barátaid valamennyien saját dallamu­kat próbálják eljátszani a te életed hangszerén. Ám ez a te életed, amiért te vagy felelös. Teljesen mindegy, milyen dallamot játszol vagy engedsz ját­szani rajta, a következményeket egyedül és kizáró­lag te viseled.

Fogj hát hozzá, hogy meghatározd életed egyszeri és megismételhetetlen dallamát. Ha egyszer netán hamis hangot ütsz meg, gondolj arra, hogy egyet­len ember sincs, aki hibátlanul játszana. Ám tanulj a hibádból, hogy dallamod egyre tisztábban cseng­jen, az a dallam, amely neked egészséget, szerete­tet, harmóniát és örömet szerez.

Minden, de minden embernek

ezen a világon megvan a saját

- személyre szabott - helye.

Pau.l Anton de Legarde

Ne akarj az élet útjából kitérni!

Soha, egyetlen napon sem! Hiba volna. Az élet utánad megy és megragad; másodjára azonban már hátulról.

Gorch Fock

Minden Egy

Kezdetben volt az Egynek azon akarata, hogy sok legyen, s ez az akarat teremtésként nyilvánult meg. Valamennyi létezö az ö akaratának kifejezödése.

A látszat mögött rejlö valóság az abszolútum, egy öröktöl fogva létezö, mindenütt jelen lévö, határta­lan és megváltoztathatatlan princípium, amelyen még csak gondolkodni is lehetetlen, hiszen korlá­tolt értelmünkkel képtelenek vagyunk felfogni mindent átfogó határtalanságát. Ezt a minden léte­zö mögött rejlö "egyetlen eröt" csak a sokféleség jelenléteként ismerhetjük fel. Meghatározásához nem találunk megfelelö kifejezést vagy hasonlatot, de létezik ez az "egyetlen erö", amely valamennyi manifesztálódott, korlátok közé szorított létezö elözménye, melyet teremtö öserönek nevezhetünk, valamennyi létezö szellemi ösokának vagy ISTEN­NEK.

Minden létezö ezen szellemi öserö hatásának eredményeként jön létre. Minthogy minden orga­nikus és eleven, ennélfogva nincsen halál sem: az egész teremtés egy élö, eleven organizmus. Ez az egyetlen erö a hatalmas lélegzet szüntelen mozgása, egy új periódus kezdetén két, egymással szemben álló erö segítségével kelti életre a kozmoszt, és hoz­za létre a dualitást: férfi és nö, pozitív és negatív, szellemi és testi - mind-mind az Egyetlen Erö ha­tásának kifejezödései. Ez a hatás az ideák világából a korlátozott manifesztáció szintjére helyezi a koz­moszt, lehetövé téve ezáltal az ideák megnyilvánu­lását.

Isten nem teremtette a világot, Isten maga lett a világ!

Minden, ami van, volt és valaha is lesz, az örök, mert mindennek egy és ugyanaz az alapszubsztan­ciája, minden az örökkévalóság manifesztációja. A tudós ezt az alapszubsztanciát energiának nevezi, a metafizikus szellemnek, a hívö egyszerüen isten­nek. A rezgés foka határozza meg a manifesztáció milyenségét, és a rezgés bármily változása a mani­fesztáció formájának változását vonja maga után.

Minden lélekkel teli. Minden lélek elszakíthatat­lan része a teremtés univerzális lelkének, amely megint csak az egyetlen erö kifejezödése. Vala­mennyi létezö magával viszi individuális útjára, ezen a téren és idön áthaladó zarándokútra ennek az isteni összléleknek egy szikráját, amely nélkül nem volna egyetlen létezö sem. A kozmoszban mindennek van tudata, függetlenül attól, milyen szinten jelenik meg. Nincs halott anyag, miként nincsen vak, tudattalan törvény sem.

Ezen a világon semmi sem történik véletlenül, hanem minden az ok és okozat törvénye szerint müködik. Minden élet törvény. Maga a ,,kozmosz" szó is rendet jelent, és jelzi, hogy minden létezö a kozmoszban benne rejlö teremtéstervnek engedel­meskedik. Ez a teremtésterv a szellemi törvényekben Fejezödik ki. Az élet ezerféle kifejezödési lehetösé­ge szükségessé teszi egy ilyen terv meglétét, amely szabályozza az együttélést, mert egyetlen, "nem tervszerü" véletlen szétzilálná az univerzum rend­jét, és megzavarná az erök együttmüködését.

Egy angyalnak nincs neve.

De bármely órában elöfordulhat,

hogy a te nevedet viseli.

Albrecht Goes

Néha annyira vágyunk arra,

hogy angyalok lehessünk,

hogy közben megfeledkezünk arról, hogy jó emberek legyünk.

A szeretet törvénye

A szeretet alaptörvénye annak az erönek, melyet mi Istennek nevezünk. Ha megtanulunk szeretni, és ezt párosítani is tudjuk bölcsességgel, akkor tö­kéletesek leszünk. Feladatunk és egyben életünk értelme is ezen a földön, hogy megtanuljunk sze­retni. Nemcsak a partnerünket, hanem egy olyan, mindent átfogó szeretet képességét kell elsajátíta­nunk, amely többé már senkit és semmit nem zár ki. Ekképpen az Ő szeretetének hírnökei lehetünk. A szeretet azt is jelenti, hogy lehetöséget adok má­sok számára önmaguk megismerésére.

Szerelmesnek lenni és igazán szeretni két külön­bözö dolog, miként a virág és a gyümölcs. A gyü­mölcs megjelenésével eltünik a virág. A szeretet azt jelenti, hogy megértöen, tudatosan elfogadom a tökéletlent. Nem külsö cselekedetekben nyilvánul meg, hanem létünk alapvetöen megváltozik. A sze­retetben mindig éppen azt a társat találjuk meg, aki nekünk megfelel, ugyanis a rezonancia törvé­nyének megfelelöen csak ilyen partnert tudunk magunkhoz vonzani. Igen gyakran csupán ezért keressük a szeretetet valamely partnerkapcsolatban, mert képtelenek vagyunk magunkat szeretni. Min­denki alkot magáriak egy ideálképet önmagáról, akár tudatosan, akár tudattalanul, és így saját más­ságát nem fogadja el. Minthogy a külsö csupán a belsö tükörképe, ekképpen saját külsejét is elutasít­ja. Az ideálkép azonban cél, és valamely célt csak úgy érhet el az ember, ha nekivág az útnak.

Azzal, hogy nem fogadjuk el magunkat olyan­nak, amilyenek vagyunk, csak azt az érzésünket erösítjük, hogy másmilyennek teremtettek bennün­ket. Másmilyenek azonban csupán akkor leszünk, ha megváltoztatjuk magunkat. És erre minden pil­lanatban lehetöségünk van. Ezzel a lehetöséggel azonban csak akkor élhetünk, ha elöbb elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és így is szeretni tudjuk magunkat.

Ha valakit szeretek, akkor önmagamat adom, az illetönek a legjobbakat akarom és kívánom, anélkül hogy ezért bármiféle ellenszolgáltatást várnék. A sze­retet adni akar, és az adásban teljesíti ki magát.

A szeretet az az öröm, amelyet akkor érzünk, amikor a szeretett emberre gondolunk, vagy a tár­saságában vagyunk, vagy valamely közösen végzett munkában beteljesülést találunk. A szeretet azt je­lenti, hogy megnyitom magam, és beengedem a többieket, hagyom, hogy részt vegyenek mindab­ban, ami engem foglalkoztat, megosztom magam velük, önmagamat felkínálom nekik. A szeretet azt jelenti, hogy örömmel munkálkodom mások javán, és hozzájárulok személyes kibontakozásukhoz.

Gyakran mondjuk: "szeretlek", ám többnyire ezen azt értjük: "szükségem van rád", vagy: "ne hagyj el". Mindez azt mutatja, hogy az igazi szere­tetet még nem tapasztaltuk meg. Ennek elöfeltéte­le, hogy önmagunkat feltétel nélkül elfogadjuk, és olyannak szeressük, amilyenek vagyunk. Ennek se­gítségével eljutunk oda, hogy egyedül is boldogok és elégedettek leszünk, s akkor mások kritikája már nem érint bennünket fájdalmasan, nem függünk többé másoktól. Ameddig ugyanis szükségem van másokra, nem vagyok teljesen szabad. Mihelyt megszabadulunk attól a félelmünktöl, hogy egye­dül maradunk, képesek leszünk partnerünknek is nagyobb szabadságot adni. Csak ekkor válik lehetö­vé az igaz szeretet, mert a szeretet nem zár be, és nem tart fogva. Ha megpróbáljuk a másikat láncra verni, meghal a szeretet, és nem marad belöle más, mint a megszokás.

Vonzódunk a hozzánk hasonlókhoz, mert általuk megerösítve érezzük magunkat abban, amilyenek vagyunk. Ugyanakkor az ellentétek, amennyiben kiegészítik egymást, vonzzák is egymást. Mindarra, ami bennünket tökéletessé tesz, szükségünk van, és magunkhoz vonzzuk. Azt mondhatjuk hát, hogy az alapvetö hasonlóságok egy kapcsolat alapját adják, az egymást kiegészítö különbözöségek pedig az igézetet.

A szerelmes szélsöséges hangulatváltozásokat és féltékenységet érez, és a külsö szemlélö számára meglehetösen egoistának tünik, mivel érzései viszon­zását várja el. Sok esetben egyenesen fenyegetö, követelözö, söt fojtogató lehet szerelme tárgya szá­mára, akitöl folyvást azt követeli, hogy adja szerel­mének egyértelmü bizonyítékát. A szerelmes birto­kolni akarja szerelmét, kisajátítani, függövé tenni. Csakhogy mindaddig, amíg a szeretetben a függö­ségnek bármilyen formája megvan, a kapcsolat nem tökéletes.

A szeretet azt a vágyat kelti életre szívemben, hogy a másik boldog legyen, és kész vagyok ennek érdekében bármit megtenni: idöt adni neki, ha idöre van szüksége, figyelmet, ha figyelemre van szüksége, és szabadságot, ha szabadságra van szük­sége. A szeretetben nem várok feltétlen viszonzást, cselekedeteim mozgatórugója a gyengéd odafigye­lés, nagyrabecsülés és csodálat. Szerethetek mellet­te másokat is, és ezt a jogot neki is megadom. Ér­zelmileg független vagyok a másik reakcióitól, mert szeretem öt, függetlenül attól, hogy érzelmeim vi­szonzásra találnak-e vagy sem.

Müvészet-e a szeretet?

Sokan úgy vélik, hogy a szeretet, szerelem a vélet­len müve, ami felbukkan az ember életében, ha éppen szerencséje van. Ám ha a szeretet, szerelem müvészet, akkor tudnom kell az összefüggéseket, és készen kell állnom, hogy mindent megtegyek, ami szükséges. És éppen ez a probléma, hogy a legtöbb embert a szeretetnek csupán egy része érdekli, és­pedig az, amelyet ö kap. Azt akarja, hogy öt szeres­sék, és igen kevéssé törödik azzal, vajon ö maga képes-e szeretetet adni.

Sokan úgy vélik, hogy nincs is mit tanulni, hi­szen a szeretet, szerelem nem az egyén képességei­töl, hanem a szerelem, szeretet tárgyától függ. Ha rátalálok az igazi páromra, akkor a szerelem, szere­tet magától jön, vélik sokan. Ám elfelejtik, hogy a szeretet egyszerre jelenti, hogy adok és kapok, és mindig az adással kezdödik. Ez a szeretet, szerelem legnagyobb titka.

Az ideális partnerkapcsolat

Minden ember keresi ideális társát, és csak kevesen érzik úgy, hogy meg is találták. Az ideális társ, az úgynevezett lelki társ az, aki mindkettöjük számára lehetövé teszi az optimális fejlödést. Nem csupán két ember közötti kapcsolatról van szó, hanem két lélek között létrejött kapcsolatról, s ebböl a tényböl az együttélésre és a szeretetre vonatkozóan nem kevés tanulság vonható le. Lelki társamat a lélek szintjén találom meg, nem a szerepek és elvárások szintjén. Ekképpen lesz ö az én számomra "kapu a belsö Paradicsomhoz", amely saját tökéletességemhez vezet. Úgy szeretem öt, ahogy van, és nem olyannak, amilyennek véleményem szerint lennie kell. A lé­lektársi kapcsolatban az a cél, hogy teljesen önma­gam legyek, és a társamat hozzásegítsem ahhoz, hogy mindazokat a gondolat- és érzelemmintákat feloldja, melyek bennünket újra meg újra az elvá­rások és szerepek szintjére rántanak le. A szabadság és bizalom légkörében élek vele, amelyet kizárólag az igaz szeretet, szerelem tesz lehetövé.

Lelki társakként olyan szeretetben élünk, amely szabadságot ad, és mindkét fél számára a továbbfej­lödés távlatait nyújtja. Ez a szeretet utat mutat ahhoz, hogy saját igazságomat megtaláljam és kövessem. Szabadság létezik valamely társ szeretete, szerelme nélkül is, a szeretet azonban nem létezik szabadság nélkül. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a másiknak szabadságot adok, hanem azt is, hogy magam sza­bad maradok, anélkül hogy rá lennék utalva a má­sikra. Csak akkor vagyok mellette, amikor én is úgy akarom, nem pedig akkor és azért, mert kell!

Egy ember egész életében az ideális partnert keres­te. Gazdag lett és híres, de egyedül maradt. Amikor megöregedett, megkérdezte öt egy riporter, siker­rel járt-e a keresgélése, mire ö ekképpen válaszolt:

"Igen, megtaláltam az igazi párom. Amikor har­mincéves voltam, akkor találkoztam vele. De sajnos ö is az ideális partnert kereste!"

Mi is úgy járunk, mint ez az ember, keressük az ideális partnert, s közben megfeledkezünk arról, hogy a rezonancia törvénye értelmében csak akkor, tudjuk magunkhoz vonzani az ideális partnert, ha elöbb mi magunk válunk ideális partnerré. Így te­hát az a társ, akivel e pillanatban éppen együtt va­gyunk, pontosan az ideális társunk, minthogy ép­pen azt a leckét kínálja nekünk, melyet még meg kell tanulnunk ahhoz, hogy valóban ideális társak legyünk.

Rendre elkövetünk egy másik hibát is: kívül ke­ressük a szeretetet - azt akarjuk, hogy bennünket szeressenek. Tudattalanul gyermekkorunkba vá­gyódunk vissza, amikor szerettek minket, éspedig olyannak, amilyenek voltunk. Gondoskodtak ró­lunk, és biztonságban éreztük magunkat, érthetö tehát, hogy a gondoskodásnak, a biztonságnak és szeretetnek ezt az érzését szeretnénk továbbra is megélni. Csakhogy nem kaphatok több szeretetet, mint amennyit magam képes vagyok adni. Az anyai szeretet az élet "elölege" volt, melyet felnöttként vissza kell fizetnem, mert csak akkor arathatok, ha már vetettem. A szeretet olyan, mint egy magányos hegyi kunyhó, amelyben az ember csak azt találja, amit magával visz. Hagyjunk hát fel azzal, hogy a szeretetnek csupán egy részével törödünk, éspedig azzal, amit mi kapunk, és lássunk hozzá, hogy magunk is adjunk, hogy a szeretetben beteljesítsük magunkat, hogy magunk is igazi szeretövé váljunk.

Az egyedüllét müvészete

Vannak emberek, akik félnek az egyedülléttöl, társ nélkül életképtelennek tartják magukat, úgy érzik, nem tudnak egyedül boldogok lenni, és azt remé­lik, hogy egyedüllétük megszünik, mihelyt egy másik emberrel élnek együtt. Két boldogtalan em­ber azonban nem lesz csupán azáltal boldog, hogy együtt él, különösen nem akkor, ha ehhez még az a félelem is társul, hogy a másikat elveszíthetem. Az igaz szeretet nem félelemre épül.

Az egyedüllét olyan feladat, melyet minden em­ber valamikor önmaga elé állít, és amely elöl nem lehet megfutamodni: meg kell oldania. Ez nem azt jelenti, hogy remetévé kell válni, az egyedüllét nem fájdalmas magány vagy izoláció. Ha megtanulom, elsajátítom az egyedüllét müvészetét, akkor tiszta öntudatra ébredek, az egy-létbe jutok. Ebben a tu­datban intenzív és mély kapcsolatba kerülök má­sokkal és rajtuk keresztül a mindenséggel, mely kapcsolat nem a gondolkodás révén jön létre, ha­nem a létezés minden szintjét átfogja. Ekkor és csakis ekkor válok autonómmá. Az igaz szeretet, szerelem ekkor és csakis ekkor válik lehetövé.

Az ideális társat csak akkor tudom megtalálni, ha elöbb magam is ideális társsá válok. A nagy szerel­met csak akkor találom meg, ha önmagamban fel­fedezem. Ekkor ugyan már nincs szükségem kívül­röl jövö szeretetre, szerelemre, ám csak így tudom lehetövé tenni, a rezonanciatörvény szerint csak ekkor tudom magamhoz vonzani.

A társkapcsolat értelme abban rejlik, hogy a partner szembesít a hiányosságaimmal, megmutat­ja, hol nem vagyok még egészséges. A másik féllel folytatott viták végsö soron tehát önmagamhoz ve­zetnek el. Ekképpen a partner; aki mellett megma­radok, mert szeretem, ideális társ számomra. Én pedig az ö számára. Együtt haladunk az önmagunk felé vezetö úton.

A boldogságot nem úgy élem meg, hogy minél több szeretetet kapok a társamtól, hanem azáltal, hogy képességeimet optimalizálva egyre több sze­retetet tudok adni és elfogadni. Mindaddig, amíg magam szeretni nem tudok, lelkem üres marad. A társkapcsolat célja tehát nem az, hogy szeretettelje­sen turbékoló pár legyünk, akik egymás nélkül élni sem tudnak, hanem ideális esetben az, hogy két ember egymással és egymás mellett "egész-séges" legyen, akiknek már azért nincs szükségük egymás­ra, mert mindegyiköjük magába fogadta a másik minden aspektusát.

Hogyan jutok el az igaz szeretethez?

Az igaz szeretethez vezetö úton az elsö lépés, hogy úgy kell a másikhoz odafordulni, hogy érte semmi jutalmat ne várjak, és magából az odafordulásból nyerjek magam számára boldogságot és megelége­dettséget. Ha mégis kapok valamit, akkor az egy pluszajándék.

Ha a szeretetben boldog akarok lenni, két dolog­tól kell megszabadulnom: attól a félelemtöl, hogy nem fognak eléggé szeretni, és attól a vágytól, hogy a másikat birtokoljam. Aki ugyanis fél és birtokolni akar, végül mindent elveszít.

A tartós szeretetnek a következö feltételei vannak:

Csodálat

Mindkét felet lelkesítö feladat

Megértés

Ahhoz azonban, hogy rátaláljak az igaz szeretetre, elöször fel kell ismernem Istent az emberben, éspe­dig minden emberben. Az igaz szeretet ugyanis ha­tártalan és végtelen, nem szerethetek tehát egy embert úgy, hogy azzal a másikat kizárnám szerete­temböl.

Az igaz szeretet tehát nem azt jelenti, hogy kap­csolatba lépek valakivel, hanem a szeretet tárgy nélküli, egyszerüen áthat, és betölti lelkemet. Csak miután teljes mélységemben áthatott, és miután felfedeztem mindenben az istenit, jön létre a "mindenek szeretete", amely senkit nem zár ki magából. Ez az igaz szeretet együttrezgést jelent az isteni Egyléttel, a mindenben megnyilvánuló Eggyel.

Nem kell megtanulnom szeretni, csak engednem kell, hogy a szeretet, amely az én bensö valóságom, szabadon áramolhasson. Csak fel kell szabadítanom és le kell bontanom a blokádokat és akadályokat ahhoz, hogy a szeretet eltöltsön, és életemben lát­hatóvá váljék.

Mert ha valóban élek, a szeretet általam lesz.

A szeretet a mi valóságos létünk, ezért nem kell és nem is tudjuk megtanulni, csupán engednünk kell, hogy bennünk létezzen. Szeretetre ébredek azáltal, hogy egyre inkább önmagam leszek, miköz­ben egyre inkább "magamhoz térek", mint egy öntudatát vesztett, aki újra feleszmél. Miközben felhagyok azzal az igyekezettel, hogy más legyek, mint ami vagyok, miközben felhagyok azzal, hogy valamely ideált akarjak megvalósítani, és elisme­rem, hogy éppen olyannak kell lennem, mint ami­lyen vagyok, és csak így tudom betölteni helyemet és optimálisan megoldani a feladatomat, akkor szeretetre ébredek. Ehhez az is hozzátartozik, hogy elfogadom, hogy az életemet meghatározó belsö képek nem tölem erednek. Csak akkor tudom majd valóban a saját életemet élni, amikor más emberek elképzeléseitöl elszakítom magam. Csak ekkor tudom elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok, és csak ekkor tudom magam igazán szeret­ni, és ekkor válok képessé arra, hogy másokat is szeressek.

Akkor már nem kell senkit kizárnom szeretetem­böl: igazi szeretövé válok.

Az ember számára egyetlen igazság létezik:

az, amely öt emberré teszi.

Antoine de Saint-Exupéry

Önmagunkat átadni,

ez minden élettanítás kezdete és vége.

Jolzan Huizinga

A harmónia törvénye

Ez a rendkívül fontos törvény gondoskodik arról, hogy a különféle hatásokat kiegyenlítse, és ezáltal a harmónia mindig megmaradjon, vagy legalábbis gyorsan visszaálljon. Ebböl vezethetö le az összes többi szellemi törvény - valamennyi benne foglal­tatik. A harmónia törvénye arról is gondoskodik, hogy a szellemi törvények különféle hatásai végül ismét harmóniához vezessenek.

"Az egyik feltételezi a másikat": ahol sok a fény, ott sok az árnyék is, vagy: aki elvesz, attól elvétetik, és aki ad, annak adatik. Itt is különbséget kell tehát tenni aközött, hogy adok-e avagy kapok!

Ez a törvény láthatóan az egész teremtést áthat­ja, éppúgy megmutatkozik a nappalok és éjszakák váltakozásában, mint az inga kilengésében. Neki köszönhetö, hogy minden szélsöséges érték csak egy bizonyos pontig tartható, mígnem fellép a reakció, mely kiegyenlíti és visszaállítja a harmóniát.

A harmónia törvénye nemcsak a természetben mutatkozik meg, hanem mindennapi életünkben is, mindabban, ami velünk történik: társkapcsola­tunkban, munkánk során, betegségben és szenve­désben éppúgy, mint az egészségben és a boldog­ságban. Valahányszor az ember önhatalmúlag meg­zavarja a harmóniát, ez a törvény haladéktalanul kiegyenlít. Ha tiszteletben tartjuk magunkat, és jól érezzük magunkat a börünkben, megtettük az elsö lépést a harmónia felé.

Polinézia püspökei a következö parancsban fo­galmazták meg a harmónia törvényét: "Ne bánts meg senkit és semmit, ne zavard meg mások har­móniáját, mert ök is te vagy."

Ez természetesen azt is jelenti, hogy az ember önmagát se bántsa meg, ne tegyen szemrehányást magának, vagy ne legyen büntudata, de azt is jelen­ti, hogy az igazságot se sértsük meg a legcsekélyebb becstelenséggel sem. Meg kell tehát szabadulni minden önérdekü makacsságtól, önfejüségtöl, amellyel újra meg újra megzavarhatjuk a teremtés harmóniáját.

Fel kell ismernem, valójában ki vagyok: egy mindent átfogó tudat individualizált része, amely azál­tal, hogy él, részévé válik a teremtés szimfóniájának.

Minden ember meghatározója

a világ sorsának.

Akkor öregszünk meg,

ha a múltban több örömöt lelünk,

mint a jövöben.

John Knittel

Az evolúció törvénye

Az evolúció törvénye azt jelenti, hogy minden ál­landó változásban van. Pantha rei, mondják a görö­gök, azaz minden folyik. A természetben és az egész kozmoszban uralkodó rend örökös fejlödés­re, egy felsöbb létre utal. Az egész univerzumban nincs tehát két dolog, lény vagy jelenség, amely tökéletesen azonos volna. Minden egyszeri és egye­dülálló, ez a pillanat is, amely még eddig soha nem volt, és ezután már soha nem lesz. Az egész terem­tés egy örök premier.

Az evolúció törvénye magában foglalja a változé­konyság elvét. Semmi nem maradhat úgy, ahogy most van. Semmit nem ragadhatok meg, nem tart­hatok meg, mert minden, ami elkezdödik, az véget is ér. Már a kezdet magában foglalja a véget, amely egyidejüleg valami újnak a kezdete, ami ugyancsak véget fog érni, hogy ismét valami újnak adjon életet, és ez így megy a végtelenségig. Ennek a megállapí­tásnak ugyanis az ellenkezöje is igaz: ha minden véget ér, ami valaha kezdödött, akkor az, aminek nincs kezdete, vége sincs: az egyetlen erönek, az életnek, a létnek!

Az örök létezés, bár állandó változásban van, sem nem csökken, sem nem növekszik - van. Vál­toztatja formáját, kifejezödését, és mégis állandó. Minden, ami van, az "Egyböl" jött létre, és az "Egy" mindenben benne van. Minden része az egynek, és mégis egy egész.

Az emlékezés az egyetlen Paradicsom,

amelyböl nem lehet kiüzni bennünket.

Jean Paul
Az idö nagy mester, sok mindent elrendez.
Pierre Conreille

A rezgés törvénye

Ez a törvény azt jelenti, hogy minden mozgásban van, semmi sem áll, minden rezeg. Az energia és az anyag csupán különbözö frekvenciájú rezgések manifesztációja. Még a legkeményebbnek tünö anyagban is állandó rezgésben vannak a moleku­lák, s ugyanez igaz a fényre, a melegre vagy az energiára.

Minden gondolat, minden érzés, minden kíván­ság vagy akarat különbözö frekvenciájún rezgés, és erejüknek, illetve tartalmuknak megfelelöen hat­nak. Hasonlóképpen hat rám mindaz, amit észle­lek vagy amit elképzelek.

Ingázónak nevezzük azt az embert, aki reggelen­te beutazik a városba a munkahelyére, és este ismét hazatér. Ő is "rezeg" a "naponta egyszer" frekven­ciával, ami az ö saját individuális frekvenciája. Ugyanakkor a szíve egy perc alatt hetvenet ver, tu­datának más rezgése van, mint a gondolatainak vagy az érzéseinek és így tovább, s végül a szerveze­tét felépítö atomoknak megint csak egészen más a rezgésszámuk. Soha nem egyetlen rezgéssel van tehát dolgunk, hanem minden egyszerre sokféle rezgésben van, s ez egyszeri és megismételhetetlen egészet képez. Nincs olyan, ami ne volna rezgés­ben, miként olyan sincs, aminek csupán egyetlen rezgése volna. Minden mindennel összefügg, és befolyásolja egymást. Ekképpen tehát minden rez­gés egyszerre ok és valamely korábbi ok okozata. Minden rezgés megfelel egy hangnak, egy színnek, egy formának és így tovább. Ezen a világon tehát soha nincs tökéletes nyugalom, hiszen minden rez­gésben, mozgásban van - él!

A tudósok energiának hívják azt, ami rezeg, a metafizikusok szellemnek, a hívök pedig Istennek. Voltaképpen mindegy, milyen néven nevezzük ezt a valóságot, amely létezik, és rezgésfrekvenciája határozza meg a manifesztáció formáját, amely vég­eredményben mindig az egyetlen erö kifejezödése.

Könnyen tudatosíthatjuk a különbözö rezgéseket, ha elképzelünk egy kereket, amelyik lassan körbe­forog a tengelye körül. Látjuk a mozgást, de nem hallunk semmit. Amint nö a forgási sebesség, egy­szer csak mély, brummogó hangot hallunk. Ahogy nö a sebesség, úgy válik ez a hang egyre magasab­bá, míg végül már semmit nem hallunk. A sebesség tovább növekszik, és egyre nagyobb meleget érzé­kelünk. Állandóan fokozódó sebesség mellett sötét­vörös színt látunk, amely lassan kivilágosodik, végül narancssárgává válik, majd átmegy zöldbe, a zöld­böl kékbe, lilába s végül ibolyakékbe. A sebesség fokozódik, s ekkor az ibolyakék is eltünik - a tárgy láthatatlan sugarakat bocsát ki. Tovább növekvö sebesség mellett elektromosság és mágnesség su­gárzik, és végül a molekulák széthasadnak, és ere­deti atomjaikra hullanak szét, majd az atomok is részecskékre esnek szét, és végül ezek a részecskék is finom anyagszubsztanciává oldódnak. Ha a frekvencia tovább nö - az eredeti anyagi tárgy már rég feloldódott -, a rezgés tovább emelkedik, míg végül beolvad az abszolútumba, amely minden létezö mögött rejlö utolsó valóság: az ISTEN.

Mi az energia?

Valamennyien rendelkezünk energiával, különben nem élnénk. Ez az energia testi erö, egészség vagy kisugárzás formájában jelentkezhet. Energiánkkal szabályosan magunkkal ragadhatunk másokat.

Az energia szó görög eredetü, és azt jelenti: ha­tóerö. A fizika úgy definiálja az energiát, hogy az "erö szorozva az úttal". Energiát használunk akkor is, ha dolgozunk, ha sétálunk vagy akár pihenünk, söt gondolkodásunkhoz is energiára van szükségünk.

Az energiát nem lehet elöállítani, sem megszün­tetni, csupán formáját lehet megváltoztatni. Az elekt­romos energia fénnyé vagy meleggé alakulhat. Albert Einstein szerint az anyagot is át lehet alakí­tani energiává és az energiát anyaggá, hiszen az anyag is csupán az energia egy különleges megjelenési formája.

Minden, ami a Földön létezik, a Naptól kapja az energiáját. A növények kémiai energiaként raktá­rozzák el a napenergiát, melyet aztán az emberek és az állatok felhasználnak. Minden sejtünk szabályos "erömüvel" rendelkezik, az úgynevezett mitokond­riumokkal, amelyek lehetövé teszik ezt a feldolgo­zást. Az élelem az oxigén hatására alkotóelemeire bomlik, és a benne tárolt energia felszabadul. En­nek az energiának egy részét a test használja fel regenerációjához, a maradékot eröként vagy test­melegként érzékeljük. Ha ezt az energiát egyetlen célpontra irányítjuk, az erö megsokszorozódik.

Ekképpen tud az ember szinte mindent elérni, ha minden energiáját egyetlen célra koncentrálja.

A gondolkodás szellemi energiák mozgósítása. A kitartóan aktivizált energia láthatóvá válik. Min­den gondolatnak van egy biokémiai és egy bio­elektromos hatása. Naponta mintegy tizenötezer gondolat fordul meg a fejünkben, melyek többsége lényegtelen, érdektelen, gyakran egyenesen nega­tív. A gondolatokból azonban tettek születnek. A negatív gondolatokat negatív cselekedetek köve­tik. Ha a gondolataink irányát megváltoztatjuk, megváltoztatjuk egész életünket.

Könnyen be tudjuk bizonyítani magunknak gon­dolataink azonnali biokémiai és bioelektromos ha­tását, ha elképzeljük, amint beleharapunk egy cit­romba. Kettévágjuk a citromot, és nagy boldogan beleharapunk - s a tudatalatti máris több nyálat termel, hogy a citromsavat felhígítsa szájunkban. Testünk azonnal reagál minden gondolatunkra, éspedig sokféle testi és érzelmi reakcióval. Meg kell tehát tanulnunk fegyelmezni gondolatainkat, mert ez a feltétele annak, hogy helyesen, tudatosan cse­lekedjünk. Minél magasabb rezgésü az energia, amelyet mozgósítunk, annál súlyosabb következ­ményekkel jár, ha helytelenül használjuk, akár tu­datosan, akár tudattalanul Ha egy nagyvállalatnál a kifutófiú hibát követ el, a fönöke megfeddi, ám ha a vezérigazgató követ el hibát, esetleg pozícióját veszti.

A tudatalatti úgy gondolja, hogy a gondolatok azonosak a kívánsággal, ezért aztán azonnal meg­jeleníti, amit gondolunk, miként a szántóföldön megterem, amit a paraszt vet.

Minden létezö valójában besürüsödött szellem. Az egész teremtés ennek az egyetlen szellemnek a produktuma, gondolatainak manifesztációja.

Minden anyagiban tehát nem az anyag a lénye­ges, hanem a szellemi struktúra, amit az ember esetében tudatnak nevezünk. Igaz Valónk szerint valamennyien tiszta tudat vagyunk. S minthogy képesek vagyunk gondolkodni, az a feladatunk, hogy felelösen részt vegyünk a teremtésben.

Az általunk Istennek nevezett egyetlen szellem mindannyiunkon keresztül hat. A teremtés tökéle­tes, de nincs befejezve, folyamatosan történik - raj­tunk keresztül. Minden gondolatunkkal változta­tunk a teremtésen. Amíg csupán a külsö formát szemléljük, nem látunk semmi hasonlóságot, közö­set, csupán akkor vesszük észre a sokság mögött rejlö egyet, ha az összubsztanciára gondolunk, amelyböl valamennyien származunk. Már maga a szó, "szubsztancia", igen fontos útbaigazítást ad: sub annyit jelent, alatt, és a stare annyit jelent mint áll­ni. A szubsztancia tehát valami olyasmit jelent, ami alatta áll valaminek, valami valóságosabbnak. Ebböl a valóságos szubsztanciából jött létre minden, ami "meg-jel-ent", tehát ami megjelenít, az jele valami­nek. Ez az igaz valódi szubsztancia mindenütt ren­delkezésünkre áll, és kész arra, hogy bármely kívánt formában megjelenjen, mihelyt valamely teremtö megalkotja. Az a forma, melyet gondolatainknak adunk, benyomódik ebbe a szubsztanciába, és "megjelenésre" készteti. Az élet mindig csak IGENT mond!!!

Miért nem mondjuk meg hát az életnek, mit hozzon létre? Bármit gondoljon is egy teremtö, annak meg kell jelennie. A hit aktiválja bennünk a teremtöeröt, és arra kényszeríti az energiát, hogy az általunk kívánt formát öltse magára.

Mindent el tudok érni, amire csak gondolok.

Ami korlátok közé kényszerít, az az én gondola­tom és az én hitem. Ha megnyitom magam, gon­dolataimat és hitemet kitágítom, megszüntetem ezeket a korlátokat, minden lehetövé válik szá­momra, és a lehetetlen szót kitörölhetem a szótá­ramból.

Az embert a gondolkodás képessége különbözte­ti meg a többi élölénytöl. Az ember gondolatain keresztül tudja az energiát tevékenységgé alakítani.

Minden anyag abból az egyetlen eröböl jött lét­re, és abból az egyetlen eröböl áll, amely az atomo­kat rezgésbe hozza és összetartja. Ebben az eröben egy ismeretlen szellemet kell feltételeznünk, amely minden anyag ösalapja. Nem a látható, de múló anyag a való, az igaz, hanem a mögötte rejlö szel­lem az igaz valóság.

Az anyag energia, az energia pedig nem más, mint az egyetlen tudatos szellem tevékenysége.

A korona nélküli fát nem cibálja a szél.

Togói mondás

A polaritás törvénye

Ez a törvény azt jelenti, hogy minden létezönek két pólusa van ugyan, valójában azonban minden egy. Minden látszólag ellentétes, lényegét tekintve azo­nos, csak kifejezödési fokát tekintve különbözö. Boldogság és boldogtalanság, szeretet és gyülölet valójában ugyanannak a dolognak a két oldala. Ezen a világon minden jelenségnek két oldala van. Ám a kettö között egy és ugyanazon tartomány húzódik meg.

Mihelyt ezt belátjuk, mihelyt felismerjük a két pólus közötti egyet, a látszólagos dualitás megszü­nik, s mi újra összhangban vagyunk önmagunkkal, az élettel, az egész teremtéssel.

Mindezt könnyen felismerhetjük, ha tudatunkat a hideg-forró ellentétpárra irányítjuk. Tételezzük fel, hogy odakint húsz fok van, amit valószínüleg inkább kellemesnek érzékelnek, mint hidegnek vagy melegnek. Egy közép-afrikai lakos minden valószínüség szerint hidegnek találja, egy eszkimó viszont melegnek, holott se nem ez, se nem az. Minthogy az ellentétek igaz természetük szerint egyek és ugyanazok, bármely pillanatban átfordít­hatjuk öket önmaguk ellentétpárjába. A gyülölet így fordítható át például szeretetbe. Nem kell mást tennem, csupán álláspontomat megváltoztatnom, s a dolgok megváltoznak. A félelmet bátorsággá ala­kíthatom, a sötétséget fénnyé. Tudatom rezgésének megváltoztatásával "álláspontomat" változtatom meg. Szellemi technikák alkalmazásával segítséget tudok nyújtani embertársamnak, hogy gyengéjét erösségévé változtassa, éspedig oly módon, hogy tudata rezgését megemelje, mert a pozitív pólus mindig magasabb rezgésszámú. Tudatunk rezgés­szintjének emelésével azonban nem csupán ma­gunkat változtatjuk, hanem egész életünket is, hi­szen a rezonancia törvénye értelmében más esemé­nyeket, személyeket és életkörülményeket vonzunk magunkhoz.

Tudatunk rezgésének emelésével a körülöttünk lévö embereket is megváltoztatjuk, hiszen a rezo­nancia törvénye értelmében önmagunkban is új tartományokat mozgatunk meg, amelyek ezáltal aktiválódnak: olyan eröket és képességeket ébresz­tünk ekképpen bennük, melyek létezéséröl koráb­ban tudomásuk sem volt. A szó szoros értelmében "felébresztjük" az emberben rejlö jót, ekképpen mi magunk válunk "gyógyszerré" a többiek számára - és áldássá az egész világ számára.

Aki tudatát magasabb rezgésszintre hozza, ezzel természetesen az alacsonyabb tudatszint ellenreak­cióját hívja életre, ám ha továbbra is magasabb szinten tartja magát, ez az ellenreakció nem érhet fel hozzá. Céltudatosan haladhat az "én-pólustól"

az "én vagyok pólus" felé, azaz Igaz Valója felé, és felismeri, hogy nem a világ poláris, hanem csupán­csak a mi tudatunk. Tudatom megváltoztatásával megváltoztatom a világomat. Tudatrezgésünk tudatos és célzott megemelését követöen ugyanúgy uralni tudjuk rezgéseinket, mint egészségünket, életkörülményeinket és ekképpen sorsunkat - bir­tokba vettük tehát szellemi örökségünket.

A mosoly, melyet küldesz, visszatér hozzád.

Indiai mondás

A ritmus törvénye

Minden létezönek megvan a saját individuális rit­musa, a növekedés és csökkenés. Mindennek meg­van a maga árapálya. Az inga ugyanannyit lendül ki jobbra, mint amennyit balra. Minden szélsöséget egy ellenirányú szélsöség egyenlít ki.

A ritmus törvénye a teremtésben mindenütt kife­jezésre jut. A nappal után az éjszaka következik, és fordítva, a születést követi az elmúlás, amely egy újabb születésnek a kezdete. A legapróbb kis ré­szecskének is megvan a maga individuális ritmusa. Az egész lét egy állandó ki- és beáramlás, amely két pólus között jön létre, ezért a ritmus törvénye szo­ros összefüggésben áll a polaritás törvényével. Ez a törvény érvényesül a különféle kultúrák születésé­ben és letünésében, valamint az ember szellemi, lelkiállapotában is. Ezért volna kívánatos, hogy mindenki találja meg a maga individuális ritmusát, és ne annak ellenében éljen, hogy ekképpen felfe­lé ívelö szakaszában saját ritmusunk lendítsen elö­re bennünket. Az aktivitás a pihenés és lazítás sza­kaszaival váltakozik, és együttesen hozzák létre a harmóniát. Ha saját ritmusunk felfelé ívelö szaka­sza által magasabb tudatszintre kerülünk, és ott maradunk, a kikerülhetetlen ellenirányú lendület nem sodor magával, a következö felfelé ívelö sza­kasszal viszont ismét magasabbra vitethetjük ma­gunkat. Ez a törvény az ember örök létezését bizto­sítja, függetlenül attól, hol van: születés, halál és újjászületés között mozog folytonosan, hiszen az élet örök.

Az életben örökké valamivé leszünk.

Ha valaki úgy tartja, ö lett valamivé,

az azt jelenti, hogy halott.

Friedrich Hebbel

A megfelelés törvénye

A megfelelés törvénye, azaz az analógia azt jelenti: "Mint fent, úgy lent, mint lent, úgy fent. Miként a legkisebben, azonképpen a legnagyobban, miként bent, úgy kint." A törvény azt is jelenti, hogy egy adott tartalomhoz mindig egy adott forma illik - a tartalom és a forma azonos.

Amennyiben én tudattal rendelkezem, akkor minden sejtnek, minden naprendszernek és az egész univerzumnak is van tudata. Minden létezö­nek a létezés minden szintjén megvan a megfelelö­je. Amikor valamely szinttel ismerkedem, és azt megismerem, voltaképpen minden szintet megis­merek, hiszen ezek egymásnak megfelelnek. Az ember, mint mikrokozmosz, pontos képe a makro­kozmosznak, hiszen Isten a maga képmására te­remtett bennünket.

Ez a törvény a legkisebbektöl a legnagyobbakig mindenre érvényes: a mágnességtöl, az elektromos részecskéktöl, az atomoktól, molekuláktól, biológiai sejtektöl, szervektöl és organizmusoktól kezdve az égitestekig, naprendszerekig, tejútrendszerekig és végül az egész univerzumig, söt ugyanúgy érvényes a finomanyag szintjén és a szellemi szinteken.

Az alábbiakban megpróbáljuk "leképezni" a világot:

Hermész Triszmegisztosz ókori bölcs ezt a törvényt a következöképpen fogalmazta meg: "Ami lent van, az azonos azzal, ami odafent van, és ami odafent van, az azonos azzal, ami lent van, ekképpen telje­sítve be az Egyetlen csodamüvét."

Minden adomány egy feladat.

Käthe Kollwitz

Valakit szeretni annyit jelent, mint olyannak látni, amilyennek az Isten öt elképzelte.

Fjodor M. Dosztojevszkij

A rezonancia törvénye

A hasonló hasonlót vonz magához, és általa meg­erösödik. Két különbözö dolog taszítja egymást. Az erösebb meghatározza a gyengébbet, és önmagá­hoz hasonlóvá teszi. Mindenki csak azt tudja magá­hoz vonzani, ami pillanatnyi rezgésének megfelel. A félelem tehát magához vonzza azt, amitöl félünk. Viselkedésünk meghatározza a körülményeinket.

Ha a zongorán megpendítünk egy húrt, mind­azon húr együtt fog rezegni vele, melynek felhang­ja megegyezik a megpendített húréval, így hoz rez­gésbe minden hang minden olyan testet, melynek frekvenciája megegyezik vele. Ez azonban nem csu­pán a fizikai testekre érvényes, hanem a lelki tapasz­talás szintjén is igaz: azokat az energiákat, rezgése­ket és hangulatokat vesszük át, amelyekre fogéko­nyak vagyunk. A test és a lélek tehát a vele rokon rezgéseket veszi át, és belesimul környezetébe.

A rezonancia törvénye nem más, mint az ener­giaátadás törvénye, hiszen minden rezgés átadja a benne lévö energiát a hozzá hasonló rezgésü test­nek. Test és lélek ekként erösíti egymás rezgését és ezzel a velük egylényegü energiát. Aszerint, hogy miként vagyunk hangolva, pozitív és negatív befo­lyás egyként érhet bennünket. Valamennyi tömeg­mozgás a rezonancia törvényén alapszik.

A szabad választás jogán mindazonáltal tölünk függ, mely rezgésre vagyunk fogékonyak, melyhez csatlakozunk, melyeket erösítjük vagy éppen csök­kentjük. Ezen alapszik a mantrák és a szent énekek hatása: az énekléssel rezgésbe hozzuk a bennünk lévö energiákat, és hagyjuk, hogy hatásukat kifejt­sék bennünk. Ennek a magas rezgésnek a segítsé­gével olyan területeket aktiválhatunk magunkban, amelyek latensen mindig is megvoltak ugyan, de nem voltak hatékonyak.

A teremtés öshangjának, az OM szónak intoná­lása így hoz rezonanciába bennünket a legmaga­sabb rezgéssel.

Minden ember a valóságnak csak azt a részét érzé­keli, amelyre képes rezonálni, és ez nem csupán az érzéki észlelésre vonatkozik, hanem a teljes valóság észlelésére igaz. Ami rezonanciaképességünk hatá­rain kívül van, azt nem érzékeljük, az nem létezik számunkra, annak ellenére, hogy természetesen azért még létezik. Bár tisztában vagyunk vele, hogy fizikai szemünkkel a meglévö fényspektrumnak csupán nyolc százalékát tudjuk észlelni, mégis haj­lunk arra, hogy a fennmaradó kilencvenkét száza­lékot úgy kezeljük, mintha nem is létezne, csupán­csak azért, mert képtelenek vagyunk érzékelni.

Miként hasonló beállítottságú embereket ma­gunkhoz vonzunk, ugyanúgy kerülnek elénk gon­dolatainknak és érzéseinknek megfelelö életkörül­mények és történések. Soha senki nem keveredik például véletlenül verekedésbe vagy történik vele baleset, hanem mindig saját affinitásának köszön­hetöen, amely nélkül ilyen esemény az ö élménye­ként soha nem manifesztálódhatna.

Az embernek lehetösége van, hogy a mindenütt jelen lévö semleges kozmikus elektronenergiát fel­vegye, segítségével tetszöleges gondolatokat vagy érzelmi energiát hozzon létre, és ezt az általa létre­hozott rezgésfrekvenciát kisugározza. Ez a tudato­san vagy akár tudattalanul kisugárzott energia megfelelö eseményeket fog vonzani, és életkörül­ményként vagy élményként tapasztaltatja meg az illetövel. Gondolataink és érzéseink "láthatatlan mágnesek", melyek a világból szüntelenül maguk­hoz vonzzák mindazt, ami velük egynemü.

Alapvetö gondolataink, érzéseink és hajlamaink meghatározzák szellemi atmoszféránkat, és megte­remtik a siker vagy a sikertelenség auráját. Minden­ki érzi a másik emberben ezt a "valamit", és vagy szimpatikusnak, vagy antipatikusnak találja. Ahogy megfelelö fertötlenítöszerrel megtisztítják a kórter­met a kórokozóktól, úgy lehet valamely tér szellemi atmoszféráját tudatos pozitív kisugárzással "meg­tisztítani".

Engem nem a másik ember magatartása bosszant, sért, bánt vagy idegesít - ez csupán kiváltja belölem ezeket az érzéseket -, az ösokot magamban kell ke­resnem: valami bennem is megvan abból, amit a másik emberben elutasítok, és ez rezonál bennem. Nincs sok értelme tehát bosszankodnom, sokkal inkább azon kell igyekeznem, hogy ezt a tulajdon­ságot önmagamban feloldjam, nehogy a következö alkalommal ismét rezonáljon. Ha sikerült feldol­goznom, akkor megszabadultam töle.

Azt hisszük, hogy a teljes valóságot érzékeljük, holott minden ember korlátozott rezonanciaképes­séggel rendelkezik. Amikor egy könyvet olvasunk, azt hisszük, hogy az egész könyvet befogadtuk, ám ha ugyanezt a könyvet néhány évvel késöbb újra elövesszük, egészen más dolgokat fogunk belöle felfogni. Minthogy idöközben tudatunk és vele együtt rezonanciaképességünk is kitágult, ezért a valóságnak már egy nagyobb részét tudjuk felfog­ni. Lehet, hogy ha néhány évvel késöbb ismét elö­vesszük a könyvet, ugyanígy járunk, s ezúttal még jobban, még mélyebb rétegeiben tárulkozik fel a könyv.

Különleges rezonanciaképességünknek köszön­hetöen újra meg újra sajátos "véletleneket" élünk meg. Egy zenész például véletlenül megismerkedik az utcán egy másik zenésszel, egy tudós "véletle­nül" a parkban egy padon felejtett újságban szak­területére vonatkozó cikket talál. Mihelyt belül megértünk egy bizonyos tapasztalatra vagy találko­zásra, szellemileg elökészülünk erre a tapasztalásra, és a sorstörvény alapján a megfelelö élményben lesz részünk. Ám ha egy ilyen élményre még nem állunk készen, ez irányú igyekezetünket és próbál­kozásainkat nem koronázza siker.

Minthogy a különbözö rezonanciaképességekkel rendelkezö emberek a valóságnak más-más részét érzékelik, mindannyian más-más világban élünk. Az ember a saját rezonanciaképessége alapján te­remti meg a maga világát, amelyet rajta kívül sen­ki nem látott, és amelyben tökéletesen egyedül él.

Íme egy példa: tételezzük fel, hogy önnek van egy rádiója, amely az URH-ra van beállítva, és más adókat nem is ismer. Végigpróbálhatja a teljes sá­vot, mindig csak olyan adásokat fog majd, amelye­ket az URH sugároz. Az ön barátjának ugyanolyan rádiója van, amely azonban középhullámra van beállítva. Egy napon a programról beszélget a ba­rátjával, ám bármennyire is igyekszik, nem képes megérteni, miröl beszél a barátja, mert az ö prog­ramleírása nem illik az önére. Hasonlóképpen a barátja sem érti, hogy ön miröl beszél, holott nem kellene mást tenniük, mint hogy ugyanarra a frek­venciára hangoljanak, azaz egy másik gombot kel­lene megnyomniuk, s máris megértenék egymást. A készülékünktöl és a beállítástól függ, hogy mi­lyen híreket, képeket és adásokat fogunk. Miként kedvünk szerint kapcsolhatunk át a rádióban vagy a tévében egy másik programra, hasonlóképpen az életben is megtehetjük, hogy belül átállítva magun­kat, más életkörülményeket vonzzunk magunkhoz. Mielött sikereket érnénk el, elöször belülröl kell felkészülnünk a sikerre. Mihelyt belül szilárdan hisszük, hogy sikeresek vagyunk, máris el leszünk halmozva szerencsés "véletlenekkel".

A rezonancia törvényén keresztül a teljesség törvé­nye is egészen új aspektust kap: megmutatja, hogy csak annyit kaphatunk, amennyinek felvételére ké­pesek vagyunk, és olyan minöségben, amely tuda­tunk rezgésének megfelel. Ám bármit tartsunk hu­zamosabb ideig a tudatunkban, az elöbb-utóbb tényként jelenik meg a külvilágban. Még ha nem is tudatosan gondolom, hogy "szegény vagyok", de úgy jöttem a világra, hogy magammal hoztam a tudattalan hajlamot arra, hogy így gondolkodjam, akkor egészen addig, amíg ezt a gondolkodásmó­dot tudatosan meg nem változtatom, külsöleg sze­gény is maradok. Lehet ugyanis, hogy nem ismerem a rezonancia törvényét, vagy nem értem, miként müködik, az azonban ettöl függetlenül hat. Elég csak tudatosítani, hogy valamire valóban szüksé­günk van, és rövid idön belül, nemritkán csodás körülmények között meg is kapjuk. Lehet, hogy éppen valamilyen szokatlan téma foglalkoztat ben­nünket, és váratlanul valakitöl egy könyvet kapunk, amelyik éppen erröl a témáról szól, nem sokkal késöbb elöször olvas egy cikket erröl a dologról az egyik magazinban, majd pedig az egyik barátjával beszélgetvén meg kell állapítania, hogy az illetö már régóta ugyanazzal a témával foglalkozik. Az ilyen "véletlenek láncolata" mögött mindig a rezo­nancia törvénye rejlik. Ha belül nem vagyunk ké­szek, ha nem értünk meg rá, teljesen fölösleges keresgélnünk. Amire valóban szükségünk van, az ránk fog találni. Hagyjuk, hogy ránk találjon!

Tökéletes, egészséges, harmonikus és boldog élet vesz körül bennünket, ám ebböl csak annyi tud általunk megvalósulni, amennyit tudatunk befo­gadni képes. Befogadni annyit jelent, mint hinni. A hitünk az egyetlen, amely a tökéletes élet megva­lósítását korlátozza.

Miként a Nap és a Hold sem tud

visszatükrözödni a zavaros vízben,

azonképpen a mindenható sem tud

visszatükrözödni egy olyan szívben, amely

az "én" és az "enyém" ideájától zavaros.

Sri Ramakrishna

A teljesség törvénye

A teljesség törvénye azt jelenti, hogy az élet teljes­sége szellemi örökségként áll rendelkezésünkre, éspedig minden pillanatban. Csakhogy hibás szel­lemi beállítottságunk és csekély hitünk külsö és belsö gazdagságunkat korlátok közé szorítja. Mi­helyt azonban az ember felismeri Igaz Valóját, és birtokba veszi szellemi örökségét, a teljesség törvé­nye manifesztálódni fog az életében. Aki ezt a tör­vényt teljes egészében megérti, az többé semmiben nem fog hiányt szenvedni. Jézus mondta: "Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van." (Máté 13,12) Amikor felismerjük, hogy az élet kész a teljességre, azzal már meg is jelenítjük. Ennek a felismerésnek azon­ban csak akkor van értelme, ha ettöl kezdve egész életünket a "belsö teljesség" megnyilatkozásává tesszük. Aki azonban ezt a "belsö teljességet" nem ismeri fel, saját maga áll sikereinek útjába, megaka­dályozván, hogy az élet teljessége manifesztálód­hasson. Ilyenkor már mit sem segít a nagy igyeke­zet, a görcsös pozitív gondolkodás vagy a rebbenö ima, az élet ugyanis csak a belsö valóságot tudja a külsö valóságban visszatükrözni. Ismerjük hát fel, hogy legbensöbb természetünk szerint gazdagok és sikeresek vagyunk! Ha ennek a felismerésnek az ér­telmében élünk, az élet teljességét mágnesként fogjuk magunkhoz vonzani. Számtalan út és lehe­töség van. Mindaz, ami velünk történik, valójában lehetöség arra, hogy rajtunk keresztül a teljesség megnyilvánulhasson. Ne hagyjuk, hogy a külsö kép megzavarjon bennünket, mert még ott is vannak lehetöségek, ahol nyomát se látjuk. Bármennyire is úgy tünik, hogy a külsö realitás ellentmondásban áll a belsö képekkel, bármilyen súlyosnak tünnek a körülmények, a teljesség igenlésével fölébe emelke­dünk és átváltoztatjuk.

Csakhogy semmiféle eröfeszítés és pozitív gondol­kodás nem vezet eredményre, ha legbelül folyvást arra gondolunk, milyen korlátaink vannak, és mi mindenben szenvedünk hiányt. Vagy ha mindezt "karmikus" okokra hivatkozva jogosnak tartjuk. Magát a karmát is bármely percben megváltoztat­hatjuk, és senki sem kényszerít bennünket arra, hogy továbbra is tudattalan magatartásminták ál­dozatai maradjunk. Gyakran azonban úgy érezzük, nem érdemeljük meg, hogy valóban a teljességben éljünk, ezzel azonban megakadályozzuk, hogy megmutatkozzék, amit az élet számunkra készség­gel felkínál.

Az elfogadás azonban csupán a törvény egyik oldala, a másik az adás. Aki csak a törvény egyik felére figyel, önzésével érvényteleníti a törvényt: "Aki nem ad, nem is kap, aki nem vet, nem is arat." A teljesség törvénye ugyanis csak olyan mér­tékben lehet hatékony, amilyen mértékben mi megnyitjuk magunkat, hogy rajtunk keresztül a tel­jesség manifesztálódhasson.

Úgy tudom megnyitni magam, hogy feloldok magamban minden olyan tudatos vagy tudattalan gondolatot, amely korlátaimra vagy hiányosságaim­ra vonatkozik, nehogy én magam akadályozzam a törvény érvényesülését. Megnyitom magam, és adok mindent, ami csak tölem telik, s bár közülünk sokan már az anyagiakról is nehezen mondanak le, ennél sokkal fontosabb, hogy egoizmusunktól megszabaduljunk, és minden erönkkel az egész szolgálatába álljunk. A teremtés szolgálatának óha­ja a szeretetböl fakad.

Ahhoz, hogy a teljességnek maradéktalanul ré­szese lehessek, kis énemet át kell adnom Igaz Va­lómnak, a bennem lakozó Istennek. Jézus azt mondta: "Ha megmaradtok énbennem, (...) akkor bármit akartok, kérjetek, és megadatik nektek" (Ján. 15,7).

Ezt a hozzáállást akkor is meg kellene öriznünk, amikor már sikeressé váltunk, és böségben, teljes­ségben élünk. Csak így tud áradni a böség, csak így tudjuk nemcsak elérni, hanem meg is tartani, söt megsokszorozni, bölcs szokássá tenni. Csak így tud­juk megnyitni magunkat, hogy az élet rajtunk ke­resztül a maga sokféleségében kifejezésre juthas­son, és mások hasznára is szolgálhasson. Akkor lesz a böség, a teljesség állandó vendég nálunk, ha megértjük, hogy mi is teremtök vagyunk, és a világ jobbításában magunk is hathatósan részt veszünk.

A böség, a teljesség természetesen nemcsak azt jelenti, hogy van mindig elég pénzünk, bár termé­szetesen ez is hozzátartozik, és azzal, hogy megvet­jük a pénzt, elzárjuk magunkat a böség áradása elöl. Ám a böség leginkább mégiscsak a láthatatlan hétköznapi eseményekben mutatkozik meg, harmonikus kapcsolatainkban éppúgy, mint szellemi felismeréseink tömegében. Aki a teljességben él, an­nak mindig minden rendelkezésére áll ahhoz, hogy létét tökéletesen kifejezésre juttassa. A mindenbe beletartoznak a leckék is, amelyeket az élet kínál számunkra, hogy tanuljunk és fejlödjünk. Aki a tel­ességben él, az valóban böségben, teljességben éli életét, és élete minden aspektusa harmóniában van.

Boldog az az ember, aki hozzátartozói

tökéletlenségét éppúgy elviseli,

ahogy szeretné, ha az ö tökéletlenségét

mások elviselnék.

Assisi Szent Ferenc

A szabadság törvénye

A szabadság törvénye az embert életének minden pillanatában a teremtés teljessége elé állítja, és sza­badságot ad neki a választásra, ugyanakkor kötelezi is a döntésre. Már az is döntés, ha valaki nem dönt, s a következményeket mindenféleképpen ö viseli. Ő határozza meg a "belsö képeket", amelyek életét meghatározzák. Szabadságában áll választani, hogy a felismerés királyi útja mellett dönt, vagy pedig a megszokott utat választja, amely a betegségen és szenvedésen keresztüli tanulás útja. A szabadság­nak három szintje van:

1. Szabadság mint megszabadulás valamitöl.

Az embernek szabadságában áll léte bármely pilla­natában kiszabadulni a vágyak rabságából. Akkor válik szabaddá, ha már semmire nincsen szüksége, felismervén, hogy a teremtés megadja mindazt, amire neki valóban szüksége van ahhoz, hogy az életet teljességében kifejezésre juttassa, hogy a tel­jességben éljen. Csak ekképpen szabadulhat meg az ember a birtokvágytól, felismervén, hogy min­den birtoklás illúzió csupán. A világon senki sem­mit nem birtokolhat, minden itt marad, amikor távozunk. Kizárólag saját felismeréseinket vihetjük magunkkal, ezért is éltünk.

Igen fontos lépés a bírvágytól való megszabadu­lás útján az elengedés. Az igazi elengedés azt jelen­ti, hogy semmi olyat nem gondolok, nem mondok és nem teszek, ami hamis, gátló és zavaró.

Mindent el kell engednem, ami nem Igaz Va­lómhoz tartozik, még a régi tudatállapotomat is, melyhez a következö érzések tartoznak: harag, fé­lelem, gond, stressz, büntudat, érzékenység, kisebb­rendüségi érzés, önsajnálat, gyülölet, irigység, bi­zonytalanság, utálat, izgalom, agresszió, düh stb.

A következö magatartásformák tartoznak hozzá: kényelmesség, hamisság, szeretetlenség, intoleran­cia, hütlenség, ítéletek, fegyelmezetlenség, szenve­dély, rossz szokások, igények stb.

A következö elvárások tartoznak hozzá: túlzott igények önmagammal, a többiekkel és az egész vi­lággal szemben, vágy arra, hogy tiszteljenek, hogy megértsenek, hogy szükség legyen rám, hogy szeres­senek, hogy keresztülvihessem az akaratomat, hogy több legyek, mint a többiek, hogy gyözzék stb.

A következö múlt tartozik hozzá: megcsontoso­dott elképzelések, túlhaladott program, elavult célok, normák, határok, neveltetés, környezeti befolyás, klisék, szerepek, negatív gondolkodás, negatív ön­kép, elvétett hivatás, betegség, szülöi kötöttség, partner, gyerekek, vagyon, karrier, test, megbántó­dások, sértödések, csalódások, szegénység.

S végül a régi tudatállapothoz tartozik az önfejü­ség és az ego. Ahogy elengedem magam, kis énem beleolvad a NAGY ÉNBE, és ez a nagy én él és hat rajtam keresztül. Az ilyen ember valóban szabad, nem akar többé birtokolni, csupáncsak létezni és tenni azt, amit az élet rajta keresztül megvalósítani akar, ez pedig a tökéletes bizalomhoz, biztonság­hoz és rendíthetetlen lelki nyugalomhoz vezet.

2. Szabadságomban áll valamit tenni

Szabadságunkban áll magunkat másoktól különál­ló egónak tartani, ennek megfelelöen önzö módon élni, a teremtés szimfóniáját zavarni és ezzel disz­harmóniát elöidézni, amely aztán megfelelö sors­csapásként visszahullik ránk. Szabadságunkban áll azonban az is, hogy felismerjük önmagunkat az egész részeként, hogy felismerjük, miért is szület­tünk, és mindent elhagyjunk, amire feladatunk tel­jesítésében nincs szükségünk, és kizárólag életfel­adatunkkal, missziónkkal foglalkozzunk, ennek tiszta szívvel, örömmel tegyünk eleget, és ekkép­pen teljes életet éljünk.

3. Az igazi szabadság

A szellemi törvények valóságosak, valóban hatnak, függetlenül attól, hogy hiszek-e bennük vagy sem. Tagadhatom öket, és megpróbálhatok ellenükben létezni, ám ekkor betegség vagy szenvedés formá­jában "korrepetálást" kapok a sorstól. Ám együtt is müködhetek velük, harmóniában élhetek ezekkel a szellemi törvényekkel és az egyetlen erövel, amely teremtette öket, s ekképpen teljes életet élhetek. A választás a kezemben van.

Ez az egyetlen igazi szabadság.

Mindig olyan helyen kellene állnom,

amely az örökkévalóság felé nyitva áll.

Romano Guardini

A gondolkodás törvénye

Minden egyes gondolat megváltoztatja sorsunkat, sikert vagy sikertelenséget, betegséget vagy egész­séget, szenvedést vagy örömet von maga után. Meg kell hát tanulnunk, hogy a lehetö legoptimálisab­ban használjuk gondolkodásunkat. A legfontosabb az igazi pozitív gondolkodás: felismerni, hogy mindaz, ami velem történik, valójában jó nekem, mert szükségessé vált számomra, és segítségemre van. Ezért ajánlatos minden életfeladatot elvállalni és elvégezni, különben a sors kénytelen megismé­telni a leckét egészen addig, míg a feladatot meg nem oldom.

A szellemi technikákat éppúgy meg kell tanul­nunk, mint ahogy megtanultunk járni, enni, kerék­pározni, úszni vagy akár beszélni. Az életben az az ember halad a legbiztosabban elöre, aki a legjob­ban felkészült arra, hogy erejét optimálisan hasz­nálja fel, lehetöségeit pedig tökéletesen kiaknázza.

Életkörülményeinket gondolataink által teremt­jük meg. Mi gondoljuk ezeket a gondolatokat, amelyek cselekedeteket vonnak maguk után, me­lyek aztán egész életünkre hatással vannak - meg­teremtik a mi valóságunkat. Legtöbb gondolatunk tudattalan, ám ezek a tudattalan gondolatok, me­lyek például a gyermekkorban születtek, éppoly hatékonyan müködnek, mint például mások véle­ménye, megállapítása, ítélete, melyet nap mint nap hallunk, és tudattalanul befogadunk. Ugyanígy hatnak azok a szólások is, melyeket mi magunk nap mint nap használunk:

"Nem hiszem, hogy ebböl lesz valami."

"A pénz nem ismer barátságot."

"Ez soha nem fog sikerülni nekem."

"Ma megint teljesen kivagyok."

Ezeknek a mondatoknak folytonos ismétlésével meggyözzük tudatalattinkat arról, hogy ezek az ál­lítások igazak, és a tudatalattink ennek megfelelö­en fog viselkedni.

A bölcs és a bolond között az a különbség, hogy a bölcs uralja gondolatait, míg a bolondot a gondo­latai uralják.

Azok a gondolatok, melyektöl nem tudunk sza­badulni, a végzetünkké válnak!!!

A legtöbb ember azért nem tudja vágyait megvaló­sítani, mert nem tud uralkodni gondolatain. Szét­szórja öket, ahelyett hogy egyetlen célra koncent­rálna, és így érné el mindazt, amit csak gondolni vagy hinni képes. Inkább csodában reménykedik: a beteg orvosi segítségben vagy egy csodagyógyszer­ben, s ha ez nem segít, akkor egy hipnotizörben vagy szellemgyógyászban, aki minden különösebb gond nélkül azonnal meggyógyítja - hogy utána tovább folytassa helytelen életmódját.

A szegény gyorsan akar meggazdagodni, legszí­vesebben egy lottófönyeremény segítségével, ahol csekély befektetéssel nagy eredményt lehet elérni. Az egyedülálló meg akarja találni ideális partnerét a sors kegye által, anélkül hogy megkérdezné, va­jon ö ideális partner-e a társa számára.

A legritkább esetben kérdezzük meg magunktól: miért is kerültünk ilyen körülmények közé, mivel idéztük elö, és hogyan tudunk magunk segíteni rajta? Hogyan tudna egészségesebben élni vagy egyéni teljesítményeit növelni, hogyan lehet belö­le ideális partner, aki automatikusan "a megfelelö" társat vonzza magához? Ajándékokat szeretnénk kapni, s közben elfelejtjük, hogy az ember csak azt arathatja le, amit elvetett.

Pedig az élet mindig újabb lehetöségeket kínál nekünk, csupán fel kell ismernünk és ki kell hasz­nálnunk. Ne ragadjunk hát le annál, hogy mi min­denben szenvedünk hiányt, mert ez csak elégedet­lenséghez és agresszióhoz vezet! Mihelyt a lehetö­ségeinkre figyelünk, észrevesszük, hogy az élet minden pillanatban lehetöséget kínál nekünk, s életünk máris gazdagabb, mi pedig boldogabbak leszünk!

Ismerjük hát fel: hiányra szükség van, mert kü­lönben nem volna már mit tenni, csakhogy lehetöség is számtalan van, és minden nehézség valójában egy álcázott lehetöség. A boldogság nem szerencse kérdése, hanem az élet által böségesen kínált lehe­töségek meglátásának, felismerésének, kihasználá­sának következménye. Teljesen mindegy, honnan jövünk, a döntö az, hogy most hová tartunk! Tegyük hát meg az elsö lépést a helyes irányba, és életünk meg fog változni.

Mit jelent a pozitív gondolkodás?

Mindaz, ami körülvesz bennünket, materializált elképzelés, megvalósított gondolatkép. Elöbb ki kell gondolnom valamit, s az csak azután valósulhat meg. Az anyag nem más, mint az energia különfé­le megjelenési formája. A gondolatok energiát mozgatnak és formálnak. Az energiamegmaradás törvénye értelmében energia nem vész el, csak megjelenési formáját változtatja, átalakul.

Minden gondolat egy teremtés, amelynek meg kell valósulnia. Életkörülményeim létemet tükrö­zik, változtatni csak akkor tudok rajtuk, ha magam is megváltozom.

A problémák az élet által elénk állított feladatok. Valamennyi egy-egy ajándék számomra, mert a vé­gén, ha megoldom, fontos felismerésre jutok.

Valamely feladat megoldására az a legjobb idö­pont, amikor elém kerül. A következö pillanat ugyanis már új feladatot hoz. Ha nem oldom meg a feladatot, hanem megpróbálok kitérni elöle, arra kényszerítem a sorsot, hogy megismételje a leckét, esetleg olyan idöben, ami a legkevésbé sem alkal­mas, vagy olyan formában, ami végképp nem kel­lemes.

A pozitív gondolkodás tehát azt jelenti, hogy fel­ismerem: minden, ami van, engem szolgál és ne­kem segít még akkor is, ha kifejezetten kellemetlen vagy fájdalmas. Ennélfogva minden jó, úgynevezett negatív nem is létezik, csupán olyan kellemetlen jóról beszélhetünk, amelynek bekövetkeztét én tet­tem szükségessé. A pozitív gondolkodáshoz hozzátartozik a rendsze­res lelki higiénia is, ami azt jelenti, hogy reggelente mentálisan felkészítem magam a napra, és napköz­ben újra meg újra rákapcsolódom az egyetlen tu­datra, este pedig ellenörzöm, mennyire sikerült saját mértékemhez tartanom magam, és mentáli­san újraélni, mit nem sikerült még optimálisan megoldanom. Ekképpen azonnal megtisztogatok minden gondolatenergiát, mielött még sorscsapás­ként megvalósulhatna.

A sikertelenség mindig csak közbülsö eredmény a végleges sikerhez vezetö úton.

Bármit gondoljon is egy teremtö a hit bizonyos­ságával, annak meg kell valósulnia. Mindazt, amit elgondolok, el is tudom érni.

Tudatom gyengesége, hogy egyidejüleg mindig csak egy gondolatot tudok kigondolni. Ha a helyes, a megfelelö gondolatot gondolom, és azt megtar­tom, annak igazán nagy ereje lesz.

Ha a tudatunkban felmerülö gondolat - legyen az akár kívánság, elképzelés vagy cél - rögzül a tudat­ban, és újra meg újra aktiválódik, hasonló vagy azonos eröket fog magához vonzani, és gondolat­komplexummá sürüsödik. Másfajta gondolatok át­formálódnak vagy kilóködnek.

Visszatekintve életünk eddigi eseményeire, lát­hatjuk, hogy valamennyi kívánságunk megvalósult, mely kellö ideig foglalkoztatta tudatunkat. Ez saj­nos negatív vágyainkra is igaz. A félelem, az aggo­dalom stb. pontosan azt vonzza magához, amitöl fél az ember, hiszen ilyenkor tudatunkat a félelme­inkkel és gondjainkkal foglalkozó gondolatok töltik meg. A Félelemérzet gondoskodik arról, hogy ez a gondolat újra meg újra aktiválódjon.

Ilyen esetben is csak a gondolati fegyelem és a rendszeres lelki higiénia segít, amely során a nem­kívánatos gondolatokat azonnal kellemes gondola­tokká transzformáljuk, még mielött sorscsapásként manifesztálódhatnának.

A gondolati fegyelem és a lelki higiénia két, na­gyon fontos lépés fejlödésünkben. Kincsek rejlenek valamennyiünkben, ám ahhoz, hogy ezeket a kin­cseket felhozzuk a tudatunkba, és élni tudjunk ve­lük, fejlödnünk kell.

Képzelje el, hogy az ön belsejében egy hosszú irattekercs van, amelyre fel van írva, hogy hol talál­ja meg a kincset. E nélkül az információ nélkül nem jutna a kincshez. Ki kell bontania ezt az irat­tekercset, és így tudja majd lépésröl lépésre birtok­ba venni.

A vágyak megfogalmazása és a pozitív gondolkodás között a döntö különbség az, hogy az elöbbi eseté­ben akarunk valamit, az utóbbi esetében pedig hi­szünk valamit! A vágyak megfogalmazása akarati kérdés, amely mögött nincsen hit. A hit pedig nem más, mint a belsö bizonyosság, hogy amit kívánok, az meg is valósulhat. A belsö tartás teszi az embert igazán pozitív gondolkodásúvá akkor is, söt külö­nösen akkor, ha az életben nehézségek adódnak, hiszen felismeri bennük a feladatot és a lehetösége­ket, melyeket az élet kínál neki.

Hét lépés a pozitív
gondolkodástól a pozitív életig

1. Pozitív gondolkodás

Felismerni, hogy minden jól van, ahogy van, mert minden engem szolgál és nekem nyújt segítséget. Figyelmesen és kitartóan végigmenni az életúton. Teljes bizalommal, jó humorral, oldottan tenni, amit tenni kell. Hálatelt szívvel felismerni a látszat mögötti valóságot, és biztonságban élni a lét teljes­ségében.

2. Pozitív érzés

Nyíltan és öszintén olyannak elfogadni az embere­ket, amilyennek megismertük öket. Bizalommal vi­seltetni érzéseink iránt, és ismerni értékeinket, a teljességben élni. Az életet csak szemlélni, de nem ítélni, nagy szeretettel hagyni, hogy az történjen, aminek meg kell történnie.

3. Pozitív akarat

Akarnunk kell tanulni és megérteni, megbocsátani és helyesen cselekedni. Azt kell akarnunk, amit ten­nünk kell! Meg kell hallanunk, mit akar az élet, és saját akaratunkat el kell engedni, és hagyni, hogy az Ő akarata beteljesüljön!

4. Pozitív beszéd

Meg kell tanulnunk, hogyan fejezzük ki magunkat világosan, és véget kell vetnünk a szavak inflálódá­sának. Meg kell tanulni, hogy kéretlenül senkinek ne adjunk tanácsot, és hallgatni is meg kell tanulni. Szavaink és cselekedeteink legyenek öszinték, báto­rítsunk és vigasztaljunk, mondjunk köszönetet és áldást.

5. Pozitív cselekvés

Megfontoltan, jó érzékkel és körültekintöen csele­kedjünk. Legyünk szeretetteljesek, konstruktívak és segítökészek. Legyünk tekintettel másokra, le­gyünk megbízhatóak és állhatatosak, függetlenül mások elvárásától. Legyünk felelösségteljesek és öntudatosak mindenben, amit teszünk. Tanuljunk meg adni és kapni, és a "belsö vezetöre" hallgatva a megfelelö pillanatban azt tenni, amit kell. Tuda­tosan és mértékkel a legmegfelelöbbet fogyasztani. Örömmel és szabadon elfogadni és méltányolni mások szabadságát.

6. Pozitív tudat

Az igazság és a valóság felismerésével éljünk önzet­len, harmonikus életet. Rendszeresen vonuljunk vissza magányunkba, és szakítsunk idöt az imára és a meditációra. Egész létünket irányítsuk a Legma­gasabb felé. Ismerjük fel a pillanatnyi helyzetet, és éljünk értelmes életet.

7. Pozitív élet

A szellemi törvények figyelembevételével gondtala­nul és higgadtan éljük az életünket, azzal a felisme­réssel, hogy minden mind-egy. Ápoljuk harmoni­kus kapcsolatainkat, és örüljünk a legkisebb dolog­nak is. Örüljünk, hogy élünk, de legyünk készen bármely pillanatban a távozásra. Ameddig itt tar­tózkodunk, addig éljünk tisztességes, mintaszerü, egészséges életet. Egész létünket irányítsuk a Leg­magasabb felé, ismerjük fel Istent mindenben, és minden pillanatot tudatosan és hálatelt szívvel él­jünk meg.

Tudatának megnyitásával és irányításával minden­ki maga határozza meg azt a szintet, ahol é1. Min­denki maga határozza meg önmaga értékét, és annyi tiszteletet kap, amennyit önmagának megad.

Az okos a saját hibáiból tanul, a bölcs mások hi­báiból, a bolond viszont sem egyikböl, sem másikból. Nem kellemes dolog pancsernak lenni. Ha tehát képességeink szinte korlátlan lehetöségét optimáli­san fel akarjuk használni, mindenekelött ajánlatos "gondolatkúrát, mentális diétát" tartani. Mindössze annyit kell tennünk, hogy négy héten keresztül le­hetöleg csak pozitív gondolatokat fogalmazzunk meg, pozitív módon nyilatkozzunk meg, érezzünk és cselekedjünk, keressük pozitív kisugárzású emberek társaságát, legyünk minél többet ilyen környezetben, engedjük, hogy pozitív szokásaink alakuljanak ki, és ezek megerösödjenek, keltsünk életre magunk­ban pozitív érzéseket, lehetöleg pozitív dolgokról olvassunk, és pozitív dolgokat nézzünk. Ezzel egy idöben próbáljuk meg félelmünket, a stresszt, a bün­tudatot, az aggodalmat, a kétséget, a haragot, az önsajnálatot és mindenfajta izgatottságot lehetöleg azonnal átalakítani. Hasonlóképpen törekedjünk arra is, hogy a betegségekre, a szegénységre vagy akár a véletlenre vonatkozó gondolatainkat azon­nal tudatosítsuk és feloldjuk.

Reggel és este végezzünk alapos "lelki higiéniás gyakorlatot", napközben pedig találjunk alkalmat és idöt az elcsendesedésre. Valahányszor látogatónk érkezik, vagy megszólal a telefon, koncentráljuk tudatunkat, azaz tudatosítsuk magunkban, kik is vagyunk valójában, és ezzel az "élesre állított" tu­dattal cselekedjünk. Próbáljuk meg ezt a "kúrát" fegyelmezetten négy héten át folytatni. Az ered­mény meg fogja gyözni önt a lelki higiéniás kúra helyességéröl, s ez végül szokássá válik majd.

Tanulja meg, hogy olyan gondolatokra gondol­jon, melyeknek következményét szívesen látja meg­valósulni életében. A láthatatlan ugyanis nem azt jelenti, hogy egyben hatástalan is!

A lelki higiénia elmélete
és gyakorlata

Nem újdonság, hogy a lelki higiénia éppoly fontos szerepet játszik az ember lelki egészségének meg­örzésében, mint a testi higiénia a testi egészség megörzésében. Már a századfordulón megjelent néhány publikáció ebben a témában, csakhogy nem nagyon figyeltek fel rá az emberek. Ennek oka valószínüleg abban rejlik, hogy nem volt hasz­nálható utasítás arra vonatkozóan, mit tehet az ember annak érdekében, hogy lelki egészségét megörizze és stabilizálja.

A testi higiénia is akkor terjedt el szélesebb kör­ben, amikor már konkrét szabályokat tudatosítottak az emberekkel, mint például a rendszeres kézmo­sás, fürdés és fogmosás. Ehhez kapcsolódott a fer­tözö betegek elkülönítése annak érdekében, hogy a fertözés ne terjedjen tovább. Logikus és érthetö szabály volt, melynek segítségével az olyan testi fer­tözö betegségeket, mint a pestis, a tífusz és a kolera, vissza tudták szorítani és le tudták gyözni, legalább­is az ipari országokban.

A szellemi-lelki területeken ugyanúgy megtalál­juk a "fertözö betegségeket" és "járványokat", me­lyek újból és újból felütik fejüket, és egyre szélesebb körben terjednek, ha a rendszeres lelki higiénia gyakorlásával meg nem elözzük. A szokássá vált lel­ki higiénia hozzásegít bennünket ahhoz, hogy való­ban egészséges szellemi-lelki életet élhessünk.

A szellemi-lelki fertözések között meg kell em­lítenünk a haragot, a félelmet, a stresszt, az aggo­dalmat, a gyülöletet, a büntudatot, az agressziót. Egyikkel-másikkal vagy akár ezek kombinációjával valamennyien újra meg újra megfertözödünk, s ez ellen csak a rendszeres lelki higiénia nyújt segítsé­get. Ennek egyik legfontosabb eleme az esti "men­tális újraátélés", amely során valamennyi fertözött energiát feloldjuk, és a negatívot pozitívvá formáljuk át, mielött kárt okozhatnának bennünk. További fontos eleme a lelki higiéniának az is, hogy minden embert a legnagyobb jóindulattal, söt szeretettel el tudjunk fogadni olyannak, amilyen. A szellemi-lel­ki fertözéseket csak akkor tudjuk végérvényesen kiiktatni életünkböl, ha a lelki higiénia rendszeres gyakorlattá válik. Ennek eredményeképpen har­monikus lélekkel és rendíthetetlen nyugalommal élhetjük életünket.

A gondolkodás egyre inkább fölöslegessé válik, amint az igaz értelem megnövekedik. Aki tökéletes, annak már nem kell gondolkodnia a dolgokon, az már mindent tud, és spontán cselekszik. A gondol­kodás csupán helyettesíti a még fogyatékos értel­met. Minél nagyobb az értelem, annál kisebb szük­ségünk van a gondolkodásra, mert egyszerüen felismerjük a látszat mögött lévö valóságot anélkül, hogy gondolkodnunk kellene rajta. Ameddig értel­münk még. nem tökéletes, kénytelenek vagyunk gondolkodni. Mindent elöre el kell terveznünk, s ha elérkezett az adott pillanat, gondolatainknak megfelelöen cselekszünk. Ekképpen állandóan a múltból kiindulva cselekszünk, holott elöfordulhat az is, hogy már rég megváltozott a szituáció. Mind­addig, amíg gondolkodunk, cselekedeteinket a múlt határozza meg, holott minden örökösen vál­tozik, minden folytonos áramlásban van.

Még azt is meg kell gondolnunk, mivel tudunk örömet szerezni feleségünknek, társunknak, holott ha valóban szeretünk, már nem is kell fontolgat­nunk. Egyszerüen szeretetböl cselekszünk, és bizto­sak lehetünk benne, hogy minden pillanatban azt tesszük, ami a legmegfelelöbb. A gondolkodás gya­korta nem más, mint a hiányzó szeretet pótlása.

Gondolkodni nagyszerü dolog, és meg kell ta­nulnunk helyesen élni vele, ám soha ne feledjük, hogy a gondolkodás mindig csupán pótlék: a leg­lényegesebbet, a bölcsességet és a szeretetet helyet­tesíti.

A szó olyan, mint a méh:

méze és fullánkja van.

Talmud

A harag törvénye

Szinte nincs olyan ember, aki valamiért ne mérge­lödne. A harag és a düh a gyenge érzelmi kontroll terméke, és nagyon sok hátránnyal jár: erösen csökken a vitalitás, és a haragvó ember szinte vonz­za magához a betegségeket. A harag idegességet idéz elö, aminek eredményeképpen a következö alkalommal már gyorsabban méregbe gurulunk, szívverésünk szabálytalanná válik, vérnyomásunk magas értéket mutat, az izmok tónusossá válnak, rossz lesz az emésztés, alvászavarokkal és fáradtság­gal küszködünk, fejfájás vagy migrén alakulhat ki, söt szívinfarktus sem lehetetlen. A bosszankodás­nak, haragnak igen gyakori következménye, hogy rosszkedvüek leszünk, elveszítjük uralmunkat gon­dolkodásunk és cselekedeteink felett, gyomorfekély és epekö alakulhat ki, ellenálló képességünk meg­gyengül, és idö elött kellemetlen, beteg öregembe­rek leszünk.

Azzal, hogy mérgelödünk, valójában mások hi­bája miatt önmagunkat büntetjük, tudatunk nega­tív rezgésével önmagunkat gyengítjük, és teljesítö­képességünket csökkentjük épp akkor, amikor a legjobb formában kellene lennünk. Senki nem en­gedheti meg magának azt a luxust, hogy mérge­lödjön; a bosszúság csak újabb bosszúságot szül!!!

Valójában miért is bosszankodunk?

Problémák, körülmények vagy ügyek miatt bosszankodunk, mások miatt és önmagunk miatt. Azért bosszankodunk, mert az életben nehézségek adód­nak. Csakhogy mik ezek a "nehézségek"? Akkor emlegetünk nehézségeket, gondot, bajt, problémát, amikor a körülmények nem felelnek meg elképze­léseinknek. De miért nem változtatjuk meg az el­képzeléseinket? Ha semmit nem várok el, nincs is okom arra, hogy bosszankodjam. Ugyan miért is? Ebben az esetben ugyanis már semmi nincs ben­nem, amivel a körülmények konfrontálódnának, ráadásul tudom, hogy a nehézség az élet értelme, miként az iskola értelme a tanulás. A nehézségek ráirányítják a figyelmet valamely tökéletlenségem­re, s ahogy tökéletesítem magam, úgy tünnek el rendre a nehézségek, hasonlatosan ahhoz, ahogy az ok megszüntetésével megszünik az okozat is.

A bosszúság egyúttal agresszió is, s mint ilyen, negatív energia, amely diszharmóniát okoz, ami pedig betegséget idéz elö. Aki bosszankodik, az nem ért egyet az élettel, nem fogadja el az életet úgy, ahogy van. Ám teljesen mindegy, min bosszan­kodunk, azon ugyanis a mi bosszúságunk semmit nem változtat. S minthogy a helyzet az én bosszan­kodásommal mit sem változott, ezen akár újra bosszankodhatnék!!!

Bármin is bosszankodunk, mindig az egészsé­günkkel fizetünk érte. Megengedhetjük-e ezt ma­gunknak? Megengedhetjük-e azt a luxust, hogy paprikajancsiként ugráljunk, bárki húzza is a ma­dzagot?

Aki nem tudja túltenni magát a sértéseken, az nem elég bölcs, és önbizalma is kevés. A sértéssel ugyanis semmi nem változik meg, csupán azt mu­tatja, hogy a sértegetö diszharmóniában él. Inkább segítenem kellene neki, hogy megnyugodjon, ahe­lyett hogy ugyancsak diszharmonikusan reagálok. Nem is annyira a bosszúság oka a fontos, hanem az a mód, ahogy bizonyos körülményre reagálok, hogy mennyire veszem komolyan, és hogyan tu­dom feldolgozni.

Minden az én beállítottságomtól függ, nem pe­dig a külsö körülményektöl!

Az emberek különbözöképpen viselkednek, amikor dühösek. Van, aki beharapja az ajkát, elvörösödik, talán még ökölbe is szorítja a kezét, de nem szól egy szót sem, hanem haragját visszafojtja. Mások szabad folyást engednek mérgüknek, kiabálnak, vagdalkoznak, és már azzal sem törödnek, ha igaz­ságtalanok a másikkal szemben. Pedig nem volna szabad igazságtalanságra igazságtalansággal vála­szolnunk, hiszen az egészet többnyire mi magunk idézzük elö. És egyáltalán ne higgyük, hogy muszáj haragudnunk! Függetlenül attól, hogy ki milyen képet alkot rólam, hogyan szidalmaz, vagy éppen túlzottan dicsér, én az vagyok, aki vagyok, és ezen senki a világon nem tud változtatni, csak én magam!

Minél gyakrabban és intenzívebben mérgelö­döm, annál rosszabb lesz az általános állapotom. A nagy megterhelések hosszú távon negatívan hat­nak az egészségre, míg a kisebb bosszúságok több­nyire a pillanatnyi állapotra hatnak erösebben. A mérgelödéstöl a következöképpen tudok megsza­badulni:

Minden embert olyannak fogadok el, amilyen, és ráhagyom, hogy megváltozik-e és mikor. Nem mindenki lehet a barátom, de mindenki a taní­tóm.

Megszabadítom magam minden elvárástól, és hagyom, hogy az élet olyan legyen, amilyen. Amíg ugyanis elvárásaim vannak, kényszerüen újra meg újra csalódni fogok. Közben pedig be­csapom magam, mert ha úgy történik, ahogy vártam, nem is vagyok különösebben boldog, hiszen végül is az történt, amit vártam, ám ha másként történik, bosszankodom. Az életnek pedig csak egyetlen lehetösége van, hogy azt csi­nálja, amit várok, ám ezer egyéb lehetösége, hogy másként csinálja. Természetesen annyiszor mérgelödhetek naponta, ahányszor csak akarok, de nem vagyok köteles!

Felismerem, hogy a világon semmi és senki nem bosszanthat engem, kizárólag én magam, viszont csakis én szabadíthatom meg magam a bosszú­ságtól, éspedig végérvényesen!

Ha az emberek gyakrabban fordulnának magukba, ritkábban lennének magukon kívül.

Mi a meditáció?

A meditáció az a jól bevált út, amelyen eljutunk önmagunkhoz; "felszabadult ébrenlét", a létezés észlelése; a pillanatnyi helyzet észlelése és eggyé válás vele; feloldódás a tapasztalatban; a cselekvés és a cselekvö eggyé válik.

A meditáció alkotórészei:

A korlátlan figyelem és a létezö észlelése. A megfigyelö része annak, amit megfigyel. Ha már eggyé váltunk az észleléssel, nincs szük­ségünk arra, hogy szavakkal bármit is kifejez­zünk.

Mindenre és semmire sem koncentrálni. A koncentrált nyitottság elvezet önmagunk kö­zéppontjához, és átemel az értelmen, amely már nem tud megragadni. Az igazi koncentráció azt jelenti, hogy tudatunkat minden létezö közép­pontjába irányítjuk, és eggyé válunk vele.

Tudatosan létezni.

Komolyan venni a koncentrációt, de amellett örülni a létezésnek. Minden görcsös igyekezet nélkül könnyedén és örömtelin hagyni, hogy megtörténjenek a dolgok.

A lét a mindennapok celebrálása.

A meditáció ezenkívül:

Fegyelem és következetesség

Tanítói és tanulói öntudat

Nyitottság, elengedettség, feloldódás, éberség, öröm

Nyugalom, szeretet - a létezés ritmusán át felis­merni önmagunkat mint az egész részét ("en­gem lélegzik")

Akaratgyengeség

Különbözö meditációs technikák léteznek:

képszerü megjelenítés (katatim képélmény); irányí­tott álomutazás; vizualizációs gyakorlatok; kon­templáció - mantrameditáció, dinamikus meditá­ció; taj csi; zen; figyelemmeditáció; jóga; meditatív létezés és még sok egyéb. Aki el akar valamit érni a meditációval, az akadályt gördít a meditáció útjá­ba. A meditáció a létezés észlelése. Nem az a fon­tos, amit én teszek, hanem az, ahogyan teszem - akárcsak az életben. A meditáció szeretetteljes kap­csolat az egész teremtéssel, út a lét középpontjába. Meditáció során mindent elengedünk, mígnem csak a létezés marad.

Minden embernek vannak jó oldalai,

a rosszakat csak át kell lapozni.

Ernst Jünger

Az imagináció torvénye

Minden képszerü elgondolásunk arra törekszik, hogy megvalósuljon. Ha eközben a hittel szemben fellép az akarat, mindig a hit gyöz. A képszerü el­gondolások esetében minden eröszakos igyekezet az ellenkezö hatást éri el.

Minden ember képes arra, hogy elgondolásait képszerüen jelenítse meg. Egy gyermek a hallotta­kat vagy a látottakat csakis képszerüen tudja meg­jeleníteni. Minden jó építész elöször lelki szemei elött látja a kész házat, mielött még papírra vetné az elsö vonalakat. Némelyek azonban hagyták ezt a természetes velünk született képességet "elaludni", mert már csak álmukban használják, de bármely pillanatban újra lehet ébreszteni.

A kép a tudatalatti és a lélek nyelve. A kívánt vég­eredményt képszerüen teljes részletességében aján­latos kidolgozni, színesen és az eredeti környezet­ben kell elképzelni, majd egyre pontosítani, egyre aprólékosabban kidolgozni. A kép természetesen akár film is lehet.

A belsö képek életünk nagy részét meghatároz­zák. Ha egy bizonyos képet vagy elképzelést nem tudatosan hívunk elö tudatunkba, akkor a tudat­alatti a belsö raktárt, a "belsö képtárat" veszi elö, és ezeket a képeket valósítja meg. Ezért ajánlatos a kívánt végeredményröl tiszta képet alkotnunk. Eze­ket a képeket újra és újra tudatunkba emeljük, és ott lehetöleg sokáig megörizzük. A kívánt végered­ménnyel ellentétes képeket tudatosan ki is "olthat­juk" belsö képtárunkból, vagy egyszerüen lecserél­hetjük elképzeléseinkre.

Képzelöeröre van szükségünk ahhoz, hogy a kívánt végeredményt képszerüen meg tudjuk jeleníteni, és ezeket a képeket szemünk elé tudjuk varázsolni. Minden gyerek képes erre, ám idövel elveszítjük ezt a képességünket, mert alig-alig használjuk. Ám mindaz, amit elfelejtettünk, újra felidézhetö.

A következö dolgokat tudjuk képszerüen megje­leníteni:

konkrét tárgyakat

absztrakt fogalmakat és értékeket

cselekvésfolyamatot vagy filmet

önmagunkat

A megjelenítéshez alkalmazhatjuk a vetítövászon ­technikát, ami azt jelenti, hogy magam elé képzelek egy üres vetítövásznat, és hagyom, hogy a kívánt végeredményröl szóló film vagy képsor megjelen­jen rajta. Ha az nem elég, akkor ajánlatos egy való­ságos képet beszerezni, legyen az akár egy újságki­vágás, egy fotó vagy egy kollázs.

Minél tisztább és élesebb a kép, annál könnyeb­ben gyülik fel benne a megvalósulást szolgáló ener­gia. Minél tovább és minél gyakrabban jelenítem meg szellemi képernyömön a képet, annál hos­szabb ideig áramlik az energia.

Fontos az is, hogy a kívánt végeredménnyel azono­suljak: hogyan fogok érezni, hogyan fogok visel­kedni, ha az általam elképzeltek megvalósulnak.

Ha a kép kellöképpen eleven, önállóvá válik, ami azt jelenti, hogy kezdetben én döntök a részletek felöl, ám lassanként maguktól jelennek meg lelki szemeim elött, mígnem azáltal, hogy újra meg újra elképzelem, végleges formát öltenek.

Ha ilyen kép lebeg lelki szemei elött, és néhány percig meg tudja tartani, akkor az szellemi szinten már meg is valósult. Minthogy minden változáshoz energiára van szükség, ezért a fizikai megjelenítés­hez megfelelö mennyiségü energiát kell mozgósíta­ni és a képpel összekötni. Egy egyszerü változást egyetlen üléssel meg lehet valósítani, nagyobb dolgokhoz alkalmasint akár száz ülés is szükséges lehet. Ez szellemi szinten is ugyanúgy müködik, akár a fizikában.

Amint készen van a kép, és elegendö energiával van feltöltve, akkor még "magamévá kell tenni". Birtokba veszem oly módon, hogy azonosulok vele, érzem, miként érzem majd magam, és látom, mi­ként fogok majd viselkedni. Mindenekelött végte­len hálát érzek azért, hogy elképzeléseim betelje­sülnek. Ezután mindent teljesen elengedek, hogy a kép manifesztálódhasson.

Talán arra gondol, hogy mostantól kezdve sem­mi sem lehetetlen. Ez abban az esetben igaz, ha képes elegendö energiát mobilizálni. Csupán az ön által mobilizált energia mennyisége szab korláto­kat. Végtelen és kimeríthetetlen energia vesz körül bennünket, ám ebböl csupán annyit tudunk moz­gósítani, amennyit képesek vagyunk felfogni. Tu­datunk kitágításával megnöveljük a felhasználható energia mennyiségét.

Jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy csak azt tudjuk fogadni, aminek jövetelét már látjuk lelki szemeinkkel. Amint látom a kívánt végeredményt, szellemiekben megteremtem, és a mentáltréningek segítségével a fizikai szinten is megjelentetem. Ez lehet egészség, valamely probléma megoldása, sze­retet, munkahelyváltás vagy spirituális fejlödés. Ezek mind-mind a teremtés tökéletes ideái, ame­lyek nyomban megvalósulnak, mihelyt tudatomban rögzítem öket!!!

Ehhez két eröre van szükségem:

képzelöerö

megjelenítöerö

A képzelöerö közvetíti a képeket, éspedig vagy az emlékezetböl, vagy pedig a képzeletböl. A megjele­nítöerö ezeket a képeket szellemi képernyönkre varázsolja, és ott rögzíti. Minél pontosabban képze­lek el valamit, és minél hosszabb ideig tartom ezen a szellemi képernyön, annál több energia árad, és annál gyorsabban fog a fizikai síkon is megjelenni.

A képszerü megjelenítés nem olyan látást jelent, mint amit két szemünk kínál. Mindenki képes rá, söt nem is lehet meg nélküle, mert a képszerü megjelenítés a "tudattalan nyelve". Csupán arról van szó, hogy ezt tudatosítsuk. Sokat segít, ha úgy teszünk, mintha látnánk ezeket a képeket, és min­den apró részletükkel együtt alaposan megszemlél­jük: hogy néznek ki, milyen színeket, milyen for­mákat észlelek, milyen érzéseket keltenek bennem?

És ezzel eljutottunk a "belsö megéléshez". Így tudom a testemben végbemenö történéseket, folyamatokat észlelni és irányítani: gondolataimat, anyagcserémet, vérkeringésemet, emésztésemet stb. Felismerem, hogy én nem a testem vagyok, az csupán létem egyik kifejezödése, és én határozom meg, hogy mi történik. Én uralom a testem!

A kívánt végeredményt a lehetö legprecízebben, legpontosabban ajánlatos megformálni, miként egy operatör dolgozik, aki a látottakat filmre rögzíti. Tehát a "sors-fotósnak" olyan tisztán, világosan és tökéletesen kell megfogalmaznom kívánságomat, hogy képes legyen a kívánt állapotot megteremteni.

Nem azt kapjuk ugyanis, amit kapni akarunk, ha­nem azt, amit megrendelünk!

Minél pontosabban kifejezésre juttatom kívánsá­gomat, annál pontosabban tudja a sors az ekkép­pen megalkotott képet fizikai szinten manifesztál­ni! Minthogy ezek a ,,belsö képek" határozzák meg az életünket, az adott képeket ellenöriznem is kell magamban, hogy vajon pillanatnyi állapotomnak megfelelnek-e.

A "belsö képeknek" három fajtáját különböztet­jük meg:

Aktív képek.

Ezek azok a képek, amelyek az adott idöszakban tudatosan vagy öntudatlanul meghatározzák éle­temet.

Latens képek.

Ezek azok a képek, melyek mélyen el vannak rejtve a tudatalattiban, melyeket tudattalanul ér­zékeltünk, vagy éppen szándékosan "felejtettünk el", és tétlenül pihennek bennünk, mígnem egy speciális helyzet éltre nem kelti öket.

Óhajtott képek. Ezek azok a képek, amelyekre nagy szükségünk volna az életben, mert építö jellegüek, és szemé­lyiségünk fejlödésére jó hatással volnának, ám nincsenek meg!

Ezeket a képeket kellene megteremtenünk ahhoz, hogy beteljesedett életet élhessünk.

Az aktív és a latens képeket rendszeresen ajánlatos ellenörizni, hogy vajon raktározásuk még mindig kívánatos-e. A fölöslegessé vált, túlhaladott képe­ket, programokat és magatartásmintákat mentáli­san újra át kell élni vagy fel kell oldani. Mert ezek is megvalósulnak, és fölöslegesen vesznek el tölünk energiát.

A festö azt a képet festi, amelyet önmagában lát. Az élet hasonlóképpen jár el: megteremti azokat az életkörülményeket, amelyeket mi "belsö képként" látunk és rögzítünk.

Halljuk meg az élet zenéjét.

Legtöbben csak a diszharmóniát hallják.

Theodor Fontane

Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívönek.
Márk 9,23

A hit törvénye

Túlságosan nagyra értékeljük a tudást, és túlságo­san keveset tudunk a hit gyakorlati értékéröl.

A hit nem más, mint emlékezés az ember saját, isteni természetére. Jézus gyakran mondta: "...le­gyen úgy, ahogy hitted!" (Máté 8,13) Ez egyike a szellemi törvényeknek. Figyeljünk hát oda, hogy mindig az igazat higgyük! Nem az történik ugyan­is, amit akarunk, hanem az, amiben hiszünk. A hit szellemi ereje összekapcsol bennünket az univer­zum egyetlen erejével, amely számára nincsen le­hetetlen.

A tudás tényeket állapít meg, a hit tényeket teremt.

A hit "belsö tudás", amely nem külsö bizonyíté­kokon nyugszik, hanem az igazság és a valóság bel­sö felismerése. Az igaz hit az a bizonyosság, hogy amit kívánok, az meg kell hogy jelenjen, ha meg­nyitom magam az egyetlen erönek, és azt a kívánt célra koncentrálom.

A köszönet azért fontos, mert megköszönni azt szoktuk, amit kapunk. És ezzel a köszönettel a betel­jesülést a mába helyezzük. Hitünk dolgozhat ne­künk is, de ellenünk is, a hit ereje ugyanis azt fogja megvalósítani, amiröl az ember legbelül mélyen meg van gyözödve. A gyógyító hit már nem a külsö látszatra figyel, hanem a belsö létre koncentrál, s ennek következtében önmagát kívül is megjeleníti: körülményként vagy gyógyításként valósul meg.

Paracelsus felismerte, hogy a képzelet sok beteg­ségnek elöidézöje, a hit azonban minden betegség gyógyítója. Jézus újra meg újra hangsúlyozta a "ki­tartó hit" fontosságát. Elöfordulhat azonnali gyógyu­lás is, gyakran azonban órákig, napokig vagy akár hetekig kell erösítgetni hitünket.

A hit tehát nemcsak azt jelenti, hogy igent mondok az igazságra, a valóságra, hanem bizonyos is va­gyok benne, és amire hitemmel igent mondtam, arról tudom, hogy meg is valósul. Aki csak abban hisz, amit lát, az csupán akkor fogja hinni a vetés következményét, ha már be is takarította.

Akinek nincs hite, az is hisz, csak éppen annak ellenkezöjében, mint amit el kíván érni. A kétely az a hit, amely ön ellen dolgozik!

A legmélyebb hit is hatástalan marad azonban, ha vágyaim beteljesülését kitolom a jövöbe, ha a jelenben tudatommal a hiányosságokra összponto­sítok. Csak akkor válik szabaddá az út az egyetlen erö számára, ha a megvalósítás gondolata most tölt el engem. Csak ekkor tapasztalhatom meg a betel­jesülést.

Hittel kell hát igent mondanunk arra, hogy az egyetlen erö most gyógyít meg engem, most segít nekem. A gyógyulás mindig a tudat kitágulásával kezdödik. A kitartó hit, mint a belsö valóság felis­merése, minden akadályt felszámol, amely a gyó­gyító energiák útjában áll, és így lehetövé teszi a tökéletes egészséget. Ezzel megteremtödik a kívánt állapot:

"Ha, hiheted azt, minden lehetséges a hívönek."

Ne akard átugrani a fokokat!

Aki hosszú útra indul, az nem szalad.

Paula Modersohn

Az áldás törvénye

A világba küldött áldás a gondolatenergia legtisz­tább és legfinomabb formája, és az univerzum leg­hatalmasabb erejét, az isteni szeretetet mozgósítja. A szeretetnek ez a kimeríthetetlen ereje itt van kö­rülöttünk, és csak arra vár, hogy egy teremtö moz­gásba hozza. Az áldás törvénye a következö:

Amit tiszta szívemböl megáldok, az abban a pil­lanatban áldott is lesz. Az áldás hatalma azonnal megkezdi áldásos tevékenységét.

Amit tiszta szívemböl megáldok, az áldásként száll vissza rám. Ha megáldok egy "ellenséget", egy barátot nyerek vele.

Megáldani annyit jelent, hogy egy személy vagy egy helyzet számára Isten kegyelmét kérni; vala­mely személy vagy helyzet számára jót kívánni. Megáldani ugyanakkor azt is jelenti, hogy nem a külsö jelenségekre figyelünk, hanem a jót látjuk meg, s ezáltal életre is keltjük. Isten a következö szavakkal hívta fel Ábrahám figyelmét az áldás ha­talmára: ,,...és megáldalak téged... és áldás leszesz" (Teremtés 12,2). Hogy milyen formában kérjük az áldást, annak nincs jelentösége: kérhetem szóban, kérhetem gondolatban vagy akár érzés formájában.

A legfontosabb, hogy tiszta szívböl kívánjam. Hagy­hatom, hogy az áldás csak úgy megtörténjen, de el is képzelhetem, amint fény vagy sugár formájában alászáll.

Megáldhatok minden létezöt. Mostantól kezdve tehát minden embert, akivel találkozom, megáld­hatnék, és ekképpen áldás lehetnék mindenki szá­mára. Akár nyomban hozzá is foghatok, éspedig azzal kezdve a sort, akit a legkevésbé szeretek.

De nemcsak embereket, hanem minden tárgyat, söt minden helyzetet is megáldhatok. Megáldha­tom a testem is. Ha valamelyik testrészem gondot okoz nekem, akkor megáldom ezt a részt vagy szer­vet, de soha nem, a betegséget. Megáldhatom a hi­vatásomat, a házamat, különösen pedig a családo­mat. De megáldhatom az autómat vagy az utolsó filléremet is. Megáldhatok barátot és ellenséget, várost és vidéket, mindazt, ami életemet betölti, s ekképpen minden áldás lesz számomra.

Akár Istent is megáldhatom, azaz Igaz Valómat, ekképpen Isten örökös áldás lesz számomra. Ettöl kezdve áldott életet élhetek, és áldás leszek minden és mindenki számára, akivel csak találkozom.

Felismerhetem, hogy soha nem hagytuk el a Pa­radicsomot. Az igaz tudat lehetövé teszi számomra, hogy a "mennyországban" éljek itt és most.

Soha nem fogjuk megtudni,

mennyi jót tehet egy egyszerü mosoly.

Teréz anya

Az ok és okozat törvénye

A világon minden az ok és okozat elve szerint mü­ködik. Minden teremtés okozat, amely mögött egy teremtö áll, akinek az akarata a teremtettben meg­valósul. Ahol teremtés van, ott teremtönek is lenni kell, hiszen a törvény így szól: "Semmiböl nem lesz semmi.

Az, ami volt, mindig összefügg azzal, ami lesz. A történések az ok és okozat törvényén alapulnak. Amit mi véletlennek nevezünk, az nem más, mint valamely rejtett ismeretlen ok kifejezödése. Soha semmi nem történik ok nélkül. Amit akarunk, azt természetesen meg tudjuk tenni, vagy éppen nem tudjuk megtenni, de nem tudjuk "akarni, amit aka­runk", ugyanis akarásunknak is van oka, amely a környezeti hatások, vélemények, tapasztalatok és körülmények következménye, melyek mindegyiké­nek külön-külön megvan a maga oka. Ám életünk minden pillanatában lehetöségünk van arra, hogy ezt a láncot megszakítsuk, egy következményt meg­változtassunk vagy új okot teremtsünk. Ám e tör­vény alól nincs kivétel, és semmi nem történhet e törvény ellenében.

Maga a törvény nem dönthet arról, hogy mit valósít meg és mit nem, csupán azt mondja ki: ha egy teremtö ekképpen cselekszik, akkor ez törté­nik, ha azt teszi, akkor az történik. A törvény tehát hü szolgája a teremtönek, és minden következ­mény mind minöségben, mind mennyiségben mindig pontosan megfelel az oknak.

Ekképpen tehát nincsen véletlen sem, mert hiszen minden az ok és okozat törvényének engedelmes­kedik. Csak addig beszélünk véletlenröl és szeren­cséröl, amíg fel nem ismerjük az összefüggéseket. A minden létezö mögött rejlö ösok, az a teremtö öserö az egyetlen erö, amit mi Istennek nevezünk.

A teremtés addig marad fenn, míg az utolsó ösok hatása is elmúlik.

Az ok és okozat törvényének hatását akkor érez­zük legelevenebben, amikor ez az ember számára végzetként jelentkezik.

Mindig az az erösebb, aki

nem tombol, hanem mosolyog,

Japán közmondás

A sors, a végzet törvénye

Az ember szabadon választhat, cselekedeteinek kö­vetkezményeivel szembesülnie kell. Ezt a végzet törvénye rója ki rá, vagy az ok és okozat törvénye, amely végzetként jelentkezik. A végzet nem átlát­hatatlan isteni döntés, sem pedig vakvéletlen, ha­nem egyszerü és igazságos törvény, amely így hangzik: "Mindenki azt kapja, amit elöidézett. Sem többet, sem kevesebbet és nem is mást." A sorssal való szembesülés, a vele való elmélyült foglalkozás végül elvezet az egyetlen eröhöz, amit mi Istennek nevezünk.

Az ember teremtöje, hordozója és túlélöje saját sorsának. Minden egyes gondolat, érzés, szó és minden cselekedet ok, amelynek okozata van, és minden okozat minöségben és mennyiségben töké­letesen megfelel az oknak. Így hát nincsen sem véletlen, sem jutalom vagy akár büntetés, hanem kizárólag csak ok és okozat. A végzet döntéseink következményeinek summája. Cselekedetem követ­kezményei elöl nem menekülhetek.

A végzet törvénye arra kényszeríti az embert, hogy tudatosan teljes felelösséget vállaljon életéért, valamint gondoskodik róla, hogy mindaddig szem­besüljön cselekedeteinek következményeivel, míg a saját maga által okozott problémákat fel nem old­ja, és ezáltal szabaddá nem teszi magát. A végzet törvénye tehát akkor avatkozik be, amikor a terem­tésben az ember maga nem tudja megteremteni a harmóniát.

A törvény nem dönt, csak kimondja: "Ha ezt te­szed, ez történik, ha azt teszed, az történik. Te vagy a teremtö, te döntesz."

Mindenki tehát azt kapja, amit okozott. És vala­hányszor kap valamit, azt maga okozta, függetlenül attól, hogy ki közvetített. A másik ember csupán a végzet követe.

Aki ma elvet egy gondolatot, az holnap cseleke­detet arat, holnapután szokást, általa pedig a jelle­met, végül pedig a sorsát, a végzetét. Ám a szabad választás a miénk, mi határozzuk meg, mit akarunk teremteni.

A végzet törvénye csupán szembesít bennünket cselekedetünk következményeivel, és az egyén sza­badságát semmiben nem korlátozza. Mindenki sza­badon döntheti el, mit akar vetni, ám aratni azt lesz kénytelen, amit elvetett. Ha alaposabban szem­ügyre vesszük, akkor az, amit az emberek végzetnek hívnak, nem más, mint teremtés. A mód, ahogyan a végzet megmutatkozik, elárulja, hogy okozója mi­ként gondolkodott, érzett és cselekedett. A rezo­nancia törvényének értelmében minden gondolat vele azonos energiákat vonz, és ekként erösíti meg önmagát, akár pozitív, akár negatív dolgokról van szó.

A végzet törvénye folyvást azzal szembesít ben­nünket, hogy ezen a világon minden az ok és oko­zat elvén müködik: "Ki mint vet, úgy arat, s amit aratunk, azt el is kellett vetnünk." Ezzel a végzet törvénye voltaképpen a harmónia törvényének egyik aspektusa, mely törvény arról gondoskodik, hogy minden pólus megtalálja ellenpólusát, és ez­zel semlegesíti önmagát. Örömeink és szenvedése­ink mértéke pontosan megfelel az általunk elöidé­zett okok mértékének.

Az ok és okozat láncolata nem a születéssel kezdö­dik, és nem is ér véget a halállal, hanem összeköti az egyes inkarnációkat, és bölcsen egymáshoz kap­csolja öket. Ebben az életünkben a következö éle­tünk feltételeit teremtjük meg, és tudatosan meg­határozhatjuk, milyen sorsot akarunk magunknak. Nem fehér lappal születünk, hanem hozzuk ma­gunkkal összegyüjtött sorsunkat és jellemünket. Ez a tény ad magyarázatot a veleszületett betegségek­re. Senki nem nulláról indul, valamennyien viseljük elözö viselkedésünk pozitív vagy negatív következ­ményeit.

Isten nem jutalmazza meg a jót, és nem bünteti a bünöst - a bünt kizárólag a bün "bünteti". Amint elhagyjuk a rendet, elszakadunk attól a harmóniá­tól, amelyet az élet ösokával való eggyé válás jelent - bünbe esünk, és ez az elszakadás maga a bünte­tés is. Ezt azonban én okoztam, és csak én tudok véget vetni az elszakítottságnak. Isten soha nem fordul el tölünk, mi vagyunk azok, akik visszaélünk szabadságunkkal, ám bármely percben visszatérhe­tünk az egység harmóniájába. Minden cselekedet, amely az embert közelebb viszi a harmóniához s ezzel Istenhez, jó cselekedet, ami pedig eltávolítja öt Istentöl s ezzel a harmóniától, az negatív.

Különbséget kell tennünk végzet és rendeltetés között. Az ember rendeltetése az, hogy Igaz Valójá­nak tökéletességét egyre tökéletesebb formában kifejezésre juttassa. Miként Jézus mondotta: "Le­gyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok." (Máté 5,48) Ám hogy ezt milyen úton-módon érjük el, az a mi szabad választásunk és egyben a végze­tünk. Fejlödésünket megfelelö gondolkodásmóddal elösegíthetjük, de nem megfelelövel le is állíthat­juk, rendeltetésünknek azonban mindenképpen eleget kell tennünk.

A gondolataink és cselekedeteink által elöidézett okok pontról pontra bevésödnek lelkünkbe. Itt ve­zetik a mi karmikus számlánkat, amit egyik inkar­nációból a másikba magunkkal viszünk. Ezen éle­tünk éretlen magjai következö életünk talaján gyö­keret eresztenek, és gyümölcsöt hoznak. Teljesen értelmetlen hát megfutamodnunk valamely nehéz helyzet elöl, hiszen ezzel a szituációval mindaddig konfrontálódni fogunk, míg meg nem oldjuk.

Az "örökletes bün" azt jelenti, hogy minden újabb inkarnációval saját örökünkbe lépünk. Így ismerjük fel a következö mondásban rejlö igazsá­got: "Senki nem árthat neked, csak te magad." Vannak olyan cselekedetek, melyeket az emberi törvények nem büntetnek: kereskedelemnek álcá­zott lopás, üzletnek álcázott csalás. Csakhogy bár­milyen maszkot válasszunk is, az ok és okozat tör­vénye érvényes marad.

E törvény hatását mindennapi életünkben is megfigyelhetjük. Hogy milyen emberek kerülnek elénk, milyen helyzetekbe keveredünk, milyen dol­gokat kapunk vagy éppen vesztünk el, mindezek­nek okát múltunkban kell keresnünk. Nincs tehát sem szerencse, sem szenvedés, amire nem szolgál­tunk rá, csak ok van és okozat.

A nagyon bizonytalan ember, akinek nincs belsö tartása, önbizalomhiányban szenved, nincs elég ki­tartása és ereje ahhoz, hogy akaratát keresztülvigye. Ezért aztán mindig olyan emberekkel konfrontáló­dik, akikben ezek a tulajdonságok hatványozottan megvannak. Esetleg olyan nöt vesz feleségül, vagy olyan gyerekei születnek, akik hamarosan "a fejére nönek", vagy szakmájában szembesül olyan embe­rekkel, akik képesek keresztülvinni akaratukat.

Nagy tévedés volna azonban, ha azt gondolná, hogy élethelyzete megváltoztathatatlan sorscsapás. Fel kellene inkább ismernie, hogy ezt a problémát az élet adta fel, amit el kell fogadnia és meg kell oldania, mert késöbb, egy más helyzetben vagy esetleg egy másik házastárssal újra ugyanezzel a szituációval találkozik, és ez mindaddig ismétlödik, míg meg nem tanulja, hogyan kell érvényt szerez­ni akaratának, s ezzel az egyensúly helyreáll benne.

E törvény értelmében újra meg újra olyan körül­mények közé születünk, amelyekre szükségünk van, amelyekben azokkal találkozunk, akik rosszat tettek velünk, vagy akikkel szemben mi követtünk el valamit; akik támogattak bennünket, vagy akik­nek mi segítettünk, mígnem ki nem egyenlítödik minden.

Lássunk egy rendkívüli példát:

Mind Lincoln, mind pedig Kennedy elnök fog­lalkozott a polgári jog kérdéseivel. Lincolnt 1860­-ban választották meg, Kennedyt 1960-ban. Mind­kettö utódját Johnsonnak hívták, mindketten déli államokból származó demokraták voltak, és a sze­nátus tagjai. Andrew Johnson 1806-ban született, Lyndon Johnson 1906-ban. Lincoln elnök gyilkosa, John Wilkes Booth 1839-ben született, Kennedy feltételezett gyilkosa, Lee Harvey Oswald 1939-ben. Mind a kettöt meggyilkolták, mielött pert indíthat­tak volna ellenük. Mindkét elnököt pénteki napon, feleségük jelenlétében ölték meg.

Lincoln titkárát Kennedynek hívták, és megpró­bálta lebeszélni az elnököt arról, hogy elmenjen a színházba; Kennedy titkárát Lincolnnak hívták, aki megpróbálta lebeszélni az elnököt arról, hogy Dal­lasba látogasson. John Wilkes Booth egy színház­ban lötte le Lincoln elnököt, és egy raktárépületbe menekült, Lee Harvey Oswald egy raktárépületböl lött Kennedyre, és egy filmszínházba menekült. Mind Andrew Johnson, mind pedig Lyndon John­son neve tizenhárom betüböl áll, John Wilkes Booth és Lee Harvey Oswald neve pedig tizenöt betüböl. Vajon mindez véletlen volna?

Mások is ránk hozhatják hát a végzetet. Ha a pa­raszt egyre erösebb mütrágyát használ a földjén, saját vétkeinken kívül még másokét is megszenved­jük. Ha mások ránk kényszerítik saját nézeteiket, vagy az ö elképzeléseik és meggyözödésük szerint cselekszünk, akkor viseljük is a következményeket. Az élet ugyanis csupán ajánlatot tesz, amivel elha­tározásra késztet bennünket. Ha valaki nagyon akarja, még mindig talál elegendö természetes táp­lálékot, mértéktelen étel- vagy italkínálat esetén elég, ha udvariasan visszautasítjuk, ha pedig mások rám akarják kényszeríteni nézeteiket és meggyö­zödésüket, akkor ezzel arra is kényszerítenek, hogy megformáljam saját véleményemet. Minden esetben ugyanis én viselem a következményeket, ennek megfelelöen kellene tehát az okot is megteremte­nem. Mindaddig, amíg másokat hibáztatok, igen messze vagyok az igazságtól.

Létezik azonban közös végzet is. Minden ember minden egyes inkarnációjában sorsközösségekbe tartozik, ami vonatkozik házastársára éppúgy, mint a családjára - nemzetiségére éppúgy, mint fajára. Mindegy azonban, hogy egyéni sorsról vagy egy egész csoport sorsáról van szó, az egyént csak ak­kor érinti, ha az illetö okot ö idézte elö. Akár autó­balesetröl van szó, akár repülögép-szerencsétlen­ségröl, háborúról vagy más katasztrófáról, ezt a végzetet az érintettek mindig a rezonancia törvé­nyének értelmében vonzzák magukhoz. Vonatkozik ez azokra a látszólagos igazságtalanságokra is, ame­lyek bennünket érnek. Semmi nem történhet vélet­lenül velünk, hiszen maga a véletlen is az ok és okozat törvényének van alárendelve.

Az emberek negatív és pusztító gondolatformái összegzödnek, és háborúként, forradalomként, tár­sadalmi megmozdulásként vagy gazdasági vál­ságként, összeomlásként manifesztálódnak. A cso­portsors is visszahat okozójára, mert a kiegyenlítö igazságosság elöl senki nem menekülhet. Ugyanez érvényes bizonyos büncselekményekre vagy járvá­nyokra, melyek megjelennek, majd ismét eltünnek.

Ebben rejlik a magyarázata annak is, hogyan le­hetséges, hogy bizonyos emberek csodával határos módon túlélnek egy katasztrófát: jelen vannak ugyan, de nem vesznek részt a csoportsorsban, mert ehhez a következményhez nem rendelkeznek megfelelö okkal. Ugyanez érvényes arra az esetre is, amikor olyan családnak vagy nemzetnek vagyunk a tagjai, amely látszólag a mi személyes hozzájárulá­sunk nélkül élvez elönyöket. Csak az manifesztá­lódhat, amit mi idéztünk elö.

Ám az is elöfordulhat, hogy valakinek a sorsát az igaz szeretet nevében önként átvállaljuk.

Ha valóban megértettem a sorstörvény vagy vég­zettörvény müködését, akkor minden kellemetlen­séget, sértést vagy hálátlanságot hálatelt szívvel fo­gadok, mert szellemi fejlödésem útján nagyobb se­gítséget jelentenek nekem, mint akármilyen baráti dicséret.

Ám csak kevesek hajlandók a látszat mögött fel­ismerni a valóságot, felismerni, hogy nyereségük kétszeres. Elöször is sorsuk egy részét megoldhat­ják azáltal, hogy megélik, ráadásul az így szerzett felismeréssel tudatukat is tovább tágíthatják. A leg­keservesebb tapasztalatokban a legnagyszerübb fel­ismerések rejlenek, és a bölcs megtanulja, hogy épp ezekért legyen a leghálásabb. Amely leckét ugyanis egyszer már megtanulta, azt a sors nem hozza újra elébe. Ám minden embernek újra meg újra inkarnálódnia kell, míg valamennyi, általa lét­rehozott ok következményét meg nem élte, s ezzel a törvényt be nem teljesítette.

A végzet törvénye azonban csak addig müködik az ember életében, amíg saját akarata szerint cse­lekszik. Mihelyt individuális akaratát a teremtés akaratával egyesíti, és hagyja, hogy ettöl kezdve ki­zárólag a teremtés akarata érvényesüljön benne, Igaz Valója harmonikusan, tisztán nyilvánul meg, és megszabadul a végzettöl.

Mi a karma?

A nyugati gondolkodás a karma szót mindig a bün­nel és a bünhödéssel hozza kapcsolatba. Többé-­kevésbé valamennyien készséggel elfogadjuk, hogy bünösök vagyunk, és türelmesen viseljük karmán­kat, míg fel nem tudjuk oldani. Ez azonban a kar­ma téves értelmezéséböl következik. A szó maga szanszkrit eredetü, és azt jelenti: "a cselekedet, a teremtett, hatni, csinálni".

Nem arról van tehát szó, hogy türelmesen visel­jük karmánkat, vagy amilyen gyorsan csak lehet, oldjuk fel, hogy végre szabadok lehessünk, és még csak arról sem, hogy jó cselekedeteket gyüjtsünk, hogy ezzel "jobb karmát" szerezzünk magunknak. A karma csupán szembesít bennünket cselekede­tünk következményeivel, lehetövé teszi, hogy az egyébként láthatatlan cselekedetet felfogjuk, meg­értsük, és mintegy tükörben szemléljük.

Nincs hát értelme, hogy ezt a tükröt, amilyen gyorsan csak lehet, megszüntessük. Állítsuk inkább bölcsen saját fejlödésünk szolgálatába, ami mindig önfelismerést, önmegvalósítást jelent, ami végsö soron tiszta öntudathoz vezet. Ezen a nehéz, ám érdekes úton szükségünk van a karma tükrére mint folytonos kontrollra, amely megmutatja, hogy való­ban elörelépünk-e, avagy éppen letérünk az útról. A karma tehát barátunk és segítönk azon a nehéz úton, amelyen haladunk, s nem mondhatunk le róla, hacsak nem akarunk letérni az útról.

Nem azzal kezdünk egy új napot, hogy amit elözö nap elindítottunk, azt megszüntessük, hanem ép­pen nagy örömmel tovább akarjuk folytatni. Meg­születtünk, hogy az önmagunkra találás nagy mun­káját tovább vigyük, és ebben a munkában karmánk türelmes és megbízható barátunk. Hiába foglalko­zunk azonban bármily behatóan is spirituális vagy szellemi dolgokkal, ha az ekként nyert felismerése­ket a gyakorlatban nem éljük meg. Sokan nagy és fontos szellemi felismerésekre tettek szert anélkül, hogy ezt saját életükben láthatóan megjelenítették volna. Ebben egy másik tanár nyújthat nekünk se­gítséget, akit a karma küld nekünk, vagy akivel összehoz bennünket - a partnerünk!

A karma és a társkapcsolat

Minthogy ebben a kozmoszban nincs véletlen, az is törvényszerü, hogy milyen partnerrel találkozom. Ezt a találkozást szabadon választom annak érdekében, hogy bizonyos tanulási folyamatot tovább vigyek, melyet korábbi inkarnációimban megkezdtem. Valamennyien tudatosan vagy öntudatlanul az elveszített egység felé törekszünk, melynek elvesztése különösen fájdalmasan érint bennünket ebben a duális világban. A társkapcsolat értelme ennélfogva mindig az egymással való tanulás, hogy végül a vágyott egységet felfedezzük önmagunkban.

Az érzékeny, szellemi orientációjú ember életét mindig az elveszített egység iránti vágyakozás határozza meg, ami végsö soron az önmaga keresését jelenti. A dualitás világában élünk, mert csak itt tudunk visszatalálni az egységbe. A fájdalmasan megélt dualitás ugyanis ébren tartja az egység iránti vágyat.

Elsö lépésünk e felé az egység felé a másik em­berrel való kapcsolat, amelyben tökéletes egységgé olvadhatnánk össze. Ám még ha sikerülne is, meg kell állapítanunk, hogy ez csak az elsö lépés. A társ­kapcsolat ugyanis csupán támogatásként szolgál az úton, amelyen végighaladva az egységet önma­gunkban találjuk meg. Ez a társkapcsolat igazi ér­telme, s ha ezt a feladatát egyáltalán nem vagy már nem képes betölteni, értelmét vesztette, és meg kell szünnie. Nem azért jön tehát létre egy társkapcsolat, hogy a másik segítségével szép, harmonikus vagy akár kényelmes életet éljünk. Még ha a legideáli­sabb társat találnám is meg, netán az úgynevezett "duál páromat", éppen a hozzám legszorosabban kötödö lélek jelenti számomra a legnagyobb kihívást és egyben a legnagyobb segítséget. A társkapcsolat­ban jelentkezö nehézségek tehát mindig belölem fakadnak, nem pedig a másikból, értelemszerüen tehát csak én tudom megoldani öket.

Az egymással karmikus kapcsolatban álló emberek tehát nemcsak "a számlájukat tudják egymással ren­dezni", hanem ezzel egyidejüleg lehetöséget is ad­nak egymásnak a gyors szellemi növekedésre. Aján­latos volna tehát ezeket a lehetöségeket tudatosan kihasználni. A partnerkapcsolat értelmét és belsö tartását vesztette, mihelyt feladatát beteljesítette, vagy már nem képes ezt a feladatot betölteni. Ha a felek ennek ellenére ragaszkodnak hozzá, hogy együtt maradjanak, az kíméletlenség önmagukkal és a másikkal szemben is. Miközben ugyanis valami túlhaladotthoz ragaszkodik, az élet által most kínált dolgokra nem tud odafigyelni. Azok egyikük eseté­ben sem tudnak megvalósulni, ekképpen gátolják további fejlödésüket.

Igazi társkapcsolat kizárólag két önálló, "egész­séges" lény között jöhet létre, akik individualitásu­kat mindvégig megörzik. Csak így leszünk képesek szembenézni azokkal a gyengéinkkel, melyeket a társunk segítségével fedeztünk fel, csak így találha­tunk egymásra kozmikus tudattal és szellemi nyi­tottsággal. Csak így derül ki, mennyire izgalmas és gazdagító lehet egy társkapcsolat.

Isten nem azért teremtett bennünket,

hogy a bajban elhagyjon.

Michelangelo Buonarroti

Az újjászületés törvénye avagy

az ember hét születése

Minthogy a fizikai test túlságosan rövid élettartamú ahhoz, hogy létfeladatunkat el tudjuk végezni, és Igaz Valónk tökéletességét a legtökéletesebben ki­fejezésre tudjuk juttatni, ezért mindaddig újabb és újabb lehetöséget kapunk, míg létfeladatunkat el nem végeztük. Mindig újabb és újabb testet öltünk magunkra, s ez a test olyan, mint az iskolai egyen­ruha. Amit mi életnek nevezünk, az ugyanis valójá­ban az "élet iskolájának" csupán egyetlen napja. Ahogy az iskolában újabb és újabb leckét kell meg­tanulnunk, az életben is pontosan azt a leckét oszt­ja ki ránk "osztályfönökünk", dr. Mindennap, amit még nem tanultunk meg, és a mi tudati állapo­tunknak megfelel. Így lehetöségünk nyílik arra, hogy újabb és újabb felismerésekre tegyünk szert, amivel biztonságosabban tehetjük meg a következö lépést, mígnem egy szép napon készek vagyunk és képesek vagyunk az utolsó lépés megtételére ah­hoz, hogy tökéletessé váljunk.

Két "iskolai nap" között "hazamegyünk", és elvé­gezzük a "házi feladatunkat", azaz betakarítjuk egy élet termését, kiértékeljük, és felkészülünk a követ­kezö "iskolai napra", miközben eröt gyüjtünk, és újabb képességekre teszünk szert, melyekre majd a következö élet során szükségünk lesz. S amikor el­jön az ideje, fogjuk a "sorshátizsákunkat", és neki­vágunk, hogy megkezdjük az újabb "iskolai napot".

Mindaddig, amíg önakaratból cselekszünk, újabb és újabb okokat idézünk elö, s bár a pozitív okok pozitív következményekkel járnak, a negatívok ne­gatívval, mindenképpen inkarnálódnunk kell, hogy az adott következménnyel szembesüljünk. Mihelyt feladjuk önakaratunkat, és engedjük, hogy beleol­vadjon a teremtésakaratba, eloldozzuk magunkat az újjászületések körforgásától, és szabadok va­gyunk. Igazán szabaddá azonban csak akkor vá­lunk, amikor a hetedik születést is megértük.

Az elsö születés

Az elsö születés a nemzésen és fogamzáson keresz­tül történö fizikai manifesztáció kezdete. A testet öltés önkéntes: a lélek belátja ennek szükségességét.
       A lélek szellemlény, amely testet öltéskor minden szinten kialakít magának egy testet: elöször a mentáltestet, aztán az asztráltestet és végül a fizikai tes­tet. Ezt a fizikai testet mindkét szülö genetikai örök­sége határozza meg. A másik két test individuális jellegzetességét a lény pillanatnyi állapota határoz­za meg a kauzáltesten keresztül, amelyben a koráb­ban felhalmozott sorsok raktározódnak.

Ebben az elsö idöben a világot az anya teste je­lenti, itt kapja meg az inkarnálódott lény az elsö "bejegyzéseket". Minthogy ebben az idöben nem csak testileg, hanem lelkileg, szellemileg is egy az anyával, mindent együtt él át vele: fizikai történé­seket, gondolatokat, érzéseket. Megéli, ahogy az anya megtudja, hogy terhes lett, az örömet vagy a riadalmat, söt az esetleges abortusz gondolatát is átéli. A gyermek lelke teljesen ki van szolgáltatva az anyának.

Minthogy azonban a helyszín, a környezet és a nevelés a szabadon választott sors része, az anya nem vádolható, ha az új helyzethez nem a legopti­málisabban viszonyul. Ettöl függetlenül ez az elsö "benyomás", amelyet a lélek ebben az életben sze­rez, és többnyire maradandó is.

Miután a lélek kiválasztotta az anyát, szellemi szinten jelzi, hogy jönni készül. Sokan képesek fog­ni ezt a némajelzést, és abban a pillanatban tudják, hogy a gyermek megfogant. Az elsö születés meg­történt.

A második születés

A második születés a testi elválás az anyától. Ahogy halálunkkor egy sötét alagúton megyünk ki az élet­böl, ugyanúgy második születésünkkor egy sötét csatornán keresztül érkezünk ebbe az életbe. Ám ha az anya tudata szüléskor emelkedett állapotban van, akkor ez a sötét csatorna "fénybe vezetö kapu­vá" válik.

Az elsö születés után az inkarnálódott lénynek kilenc hónapra van szüksége ahhoz, hogy müsze­rét, a testet fel- és kiépítse. A második születés után két-három évre van szüksége ahhoz, hogy a testet "használatba vegye". Ezenközben a lény tudata még teljesen egy az anya tudatával, ezért a kisgye­rekek ebben az idöben még nem tudják azt mon­dani, hogy "én", éntudatuk még nem fejlödött ki. Ha például éhes, nem azt mondja, hogy éhes va­gyok, hanem azon a néven nevezi magát, amit a felnöttek adtak neki: Petike éhes.

Ez a második születés döntö hatással van egész életünkre, mert ahogy ezt a születést megéljük, úgy fogunk késöbb hozzáállni az élethez. Ha harcként éljük meg, egész életünket harcként fogjuk megél­ni, ám ha ez a második születésünk szép élmény, megszületik bennünk az ösbizalom, hogy az egész élet szép.

Ezt a második születést, amely során a gyermek testileg önálló lény lesz, négy szinten éli meg:

Elöször nagyszerüen érzi magát, élvezi az anyá­val való egy-létet, és boldog. Minden késöbbi öröm, amelyet élete során megtapasztal, erre az elsö, zavartalan boldogságra fogja emlékeztetni.

Hirtelen azonban a poklok poklát éli meg: a méh összehúzódik. Nyomasztó és látszólag kilá­tástalan helyzet. Élete minden késöbbi kilátásta­lan helyzete ezekre a kétségbeesett pillanatokra fogja emlékeztetni.

Aztán hirtelen megnyílik a méhszáj, és felcsillan valami remény, ám ezzel egyidejüleg minden ol­dalról nyomást érez. Úgy érzi, ebben a pillanat­ban meghal, ám a gyötrelem folytatódik, és egy utolsó eröteljes lökéssel kiszabadul teste az anya testéböl.

Az anyaméhben megélt legnagyszerübb öröm és legszörnyübb kétségbeesés után végre szabad, és bár szomorú a válás miatt, mégis boldog, hogy túljutott rajta. És amikor már-már úgy tünik, megfullad, megtörténik az elsö levegövétel. Arra azonban nincs ideje, hogy élvezze ezt az új örömforrást, mert körülötte minden szörnyü vi­lágos, hideg és hangos. Megszületett erre a vi­lágra, és sok új kihívásnak kell megfelelnie. Az elsö lélegzetvétel, amit épp az imént tett meg, és az utolsó között van az, amit mi "egy életnek" nevezünk. És ez most elkezdödött.

A harmadik születés

A harmadik születés a tudat individualizálódása. Miként a második születéssel a test elszakad az anya testétöl, ugyanúgy válik ki a tudat az anyáéból - az ego felébred, az inkarnálódott lény önálló in­dividuum lesz.

Csupán ekkor tudja a gyermek önmagát én-ként felfogni és saját akaratából cselekedni. A "mi-böl" "én és te" lesz, elkezd önállóan gondolkodni, saját érzéseit éli meg. Az én-nek saját szükségletei van­nak, melyeket gyakran meglehetösen önkényesen és önzö módon juttat kifejezésre.

Ezt az idöszakot éppen ezért "dackorszaknak" nevezzük, ami egy rosszul értelmezett nevelési elv­re utal. A nevelés ugyanis nem azt jelenti, hogy a gyermekre, a lélekre, akit rám bíztak, az én világ­nézetemet vagy netán akaratomat eröszakoljam rá. A nevelés valójában azt jelenti, hogy együtt, közö­sen fedezzük fel, milyen jellemet, milyen személyi­séget hozott magával a lélek, és segítjük abban, hogy önmagára találjon. Ilyen nevelés mellett a felébredö akarat már nem dacként jelentkezik, hi­szen a lélek egy bölcs és hozzáértö vezetöt követ, éspedig önként, mert erre szüksége van.

Ez a harmadik születés azt is jelenti, hogy a lélek ettöl kezdve tudatosan megtapasztalja, hogy ö egy egészen különleges, egyedülálló individuum. Az igazi neveléssel segítséget nyújtunk neki ahhoz, hogy önmagát felfedezze, hogy önmagát megtalál­ja és kibontakoztassa.

A negyedik születés

Ezt a negyedik születést általában pubertásnak hív­juk. Ebben az idöszakban felébred a test, és jelzi, hogy saját szükségletei és kívánságai vannak. Ezzel egyidejüleg a környezet visszajelez, hogy ezek a kívánságok nem kellemesek vagy "nem tisztessége­sek", s ez szinte megoldhatatlan konfliktushoz jut­tatja a lényt, mely konfliktusban nemritkán teljesen egyedül marad. Kihez forduljon bizalommal? Az érett test pedig egyre sürgetöbben keresi a megol­dást. Különösen nehéz ez az idöszak azért, mert a testi érés általában korábban következik be, mint a szellemi, s így a test olyan döntésekre késztet ben­nünket, amelyekre szellemileg még nem vagyunk elég érettek. Igen nehéz idöszak ez.

Ezzel a negyedik születéssel azonban nemcsak a testünk ébred fel, hanem a társaságigényünk is. A serdülö ifjak ezért keresik annyira egymás társa­ságát. Egyik serdülö ugyanúgy öltözködik, mint a másik, ugyanúgy beszél, mint a többiek, és min­dent megtesz annak érdekében, hogy a közösség ki ne taszítsa öt, mert ebben az idöben ez jelenti szá­mára a létezö legrosszabbat.

Ez a negyedik születés tehát arra készteti a lényt, hogy a ,,te" felé forduljon, és megpróbálja az elveszett egység mennyei állapotát újra fellelni. Azzal, hogy önként belesimul a saját maga választotta társa­ságba - akár társkapcsolatba, akár egy csoportba -, megtanulja a lény azt is, hogyan kell felébredt ön­akaratát visszafogni, hogy egyáltalán lehetséges le­gyen az együttlét. A fiatal megtanulja, hogy szabad­sága ott végzödik, ahol a többiek joga kezdödik.

A negyedik születés végén az ember felnötté vá­lik. A legtöbb ember azonban meghal, még mielött ez a negyedik születés lezárulna. Soha nem lesznek igazán felnöttek, csak megöregednek. A negyedik születés akkor fejezödik be, amikor az ember meg­tanult önállóan és felelösségteljesen az egész érde­kében munkálkodni.

Az ötödik születés

Az ötödik születéssel a lény felismeri Igaz Valóját. Csupán ezzel az ötödik születéssel tudatosul benne ismét, hogy ö az egyetlen tudat individualizált része, azé az egyetlen tudaté, amelyet Istennek nevezünk. A lélek tökéletes és halhatatlan tudatként ismeri fel magát. Tudja, hogy mindig volt, és mindig is lesz.

Ezzel az ötödik születéssel az ember eljut a sze­mélyes, önzö Éntöl a transzperszonális örökkön valóig. Újra felismeri önmagát mint Isten hason­mását, amilyennek teremtetett, tudja, hogy olyan lény, amelyben Isten lénye tükrözödik.

Ez az ötödik születés tanítja meg az embernek azt, amit a görögök "metanoiá"-nak hívnak: saját korlátait meghaladva, másként kezd el gondolkodni.

Mindaz, ami korábban fontos volt számára, siker, pénz, elismerés, hatalom, lényegtelenné válik, az egyedüli fontos az a szellemi tudás lesz, ami mind­eddig másodlagos fontosságúnak tünt. Érdeklödé­se középpontjába saját spirituális fejlödése kerül, ez lesz élete tartalma és értelme. A középkori bölcsek ezt "a fények átállításának" nevezték. Ettöl kezdve elsösorban arra koncentrál az ember, hogy célját, a tökéletességet lehetöleg újabb kerülö utak nélkül érje el.

Ezzel az ötödik születéssel felismeri az ember, hogy önmaga az ö legfontosabb házi feladata. Felismeri, hogy az egészet csak olyan mértékben tudja segíte­ni, amennyire Igaz Valóját feltárja. Ezt az ötödik születést bármely percben bárki megélheti. Egyik pillanatról a másikra megtörténhet, vagy lépésröl lépésre. A hirtelen bekövetkezö szellemi születés­nek van azonban egy hátulütöje: az ember egyik pillanatról a másikra egy teljesen új világba kerül, ahol elöbb ki kell ismernie magát.

Ezért nincs sok értelme "intenzív kurzusok" se­gítségével kieröszakolni ezt a szellemi születést, mert így csupán egy szellemi "koraszülött" látja meg a napvilágot, aki a mindennapi életre általá­ban alkalmatlan. A szellemi születés gondos elöké­szítést és felelösségteljes segítséget igényel, mert, akárcsak a testi születés, ez is egy egészen új élet kezdete. Az ilyen szellemi újszülött spirituális terü­leten ugyanolyan nehézségekkel találja szemben magát, mint a baba a fizikai síkon: mindent újra kell tanulnia. Az élet tanulást jelent: a már ismert dolgokat min­dig egy magasabb szinten újra tanulni.

Születésem elött még benne vagyok az egység­ben. A fizikai születés testi elszakadással jár. Meg kell tanulnom egyedül lenni, hogy aztán lépésröl lépésre tudatosan visszatérjek a mind-egybe. Elö­ször átélem, hogy egy vagyok az anyámmal, a csa­ládommal, aztán az osztálytársaimmal, a barátaim­mal, a társammal, végül pedig megélem az eggyé válást minden emberrel, növénnyel, állattal, majd pedig eggyé válok Istennel, amint felismerem és megélem öt mindenben.

A születést az elsö lélegzetvétel követi, amivel kapcsolatba lépek a külvilággal. Az élet arra kény­szerít, hogy "részt vegyek", mert levegö nélkül nem élhetek. Végül ismét elengedem a lélegzést, és megélem, hogy: "engem lélegzik!"

Születés után megpróbálom megismerni a világ dolgait. Késöbb átlátom és elrendezem életkörül­ményeimet, lassanként kialakul bennem a tisztán­látás, és egyre inkább meglátom a látszat mögött a valóságot: mindenben meglátom és felismerem az Egyet.

Születésem után megpróbálom a körülöttem lévö dolgokat meg- és felfogni. Megtanulok csele­kedni, adni és venni, érezni, és lassanként felfo­gom, hogy ki vagyok. Megtanulom, miként kell megragadni az alkalmat, a lehetöségeket, melyeket az élet kínál; lassanként felfogom a szellemi rendet, amely az egész teremtést áthatja és hordozza.

Megtanulom, miként tudok szellemileg is egyre biztosabban elörehaladni. Egyre határozottabban haladok utamon. Tudatosan határozom meg a célt: ismét visszajutni az egységbe.

Kezdetben csak sírni tudok, aztán már gögicsé­lek, és végül beszélni is megtanulok. Megtanulom, hogyan értessem meg magam. Elöször csak ponto­san megfogalmazom mondanivalómat, késöbb re­torikát és dialektikát tanulok, söt idegen nyelveket is. Talán "mások nyelvén" is megtanulok beszélni, és így lassanként szeretetteljes, segítökész kommu­nikátor leszek. Megtanulom a rész-vétet, és ember­társaimat tudatosan a megfelelö szinten közelítem meg. Egyszer talán a beszéd legszebb formáját, az áldást is megtanulom.

Kezdetben mindent a számba dugok, amit csak megfogok. Lassanként megtanulok különbséget termi, söt élvezni is. Megtanulom, miként kell min­dent alaposan megrágni, tudatosan enni, és amit megettem, azt az anyagiból egyre magasabb ener­giává transzformálni, míg végül megtanulom, ho­gyan tápláljam magam szellemileg is helyesen.

Valamikor olvasni is megtanulok, éspedig nem­csak könyvekböl, hanem arcról is. Felismerem a jel­lemeket, az egészséget és a betegséget. Olvasok az emberek szeméböl, és egyszer talán a "teremtés könyvéböl" is olvasni tudok.

El fogom tudni dönteni, hogy remekmüvet aka­rok-e formálni életemböl. Lassanként megtanulok felnött lenni, nem csupán öreg. Felébredek, és tu­datosan felelösséget vállalok magamért és a többie­kért. Egyre önállóbb leszek, elhivatottságomat fog­lalkozásként élem meg, és megfelelö döntéseket hozok.

Természetesen azt is meg kell tanulnom, hogyan keressek pénzt. Megtapasztalom, hogy elöbb a szol­gálat és csak azután a fizetség. Elismerést vívok ki magamnak, és így lassanként eljutok az önbecsülés­hez és az önismerethez. Felismerem, hogy nincse­nek véletlenek, és lépésröl lépésre egyre magasabb szintü felismerésekre jutok. Ez az egyetlen, amit ebböl az életböl magammal vihetek. Végezetül pe­dig elnyerem a beavatást, amely során teljesen be­olvadok az Egy-be.

Felismerem, hogy az élet általam szeretne sikeres lenni, és megtanulom lépésröl lépésre, hogy sikeres legyek: a családban, az iskolában, hivatásomban és partnerkapcsolatomban. Egyre tisztábban látom az élet értelmét, tudatosan járok azon az úton, amely önmagam megismeréséhez és kibontakoztatásához vezet, és megkapom az élet legnagyobb ajándékát: bepillantást nyerek az Egészbe.

Végezetül megtanulok egyre tudatosabban lenni, akarat nélkül, higgadtan. Beavatásom után már egyszerüen csak létezem. A kör bezárult, célhoz ér­tem, és ezzel egy új út kezdetéhez jutottam.

Minden lélek rendeltetése, hogy tökéletes legyen, s ez alól senki nem tudja kivonni magát. Ez azt je­lenti, hogy azzá legyen, ami mindig is volt. Mind­addig újra és újra inkarnálódik, míg a földi testet öltésnek ezt a célját el nem éri. A megszerzett tudás újra meg újra elvész, ám a spirituális érettség min­dig megmarad. Ezért keresi a lélek a maga számá­ra megfelelö szülöket és életkörülményeket, ame­lyek segítségével továbbfejlödése biztosított.

Az ötödik, a szellemi születés tehát alapvetö! Elsö lépésként fel kell ismernem, ki is vagyok va­lójában: tudat, energia, amely egy testben mani­fesztálódott. Fel kell ismernem, hogy halhatatlan vagyok - mindig voltam, és mindíg leszek, mert: vagyok!

Nem csupán az általam lakott testben kell min­dig újra megszületnem, hanem a szellemi világban, a szellemi törvények felismerésében és az én Igaz Valóm felismerésében is újra meg kell születnem.

Miként a megvilágosodás is egy folyamat, amely ugyan egyetlen pillanatban kezdödik, ám aztán lé­pésröl lépésre bontakozik ki, hasonlóképpen a szel­lemi születés is folyamat. Egyik korlátot a másik után szüntetem meg, egyre jobban kitágítom a tu­datom, míg végül határtalanná, mindent átfogóvá és valóban szabaddá válok, míg ismét eggyé válok mindennel. Buddha útját kell járnom, míg az Én illúzióját fel nem tudom oldani. Akkor végre ismét az vagyok, aki mindig is voltam: önmagam!

Buddha útja

Ifjúságát luxuskörülmények között töltötte az ifjú herceg egy palotában, a világtól elzárva. Amint egy napon elhagyta palotáját, és megpillantotta a ször­nyü nyomort és szenvedést, kétségbeesett. Képte­len volt megérteni, miért van ennyi nyomorúság, fájdalom és szenvedés a világon, és elindult, hogy erre választ kapjon.

Egyik mestertöl a másikig ment, folyvást választ keresve az öt izgató kérdésekre, de az igazi választ senki nem tudta megadni neki. Hét év telt el így, s ö egyre jobban kétségbeesett. Egy szép napon egy ösöreg boddhifa alatt ült, feladva minden reményt, hogy kérdéseire valaha is választ kapjon, de magát a kétségbeesést is elengedte, és teljesen átadta ma­gát Istennek.

És ebben a pillanatban megtörtént a csoda: meg­világosodott. Felismerte, hogy ö személy szerint semmi valóban hathatós segítséget nem tud nyújta­ni, és mindent átengedett a teremtönek. Felismer­te önmagában Istent - Igaz Valóját! Elfogadta az életet olyannak, amilyen, és az isteni szándékot, s abban a pillanatban belesimult az egészbe. Felis­merte, hogy a mind-egynek ö is része, s ez nyuga­lommal töltötte el, és biztonságérzetet adott neki. Csendes szemlélövé vált, aki csak figyeli a terem­tést. Már nem ö cselekedett, hanem rajta keresztül történtek a dolgok. Teljesen átadta magát a törté­nésnek, bele merte vetni magát az élet folyamába, és hagyta, hogy tovaringjon vele.

Mihelyt minden lehullik rólunk, megszabadu­lunk az Én illúziójától, és önmagunk leszünk. Már nem kell semmit sem tenni, minden történik, és örökké történni fog. Hirtelen minden egészen egy­szerüvé válik.

Ha Igaz Valónk tökéletességét egyre tökéleteseb­ben juttatjuk kifejezésre életünkben, nemcsak a lét minden szintjén jómódban fogunk élni, hanem mindenekelött valóban meg tudjuk valósítani ön­magunkat és ezzel együtt szellemi születésünket, és máris létünk egy újabb dimenziójába lépünk. Mindaz, ami korábban oly fontosnak tünt, siker, gazdagság és hatalom, tökéletesen érdektelenné válik, ami viszont korábban kevésbé fontosnak tünt - fejlödés és felismerések -, mostantól fogva éle­tünk igazi tartalmát adja.

Miként a testi születéshez két szülöre van szük­ség, úgy a szellemi születésnek is: bölcsességre és szeretetre. E kettö nélkül senki sem tudja szellemi születését megteremteni és megélni, és mindkettö­re egyformán szükség van. Az ember tökéletes és végérvényes újjászületése nem egyböl történik, ha­nem lépésröl lépésre jön el. Ám ha a fény egyszer feléled bennünk, soha többé nem alszik ki.

Mi is úgy élünk, mint az ifjú Buddha: kezdetben saját elképzéseink palotájában, a külvilágtól elzár­va, s csak amikor szellemileg felébredtünk, ismer­jük fel a jelenségek mögött a valóságot, engedjük el fokról fokra saját elképzeléseinket, és kezdünk el fokozatosan a valóságban élni.

És egy szép napon mi is elindulunk a szellemi úton, akárcsak Buddha, hogy kínzó kérdéseinkre választ kapjunk. Mi is egyik mestertöl a másikhoz vándorolunk. Kezdetben mestereinket talán úgy hívják, hogy elismerés, aztán siker, pénz, esetleg hatalom. Ám ezeknél a mestereknél kérdéseinkre semmi használható választ nem kapunk.

Amint aztán egy szép napon a boddhifa alatt ülünk, a régi mestereket elhagyva és rátalálva a "felismerés" nevü mesterre, akkor történik meg a csoda: ön-magunkra és ezzel Istenre találunk. Min­den keresés véget ér, és mi egyik pillanatról a má­sikra célba értünk. Az Én illúziója szappanbuborék­ként szétpukkan - felismerjük, hogy mind-egy.

Ez azonban a megvilágosodásnak csupán a kez­dete, egy folyamatnak a kezdete, amely mindaddig tart, míg végül nemcsak felismertük magunkat, hanem önmagunkká is váltunk, s ettöl kezdve mes­terként élünk. Ám téved, ha azt gondolja, hogy ez a cél, ellenkezöleg, most kezdödik csak igazán a munka! Rá fog jönni, hogy minden, ami eddig történt, csupán elökészület volt a valódi életre. Ne foglalkozzon hát túl sokáig az elökészületekkel, engedje, hogy a szellemi születés megtörténjék. Lásson hozzá, hogy minél elöbb mesterként éljen - önmaga legyen!

Mesterként élni

Sokan úgy gondolják, hogy zaklatott világunkban lehetetlen a szellemi úton járni. Ugyancsak sokan gondolják, hogy a szellemi út annyit jelent, mint el­hagyni a családot, a házat, s az élet hátralévö részét magányosan, meditációval tölteni. Az efféle önmeg­tartóztatás és az anyagi javakról való lemondás éles válaszfalat húz az élet spirituális és materiális oldala között, és figyelmen kívül hagyja a teljességet.

Ugyancsak sokan vélekednek úgy, hogy a hét­köznapi élet nem segíti, söt akadályozza a szellemi kibontakozást. Valójában ennek éppen az ellenke­zöje igaz: a teljes elkülönültség legfeljebb hozzáse­gíthet a szellemi éréshez, tökéletes érettséget nem lehet teljes izolációban elérni. A szellemi érettség­nek olyan fokán kell állnunk, hogy meg tudjuk vé­deni magunkat a külvilágban. Azzal, hogy visszahú­zódunk, és elfordulunk a hétköznapi dolgoktól, valójában az élet eleven áradatától szakítjuk el ma­gunkat.

Szellemi utam számára mindig az a legmegfelelöbb hely, ahol éppen vagyok, innen tudom megtenni a következö lépést. Ezen az úton egóm egyszerre barát és kísértö, legfontosabb tanárom az önmeg­valósításban. Én döntöm el, hogy milyen nehéz az élet, inert az élet mindig csak olyan nehéz, ami­lyennek én érzem.

Fölösleges azon iparkodnom, hogy az életben elöbbre jussak, egyszerüen csak el kell fogadnom az élet ajándékát, és ki kell használnom a felkínált le­hetöségeket. Felismerem, hogy legbensömben én vagyok a tökéletesség fénye. Kibontakoztatom ezt a fényt, miközben mindent elengedek, ami nem tar­tozik hozzá. Én döntöm el, mi történik az életem­ben, ugyanis amire tudatomat ráirányítom, az való­sul meg az életben.

Amíg azt gondolom, hogy "Isten bennem van", még elszakítom magam töle, Isten individualizáló­dott részeként ismerem fel magam. A teremtö és a teremtett azonos - egyek!

A tökéletesség tehát nem azt jelenti, hogy jó aka­rok lenni, mert amíg valamely ideálnak akarok megfelelni, addig elválasztom magam töle. A töké­letesség azt jelenti, hogy "egész-ség" vagyok, egész önmagam vagyok.

Mesterként már nem a körülményeket akarom megváltoztatni, hanem saját magamat. Egyre in­kább belátom, hogy egy vagyok, és ekképpen össz­hangban élek mindennel. Mihelyt a legmagasabb tudatot felismerem és megszólítom másokban, minden vita és konfrontáció önmagától feloldódik.

Semmi értelme bármire is várni, hiszen a meg­váltó arra vár, hogy bennem megszülessék. Születését elösegíthetem azzal, hogy gondolataimat meggyó­gyítom, és hagyom, hogy szavak és tettek kövessék. Ha csak azt teszem, amit szívem diktál, minden cselekedetem gyógyítani fog. Akkor önmagamban nyugszom, felismerem magamban és mindenki másban Istent.

A hatodik születés

A hatodik születés az önuralom, ami azt jelenti, hogy átadjuk Igaz Valónknak életünk és létünk fe­lett az uralmat. Az ego felismerte önmagát mint Isten kifejezödését, mint az isteni akarat individua­lizált aspektusát, s ettöl kezdve az ember egyre in­kább "belsö vezettetésü".

Ahogy a lélek az elsö születésnél a fogamzással belép az anyagi világba, úgy jelenik most meg a szellemi világban az ember akaratának tanújaként. Az ember akaratának bizonyítékából meggyözödés lett, s ezzel a meggyözödéssel nemcsak másokat tud meggyözni, hanem egész élete ennek a belsö meggyözödésnek bizonyítéka lesz. Ettöl kezdve éle­tével mondja el, amit mondani akar.

Ahogy a gyermek a második születéssel önálló lényként lép be az anyagi világba, úgy lép be az ember a hatodik születéssel tudatosan és önálló cselekvésre készen a szellemvilágba. Valamennyi köteléket és függöséget eloldozott, és most már szabadon követi lelkiismerete szavát, és a külsö pa­rancsot is csak akkor veszi figyelembe, ha az egybe­cseng a belsö hanggal.

Ahogyan a harmadik születéssel az ego feléb­redt, ugyanúgy kel életre a hatodik születéssel a vagyok, azaz az egységtudat: mindenben egy va­gyok Istennel. Az ego feltámadásával hirtelen kü­lönváltam mindentöl. Igaz Valóm feltámadásával és annak felismerésével, hogy önmagamban vagyok, ismét visszatértem az egység Paradicsomába, ahol egy vagyok mindennel.

A hetedik születés

A hetedik születés az önkiteljesítés. Akarni és csele­kedni már egyet jelent, a szándék és a tett is egy. Saját akaratom eggyé vált a teremtés akaratával, és egész életem az Ő akaratának láthatóvá vált kifeje­zödése.

Isten bennem él, és általam hat. Bárhol vagyok, ott Isten jelen van, bármit teszek, azt Isten teszi. "Az Atya és én egy vagyok." Nincs már semmi két­ség, nincs megfontolás, tudatom tiszta csatorna az egyetlen erö számára, melyet Istennek nevezünk.

Az egyetlen tudat individualizált része, ami va­gyok, állandó kapcsolatban áll az egésszel, mindent átfogó lett, és minden létezöt magában foglal. Itt már nincs én, és nincs te: minden egy. Minden tu­dás bennem van, a válasz minden kérdésre. Megol­dottam magam mint feladatot, és szabad vagyok, kész arra, hogy az egészet szolgáljam.

A hetedik születéssel az ember mint teremtö idea elérte legmagasabb rendü kifejezési formáját. Ez volt a cél, s most kezdödik a tulajdonképpeni élet. Csak a hetedik születéssel teremtettem meg ugyan­is annak a feltételét, hogy a teremtésben megkap­jam az elsö feladatot: kezdödhet az igazi életjáték.

A tökéletes ember rezdületlenül nyugszik önmaga közepében, és hagyja, hogy az élet általa történjék. Nincsenek többé személyes vágyai és szándékai. Felismerte önmagát mint a vagyok, az egyetlen erö kifejezödését, mentes tehát minden egoizmustól. Az elszakadás büne megszünt, képes meglátni min­den látszat mögött a valóságot.

Miután felismerte, hogy ö mindennel egy, önmagát is el tudja fogadni és szeretni olyannak, ami­lyen, gondolatait, érzéseit, szükségleteit. Hasonló­képpen mindenki mást is el tud fogadni olyannak, amilyen. Nem akar semmit birtokolni, nincsenek törekvései, és minden pillanatban az örökkévalósá­got éli meg. Határtalan belsö szabadságot élvez, szerény és megbízható, de kizárólag a saját lelkiis­meretére, a valóság belsö felismerésére hallgat.

Mindent el tud viselni, jól megfér mindenkivel, mindent átfogó szeretetben é1. Már nem e világról való, csak még itt van ebben a világban, és tiszta, örömteli életet él, készen arra, hogy az egész min­den egyes részének felfedje önmagában az igazsá­got és a boldogságot. Nincs már szüksége útra, mert ö maga lett az út. És minden pillanatban a célban van!

Miért kell nekem mindig valamivé lennem

ahelyett, hogy egyszerüen csak lennék?

Heinrich Zimmer

A kegyelem törvénye

A kegyelem az isteni szellem, amely az emberen keresztül fejti ki hatását, biztonságosan vezeti öt, és átalakítja, mihelyt erre kéri. Mihelyt kérem ezt a vezetést, kérésemnek megfelelöen meg is kapom. A kegyelem törvénye úgy müködik, hogy az ember minden pillanatban kiléphet a tudatlanságból a felismerés fényébe, és magához veheti szellemi örökségét, a tökéletességet.

Kegyelem, hogy imádkozhatom, és imádságom mindig meghallgatásra talál, ha engedem, hogy betel­jesüljön. Az is kegyelem, hogy a legnagyobb szük­ségben Isten engedi, hogy KRISZTUS (megvilágo­sodott tudat) Újra meg újra inkarnálódjék. Kegye­lem az is, hogy Isten mindent átfogó szeretetében mindig és mindenütt részesülhetünk, valahányszor hozzá fordulunk, és megnyitjuk magunkat.

Kegyelemben élni annyit jelent, mint nyitottnak és befogadónak lenni. Ez nem jelent elfordulást a világtól, hanem a világot az isteni szellemmel vilá­gosítja meg. Az ember önmagától semmire sem ké­pes, az emberben lakozó Isten azonban mindenre.

Néhányan úgy vélik, hogy a kegyelem ellent­mondásban áll a végzet törvényével, mely szerint mindenkinek meg kell tapasztalnia a maga okozta dolgoknak a következményét is. Ez a törvény ab­szolút érvényü, a kegyelem azonban a választás sza­badságát kínálja az embernek: a felismerés királyi útján kíván-e haladni, vagy a betegség és szenvedés jól ismert útján. Végül mindkét út az egység belá­tásához vezet, és az ember készen áll a kegyelemre.

A karma mint kegyelem

Létfeladatunk félreérthetetlen: "Legyetek tökélete­sek, miként a ti mennyei Atyátok." De vajon ele­gendö-e ehhez egy élet? Lehet, hogy Jézus megva­lósíthatatlan feladatot rótt ránk?

Ha felismerem a látszat mögött a valóságot, a karma az isteni szeretet kifejezödése, és ezzel ke­gyelem lesz. Nemcsak arról van szó, hogy létfelada­tunkká tette a tökéletességet, hanem a karma tör­vényének segítségével abszolút biztonsággal el is vezet bennünket ehhez a célhoz. Nincs tehát jó vagy rossz karma, hisz mind a kettö ugyanazt a célt szolgálja. Más szóval a betegség, á szenvedés és a veszteség mind-mind az isteni kegyelem megnyil­vánulásai, mert valójában félreérthetetlenül arra figyelmeztetnek, hogy letértünk a helyes útról, és arra kényszerítenek, hogy oda visszatérjünk.

Többnyire észre sem vennénk, hogy helytelenül jártunk el, ha valamely fájdalmas tapasztalás nem tudatosítaná ezt bennünk. Ekképpen tehát a fájdalom is kegyelem, sorsunk pedig mindig egy speciális testre szabott öltözék. Mindaz, ami velem történik, engem szolgál, és nekem segít. Ennélfogva minden úgy van jól, ahogy van.

Magunkat jutalmazzuk vagy éppen büntetjük, amikor Igaz Valónkhoz s ezzel Istenhez közele­dünk, vagy éppen távolodunk töle. Eltávolodva töle bünben élünk, ami nem más, mint elszakadás. Tehát nem Isten büntet büneinkért, hanem büne­ink büntetnek büneinkért.

A karma tehát nem kívülröl szakad ránk, hanem mi magunk vesszük magunkra: gondolkodásunk­kal, érzéseinkkel, cselekedeteinkkel. Mindarra, ami velem történik, rászolgáltam, szükségem van rá. Az élet nem azokkal a leckékkel konfrontál engem, amelyeket az ego kívánna magának, hanem ame­lyekre valóban szükségem van.

A karma törvénye azonban azt is megköveteli tölünk, hogy tetteink következményeiért tudatosan vállaljuk a teljes felelösséget. Valamennyien terem­tök vagyunk, szabadon teremthetünk, amit csak akarunk. A törvény csak szembesít tetteink követ­kezményeivel, ekképpen mutatva meg, ha esetleg tévesen döntöttünk. Ez a törvény nem engedi, hogy tetteink következményei elöl elbújjunk.

Minden megtanult lecke közelebb visz Igaz Va­lóm valóságának felismeréséhez és a mindenekkel való egységhez. Ha azonban nem tanulom meg a leckét, nem oldom meg az életfeladatot, ez a tör­vény mindaddig elém hozza, míg végül meg nem oldom. A sors "korrepetál".

A végzet törvénye nem dönthet, ám az isteni ke­gyelemhez az is hozzátartozik, hogy bárki bármely pillanatban megszabadulhat a karmától, mihelyt saját akaratát egyesíti az isteni akarattal. A végzet törvénye csak addig vonatkozik rá, amíg fel nem adta egóját, ami az elkülönülés illúziójában él, és ezért önfejüen cselekszik. Mihelyt az elkülönülés illúziója megszünik, és már nincs Én, aki önfejüen cselekedne, a törvény is elveszti hatását.

Az életben tehát teljes szívemböl hálás lehetek mindenért. Hálával tartozom azért a kegyelemért is, amely lehetövé teszi, hogy az egoizmus magam építette poklából és szellemi vakságomból bármely percben kiszabadulhassak, és visszatérhessek Igaz Létem valóságának fényébe.

Ha az íjat túlságosan megfeszítik, eltörik.

Ám a lélek erejét veszti a tétlen nyugalomban.

Plutarkhosz

A boldogság törvénye

Semmi nem teszi az embert igazán boldoggá, amit kívülröl megszerezhet. A boldogságot nem lehet birtokolni. Mindaddig, amíg kívül keresem a sze­rencsémet, a boldogságomat, keresésem eredmény­telen marad. A boldogságot csak magamban talál­hatom meg, ha feltétel nélkül igent mondok az életre, s elfogadom olyannak, amilyen. Valahány­szor szenvedek, az azt jelenti, hogy valamiképpen nem fogadtam el az életet, és ezen kizárólag én tudok változtatni. Ha a szerencsémet, boldogságo­mat nem teszem külsö körülményektöl függövé, akkor minden helyzetben boldog lehetek.

Csakhogy már igen korán hozzászokunk ahhoz, hogy boldogságunkat valamilyen külsö körülmény­töl tegyük függövé. A kisgyerek azt hiszi: "Ha majd az óvodába mehetek, és mindennap együtt lehetek más gyerekekkel, akkor leszek boldog." Amikor pedig mindez megtörténik, azt mondja: "Ha majd nagy leszek, és iskolába mehetek, akkor leszek bol­dog." Néhány év múlva pedig a következöket mondja: "Ha már befejeztem az iskolát, akkor le­szek boldog." És ez így megy tovább, mígnem a "kisgyerek" hirtelen öreg lesz - és még mindig nem boldog. Míg arra várt, hogy boldog legyen, az élet elrohant mellette.

Ha azonban önfeltétel nélkül igent mond az életre, és elfogadja olyannak, amilyen, már ebben a pillanatban boldog lehet! Ez nem azt jelenti, hogy olyannak is kell maradnia, hiszen minden pillanatban lehetösé­ge van arra, hogy életét megváltoztassa. Ne tegye boldogságát valamely cél elérésétöl függövé! Bol­dognak lenni valójában azt jelenti, hogy önmagam­mal és az élettel harmóniában vagyok, helyemet minden pillanatban optimálisan töltöm be. Így fü­zöm egyik beteljesült pillanatot a másikhoz - és teljes életet élve boldog vagyok.

Aki az igaz felismeréshez akar jutni,

a nehézségek hegyét egyedül

kell annak megmásznia.

Helen Keller

A köszönet törvénye

Az igaz hála és köszönet minden nehézségen átse­gít az életben. Adjon hálát teljes szívéböl valamiért, amije még nincsen, úgy, mintha már megvolna - és meg fogja kapni! A szüntelen hála és köszönet ak­tivizálja a hitet, amely hegyeket mozgat.

Mennyi minden van az életünkben, amely töké­letesen rendben van, és figyelemre sem méltatjuk, mert mindig csak arra a kevésre figyelünk, amely éppen nincs egészen rendben. Lehet, hogy épp eb­ben a pillanatban változik, és már csak kis idö kell hozzá, hogy tökéletes legyen. Talán nem is volna jó, ha bekövetkezne, s egy szeretetteljes sors éppen hogy megóv tudatlanságom következményeitöl.

Amint szívemet hála tölti el életem minden kö­rülményéért, eseményéért, az univerzum legmaga­sabb rendü ereje müködni kezd rajtam keresztül, mert a hálás és szeretetteljes szív a legtisztább csa­torna az egyetlen erö számára, amit mi Istennek nevezünk. Mindaz, ami így történik az életemben, Istennek legtisztább akarata, és a legjobb, ami ve­lem történhet. Ezért vagyok hálás.

Érintkezés a világgal

A lét három szinten jelenik meg, és ezeken a szin­teken más és más módon kerül kapcsolatba az em­ber azzal, ami van. Az elsö szint a hatás szintje.

A legtöbb ember ezzel a szinttel kerül kapcsolat­ba, és realitásnak nevezi. Különbözöképpen lehet hozzáállni, például agresszívan elutasíthatom: nem értem ugyan ezt a realitást, de hatalmamban áll szétzúzni.

Lehet vágyakozva fordulni felé: szeretetem még "birtoklásként" fogalmazódik meg. Szerelmes tiné­dzserként rajongok társamért, teljesen magaménak akarom tudni, és féltékeny vagyok, ha másvalakivel is szóba áll. Teljes szeretetét, figyelmét és elismeré­sét magamnak akarom, és ugyanezeket a struktúrá­kat élem majd meg késöbb, "felnöttként", újabb és újabb formában.

Lehet semlegesen szemlélni: ezt a fajtát válasz­tom, ha például tudós vagyok. Mindennel foglalko­zom, amit látni vagy mérni lehet, vagy amire hivat­kozni lehet, és ekképpen egyre inkább felismerem a dolgokban rejlö törvényszerüségeket. Ahol azon­ban törvényszerüség létezik, ott lennie kell valaki­nek, aki a törvényt létrehozta, így hát keresem a hatások "okát".

A következö szint az ok szintje. A paraszt újra meg újra kapcsolatba kerül ezzel a szinttel: okot szolgál­tat a vetéssel, s a megfelelö hatás nem marad el. A tudós felismeri a jelenségek mögött a természe­ti törvények hatását mint okot, de tovább izgatja a kérdés: vajon az oknak mi az oka, és talán a fizikán át eljut a valláshoz, és felismeri minden létezö ok mögött az egyetlen eröt mint végsö okot.

Így jut el az ember végül a lét szintjére. Ha már fel­ismerte, hogy minden az egyetlen erö kifejezödése, és ez az egetlen erö minden oknak az oka, akkor egyszer valamikor azt is felismeri, hogy ö is ennek az egyetlen erönek a kifejezödése. Választhatja azt, hogy ennek a benne és rajta keresztül ható egyet­len erönek csendes szemlélöje lesz, és hagyja, hogy történjék, ami történik, és önmagával és a léttel összhangban él, de aktívan be is avatkozhat. Felis­meri teremtö lehetöségeit, és aktívan meghatároz­za a történéseket. Maga alakítja a sorsát, a másokét is, az egész teremtést. Felhasználja az egyetlen eröt, hogy a létet formálja, míg egyszer csak felteszi a kérdést: "Tulajdonképpen ki használja az egyetlen eröt?" És felismeri, hogy Én vagyok az egyetlen erö! Ebben a pillanatban azt is felismeri, hogy "én" egy­általán nem is létezik: az én illúziója szertefoszlott. Mindig is az egyetlen erö cselekedett: a VAGYOK, én vagyok! Minden, ami létezik, az Egynek külön­bözö megnyilvánulása - mind-egy. Csak én vagyok! S hogy ne legyek ilyen egyedül, kitaláltam az élet­játékot, és sokaságként jelenítettem meg magam.

A tudás csak "fájdalomdíj"

az önmagadhoz vezetö úton.

Minden tudásnál fontosabb,

hogy KÉPES IS VAGYOK!

Nyomban kipróbálom hát, hogy mindarra,

amit tudok, valóban képes vagyok-e.

Mindkettönél fontosabb azonban a LÉTEZÉS.

Ha az VAGYOK, amit tudok és amire képes vagyok,

már gondolnom sem kell rá.

Nem szükséges szokásommá tenni,

MERT ÉN VAGYOK!!!

Egészség

Minden gyógyulás szellemi gyógyulást is jelent. Bosszúság, harag vagy irigység ellen nincs gyógy­szer, itt csupán a tudat megváltozása segít. A gyógyu­lás azt jelenti tehát, hogy az eltévelyedett tudatot ismét az egyetlen eröre, minden létezö egységére irányítjuk. A gyógyulás tehát mindig "tudati növe­kedést" jelent.

Az "eltévelyedett" tudat mindenekelött a tudat­lanság vagy hiányos információk következménye. Ha fel akarom számolni a tudatlanságot, elsö lépés­ként keresésére kell indulnom.

Ám nem elég csupán tudásra szert tenni, hanem a szellemi vakságot is gyógyítani kell, ami megaka­dályozza, hogy a tudás bölcsességgé váljon. Nem csupán testünk gyógyításáról van tehát szó, hanem a cél az, hogy lelkünk is egészséges legyen, azaz "egész és oszthatatlan". Valójában elszakíthatatlan részei vagyunk az Egésznek, a legmagasabb tudat­nak. A lelki egészség tehát azt jelenti, hogy ismét ennek az egységnek a tudatában élünk. Ezzel a lát­szólagos elkülönülés fájdalma megszünik. A test csak a "nem egész-séget" tükrözte vissza.

Ám nemcsak lelkem gyógyításáról van szó, ha­nem egyben arról is, hogy individuális lelkem egyesüljön a világlélekkel. Akkor vagyok valóban gyógyult, ha ez az egység ismét helyreállt.

Ezt a lelki egészséget úgy érhetjük el, ha meg­szüntetjük a "belvilág-szennyezödést", és rendsze­res lelki higiénia gyakorlásával tisztán tartjuk belsö világunkat, megszabadítjuk a negatív gondolatok­tól, nyomasztó érzésektöl, a féktelen ösztönöktöl és a meggondolatlan beszédtöl és cselekedettöl. Lel­kem tiszta tükrében csak így tud Isten képe zavar­talanul tükrözödni.

Ám nem elég a testet és a lelket gyógyítani, ha­nem végül sort kell keríteni a szellem gyógyítására, s ezzel megszentesülni. Mihelyt ugyanis Isten közvet­len közeléböl cselekszem, minden tettem megszen­telödik. Megszentesülni nem többet, de nem is ke­vesebbet jelent, mint a legmagasabb tudattal való egység tudatában élni és ebböl az egységböl csele­kedni. A kegyelem törvénye értelmében életem bármely pillanatában "hazatérhetek".

Beavatás

A beavatás, azaz az egységbe való beolvadás döntö lépés az ember tökéletes transzformációja felé. Amivel egy új ember lép egy új életbe. A régi meg­halt. Az új tudat teljesen új életkörülményeket jelent, annak a törvénynek megfelelöen, amely azt mond­ja: "Miként bent, úgy kint." Jézus is így fogalmaz: "Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azon­ban értem elveszíti, az megtalálja" (Máté 16,25).

A beavatás több kultuszban is külsö folyamat ré­sze - "halj meg és legyél" -, amely során a beava­tandó a teljes élettel, annak mind a négy elemével konfrontálódik. Az élet iskolájában ennek a próbá­nak még ma is ki vagyunk téve, bár ezek már nem feltétlenül életveszélyesek.

A ,,földpróba" során azt kell bebizonyítani, hogy az ember megtanult az anyaggal, egészen konkré­tan a pénzzel optimálisan bánni, a "vízpróba" pe­dig arra szolgál, hogy az ember érzelmei áradatá­ban megörizze józanságát, és szíve nyitva álljon.

A "levegöpróba" ellenörzi, hogy rendben van­nak-e a gondolatok, tudjuk-e fegyelmezni öket, tudjuk-e tudatunkat az egyetlen eröre irányítani, kitágítani és felemelni, mígnem az megszabadul az idö és a tér korlátaitól. A ,,tüzpróba" az akarateröt fejleszti, és arra kényszerít, hogy egyesítsük az indi­viduális akaratot a központi akarattal: "Atyám, le­gyen meg a te akaratod!"

A négy elemmel való konfrontáció nem mindig kellemes, sok türelmet igényel, míg nemcsak hogy úrrá tudunk lenni a helyzeten, hanem még örö­münket is leljük benne. A beavatás tehát sohasem külsö történés, hanem önmagunkban találkozunk az isteni tudattal, s ezzel Igaz Valónkra ébredünk. Létrejöttét elösegíthetem, de soha nem idézhetem elö. Senki nem tudja önmagát megszülni, mi vala­mennyien születünk. Igen fontos, hogy alázattal, türelmesen várjam ki, míg elérkezik az idö, és ne essem a szellemi fennhéjázás hibájába, ne akarjam én eldönteni, mikor érik meg rá az idö.

A beavatási próbatételek közé tartozik az is, hogy megtanuljunk optimálisan bánni az idövel, felis­merjük, hogy az örökkévalóság elöttünk van, élvez­zük minden egyes lépésünket, amelyet a célhoz vezetö úton teszünk, de teljesítsünk be minden pil­lanatot. A pillanat ugyanis egyszeri és megismétel­hetetlen, soha vissza nem térö. Így élünk az itt és mostban, az örökkévalóság tudatában, és tudatosan megélem minden egyes pillanat egyediségét és nagyszerüségét. Az idö és az örökkévalóság egy­másba olvad az örök MOST megélésében.

A beavatott vágyak nélkül boldog, semmit nem vár el, és semmit nem utasít vissza, amit az élet kínál. Minthogy semmit nem birtokol, nem is tud elveszí­teni semmit. Mindent elhagyott már, ami kevesebb, mint Isten. Hazatért, miként a tékozló fiú.

Az Út benned van

Teljesen mindegy, hol vagy, és mit csinálsz, miként az is mindegy, hogy kinek hiszed magad - önmaga­dat keresed! Bármit teszel, egy napon meg fogod találni az utat. Eldöntheted, hogy egy nehezebb utat választasz, vagy a lét könnyedségének útját, a döntés a te kezedben van. Még ha azt gondolnád, hogy nincs több kiút, csupán egylépésnyire vagy az úttól - az úthoz vezetö kapu ugyanis belülröl nyílik!

Amint ráléptél az útra, kezdödik a tulajdonkép­peni élet. Választhatsz, hogy sok-sok évet vársz még erre, akár inkarnációkat, ám ezt az igazi életet akár most is megkezdheted, ebben a pillanatban. A leg­megfelelöbb idö erre mindig a most.

Mihelyt ráléptél az útra, mindaz, ami eddig szá­modra fontos és elérendö érték volt, teljesen lé­nyegtelenné válik. Új képességeket és ismeretlen eröket fogsz majd felfedezni, az élet olyan lehetö­ségeket fog kínálni számodra, amelyekröl eddig még csak álmodni sem mertél. Ez mind a te szelle­mi örökséged, amely örök idöktöl fogva vár rád, arra, hogy felébredj, és önmagadat birtokba vedd. Semmi mást nem kell tenned, mint régi énedet el­engedned, hogy Igaz Valód elöléphessen most!

Életkörülményeidnek te vagy a teremtöje! Tuda­tosan választhatsz, milyen életet akarsz élni!

A bölcsesség születése

Az élet olyan, mint egy film. A legtöbb ember úgy játssza el a szerepét, hogy észre sem veszi, hogy csupán egy filmröl van szó. Mások felismerik ugyan az "életfilmet", de kívül érzik magukat rajta, holott benne cselekszenek. És csak nagyon kevesen állnak a vetítögép mögött, és rendezik a filmet.

Az igazi életet azonban csak az az ember éli, aki a kamera mögött áll, és tudatosan leforgatja az életfilmet, amely a saját forgatókönyve alapján ké­szül. Azt is tudja, kié a mozi, és valójában kik is a nézök. A mozitulajdonos példánkban az Isten, az egyetlen realitás, és mi valamennyien ennek a rea­litásnak részei vagyunk, részei annak az egyetlen tudatnak, amelyet Istennek nevezünk. Minden egyéb Maja, azaz látszat, ennek az egyetlen való­ságnak a képe. A film címe így hangzik: Életjáték.

Ebben a filmben mi magunk vagyunk a forgató­könyvírók, a rendezök, mi játsszuk a föszerepet, mi vagyunk a nézök, söt a mozi társtulajdonosai is, ahol a filmet vetítik. A lényeg az, hogy mindezt tudatosítanunk kell! Minden a mi örömünkre te­remtetett. Ha nem élvezzük a filmet, változtassuk meg a forgatókönyvet, játsszunk el egy másik szere­pet, tudatosítsam magamban ezt a szerepet, és él­vezzem az életjátékot!!!

A következö történet szép példa erre: Dzsau­-Dzsou megkérdezte tanítóját, Nan-tyuant: "Ho­gyan találom meg az igaz utat, és hogyan tudom megtanulni?" A mester így válaszolt: "Ha keresed az utat, soha nem fogod megtalálni. Ha nem kere­sed az utat, akkor sem fogod megtalálni. Ha meg akarod tanulni, soha nem fogod megtanulni. Ám ha nem akarod megtanulni, akkor sem fogod meg­tanulni. Légy nyitott és tágas, mint az égbolt, és rajta vagy az úton. Az igaz út ugyanis a mindennapi út."

Egyszer tudatosítottam magamban az utat, és meg­próbáltam a következö szavakkal leírni: koan - ,,át-lépni a kapu nélküli kapun"(túlhaladni az értel­met).

Nincs semmi kapu, mégis keresztül tudok menni rajta.

Keresztül tudok menni rajta, és mégsem megyek.

Nem megyek, és mégis elörehaladok.

Elörehaladok, és mégis saját magam középpontjá­ban maradok.

Saját magam középpontjában maradok, és mégis mindenben benne vagyok.

Mindenben benne vagyok, és mégis egy vagyok!!!

Záró gondolatok

Ezek a szellemi törvények a legtöbb ember elött ismeretlenek ugyan, ám ez nem azt jelenti, hogy nem is hatnak. Valójában függetlenül attól, hogy hiszek benne vagy nem, müködnek. Meglehetösen nagy káosz uralkodna a teremtésben, ha a szellemi törvények csak akkor hatnának, ha az emberek fel­ismernék öket.

Lehet, hogy valamely törvényt nem tudom mér­ni, de hatását igen. Lehetöségünk van arra, hogy azokat a törvényeket is kutassuk, amelyek még is­meretlenek számunkra, éspedig az analógia törvé­nyének segítségével. Ennek a törvénynek megbíz­ható hatása lehetöséget ad arra, hogy az életnek azon területeit is vizsgáljuk, amelyek eddig kívül estek látókörünkön. A realitás megfigyelése késöbb aztán megmutatja, valóban széleskörüen ismerjük-e a törvényt.

A szellemi törvényeket nem tudjuk megváltoztat­ni, legfeljebb fellázadhatunk ellenük. Csakhogy mihelyt önfejüen cselekszünk, hatályba lép az ok és okozat törvénye, és cselekedeteink következményei­vel szembesít bennünket. Ennek a törvénynek a hatását hívjuk aztán sorsnak, végzetnek.

A szellemi törvényekkel együtt is müködhetünk. Ez esetben engedelmesen szolgálnak bennünket, miként mindazok, amik velünk történnek, csak se­gítségünkre és szolgálatunkra vannak, bármennyi­re is kellemetlennek tünhetnek alkalmanként. Ha megtanuljuk, miként tudunk a szellemi törvények­kel összhangban élni, a teremtéssel is összhangban leszünk, és magával az élettel is. Akkor megtanulj­uk, miként lehet "a teremtés könyvében" olvasni, és egyre tisztábban felismerjük a látszat mögött rej­lö valóságot.

A te életutad

Senki

nem ismeri az utat, amely elötted áll.

Még soha senki nem járt ezen az úton,

és nem is fog más járni rajta, mert ez a te utad.

Olyan egyedülálló,

mint amilyen egyedülálló te vagy.

Igen, egyedülálló vagy,

és különleges, egyedülálló módon kell hozzájárulnod az élethez: ez a te igazi rendeltetésed.

Menj hát az utadon,

menj azon az egyedülálló módon,

amely csak a tiéd,

de ne próbálj

mielöbb célba érni.

Mert nincsen cél.

Maga az út a cél,

a cél csak az út vége

és egy új út kezdete.

Élvezd hát utadat,

a te egyedülálló, csodálatos életutad.

Engedd, hogy az élet mindennap megajándékozzon,

és ha készen állsz,

engedd, hogy "belsö mestered" vezessen.

Életed egyedülálló melódiáját ekképpen

fogod egyre tisztábban hallani magadban.

És énekelj!

Mert minden a te örömödre teremtetett.

Az egész teremtés éretted van!