Kopátsy Sándor
Kádár és kora

TARTALOM

Érdek és azonosság

Kinek a döntése?

Jalta megértése

Ki adott kinek szabad kezet?

Mumusszerep és az ö hozománya

Ki mire építhetett volna?

Roosevelt tévedése

A megszállás "haszna"

Sors és illúzió (Az 1945 utáni idöszak a történelem mérlegén)

Jó a rosszban. Rosszban a jó

1. Falupolitika - Agrárpolitika - A falu az erkölcs bölcsöje

2. A gazdasági mechanizmus korszerüsítése  - "Gúzsba kötve táncolni"

Az évszázad évfordulója: Az 56-os forradalom.

Történelmi szerepe

Az oktatás és a kulturális élet viszonylagos szabadsága - Aczél György "nagyvonalúsága"

Történelmi kitérö

A forradalom elött - Lazítás és türéshatár

Az ész és szív közötti harc

A szívem és az eszem szerint

Horthy levele

A történelmi személy

A két tüz között elbukott forradalom

A 48-as és a 18-as forradalomról dióhéjban

Bukásra ítélve

A forradalom sírásói

Személyes beszámoló

A forradalom bukása

A történelmi fintor

A Kádár-jelenség

Magyar polgárosodás hol vagy?

Gazdasági lemaradásunk

Helyzetünk az osztrákokéhoz képest.

Csehül állunk a csehekhez képest?

Kádár János történelmi helye

A legvidámabb barakk gazdája.

A meghatározó mérce

Miben volt eredményes a magyar társadalom a Kádár-diktatúra alatt?

Szegény ország - gazdag nép

Illene elismerni

Magamról

A Kádár kor végére

Utószó

Érdek és azonosság

Nincsenek kétségeim afelöl, hogy a Kádár-korról alkotott véleményem úgy a hivatalosakat, mint a történészeket meg fogja botránkoztatni. De abban sem kételkedem, hogy a köz­véle­mény, azaz az olvasók többsége, pártomra fog állni. Az elöbbiek azért fognak botrán­kozni, mert meg vannak fertözve a politika túlértékelésétöl és történelmünknek a tudo­mánytalan, romantikus felfogásától. A lakosság többsége pedig örülni tud a Kádár-kor reha­bilitálásának, mert igazolva látják az egyéni tapasztalatait.

Abban ugyan nem reménykedem, hogy a magyarság életét csak a politikán keresztül vizs­gálók, azaz a politikusok és a romantikus történészek állításaim olvasása után megvál­toztatják a véleményüket, mégis tudományos alapon kívánom állításaimat megalapozni.

Ha valaki egy korról reális, azaz idötálló véleményt akar megfogalmazni, annak be kell látnia, hogy a lakosa nemcsak hazafi, hanem egyén, családtag, a lakóhelyi és szakmai közösségének a tagja, és csak aztán hazafi és azon túl az egész emberiségért is érezhet felelösséget. Ezek között a státuszok között a rangsor ugyan minden egyén esetében más és más, de a struk­túrájuk aránya a társadalmi fejlödéssel párhuzamosan változik. Minél szegényebb és minél kevésbé képzett valaki, annál nagyobb nála az egyén és a család súlya. Minél gazdagabb és képzettebb valaki, annál inkább elötérbe kerülnek a nagyobb aggregátumok szempontjai, érdekei.

Ez az állítás két kiegészítésre szorul:

Gazdaság alatt nem vagyont, hanem biztos és jó életmódot, a képzettség alatt sem csupán iskolázottságot, hanem inkább magasabb civilizáltságot kell érteni.

Bövebb magyarázatot kíván meg az uralkodó osztály orientációja. Ugyan abban is az önérdek az elsödleges, azok a béke, a kiegyensúlyozott viszonyok között egymásban sokkal nagyobb ellenséget látnak, mint a kizsákmányoltakban. Gyorsan csak egymás rovására lehetnek gazda­gabbak, hatalmasabbak. Ennek ellenére az osztálytársadalmakban az uralkodó osztály tagjai számára az osztályérdek nagyon felértékelödik. Ez a magyarázata annak, hogy a múltban a történelmet alapvetöen osztályérdekböl írták. Ez a történészek számára olyan természetesen elfogadott elözmény lett, hogy máig nem képesek átírni a történelmet a nép, a nemzet érdekei alapján. Ez a magyar történelemre lefordítva azt jelenti, hogy mi máig úgy tálaljuk és tanítjuk a magyar történelmet, mintha a nép, az ország lakóinak az érdeke azonos lett volna az arisztokrácia és a nemesség, ezen belül is a katolikus klérus érdekivel. A történelmünkben fel sem merül az egyén, a család, a falvak, városok érdeke, azok sorsának alakulása, csak azt emeljük ki, hogyan alakult a hatalom birtokosainak a sorsa, milyen gazdag és okos volt a királyunk, mikor mekkora volt az országa.

Tekintettel arra, hogy sok-sok évszázadon keresztül az írástudás, és ebböl fakadóan az állami adminisztráció a katolikus klérusra korlátozódott, az egyházuk szempontjai ráültek a többi nemzeti érdekre. Ebböl fakadt, hogy a történelem felfogásunkban a felülröl való irányítás, a vezetö szándéka, az indokoltnál sokkal nagyobb szerepet kapott. Ahogy a katolikus egy­házban minden igazság és minden jó Rómából, a pápa döntésein keresztül jön, a magyar törté­ne­lem­ben is azt sugalljuk, hogy minden jó a királyi udvarból és a király döntéseiböl fakadt.

Ez a felfogás jól tükrözödik abban, ahogyan a magyar kereszténység felvételét kizárólag Szent István bölcs döntésének köszönhetjük, és ennek a pápa által küldött korona adott ezer évre is meghatározó súlyt és jelentöséget. Elhallgatjuk, hogy a kereszténység, mint minden fontos, alulról, a nép megtérésével kezdödött, hogy a nép a királya szándékairól mit sem tudva tért át a nomád pásztorkodásról a letelepüléssel járó földmüvelésre, és ismerte fel az új életmódjának megfelelö vallás igazságát. Géza és Vajk bölcsessége abban állt, hogy felismerték a tények objektivitását, és az alattvalók új életformájához és vallásához ök is igazodtak. De ez a fel­is­merés sem követelt meg nagy bölcsességet, hiszen abban a században a dánoktól az ukránokig a népek és uralkodójuk tucatja tért át a keresztény hitre. Szent István abban is bölcsen döntött, hogy a nyugati kereszténységhez tartozzunk. De ezt a döntést már hatszáz évvel korábban meghozták, amikor a Kárpát-medence nyugati, már lényegében földmüvelö felét a Nyugat-Római Birodalom részévé nyilvánították, ettöl keletre pedig, ahol megmaradt a pásztorkodás elsöbbsége a Kelet-Római Birodalom részének tekintették.

Kinek a döntése?

Mindezek alapján azt kellene legalább most, ezer év után, kimondanunk, hogy a földmü­vesség és kereszténnyé válás nem a királyunk, hanem a népünk döntése volt.

Hiába mondta ki másfél évszázaddal korábban a magyar nép zseniális költöje, Petöfi Sándor, hogy nem a gálya, hanem a víz az úr, a mi történelemfelfogásunk még mindig a gálya kapi­tányának tulajdonítja, hogy az országot, a népet hova vitte a víz. A történészek ma sem a nép sorsának alakulását vizsgálják, hanem azt, hogy a gálya kapitánya és szük baráti köre miröl beszélgetett azon a gályán, amit ök és elödeik még nagyon régen félrekormányoztak, ami a víz sodra helyett determinált sorssal vesztegel a mocsárban.

Nem az a baj, hogy a nép, a nemzet sorsát a vezetöihez kapcsolva mutatják be, mert így sokkal egyszerübb és érthetöbb. De baj, ha a vezetöket nem annak alapján ítélik meg, hogyan alakult az ö idejükben a nép, a családok, a települések sorsa, a gazdaság és a kultúra szín­vonala.

Felfogásom szerint az 1867-es kiegyezés óta a magyar nép, de még Magyarország sorsát is egyre inkább a bünös és ostoba politika jellemezte. Annak az okát, hogy ma harmadnyi az országunk, hogy a magyarság negyede az ország határain túl kénytelen nálunk is nagyobb anyagi és kulturális nyomorban élni, továbbá hogy a nyugat-európai népekhez viszonyítva sokkal szegényebben kell élnünk, mint ezer éve bármikor, elsösorban nem a Jaltában ránk mért sorssal és az abból fakadó bolsevik negyven évvel magyarázom, hanem azzal, ami már Trianon elött, ötven éven keresztül történt.

Magyarországot a vezetöi olyan útra vitték, amelyen nemcsak az ország megcsonkítása, de a társadalmi és ebböl fakadóan gazdasági lemaradása törvényszerüvé vált.

1. Az ország vezetése nem elégedett meg azzal, hogy akkora országa van, amiben a lakosság felét sem haladja meg a magyar etnikum. Ráadásul a kisebbségek érdekeit, törekvéseit sem voltak hajlandók figyelembe venni.

2. A 20. század legelsö követelménye, a társadalmon belüli vertikális mobilitás tekintetében nemcsak a nyugati társadalmakhoz, de még az utódállamokhoz képest is egyre jobban elma­rad­tunk. Az elsö világháború elötti Magyarországon szinte csak a nemességnek, a zsidóságnak és a szászoknak a vertikális mobilitása volt a kor követelményeivel összhangban. Ezen belül a zsidóságé egyedül állóan nagy volt. Meg is lett az eredménye! A kiegyezést követö ötven évben a magyarországi zsidóság fejlödése abban a korban szinte példa nélkül állt a világon. Ezzel szemben a magyar etnikumban botrányosan szük volt a társadalmi felemelkedés lehe­tösége. A nagyon kevés iskolázott, népi származású sem a reálpályákra, a gazdaságra irányult. Jellemzö módon a két háború között a numerus clausust azért vezették be, hogy megfékezzék a zsidóság kulturális és gazdasági felemelkedését, ugyanakkor azonban a hatalom urainak eszébe sem jutott, hogy a lakosság 90 százalékát kitevö munkások és parasztok gyerekei az egyetemeken még az egy százalékot sem érték el. Csak egy példa: a lakosság 5 százalékát sem kitevö úri réteg fiai 80 százalékát képezték a jogi egyetemen tanulóknak, a népi származásúak, azaz a lakosság 90 százaléka az egyetemen alig egy száza­lékkal volt képviselve.

3. A magyar társadalomban a 20. század közepe elött botrányosan nagy volt a jövedelmek közötti különbség. Az állam viszonylag, az urai abszolút mértékben is nagyon gazdagok voltak, a nép pedig felháborítóan szegény. Márpedig, és ezt még a társadalomtudósok sem veszik kellö súllyal figyelembe, a társadalom vertikális mobilitása mindenekelött a jövede­lem­elosztás nivelláltságától függ. (Ezt ma sem ártana szem elött tartani!) A magyar társa­dalom a második világháborúig aránytalanul merev volt, abban a felemelkedés a lakos­ság 90 százaléka elött gyakorlatilag el volt zárva.

4. A vállalkozási szektorban alig, annak felsö élcsapatában szinte nem is volt jelen a magyar etnikum. Jogos volt Ady Endre megállapítása: "A magyar társadalom csak földesurakból és parasztokból áll." Méghozzá nagyon gazdag, és a vállalkozásoktól idegenkedö földesurakból, és a nyomoruk és iskolázatlanságuk miatt a vállalkozásra képtelen falusi népböl.

5. A vagyoni, a felekezeti és a nemzetiségi különbségek felnagyítása nemcsak a nemzetet, de a családok, a települések életét is megfertözte. A szexuális életre, a házasságra, a családra, a településre ráült a középkori szemlélet, a vagyon, a felekezeti és a nemzetiségi hovatartozás túlértékelése Az ez alóli megszabadulás mellett az ország sorsában beálló minden politikai eredmény eltörpül.

Az 1945 utáni idöt, akár szocializmus, akár demokrácia, úgy kell értékelni, hogy a fenti tár­sa­dalmi, nemzeti átkaink tekintetében mennyivel javult, korszerüsödött a magyar társadalom.

Jalta megértése

Az '56-os forradalomnak nemcsak a magyar történelemben, de a világpolitikában is kor­szakos jelentösége van.

- Ez gyözte meg a világ közvéleményét arról, hogy Jaltában a gyöztesek által elrendezett poli­ti­kai viszonyok nem tarthatók, azt sem az érintett közép-európai népek, sem a nyugati közvé­lemény nem képes elfogadni.

- Az imperialista Szovjetunióban, és a számára szatellit szerepet játszó nyugati kommunista pártokban ettöl kezdve gyarapodnak a korábbinál gyorsabban azok az erök, amelyek a sztá­li­nista rendszer türelmes felpuhítását tartják indokoltnak.

- Magyarország ekkor ettöl kezdve indul el a legvidámabb barakk szerepben, és készíti elö azokat a reformokat, amelyek 1990-re lehetövé teszik a békés rendszerváltást.

A második világháború utáni politika alakulását nemcsak Magyarországon, de egész Euró­pában nem lehet megérteni a Jaltai Szerzödés hatásának tárgyilagos elemzése nélkül. A 20. század második felének megértése Jalta nélkül lehetetlen, minden, ami késöbb fontosnak bizonyult az ott hozott döntésen alapult.

Mi magyarok hajlandók vagyunk a Jaltai szerzödést csak a minket negatívan érintö követ­kez­mé­nyei alapján értékelni. Ez azért súlyos hiba, mert a világpolitikai, különösen pedig a nyu­gat-európai eröviszonyok alakulását 1945 és 1990 között csak a Jaltában hozott megegyezés következményeként lehet megérteni.

1. Annak a feltételei, hogy az évszázadokon keresztül egymással kegyetlen háborúkat vívó, egymásban a fö ellenséget látó nyugat-európai országok nemcsak egymás szövetségesei lettek, hanem korábban elképzelhetetlen politikai és gazdasági integrációt alakítottak ki, Jaltában jöttek létre. A hidegháborúban még ma is csak a demokrata és a szovjet tábor közötti elkese­redett szembenállást látják, holott csak ennek a szembenállásnak lehetett a követ­kezménye az, hogy Nyugat-Európa népei összefogtak. A nyugat-európai integráció alapja az imperialista Szovjetuniótól való félelem volt. A hidegháborús nyomás nélkül soha nem jöhetett volna létre a francia-német szövetség, vagyis az Európai Unió. Még a század közepén sem akadt volna senki, aki lehetségesnek tartotta volna a szilárd francia-német barátságot, a század második felében mégis erre épülhetett Nyugat-Európa országainak összefonódása.

2. Az Egyesült Államok csak azért volt képes maga mellé állítani, és demokratikus útra terelni Németország nyugati háromnegyed részét és Japánt, mert azoknak félniük kellett a Szovjetuniótól. Ha Németország számára az esetleges szovjet agresszióval szembeni véde­kezésnek és a német egyesítés irányába való elmozdulásnak más útja is elképzelhetö lett vol­na, mint az Egyesült Államok túlhatalma a Szovjetunióval szemben, a németek nem rohantak volna az amerikai érdekek szolgálatába. Ha Japánnak nem kellett volna félnie a Kínával szövetséges Szovjetunió agressziójától, nem lett volna ilyen szoros az Egyesült Államokhoz füzödö kapcsolata.

3. A Szovjetunió imperialista étvágyát ugyan a Molotov-Ribbentrop Paktum keltette fel, de ezt csak a Jaltában kapott óriási zsákmány fokozta olyan mohóvá, ami végsö soron a vesztét okozta. A mai általános vélekedéssel szemben a Szovjetunió szétesését nem a társadalmi rendszerének hiányosságai, hanem a fékeveszett imperializmusból fakadó megterhelés okozta. Ha folytatódik a Szovjetunió kezdeti befelé fordultsága, ha ezt nem nyitja ki elöbb Hitler, utóbb Roosevelt, ha nem fog erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezésbe és nem akarja uralni a világot, még nagyon sokáig nem dölt volna össze. A Kína által követett sikeres út számára is nyitva maradt volna.

4. Közép-Európa népei csak a durva szovjet megszállás viszonyai között voltak képesek felszámolni azokat a feudális társadalmi maradványokat, amelyek a század elsö felében ezeket a népeket szembe állították a demokráciával és a fasizmus útjára terelték. A közép-európai népek, beleértve a poroszokat is, és kivéve a cseheket, a század elsö felében egyér­telmüen amellett tettek bizonyságot, hogy nem érettek még sem a polgári demokráciára, sem a piac­gaz­daságra. Ehhez az kellett, hogy az elözö idökböl itt felejtett feudális eröket a bolse­vik rendszer törje össze. Akik ma a szovjet megszállásnak csak a káros oldalát látják, magyarázzák meg, hogy miért lett az elsö világháború után minden még nem polgárosodott társadalom országa önként fasiszta.

Azzal, hogy a Szovjetunió érdekszférájának nyilvánították egész Közép-Európát, Churchill és De Gaulle a németekkel szembeni beteges félelmüket igyekeztek csökkenteni. Ők csak azt látták, hogy minél közelebb kerül a Szovjetunió Németország szívéhez, annál kisebb az öket fenyegetö német veszély. Az ö érdeküket szolgálta az, hogy Németország keleti harmadát is a Szovjetunió tartsa megszállva.

Rooseveltnek egészen mások voltak Jaltában a céljai. Ő helyzeténél fogva jobban a szívén viselte a gyarmattartó szövetségesei meggyengítését, azoknak a Szovjetunió által való sakk­ban tartását, mint amennyire félnie kellett a szovjet imperializmustól. Ő a Szovjetunióban ugyan barbár diktatúrát, de nem a gyarmattartó urak társadalmát látta. Az ugyan vitatható, hogy mi járt akkor Roosevelt fejében, de az nem, hogy akkor is ez lett volna az érdeke, ha más a véle­ménye. Az idö azt igazolta, hogy a Jaltai Szerzödés az Egyesült Államok érdekeit szolgálta.

Az, hogy Jaltában kinek mi volt a felfogása, szándéka, vitatható, de az nem, hogy ötven évvel késöbb az ott hozott döntés Nyugat szempontjából fényesen igazoldódott. Ennek köszönhetö Nyugat-Európa politikai egysége, ami nélkül ma Európa nem lehetne világpolitikai és világ­gazdasági tényezö.

A közép-európai népeknek egészen más szempontok alapján kell értékelniük a Jaltai Szerzö­dést. Számukra az elsö világháborút követö Párizsi Békeszerzödés a demokratikus úttól való elfordulást, a fasiszta rendszerek önakaratból történö uralomra kerülését hozta magával. A Jaltai Szerzödés következtében nem önakaratból, hanem szovjet katonai erö nyomására, a bolsevik szocializmus jutott osztályrészül. Ma a sorsukból csak azt látják, ami kultúrájukhoz, söt még társadalmi fejlettségükhöz képest is kegyetlen volt, de azt nem, hogy ezekben az országokban a fasizmus százezreket küldött halálba az országhatároktól távoli frontokra, százezreket a megsemmisítö táborokba, és olyan politikát folytatott, ami a trianoni határok véglegesítését jelentette. Ezeknél nem kisebb büne volt a két háború között a magyar politikai hatalomnak a földreform elmulasztása, a hárommillió magyar koldusállapotban tartása, a polgárosodás útjának elzárása a nép fiai elött.

Ki adott kinek szabad kezet?

Még kevesebben ismerték fel, hogy Németország keleti felének az oroszok kezére adása tette lehetövé, hogy a németség megszabaduljon a Nyugattól visszahúzó porosz szellemtöl. A poroszok bolsevik megszállása megérdemelt büntetés volt a kelet-német szellem száz éves büneiért.

A csehek voltak az egyetlenek a Jaltában odadobott népek között, amelyek érdemesek és érettek voltak a polgári demokráciára. Ők voltak a világpolitikai érdekeket szolgáló Jaltai Szerzödés egyetlen ártatlanul és feleslegesen büntetett áldozatai, akik a negyvenéves szovjet lecke nélkül is érettek voltak úgy a demokráciára, mint a piacgazdaságra.

Azt lehet mondani, hogy a szovjet uralom az erre a sorsra ítélt népek között csak azok számára volt büntetés, akik ezer éve már a nyugati kultúrát választották azzal, hogy a nyugati kereszténység mellett döntöttek. A Jaltában döntö politikai vezetök egyike sem mérte fel, nem is igen ismerhette a kulturális határok jelentöségét. Ez csak jó ötven évvel késöbb alakult ennek alapján. Azaz a kultúra ismét bebizonyította erejét a politikával szemben.

A Jaltai Szerzödés szempontjából is külön kell kezelni Kelet-Európa és a Balkán népeit. Számukra a bolsevik szocializmus is csak azt a durva diktatúrát, személyi kultuszt jelentette, amit a kultúrájuk korábban is igényelt. Nekik nemcsak a második világháború után, hanem a Szovjetunió szétesése és a bolsevik rendszer megszünése után sem jelent megoldást a nyugati demokrácia és a piacgazdaság. Amióta erre az útra kényszerültek, még jobban lemaradnak, mint a nagyon lassan korszerüsödö bolsevik rendszer alatt. Ezen országok esetében azt kell megállapítani, hogy ezeket indokoltan sorolták a kelet-európai zsarnoki rendszerek táborába. Nem akkor kerültek számukra idegen rendszerbe, hanem a Szovjetunió összeomlása után.

Abban is hibás a szovjet táborba tartozás közép-európai, de különösen a magyar megítélése, hogy az maradandó nyomokat hagyott. E vélemény tekintetében a prímet a politikusok és a történészek viszik. A valóság ezzel szemben az, hogy a szovjet megszállás évei nem a kelet-európai felé távolították, hanem nyugatibbá tették az érintett népek társadalmait. Ma a magyar társadalom is sokkal felkészültebb a nyugatosodási folyamatának a lezárására, mint lenne akkor, ha nem tör össze sok mindent a szovjet rendszer. Ezt még több alkalommal kell részleteiben bizonyítani.

A közép-európai országok sorsa a második világháború után döntö részben a Jaltai Szerzö­désben foglalt szovjet uralmon, kisebb, de nem jelentéktelen részben azonban az érintett országoknak a viselkedésén múlott.

Ma már köztudott, hogy Jaltában a Szovjetunió szabad kezet kapott abban, hogy érdekeit, akár eröszak árán is, érvényesítse az érdekövezetéhez tartozónak minösített országokban. Sajnos a nyugati nagyhatalmak nemcsak a saját közvéleményük, de föleg az érintettek elött sem merték bevallani, hogy egy sor országot Sztálinnak adományoztak. Ezért alakulhatott ki a vazallus sorsra ítélt országok számos politikusában és közvéleményében az a naiv, irreális hit, hogy sikerrel járhat a szovjet nyomással való szembefordulás, és ebben a Nyugat hathatós segít­ségére számíthatnak. Az érintett népek szabadságharcának reménytelenségét Nyugat még a legsúlyosabb árulásai után sem vallotta be. Sokkal inkább a heccelö hálás szerepét játszotta. Erre az '56-os magyarok és a '68-as csehek elárulása a legjobb példa. A rádiójuk harcra buzdított, a diplomáciájuk ugyanakkor közölte a szovjet vezetéssel, hogy az ö belügyüknek tekintik az annak elintézési módját.

Az elsö kérdés: a közép-európai népek és politikusaik láthatták-e a csatlóssorsra ítélt álla­mokban a kiszolgáltatottságuk reális mértékét?

Azon túl, hogy elöttem 1947 telén ez már teljes mértékben világos volt, két okom van arra, hogy igent mondjak. Ostoba politikus volt az, aki nem mérte fel, hogy a szovjet megszállás egyrészt nem rövid átmeneti epizód, amit fél lábon is ki lehet bírni, másrészt azt fel lehet használni a legnagyobb társadalmi problémáink megoldására. Azzal dicsekedhetem, hogy jó tíz évvel korábban megmondtam, hogy a szovjet imperializmus össze fog dölni, és a Szovjet­unió feladja a Jaltában megkapott közép-európai térséget. De nem tartoztam azok közé a ma mellüket döngetök közé, akik 1945-ben rövid átmeneti megszállásról beszéltek, és most abból akarnak megélni, hogy eleve antikommunisták voltak.

De maradjunk a történelmi példáknál.

1. A finnek kezdettöl fogva tudták, hogy mi a Jaltában kijelölt sorsuk. Ezért aztán éppen a Finn Konzervatív Párt, és annak nagytökés elnöke lépett elsönek Sztálin elé azzal: mondja meg, mit vár el tölük. Sztálinnak imponált a finnek fellépése, és megadta a feltételeket. Tekint­sék magukat a szovjet érdekszférához tartozónak, ennek megfelelö bel- és külpolitikát, külkereskedelmet folytassanak. Ezen a körön túl nem kíván a belsö ügyeikbe beavatkozni. Ezt az ígéretet nemcsak Sztálin, de utódai is bizonyos határok között megtartották. A tények tudomásul vétele a finnek számára kezdettöl fogva a többi csatlósénál minöségileg nagyobb lehetöségeket biztosított.

A finn példa meggyözö erejét azzal lehet csökkenteni, hogy Sztálinnak a mi térségünkben eleve sokkal szigorúbb feltételei voltak. Ez a feltételezés nem is alaptalan, ha csak arra gondolunk, hogy e térség stratégiai jelentösége sokszorta nagyobb volt, mint az északi Finn-országé. Aztán itt voltak szláv szövetségesei is. Ennek ellenére látni kell az érintett orszá­goknak a finnekétöl meröben eltérö politikájának, a szovjet befolyás tudomásul nem vételének a szerepét is.

A késöbbi csatlós országok minden polgári politikai ereje, kivéve a moszkovita lakájokat és a merev dogmatikus hazai kommunisták kis csoportját, kezdettöl fogva Nyugatban látta a szövetségesét, a Jaltában kötött egyezménynek a rájuk vonatkozó tartalmát vagy nem ismerte, vagy nem akarta tudomásul venni, és megpróbálta a szovjet befolyást kivédeni.

Mumusszerep és az ö hozománya

Sztálin tehát nem azzal találkozott Közép-Európában, amit örömmel fogadott Finnországban. Ott minden számottevö politikai erö vállalta az általa meghatározott együttmüködési fel­tételeket, itt meg egyik sem. Sztálinnak köztudomásúan nagyon rossz véleménye volt a Moszkvában nevelt, és alaposan megijesztett szolgáiról, azokat nem sokra becsülte. A végén azonban olyan helyzetbe került, hogy csak azokra számíthatott. Ebböl fakadóan akkor is a ténylegesen megjárt útra kellett volna lépnie, ha nem akarta volna: mindenütt be kellett vezetni a szolgái által vezetett, ebböl fakadóan még az övénél is vadabb sztálinizmust.

Azt a tényt, hogy Magyarországnak igazodnia kell a Szovjetunió elvárásaihoz, csupán egyet­len politikusunk vette tudomásul: a történész, és meggyözödéses kereszténydemokrata, azaz eleve antikommunista Szekfü Gyula. Azt nem tudom, hogy Sztálin ezt honnan tudta, de azt igen, hogy Rákosiék számos moszkvai nagykövettel próbálkoztak, de azokat nem fogadták el. Végül a külügyminisztériumuk közölte: Szekfü Gyulát szívesen látnák. Így lett Rákosiék legnagyobb megbotránkozására ö a moszkvai nagykövetünk. El tudom képzelni, hogy Szekfü neve is ott szerepelt azon a listán, amelyiken a népbíróság elé állítandók voltak felsorolva. Most ezt a nevet természetesen ki kellett húzniuk. Viszont a magyar jobboldal Szekfüt az árulók listájára írta fel, és ma sem értik meg a Forradalom után címü könyvét, pedig sok minden esetleg egészen másként alakult volna, ha például 1945 után a ma EU-csatlakozásra váró országokban a Szekfühöz hasonlók politikájára hallgatnak.

Meggyözésként e könyvböl egy idézet: "Krónikus külpolitikai tájékozatlanságunk, sötét értet­lenségünk egyik legsúlyosabb esete, hogy azt a tényállást (a szovjet érdekközösséghez so­rolt­ságunkat) vezetöink akkor, a tömegek pedig azóta még jó ideig nem tudták felfogni, és nem akarták elfogadni. Pedig a szövetségesek minden hivatalos lépéséböl kitünt, hogy a béke­szerzödés elkészítéséig terjedö idöszakra Magyarország, csakúgy, mint a Szovjetuniótól felszabadított más csatlós államok elsösorban szovjet igazgatás alá tartoznak. A Jaltai Egyez­ményben Roosevelt, Potsdamban már Truman elnök adott át tényleges jogokat a szovjetnek; Romániát, Bulgáriát, Magyarországot a Vörös Hadseregnek adták át megosztat­lanul meg­szállásra. Az egész élet ellenörzésével és megszervezésével megbízott, úgynevezett Ellenörzö Bizottságnak szovjet elnöke lett, akinek vezetése és müködése mellett a bizottság egy-egy amerikai és angol tagja mindvégig diszkréten háttérben tartotta magát. A világon semmi, de semmi jel nem mutatott arra, hogy Amerika és Anglia ki akarná ragadni e volt csatlós álla­mokat a Szovjetunió kezeiböl. Ez volt a reális helyzet, amelyet talán éppen ezért, mert reális volt és félre nem magyarázható, a polgári tömegek nem tudtak megérteni."

Ha ezt a tényt a keresztény demokraták és a katolikus klérus fö politikai tanácsadója ilyen világosan látta, csak még jobban kiviláglik Mindszenty konok, minden realizmust mellözö antikommunizmusa, hogy az milyen messze állt nemcsak a magyar, de a vatikáni érdekektöl is. Ma nálunk mégis Szekfü áruló, Mindszenty pedig hös.

Azon nem érdemes vitatkozni, hogy mi lett volna akkor, ha az erös magyar politikai pártok vezetöi cselekednek úgy, mint a finnekéi, de azt mégis fel kell róni, hogy meg sem próbálták.

Az is tény, hogy 1945 után a magyar közvéleménnyel nem lehetett volna elfogadtatni a Szovjetunióval kompromisszumot követö politikát. Ezért azonban nem a nép felelös, hanem a megelözö száz év politikai hatalmát jellemzö beteges nacionalizmus, és a két háború közötti még betegesebb antikommunizmus. De az a tény, hogy nem volt 1945-ben az ország érde­keinek megfelelö politikának reális lehetösége, a történészt nem akadályozhatja meg abban, hogy ne mutasson rá arra, mi lett volna az érdekünk, és annak meghiúsításáért mennyiben felelös a megelözö politikai rendszer.

Azt is mondhatják, mi csinálhattunk volna reálpolitikát, ha a térség többi államai nem azt érvényesítik. Ez igaz, de fel sem merült, hogy öket is ilyenre biztassuk.

Bennem kezdettöl fogva élt a gyanú, hogy a nyugati hatalmak, mindenekelött az Egyesült Államok is a szovjet imperializmusra játszottak.

Jalta a Szovjetunió legmerészebb álmainak a kielégítését szolgálta. A szovjet imperializmus ugyan nem Jaltában, hanem már a Hitlerrel kötött szövetségben kezdödött. A Szovjetunió Hitlertöl kérte és kapta a balti országokat, Kelet-Lengyelországot, és a románoktól Bessza­rábiát. Ezt az alkut ugyan nem Sztálin kezdeményezte, de kapva kapott a hullarabláson, amit aztán Jaltában is készséggel szentesítettek az akkor már a gyözelem küszöbén álló, de a saját áldozataikat csökkenteni akaró nyugati nagyhatalmak. A nyugati demokráciák tehát nem kérdöjelezték meg a Ribbentrop-Molotov Paktumot. Ennek a paktumnak a megkötésekor még szó sem volt a magabiztos Szovjetunióról, az boldog lett volna, ha békében, kellö stratégiai anyagok és élelmiszerek szállításával megússza a nácikkal való háborút. Ez nem jelenti azonban a késöbbi, elvadult szovjet imperializmus büneinek kisebbítését. Tudom, hogy ma ez Sztálin mentegetésének tünik, pedig öt sokkal inkább jellemezte a kisebbrendüség, mint a túlzott önbizalom. A diktátorok sohasem magabiztos emberek.

Már Hitler alatt megtanultam, hogy az önbizalomhiányos zsarnok megjátssza a magabiztost és az egyszerüt, ennek megfelelöen öltözködik, nem hord kitüntetéseket. Hitler és Sztálin egyszerü öltözködése mögött mindig az önbizalom hiányát, Gör 525i84f ing és Titó pompaszeretetét azonban a túlzott önbizalom jelének láttam. Az önbizalom hiánya volt a kegyetlenség is. A katolikus egyház is akkor tette általánossá az inkvizíciót, amikor megingott az önbizalma. Aki folyton az ellenséget, az összeesküvést keresi, annak hiányzik az önbizalma. A magabiztos ember soha nem kegyetlen, nem irtja ki az ellenségeit, a magában sem bízó még a legmeg­bízhatóbb szolgáit is rendszeresen irtja.

Sztálin imperializmusa ugyan jól jött az orosz nép vágyainak, de a szovjet imperializmus alá elöbb Hitler, majd Roosevelt adta az elsö lovakat. Az Egyesült Államok érdeke volt, hogy a nyugat-európai országok ne egymással szemben féltékenykedjenek, hanem féljenek a Szovjet­uniótól, és meneküljenek az ö védelme alá. Ez be is vált. Soha nem jöhetett volna létre a német-francia szövetség, az angolok soha nem türték volna az integrálódást, ha nem félnek a németektöl. Tehát Jalta az Egyesült Államok és az európai integráció szempontjából törté­nelmi mértékü pozitív lépés volt.

Ki mire építhetett volna?

Anglia és Franciaország jogos félelme az egységes Németországtól is azt diktálta, hogy a Szovjetunió szállja meg, birtokolja Németország harmadát. Ezek az egységes és erös Német­országgal sose lettek volna hajlandók szövetséget kötni.

A nyugati hatalmak közös véleménye volt, hogy nem érdemes igényt tartani a közép-európai országokra. Tudták, hogy ezeket nem lenne könnyü sem egymással békében tartani, még kevésbé remélhették azok spontán demokratizálódását. Veszödjön velük a Szovjetunió.

Azt ugyan lehet mondani, hogy a gyöztesek Jaltában úgy viselkedtek, mint a marhake­reske­dök, saját érdekükben osztották el egymás között a térségünk országait. Attól függet­lenül, hogy a háború során ellenük vagy velük álltak, koncként dobták oda. A történészek számára azonban az eredmény, és nem a döntéshozók szándéka a mérce. Minden, aminek a század végén örülhetünk, Jaltának köszönhetö.

Az igaz, hogy ennek voltak kárvallottai is.

- Egyértelmüen csupán a csehekröl lehet ezt elmondani. Ők az európai rangsorban ma lénye­gesen hátrább állnak, mint a háború elött álltak. Ráadásul ök nem hadüzenök, hanem a nyu­gati demokráciák által elárultak voltak. De, ha a gyöztesek érdeke volt, hogy a Szovjetunió Berlinig bejöhessen, ezzel az egymással két iszonyatos háborút vívó nyugati demokráciák számára félelmetes ellenség lehessen, akkor ennek a nagy érdeknek az oltárán feláldozták a cseheket is. Soha nem kérik a szakértök számon a parasztáldozatot a sakkozótól, ha ez vitte közelebb a nyeréshez. Ez az egyedül helyes mérce a politikában is.

- Kárvallottak voltak a balti népek is. Ráadásul az ö esetükben Hitler és Sztálin imperialista döntését szentesítették. De, ha Berlinig kellett engedni a szovjet hadsereget, akkor ök sem voltak menthetök.

- A demokratikus fejlödésre érett szlovének maguk akartak Jugoszlávia részének maradni.

- A lengyelek és magyarok esetében vitatható a mérleg egyenlege. Egyik társadalom sem volt egyértelmüen érett a demokráciára. Ezt tanúsítja az a tény, hogy ök mindketten jóval Hitler gyözelme elött már a félig-meddig fasiszta tekintélyuralmat és a félfeudális társadalmi viszonyokat választották. A lengyelek önakaratukból létesítették az elsö fasiszta államot Pilsudski marsall vezetése alatt. Mi is ebben az irányban haladtunk már Hitler elött. Igaz, egyik rendszer sem volt nácizmus, de a latin népek fasizmusai sem voltak azok. Az aligha vitatható, hogy az amerikaiak megszállása esetén e két népet is a demokrácia útjára lehetett volna terelni, de anélkül aligha várhattunk volna olyan eredményt, mint amire most joggal vállalkozunk. Azt azonban nem lehet felróni a nyugati demokráciáknak, hogy nem vállalták a velünk való veszödést. Elég gondjuk volt a németek és a japánok átnevelésével, ami azonban alapvetö stratégiai érdekükben állt. Nem róhatjuk fel, hogy nem úgy kezeltek bennünket, mint akik számukra fontosak, hanem olyanoknak, akiknek a feláldozása az alapvetö érdeküket, a nagyobb kényelmüket szolgálta.

- A tölünk is keletebbre élö népek sem akkor, de ma sem képesek a demokratikus átalakulásra. Mind a gyöztes demokráciák, mind a románok és a balkáni népek számára a Szovjetunió érdekszférájába sorolásuk a lehetö legjobb megoldás volt. Ezt sem szabad ma kimondani, de az utókor el fogja ismerni.

A mi háború utáni helyzetünk szempontjából nem az az érdekes, hogy Jaltában erkölcsösen, bölcsen vagy erkölcstelenül, ostobán vagy okosan döntöttek, hanem legalább utólag azt kell felismerni, hogy mit kellett volna nekünk megpróbálni. Megpróbálni, mert azért én is annyira e kornak a gyermeke vagyok, hogy sem akkor, sem most, utólag, nem sok esélyt adtam volna annak a politikusnak, aki a megszálló szovjet csapatokkal és Moszkvából hazarendelt bolsevik szolgákkal vállalta volna a barátkozást. Ez a közvélemény számára nemcsak nálunk, hanem a térség többi országában is elfogadhatatlan lett volna.

A két háború közötti beteges antikommunizmusnak meg kellett fizetni az árát. Ezt azért kellene most hangsúlyozni, mert ma divat a két háború közötti politikánk antikommunizmusát feldicsöíteni. Mikor látjuk be végre, hogy egy nép érdekét bün ideológiai vagy vallási alapon képviselni. A nép érdeke sokkal fontosabb, mint vezetöinek ideológiai meggyözödése. A jó vezetö mindig azzal fog össze, akivel jobban szolgálhatja a népe érdekeit. A saját személyes meggyözödéshez mereven ragaszkodó politikus kártékony állatfajta. Sajnos a magyar értel­miség óriási többsége mereven ragaszkodott merev antikommunizmusához. Ezért aztán: a Szovjetunióval való együttmüködésre csak a moszkoviták és a hazai merev kommunisták kis csoportja volt hajlandó. Ebböl fakadt aztán az, hogy a Jaltában megfogalmazottak végre­hajtására Sztálin csak a lakosság óriási többsége által kitaszított kisebbségére építhetett, és ez a kisebbség is csak a durva eröszak eszközeivel tarthatta fel a hatalmát. Ma jogos Sztálint és a Rákosi-bandát erkölcstelennek minösíteni, de tudomásul kell venni, hogy nem volt más meg­oldás sem Sztálin, sem Rákosi számára. Akinek nincs társadalmi bázisa, az csak a terrorral képes tartani a hatalmát. Menjünk csak végig a logikai láncon:

- Sztálin Közép-Európában nem építhetett másokra, mint az általa megvetett, a saját népük elött tekintélyt nem élvezö szolgákra, és egy törpe létszámú szektás magyar kommunistára.

- Rákosiék nem építhettek a magyar népre, tehát számukra csak az számított, ami a megbízó­juknak tetszését elnyerhette.

- Rákosi szükebb moszkovita csapata többségében zsidókból állt. Itthon is döntöen a holo­kauszt borzalmai után megmaradt, részben bosszúra éhes, részben a régi rendszertöl joggal betegesen félö zsidókra kellett támaszkodnia. A moszkvai vonalat elfogadók között az értel­miséget szinte csak a zsidók képviselték. Ezt ma csak a bünükként emlegetik, pedig nélkülük a Sztálin által kikényszerített rendszer talán kevésbé embertelen, de kulturálisan még primi­tívebb lett volna. Mi ne rójuk fel a magyar zsidóságnak a Rákosi-korban elkövetett büneit, ök azonban gyakoroljanak önkritikát akkori magatartásuk miatt. A hazai antisze­mitizmust csak két oldalról lehet leépíteni. Ezt ugyan a zsidóirtásban bünös magyarságnak kell kezdenie, de a zsidóság sem mondhatja azt, hogy neki mindig és mindenben igaza volt.

A szovjet vezetés ekkorra már világosan látta, hogy a szövetségesekkel csak a német imperia­lizmus legyözése kötötte össze, egyébként semmiben sem értenek egyet, a céljaik ellen­tétesek. Ugyanakkor azt is felismerte, hogy ezt az ellentétet a nyugatiak nem vették olyan komolyan, hogy a hadseregüket a háborúba beleunt közvélemény nyomására ne szereljék le. Ennek követ­keztében a hadseregét nagyrészt fegyverben tartó Szovjetuniónak a nyugati demokrá­ciákhoz viszonyítva a katonai ereje megsokszorozódott. Sztálin tehát meglátta, hogy a nyugati hatalmakkal szemben sokkal jobban feszíthetö a húr, most már egyre keményebb követel­ményeket támaszthat, mint annak idején, a háború végét követö rendezések során.

Mindezek az okok vezettek oda, hogy 1947-re a háborúban megtámadott, és a nácik ellen egyedül védekezni képtelen Szovjetunió átalakult világhódító terveket szövö imperialista hatalommá. Ezen célok érdekében alapvetö érdekévé vált az, hogy az eredetileg német terjeszkedés megismétlödése esetén védö falat jelentö, befolyási övezetként kapott országokat egyrészt engedelmes szolgájává, másrészt katonai szövetségesévé nyomorítsa.

Jaltában még annyira a német imperializmustól való félelem és Japán minél kevesebb áldo­zattal járó legyözése kötötte le a nyugati hatalmak figyelmét, hogy ök is indokoltnak ismerték el Sztálin félelmét a német imperializmus újraéledésétöl. Náluk is ez volt a fö rendezési motiváció. Abban egységesek voltak, hogy egy erös Szovjetunió a kisebbik rossz az egységes és erös Németországgal szemben. Ehhez járult az, hogy Roosevelt, az akkor már a szövetsé­geseinél nagyságrendekkel nagyobb hatalom szinte teljhatalmú képviselöje, jobban elítélte a nyugat-európai gyarmattartó demokráciákat, és jobban félt azok gazdasági hatalmától, mint a primitív és elmaradott Oroszországtól.

Roosevelt tévedése

Jaltában tehát mindenki úgy érezte, hogy céljainak megfelelö rendezést ért el:

a. Az Egyesült Államok egyrészt Európa közepéig, ezzel Németország keleti harmadáig befolyási övezetet biztosított a szerinte a gyarmattartó imperializmust ideológiailag ellenzö szövetségesének, a Szovjetuniónak; másrészt azt ezen ajándékok ellenében Ázsiában háborús szövetségesévé tette Japán ellen. Roosevelt mindkét célját elérve láthatta Jaltában.

b. Anglia és a mellette csak asszisztáló Franciaország alig látott mást, mint a német imperia­lizmus újraéledésének rémét. Ők örültek, hogy Berlinben az oroszok fogják diktálni a kül­politikát. Az oroszok megerösödését a kisebbik veszélynek látták az Egyesült Államok föléjük tornyosuló katonai és gazdasági fölényével szemben is. A történészek mindmáig nem merik megfogalmazni, hogy Anglia már a Pearl Harbor megtámadását számukra pozitív eseménynek tekintette. Churchill úgy akarta megnyerni a háborút, hogy abból az Egyesült Államok ne erösen kerüljön ki, hiszen számára az volt a legnagyobb konkurens, a legnagyobb tengeri és gazdasági hatalom. Ez talán nincs is dokumentálva, de a kelet-ázsiai japán térfoglalással szembeni gyermeteg angol védekezés ezt tanúsítja.

Jaltában még nyoma sem volt annak, hogy Anglia és Franciaország számára nem elönyös egy erös Szovjetunió léte.

c. A Szovjetunió ugyan Jaltában már joggal érezte a németek legyözésében játszott döntö szerepét, tudta, hogy ök viselték a legnagyobb áldozatot, de még nagyon elégedett volna azzal, ha megkapja a felhatalmazást a beavatkozásra ahhoz, hogy akár eröszakkal is megakadályozza a nyugati szomszédainak a németekkel való szövetségét. A többit már ráadásul a nyugati hatalmak érdekéböl kapta. Mindenekelött Németország keleti harmadát. Ez pedig nem ment volna másként, hát odaadták az egész Közép-Európát, függetlenül attól, hogy ki volt Hitler csatlósa, ki az áldozata. Ugyanakkor keleten ö is a gyöztesek között ülhessen a megvert Japánnal való békekötés alkalmával.

Sztálinnak Jaltában több hullott az ölébe, mint remélhetett.

Az Egyesült Államok elég gyorsan rájött arra, hogy számára elönyös volt a Szovjetuniót bevonni a Japán elleni háborúba. Ez ugyan a háború kimenetele szempontjából már alig játszott szerepet, ugyanakkor a számára elsörendüen fontos Csendes Óceáni Térségben jelen-tösen felértékelte Szovjetunió katonai erejét, azaz Japán számára félelmessé tette, ugyan­akkor annak ellenére, hogy vele megnemtámadási szerzödésben állt, a veresége küszöbén hátba támadta. Japán tehát nemcsak indokoltan félt, de gyülölte is a Szovjet imperializmust, azért örömmel, és jól felfogott érdekböl vált az Egyesült Államok szövetségesévé. Sztálin azzal, hogy a vereség küszöbén álló Japánt hátba támadta, szerzett négy jelentéktelen szigetet, de az Egyesült Államok tántorítatlan szövetségesévé tette a rövidesen a világ második gazdasági hatalmává emelkedö Japánt.

Anglia, Franciaország, és a fokozatosan a lábára álló Németország esetében azt tapasztalhatta, hogy ezek, minél erösebb a Szovjetunió, annál szófogadóbb szövetségesei.

A számára legfontosabb nyugat-európai fejlemények:

- Az angol és francia gyarmatbirodalom gyors megszünése.
- A francia-német szövetség.
- A vezetése alatti katonai szövetség; a NATO.
- A nyugat-európai térség fokozatos gazdasági és politikai integrálódása.

Ezek csak a Szovjetuniótól való félelem árnyékában születhettek meg.

Roosevelt alapvetöen tévedett abban, hogy a Szovjetunió nem lesz imperialista, hogy katonai téren veszélytelen marad.

Ugyanakkor nem mérte fel a késöbbi jelentöségét annak, hogy a japánok a Szovjetunióban a megnemtámadási szerzödést galádul megszegö, és a már vesztest hátba támadó hatalmat láttak. Ezzel szemben, ha Sztálin nem támadta volna meg a japánokat, hanem az Egyesült Államokkal szembeni háborúban a vele kötött megnemtámadási szerzödésnek megfelelöen jóindulatú semleges hatalom marad, az amerikai befolyásnak sokkal nehezebb dolga lett volna Japánban. Valójában a Szovjetunió hadba lépése nagymértékben megkönnyítette az Egyesült Államok akaratának érvényesülését Japánban.

Azt, hogy Nyugat-Európa nem süllyedt jelentéktelen szerepre az észak-amerikai és a távol-keleti térséghez képest, közvetve és hosszabb távon Jaltának köszönheti. Jalta nélkül ugyanis nem történik meg a térség gazdasági, majd fokozatosan a politikai integrációja, e nélkül pedig az érintett országok külön-külön úgy politikai, mint gazdasági tekintetben jelentéktelenek maradtak volna.

Jalta szerepét külön kell kiemelni a német egység szempontjából. Ha nem kerül sor Német-ország felosztására, ennek keretén belül a keleti rész szovjet megszállására, az angolok, a franciák és a kisebb nyugati országok nem lettek volna hajlandók az egységes és erös Német-országgal szövetkezni. A kétharmados, megosztott Németországtól nem féltek annyira, külö­nösen nem féltek a németektöl a Jaltának köszönhetö szovjet katonai fenyegetés árnyékában.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a nyugat-európai jóléti államok kialakulására is kevésbé, és sokkal lassabban került volna sor, ha nincs hidegháború és szovjet katonai veszély. A gyenge és távoli Szovjetunió esetén a nyugat-európai politikai vezetés számára nem lett volna olyan fontos a tömegek szociális igényeinek a kielégítése.

A megszállás "haszna"

A nyugat-európai értelmiség és a baloldali munkásság rokonszenvét a szocialista Szovjetunió iránt semmi sem ásta jobban alá, mint annak a kegyetlen, imperialista elnyomása a csatlós országokban.

Hosszútávon Jaltában mégis a Szovjetunió vesztett a legtöbbet.

A számára biztosított nagyvonalú engedmények, az elnézett európai térnyerése, a nála fej­let­tebb országok vazallusi helyzetbe hozása, beleheccelték Sztálint és generálisait az impe­ria­lista szerepbe. Ez a szerep eleve megoldhatatlan volt, és bukásra ítélte a Szovjetuniót. Elkésve, akkor lett imperialista, amikor az már a legerösebbeknek és a leggazdagabbaknak is elvisel­hetetlen terhet jelentett.

A Szovjetunió akkor lett gyarmattartó, amikor az már kései, és elviselhetetlenül drága volt, de ez a szerep azért is bukást hozott, mert az egyetlen olyan gyarmattartó lett, amelyik nem tartozott a világgazdaság legfejlettebbjei közé. Európai gyarmatai kulturális és gazdasági tekintetben felette álltak.

Minden, a sztálinizmus ortodox, kelet-európai jellegét bomlasztó mozgalom az európai csatlós országokban született, onnan táplálkozott.

Nagyon leegyszerüsítve: a Szovjetunió minél nagyobb hatalom szerepébe került, annál kisebb lett a vele szemben megnyilvánuló szimpátia.

d. Külön kell szólni arról, hogy mit jelentett Jalta az európai áldozatoknak.

Ezek három csoportba oszthatók:

I. Akiknek káros volt a szovjet megszállás és befolyás.

II. Akik sokat veszettek és sokat nyertek, de ennek egyenlege kicsi, és bizonytalan elöjelü.

III. Akik sokkal többet nyertek, mint vesztettek.

ad. I. A Jaltában sokat vesztett népek csoportjába tartoznak a kelet-németek, a csehek, a szlovének és az észtek.

- A kelet-németeket gazdasági téren nagyon visszavetette a rájuk kényszerített szovjet rendszer. Jó ötven évre sokat vesztettek, de hosszútávon mégis egészen másként alakult a helyzetük. A németség korábban azért nem lehetett soha szerves része a Nyugatnak, mert a politikai és katonai hatalom mindig a poroszok, mai szóhasználattal a kelet-németek kezében volt. A második világháború végéig a német nép gazdasági téren nyugat-európai, politikai és katonai téren félig kelet-európai volt.

Az egységes, és civilizációjában teljesen nyugat-európai Németország létrejöttének az ötven­éves szovjet megszállás is feltétele volt. Ennek köszönhetö az is, hogy a németség, mely mindig kelet felé kacsingatott a Nyugattal szemben, mára Nyugat-Európa legerösebb bástyája lett.

A német megosztottság nélkül nem kerülhetett volna sor a németség a történelemben még soha nem tapasztalt önkritikájára, a második világháború után történtek tudomásul vételére.

- A csehek Jalta elött a franciákkal azonos gazdasági, és nyugat-európai civilizációs szinten voltak. A szovjet megszállást elkerülve azon is maradhattak volna. Az eredeti gazdasági rangjuk visszaszerzésére még további két évtized lesz szükséges. Ők voltak a háború elsö áldozatai, és végül a legtöbbet fizetök is.

- A szlovének a szerb uralom és a kommunizmus nélkül hamar a tiroliak szintjére emelkedtek volna. Most sem kell már sok ehhez.

- Az észtek még a finneknél is többre mentek volna, ha a nyugati hatalmak nem veszik figyelembe a szégyenteljes Molotov-Ribbentrop Paktumot. Ők szervesen tartoznak a skan­dináv népek már gazdag családjába.

ad. II. Akik szinte egyforma mértékben jól is, rosszul is jártak. Ide tartoznak a lettek, a litvánok, a lengyelek, a szlovákok és a magyarok.

- A két balti ország kultúrájában, társadalmi fejlettségében az ortodox és a nyugti kultúra kö­zött van. Saját eröböl, politikailag függetlenül aligha lettek volna képesek az idejétmúlt társa­dalmi struktúrájuktól megszabadulni. Ezt mutatta a két háború közötti tapasztalatuk. Még most is, már a politikai függetlenségük birtokában sok nehézséggel kell majd megküzdeniük ahhoz, hogy képesek legyenek a felzárkózásra. Nem ártott a bolsevik rendszer a társadalmi múltjukat összetörö keménységével.

- A lengyelek esetében is kétséges, hogy függetlenül, öneröböl a demokratikus útra tértek volna. Erre bizonyíték, hogy az elsö világháború utáni függetlenségük mámorában a térségben ök hozták létre az elsö fasiszta diktatúrát. Ahogyan az elsö világháború után nem volt érett a lengyel társadalom a demokráciára, éppen úgy nem volt érett a második után sem.

Magának a demokráciának a megítélése azért is nehéz, mert a bolsevik rendszerrel szemben demokráciának tekintik Indiát, holott még Görögország és Dél-Itália sem az. Kína máig az úgynevezett szocializmus útját járja, és mégis sokkal nagyobb társadalmi fejlödést, és sokkal gyorsabb gazdasági növekedést ért el, mint a demokráciának deklarált India. A bolgárok bolsevik diktatúrában éltek, mégsem romlott ötven év alatt a társadalmi-gazdasági helyzetük Görögországhoz, vagy Dél-Itáliához képest. Csak az a társadalom érett a demokratikus fejlö­désre, amelyik érett a felzárkózásra is.

- Ami bennünket, magyarokat illet. Az a meggyözödésem már annak idején kialakult, hogy 1945 és '47 között a mi társadalmi fejlödésünk számára sok területen hasznos volt a szovjet megszállás. Az utána eltelt negyvenkét évben, föleg annak az elején ugyan romlott a hibák és elönyök mérlege, de az egyenlege, söt még annak elöjele is csak évtizedek múlva lesz reálisan eldönthetö.

Sors és illúzió
(Az 1945 utáni idöszak a történelem mérlegén

Az ilyen történelmi mérlegeket kerek évekkel szokták kezdeni és végezni. Most e téma eseté­ben okom volt a kezdeti idöpont megválasztására. Sorsunk már Jaltában eldölt, ami azután történt, már alapjaiban determinált volt. Mégis, a be nem avatottak elött csak 1947-ben vált világossá, hogy tartósan szovjet befolyási övezet, az önállóságától nemcsak a külpo­litikájában, de a belpolitikájában is megfosztott gyarmat vagyunk. Ebben az évben ugyanis már sorra történtek azok az események, melyek a késön eszmélök számára is megmutatták, hogy Sztálin a térség országaitól szolgai elkötelezettséget követel meg, és ezt az igényét a nyugati hatalmak tudomásul vették.

Nem vagyok hivatásos történész, ezért nem is kutatom azt, hogy Sztálin mikor és miért tért rá arra a hidegháborús, imperialista politikára, amelyböl fakadóan már teljes szolgai alázatot követelt a neki ajándékozott befolyási övezetéhez tartozó országoktól.

Annak a részleteit sem ismerem, hogy a nyugati hatalmak mikor és miért döntöttek úgy, hogy Sztálinnak a Jaltában ígértnél is többet, teljesen szabad kezet adnak.

Ezért csak e folyamat törvényszerüségét, annak mély okait keresem.

1945-ben Magyarországon minden tekintetben megérett a forradalmi változás ideje. Megérett az már 1918-ban is, de akkor még vissza lehetett fordítani. A belsö politikai erök vissza­fordították volna 1945 és '47 között is, ha nincsenek itt a szovjet csapatok, ha azok erejére nem támaszkodhatott volna a magyar baloldal. A magyar baloldalnak tehát a nemzettel, a jövövel szembeni kötelezettsége volt megtenni mindent, annak érdekében, hogy ne történ­hessen meg ismét a forradalom jobboldali restaurációja.

Azt kell eldönteni, hogy 1945 után mely politikai erök szolgálták a magyar társadalom, illetve a magyar nemzet érdekeit. Én meggyözödéssel állítom, hogy a kor baloldala. Aki nem ebböl indul ki, az természetesen velem ellentétes következtetésekre jut. Tehát, aki ezzel nem ért egyet, annak kár is olvasni a fejtegetéseimet. Nem nekik írok, hanem az utókornak, amelyik már mentes lesz a saját kora politikai divatjaitól, és képes lesz felülemelkedni a rajta esett sérelmeken és pillanatnyi érdekein.

1945-ben a baloldal, a régen megérett reformok hívei kisebbségben voltak. Gyözelmüket csak szovjet segítséggel tudták elérni és megszilárdítani. Ez az a döntö érv, ami eldönti, hogy 1945-47 között a szovjet politikai nyomás, beavatkozás pozitív történelmi szerepet játszott-e, vagy negatívot.

Azt, hogy mi volt a helyes politika 1945 és '47 között, csak a következö negyven év tényei alapján lehet eldönteni. Ezek a tények pedig egyértelmüen bizonyítják, hogy már 1945 és '47 között minden politikai erönek szinte minden áron egyességre kellett volna jutnia a Szovjet­unióval. Azaz minden olyan politika, ami ezzel szemben állt, és a nyugati hatalmak segít­ségére épített, teljesen eredménytelennek bizonyult.

Az utókor azt bizonyítja, hogy azok követték a helyes politikát 1945 és '47 között, akik a magyar társadalmi forradalom következetes hívei voltak, ugyanakkor tudomásul vették, hogy a Szovjetunióval két okból mindenáron kompromisszumra kell jutni:

- Közép-Európában a Szovjetunió a nyugati hatalmaktól szabad kezet kapott abban, hogy a kül- és belpolitikai eseményeket akár eröszak árán is alakítsa. Azt a tényt, hogy szovjet gyar­mattá válunk, szomorúan, de tudomásul kellett venni. Ezt a gyarmati státuszt csak olyan politika mérsékelhette volna, melyben a nemzet közép-jobb politikai eröi is aktívan részt vesznek. Ez történt Finnországban. Csehországban voltak olyan erös polgári erök, amelyek lehetövé tehették volna a kevésbé durvább sztálinizmust, de az ö lehetöségük is megszünt azzal, hogy a térség összes többi országában hiányoztak a polgári baloldal eröi. Sztálin tehát még akkor sem kísérletezhetett volna finn modellel, ha ehhez esetleg hajlandósága lett volna. Közép-Európa többi államában nagyon gyengék voltak a polgári tradíciók, nagyon erösek és tapasztaltak a társadalmi elmaradottsághoz ragaszkodó erök ahhoz, hogy a sztálinizmussal történö kompromisszum keresése reális lehetöség lehetett volna. Ez a helyzet volt jellemzö Magyarországon is.

Jó a rosszban. Rosszban a jó

1947-re sok tekintetben alapvetöen megváltozott a helyzet.

Ma az 1945 utáni idöszakra, mint sikeresre nézhetünk vissza. Joggal. De nem tesszük hozzá, hogy a szovjet politikai nyomás és a kultúránkkal ellentétes bolsevik rendszer is hozzájárult a sikeres­séghez.

- Az ezeréves távlatban is legnagyobb társadalmi sikerünk, a földreform csupán a belsö erök eredményeként közel sem lett volna ilyen következetes. A dicséretesen következetes formá­ban megvalósított földreform csak szovjet nyomásra, és a baloldali pártok támoga­tásával történ­hetett meg.

Nagy, évszázados vívmányunk, a népi származású értelmiség megteremtése is csak halvány töredéke lett volna annak, ami megtörtént. A népi kollégiumok támogatásában, a nép fiainak az egyetemre kerülésében sem dicsekedhetnek azok a pártok, amelyek ma a dicsö múltjukról zengedeznek, holott többségük enélkül nem volna diplomás, nemhogy vezetö politikus.

Közvetlenül 1945 után a magyar politikai életben a vezetö szerepet a szavazók által támogatott többségben újra a régi úri osztályok képviselték. Az elsö két, lényegében demokratikus válasz­táson még az egyre durvább nyomás ellenére is azok a pártok értek el jobb eredményeket, amelyek nem voltak hajlandók tudomásul venni azt, hogy minket a szovjet érdekzónába soroltak. Ezek gyözelme azonban még az átéltnél is nagyobb áldozattal járt volna

Itt egy félreértést kell eloszlatnom: nem értek egyet azzal, hogy a politikai eröszakot, erkölcs­telenséget elkövetöket igazolná az, hogy az ilyen tettek esetleg késöbb jóra fordulnak, söt akár a lehetséges legjobb megoldást is hozzák. Az ilyeneket elkövetö politikus akkor is becstelen, ha tetteit az idö végül mégis igazolja. A magyar történelem tele van az olyan fejezetekkel, ahol tetteikért a szereplöket el kell ítélni, annak ellenére, hogy azok végül több jóval, mint rosszal jártak. Ehhez hasonló kérdés lesz majd Kádár János szerepe is. A törté­nésznek nem erkölcsbírónak, hanem a tények tárgyilagos elemzöjének kell lennie.

Külön kell foglalkoznunk az egyházak szerepével is. 1945 után a történelmi egyházak, élén a római katolikussal, a nagy reformok ellenzöi, jobb esetben passzív szemlélöi voltak. A magyar római katolikus püspöki kar, élén Mindszenty Józseffel, még a polgári demokráciát is fanyalogva nyelte le, ahhoz képest is öskonzervatív volt, nemhogy a földreformot, az egyházi iskolák államosítását, a népi kollégiumok mozgalmát támogatta volna, a társadalmi elma­radásunkat csökkentö reformok élére állt volna.

A szocialista diktatúra és a rendszerváltás utáni demokrácia egyaránt alapvetöen hibásan ítéli meg a háború végét követö elsö három évet. Az elsö túlságosan negatívnak, a második túlsá­gosan feldicsöítve mutatja be. A Szovjetunió szerepének a megítélése még ezen belül is eltorzított. Én a magyar társadalom távlati jövöje szempontjából alapvetöen pozitívnak láttam, és látom ma is, annak ellenére, hogy sok megaláztatással járt.

Az államosítások megítélése is hamis, ha a mai "mindent visszaprivatizálni" jelszóval folyó mániától el tudnánk szakadni. 1945 után a polgári átalakulást szolgálta a bankok és a nehéz­ipari nagyvállatok államosítása. Ezt még az erös polgári tradíciókkal rendelkezö nyugat-európai demokráciák sem kerülték el, nemhogy ezt indokolt lett volna a feudális tradíciókkal terhelt Magyarországon elkerülni.

A nagybirtokok következetes kisajátítására, a nagybirtokoknak az egész parasztság közötti szétosztására, azaz a már akkor is racionális birtoknagyságnál is kisebb birtokok létesítésére büszkék lehetünk. Ezzel akkor már egy évszázadnál is többet késtünk. A földreform hol nyílt, hol csendes ellensége a legnagyobb magyarországi nagybirtokos, a katolikus egyház volt. Ezért máig sem gyakorol önkritikát, pedig a késöbb ért durva sérelmekért és egyházüldözésért való jogos felháborodásához hozzátartozna a reformellenes politikája miatti önkritika is.

Történelmi vívmány volt az iskolák államosítása. Ez esetben is évszázados késedelmünket hoztuk be. Az egyházak azonban ebben sem tanúsítottak semmiféle megértést, holott azt sem csak a nyugat-európai tapasztalatok indokolták, hanem mindennél inkább az, hogy az egyhá­zak (és különösen a katolikus) jelentették annak a jobb és közép-jobb politikának a fö táma­szát, amely nemcsak azt nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy minket Jaltában a Szovjet­uniónak adtak, hogy ebböl következöen csak az ahhoz igazodó politikának maradhat mozgás­tere, hanem még azt sem, hogy a háború elötti magyar társadalmi viszonyok már régen anakronisztikusak voltak. A magyar társadalom elmaradottságának fö bástyája a katolikus egyház volt. Elég lett volna, ha a magyar katolikus klérus vezetése végre tanul a lengyel testvérétöl, aki évszázadok óta a lengyel nemzeti szabadság élharcosa és a lengyel érdekek fö védelmezöje volt, ezért kaphatott a sztálinizmussal szembeni kritikája támaszt a népétöl is. Ezzel szemben a magyar egyházak, élükön a katolikus klérussal, mindig betegesen konzer­va­tívak voltak, csak az elöjogaikat, nem a nép kereszténységét védték. Ezt tette mind a hitle­rizmussal, mind késöbb a már tartós uralomra berendezkedett szocialista rezsimmel szemben. Tehát évszázadokon át kereste, és megtalálta a hatalom bizalmát. Nem jeleskedett a nácikkal szembeni ellenállásban, még kevésbé a nemcsak embertelen, de nagyon keresztényietlen zsidótörvények elleni fellépésében sem. De nemcsak a katolikus klérus nem tanúsított meg­értést a magyar politikai baloldal céljaival szemben, de nem tette ezt a baloldal sem.

A keresztény egyházak üldözése, föleg 1947 után, ízléstelen, indokolatlan és brutális volt. Ennek azonban kettös oka volt:

- Akkor volt csúcspontján betegesen antiklerikális sztálinizmust majmoló, hazátlan Rákosi-rendszer. A bolsevik kommunizmus az ortodox egyháztól is örökölte a vallási türelmet­len­séget.

- A magyar keresztény egyházak, mindenek elött a katolikus klérus, szélsöségesen szemben állt a hazai baloldallal. A két háború közötti beteges antikommunista hisztéria támasza a keresz­tény kurzus volt.

A bankok, a bányák, a nagy hadiipari üzemek államosítása akkor indokolt volt. Ezt tették a nyugat-európai demokráciákban is. Itt is külön kell hangsúlyozni azt a tényt, hogy a magyarországi nagytöke mindig sokkal inkább együttmüködött a magyar konzerva­tiviz­mussal, de még a jobboldallal is, mint a magyar társadalmi haladást képviselö baloldallal. Nem vár­hatta tehát el, hogy eleve ne számoljanak a forradalmi erök az ellenállá­sával, a nagytökésben ne ellenséget, hanem szövetségest lássanak. Márpedig minden forradalom szent törvénye, hogy a várható ellenállást eleve csökkenteni, gyengíteni kell.

Ezeket a már nagyon is megkésett, illetve Nyugaton ekkor idöszerüvé vált, és végrehajtásra kerülö államosítási reformokat a kor magyar politikai erejének többsége ellenezte, illetve csak azért nem ellenezte nyíltan, mert a szovjet politikai nyomással nem mert szembefordulni. Nem ismerik ezeknek az éveknek a politikai viszonyait azok, akik ezt kétségbe vonják.

A régen megérett társadalmi változások keresztülvitelére a belsö erök nem voltak elégségesek, ezért minden olyan szovjet nyomást, ami a reformok ügyét szolgálja, pozitívnak kell elfogad­ni.

Aki nem vette 1947-ben sem tudomásul, hogy évtizedekre befellegzett a Szovjetuniótól való függetlenségnek, az csak hibásan dönthetett.

Ez után az a kérdés várt választ: mi a célszerübb politikai megoldás? Megkötni itthon a kompromisszumokat, megkísérelni a moszkovita keretek csekély és fokozatos bövítgetését, vagy külsö, illetve belsö emigrációba vonulni? A rendszerváltás utáni politikai inga azt a fele­letet adta, hogy az itthon megalkuvók árulók, negyven évre az emigrációba vonulók hösök. Ezt a választ meg fogja cáfolni a történelem. Azok fogják kapni a legjobb bizonyítványt, akik itthon álltak helyt.

El lesznek marasztalva:

- Akik a könnyebbet, a kalandosabbat választva magára hagyták az országot.

- Akik 1945 után a forradalmi változásokkal szembeállva vakon bíztak a Nyugatban.

- Akik stréber és karrierista célokból túllihegték nemcsak a moszkvai parancsok teljesítését, de még a csak általuk hitt elvárásokat is.

- Akik itthon passzívan szemlélték az eseményeket.

Felmentö ítéletet fogak kapni:

- Akik nem tudtak kompromisszumot kötni a nemzeti függetlenségünk feladásában.

- Akik kivándoroltak, kiszöktek, mert a hösi cselekedeteik, túl bátor politikai kiállásuk miatt kerültek itthon életveszélybe.

Dicséretet fognak kapni:

- Akik itthon maradtak a politikai életben aktívak, és ennek során nem tettek a szükségesnél több engedményt.

- Akik az emigrációban politikai vezetö szerepet nyertek, ugyanakkor nem tagadták meg a magyar társadalom reformálásának ügyét.

- Akik az emigrációban olyan jelentös tudományos, illetve müvészeti eredményeket értek el, amire itthon nem lett volna lehetöségük.

A rendszerváltást megelözö negyven évben a magyar nép szolgálatában azok tették a legtöbbet, akik a rendszert puhították.

Ez négy területen volt a legeredményesebb:

1. Falupolitika - Agrárpolitika A falu az erkölcs bölcsöje

Az 1945 elötti magyar falu nemcsak a termelésében volt nagyon elmaradott, de méginkább a társadalmi szerkezetében. Nagyok, szinte áthághatatlanok voltak a társadalmi korlátok. A falvakat nemcsak a vagyoni különbségek osztották meg, hanem a felekezetiek és a nemzeti­ségiek is. Ezek a korlátok mára leomlottak. Jelenleg a falvaink társadalma korszerübb mint a nyugat-európai társaiké.

A 80-as években a falusi lakosság a városiakhoz képest jobban élt, mint bárhol a világon. Igaz, hogy a ledolgozott órák tekintetében is megelözött minden európai társadalmat, de ezt jó kedvvel tette. Több ház épült, mint bárhol a világon. Ehhez képest a falusi infrastruktúra kiépítése elmaradt. Ennek lassú javulása csak a rendszerváltás után indult meg.

Az agrárszektor érdekeinek védelmében élen jártak a volt népi kollégisták, a volt paraszt­pártiak, ezek közül is döntöen azok, akik közben párttagok lettek. Nem is annyira a mezö­gazdasági termelésben közvetlenül elért eredményeket hangsúlyoz­nám, hanem a magyar falu felemelését.

A 80-as évekre a magyar mezögazdaság nemcsak a szocialista országok között volt kiemel­kedö, de sok tekintetben a fejlett nyugat-európai országokéhoz viszonyítva is. Még inkább elmondható ez a magyar falvak társadalmának egészéröl is.

- A tökés demokráciák fölé emelkedtek a magyar falusi iskolák eredményei, és talán még jobban álltunk a falusi fiatalok tovább tanulásában is.

- Nálunk épült az egész világon a lakosságszámhoz viszonyítva a legtöbb falusi kertes ház. Ezek nagysága, felszereltsége messze meghaladta az ország általános gazdasági fejlettségének a színvonalát. Ami ezeknél is szebb és üdvösebb, hogy ezek többsége a kor nemzetközi gyakorlatában szinte példátlan családi, baráti, falusi összefogással épült.

Paraszt- és falupártibb politika a század során sehol nem valósult meg. Ebben sem a nyugati hatalmak, sem az ottani magyar emigráció nem játszott szerepet. A dicsöség a hatalommal kompromisszumot kötött, itthon maradt baloldali értelmiségé. Ez az értelmiség 1953-tól kezdve hallatta a szavát. Ezek közül kerültek ki Nagy Imre elsö támogatói. Kevés szó esik arról, hogy ebben a magyar értelmiségben kerestek támaszt a reformszárnyhoz tartozók Moszkvában is. Ez a szárny nemcsak Nagy Imrével igyekezett a kozmopolita Rákosit, hanem annak vezérkarát is lecserélni. Ennek köszönhetöen emelték a hatalomba a volt Györffi- és népi-kollégista fiatalokat.

Annak a ténynek, hogy az alapvetöen parasztellenes bolsevik szocializmust mi fordítottuk elöször és leginkább a falu és a parasztságot pártoló gyakorlattá, világpolitikai jelentösége van. A 21. század példátlan sikerei azon a felismerésen fognak alapulni, hogy a mezögaz­daság ugyan elvesztette korábbi fontosságát, de a falu, mint az erkölcs bölcsöje, éppen ekkor nyerte vissza döntö szerepét. Minél fejlettebbek a termelöerök, annál fontosabb gazdasági tényezövé válik az erkölcs, illetve annál költségesebb lesz az erkölcstelenség. Márpedig a rákosan növekvö urbanizáció az erkölcsök szükségszerü romlásával jár. Ez ellen védekezni kell, és a védekezés hatékonyságától függ a gazdaság hatékonysága. Védekezni pedig csak azzal lehet, hogy az embereket a nagyvárosok embertelen, erkölcstelen világából a kis, családi házas lakóközösségekbe vezetjük vissza. Ebbe az irányba fejlödött a század utolsó felében minden gazdag társadalom, viszont ezzel ellentétesen urbanizálódtak a kevésbé fejlettek, azaz az utolérni akaróké. A felzárkózók között a falvakra építö egyetlen társadalom a magyar volt. Az utókor ezt a felismerésünket is világtörténelmi jelentöségünek fogja minösíteni.

2. A gazdasági mechanizmus korszerüsítése "Gúzsba kötve táncolni"

A magyar baloldalnak köszönhetö a szocialista tervgazdálkodáson belül az elsö, és máig tartó gazdasági reformmozgalom elindítása, elsö megfogalmazása, és elsö gyakorlati megvaló­sítása. Ennek a jelentöségét sem mértük fel mindmáig. Pedig ennek világpolitikai jelentösége volt és lesz még több évtizedes távlatban is.

Annak, hogy a szocialista társadalom nemcsak sztálinista formájában müködtethetö, számos kezdeményezése történt már korábban a bolsevik párt keretén belül is. Kezdte Lenin, folytatta Bucharin. Ezeknek ugyan Sztálin még a csiráit is igyekezett megsemmisíteni, de azért a hamu alatt tovább élt. Az újjáéledése Sztálin halála után azonnal elindult. Ennek köszönhettük, hogy Moszkvából, a legfelsöbb körökböl is egyesek jó szemmel nézték a magyar reform­mozgal­makat, és lépéseket tettek a legalázatosabb, a legkevésbé nemzeti, sztálinista Rákosi leváltása felé. (Erre még vissza kívánok térni az '56-os forradalom méltatásakor.)

A sztálinista tervgazdálkodás megreformálásában a döntö szerepet a magyar zsidóság játszotta. Ők ismerték fel a leggyorsabban, hogy Nagy Imre reális baloldali, Moszkvában is elfogad­ható alternatívát kínál. Ezzel a magyar történelemben elöször valósult meg az urbánusok és a népiek szövetsége. Ez önmagában is fontos történelmi eseményünk.

A gazdasági reformok megvalósításában többségben voltak azok, akik a zsidó polgári rétegböl jöttek. A tömegbázist mögéjük azonban a népiek és a befolyásuk alatti tömegek jelentették. A száz éve izzó urbánus-népi ellentétröl most derült ki, hogy milyen történelem­formáló erö lehetett volna a szövetséggé való feloldása. Ez a szövetség a politikában csak 1953 és '56 között tartott, de e rövid idö alatt is nagy szolgálatot tett a szocialista terv­gazdálkodás nem­csak hazai, de nemzetközi fellazításában is.

Ebben is ott voltak, söt jelentös szerepet játszottak a volt parasztpártiak. Elsö sorban az Erdei köré csoportosultak.

Meggyözödésem szerint a szocialista tervgazdálkodásnak magyar fellazítása világtörténelmi jelentöségü szerepet játszott a szocialista tervgazdálkodás csödjének leleplezésében, az 1989-es európai összeomlásában. Még inkább világtörténelmi jelentöségüvé válik azzal, hogy Kína lényegében ezen az úton jár. Kína lakossága ugyanis nagyobb, mint a jelenlegi egész fejlett nyugati világé együttvéve.

Mi jelenleg jobbára el vagyunk foglalva az európai bolsevik szocializmusok összeomlásával, mivel ez érintett minket. Ezt aztán egyben a szocializmus teljes megsemmisülésével tekintjük egyenlönek. A kelet-európai, a pravoszláv marxizmus valóban megbukott, de éppen ezzel azonos idöben ennek a kelet-ázsiai, kínai formája soha nem látott sikereket ér el. A kínai sikereknek a világtörténelmi jelentösége minden bizonnyal nagyobb lesz, mint amekkora az imperialista formájának a bukása Európában.

Joggal lehetnénk mi magyarok, mint az elsö szocialista gazdasági reformok kitalálói és megvalósítói büszkék arra, hogy a mi kis országunkban született meg a nyugati civilizációnak az a szocialista formája, amely alkalmassá vált arra, hogy a világ negyedén a világ­történe­lemben még nem tapasztalt méretü társadalmi és gazdasági fejlödés alapja legyen. A földünk lakosságának ekkora hányada ilyen gyors fejlödésen még soha nem ment keresztül. Ezt azzal elhallgatni, hogy Kína népességének negyedét érintö területen megbukott a marxizmus pravoszláv formája, azt is jelenti, hogy mi magyarok elhallgatjuk azt, amire talán minden tettünknél büszkébbek lehetnénk.

Ennek szükebb értelmezése: nálunk többet egyetlen nép sem tett annak bizonyítására, hogy a moszkovita, azaz a pravoszláv marxizmus alkalmatlan Európa keleti felében a gazdasági felzárkózásra.

Az évszázad évfordulója:
Az 56-os forradalom.

A század legjelentösebb politikai forradalma a magyar '56-os volt. Ezt a jelentöségét elsö­sorban a szépségének köszönheti. Én a jelen tanulmányban mindig a politikai realitások figyelembevételének a szükségességét hangsúlyoztam, most mégis azt állítom, hogy ez a forradalmunk azért volt gyönyörü, mert az erejét meghaladó feladatra vállalkozott: a világ fö politikai eröi által determinált sorsunkkal való szembefordulás volt.

Ennek a forradalomnak az elsö biztatója a moszkvai pártvezetés haladó szárnya volt. Ők akarták a közép-európai gyarmataikat önállóbbá, nemzetközileg elfogadhatóbbá, esetleg kísérleti terepükké tenni. Ez volt a késöbbi Andropov-Gorbacsov vonal elsö nagy kísérlete.

A hazai elökészítöi a reformkommunisták voltak. Ezt az internacionalista, reformkommunista zsidók és a nemzeti, népi elkötelezettségü kommunisták szövetsége alkotta. Vagyis '56-ot az urbánus és a népi baloldal szövetsége készítette elö, robbantotta ki, és próbálta levezényelni. Ez a sikereket ígérö szövetség azonban napok alatt a forradalom pecsenyéjére áhítozók, illetve az attól megrettenök kétoldalú támadásának esett áldozatul.

Ahogyan a '18-as forradalom, ez is azonnal két tüz közé került. Az internacionalista szélsöbal és a konzervatív jobboldal egyaránt a forradalom ellen fordult. Az egyik túllicitálta, irreali­tásba kergette, a másik éppen ezekböl a túlzásaiból gyüjtött eröt maga mögé.

1956-ban az alapvetöen reformkommunista, elsösorban a dolgozó osztályok érdekeit szolgáló forradalomból a régi uralkodó osztály brutálisan megsértett, meghurcolt, ugyanakkor politikai tapasztalatokkal rendelkezö rétegei a régi rend restaurálásába kezdtek, és a bosszúállással foglalkoztak. Olyan változásokat akartak, amelynek a tudomásulvételére józan ember eleve nem számíthatott, ami után elkerülhetetlenné vált a szovjetek katonai beavatkozása. Azok, akik ma '56 höseinek a szerepében tetszelegnek, valójában és lényegében a jobboldali ellen­forradalom hangadói voltak. Ellenforradalmárok azok is, akik olyan forradalmi követel­ményeket támasz­tanak, amelyek túllépik a realitás határait, és szükségszerüen a forradalom bukásához vezetnek. Az ilyenek ellenforradalmárok akkor is, ha meg vannak gyözödve, hogy forradalmárok. Aki '56-ban azt hitte, hogy létre lehet hozni valamiféle antikommunista, antiszovjet, konzervatív rendszert Magyarországon, lehetett jó szándékú, de nagyon naiv volt. Ennek a világpolitikai feltételei ugyanis '56-ban teljesen hiányoztak. Ezzel egyszer szembe kell nézni, és a bekövetkezett tények logikáját el kell fogadni. Erkölcsi tisztaságukat nem kétségbe vonva, mert nagy többségük öszinte híve volt a restaurációnak, politikai bünük nem lesz sokáig takargatható.

A realitás határait tisztelö reformkommunistákat nemcsak a jobboldali ellenforradalom támadta, hanem a baloldali is. A dogmatikus kommunisták és még inkább a súlyosan kompro­mittáltak okkal ijedtek meg a forradalom esetleges gyözelmétöl, és nem teljesen jogtalanul bíztak a moszkvai elvbarátaikban sem. Ők adták az ellenforradalom baloldali szárnyát. Az ö bünük azért súlyosabb a jobboldali ellenforradalmárokénál, mert egyéni érdekböl, és nem politikai naivságból cselekedtek.

1956-ban ugyanaz volt a helyzet, mint 1945-ben. Nem jött még el az ideje annak, hogy szovjetellenes politika kapjon teret hazánkban. Aki ezt nem tartotta szigorúan szem elött, az lehetett jó szándékú, de politikailag többet ártott, mint használt.

1956 mégis 1848 óta az elsö olyan magyar forradalom volt, ami a nyugati világ együtt érzö lelkesedését váltotta ki.

Történelmi szerepe

a. A szovjet imperializmus embertelenségére ébresztette azt a nyugati értelmiséget, amelyik 1917 óta a szovjet rendszerben látta a nyugati társadalmak negatív jelenségére adandó helyes választ, amelyik a sztálinizmus hatékony ötödik hadoszlopának a szerepét játszotta.

b. Felébresztette a térségünket önérdekböl kiárusító hatalmaknak, mindenekelött az ameri­kaiaknak a lelkiismeretét. 1956 elött a nyugati hatalmaknál fel sem merült a felelösségük azért, mert féltucatnyi kisebb országot Sztálin kényének szolgáltattak ki.

Összefoglalva: 1956 forradalmának elökészítöi és kirobbantói a reformkommunisták voltak. Ők ekkor is az urbánus és a népi baloldal képviselöinek szövetségét jelentették. Csak ezeknek a baloldali eröknek a céljai voltak reálisak, egyúttal forradalmiak. Ők valóban progresszív társadalmi változásokat, össznépi demokráciát, munkás önigazgatást, nagyobb, de reális nemzeti függetlenséget akartak.

A forradalom jobboldali szárnya azért volt ellenforradalmi, mert konzervatív társadalmi vissza­rendezödést és irreális nemzeti függetlenséget akart. Valójában a korábbi, és nyugat-európai viszonyokhoz képest elmaradt társadalmi struktúra restaurálását tekintette azonnali céljának. Ráadásul ezért türelmetlenül, a forradalom eredeti eröit gyorsan kirekesztendö céllal küzdött. Az igaz, hogy nemzeti függetlenséget akartak, de nem vették figyelembe, hogy ez egy bizonyos fokon túl irreális, mert a nyugati hatalmak tényleges támogatására nem számít­hatnak, ugyanakkor az övékénél sokkal reálisabb forradalmi célokat is elsöprö szovjet katonai beavatkozást provokálják, amit a Nyugat tétlenül fog nézni.

Alapvetö történelmi hiba hallgatni arról, hogy meddig voltak reálisak a forradalmunk céljai, melyek voltak azok a követelések és tények, amelyek az orosz katonai beavatkozást váltották ki. Bármilyen szépek legyenek is valamely politika céljai, ellenforradalmi az, ha szükség­szerüen a forradalom eltiprásához, bukásához vezetnek.

Például nagyon anakronisztikus Mindszenty József érseket, a század második felének leg­konzer­vatívabb magyar politikusát, a korábban erösen antiszemitát forradalmárnak tekin­teni. Ha nem is fiatalon, de a börtönévek után már lehetett szent, de forradalmár semmi­képpen, még reálpolitikus sem. Őt még Róma is inkább a túlhaladott múlt képviselöjének, mintsem a saját vonalát képviselö egyházpolitikusnak tekintette. Elég, ha Mindszentyt a lengyelek akkori érsekével Wisinskyvel, illetve utódjával Vojtilával állítjuk szembe.

Az oktatás és a kulturális élet viszonylagos szabadsága
Aczél György "nagyvonalúsága"

A jelen, és még sokkal inkább a jövö eredményei elsösorban a szellemi töke nagyságán fog­nak alapozódni. Már nem a pénztöke, nem a gyárak és az azokban lévö gépek, hanem a tudás lett a társadalmi fejlödés, azon belül a gazdasági növekedés alapja. Ha a jövö század törté­nésze, politikusa, gazdaságpolitikusa vissza fog tekinteni az elözö századra, mindenek­elött az oktatási rendszert fogja tölünk számon kérni.

Márpedig az oktatásban a szocializmus negyven éve kitünöre vizsgázott. E kor pedagógusa az utókortól szobrot fog érdemelni. Társadalmi és gazdasági fejlettségünket messze megelözve képezték az ifjúságot. Minden nemzetközi felmérés azt bizonyítja, hogy ezen a téren nemcsak felzárkóztunk, de meg is elöztük a gazdag nyugati világot.

A fanyalgók erre mondhatják, hogy siralmas volt az oktatott, ideológiától deformált törté­nelem. Igazuk van, de tegyék hozzá, hogy a történelemnél is fontosabb matematika, fizika és a természettudományi ismeretek területén kiválóak voltak az eredmények. Hiába teszi helyére a rendszerváltás utáni oktatási rendszer a történelem oktatását, ha gyengébbek lesznek a mate­matikai, a fizikai és a természettudományi eredmények. Márpedig ez látszik kibontakozóban.

A szocializmus negyven évének egyik nagy történelmi vívmánya, hogy ezer év után elöször emelte be arányuknak közel megfelelöen a dolgozó rétegek tehetséges gyermekeit az értel­miségiek, a diplomások sorába. Abban, hogy a továbbtanulás nem a szülök társadalmi és gaz­da­sági helyzetétöl, hanem a gyerekeik képességétöl függ, szegényen is megelöztük a gazdag demokráciákat.

Tagadhatatlan, hogy a korábbi úri osztály gyermekei elé otromba adminisztratív akadályokat állítottak. Ez érintette a fiatalok maximálisan öt százalékát, de kedvezett a 95 százaléknak. Jobb lett volna, ha az öt százalék is képességének megfelelö elbírálásban részesül? Sokkal kisebb sérelem volt ez, mint ami elötte generációkon keresztül a 95 százalékot sújtotta, és most jelenleg a lakosság kétharmadát sújtja.

A rendszerváltás óta ebben a vonatkozásban is rohamosan dél-amerikaizálódunk, zuhanunk visszafelé. Újra a szülök pénztárcája és társadalmi összeköttetése a továbbtanulási lehetöség fö feltétele.

A magyar kultúrából is jól vizsgáztunk.

Jobban, mint a többi szocializmusba kényszerített ország.

Ez is az a terület, ahol a baloldali urbánusok és a baloldali népiek együttmüködése valósult meg. Aczél Györgyben olyan vezetöt kapott a kulturális életünk, aki munkásmozgalmi múltja szerint a bolsevikekhez, származás szerint az urbánusokhoz tartozott, de akinek imponált Kodály Zoltán, Németh László, Illyés Gyula és a népiesek körülöttük kialakult tábora, ezért öket is nagyvonalúan támogatta. Tegyük hozzá, hogy a magyar kulturális életre ráülö sztáli­niz­mus a 80-as évekre már nagyon felpuhult. Még mindig sok egészséges és értékes elemet nyomott el, ítélt hallgatásra, de összességében lényegesen több levegöt, azaz anyagi feltételt biztosított a kultúra képviselöi, föleg pedig jobb hozzájutást a kultúrához a tömegek számára, mint a rendszerváltást követö pénztelenség.

Történelmi kitérö

Nagyon leegyszerüsítve, 1945 után azt a politikát kellett volna követnünk, melyet a török idökben Erdély, klasszikus formájában Bethlen Gábor folytatott. Bethlen belátta, hogy a török hatalom térségünkben tény, amit a kis Erdély képtelen megváltoztatni. A törökkel tehát min­denáron kompromisszumot kell kötni. Ebben egy hajszálnyival sem szabad több engedményt adni, mint kell, de olyan helyzet sem, hogy Erdély törökellenes legyen. A török térségünkben való erös katonai jelenlétét a nyugat-európai hatalmak, a katolikus Francia­ország, és még sokkal inkább az észak-nyugat-európai protestáns államok és városok érdeke követelte meg. A franciák azért támogatták a török terjeszkedést, mert az jól ellensúlyozta a kor legnagyobb, és számukra konkurens hatalmát, a Spanyol-Osztrák Habsburg Monarchiát. A kor protestáns hatalmai pedig a törökben látták az eszközeiben nem válogató Habsburg ellenreformáció hatékony keleti ellensúlyát. Erdély számára az európai eröviszonyok alapján ránk nehezedö török befolyást az ellensúlyozta, hogy ezen keresztül nyerhette el a kor legprogresszívebb vívmányát, a vallásszabadságot. A török ugyan elvette, illetve nagyon szükre korlátozta Erdély politikai szabadságát, de garantálta a vallásszabadságát. Jó volna, sok más között, ezt is végre kimondani és tanítani a magyar történészeknek.

A forradalom elött
Lazítás és türéshatár

Nem ma mondom, hanem 1945 óta állandóan, hogy azzal lehetett volna a legtöbbet segíteni a Jaltában ránk szabott kényszerzubbony szabta körülmények között, ha a finn utat jártuk volna. Sajnos, a magyar értelmiség, söt a lakosság 90 százaléka nem volt hajlandó vállalni a szovjet keretek között megszabott szerepet. Ebben több ok játszott szerepet:

1. A Horthy-rendszerben olyan általánossá vált a kommunistaellenesség, amiböl sokak számá­ra az következett, hogy inkább semmit, mint a kompromisszumot velük. Ebböl következett az, hogy még azoknak a céloknak az elérésében sem vállalták az együttmüködést, melyekkel egyébként egyetértettek. Ennek a legjobb példája a radikális földreform volt. Ennél megké­settebb, megérettebb reformjára a magyar társadalom ezer éve során nem volt példa. De ilyen volt az iskolák államosítása, az egyház és az állam szétválasztása, a paraszt és munkás fiatalok egyetemre vitele is. Éppen azért, mert a magyar társadalom legtekintélyesebb része ezektöl visszahúzódott, a végrehajtásuk sem töltödhetett fel kellö nemzeti és kulturális tartalommal, nem lehetett bizonyos túlkapásoktól sem megóvni a megvalósításukat.

2. A magyar értelmiség, és hatására a magyar közvélemény a szovjet megszállást rövid átme­netünek tekintette, aminek a végét fél lábon is ki lehet várni. Ebben a tekintetben a nyugati hatalmak sem voltak öszinték. Népszerübbnek találták, ha a rendezés több évtizedes tartós­sá­gáról hallgatnak.

Mondhatja valaki azt, hogy az ilyen, társadalmi bázis nélküli rendszernek nincs létjogo­sultsága. Aki becsületes, az ebben ne vegyen részt. De mi van akkor, amikor csak ennek a rendszernek volt létjogosultsága, amikor nem volt más lehetöség?

Sokkal meggyözöbbek a hazai tapasztalatok. Ma arról nem illik beszélni, hogy kik voltak a szocialista negyven esztendö leghasznosabb személyei, mert most azokat tekintik annak, akik külföldre menekültek, illetve akik itthon nem csináltak semmit. Az utókor azonban be fogja látni, hogy a lágerbe zárt nemzetért azok képesek a legtöbbet tenni, akik belül maradtak a kerítésen.

A szívem és az eszem közötti ellentét már nagyon hamar jelentkezett: 1945-ben megfo­gad­tam, hogy addig nem lépem át a szovjet határt, amíg itt szovjet katonák állomásoznak. Nem mondom, hogy bölcs döntés volt, de megtartottam.

3. A szovjet beavatkozás egyre jobban eldurvult, az itteni helytartóik egyre vadabb mód­szere­ket vezettek be. Olyan gyorsan gyarapodtak a jogos sérelmek, olyan durva eszkö­zökkel folyt a korábbi uralkodó réteg elleni harc, hogy a korábban ingadozók is a passzív ellenállás mellett döntöttek.

Azt utólag ugyan nem lehet bizonyítani, hogy mi lett volna, ha a magyar értelmiség finn módra vállalja az ördöggel is a cimborálást, de azt be kell látni, hogy az ördög is ezzel egyre rosszabb helyzetbe került, szövetségesek hiányában az eröszakra és a gátlástalan kiszolgálóira volt kénytelen támaszkodni. Az is világos, hogy a társadalmi együttmüködés csak akkor lett volna elképzelhetö, ha ezt rajtunk kívül a kelet-németek, a lengyelek és a csehek is vállalják. Tölünk keletre még ennyi realitása sem volt a humánusabb út járásának.

Ennek ellenére, a korlátlan hatáskörü szovjet megszállásból fakadó realitások számbevétele, ha nem is teljes sikert, de nagyon jelentös eredményeket hozhatott volna. Ezt bizonyítja a finn példa és a hazai tapasztalat. De nemcsak a finn példa, de a Kádár-rendszer is azt mutatja, hogy mi is lehettünk volna finnek, vagyis azt, hogy valami keveset el lehetett volna érni.

Ma lehet azon vitatkozni, hogy mikor vált a háború utáni helyzet olyanná, amit már nem lehetett elviselni. Érdekes módon a sztálinizmus bevezetése éppen azokban az országokban lett a legmerevebb, a legdogmatikusabb, ahol kulturálisan leginkább idegen volt. Ez azzal magyarázható, hogy ezekben az országokban hiányoztak leginkább azok a nemzeti erök, akik számára a sztálinista rendszer akárcsak idölegesen is, és csupán a nép, a nemzet iránti kötelességböl elfogadható kényszer. Azok az országok, amelyeket többé-kevésbé a 19. század vége és a fasizmus uralomra kerülése között már megérintett a polgári demokrácia és piacgazdálkodás szele, továbbá erös volt az antikommunizmus, ott az értelmiség szinte egésze kényesen távol tartotta magát a megszállókkal való minden együttmüködéstöl. Ezért aztán ezekben a sztálinizmus még hazátlanabb, még primitívebb elemek kezébe került.

A közép-európai államokban kialakult reménytelen helyzettel maga Sztálin is tisztában volt. Ezért menekült az egyre vadabb terrorba otthon és a csatlós országokban. Sztálin ebbe bele is hülyült. De Moszkvában, Sztálin halála után még az agyonszelektált, és intellektuálisnak egyáltalán nem mondható vezetés is kezdte gyorsan felismerni: a közép-európai csatlós­államokban lazítani kell a terrort, engedményeket tenni a nemzeti érzelmek érvényesítésére. Az erre irányuló kísérletre Magyarországot és Lengyelországot tartották alkalmasnak. Annak, hogy ezt a két országot szemelték ki kísérletük számára, oka volt. A kelet-németekkel nem mertek kísérletezni. A cseheknél még a nyomai is eltüntek a lazításra alkalmas kádereknek. Ezektöl keletre pedig a vad sztálinizmus is jól müködött, eleve nacionalista, és a nép számára elviselhetö volt. Ott nagy volt a terrorral szembeni türéshatár.

Ezért keresték Magyarországon is éppen a zsarnokságban legkegyetlenebb Beríja vezetésével az inkább elfogadható vezetöket a szinte mindenki által utáltak helyébe. Magyarországon a számukra teljesen megbízható Nagy Imrében, és a fiatal hazai kommunista káderekben megfelelö kádereket láttak a lazítási kísérletre. Így került Moszkva nyomásra Nagy Imre a miniszterelnöki székbe, és így cserélték ki a politikai bizottság tagjainak többségét a magyar népböl felkerült fiatal kommunista meggyözödésü értelmiségiekkel.

Nálunk is tudatosult: ha marad a Rákosi-rendszer, vagy robban, vagy magától is összedöl. Csak azt nem vették figyelembe, hogy a zsarnokság logikája nem engedi meg a lassú refor­má­lást. A csökkenö terrort a lakosság, a nemzeti érzelmü, illetve reformokra vágyó kommunista értelmiség és az egyetemi fiatalság a gyengeség jelének értelmezte, és kirobban­totta az '56-os forradalmat. A tényleges hatalom azonban egyetlen hét alatt szinte teljesen kicsúszott a reform­kommunisták és az emberarcú szocializmust, azaz a még Moszkvában bizonyos felsö erök számára is elfogadható megoldást jelentö határon belül maradók kezéböl. Ez aztán a szovjet vezetést, méginkább a többi csatlósét megrémítette, így került sor a szovjet katonai beavatkozásra.

1956 egyetlen hete világossá tette, hogy az eseményeket nem lehet a szocializmus gyors, azaz forradalmi megreformálásánál megállítani. A magyar nép egyik legnagyobb történelmi tette az, hogy a forradalom elárulójával egy generáció alatt a forradalom szinte minden kezdeti követelését megvalósította.

A Rákosi-években csak azoknak a pozitív hatását érezhettem, akik a bolsevikok között a jók közé számítottak. A ma is történelmi alaknak tekintett Nagy Imre, és köre nélkül soha nem lehetett volna 1956 októbere. Csapatából rajta kívül elsösorban Donáth Ferencet említeném meg, aki meggyözödéses kommunista múltja és jelene ellenére többet volt börtönben, mint szabadlábon, úgy Horthy, mint a szocializmus évei alatt. Csak két nevet említek azok közül, akiket közelröl ismerhettem: Vas Zoltán és Péter György. Mindketten sok tehetséges és értékes kádert vettek maguk mellé, és '56-ban egyértelmüen a forradalom oldalán álltak. Ezek az emberek többet tettek annak érdekében, hogy mi lehessünk a legvidámabb barakk, hogy '56-ban nagyobb lett a világ elött a becsületünk, mint ezer éve bármikor, hogy élenjárók voltunk a rendszerváltásban, és az békésen zajlott le.

Közvetlen közelröl éltem meg a Nemzeti Parasztpárton belül dúló politikai harcot abban a tekintetben, hogy milyen legyen a Kommunista Párttal való viszony. Akkor és ott a megal­kudni nem hajlandó Kovács Imréhez álltam a legközelebb, de nem mentem ki vele, hanem csak visszavonultam a pártpolitikától. Alig öt évvel késöbb már láttam, hogy nem nekünk volt igazunk, hanem Erdei Ferencnek, hiszen csak nekik maradt hatáskörük, csak ök tehettek valamit. Nekik adtam igazat, de mégsem tudtam a példájukat követni, mert bár megértettem, de nem emésztettem meg, nem tettem magamévá igazukat. Mint egyén, nem tudtam azt csinálni, amit az eszem jobbnak tartott. Mai véleményem szerint az eszemnek volt igaza, de azért élek boldogan, mert a szívemre hallgattam. De erre azért sem lehetek büszke, mert születési hibám.

Az ész és szív közötti harc

A magamban folyó harc az eszem és a szívem között 1956 november 4-én volt a leghevesebb. Én is azok közé tartoztam, aki ekkor már a fehér ellenforradalom gyözelmétöl féltek, de ennek a szovjet csapatokkal való leküzdését példátlan nemzeti szégyennek tekin­tettem. Ha egy nép nem tud megbirkózni az ellenforradalommal, akkor megérdemli. Nincs az a politikai sors, ami ellen megengedhetö egy másik nép hadseregével való leverésében részt vállalni. Kádárt ezért megvetettem, pedig akkor is tudtam, amit elöbb-utóbb a történelem is tanítani fog: hozzá képest mindenki más sokkal rosszabb lett volna, és öt a század legjelentösebb magyar politi­kusaként fogja az utókor számon tartani, akinek sikerült minden eredeti '56-os belpolitikai célját a valóságba átültetni.

Ma a szocialista évtizedek alatt semmit sem csinálók dáridója tart. Egyrészt büszkék azok a fiatalok, akik azért ártatlanok, mert nem volt alkalmuk a kommunistákkal való együttmü­kö­désre, másrészt azok, akiket üldöztek annak ellenére, hogy nem adtak arra okot, harmad­részt azok, akik '56-ban a könnyebb élet reményében és kalandvágyból nyugatra mentek. Ma nem hütlenség, hanem érdem, ha valaki otthagyja a hazáját, ha ott az élete nem elég kényel­mes. Nem kell ítéletet mondani azok felett, akik azt választják hazájuknak, ahol könnyebb az élet, de ezért nem is jár tisztelet. Föleg nem akkor, amikor változnak a viszonyok, és már érdemes visszajönni. Ma minden nyugatra menekült politikai hösnek érzi magát, pedig még egyetlen százalékuk sem az.

A szívem és az eszem szerint

Kádár János történelmi szerepe az '56-os forradalommal kezdödik. Ez nem azt jelenti, hogy az ö esetében is megkerülném az elöélete elemzését, annál is inkább, mivel azért a szerepe elötte is, ha nem is történelmi jelentöségü, de nem jelentéktelen volt. Mégsem értek egyet azokkal a történészekkel és politikusokkal, akik erre az idöszakra fontos figyelmet fordítanak.

Elnézést kérek az alábbi kis kitéröért, amit sokan a témához nem tartozónak fognak megítélni. Erre a közelmúltban felélénkült Horthy-kultusz adott érzelmi indítékot.

Nemcsak a politikusok, de a történészek is élvezettel turkálnak Kádár múltjában, mi volt a szerepe például a Rajk-perben. Érdekes módon az ilyen múltvizsgálat más esetekben nem jellemzö. Erre jó példa Horthy Miklós, akinél fel sem merül, hogy milyen elöélet után lett az a kormányzó, aki a Király-puccs esetén nemcsak egyértelmüen, de egy korábbi Habsburg-lakájhoz nem méltóan viselkedett a visszatérni akaró IV. Károllyal szemben.

Arról, hogy a hatalmasok titkáraiból nagyon rossz vezetök lesznek, éppen a Kádár-rendszer tapasztalatai gyöztek meg. Ekkor fogalmazódott meg bennem: aki jó titkárának, az csak rossz vezetö lehet. De ezt mondta nekem Mátyás titkárának, Bakócz Tamás, a késöbbi érsek, bíboros, konstantinápolyi pátriárka története is. Pedig Bakócz valóban kiemelkedö képességü egyén volt. Tehát a zseniális királynak még zseni is lehet jó titkára, de erkölcsileg még az ilyet is tönkreteszi a tartós titkári szolgálat. Horthy Miklós esetében minden egészen másként indult. Az ö császári fönöke, Ferenc József minden volt, csak nem sziporkázó tehetség. Horthy Miklós viszonylag alulról emelkedett fel erre a nála sokkal rangosabb családokból származók által is irigyelt állásba, és a beosztásánál fogva a nála származásuknál fogva magasabbak körében forgott. A karrierjét csak annak köszönhette, hogy szorgalmasan és igényesen szolgálta a császári családot, azaz titkárnak született. A Habsburg-család joggal tartotta öt szinte mindenkinél megbízhatóbb szolgálójának. Ennek köszönhette, hogy minden tengeri és szolgálati tapasztalat, és arisztokrata származás nélkül a magyar tengeri flotta parancsnokává tették. Ha ezt a feladatot Horthy maga kérte, akkor az nem a képességére, hanem a sznobizmusára vall, hiszen aki mint katona érzi magát nagyra hivatottnak, az nem ahhoz a fegyvernemhez megy, amelyik szerepe a legkisebb volt. Aki abban az idöben a Horthyéhoz hasonló helyzetböl tengerésznek, vagy huszárnak ment, az bebizonyította, hogy nem sokat értett meg a fegyvernemek szerepéböl. Neki nem a jelentös katonai szerep, hanem a viszonylag jelentéktelen fegyvernem elökelösége volt a fontos, azaz még katonának sem szakember, hanem csak sznob volt.

Horthy levele

Horthy Miklós jelleméröl azonban az mond a legtöbbet, hogy amint kormányzó lett, elárulta a császári családot, úgy viselkedett velük szemben, mintha semmit sem köszönhetett volna nekik. Jól tudom, hogy IV. Károly hazatérési kísérlete komolytalan volt, annak kudarca felett nem lehetett kétség, az csak ostoba arisztokraták naiv játékának volt tekinthetö. Annak sikerét minden eszközzel megakadályozta volna Franciaország és Nagy Britannia. Ami zavar ebben, az Horthy szerepe. Neki a császári családhoz való korábbi viszonya alapján személyesen kellett volna rábeszélnie a megkoronázott királyát a távozásra, és élete végéig megtartani a Habsburg családdal a személyes kapcsolatot.

Azt, hogy Horthynak, mint katonának sem volt szakmai értéke, bizonyítja, hogy kellö felsze­relés hiányában is az orosz télbe küldte el a magyar hadsereget harcolni, azaz elpusztulni. Ebben szerepet játszott a szakértelmének hiánya mellett az is, hogy betegesen gyülölte a kommunistákat, és majomi szeretettel csodálta a földbirtokos arisztokráciát. Márpedig az olyan királyi szerepben tetszelgö kormányzó, akit nem a hideg logika, hanem az érzelmei és vágyai vezérelnek, azt az úriemberek úriembernek tekinthetik, de az utókor szemében csak csapnivaló államférfi lehet. Ezért aztán fel sem vetödik, hogy Horthy Miklós gyenge erkölcsi és szakmai képessége hány százezer ember oktalan haláláért felelös.

Márpedig, ha Horthyt ilyen kegyeletesen ítéljük meg, mit várhatunk a meggyözödéses kommunista Kádár Jánosról alkotott véleménytöl?

Most azt is mély csend borítja, hogy Horthy Miklós nemcsak beteges antikommunista, hanem született antiszemita is volt. Erröl tanúskodik többek között egy levele, amit 1940 október 14-én az ugyancsak antiszemita, de nála sokkal nagyobb formátumú, és valóban arisztokrata Teleki Pálnak írt: "...Én egész életemben antiszemita voltam. Türhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem, stb. zsidókézen legyen. Azonban, minthogy a kormányzat legfontosabb feladatának az élet­standard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat (...) egy-két év alatt kikapcsolni, és hozzá nem értö, leginkább értéktelen és nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk...Nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan meg­aláztatásokat, amikor még szükség van rájuk."

Ez a levél még úgy is felfogható volna, hogy a nála is radikálisabb antiszemita Teleki Pált óvatosan akarja mérsékelni, ha nem árulkodna az indoklás módja.

- A zsidókérdést ugyan meg kell oldani, de nem egy-két év alatt. Például elöbb vissza kell foglalni az elszakított országrészeket, aztán jöhet a zsidókérdés.

- A zsidók vagyonát, pozícióit arra érdemeseknek kell adni, nem senkiknek, azaz például nem kiosztani a szegényparasztok között a zsidók nagybirtokait, hanem esetleg odaadni az Erdély­böl menekült arisztokratáknak, akik már Szegeden is öt választották vezérül. Ezek, köztük Bethlen István és Teleki Pál, voltak az ö legközelebbi bizalmasai, a revizionizmust minden magyar érdek elé állítók legszínvonalasabb képviselöi.

- Nem az a baj, amit a zsidók ellen csinálnak, hanem annak az úriemberhez nem méltó módja. A magyar úriembereket semmi sem jellemezte jobban, mint a célokban való gátlástalanság, a módszerekben való kényesség. Nem ök vesszözték meg a jobbágyaikat, hanem a hajdúik. Ők még a zsidókérdést is fehér kesztyüsen akarták elintézni.

Még egyszer elnézést a kitéröért, de számomra nincs nagyobb veszély, mint az 1867-1945 közötti múltunk dicsöítése.

A történelmi személy

Kádár Jánost, mint politikust, csak 1956 után lehet történelmi személynek tekinteni. Ha ö ezt megelözöen eltünt volna, senki sem foglalkozna tevékenységével.

Mára a lakosság többsége számára már születése elötti történelmi esemény az Ötvenhatos Forradalom, egyre kevesebben vagyunk, akik felnött fejjel, az események központjai köze­lében élhettük meg ezeket a csodálatos napokat. Lassan elfogynak a tanúk, még sincs rend a megítélés körül. Az átélt élmények és a politika aktuális eröviszonyai sokkal nagyobb súllyal mérik az akkori érzelmeket, mint a tényleges történelmi következményeket. A történelmi szerepet végsö soron a bekövetkezetett változások érékelése alapján kellene megítélni.

A történelmi személyek erkölcsi szempontból való vizsgálata nem új, hanem régi vonása történelemszemléletünknek. Annál inkább ideje volna szakítani ezzel a gyakorlattal, és biztosítani a tárgyilagosságot. Máig nem valljuk be, hogy történelmünk azért nem tudomány, mert azt a 19. század végéig nem a nép, de még nem is az uralkodó osztály, hanem csak a katolikus egyház szempontjai alakították. Ezt követöen pedig erre telepedett rá a tudomány­talan nemzeti romantika.

Ötvenhat sorsa annyiban hasonlít a 48-as elödjéhez, hogy mindegyik történelmi megítélése az utókor számára eltolódott a szabadságharc felé, holott mindkettö csúcsa, fénylö csillaga a forradalom volt.

1956 október végén a zsarnokság ellen fogott össze a magyar népnek nemcsak a magyar, de a nyugati kultúra történetében is példátlan többsége. Mindez pár nap alatt, spontán történt. A már közel hat éve magát bebetonozó zsarnokság ellen összefogott a magyar nép 90, talán 99 százaléka. Ellenfelei olyan kevesen voltak, hogy elö sem mertek bújni, pedig náluk voltak a központi irányítás eszközei és a fegyverek. Sajnos, máig sem kap hangsúlyt az a tény, hogy ezen a gyönyörü október végén élhettük meg a magyar nép ezerszáz éve alatti legnagyobb egységét. A forradalom eszméinek támogatottsága órák alatt példanélkülivé vált. Ezt még az sem csökkentette jelentös mértékben, hogy a forradalom hátán gyorsan, fegyverrel, politikai nyüzsgéssel olyan erök kapaszkodtak a hatalom pozíciójára, váltak hangadókká, akik már gyözelmük esetén sem kapták volna meg az elsö napok mindent elsöprö támogatását. Ha ezek is hangot kapnak az elsö napon, nem lett volna órák alatt gyöztes a forradalom.

Ma sem vallják be, hogy az '56-ban elszabadult restaurációt követelö erök még az Antall József által levezényelt alkotmányos formában is csúfosan megbuktak. Azok többsége, akik ma '56 höseinek szerepében tetszelegnek, Antall Józseftöl is sokkal jobbra álltak, legalábbis sokkal konzervatívabb eröket képviseltek. Ma divat mindenkit forradalmárnak tekinteni, aki betegesen antikommunista volt és maradt, még akkor is, ha évszázadokkal akarta vissza­forgatni az idö kerekét.

Nem véletlenül, máig nem került tisztázásra, hogy kik, és milyen célokkal készítették elö a forradalmat, vagyis milyen célok kovácsolták példátlan egységbe a magyar népet.

Mindenekelött az, hogy a célok között nem szerepelt a szocialista rendszer megdöntése. A tömegek kezdetben nem a szocializmus ellen, hanem a jobb szocializmusért mentek az utcára, fordultak szembe a zsarnoksággal. Nem sikerülhetett volna a fegyveres erök, az államappa­rátus, a politikai vezetés és a munkásszervezetek nagy többségét a forradalom mellé állítani, ha bármiféle tökés restauráció gondolata felmerült volna. Ez mindmáig nem mondjuk ki, holott ez volt az '56-os forradalom lényege. Mindenkit, még a késöbbi renegátokat is a forradalom ügye mellé egyesítö cél a sztálinista zsarnokság megdöntése volt.

A nép követelése elsösorban az orosz uralomtól való nagyobb függetlenség, a belsö terror elsöprése, a gyárak és hivatalok önigazgatása volt. Az eredeti célok között nem szerepelt a többpártrendszer, a magántulajdon helyreállítása, azaz a tökés polgári demokrácia bevezetése, még kevésbé a '45 elötti úri világ restaurációja. Ezek a célok elsösorban éppen azokat a társadalmi rétegeket mozgósították, akik a szocialista rendszert megelözöen is az ellenzékhez tartoztak. A forradalom elökészítöi és kirobbantói szocialisták voltak. Természetesen a szocializmus nyugati és nem keleti, azaz bolsevik, pravoszláv értelmében. Eszükbe sem jutott a két háború közötti rendszer restaurálása. A szocializmust is megdönteni akaró erök soha nem játszhattak volna szerepet, ha a reformszocialisták nem kaparják ki nekik a gesztenyét.

A történelem végül azt fogja kimondani, hogy a forradalom elökészítöi és megvalósítói nem tüztek maguk elé olyan feladatot, ami kikényszerítette volna a nyugati hatalmak jóvá­hagyá­sával történö szovjet fegyveres beavatkozást. Jelenleg ettöl nagyon távol vannak azok, akik ma '56 höseinek szerepében tetszelegnek. Márpedig fogalmaim szerint nem forra­dalmár az, aki a forradalmat olyan irreális célok felé tereli, melyek eleve magukban hordozzák annak bukását. Ezért nem voltak forradalmárok azok a bolsevikek, akik 1919-ben megbuktatták a polgári forradalmat, és nem voltak azok sem, akik 1956-ban pár napon belül olyan szélsöséges követelésekkel álltak elö, amelyek a forradalom fegyveres leverését provokálták ki a Szovjet­unió részéröl.

Aki az elsö éjszakát, az ezerszáz év legszebbjét az utcákon, az elsö tíz napot, a napok leg­szebbjeit nem a parlamentben, hanem a gyárakban töltötte, nem kételkedhet abban, hogy ez a forradalom szocialistának, a bolsevik zsarnokságot megdöntönek indult.

Kik készítették elö a forradalmat?

1. Mindenekelött a reformkommunisták. Ők is két csoportba voltak oszthatók:

a. A nemzeti érzelmüek, azok, akiket a nem moszkovita veteránok, a népi irodalom radikális szárnyához tartozók, és a népi kollégiumban nevelödött radikálisok képviseltek. (Az említett nevekkel nem kívánok senkit kirekeszteni, vagy mások elé emelni. A nevek említése sokkal inkább tendenciát, áramlatot fejez ki, mint személyeket rangsorol.) Bármennyire moszkovita volt Nagy Imre, ehhez a csoporthoz tartozott, söt már évek óta ö volt ennek a sokszínü, sokféle embert magába foglaló csoportnak az elismert vezére. De ide tartozott többek között a kommunista Donáth Ferenc, Fehér Lajos, a náluk óvatosabb Kádár János, és a még óvatosabb Lukács György is, továbbá a volt parasztpárti Erdei Ferenc, a volt kisgazda Bognár József. Bármennyire más és más pályán alakult ezek további sorsa, a forradalom érlelöi között ök fontos szerepet játszottak. A történelem öket sokkal inkább '56 höseinek fogja tekinteni, mint a ma hivatalosakat.

b. A liberális kommunisták, akiknek nagy többsége zsidó értelmiségi volt. Ide is többen tar­toz­tak, és az ö táborukat is nagyon széles politikai spektrum jellemezte. Elsösorban belölük, illetve környezetükböl verbuválódott késöbb a '68-as gazdasági reformot támogatók, majd a 80-as években a rendszerváltást elökészítö antikommunisták zöme. Közöttük is voltak igazi forradalmár hösök. A döntö többségük tudatát az zavarta meg, hogy egyrészt büntudatuk volt, mivel korábban a sztálinizmust maguk is túllihegték, ezért féltek a felelösségre vonástól, másrészt érezték az antiszemitizmus újjáéledését, ezért aztán, ahogy a forradalom eltért ere­deti céljaitól, és egyre jobban felerösödtek mind az antiszemita, mind a nacionalista, mind a feudális restauráció hangjai és eröi, ezek többsége viszonylag gyorsan a baloldali ellen­forradalom oldalára állt át, és csak 1968-ra lettek újra reformerek, majd a 80-as években már nem is annyira ök, mint gyermekeik Nyugat-barát, liberális antikommunisták. Neveket is említve, az elökészítésben, majd a forradalomban szerzett érdemeik sorrendjében: Donáth Ferenc, Gímes Miklós, Nyers Rezsö, Péter György, Lukács György, Aczél György, és sokan mások. Az ö müveltségükkel és individualizmusukkal éles ellentétben állt a bolsevik zsarnok­ság merevsége, de mint zsidókban, bennük munkálkodott az antiszemitizmustól való túlzott félelem.

2. A baloldali humán értelmiség. Ez volt a legegységesebb erö. Köztük szinte nem volt olyan, akinek ne lett volna pozitív szerepe, ha nem is a forradalomban, de az elökészítésében és a szabadságharc leverése utáni ellenállásban. Itt a legtarkább a kép abban a tekintetben, hogy honnan jöttek és hová mentek. Egyaránt jelen voltak az urbánusok és a népiek. Többségük hü maradt a forradalom minden eredeti céljához. Ők adták a tüzet a forradalom kirobbantásához. Nem hangsúlyozható eléggé fórumuk, a Petöfi Kör szerepe. Jó harminc év után az újjá­éledésüket a Demokrata Fórum lakitelki tábora jelentette. Sajnos az ö tüzüket Antall József és csapata kioltotta. Mára teljesen szétszóródtak a politika legkülönbözöbb színei között, illetve visszavonultak, tudományos és kulturális munkájukba temetkeztek.

3. A forradalom elökészítéséhez nagy segítséget adtak a lengyel, söt a szovjet kommunisták reformerei.

A lengyelek hazafias kommunistasága tápláló erö volt nemcsak a nemzeti érzelmü értelmi­ségiek, de a reformkommunisták körében is. Ismerjük be, hogy a forradalmat elökészítö hazai erök többsége a magyar alkatot egyáltalán nem jellemzö módon óvatos volt. Október 23-án estig el sem tudták képzelni a forradalom kirobbanását és gyözelmét. Az ö lelkesítésük a lengyelektöl jött, akiknél pedig a magyar reformkommunisták nagyobb tárgyilagossága kelt volna el.

A szovjet reformkommunisták szerepét a rendszerváltás után nem illik emlegetni. Pedig illene. A szovjet reformpárti kommunisták támogatása nélkül nem lett volna '53-as kormány­program, nem kaptak volna semmiféle szerepet a vezetök között a hazai reformkommunisták, nehéz lett volna elöszedni Nagy Imrét, még nehezebb lett volna megnyerni Rákosiék ellen Kádár Jánost és a felsö pártvezetés többségét. 1953 nyarától kezdve a Budapesti Szovjet Nagykövetség maga is elég nyíltan bátorította Nagy Imre és hívei reformterveit. El kell mondani, hogy a forradalom eredeti követeléseit az SZKP Politikai Bizottságának is számos tagja támogatta. Ezt tanúsította az, hogy 1953-ban visszaszorították Rákosi korlátlan hatalmát, elöhívták Nagy Imrét, és fiatalokkal frissítették fel a Politikai Bizottságot. Csak a korabeli helyzetet nem ismerök képzelhetik el, hogy hathatós szovjet segítség nélkül megtörténhettek volna az 1953-56 közötti személyi változások. Bizonyos moszkvai támo­gatást jelentett Mikoján és Szuszlov budapesti szerepe a forradalom alatt.

Ideje volna bevallani, hogy a forradalom elökészítésében nem a nyugati nagyhatalmak, még kevésbé a Szabad Európa Rádió, hanem a szovjet táborban éledezö reformkívánságok játszottak fontosabb és hatékonyabb szerepet.

Ezt azért nem veszik a mai illetékesek tudomásul, mert csak az ö felfogásuk szerinti forra­dalom céljaival, a november 4-ére kialakult helyzettel, és annak bukásával foglalkoznak. A tény azonban tény marad: az '56-os forradalom szocialistának indult, azt a szocialisták készítették elö. A forradalom céljainak tíz nap alatti 180 fokos megváltozásában azonban már a Szabad Európa Rádiónak, továbbá annak a farizeus nyugati politikának volt nagyobb szerepe, ami a magyar népet heccelte a szocializmus és Szovjetunió ellen, ugyanakkor a kulisszák mögött Moszkvának mégis szabad kezet biztosítottak a fegyveres beavatkozásra.

Aki azt hiszi, hogy a moszkvai és a hazai kommunisták támogatása nélkül sor kerülhetett volna az '56-os forradalomra, nem ismeri az akkori viszonyokat. Ideje volna, ha az '56-os érdemeikkel dicsevök belátnák, hogy számukra a hössé válás lehetöségei felé az utat azok a reformkommunisták készítették elö, akiket ma közülük a hangosak véreskezüeknek minö­sítenek. Ez konkréten Maléter Pállal szemben elhangzott nyilatkozatokra, de lényegében az egész forradalom megítélésére vonatkozik. Egy forradalom dicsösége nemcsak azoknak jár, akik fegyverrel harcoltak, hanem azoknak is, akik ezt a harcot lehetövé tették. Pongrácz Ger­gely soha nem lehetett volna hös, ha nincsenek azok a reformkommunisták, akiknek többsége vagy okosan, vagy gyávaságból nem tartott ki az irreális célú szabadságharc, a fegyveres ellenállás viszonyai között. Valljuk be végre, hogy az antikommunizmus, a konzervatív és a tökés restauráció hívei gyakorlatilag semmiféle szerepet nem játszottak a forradalom elö­készítésében és kirobbantásában, viszont a bukásáért elsösorban ök a felelösek. Az '56-os érdemeiket leghangosabban emlegetöknek azt a következtetést le kellett volna vonni, hogy az ö fegyveres harcuk, a messzemenö politikai követeléseik fel sem merülhettek volna, ha nem alakul ki Moszkvában, és itthon Nagy Imre körül erös reformkommunista mozgalom. Ezért botránkozom azokon, akik a forradalom hösei közötti szereplés és az ezért járó tisztelet jogát meg akarják tagadni azoktól, akik végig reformkommunisták maradtak, akiknek nemcsak a sztálinizmus, de mind a liberális kapitalizmus, mind a háború elötti úri Magyarország ellenség maradt. Nekik több ellenség között kellett helytállniuk. Ki itt találta magát, ki ott, ki eltévedt.

A reformkommunisták kaparták ki a gesztenyét a fegyveres harcot vállalók, és a '45 elötti rendszert fegyverrel is védö hösök számára. Őket, ma, a követeléseiket az irrealitásba és lényegében a jobboldali ellenforradalomba sodrók a kiseprendö, sokukat kiirtandó kommu­nistáknak tartották, és a sorsuk aligha lehetett volna jobb, az ö gyözelmük esetében, mint amilyen a baloldali ellenforradalom gyözelme esetén lett. November elsö napjaiban már nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalom eredeti céljai számára nem maradt tér és erö. November 3-án már magam is úgy láttam, hogy a reformkommunistákra bitó vár. Ebben a helyzetben kell megérteni Nagy Imrét és Kádár Jánost. Az elsö hösként, a saját céljai feladásának és a forradalom biztos vereségnek tudatában is vállalta az útját tévesztett forradalom ügyét. A második az eredeti céljai ellenforradalmivá fordulása, és a forradalom gyözelmének remény­telenné válása után visszaállt a merev bolsevikok oldalára. Az elsö csoportjához tartozók vezetöje és szimbóluma Nagy Imre, a másodikaké Kádár János lett.

Nagy Imre és szük csoportja viselkedését pozitívan fogadta el az utókor, söt 1953 elötti múltja ellenére hös maradhatott. De azt mégse feledjük, hogy Nagy Imrére a mai értelemben vett forradalom gyözelme után, ami alatt a november 4-én már uralomra került erök gyözelmét értjük, ugyanaz a sors várt volna, mint ami az ellenforradalom gyözelme után; a halál. Nagy Imre tragikus hös, aki számára nem volt kiút abból a gyözelemböl, amit október 23-a hozott. Itt is, ott is bünösnek találták volna.

A következö tisztázásra váró kérdés: gyözhetett-e a november 4-ére hatalomra került forra­dalom?

A válaszom egyértelmü: nem.

A világhatalmak az olyan társadalmi, politikai és katonai váltás számára, amit a november elsö napjaira hatalomra kerülök, és föleg a fegyvert fogottak akartak, nem adták meg a gyö­zelem lehetöségét. Egyetlen pillanatig nem volt vitás, hogy a Szovjetunió a nyugati hatalmak részéröl a forradalom katonai leveréséhez szabad kezet élvez.

Itt meg kell állnunk. Az '56-os forradalommal megismétlödött a '48-as forradalom és szabad­ság­harc hibás értékelése. Az elsövel kapcsolatban mindmáig nem vagyunk hajlandók elis­mer­ni: a Szabadságharc gyözelme Kossuth politikája, a trónfosztás és a kisebbségekkel szemben vállalt harc általánossá válása után minden realitását elvesztette. Ez ugyan vitathatatlan tény, mégsem tudjuk Görgeinek máig megbocsátani, hogy szinte az utolsó napon végre letette a fegyvert. Ez azért nagy hiba, mert amíg nem értékeljük helyesen Kossuth és Görgei történelmi szerepét, képtelenek leszünk Nagy Imre és Kádár János történelmi szerepét is tárgyilagosan megítélni.

Én azért szeretem a népemet, mert a reménytelen harcot is vállalja, és mert az ilyen harc höseit hösként tiszteli. Az eszem azonban azt mondja, hogy a nyugati kultúrában nem érté­kelik a reménytelen harcok vezetöit, szemükre vetik, hogy a magukénál is jobban ezrek, százezrek életét kockáztatták, söt eljátsszák a jövö lehetöségeit. Nyugaton Kossuthnak sem bocsátanák meg, hogy maga ugyan külföldre menekült, ugyanakkor ítéletet mondott azok felett, akik a reménytelen helyzetben letették a fegyvert. Ez az a nyugat-európai ráció, amit végre nekünk is meg kellene tanulnunk. A tanulást a történelmünk felülvizsgálatával kell kez­denünk. Én szívem szerint szeretem a szerbeket, akik nem ismernek túlerö elötti meghódolást, de azért a népemet a hollandok racionalitására biztatom.

Tudom hogy 1848 és 1956 ilyen összevetése nem minden részletében jogos, de a lényeget illetöen indokolt. Azt a tényt kell csak elismerni, hogy november elsö négy napjában viharos sebességgel az történt, ami a debreceni trónfosztás után pár hónapok alatt. A világ sorsát eldöntö erök ellenünk, azaz céljaink ellen fordultak.

November 3-án a forradalom vezetöjévé feltolakodó erök és azok programja egyetlen ezreléknyi gyözelmi eséllyel nem rendelkezett.

Ezek után marad a kérdés: reménytelen helyzetben mi a politikai vezetö feladata?

Véleményem szerint: a megalkuvás, a kompromisszum keresése.

Mondom ezt annak ellenére, hogy vezetöként magam sem lettem volna képes a forradalom feladását vállalni, megkötni a baloldali ellenforradalommal való kompromisszumot. Én nem­csak november 4-én, söt, tudományos kétségeim között mindmáig nem kételkedtem abban, hogy csak Nagy Imre szerepét vállaltam volna. Azaz, képtelen lettem volna a bölcsesség útján maradni.

Emberileg végtelenül becsülöm azokat a hösöket, akik a reménytelen helyzetben sem adják fel elveiket. De az ilyen vezetöktöl óvnám a népemet.

Maradjunk abban, hogy a történelem tisztelni Nagy Imrét fogja, de igazat és nagyobb történelmi hatást Kádár Jánosnak fog adni.

Az utókor abban a tekintetben is módosítani fogja '56-tal kapcsolatban az ítéletét, hogy nem a fegyveres harcnak, nem a szabadságharcnak a hangsúlyozása, hanem a társadalmi reformok forradalmi szolgálata kap majd nagyobb súlyt.

Ahogyan el fog halványulni történelmünk romantikus felfogása, úgy kap egyre nagyobb szerepet Kossuth Lajossal szemben Széchenyi István, Nagy Imrével szemben Kádár János. Bármennyire botránkoznak az érintettek, az októberi célokat eredményesebben nem Nagy Imre és hívei, még kevésbé a fegyveres ellenállók, hanem Kádár János és hívei valósították meg. Az eredeti októberi célok szinte mindegyike megvalósult a 80-as évek végére.

a. Boldogok lettünk volna '56 nyarán, ha annyi szabadságot élvezhetünk, amennyit a 80-as években elértünk. Különösen szabad volt a kultúrélet, ha a szabadságon nem a totálist, a minden elképzelhetö nézet számára szabad fórumot értjük, hanem egy civilizált állam dikta­túrájában is gyakoroltat. Ma már sokan belátják, hogy a müvészetek szabadságát nemcsak a diktátorok cenzúrája, hanem a töke uralma is gúzsba kötheti.

b. Az oroszok katonai jelenléte már nem jelentett gyarmati alárendeltséget, legfeljebb nemzeti szégyent. Az ö megszálló katonáik itt is sokkal inkább rabszolgák voltak, mint a mi meg­szállott népünk. Ráadásul már nem a Szovjetunió zsákmányolta ki a magyar gazdaságot, hanem mi az övékét. Évente mintegy hárommilliárd dollárt kerestünk a köztünk folyó külke­res­kedelemben.

c. A magyar gazdaság, a vállalatok és szövetkezetek sokkal inkább magyarok és sokkal inkább a dolgozóké voltak, mint ma a rendszerváltás óta folyatott féktelen privatizálásunk után. (Ha az elsö világháború elött, és két háború között annyira a magyar etnikumhoz tarto­zók kezében lett volna a gazdaság és kultúra, mint 1980-ban, akkor olyanok, mint Teleki Pál, nem tévedtek volna a zsidóság gazdasági és kulturális hatalmát korlátozó zsidótörvények útjára.) Azóta meg­tapasztalhattuk, hogy a jelen században már nem az elmaradt hatalom fegyveres meg­szállása jelenti az igazi gyarmati sorsot, hanem sokkal inkább a gazdag és okos hatalom pénzügyi uralma.

d. A lakosság szegényebb fele ma is, azaz tíz évvel a rendszerváltás után, visszasírja a 80-as évek létbiztonságát.

- Akkor nem kellett a munkanélküliségtöl félni. Márpedig attól a szegények és az elesettek jobban félnek, mint a titkosrendörségtöl, vagy a cenzúrától.

- Akkor könnyebb volt úgy vállalkozni, hogy az kiegészítse a kicsi de biztos bérjövedelmet. Az egész ország a gyermekkorom bakter-karrierjét élvezhette.

- Sokkal jobb volt a közbiztonság. A tolvajoktól, betöröktöl jobban félnek az öregek, mint a cenzúrától.

Mindez nem jelenti azt, hogy az jobb világ volt, mint a jelenlegi. Az a jövö felé sokkal kevesebbet ígérhetett. Közben a történelemben nem tapasztalt mértékben távolodtunk attól, amit a Nyugat civilizációja és kultúrája jelent. A nyugati országokhoz képest soha nem voltunk megközelítöleg annyira szegények, mint ma. A 80-as évtized nem volt távlatos, de biztonságos. Márpedig az ország szegényebb fele nem sokra értékeli a távlatokat, amíg a jelenben félnie, nélkülöznie kell.

Egy évvel ez elött már az '56-os ünnep alkalmából leírtam: az október 23-ai forradalmat két ellenforradalom fogta közre.

A jobboldali ellenforradalom máig nem hajlandó elismerni, hogy november 1. után sok célja, indulata nagyon hasonlított a Horthy vezette '19-es ellenforradalomhoz. Ma ugyan megint nem ildomos azt ellenforradalomnak nevezni, pedig az volt.

- Társadalmi céljai nem elöre, hanem visszafelé mutattak, idejétmúltak, konzervatívok voltak. Eszközei napok alatt eldurvultak el.

- Véres bosszút akart állni. A jog uralmát a fegyveres ellenforradalmárok sem akarták tudo­másul venni. Engedték elszabadulni a sok tekintetben megérthetö bosszúvágyukat.

- Irreálisan nacionalista volt. A nemzeti érzelmek lábbal tiprása után a hangulat az ellenkezö végletbe csapott át. Nem a hangadók érdeme, hogy ez nem mehetett messzebb. Nem volt ideje és alkalma rá.

- Leplezetlen volt az antiszemitizmusa. Ez sem ment messze, mert ehhez is kevés ideje volt. (Természetesen nem a náci antiszemitizmus éledt velük újjá, hanem csak az a zsidó­ellenesség, ami azonban kiseperte volna a még megmaradt zsidóságot is.)

A jobboldali ellenforradalom vezetöivel szemben felhozott minden vádamra elismerem a magyarázatot is. Viselkedésük ugyan szubjektív érhetö, ezért megbocsátható, mégis történel­mi hibák sorát követték el. A Rákosi-rendszer állati kegyetlensége a volt magyar úri és a nagypolgár osztály tagjaival, a kuláksággal, a klérussal és a nemzeti középosztállyal szemben érthetövé és megbocsáthatóvá teszi a bosszú elszabadulását. A megbocsátás mégsem jelenti a történelmi felelösség alóli felmentést. Emberileg érthetö a kivégzettek hozzátartozóinak, az internáltak, az ártatlanul meghurcoltak indulata, de az abból fakadó tragédiákért mégis fel fogja vetni a történelem velük szemben a felelösséget.

Akkor, is ma is meg vagyok gyözödve arról, hogy az '56-os forradalom eredeti céljai reálisak és megvalósíthatók voltak. A bukást, az orosz fegyveres beavatkozást el lehetett volna ke­rülni, ha sikerült volna a céloknál maradni. Az, hogy a forradalom napok alatt irreális célokat tüzött maga elé, nem a túlhajtók szubjektív hibája, hanem sokkal inkább a Rákosi-rendszeré. Az okozott annyi sérelmet, aminek a megtorlását követelö indulat elszabadulását, ha nem is bölcsnek, célravezetönek, de természetesnek kell elfogadni. Ötvenhat szükségszerü bukásáért nem a jobboldali ellenforradalom elindítói, hanem végsö soron a Rákosi-garnitúra felelös.

Külön elemzést igényel az '56-os szereplök érdemeinek a rangsorolási rendszere abban a tekintetben, hogy milyen súlyt kapnak a forradalomban, illetve a szabadságharcban szerzett érdemek.

Itt is történelmi folytonossággal állunk szemben. A történelmünk túlértékeli a fegyverrel szerzett, és alulértékeli a munkával szerzett érdemeket. Erre magyarázatot ad múltunk, amikor a magyarság szerepe elsösorban államszervezö volt, és amely korban a katonai feladatok mellett eltörpültek a gazdaságiak, akkor még a gazdaságban elérhetö szükös eredmények szinte semmiféle fontos szerepet nem játszottak az állami sikerekben. Mára azonban fordult a helyzet. A népek sikerei nem a harctereken, hanem a gazdasági életben dölnek el. A mi törté­né­szeink sem vették tudomásul, hogy ebben a században a harctereken már nem lehet sikereket elérni, illetve az ott elért sikerek kudarcot hoznak. A legjobb egy nép szempont­jából, ha kimarad a háborúkból, ha már ez nem sikerült, akkor is jobban jár, ha elveszti. E században a hadszíntereken gyöztesek sorsa mindig visszafelé fordult. Jellemzö módon a világháborúk nyertesei ma hátrább állnak a világ népeinek gazdasági rangsorában mint a vesztesek, a leg­gyorsabban pedig a kimaradtak szerepeltek.

- A század két háborúját megnyerö Anglia a világ politikai és gazdasági éléröl az élen állók sereghajtójává és nagyon harmadrangú politikai és gazdasági hatalommá süllyedt.

- A második világháború fö nyertesének számító Szovjetunió ma kisebb politikai hatalommá, és relatíve sokkal szegényebb Oroszországgá süllyedt, mint amilyen a század eleji cári Oroszország volt.

- A mindkét háborút elvesztö Németország Európa vitathatatlanul elsö országává emelkedett.

- A háborút elvesztö Japán a század legnagyobb társadalmi és gazdasági csodáját hajtotta végre, nemcsak demokratikus, de nagyon gazdag is lett.

Ideje volna tehát a jelenkor követelményeinek megfelelöen átértékelni a haza érdekében végzett szolgálatokat. Tegyük majd meg ezt '56-tal kapcsolatban is. Ebböl ki fog derülni, hogy kinek hol van a rangsorban a helye.

A rendszerváltás eleve túlértékelte az '56 után kivándoroltak érdemeit. Nem vagyunk tekin­tet­tel arra a vitathatatlan tényre, hogy a kimentek óriási többsége kalandvágyból, a könnyebben és a jobban élés reményében hagyta el hazáját. Ma ez a többség és '56 hösének tartja magát, azok közé sorolódik, akik a forradalomban valóban élen jártak, akikre itthon halál, internálás várt volna. Ilyenek is szép számmal voltak közöttük, de messze nem a többség. Általános érdemük viszont az, hogy kint az új hazájukban nagyon szépen helytálltak. Ezek voltak a többség.

Az '56-os forradalom höseinek óriási többsége itthon maradt, itt ment akasztófa alá, börtönbe, internálótáborba, vállalta a visszaminösítést, az évtizedes mellözést, nem adta fel a harcot akkor sem, amikor ezt nem a barikádokon, nem fegyverrel, hanem csak jobb munkával, jobb szóval lehetett, de kellett folytatni.

Nekik járna a legnagyobb tisztelet.

1956-nak három világraszóló dicsösége van:

I. A forradalom elökészítése a még nagyon kemény sztálinista diktatúra viszonyai között. A sztálinizmus elözöleg is tele volt a deformált marxizmus korrigálását célzó kísérletekkel, de ezek inkább a vezetésen belüli konspirációk, mintsem széles alapokra épülö, mindent elseperni képes szervezödések voltak. Ezért aztán ezeket mindig sikerült sztálinista hatalmi szervezetekkel és eszközökkel megsemmisíteni. Az utókor a jelenkornál jobban fogja érté­kelni Lenin, Trockij és Bucharin nevét. Akkor is ök váltak a késöbbi reformkommunisták példaképeivé, ha a céljait, az eszközeit a sztálinizmus megtagadta, illetve nem fogadta el. Velük szemben a mi Nagy Imrénk azzal jelentett minöségi fejlödést, hogy felismerte a nemzeti érzelmek szerepét. Ő volt az elsö nagy reformkommunista, aki számára nem volt megkérdöjelezhetö a nemzeti hovatartozása. Ebben a tekintetben ugyan Tito járt elötte, de nála Nagy Imre azzal volt nagyobb, hogy belöle hiányzott a beteges hatalomvágy.

Bárhogy is alakuljon a kommunista mozgalmak további sorsa, azt az utókor nem fogja kétség­be vonni, hogy a 20. század alakulásában alapvetö szerepe volt. A kínai kommunista moz­ga­lom rugalmasságának köszönhetöen, a következö században is az marad. Ennek a mozgalom­nak három történelmi méretü alakja volt: Lenin, Mao és Teng.

Nagy Imre is a nemzetközi kommunista mozgalom egyik kiemelkedö alakja lett volna, ha egy nagy, és nem egy kis nép fia, ha az '56-os forradalom napok alatt nem repül túl az ö céljain. De így is a század nagyjai közé kerülö néhány magyar egyike. Ő volt az élesztö, és a mindenki által elfogadott vezetö abban a reformkommunista mozgalomban, ami megfertözte az egész sztálinizmust, ami annak bukását okozta, ami ma Kínában virágzik. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a reformkommunizmus végleges jó megoldást jelentett volna a közép-európai népek számára, csak azt, hogy tölünk keletre ma sincs annál jobb.

1956 október 23-ára nem kerülhetett volna sor, ha Nagy Imre mögé nem szervezödik a reformkommunisták népes csapata, mondhatnám tisztikara. Ezek derékhadát az alsó nép­osztályokból egyetemre került, ezer év után az elsö népi értelmiség adta. Őket illeti meg a forradalom megszülethetésének dicsösége. Tegyük hozzá: Hiába van ilyen tisztikar, ha nem gyúl lángra a nép. A forradalom évfordulóin ne feledjük: Az '56-os forradalom kirobbaná­sában a szabadságért tettre kész népé a legnagyobb dicsöség.

II. Az '56-os forradalomnak a világtörténelmi jelentöséget a munkástanácsok adtak. A mienk volt az elsö olyan forradalom, amiben napok alatt, spontán önkormányzati rendszer jött létre és müködött. A forradalom szülte, és habár ezer oka lett volna az eröszakra, mégsem adott helyt annak, annyira bízott az erejében, hogy nem volt szüksége a fegyverekre. Máig nem kap hangsúlyt az, hogy az eröszak, a bosszú, az antiszemitizmus csak az utcán volt, vagyis ott, ahova nem terjedt ki a munkástanácsok hatalma. Sajnos az utókor csak azzal foglalkozik, mi történt ezekben a napokban a Parlamentben és az utcákon, megfeledkezik arról, mi történt a gyárak, a hivatalok kapuin belül. Pedig a forradalom igazán csak ott gyözött.

III. Az orosz katonai erökkel, majd a mögéjük bujt pufajkásokkal vívott szabadságharc igazi hösei a pesti srácok voltak. Vezetöinek többsége azonban a jobboldali ellenforradalmárok, a háború elötti viszonyok restaurálását akarók, illetve a realitásokkal nem számoló nacio­na­lizmus képviselöi voltak. Akkor is, ma is felelötlennek tartom azokat az értelmi­ségieket, különösen közöttük azokat, akiknek ráadásul katonai képzettségük is volt, mégsem mérték fel a fegyveres harc reménytelenségét, nemzetközi támogatottságának teljes hiányát. Az a tény, hogy történelmi mértékkel mérve a fiatalok vére nagyban növelte nemzetünk tekintélyét külföldön, a zsarnok legyözhetöségének reményét itthon; nem menti fel azokat a vezetöket, akik a szinte biztos halálba vitték a tapasztalatlanokat. Különösen akkor nem adok felmentést, ha ök élve megúszták, és ma az ifjú hösök halálából maguknak kovácsolnak politikai tökét. Ezért tartom nagyobb hösnek, kevesebb ember halálát okozónak a bitó alatt végzö kommu­nista Maléter Pált, mint Pongrácz Gergelyt, aki csak azt az emberáldozatot méri az érdemek szempontjából, amit közvetlenül nem az ö golyói okoztak. Azon is érdemes volna elgon­dolkodni, hogy az '56-os napok cselekedeteiben kit, mi motivált.

- A reformkommunistákat a sztálinista rendszer taníttatta, emelte hatalomra, mégis ellene fordultak. Többségük továbbra is a társadalom szegényeinek sorsára lett volna ítélve a szocia­lizmus nélkül. Belölük a bolsevik rendszer janicsárokat akart nevelni, mégis a nemzeti és a társadalmi érdekek szolgálatának a hösei lettek.

- A jobboldali ellenforradalom híveinek többsége az elözö rendszer kegyeltje volt. Őket és társaikat embertelenül megkínozták, a társadalomból kitaszították, másodrangú állampol­gárokként kezelték, ezért ök már a forradalomban és föleg a szabadságharcban nemcsak bosszúra éhesek voltak, de úgy érezhették, hogy az életükért is harcolnak.

- A baloldali ellenforradalom pufajkásainak a többségét a felelösségre vonástól való félelem és az önérdek szólította fegyverbe. Az ö fegyverfogásuk nem dicsöség, mert kevés akadt közöttük, aki a szovjet katonai erö vitathatatlan fölényének megjelenése elött elöbújtak volna.

- A halottak nagy többségét adó srácokat nem vezette más, mint a szabadság szeretete. Talán meg kell várnunk, amíg az aktív szereplök elhalnak, mire a megérdemelt dicsöség a pesti srácokat fogja övezni.

A két tüz között elbukott forradalom

A forradalmak sorában ritka kivételnek számít az, amelyik nem lép túl a realitás határán, és ennek következtében nem bukik el. Jellemzö módon Európa forradalmai között csak kettö gyözött közvetlenül, ezek nevezhetök dicsöségesnek: az angol és a németalföldi polgári forradalom.

A két gyöztes forradalom rövid magyarázata: mindkét esetben a polgárság már elözöleg megerösödött, a polgári forradalomnak csak a ténylegessé vált hatalmi viszonyokat kellett szentesítenie. Az angol és a németalföldi polgárok nem a társadalmi fejlödésben elöttük járók példáját akarták követni, hanem a maguk élenjáró gyakorlatát tették alkotmányossá. Ott már olyan erös volt a polgárság, hogy egyik oldalon ellent tudott állni a konzervatív erök restau­rá­ciós kísérleteinek éppen úgy, mint a másik oldalon a forradalomtól megrészegült, a roman­tikus túlbuzgók türelmetlenségének.

Ezzel szemben minden további forradalom mások, az elöttük járók példájának követése, illetve azok utolérését célozva robbant ki. Ezekben a forradalmárok vagy az angolok és a né­met­alföldiek példáján polgári társadalmat akartak létrehozni, vagy még azokat is utópisztikus ideológiák alapján megelözni. Ezen forradalmak mögött nem állt már a korábban megerösö­dött polgárság. Marx definíciójával azért robbantak ki, mert a társadalom többsége ráébredt arra, hogy nem tud, vagy nem akar a régi módon élni. A reális célokért forradalmat akaró polgárság gyenge volt ahhoz, hogy úgy a konzervatív restaurációnak, mint a forradal­mat irrealitásba hajszolóknak ellent tudjon állni. Ráadásul a két ellenforradalmi erö egymás malmára hajtotta a vizet. A konzervatív ellenforradalmi erök fellépése a szélsösé­geseket, a szél­söséges jelenségek a konzervatívok táborát erösítette. Végül a forradalom elökészítöi egyre jobban lemorzsolódtak, erötleneknek és tehetetleneknek bizonyultak.

Szinte egységes forgatókönyv szerint bonyolódtak az utóbbi háromszáz esztendöben az európai forradalmak. Az elökészítök viszonylag mértéktartók voltak, reálisan megvalósítható, megérett célokat tüztek maguk elé. Ezek ellen a célok ellen nem mozgósította eröit a fennálló, de már sok tekintetben idejétmúlt hatalom, söt annak haladóbb része tudomásul vette a mérsékelt reformok idöszerüségét. A forradalmat késöbb irrealitásba kergetö szélsöséges erök kezdetben nem jelentettek veszélyt. Őket a forradalom kezdeti sikerei részegítették meg. A forradalomba bevont tömegek aztán egyre inkább a szélsöségesek mellé álltak, a forrada­lomtól a korábbi nehéz helyzetük azonnali és gyökeres megjavítását hirdetöknek hittek. A szélsöségektöl megijedt, korábban a forradalmat még jó szemmel nézö konzervatív erök, amelyek a társadalom fö erejét jelentették, a konzervatív ellenforradalom eröi mellé álltak. Ezért általában a reakciós ellenforradalom, néha a túlhajtott szélsöség gyözött.

Itt kell tisztázni, hogy a fenti logikából törvényszerü hogy nemcsak a forradalom elötti álla­potok restaurálói az ellenforradalmárok, hanem a forradalomnak a bukását jelentö túlzá­sokba hajszolók is azok.

Az elbukott forradalmak azonban soha nem jelentették az ügy bukását. A társadalmi haladás hívei számára lelkesítök maradtak. Ezt az sem kisebbítette, hogy minden késöbbi tényleges hatalom, az ellenforradalmiak is, igyekeztek a forradalmakat a maguk igényeinek megfelelöen magyarázni.

A 48-as és a 18-as forradalomról dióhéjban

A magyar történelem tragédiája, hogy a két elözö forradalmát, mind a '48-ast, mind a '18-ast a túlbuzgók és a történelemformáló szerepre vágyó karrieristák irrealitásba vitték, illetve hamis vágányra terelték. Ezzel a forradalom eredeti szép és reális céljait megbuktatták, az utódok pedig politikájuktól, pártállástól függetlenül kisajátították.

Miért 1848 vált a nagyobb magyar forradalommá?

Az is gyönyörünek indult, de csak a pesti fiatalok kis csoportjának a polgári forradalma volt. Azután kisajátította a magyar nacionalizmus, mindenek elött Kossuth, végül a nagybirtokos réteg. A magyar szabadságharc egyre inkább már nem az emberi szabadság, nem a polgári társadalom kialakítását, hanem a magyar etnikum nemesi társadalmának, mindenekelött a nagybirtokosok érdekeit szolgálta.

A szabadságharc formailag ugyan az osztrákoktól való magyar függetlenséget tekintette céljának, de a késöbbi száz év tanulsága szerint a fö célja a Kárpát-medencében megvaló­sí­tandó magyar szupremácia és a feudális érdekek fenntartása volt. Azért volt osztrákellenes, hogy szabadabb keze legyen a magyar nemesi osztálynak az államában élö nagyszámú kisebbséggel szemben, ugyanakkor ne szünjön meg a nagybirtok aránytalan túlsúlya.

Kossuth és a Kiegyezés elökészítöi között csak abban volt különbség, hogy ez elöbbi az osztrákokban látta a magyar nemzeti célok megvalósításának fö akadályát, Deákék viszont okosan felismerték, hogy az osztrákokkal meg lehet állapodni abban, hogy a trón támogatása ellenében szabad kezet kapjunk a magyar államon belül élö kisebbségekkel szemben, és nem zavarják az arisztokrácia túlhatalmát. Ebben a tekintetben vált a 67-es Kiegyezés a kossuthi politika stratégiájának a korrekcióján keresztül annak logikus folytatásává. Ezen az sem változtat, hogy Kossuth az emigrációból a Kiegyezést ellenezte, és onnan már a kisebbsé­gek­kel való összefogást hirdette. Ő ugyanis az emigrációban már belátta azt, amit az idö gyorsan bebizonyított: a magyar nacionalizmus kétfrontos harca reménytelen. Csak az egyikkel kiegyezve lehet a másik ellen szabadabban fellépni. Az a magyar nemesi réteg, amely Kossuth mögött a tényleges társadalmi bázist jelentette, sokkal inkább nacionalista, mint a társadalmi haladás híve volt.

1848-ban gyorsan két front közé került a forradalom ügye. Az arisztokrácia és a katolikus klérus vezetöinek a többsége, azaz a legnagyobb gazdasági és ideológia erö, egyre inkább a restauráció, vagyis a bécsi udvar mellé állt. A köznemesség és a közvélemény pedig a polgári célokat nem értette meg, Kossuth romantikus nemzeti buzgalmát annál inkább.

A Szabadságharc már nem a forradalom folytatása volt, hanem a térség népei között elöször a magyarságban felerösödött nacionalizmus háborúja a többnemzetiségü államon belül a magyar etnikumú nemesség és a már nemcsak magyar nagybirtokosok szupremációjáért.

Ezt két tény bizonyítja:

a. A Szabadságharc vezetöi a hazai kisebbségeket nem megnyerni, hanem háttérbe szorítani igyekeztek. Az osztrákok a kisebbségeknek már jóval elötte több olyan jogot biztosítottak, amit Kossuthék a Szabadságharc, azaz a kisebbségekre való katonai rászorultság idején sem voltak hajlandók megígérni.

- Utólag arra hivatkozunk, hogy Kossuth Torinóból milyen konföderációs elveket és terveket hirdetett az osztrákokkal való kiegyezés megakadályozása céljából. Arra azonban nem talá­lunk forrást, hogy Kossuthnak ugyanez a Szabadságharc alatt akárcsak eszébe is jutott volna.

- Erdély sorsát a Szabadságharc végén, vagyis akkor, amikor már mindenkinek látnia kellett az elbukását, örökre és végzetesen elrontottuk, a megoldások lehetöségét felégettük azzal, hogy Bem fegyvereinek árnyékában a magyar uralkodó osztály az erdélyi nemzetek meg­kérdezése nélkül kimondotta az Uniót. Nemcsak azokat a szászokat tekintette ezen alkalmi gyülekezet politikai nullának, söt tehertételnek, akiknek Erdélyben az államalkotó szerepét soha egyetlen erdélyi fejedelem nem kérdöjelezte meg, hanem ugyancsak nullának tekintették azokat a románokat, akik akkorra már a lakosság felét tették ki, azaz a legnagyobb erdélyi nemzetiség lettek.

b. A Kiegyezés ugyanannak a magyar úri rétegnek az érdekeit szolgálta, amelyik a Szabadság­harcban is vezetö szereplö volt. A Kiegyezésben azután kiderült, hogy az osztrákokkal, ha nem szólnak bele a magyar kisebbségi politikába, és nem követelnek már régen megérett társadalmi reformokat, békésen megférnek, söt azt a konzervatív erök joggal a maguk gyözelmének tekinthetik. Ezt az állítást legfeljebb csak tompítja az a tény, hogy a Kiegyezés megkötésekor annak elökészítöi még liberálisak voltak, és elfogadható kisebbségi politikát hirdettek és ígértek. Tíz évvel késöbb azonban már a Kiegyezésben megerösödött pozíciójuk birtokában a kisebbségekkel szemben tombolhatott a magyar nacionalizmus.

Jó volna, ha a történelmünk eseményeit elsösorban a belölük fakadó következmények alapján, és nem a saját romantikus történelemszemléletünkön keresztül ítélnénk meg. Ebben az eset­ben azt kellene mondani: Trianon és az ország megcsonkítása, a tényleges magyar nemzeti­sé­gü területénél is kisebbre való zsugorítása már az 1848-49-es Szabadságharccal kényszerpályára, került, és az 1867-es Kiegyezéssel pecsételödött meg.

Bukásra ítélve

Az 1918-as polgári forradalom még inkább eleve bukásra volt ítélve, mert egyrészt nem lehe­tett ideje és módja a kisebbségekkel való megegyezésre, másrészt teljesen hiányzott a háború nyerteseivel szükséges megfelelö kapcsolat, az együttmüködést biztosító viszony, harmad­sorban a lakosság háborús faradsága, a katonai és a gazdasági összeomlás olyan társadalmi türelmetlenséget támasztott, amit nem lehetett a forradalom reális céljaival le­csillapítani.

a. Az elözö két generációban a kisebbségek nem tapasztalhattak a velük való együtt­müködésre hajlandóságot nemcsak a magyar hatalmi elit, de a nacionalizmussal megfertözött közvéle­mény részéröl sem. Valljuk be, hogy a nemzetiségi kérdésnek európai stílusú kezelését valló Jászi mögött nemcsak tömegek nem álltak, de hangadó értelmiség sem.

b. Károlyi Mihály és viszonylag szük csapata ugyan évek óta próbálkozott a nyugati hatal­makkal való együttmüködés szálainak felvételére, de ezt gyermeteg kísérletnek kell tekinteni ahhoz a szoros politikai kapcsolódáshoz képest, ami a csehek, románok és a szerbek részéröl ebben az irányban folyt.

c. A polgári forradalom hívei nem vették számításba, hogy

- a magyar társadalom egésze még alapvetöen feudális, a korábbi úri világ politikai eröihez viszonyítva a polgári eröi eleve gyengék és szervezetlenek, a meglévö társadalmi viszonyok­nak erös tudati kötödésük alakult ki a magyar közvéleményben,

- a magyar társadalom várható háborús kifáradása eleve megnehezíti a mérsékelt átalakulást,

- a polgári eröknek nem alakult ki elözöleg olyan szoros és szervezett politikai kapcsolata a nyugati hatalmakkal, ami az utódállamok leendö vezetöivel való versenyt biztosíthatta volna az akkor még szinte biztosan várható gyöztesek között.

Más szavakkal, a polgári forradalmat csak a belsö politikai elégedetlenség robbantotta ki, szin­te teljesen hiányoztak a stabilizálhatóságának a feltételei. E szép, és a nyugati polgári társa­dalmakban már régen megérett eszmékkel induló forradalom kezdettöl fogva két tüz közé került:

A magyar úri réteg továbbra is a kossuthi logikát követte, mindenekelött az osztrákoktól akart megszabadulni, ugyanakkor az idejét múlt társadalmi struktúrán, és föleg a kisebb­ségekkel való viszonyokon nem akart változtatni. A kisebbségi kérdés polgári stílusú keze­léséröl hallani sem akart. Ők voltak a jobboldali ellenforradalom eröi.

Károlyi ugyanazt a hibát követte el, mint hetven évvel korábban Kossuth. Elsö feladatának az osztrákokkal való szakítást, a Monarchia felrúgását tekintette. Ez 1918-ban még végzetesebb hibának bizonyult, mint 1848-ban, mert a Monarchia felszámolása nem a magyarság, hanem az érintett kisebbségek alapvetö nemzeti érdeke volt. Önálló nemzeti államiságuk, a magyar államtestböl való kiszakadásuk csak a Monarchia megszünése árán történhetett meg. A törté­nelem fintora, hogy a Monarchiát formailag az a magyar polgári állam szüntette meg, amelyik ezzel a saját szétdarabolását tette elkerülhetetlenné.

A Monarchia a magyarok kilépése nélkül is megszünt volna, de ez senkinek az érdekeivel nem ellenkezett jobban, mint azokéval, akik a történelmi Magyarország megtartását a szívükön viselték. A magyar uralkodó rétegnek kellett volna végsökig támogatni a Monarchia fennmaradását. Ezt a kézenfekvö tényt mindmáig nem ismerik el, nem tanítja az a történel­münk sem, amelyik még mindig a Trianon elötti határok visszaállításának romantikus álmá­ban ringatja magát.

- A polgári forradalom lelkes tömegtámogatásától megrészegült kommunisták pedig elér­kezettnek látták az idöt, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. A vezetöiknek nem volt annyi történelmi ítélöképességük, hogy céljaik irrealitását fel tudták volna fogni, hogy világ­megváltó buzgalmukat mérsékeljék.

- A bolsevik kommunisták képtelenek voltak belátni, hogy az erösen feudális magyar társa­dalomban csak a polgári erökkel való szövetség alapozhatott volna meg radikális társadalmi változásokat.

- Nem voltak azzal tisztában, hogy az ország sorsának alakításában a tömegek támogatását csak a nemzeti érdekek figyelembevétele biztosíthatja. Az internacionalizmusnak nem lehet a soknemzetiségü térségben kellö vonzereje.

- Kiképzett és a politikai életben jártas, tapasztalt káderek nélkül nem lehet stabilizálni a tömegek indulata hátán gyöztes változásokat.

A forradalmat a bolsevikok nagyon gyorsan olyan szélsöségbe vitték, hogy bukása, a fehér ellenforradalom gyözelme elsösorban nekik lett köszönhetö. Ők voltak a baloldali ellenforra­dalom.

A két forradalom látványos bukása azonban egyáltalán nem jelentette az eredeti célok végleges bukását. Mindkettö eltörölhetetlen nyomot hagyott a magyar társadalomban. Nélkü­lük nem kerülhetett volna sor sem az '56 októberének gyönyörü forradalmi hetére, sem a szovjet megszállást követö dicsö szabadságharcra, sem a 80-as évek elviselhetö szocializ­musára, sem a békés és eredményes rendszerváltozásra.

A forradalom sírásói

Az ellenforradalmak kétoldalú támadása lett a sorsa a legszebbnek, a legnagyobbnak, '56 októberének is.

Miért volt ez a legszebb forradalmunk?

a. A nép forradalma volt. Nem ismerek olyan forradalmat, amelyik napok alatt az ország lakosságának szinte egészét, pártállásától, osztályhelyzetétöl függetlenül ilyen gyorsan magá­val ragadta volna. Nem ismer Európa még egy olyan forradalmat, amelyik szinte napok alatt ilyen széleskörü belsö és külsö tömegtámogatást nyert volna.

b. Reálisak, és ugyanakkor költöiek voltak a céljai és eszközei. Elsö napjaiban sem a kezde­ményezöi, sem a tömegek nem akartak olyan belpolitikai és világpolitikai változást, amely irreális lett volna. Elökészítöi és elsö zászlóvivöi csak emberarcú szocializmust akartak. Nem ismerek forradalmat, amelyben a romantikus lelkesedés és a kegyetlen sztálinista terror ellenére reális célkitüzéseknél maradt volna. Egy zsarnoki és imperialista szuperhatalom módszereivel szemben lényeges módosításokat, annak eddigi ideológiájában és gyakorlatában jelentös változtatást akart, ugyanakkor nem lépett túl a realitások határain.

c. Az egész világ haladó közvéleménye, még inkább az értelmisége, amelyik elözöleg a sztálinista politikának sokat megbocsátott, végre elfordult attól, azzal szemben mellénk állt, és évtizedekre velünk maradt. Nem ismerek egyetlen más olyan forradalmat, amelyet a nyugati népek közvéleménye a kormányaik tényleges, de tapintatból hivatalosan meg nem fogalmazott politikája ellenére olyan egységes lelkesedéssel támogatott volna. Ideje volna elismerni, hogy a nyugati hatalmak kormányai nemcsak ekkor, de 1968-ban is meg voltak elégedve a Jaltában rögzített hatalmi viszonyokkal, nem akartak azon változtatni.

d. Bebizonyította, hogy a forradalmi idealizmus nem a bolsevikok, hanem az emberarcú szocialisták jellemvonása. Azzal, hogy a magyar '56-os forradalom lényegében a marxisták müve volt, példát mutatott arra, hogy lehet valami ideálisan forradalmi anélkül, hogy elsza­kadna akár a valóságtól, akár a nyugati kultúra erkölcsi normáitól. Ennek volt köszön­hetö, hogy a nyugat-európai értelmiségi elit eddig bolsevik marxistákkal együttdolgozó, vagy leg­alábbis velük szimpatizáló többsége véglegesen szembefordult a marxizmus bolsevik for­má­jával.

Miért volt a világ egészére olyan nagy hatású az '56-os magyar forradalom?

Mert az egész világ politikai viszonyaira hatott. Ennek a forradalomnak köszönhetö, hogy a nyugati baloldal, a szocialista tömegek és értelmiségi elit azon része, amelyik évtizedeken keresztül megalkudott a sztálinizmussal, véglegesen szembefordult vele.

Az '56-os forradalom hazai és nemzetközi fénye annak köszönhetö, hogy a forradalmárai emberarcú és nemzeti függetlenséget jelentö szocializmust akartak.

Ez az akkor már reális cél került egy hét után két tüz közé. Ennek a ténynek az elismerése maradt el, és deformálódott a leginkább az elmúlt évtizedek során.

Elöször nézzük meg, ma kik sajátítják ki maguknak '56-ot:

1. A bukás napjaitól fogva '56 höseinek érzik magukat azok, akiket akkor is, ma is a forra­dalom ellenfeleinek, jobboldali ellenforradalmároknak tekintettem. Ők a forradalmiságot a szovjet katonai megszállással és a sztálinista ellenforradalommal szembeni harccal azo­nosítják. Számukra a forradalmár az volt, aki fegyverrel állt ellen az oroszoknak és a pufaj­kásoknak. Ebböl fakadóan utólag a forradalom hangadó hösei az úri középosztály képviselöi közül azok lettek, akik a Rákosi-idökben a velük szemben alkalmazott brutalitások, anyagi sérelmek érthetö hatása alatt hallani sem akartak emberarcú szocializmusról, ugyanakkor éveken keresztül annyira el voltak szigetelödve, hogy sem a belföldi, sem a világpolitikai realitásokat nem tudták felmérni. Nem csak azért, mert nem hittek az emberarcú szocializmus lehetöségében, hanem elsösorban azért, mert az ilyen sem lett volna a számukra a régi, az elvesztett társadalmi paradicsom.

Forradalmárnak érezhették magukat azért is, mert ök lettek a bevonuló, a megszálló szovjet csapatok és az öket kiszolgáló baloldali ellenforradalmárok elleni szabadságharc hösies harcot vállaló vezetöi. Ez is kiegészítésre szorul: a szabadságharc hösei nemcsak a régi úri világot, de még a kapitalizmust sem akaró fiatal munkások voltak. Jellemzö módon a baloldali ellenforradalom is elsösorban rajtuk állt kegyetlen bosszút.

2. Forradalmárrá minösítette magát mindenki, aki élve az alkalommal, elhagyta az országot. Pedig ezek nagy többsége elsösorban anyagi okokból vágyott a nyugati paradicsomba. Én továbbra is disszidensnek tekintem azokat, akik ugyan tevölegesen nem vettek részt a forra­dalomban, és nem a baloldali ellenforradalom büntetésétöl félve mentek Nyugatra, hanem csak azért, mert ott könnyebb és jobb életben reménykedhettek. A hazát elhagyni csak annak szabad, akinek maradása esetén az élete forog veszélyben, vagy nincs mit ennie. Ideje volna tiltakozni az ellen, hogy a hösök szerepében tetszelegjenek azok, a kivándorlók nagy többségét kitevök, akik csak a könnyebb élet reményében cseréltek hazát.

3. Mára már forradalmárrá minösítette át magát az is, aki akkor a baloldali ellenforradalom szolgálatába szegödött. Ők azok, akik mindig azon az oldalon állnak, ahol a hatalom. Ennek megfelelöen a múltjukat is a politikai széljáráshoz igazítva újra és újra átírják.

Meddig tartott a forradalom?

Lényegében egy hétig. Addig, amíg a kezdeményezö forradalmárok irányították. Egy hét után a jobboldali ellenforradalom ereje annyira felerösödött, olyan mértékben elöjöttek a régi rend­szer megsértett politikusai, és annyira a magukénak érezték azt, ami az ölükbe hullott, hogy már ök diktáltak. A forradalom igazi elökészítöit ugyan még nem deklarálták ellenségüknek, ezt késöbbre halasztották. Amikor már Tildy Zoltán diktált a parlamentben, amikor már Mindszenty József nyilatkozott a rádióban, a forradalmárok félreszorítása fent nemcsak elindult, de lényegében megtörtént.

A Forradalom azonban töretlenül, söt egyre szebben élt tovább a gyárakban a munkások között. Ez a forradalom még hónapokkal a szovjet katonai megszállás után is eredeti céljait szolgálta, tiszta és szép maradt.

Miért lendült át a forradalom tényleges hatalma egy hét alatt a jobboldali ellenforradalom eröinek a kezébe?

a. A régi uralkodó osztály sebei még frissen véreztek. Tagjainak a többsége most jött ki a börtönökböl, az internáló táborokból, családjuk most tért haza a kitelepítésböl. Ők voltak a politikai vezetésben tapasztaltabbak. Ezt az úri réteget soha nem jellemezte az, hogy reális képe van a világpolitikai eröviszonyokról. Ők még a magyar közvéleménynél is jobban hittek az amerikai propagandának. Fogalmuk sem volt a tényleges amerikai politikai szándékokról.

Sokuk jól értett a nép nyelvén. A politikai erejüket és befolyásuk nagy részét a sztálinista hibák és túlzások miatti országos elkeseredés, majd a szovjet fegyveres bevonulás adta.

b. Az embertelen kollektivizálás a parasztság nagy többségét olyan brutálisan, önérzetét olyan sértö módon érintette, hogy ök is a két rossz közül inkább a régi rendet választották. Egy­általán nem lehettek meggyözödve arról, hogy nem térnek vissza Rákosiék. Ennek a félelemnek volt is reális alapja. A baloldali ellenforradalom eröit, nem ok nélkül, erösebbnek ítélték meg, mint a tisztességes Nagy Imrét és maroknyi csapatát. A sztálinisták kezében volt a fegyver, a szovjet támogatás, és ök is mindenre elszántak voltak.

A baloldali, vagyis sztálinista ellenforradalom is két eröböl tevödött össze:

a. A magot a sztálinizmus haszonélvezöi jelentették. Közöttük kevesen voltak már a hívö kom­munisták. Azokat Rákosiék kijózanították. Annál többen voltak a haszonélvezök és kompromittáltak. Nagyon sok ostoba, képzetlen embert raktak a sztálinisták vezetö pozícióba. (Ha az elmúlt ötven év állandósult politikai jellemzöit keressük, egyet könnyen találunk: Mind Rákosi, mind Kádár, mind Antall, mind Horn, mind Orbán vigyázott arra, hogy hatalma fénykörében csak olyanok sütkérezzenek, akik erkölcsük, képességük, képzettségük alapján nem lehetnek rájuk veszélyesek. Ezzel magyarázható, hogy a vezetésben a politikai válto­zások során a középszernél is gyengébbek maradtak a jellemzök.)

Ezzel a két ellenforradalmi erövel szemben az emberarcú szocializmus híveinek uralma, a Nagy Imre kormány, csak egyetlen hetet birtokolhatott.

b. A baloldali ellenforradalom erejét gyorsan fokozta az a tény, hogy sok reformkommunista, föleg zsidó, megijedt a rohamos tempóban jelentkezö jobboldali ellenforradalomtól, minde­nek elött az antiszemitizmustól. Ezt az átállásukat ma igyekeznek elfelejteni.

Az október 23-át jellemzö nemzeti egység egy hét alatt elolvadt. Egyedüli bástyája, amelyre a szovjet ellenforradalmi beavatkozás elmaradása esetén számítani lehetett volna, a nagyüzemi munkásság volt. Sajnos Nagy Imre nem a Munkástanácsokban, hanem a sztálinizmus által okkal, ok nélkül megsértett politikusokban kereste a szövetségeseket. Ebbe a hibába nem is annyira maga Nagy Imre, hanem sokkal inkább a szük tanácsadói köréhez tartozók estek. (Jánossy, Donáth, Losonczy...)

A Nagy Imre kormány a gyorsan ébredö közép-jobb nyomására olyan követeléseket fogal­mazott meg, amelyek a Jaltai Egyezmény lényegét érintették, elfogadásukról szovjet részröl szó sem lehetett. A szovjet beavatkozás azért vált elkerülhetetlenné, mert a jobboldal olyan helyzetet teremtett, olyan célokat fogalmazott meg, amelyekért ugyan a forradalmi sikerektöl ittas közvélemény lelkesedett, amelyeket viszont a szovjetek nem fogadhattak el. Nemcsak a Szovjetunió, de az Egyesült Államok sem örült az olyan politikai restaurációnak, ami Nagy Imre és kormánya sorozatos engedményeiböl szükségszerüen következett volna, amilyent Tildy és Mindszenty, még inkább a fegyveres jobboldal biztatására az utca közvéleménye is akart. Itt kell megjegyezni, hogy ellenforradalmár az is, aki a közvéleményt irreális célok kitüzésére biztatja. Minden forradalomnak, ennek is, ezek voltak a sírásói. Ma már aligha akadhat olyan történész, amelyik kétségbe vonná, hogy a forradalom november 2-án már messze túllépett a világpolitikai realitás határain.

A forradalom eredeti követelései eleve a maximális lehetöségek kimerítését jelentették. Aki ennél többet akart, követelt, az a bukását készítette elö. Elsösorban a szovjet katonai erök kivonása, majd a Varsói Szerzödés felmondása volt olyan, aminek megvalósítására reálpoliti­kus nem számíthatott. Ezeket az eleve kemény követeléseket aztán az újra politikai szerepet kapott politikusok napról napra túllicitálták. Ebben nemcsak Mindszenty és a Tildy Zoltán vezette kisgazdák hibáztathatók, de még az olyan tekintélyes szociáldemokrata is, mint Kéthly Anna.

Pedig nem sok politikai tájékozottság kellett volna ahhoz, hogy felmérjék, mi az a határ, aminek átlépése esetén a moszkvai vezetésben a reformok támogatói és Tito is ellenünk fordulnak, a nyugati hatalmak pedig szabad kezet adnak a szovjet katonai beavatkozásnak.

Egy hét alatt a reformkocialisták kezéböl teljesen kicsúszott a hatalom, az a bosszúra éhes, betegesen szovjetellenes közép-jobb erök kezébe ment át. A sorsa ezzel nemcsak belülröl, hanem kívülröl, a világpolitikában döntö szerepet játszó hatalmak részéröl is, megpe­csé­telödött.

Személyes beszámoló

A történészi elemzés folytatása helyett inkább azt mondom el, hogyan éltem én át '56-ban a forradalmat és az ellenforradalmat.

1953 óta a gazdasági reformok elökészítöinek az élcsapatába tartoztam. Az nem lehetett elöttünk kétséges, hogy minden érdemi gazdasági reformot meg kell elöznie a politikai reformnak, Rákosiék félreállításának. Magam mégsem vettem részt semmiféle politikai szervezkedésben. Ugyanakkor hittem a politikai változásban. Elöször még annak a békés lehetöségében is, hiszen magam is tapasztalhattam, hogy ebben el lehet nyerni a Szovjetunió bizonyos befolyásos politikai köreinek a támogatását is, ugyanakkor a nyugati hatalmakban a jelét sem láttam annak, hogy a Jaltai Szerzödést felül akarnák vizsgálni, hiszen az Egyesült Államoknak jól jött, hogy gazdasági konkurenseinek félni kell az imperialista Szovjetuniótól.

A reformkommunizmusban való hitem csak 1954 decemberében ingott meg, amikor Nagy Imrét félreállították. A félreállítás azonban a változást követelö erök erösödését hozta. 1956 tavaszán már megjósoltam a fegyveres forradalom kirobbanását. Csurgón voltam érettségi elnök. Az erdei banketten a tanárok legnagyobb megdöbbenésére jelentettem ki, hogy öszre fegyveres forradalom várható. Talán még élnek a tanári karból olyanok, akik ott jelen voltak.

Így egyáltalán nem ért bennünket, barátaimmal együtt, a forradalom kirobbanása meglepe­tésként.

A forradalomnak mindig az élvonalához tartoztam. A Tervhivatal Forradalmi Bizottságának az elnökévé, pár nap múlva a Minisztériumok Forradalmi Bizottságainak az elnökévé válasz­tottak. Mint ilyen, egyhangúan váltottuk le a Gerö által a Tervhivatalba küldött vezetöket, többek között Kossa Istvánt, Vályi Pétert, Szita Jánost, Révész Gézát.

Mindezt annak a tudatában csináltam, hogy a szovjet megszállástól nem lehet egyhamar megszabadulni. Ezt a legkevésbé az Egyesült Államok akarja. Hamarosan ki is derült a Szuezi Válság során, hogy az Amerikai Egyesült Államok továbbra is nemcsak ellenünk, de az angolokkal és a franciákkal szemben is a Szovjetunióval szövetkezik. A nyugati segítségre tehát nem számíthattunk. Ezért számomra a forradalom alapvetö céljai soha nem mentek túl azon, amit a forradalmat eláruló Kádár János a 80-as évekre megvalósított: a sztálinizmussal szemben egy emberarcú szocializmus. Ebböl a meggyözödésemböl fakadt furcsa kettösségem a történelmi napok során. Mint a Forradalmi Bizottság elnöke, szerveztem a reform­kommu­nistákból egy megújított MSZMP-t, ugyanakkor részt vettem az orosz beavatkozás után a Munkástanácsok támogatásában, és az egyik szónok lettem volna a sportcsarnoki nagygyülé­sükön, ha le nem tartóztatnak. Így lettem novemberben az MSZMP tervhivatali pártszer­vezetének az elsö titkára is.

Talán semmire nem vagyok olyan büszke, mint az MSZMP elsö vezetöségét megválasztó taggyülésére a Tervhivatalban. Közel 150 fövel alakult meg a pártszervezet, ami akkor példa nélküli nagyságot jelentett. A vezetöségbe jelölt mintegy húsz név között több szavazatot kaptam, mint az utánam következö három együttesen. Tehát a reformkommunista forradal­márok, a szektások, és az antiszemita jelenségtöl megijedt zsidók mind bennem látták a biztosítékot. Én 97 százalékot kaptam, senki nem érte el még az 50 százalékát sem.

Két jellemzö epizódot a forradalom napjaiból:

- A Tervhivatalba jött egy fegyveres kis csapat a Kisgazda Párt nevében, és Tildyre hivatkozva a katonai iratokat kérték. Ezt azzal tagadtam meg, hogy hozzanak írásos utasítást Nagy Imrétöl. Csak 34 év után tudtam meg, hogy közöttük volt Antall József, és néhány késöbbi tanácsadója is. Ha kiadom az iratokat, engem is, öket is kivégeztek volna. Ki gondolta, hogy akkor Antall József életét mentem meg.

- A Munkástanácsok tiltakozó nagygyülést terveztek a Sportcsarnokban. Pulai Miklóson keresztül engem kértek fel a Forradalmi Bizottságok nevében szónoklatra. Elvállaltam, és életemben elöször és utoljára le is írtam az elmondandó szöveget. Éjjel azonban letartóztattak. Vagy egy tucat fiatal rendörtiszt kísért be, közölték, hogy nem vagyok letartóztatva, csak kihallgatásra kísérnek be. Az új rendörfökapitány szobájába vezettek, de az ajtóra még elödjé­nek, Kopácsi Sándornak a neve volt kiírva. Gondoltam: otthon vagyunk. Udvariasan kérte az új fökapitány a résztvevö vezetök címét és telefonszámát. Közöltem, hogy rendöri célra nem vallok. Az elmondandó beszédem szövegét azonban odaadtam. Azzal lényegében egyetértett, mert a munkás-önigazgatást méltattam volna. Közben elmondta, hogy az ö fia is a forra­dal­márok oldalán áll. Majd bejelentette, hogy délelött 11 óráig nem hagyhatom el a rendörséget, vagyis amíg a nagygyülés meg nem hiúsul. Ő hazament aludni, én meg a szobájában, azaz Kopácsi Sándor volt szobájában maradhattam. A pamlagon aludtam is kicsit. Közben kiderült, hogy a helyettese Pulai Miklóst hozatta be, és faggatta, ugyancsak eredménytelenül. Azt is közölték, hogy telefonon megnyugtathatom a feleségemet, hogy délelött otthon leszek. Ha nem velem történik, hihetetlennek tünik. (Mellékesen jegyzem meg, hogy pár évvel késöbb a Fövárosi Tanács VB ülésein a rendörfökapitány úrral egymás mellett ültünk.) Sokért nem adnám, ha visszakerülne hozzám a meghiúsított felszólalásom kézzel írott szövege.

Bizonyos magyarázatra szorul az a tény, hogy '56-os szereplésem nem járt számomra sem­miféle tragikus következménnyel. Ezt elsösorban annak köszönhetem, hogy az intéz­kedéseim által érintettek sem vonhatták kétségbe, hogy én is a szocializmus oldalán álltam, csak az a szocializmus egészen más volt, mint az övék.

Példák:

- Révész Gézával leváltásakor fél éjszakát beszélgettünk, amiböl kiderült, hogy a lényeget tekintve egyetértünk, hogy ö is jobban szeretne olyan szociális viszonyokat, amelyekért én harcolok, csak öt determinálja a moszkvai múltja, helyzete. Akkor ott Moszkvában nem lehe­tett reformkommunistának lenni. Neki sokat köszönhetek, hogy megvédett az ellenem habzó szektásokkal szemben.

- Vályi Pétert azzal nyugtattam meg leváltásakor, hogy lesz külön szobája, és soha nem lesz kisebb a fizetése, mint az enyém. Változzon meg, akkor mindent elölröl kezdhet. El is vitte a helyettes miniszterelnökségig. Látszólag jó barátságban maradtunk akkor is, amikor pénzügy­miniszterem lett. Az igaz, hogy nem a tudta nélkül Faluvégi Lajos visszaminösített a Pénzügy­kutató Intézetben helyettesnek, és odahozta azt a Wilcsek Jenöt, akinek tisztességét ugyan nem vontam kétségbe, de az ötvenes években mindig vele íratták meg, hogy én veszélyes revizionista vagyok.

- Akiken a forradalom alatt segítettem, szégyellték megköszönni. Lapítottak.

- Nágai Lajos ijedten telefonált, hogy a lakásuk bejárati ajtajára kitettek egy cédulát, hogy itt egy zsidó kommunista lakik. Személyesen mentem el, levettem a cédulát és felraktam a Tervhivatali Forradalmi Bizottság határozatát arról, hogy igazoltuk az ottani müködését. Abban is szerepem volt, hogy a felülröl létesített elsö KB-ben Kiss Árpád és Ajtai Miklós mellett ö is tag legyen. Mindezért egy szó köszönetet nem kaptam töle, pedig volt idö, amikor jól esett volna.

- A pártapparátus néhány tagja a forradalom alatt munka nélkül maradt. Ezek közül néhányat, akikkel nem volt bajunk, átvettünk a Tervhivatal állományába, ezt bevezettettem a személyi igazolványukba, mert féltek a "munkahelye a pártközpont" beírástól. Mindegyikük késöbb politikai karriert csinált, de megköszönni mindnyájan elfelejtették.

- Néhány, ÁVH-státuszban lévö jámbor tervhivatali dolgozót is átírtunk a mi civil állomá­nyunkba. Ők még évek múlva is szégyenükben elfordultak tölem az utcán, mert nem mertek köszönni.

Amikor ezeket a sorokat írom, '56 tudományos értékelését végzi egy testület, akinek tagjai közül alig valakinek a forradalmi tevékenységére emlékszem.

A forradalom bukása

A Forradalom elsö néhány napja után világossá vált számomra, hogy a forradalmi ügyünk két tüz közé került. Két ellenforradalommal álltunk szemben:

1. A jobboldali ellenforradalmat a Parlamentben Tildy Zoltán és Mindszenty József, a fegy­ve­res harcban Pongrácz Gergely jelképezte. Ők semmit nem értettek meg abból, hogy a nyugati hatalmak, mindenekelött az Egyesült Államok, szigorúan tartják magukat a Jaltai Szerzö­déshez. Jogos személyes sértettségükben olyan méretü restaurációt akartak, amelynek semmi realitása nem volt. A fegyveres ellenállás ugyan hösi tett volt, mert kockázatos, de eleve teljesen reménytelen.

Sajnos még Nagy Imre is túlságosan a hatásuk alá került, és pár nap alatt túlment azon a határon, amely már a biztos szovjet katonai beavatkozást jelentette. Ezt akkor is világosan láttam, de a rendszerváltás utáni Antall-politika is megerösített abban, hogy ök még 1990 után is többet akartak restaurálni a régi, úri világból, mint amit a magyar nép még hajlandó elfogadni. Ennek az ellenforradalmi erönek a hangadó kádereit az a régi úri középosztály jelentette, akik számára a sztálinizmusban az öket személyesen érintö kegyetlenség indokolttá és még az életük kockáztatása árán is érthetövé tette ezt az ellenállást.

Ez a jobboldali ellenforradalom a kollektivizálással vérig sértett parasztságban nem keltett félelmet, söt sokan bíztak benne. A parasztok számára kívánatosnak látszott minden olyan változás, ami a '45 utáni, nem azelötti viszonyok restaurációjának ígérkezett.

2 A baloldali ellenforradalmat a szektás kommunisták és a múltjuk miatt joggal félök tábora jelentette. Kezükben volt az eröszakszervezetek vezetése. Voltak közöttük is hívö kommu­nisták, de a többségüket részben a korábban élvezett hatalom elvesztése, részben a fordulat utáni felelösségre vonástól való félelem vezérelte. A jobboldali ellenforradalmi erök között jelentkezö antiszemitizmus a reformkommunista zsidók közül is sokakat a sztálinista restau­ráció mellé állított. Ezzel nagyon meggyengült Nagy Imre táborának jelentös, részben zsidók­ból álló vezérkara.

A két ellenforradalmi erö között Nagy Imre egyre közelebb sodródott az elsöhöz, Kádár János pedig a másodikhoz.

Számomra ezek a frontok november elsö napjaira világossá váltak. Szinte egyedül álltam a kívánatos, és reális középen. Érzelmileg azonban annyira elbüvölt a forradalom, hogy csak Nagy Imre útját választhattam. A Forradalom Kádár János által történö elárulását annak ellenére elfogadhatatlannak tartottam, hogy világosan láttam, nem volt más kiút.

Igazi és megbízható forradalmi eröt csak a munkásosztály jelentett. Ők nem akartak kapita­lizmust, még kevésbé úri vagy klerikális Magyarországot. De a Forradalom elárulását ök sem fogadták el. Ezért lettek a megszállókkal és Kádárral szemben az igazi ellenállást jelentö erö. Az igazi szabadsághösök a nagyüzemi munkások voltak, akik a saját érdekük fölé emelték a nemzeti becsületet. Számomra a hös csak az, aki olyan célért harcol, amelynek nem akar a haszonélvezöje lenni. Ilyeneket azonban nagyon keveset ismerek a történelmünk nagyjai között.

Nagy Imre is azért igazi hös, mert akkor is védte a forradalom ügyét, amikor már semmi esélye nem volt arra, hogy eredeti céljait megvalósítsa.

November elsö napjaiban ö már csak ment az események után. A visszakerült régi politikusok tanácsait hallgatva szem elöl tévesztette saját céljait, és elvesztette politikai reálérzékét. Nem a Parlament épületén kívül, elsösorban a nagyüzemi munkások között kereste a szövet­ségeseket, hanem a Rákosiék által félreállított politikai karrieristák között. Ezek követeléseit teljesítette abban a reményben, hogy nem marad magára. Ezek a követelések azonban nemcsak a szovjet beavatkozást tették a nyugati szövetségesek számára is indokolttá, hanem magának Nagy Imrének a sorsát is megpecsételték. Ha nincs szovjet beavatkozás, Nagy Imre egy éven belül akkor is bitóra, jó esetben is börtönbe került volna. Ő a legfelsö szinten annyira kompromittált résztevöje volt a régi urak és hívei elleni törvénytelenségeknek, hogy tölük nem számíthatott volna kegyelemre. Legfeljebb az amerikaiak neki is menedéket nyújtottak volna, mint késöbb Mindszentynek.

1956-ot még közel ötven év után is úgy ünnepeljük, hogy szemet hunyunk a kor realitásai felett. Nem merjük megmondani, hogy Nagy Imre már a tényleges beavatkozás elött elvesz­tette politikai ítélöképességét.

- Semmi realitása nem volt annak, hogy a szovjet csapatok kivonulását követelje. A kérés a nép szemében ugyan indokolt volt, de mint kormánykövetelés, gyerekes. Ezen is messze túltett a Varsói Szerzödésböl történö kilépés.

- Semmi realitása nem volt egy olyan politikai restaurációnak, melyikben a kommunista párt kisebbségbe kerül. Ebben a kérdésben Kádár is nyuszi volt. Az a moszkvai vezetés, amelynek szabad keze volt a Jaltában számára biztosított térségben, arra még rászedhetö volt, hogy történjen itt egy olyan kísérlet, amelyik az egypártrendszer keretét nem lépve túl, viszonylagos nemzeti és emberi szabadságot, söt kezdetleges piacgazdálkodást is enged. Az "enged" szót hangsúlyozom. Nem arról lehetett szó, hogy az eseményeknek szabad folyást adnak, hanem csupán arról, hogy továbbra is az általuk megszabott keretek között folyhatnak az események.

Ezt nem értjük meg ma, amikor már nyoma sincs Jaltának, de szó sem lehetne arról, hogy egy ország ahhoz a katonai tömbhöz csatlakozzon, amelyikhez akar. Pedig nincs már Szovjetunió, nincs Varsói Szerzödés. Nagy Imre tehát nagyon naiv volt, még sokkal inkább, mint korábban, pedig akkor is az volt. Ez azért megdöbbentö, mert csapatában ö volt az, aki sokat ette Sztálin kenyerét. A többiek naiv hazai veteránok voltak. Az ö naivságuk is érthetetlen, mert a bolse­vik párt soha nem türte meg a naivságot, még ott sem, ahol csak pár tucat tagja volt. Ez a párt mindig a szovjet érdekek kérdöjelek nélküli kiszolgálója volt. A tagjainak ugyan megengedte, hogy hívök legyenek, de a Moszkvából küldött parancsokat kétkedés nélkül teljesíteni kellett. A nemzeti érdekeknek sem jutott hely. Nagy Imre is mindig kiváló és engedelmes tagja volt ennek a szovjet szektának. Mégis, amikor egy hétre függetlennek érezte magát, elhitte, hogy kiléphet az évtizedes múltú fegyelemböl.

Nagy Imrével szaporodott azoknak a nagy hösöknek a sora, akik útját a bitófáig a naivságuk kövezte.

Tételezzünk fel egy képzeletbeli jelenetet:

Nagy Imre felismeri, hogy kicsúszott a kezükböl a hatalom. Nem Tildyvel, hanem Kádárral, a pártja elsö tiktárával osztja meg a gondjait. Vele akar tanácskozni. Kádár szívesen jön, hiszen öt is hasonló kétségek gyötrik. Rövid tanácskozás után megegyeznek abban, hogy egyikük a Parlamentben marad és megpróbálja a realitásokról meggyözni jobboldali partnereit, rábe­szélni öket, hogy ne követeljenek lehetetlent. Ez ugyan szinte reménytelen vállalkozás, de meg kell próbálni. A másikuk átmegy a szovjetek oldalára, és öket próbálja türelemre bírni.

Sok szerencsét kívánva megölelik egymást, és ki-ki elindul a közösen megállapodott ellentétes irányba.

Arról is kevés szó esik, hogy Kádár mögött 1956 november 4. után még sokáig nem állt jelentös belsö politikai erö. A sztálinisták öt nem kevésbé tartották árulónak, mint Nagy Imrét. Kádár azonban fokozatosan legyözte a kezdetben a saját pártján belül is a többséget élvezö ellenzéket, és a szocialista országokban példátlan népszerüséggel a 80-as évekre megva­lósította az '56-os reformkommunisták minden célját.

A történelmi fintor

A magyar történelem fintora, hogy a rendszerváltás utáni két miniszterelnökünk hol állt 1956-ban:

- Antall József a Forradalom napjaiban egyértelmüen a jobboldali ellenforradalmi eröhöz tartozott, és messze Nagy Imrétöl jobbra állt.

- Horn Gyula '56-ban, és még sokáig utána, a szektás baloldalon munkásörként Kádár János­tól is messze baloldalon ragadott fegyvert. Az még nagyobb fintora a magyar történelemnek, hogy a rendszerváltást követö nyolc évben ez a két ember valósította meg országunkban a liberális, lényegében latin-amerikai típusú kapitalizmust.

Ez a magyar forradalmak sorsa: mások csinálják, mások írják meg, és mások élnek jól a gyümölcséböl.

A Kádár-jelenség

Az 1956 után elért eredmények nem választhatók el Kádár János nevétöl. Ha nem ö kerül az '56-os forradalom eltiprása árán a hatalomra, és nem sikerül ügyes politikával fokozatosan megszereznie elöbb a pártján, aztán a lakosságon belül a többség támogatását, a fenti ered­mé­nyek nem valósulhattak volna meg, hanem 1956 után nálunk is a többi szocialista országéhoz hasonló merev sztálinizmus folytatódik.

Kádár reális politikai, történelmi értékelése nagyon bonyolult, és sok idöbe fog telni, amíg a végére pont kerülhet. Mégis, el kell kezdeni a napi politikától független értékelést. Ez azért megy nehezen, mert az egész 20. század történelmének tálalását még mindig a pillanatnyi politikai érdekek formálják. Ezért mindenekelött le kell szögezni a történelmi értékelés során használandó elveket.

Az érintett személyek történelmi szerepét nem az azok cselekedeteit formáló szándék, hanem az eredményük alapján kell megítélni. Erre legyen példa:

a. A szocialista felsöoktatás negyven éve. A bolsevik rendszer azért vitte a nép fiait az egye­temekre, hogy neki szolgáló értelmiséget neveljen. Bennük meg sem fordult, hogy ezekböl sokkal erösebb ellenállás verbuválódik, mint azokból lett volna, akiket a korábbi uralkodó osztály gyermekeiböl verbuváltak volna. Még kevésbé mérték fel azt, hogy a nép fiainak értelmiséggé nevelésével a magyar társadalom több száz éves hiányát szüntetik meg: elöször lesz magyar etnikumú reálértelmiségünk. A szocialista oktatáspolitika végsö soron mégis a kor egyik nagy történelmi vívmányként fog bekerülni a történelembe.

b. A magyar falvakban uralkodó társadalmi elmaradás felszámolása. A bolsevik ideológia kimondottan parasztellenes volt. A paraszti kisárutermelésben látta a legnagyobb ellenségét. Ezért akarta minden áron, és minden eszközzel eltörölni, a parasztból minden tulajdonától megfosztott proletárt akart a kolhozok eröszakos létesítésével formálni. Ezzel szemben mi derült ki a parasztpusztító politikából?

- Minden szocialista országban a falusi társadalomból, illetve annak párthívéiböl indult el a bolsevik rendszert puhító minden reformmozgalom. Különösen nyilvánvaló volt ez Magyar­országon.

- A falusi társadalom kegyetlen pusztítása évek múlva oda vezetett, hogy a falvak lakossá­gának a munkásokhoz és az értelmiségiekhez viszonyított életszínvonala jelentösen javult. A falusi lakosság a 80-as években a városiakhoz viszonyítva jobban élt, és kevésbé kiszol­gáltatva élt mint a fejlett tökés országokban. Különösen állt ez Magyarországra.

- A falusi társadalmakban példátlanul gyorsan eltüntek a vagyoni, a felekezeti és a nemzetiségi különbségek. Márpedig ezek nem a szocialista ideológiának, hanem a polgári fejlödésnek voltak legnagyobb akadályai. Ma a magyar falusi társadalom szemléletében mo­dernebb, a társadalmi és technikai fejlödés befogadására alkalmasabb mint a nyugat-európai országok falvaié.

c. Nemcsak a bolsevik, de az eredeti marxista ideológia is a kisárutermelésben látta a társa­dalmi haladást leginkább visszahúzó eröt. Mégis a bolsevik szocializmus válsága vezetett oda, hogy a kisárutermelés embrionális formája, a másodgazdaság egyetlen tökés társa­dalomban sem vált olyan széleskörüvé, mint a szocialistákban. Ez is a történelem fintora: az áruter­melésre épülö tökés gazdaság ugyan a csúcsokon uralomra hozta az árutermelést, de annak széles alapját, a kisárutermelést felszámolta. A marxista ideológia a legnagyobb ellenségét az árutermelésben látta, elsödleges célja annak minden áron való megsemmisítése volt. Ezt kezdetben könyörtelenül meg is valósította. Pár évtized után azonban olyan széles alapokon hozta létre a kisárutermelés csiráját, a másodgazdaságot, amire a történelem nem ismer példát. Ebben is mi vittük el a pálmát.

A fentiekböl az a következtetés vonandó le, hogy a történész soha ne a hatalom szándékait kapargassa, hanem az eredményeket nézze. Ezzel a módszerrel alapvetöen más kép fog kiala­kulni a magyarországi szocializmus évtizedeiröl, mint amit ma terjesztenek.

d. A másodgazdaságok sehol nem tapasztalt elterjedése. A másodgazdaságok sem azért ter­jedtek el, mert a bölcs szocialista kormányzat, élén Kádár Jánossal, elöre felmérte volna ennek a történelmi jelentöségét, hanem éppen az azt mélyen elítélö ideológiával szemben alakult. Ahogy kiderült, hogy a lakosság fogyasztási igényeit egyre kevésbé képes a szocialista szektor kielégíteni, mint ideiglenes és szükségmegoldást, megengedték, hogy a lakosság munkaidö után többletjövedelmet szerezhessen. Így lettünk már a szocializmusban a világ legjobban maszekosodott társadalma.

Kádár János megítélése azért ellentmondásos, mert egészen mások voltak a szándékai, és más azok megvalósulása. Erre is néhány példát:

- Rajkkal és társaival együtt ö is a nemzetibb szocialista vonalat képviselte a kozmopolita moszkovitákkal szemben, mégis hajlandó volt Rajk és társai kivégzésénél asszisztálni.

- Egyik fontos elökészítöje volt az '56-os forradalomnak, társa Nagy Imrének, a feloszlatója a korábbi kommunista pártnak, az MDP-nek, utána mégis elvállalta a forradalmat eltipróktól az ellenkormány vezetését, részt vett az embertelen megtorlásban, amelynek során a moszkoviták szemében a forradalomért nála kevésbé felelös forradalmárok sorát, közöttük Nagy Imrét az ö vezetése alatt álló hatalom vitte a bitóra.

Mégis, ami pozitívum a szük lehetöségek között 1957 és 1987 között megvalósult, alapvetöen neki köszönhetö. Ebböl ugyan ö semmit nem kezdeményezett, söt ezek között semminek sem örült igazán, de elnézte. Ilyen vezetöként azonban egyedül állt a csatlós országok elsö emberei között. A többi mind az eszközökben sem válogatva tiport el mindent, ami a moszkvai kemény vonalasoknak nem tetszett.

Kádár erkölcsileg nagyon rosszul, politikailag kitünöre vizsgázott. A század magyar törté­nelmének legnagyobb alakja lesz. Ahogy múlik az idö egyre inkább.

Összességében: a politikában és a gazdaságban a kompromisszumokra kész nemzeti baloldal könyvelhette el a nagyobb eredményeket. Hozzájuk képest a rendszertöl magukat itthon és külföldön elhatárolók, akik ma a hösök szerepében tetszelegnek, semmit nem értek el. Ma is úgy látom, hogy még a kivándorlóknak is sok kompromisszumot kellett kötniük, az ered­ményeik viszont a törtrészét sem érhették el az itthon maradottakénak.

Ezért állapíthatjuk meg, hogy a nemzet érdeke szempontjából csak azoknak volt érdemes külföldre menniük, akiknek menekülniük kellett. A legértékesebbek közül sokat a politizálási mániájuk, a számszerü nagy többséget pedig a kalandvágyuk vitte idegenbe.

A történészeknek ezért különbséget kellene tenni abban a tekintetben, hogy az egyik oldalon kik járták a ráció útját, vagyis kik voltak a hasznosabbak; a másik oldalon kik maradtak tisztábbak, viszont a kevesebb hasznot hozók. Mindkét csoport megérdemli a tiszteletet, de történelmi szolgálatot csak az elöbbiek teljesítettek.

Magyar polgárosodás hol vagy?

Az utókor aligha lesz valamiért hálásabb, mint a szocializmus utolsó negyedszázadának polgárosodásáért. Elötte ezer évig a magyar etnikum döntöen két osztályból állt, földes­urakból és jobbágyokból, késöbb félfeudális parasztokból. Minden más államalkotó népnek volt jelentös polgársága. A polgárságot mindig idegen etnikum adta. Ez ugyan viszonylag nem volt alapvetö társadalmi, és még kevésbé nemzeti deformáció az ipari forradalom és a polgári társadalom Nyugat-Európában végbenö kialakulása elött, de tragikussá vált a 19. század közepe után. Ehhez hasonló társadalom Európában csak a poroszoké volt.

A Kiegyezés után azért nem bénította meg a magyar társadalmat, és államát a magyar polgárság hiánya, mert ebbe a szerepbe példátlan mennyiségben és intenzitással beugrott a bevándorló zsidóság. A 19. század Európájában már sehol másutt nem volt példa arra, hogy egy nép a polgársága hiányát egy idegen etnikum nagyon gyors betelepítésével pótolja, és ezzel a saját etnikumának a polgárosodását még inkább elsorvadva hagyja. Ebböl a defor­mációból aztán mind a magyarságra, mind zsidóságára tragikus következmények fakadtak.

A magyar földesúri osztály két-három generáción keresztül lelkesen fogadta az asszimilációra kész zsidók polgárosodását, mert felismerte, hogy ennek az osztálynak teljes hiányában a saját gazdagodása sem valósulhat meg. Örömmel látta azt, hogy olyan réteg látja el azt a számára is egyre inkább létfontosságú társadalmi funkciót, amelyet, mivel nem magyar, kirekeszthet a hatalomból, illetve az a politikai hatalom morzsáival is megelégszik. Ezt nem, vagy sokkal nehezebben tehette volna a magyar etnikumú polgárság esetében.

A magyar uralkodó osztály antiszemitizmusa már a század elsö harmadában egyre élénkebben jelentkezett. Ezért aztán a német antiszemitizmus megjelenését örömmel fogadta. Azt hitte, hogy magához ragadva a gyorsan meggazdagodott zsidó polgárok vagyonát, képes lesz elját­szani a gazdag polgárok szerepét is. A magyar történelemnek a legszégyenteljesebb fejezete a zsidóság vagyonából való kiforgatása, és nagy többségének elpusztítása lett. Ezt most a rossz lelkiismeretük megnyugtatására azzal mentik, hogy a gázkamrákban való megsemmisítést csak a Hitler megkerülhetetlen parancsára tették. Nem teszik hozzá, hogy a magyar zsidó pol­gárság gazdasági megsemmisítését már jóval Hitler parancsait megelözve lelkesen bonyo­lították, a magyar úri osztály szinte egységes volt a zsidók gazdasági megsemmisítésében. Nekik elég lett volna, ha a zsidó polgárság lemond számukra a vagyonáról, és lemegy a bányásznak, ök meg beleülhetnek a vagyonukba. De arról hallgatnak, hogy amikor az elsö zsidótörvények megszülettek, akkor még bányászból is sok volt, rájuk csak a hadigazdaság és a háborúba vonulás idején lett szükség.

Most mégsem a zsidóüldözés erkölcsi oldaláról akarok beszélni, hanem a magyarságban okozott társadalmi káráról. Fentebb azzal kezdtem, hogy a magyar társadalom azért volt deformált, mert nem volt saját polgársága. Ezt az ürt örömmel, gyorsan és nagyon hatékonyan töltötték be a zsidók. Ráadásul ök minden igyekezettükkel asszimilálódni akartak. Aligha vitatható, hogy e század végére a közel félmilliónyi zsidóság nagy többsége teljesen asszi­milálódott volna. Ráadásul nagy számban bekerültek volna a polgárságba a magyar etnikum tagjai is.

A háború végére azonban ismét elöállt a sok évszázados helyzet: a magyar társadalom pol­gárság nélkül maradt. Ez látszólag jól jött a polgárságban legnagyobb ellenséget látó sztáli­nistáknak. Ők még a megmaradt, csekélyszámú nem zsidó polgárságot is deklasszálták, kiirtani akarták, a parasztság polgárosodását pedig csirájában elfojtották. Teljesen polgár­talanított társadalomról álmodoztak. Ugyanakkor azzal, hogy magas képzettséghez juttatták a népi származású fiatalokat, terveikkel ellentétes eröket ébresztettek fel.

A kitanult, magasan iskolázott, magyar, népi származású tehetség évszázadok óta magyar úr, az új helyzetben magyar polgár akart lenni. Belölük töltödött fel, gyarapodott létszámában az úri középosztály, a fennálló társadalmi viszonyok konzervatív védelmezöinek középhada. Ezt jól felismerte a két háború közötti félfeudális vezetö réteg.

A második világháború után új helyzet állt elö. A bolsevik rendszernek értelmiségre volt szüksége, azért támogatta a népi származású értelmiség gyors gyarapítását. Ezek váltak mind a nemzeti önállóság, mint a modern polgárosodás élharcosaivá.

a. A számában megsokszorozódott népi értelmiség adta az '56-os forradalom bátor, fegyvert ragadó tisztikarát. Azok, akik ma a kommunista párttagságot nemzet elleni bünnek tartják, megfeledkeznek arról, hogy ezek a népi származású ifjú kommunisták voltak a legszebb nem­zeti forradalmunknak az elökészítöi és legbátrabb katonái. Ők azért nagy nemzeti forra­dal­márok, mert az elözö rendszer kedvezményezetteivel, a bolsevik diktatúra áldoza­taival szem­ben, akik a régi úri világukat akarták restaurálni, a nép jobb, demokratikusabb társadalmát akarták megvalósítani. A forradalom eltiprása után többségben ezek mentek Nyugatra. Ott aztán bebizonyították, hogy a nálunk sokkal fejlettebb környezetben is fényesen megállják a helyüket. Ideje volna bevallani, hogy 1945 után, a magyar történelemben elöször, olyan fiata­lokat vitt a rendszer az egyetemekre, akik ezt képességük alapján megérdemelték, de korábban nem jutottak volna ehhez a lehetöségéhez.

b. Ez a népi értelmiség adta a gazdasági reformok nemzeti bázisát. Ők erösen nemzeti elkö­telezettséget éreztek egy olyan rendszeren belül, amely erönek erejével internacionalista akart lenni. Ők változtatták át a lényegében internacionális forradalmi szektaként müködö kommu­nista mozgalmat, nemzetivé.

c. Ezeknek köszönhetö az eredményes agrárpolitika. Ez a népi származású értelmiség lelké­ben falusi, legalábbis a falut a városnál jobban szeretö maradt. Ennek a népi értelmi­ségnek köszön­hetö, hogy a hisztérikusan parasztellenes sztálinizmus Európa keleti felében is, de minden más népnél jobban nálunk Magyarországon, fokozatosan elötérbe helyezte a mezögaz­daságot, a falut. Ezen a téren is a mi szocializmusunk jutott a legmesszebbre.

Bármilyen jelentös volt is a népi értelmiség megjelenése, továbbra is a száz évvel elöbbi fogyatékosság jellemezte: ennek a polgárosodásnak sem volt széles gazdasági, vállalkozói bázisa. Már a két háború közötti idöben, különösen a háborús elökészületek során viszonylag széles népi réteg jutott az egyetemekre, de ezek döntö többsége állami alkalmazottként a humán pályákon maradt. Csak elvétve lett belölük vállalkozó. Amíg a nyugat-európai polgá­rosodás elsösorban mint kisvállalkozás indult, és számszerü többsége ezekböl nött ki, nálunk most is a magyar etnikumú értelmiség állami tisztviselö lett. Ezek száma ugyan a szocia­lizmus évei alatt megsokszorozódott, de még inkább csak állami állást vállalhatott, hiszen hisztérikusan minden gazdasági tevékenységet is államivá változtattak. Ez az értelmiség szinte egészét állami függöségbe hozta.

Azonban ez a számában gyorsan gyarapodó, de a bolsevik rendszer által függö helyzetbe hozott értelmiség egyre inkább gazdasági függetlenséget is követelt magának.

Az már a történelem fintora volt, hogy az a parasztság, amelyet a falusi nép polgárosodásának csirájában való elfojtása céljából kolhozokba kényszerítettek, indította el ezer éves történel­münk elsö egészséges, alulról jövö, a gazdasági függetlenséget akaró, magyar etnikumú pol­gárosodást.

a. A mezögazdasági nagyüzemek melléküzemágai voltak az elsö viszonylag szabadon mozgó vállalkozások. Itt tanult meg a falusi nép egy sor szakmát, mindenekelött a vállalkozást.

b. A mezögazdasági nagyüzemek mellett alakult ki elöször a hivatalos munkaidö utáni idövel való gazdálkodás, a háztáji.

c. A háztáji gazdaságok jövedelemkiegészítö tevékenysége irányította a lakosság, és ezt köve­töen a vezetés figyelmét az ebböl származó elönyökre.

Ahogy fent a tervgazdaság hívei belátták, hogy nem képesek növelni a reálkereseteket, eltür­ték, majd hivatalosan is megengedték a szabadidö jövedelempótló célra való kihasz­nálását.

Néhány év alatt robbanásszerüen megnött a lakosság jövedelmén belül a háztájiból, a mellék­üzemágakból, a vállalati munkaközösségekböl, a fusizásból, a fekete és a törpe vállalko­zásokból származó jövedelem. Ebböl a szférából származott a lakossági jövedelmek talán harmada is. A 80-as évekre a lakosság nagyobbik fele megtanult a hatalomtól függetlenül, szabadon élni és vállalkozni.

A hivatalos munkaviszony melletti gazdaság a vállalkozások, a polgárosodás legjobb iskolája, mert ez négyszer, ötször nagyobb népességet képes bevonni a vállalkozásba való beleta­nulásba annál, amennyi vállalkozó polgárra a társadalomnak szüksége van. Amíg a fejlett polgári társadalmakban a lakosság tizede sem válhat vállalkozóvá, addig az ilyen, csak a másodgazdálkodást megengedö világban a lakosság nagyobbik fele kénytelen vállalkozással próbálkozni.

Egy személetes példával élve olyan ez, mintha a tökés társadalmakban csak a lakosság tizede iratkozhatna be a vállalkozások iskolájába, nálunk a kétharmada beiratkozhatott a vállalkozás óvodájába. Mint minden szakma, ez is olyan, minél korábban és minél többekböl szelektá­lódhat, annál jobb lesz az eredmény.

A szocializmus utolsó húsz évének ezek a másodgazdálkodást megtürö körülményei a legfontosabb, a legnehezebben megtanulható vállalkozási készség szempontjából a magyar népet Európa minden felzárkózásra váró népénél alkalmasabbá tették e feladatra.

A szocializmus negyven éve során sikerült a magyar társadalomnak megoldania azt, amit ezer évig nem tudott: szemléletében polgárivá alakult át.

A napi politika szakemberei azt prédikálják, hogy a polgári társadalom létrejöttének a legfon­tosabb feltétele a demokrácia és a privatizáció. Mindkettöt a világ bármely társadal­mában eröszakkal, forradalommal gyorsan meg lehet valósítani, de éppen olyan gyorsan össze is fog dölni. Ezzel szemben, ahol a lakosság nagy hányadában már él a vállalkozói készség, a gaz­dasági függetlenségét még a nemzetinél és a politikainál is fontosabbnak tartja, ott a felzár­kózás biztos, a napi politika és az ideológia milyenségétöl független. Ott a nemzeti és az állampolgársági függetlenség is megteremtödik. A fordított sorrend azonban járhatatlan.

Gazdasági lemaradásunk

Ezer évig a magyar népet az jellemezte, hogy a kedvezöbb mezögazdasági adottságának köszönhetöen szomszéd népeknél jobban élt, helyesebben kevesebbet éhezett, ugyanakkor a nyugati szomszédjánál kevesebb politikai szabadsággal rendelkezett. Ebböl következöen aligha van történelmünknek fontosabb mércéje annak szembevetésénél, hogyan alakult a magyar nép életszínvonala és szabadsága egyrészt az osztrákokhoz és a csehekhez, másrészt a saját kisebbségeinkhez, jelenleg az utódállamok népeihez viszonyítva.

Lássuk röviden ezeket a szembevetéseket.

Helyzetünk az osztrákokéhoz képest.

Tekintettel arra, hogy Ausztria klasszikus mezögazdasági adottsága lényegesen kedvezöt­le­nebb, mint azon területeké, ahol a magyar etnikum zöme él, ezer éve nálunk kevesebb volt az éhezés. Ott az, hogy mit eszünk holnap, még inkább a télen, volt a legnagyobb veszélyérzet. Ezért aztán joggal irigyelték a magyarokat.

Elöször a 18. század végén állt be változás. Még nem gazdasági, de politikai téren. Ott ugyanis a jobbágyokat a század 80-as éveiben felszabadították. Erröl is tendenciózusan hallgat a mi történelmünk. Mi, mint forradalmi vívmányunkra, büszkék vagyunk a 1848-as jobbágy­felszabadításra, de nem tesszük hozzá, hogy két emberöltövel korábban erre a Monarchia örökös tartományaiban sor került, Bécs nálunk is akarta, de nem akarták a mi uraink. A jobbágyok felszabadításában az osztrákok két generációval elöttünk jártak. Ez ugyanis nem kevesebbet jelentett, mint az alulról történö polgárosodás spontán megindulását, ami nálunk még 1848 után sem indult meg, mert uraink inkább az idegen etnikumok, a zsidók, az osztrákok, a csehek és morvák polgárosodását nézték el, mint a magyar parasztságét.

Mi volt a helyzet a századforduló idején?

Általában az osztrák nép még mindig szegényebb volt, mint a magyar. Különösen igaz volt ez az ország nagyobb részét kitevö hegyi tartományokban. A tiroliak például sokkal szegé­nyebbek voltak, mint a magyarok, de ekkor már jobban éltek az osztrákok Bécsben, mint a magyarok Budapesten. Ha az Ausztria területén élök átlagos életszínvonalát 100-nak vesszük, akkor átlagban legalább 120 volt a magyaroké. (Tévedés ne essék: nem a Magyar­országon élöké, hanem a magyaroké, akiknek a többsége a jobb adottságú területeken élt.) Az osztrák társadalom azonban sokkal demokratikusabb volt, ott a jövedelmi különb­ségek kisebbek voltak.

Mi volt a helyzet a két háború között?

Az osztrákok ezer év után ekkor értek bennünket utol. Ezt elsösorban az erösebb polgár­ságuknak és sikeresebb iparosításuknak köszönhették. Demokráciában pedig tovább nött a lemaradásunk, pedig az osztrákok is lemaradóban voltak. Ez elsösorban a feléledt nagynémet nacionalizmusuknak, és az ebböl fakadó Hitler-imádatuknak a rovására írandó.

Hogyan alakult a helyzet a második világháború után?

A változásokat az determinálta, hogy a magyarok teljesen, és négy évtizedre, az osztrákok részben, és csak egy évtizedre szovjet fennhatóság alá kerültek. A háború után mi gyorsabban talpra álltunk, mint az osztrákok. Náluk csak a szovjet megszállástól való megszabadulásuk után indult el a dicsöséges új korszak.

Ausztria a vele rokon kultúrájú és civilizációjú dél-németekkel, a bajorokkal és a svábokkal példátlan sikereket ért el. Alig harminc év alatt a legszegényebb németekböl a leggazdagabb németek lettek.

Az a tény, hogy a legközelebbi német szomszédunk az egyik legszegényebb németböl a leg­gazdagabbak egyike lett, számunkra igazi történelmi esemény, amit mind a rendszerváltás elötti, mind az utáni vezetésünk tudatosan elhallgat.

Elöttem vannak azok az adatok, amik 1960 után vásárlóerö-paritásban mutatják meg az osztrákok hozzánk viszonyított meggazdagodásának viharos tempóját.

Ha az osztrákoknál az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem 100, akkor nálunk ez 1960-ban 77, 1997-ben már csak 23. Vagyis ma az osztrákoknál négyszer szegényebbek vagyunk, mint 37 évvel korábban. Ekkora tragédia ezer év alatt nem történt a magyarsággal. Ez a példátlanul gyors relatív csökkenés közel egyenletes, de mégis az utóbbi húsz évben gyorsabb, mint az elsö tizenötben volt.

Aligha volt olyan gazdag fantáziájú vészjósló, aki fel merte volna tételezni, hogy két rövid emberöltö alatt az osztrákoknál négyszer szegényebbek leszünk.

A kérdést nagyon leegyszerüsíti az, aki mindezt csak a szovjet megszállásnak és elnyomásnak tulajdonítja. Ez volt a fö ok, de az igazi lemaradásunk mélyebb okai már százötven évvel korábban elkezdödtek.

A második világháborút követö szovjet megszállás ugyan sok olyan történelmi kövületet összetört, amely nélkül 1945 után eleve nem lettünk volna képesek az osztrákokkal való tartós lépéstartásra a fejlödésben, de a bolsevik rendszer önmagában képtelen volt a kor nyugat-európai fejlödésében való részvételre. Ezért is omlott aztán össze.

Nagyon leegyszerüsítve: A szovjet megszállásnak köszönhetöen vagyunk ma már abban a társadalmi helyzetben, amelynek a megléte esetén a második világháború után képesek lettünk volna úgy élni a szabadsággal, ahogyan az osztrákok.

Semmi értelme most azon vitatkozni, hogy az osztrákokéhoz képest ma negyednyi nemzeti jövedelmünk a szovjet megszállás nélkül legalább annak a fele, vagy a harmada lenne, mert semmi esetre sem tudtunk volna velük lépést tartani. 1945-ben a mi társadalmunk nem volt erre érett.

Csehül állunk a csehekhez képest?

A csehek az 1784-es jobbágyfelszabadításuk után, az osztrákokénál kedvezöbb gazdaság­földrajzi adottságuknak köszönhetöen, a Monarchia leggazdagabb és legpolgárosultabb népe lettek. (Ha a rövidség kedvéért cseheket mondok, ez alatt mindig a cseheket és morvákat kell érteni.) Ők lényegében az északi, puritán németek útját járták mind a polgárosodásban, mind az iparosításban. Prága, Pilzen, Brno sokkal inkább a nagy szász ipari városokkal, Drezdával, Lipcsével volt rokon, mint Béccsel, Münchennel vagy Budapesttel. Jó volna, ha a törté­nészeink tanítanák, hogy a 18. század végén a csehek, szemben a magyarokkal, a felvilá­gosodás császári politikáját sokkal fontosabbnak tartották, mint a politikai és nemzeti függet­lenségüket. Ők gazdagabbak, mi politikai téren függetlenebbek lettünk. Mai példával élve: ök akkor az EU-hoz való csatlakozást, mint ma mi is; mi a függetlenséget, mint ma a szlovákok, részesítettük elönyben. Melyik volt a nép érdekeit jobban szolgáló politika? Én, mint törté­nész, a jelen kormányunkhoz hasonlóan a 18. századi cseh politikára szavazok.

A csehek a két háború között a térség egyetlen következetes, nyugat-európai értelemben vett demokráciáját hozták létre. Az életszínvonaluk közel kétszerese volt a magyarokénak, más­félszerese az osztrákokénak, még a franciákéval is azonos. (Ezek a számok nem vonatkoznak a velük közös államban élö szlovákokra, akik az egy országon belül a sze­gényebb testvér szerepét játszották. Sokat kaptak a csehektöl, mégis, az anyagiaknál többre értékelték az állami önállósulásukat. Az állami függetlenséget még Hitlertöl kitörö lelkesedéssel fogadták.

A második világháború után, a csehek nyugat-európai szintü politikai és gazdasági ered­ményeit törte össze a szovjet megszállás. (Arról másutt írok, hogy ök voltak Jalta legnagyobb vesztesei.) Náluk nem volt szükség a feudális maradványok eröszakos összetörésére, nálunk a bolsevik rendszer a polgári vívmányokat törte össze.

Szovjet megszállás nélkül a csehek ma legalább az osztrák életszínvonalon élhetnének, ma ellenben legfeljebb ennek a harmadán.

A csehek felzárkózási potenciálja mégis három további feltétellel gazdagodott:

1. Az oktatási rendszerük kiváló. Náluk a hagyományos puritán munkafegyelem mellett a magas képzettség is jellemzö. A nemzetközi felmérések szerint Európában nekik a legjobb a középfokú képzésük. A cseh munkaerö árához képest jelenleg Európában a legjobb.

2. Lényegében be vannak ékelödve a gazdaságilag fejlett térségbe. Ők területileg a London - Stockholm - Berlin - Bécs - Milánó - London térséghatáron belül vannak.

3. Elszakadtak az öket sok tekintetben visszahúzó szlovákoktól. A szlovákok nagyvonalú segítése elmarad, ez a valóságban sokkal nagyobb tehertöl való megszabadulást jelent, mint amekkora elöny lehet a beáramló nyugati töke.

Kádár János történelmi helye

Minél jelentösebb valaki az utókor számára, annál nehezebb, és nagyobb bátorságot követelö feladat az idöben közelröl való értékelése. Ezen túlmenöen egyénileg azért is vannak nehéz­ségeim, mert életem során többször megfogadtam, hogy Kádárnak még a létezéséröl sem veszek tudomást. Ezt a fogadalmamat csak a 80-as években szegtem meg, amikor még a saját pártján belül is elkezdték sárral dobálni azok, akik vagy nem ismerték a tényeket, vagy karrierizmusból akartak megszabadulni az örökségével járó terhektöl.

Kádárral kapcsolatban csak a 80-as években tudatosult bennem a magyar történelemfelfogás azon általános hibája: a történelem szereplöit csak a büneik alapján értékelik, nem veszik figyelembe, hogy még sokkal nagyobb bün bekövetkezését hárították el ezzel.

Már gimnazista diákként nem értettem meg: Görgeinek százötven éven keresztül felrótták, hogy Világosnál letette a fegyvert, söt, hogy elfogadta a személyére szóló kegyelmet. Addig azonban nem jutottak el, hogy addigra a sok emberéletet és országos szenvedést okozó szabadságharcot Kossuth vitte reménytelen helyzetbe, hogy Kossuth sem vállalta az itthon rá váró büntetést, hanem külföldre menekült. Görgei azzal, hogy vállalta a gyakorlatilag már elvesztett háború népszerütlen lezárását, óriási további veszteségektöl kímélte meg az orszá­got. A történészek mégsem azzal mérnek, hogy ki mennyi jót tett, hanem csak azzal, amit szégyenteljesnek ítélnek.

Jó tíz évvel késöbb értettem meg Móricz Zsigmond zseniális regényét, az Erdélyt, amiben el­mondja, hogy az erdélyi fejedelmek opportunizmusa mennyivel több jót, mint rosszat hozott. Érdekes módon elismerjük Bethlen Gábor történelmi nagyságát, de nem tesszük hozzá, hogy ezt Erdély annak köszönhette, hogy elfogadta a szultánnal szembeni vazallusi státuszt.

Kádárral kapcsolatban én is sokáig csak azt láttam, amit nem tartottam megengedhetönek, amit én nem tettem volna meg, de nem mértem fel azt, hogy mi lett volna akkor, ha ö nem vállalja a szégyenteljes feladatokat.

Nagyon korán felismertem, hogy a háborút követö évtizedekben Sztálin, és a moszkovita bolsevizmus fogja meghatározni, hogy kik lesznek ennek az országnak a vezetöi. Márpedig az ö káderpolitikájuk soha nem lesz az enyém, nekik csak az a jó, akit az ideológiájuk megbíz­ható hívének tartanak. Ezen a szük választékon belül a legkisebb rosszat, azaz a nemzet reálisan megvalósítható érdekeit csak a hazai kommunista mozgalomban felnöttek mérsékelt­jei képviselhetik. Ennek ellenére máig hiányzik a magyar történészek körében az a felfogás, hogy az elmúlt ötven évben a leghasznosabb politikai személyeket csak azok körében lehet keresni, akik elfogadhatók voltak elöbb Sztálin, aztán a moszkvai vezetés számára. Semmi tudományos alapja sincs annak a gyakorlatnak, ami a mai politikai mozgásterünk alapján minösíti a szocialista évtizedek vezetöit. Ezekben az évtizedekben azok voltak a legjobbak, akiket csak náluk rosszabbak pótoltak volna.

Ráadásul azok közé tartoztam és tartozom ma is, akinek meggyözödése volt: az 1945 elöttröl örökölt, a kor követelményeit generációkkal túlélt magyar társadalmi rendszert össze kell törni, és ezt nem lehet a kommunisták nélkül megtenni. Vagyis nem tartozom azok közé, akik ma is azt hirdetik, hogy külsö nyomás nélkül a magyar társadalom képes lett volna kellö mértékben modernizálódni. Ezt a legkevésbé a gyöztes nyugati hatalmak hitték. Ezért dobtak oda bennünket Sztálinnak. Természetesen az lett volna a számunkra az optimális megoldás, ha a nyugat-németekhez vagy a japánokhoz hasonlóan az Egyesült Államok nyomására kény­szerülünk a demokratizálódásra, a feudális örökségünk és a revizionista ábrándjaink felszá­molására. Nem mi, hanem a gyöztes hatalmak döntöttek úgy, hogy nálunk a Szovjetunió hatalmi befolyása korlátlanul érvényesüljön.

Abból a tényböl, hogy mi a szovjet rendszer kényének-kedvének voltunk kiszolgáltatva, következett, hogy csak az azok által elfogadottakon belül kereshettük a kevésbé rossz megol­dást. Ezért fogadtam lelkesen a világpolitikai eröviszonyokat ismerö, a két háború között még a Trianon elötti viszonyokat visszaállítani törekvö Szegfü Gyula okos opportunizmusát is. Mögötte azonban nem álltak kellö nagyságú belsö társadalmi erök.

Ezért éltem meg tragédiáként a Rajk-pert, aminek a fö célja a kevésbé Moszkva-hü bolsevik vonal felszámolása volt. E vonalhoz tartozónak véltem Kádár Jánost is, aki akkor belügy­miniszterként vállalta ebben a Rákosiék által irányított piszkos munkában a statisz­tálást. Számomra nem lehetett nagyobb erkölcsi vétség, mint a politikai harcostársak eláru­lása.

1953 után mégis örültem Kádár rehabilitálásának és visszakerülésének. 1953-ban ugyanis az történt, hogy a moszkvai vezetés jelentös hányada le akarta cserélni a magyarságtól teljesen idegen, betegesen szektás, kegyetlenkedö és nagyon népszerütlen vezetést. Ebben az új veze­tés­ben már akkor Kádár, és a hazai ifjabb bolsevik nemzedék jelentette a legkisebb rosszat. Körükböl számomra mégis az egyetlen elfogadható személy az ugyancsak meggyözödéses kommunista Nagy Imre maradt.

Kádár kezdettöl fogva a Rákosi ellen forduló reformkommunisták között azért volt nagy érték, mert ö volt az egyetlen, akit a tényleges hatalmat birtokló pártkáderek számára elfogadhatóvá lehetett tenni. Nagy Imre számára is nélkülözhetetlen szövetséges volt a nála is kevésbé reformer, lelkében mélyen munkásmozgalmi Kádár.

A két vezetö kommunista politikus útja azonban a forradalom elsö hete után kettévált. Nagy Imrét az események, föleg a Rákosi-rendszer ellen forduló közhangulat, annyira jobbra so­dor­ták, hogy azt már nemcsak Moszkva, hanem Kádár és a reformkommunisták nagy többsége, végül az Egyesült Államok kormánya sem tudta elfogadni, ami a Nyugat részéröl is szabad kezet biztosított a Szovjetunió katonai beavatkozására. Ma még elfogadhatatlan, de az utókor számára világos lesz, hogy 1956 novemberében a reformkommunisták, a munkástanácsok kivételével, elvesztették a közvélemény nagy többségének a támogatását, és a felerösödö két ellenforradalom közé szorultak. A reformkommunisták számára reménytelenné vált helyzet­ben a két meggyözödéseses kommunista vezetö, Nagy Imre és Kádár János, a két szélsöségre megosztott tábor ellentétes oldalára menekült.

Akkor is, ma is, a szívem Nagy Imre mellett állt. Kádárt viszont az idö múlásával egyre jobban megértettem annak ellenére, hogy erkölcsileg mindig megvetettem. Legfeljebb egyre inkább megsajnáltam, mert nincs tragikusabb helyzet annál, aki az ügy érdekében a saját erkölcseit is megtagadni kényszerül. Bármennyire is egyre inkább megértem társadalom­tudósként, egyénileg ma sem tudom elfogadni azt, ha valaki a forradalom körülményei között hideg fejjel reálpolitikus marad. Pedig a nemzet érdekében az ilyenekre van szükség.

Sem a politikusok, de még a történészek sem akarják tudomásul venni, hogy 1956 után min­den más személyi megoldás, minden az oroszok által elfogadott helytartó sokkal rosszabb lett volna, mint Kádár János. Vagyis az ország nagy szerencséje, hogy ö a forradalom oldaláról a baloldali ellenforradalomhoz állt át. Azt, hogy Kádár reformkommunista maradt, Moszkvában éppen úgy tudták, mint az itthoni bolsevikok. Ebböl következett aztán az, hogy jó ideig nem is bíztak benne.

A legvidámabb barakk gazdája.

Kádár politikai müvészetét dicséri, hogy a kevesek által támogatott szovjet helytartóból az európai csatlós országok vitathatatlanul a tömegek által leginkább elfogadott vezetöje, a legvidámabb barakk gazdája lehetett. Őt '56 után, mint a forradalom elárulóját, szívböl utálta a lakosság legalább 90 százaléka. A maradék 10 százaléknyi balos tábor pedig olyan szélsö balosokból állt, akik öt közvetlenül '56 október 23. elött, és annak elsö hetében a párt és eszme cserbenhagyójának tekintette. A csatlós országok pártvezetöi pedig kivétel nélkül a korlátlan párthatalmukat veszélybe hozó árulót látták benne. Tekintettel arra, hogy a szov­jetek csak a szélsöbalosokra támaszkodhattak, Kádárnak a léte függött attól, hogy meg tudja nyerni a töle balra állókat. Ebböl a helyzetböl fakadt, hogy azokra kellett támaszkodnia, akik leg­szívesebben öt is a bitóra küldték volna, akik a forradalom minden résztvevöjével szemben véres bosszút követeltek. Ebben a testvérpártok, mindenek elött az európai csatlósok jártak az élen, akik a hazai balosokra támaszkodhattak és viszont. Komócsinnak, Biszkunak sokáig erösebb volt a párton belüli és a külsö támogatása, mint Kádárnak.

A fenti helyzetböl fakadt az '56-os hösökkel szembeni kegyetlen bosszú. Kádár legnagyobb büne, hogy jóváhagyta az ártatlan fiatalok, a kiskatonák százainak a felakasztását. Ez is olyan tett volt, amit egyénileg nem lehet, és nem is szabad megbocsátani. Mégis látni kell, hogy a lehetséges vezetök mindegyike sokkal nagyobb vérengzést hajtott volna végre, mint ö. A történésznek nem olyan gyóntató papnak kell lennie, aki csak a bünöket méri, hanem a kér­désre kellene válaszolnia: ki lett volna nála jobb? Meggyözödéssel mondom: a lehetségesek közül senki. Ezt az állításomat cáfolják meg azok, akik Kádár felett, mint magyar politikus felett pálcát törnek.

A szükségszerüen elbukott, mégis dicsö forradalom lelki megújulásában a szívükre hall­ga­tóké, mindenek elött Nagy Imréé, az érdem, de a hétköznapok során a forradalmi célok kon­szolidációját a hideg fejjel kompromisszum kötésére képesek, élükön Kádárral, valósí­tották meg. Szerintem 1956 november 1. elött a meggyözödéses kommunista Nagy Imre sem akart többet, mint ami a 80-as évekre Kádár János vezetése alatt valósággá vált. Ma tagadják a tényt, hogy az '56-os forradalom elökészítöi, Moszkvában és itthon, a reform­kommunisták voltak, a megvalósítói pedig csak a szocializmust igenlö, de azt emberarcúvá tenni akaró munkások lehettek volna.

Az '56-os forradalom reális értékelésére addig nem kerülhet sor, amíg nem vesszük tudo­másul, hogy '56-ban a mozgásterünk tizede sem volt annak, ami 1989-ben. Aki '56-ban többet követelt, mint amit az akkori világpolitikai eröviszonyok, az akkor moszkvai vezetés és a nyugati stratégia is megengedett, az többet ártott, mint használt a forradalom ügyének még akkor is, ha a barikádokon fegyverrel harcolt. Az utóbbiak ugyan kiérdemelték a hüsöknek járó tiszteletet, de nem fogják megkapni a tetteik utólagos politikai igazolását.

Kádár János ugyan elárulta a forradalmat, de csak ezáltal mentette meg belöle azt, ami akkor megmenthetö volt. Tette ezt annak ellenére, hogy az '56-ot követö évtizedek legjelentösebb pozitív eredményei nem feleltek meg az eszmei elvárásainak.

Kádár János soha nem lett volna a gazdaságpolitikában reformkommunista, ha ez nem jelentette volna a fizikai létéért és kommunista meggyözödéséért való harcot. Ő nem a belsö meggyözödése parancsára, hanem a Rákosiék ellene folyó üldözése miatt, védekezve állt a reformerek táborába, és azok között is mindig az óvatosan fékezökhöz tartozott. Élete végéig félt attól, hogy a reformok túlmennek az általa elfogadható határon.

1956 után sem fogadott volna el számos politikai, még kevésbé gazdasági reformot, ha az öt árulónak tartó szektás bolsevikok többségével szemben nemcsak a hatalma, de az élete is, nem forog veszélyben. Ma kevés szó esik arról, hogy Kádárt nemcsak a forradalmárok tartották árulónak, hanem a baloldali ellenforradalom is. Soha nem bocsátották meg neki, hogy mint a párt elsö titkára fogadta el a többpártrendszert, hogy '56 november 1-jéig kitartott Nagy Imre és a forradalom mellett. A bolsevik felfogás szerint egy miniszterelnök ugyan még lehet áruló, de egy elsö titkár soha. A császár vagy a cár kereshette a protestánsokkal vagy a reformokkal való a békét, de a pápa vagy a pópa nem.

Kádárnak '56 után azért kellett a reformerekkel szövetkeznie, mert azok támogatása nélkül nem tarthatta volna meg a hatalmát. Ő tudta, hogy bukása esetén rá is a bitó vár.

Kádár János élete végéig a közép-európai, marxista szakmunkás szintjén volt kommunista, aki azt akarta, hogy a munkások minél jobban megélhessenek abból, amit a munkahelyen keres­nek, ugyanakkor ne kelljen a zsarnokságtól félniük. Minden maszekolásban, de még a pénz­ügyi manöverezésben is a kapitalizmust újjáélesztö veszélyt látta.

Kádár élete '56 után a pártján belüli reformer és szektás erök közötti egyensúlyozásban telt el. Egyrészt félnie kellett a baloldaltól, akik a pártapparátus többségét alkották, másrészt meg­gyözödéssel fékezte a reformkommunistákat, akiknek a szándékait túlzottnak tartotta. Világosan látta, hogy jobban a balosoktól kell félnie, akik élén Komócsin, majd Biszku állt, azok mögött pedig a pártapparátus és a belügyi szervek többsége, akiknek Moszkvában is böven voltak támogatói. A reformkommunisták soha nem jelentettek személyes hatalmára veszélyt, de a céljaikat túlzónak tartotta, azért velük szemben azonnal a balosokkal fogott össze, ha azok ereje gyengült.

Az agráriusokat, akik élén Fehér Lajos és Erdei Ferenc állt, azért fékezte, mert bennük nem a munkások, hanem a parasztok ügyének támogatóját látta, ráadásul ezek az ö internacionalista, munkás szemében túlzottan nacionalisták voltak.

A Nyers Rezsö vezette vonalat, amelyik a gazdasági reformok kezdeményezöje, a pénzügye­ken keresztül történö irányítás megvalósítója volt, nem eléggé munkáspártinak, hanem túlzottan polgárinak és internacionalistának tartotta.

E két reformer tábor között a szövetség végig fennállt, annak ellenére, hogy világnézetük erösen eltért. Elég gyengék voltak ahhoz, hogy ne legyen szükségük a másikra. Jellemzö módon, amikor Komócsin halála a baloldalt meggyengítette, Kádár a reformereket is hátrább szorította. Amikor viszont Biszku erösödött meg, újra visszahozta öket.

Kádárnak a két oldal közötti hintapolitikája eredményezte:

- Kiállt a '68-as gazdasági reform mellett, majd annak dinamikus erejét látva kissé vissza­táncolt.

- A 70-es évek végére elnézte a falusi életnek a városihoz mért jelentös javulását, mégis inkább a munkások érdekeit hangsúlyozta.

- Tudomásul vette a házgyárak mániája helyett a saját eröböl, föleg vidéken épülö házépítési mozgalmat, majd a rohamosan szélesedö maszekosodást, de éreztette, hogy ez nem az ö szíve-vágya.

Tehát egyik eredmény sem töle indult ki, söt mindegyik bizonyos mértékig az ö felfogásával ellentétes volt, de mint népszerüt és a dolgozó emberek javát szolgálót eltürte.

Kádár János úgy fog bevonulni a magyar történelembe, mint a század legjelentösebb magyar politikusa.

- Bármit is mond róla a napi politika, a magyar nép mindig szeretettel, és bizonyos nosz­talgiával fog visszagondolni rá. Hibázik az a demokrata politikus és történész, aki a politikai és tudományos ítéleteit nem függetleníti azok napi népszerüségétöl. Ez nem azt jelenti: aki a maga korában népszerü, azt igazolni fogja a történelem, de annyit igen, hogy ez az egyik nagyon fontos értékelési szempont.

- Kádár Jánosról azért lesz pozitív a történelem által kiállított bizonyítvány, mert az adott kor nagyon korlátozott körülményei között nála senki nem lehetett volna hasznosabb.

Ahogy Bethlen Gábornak nemcsak megbocsátotta az utókor, hogy a török szultán vazallusa volt, hanem ennek ellenére a legnagyobb erdélyi fejedelemnek tartja, úgy fog tenni az utókor Kádár Jánossal is.

A meghatározó mérce

Az a vita, amely azzal kapcsolatban alakult ki, hogy a Rubicon folyóiratban írt értékelésem lényege így hangzott: Kádár János ugyan áruló volt az '56-os forradalommal szemben, részese volt elvbarátainak kivégeztetésében, embertelen a forradalmat követö megtorlás során, mégis a század legnagyobb magyar politikusa lett.

Nem Kádár János politikai büneit, hibáit látom másként, mint a velem vitatkozók, hanem mást tartok a történelmi személyek minösítésében támasztott követelménynek. Számomra a hatalom birtokosai esetében az a meghatározó mérce, hogy mi történt a hatalmuk alatt a magyar társadalomban a számunkra objektív történelmi erök determináltsága közepette.

Az nem a magyar társadalmon, ezen belül nem Kádáron múlott, hogy ebben az országban éppen úgy, mint egész Közép-Európában, bolsevik szocializmus volt. Más ugyanis nem lehetett. Mégis annak idején sokan, söt az idö múlásával egyre többen, voltak azok, akik a maguk érdemének tekintették, hogy a magyar társadalom a szocializmus útjára lépett. Sztálin akarata és a nyugati hatalmak jóváhagyása nélkül semmiféle szocializmus nem lehetett volna Magyarországon. A magyar társadalmi erök nemcsak 1945 elött, hanem utána is alapvetöen, tegyük hozzá, betegesen antikommunisták voltak. Ha a Szovjetunió létét és a kelet-európai kommunizmust, de akárcsak a nyugati demokráciák erös kommunista mozgalmait is tárgyi­lagosabban kezelte volna a két háború közötti magyar politika, sok tragédiát elkerülhettünk volna. Máig adós a történelemtudományunk azzal, hogy nekünk mibe került a szinte hisztérikus antikommunizmus. Ez nemcsak a két háború közötti kül- és belpolitikánkra volt jellemzö, hanem a háborúvesztésünket követö demokratikus pártjainkra is. A kommunistákon kívül nem akadt olyan politikai párt, amelyik elfogadta volna a politikai életünkben a nyugati hatalmak által szentesített szovjet felügyelet tényéböl fakadó szükségszerü kompro­misszu­mokat.

A beteges antikommunizmus még a negyvenöt éves szovjet uralmat is átélte.

- Antall József a rendszerváltást követö elsö demokratikus választásban a Demokrata Fórum­ban a Szovjetuniót durván sértö jelszóval vezette be. Tegyük hozzá, hogy ezzel gyözött.

- A Szabad Demokraták Szövetsége is az antikommunizmusával lett a demokratikus nyugati államokénál jóval erösebb és befolyásosabb liberális párt.

- A jelenlegi kormánykoalíció is feleleveníti a két háború közötti idök beteges antikommu­nizmusát.

Ma már hozzátehetjük, hogy a választók számára minden esetben csak ideiglenes sikert hozhat a hisztérikus kommunistaellenesség.

A közép-európai népekkel együtt, minket is, akaratunk ellenére ítéltek erre a sorsra a világ­politikát determináló külsö erök. Ennek ellenére a jelenleg uralkodó történelemfelfogás úgy kezeli az 1945 utáni eseményeket, mint amiért a kor kommunista politikusai lettek volna a felelösek. Az igaz, hogy ök örültek ennek a ránk kényszerített sorsnak, hiszen másként aligha számíthattak volna számottevö politikai hatalomra, de az nem igaz, hogy a politikai és gazdasági rendszer bolsevizálása nélkülük elkerülhetö lett volna. Minden kényszerhelyzet megszüli a maga kiszolgálóit.

Történelmi példával élve: Erdély nem azért volt török provincia, mert Bethlen Gábor a trónra kerülése érdekében vállalta a szultán és török fegyveres erök aktív támogatását, hanem azért, mert a kor világpolitikai eröviszonyai ezt a sorsot szabták ki Erdélyre. Erdély aranykorát azoknak a politikusoknak köszönhetjük, akik tudomásul vették a török befolyás objektív tényét, és annak megfelelöen alakították politikai céljaikat.

Ma is nagyon sokan vannak olyanok, akik a saját személyes érdemüknek akarják beállítani, hogy nálunk megtörtént a rendszerváltás. Ahogyan az sem a magyar antikommunistáknak köszönhetö, hogy 1990-ben végre, negyvenöt év után, megszabadultunk a szovjet hatalomtól, és a politikában a demokráciára és a gazdaságban a piacgazdaságra térhettünk át, tehát a szovjet viszonyokat nem a magyar kommunisták müvének, hanem az európai nagypolitika elkerülhetetlen következményének kell tekinteni. A rendszerváltás is a megváltozott külsö viszonyok kényszere alatt történt. Jugoszlávia példáján láthatjuk, mi várt arra az országra, amelyik ragaszkodni akart a szocialista rendszer folytatásához. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem a kisebb rossz a NATO és az Egyesült Államok, mint volt a Varsói Szerzödés és a Szovjetunió kényszere. A rendszerváltás a magyar belpolitikától függetlenül a rossz és durvából a jobb kényszerhelyzetbe kerülésünket jelentette. De a rosszabbról a kevésbé rosszra való helyzet nem jelenti azt, hogy a ránk kényszerített rossz alatt uralkodó politikai eröket és vezetöket nem annak alapján kell megítélni, hogy mi történt uralmuk alatt a lehetöségekhez képest.

Aligha vonható kétségbe, hogy Magyarország a 80-as években jobban vizsgázott a láger adta szük mozgástérben, mint a 90-es évek demokratikus politika viszonyai között. Mi, 1980-ban a világ minden tárgyilagos történésze és politológusa, de a magyar közvélemény szerint is, a Jaltában gyarmati sorsra ítéltek között a legsikeresebben viselkedtünk. Ezt nem mondhatjuk el ilyen egyértelmüen a rendszerváltás óta eltelt tíz évröl annak ellenére, hogy ekkor sem vallottunk szégyent.

A magyar közvélemény még abban sem egységes, hogy a lakosság szegényebb felének életszínvonala és biztonságérzete jobb lett a rendszerváltás után, mint közvetlen elötte volt. Pedig a politikai vezetés mozgástere vitathatatlanul megnött. Még azon is nehéz vitatkozni, hogy a lakosság nagyobbik fele Kádár Jánost nagyobbra értékeli, mint Antall Józsefet, Horn Gyulát és Orbán Viktort. A mai politikai hatalom nem merné megkockáztatni az olyan sza­vazást, amiben a lakosság Kádár János történelmi szerepét a rendszerváltást követö miniszter­elnökökével állítaná szembe. Pedig azóta a hatalom megtett mindent annak érdekében, hogy Kádárt minél jobban lejárassa.

- Az MDF katasztrofális választási vereségét annak köszönhette, hogy betegesen igyekezett elhatárolódni a szocialista múlttól, annak szereplöitöl.

- Horn Gyula hat év elötti választási gyözelmét, és az MSZP-n belüli súlyát sokkal inkább a közvéleménynek Kádárral szemben érzett nosztalgiájának, mintsem a személyével szemben megnyilvánuló szimpátiának köszönheti.

- Orbán Viktor is azért fogja elveszteni a következö választást, mert nem tanult Antall József hibájából, és egyre inkább a közvélemény súlypontjától jobbra tolja a kormánypolitikát. Ez ma még sértésnek számíthat, de aligha lesz az a következö választás után.

Még egy nagy különbség van Kádár megítélése tekintetében: neki diktátori hatalma volt azon határokon belül, amit a moszkvai diktátorok megengedtek. A rendszerváltás utáni vezetöknek a hatalma, a demokrácia természeténél fogva, sokkal kisebb, mint Kádáré volt. Kádár akarata nélkül harminc éven keresztül szinte semmi nem történhetett. A rendszerváltás óta a minisz­terelnöknek naponta meg kell vívnia a választói bizalomért. Ebböl következöen, ami a Kádár alatt történt, az nem választható el töle, ami azóta, abban sokkal nagyobb a hatalom elsö birtokosától nagyrészt független, spontán fejlemény.

Miben volt eredményes a magyar társadalom a Kádár-diktatúra alatt?

1. A Szovjetuniótól való függöségünk ugyan fennmaradt, de mégis minden más szocialista országénál jobban csökkent. Kivételt ebben a tekintetben csak Tito Jugoszláviája jelentett, de ott eleve nagyobbak voltak a függetlenedés lehetöségei. Ennek ellenére Tito történelmi érdeme, hogy szembe mert és tudott helyezkedni Sztálin akaratával. De gondoljunk arra, mit hagyott Tito maga után, mi lett a nagyobb mértékben független Jugoszlávia népeinek sorsa. Annak idején divatos volt Románia függetlenségéröl beszélni, de ahhoz azt kell hozzá tenni, hogy a külpolitikai függetlenségért a belsö elnyomás és a nyomor függöségével drágán meg­fizettek.

A mi szocializmusunkat a szocialista tábor lakói, azaz a nyugati demokráciák viszonyait nem ismerök úgy kezelték, mint a szabadság és az áruböség birodalmát. Nemcsak a keletröl jövök szemében voltunk a legvidámabb barakk, hanem a korábban sokkal gazdagabb kelet-németek és a csehek is irigykedve néztek ránk. Nyugaton pedig nem volt olyan jelentös politikus, aki kétségbe vonta volna az eredményeinket.

Még a vasfüggöny felnyitása is csak annak lehetett a következménye, hogy elötte harminc éven keresztül országunkban nem a balos sztálinisták, hanem Kádár János volt az úr.

2. A magyar társadalomban végre, ezer év után, kialakult a magyar etnikumú polgárság széles alapja. A magyar társadalomban elöször jöttek létre az alapfeltételei annak, hogy a magyar etnikumú polgárság veheti a saját kezébe a gazdasági élet irányítását. Ezer éven keresztül a Magyar Királyság polgárainak nagy többsége idegen etnikumhoz tartozott.

A két háború közötti antiszemitizmusnak társadalmi oka volt az a helyzet, hogy a gazdasági élet kulcspozíciói a zsidóság kezében voltak. Ezt a helyzetet használhatta ki a politika arra, hogy a zsidóság gazdasági hatalmát törvényi eszközökkel korlátozzák, és fajult ez el odáig, hogy elöbb a zsidóság vagyonának elkobzására, majd nagy többségük megsemmisítésére kerülhetett sor.

1956 elött nem alaptalanul volt általános az a vélemény, hogy a Rákosi-rendszer nem a mienk, hanem a holokausztot túlélt zsidóké. Itt kell megjegyezni, hogy lényegében rajtunk, és bizo­nyos értelemben a lengyeleken kívül minden csatlós országban a Rákosi-rendszer megfelelöje maradt uralmon, azzal a különbséggel, hogy ott a sztálinisták többsége a nemzeti etnikumból került ki. Az is jelentösrészben Kádárnak köszönhetö, hogy 1956 után már nem lehetett a zsidóság megkülönböztetett hatalmáról és a sztálinizmus túllihegéséröl beszélni.

A 70-es évek után a magyar nép, amelyik ezer éve távol tartotta magát az ipari és keres­kedelmi pályáktól, gyorsan és tömegesen kezdetleges vállalkozásba fogott. 1980 és 1990 között a magyar családok négyötödében volt jelen a vállalkozás valamelyik kezdetleges for­mája. Ehhez hasonlót csak a diaszpórában élö népek, mindenekelött Nyugaton a zsidók, Keleten a kínaiak, történelme ismer. Kádár ideológiai meggyözödése ellenére eltürte, hogy a nép megtanuljon vállalkozni. Ebböl a következö generációk sokszorta több hasznot húznak, mint amennyi terhet jelentett az ország eladósítása.

Kádár ugyan soha nem kedvelte a vállalkozásokat, jövöképe a vállalkozásoktól mentes szo­cialista társadalom volt, de eltürte, hogy a nép vállalkozást játszhasson. Ez ezer év után elöször történhetett meg. Azt, hogy ez milyen történelmi lépés volt, csak száz év múlva fogjuk reálisan értékelni.

Itt is kívánkozik egy történelmi párhuzam: a zsidóság annak köszönhette a XX. század derekára elért gazdasági túlhatalmát, hogy a bevándorló zsidókat törvény fosztotta meg a földbirtoklás jogától. Ezért kényszerültek arra, hogy a legkülönbözöbb apró vállalkozásokkal próbálkozzanak egy olyan társadalomban, amelyikben abnormálisan kevés volt a vállalkozás. Ennek lett aztán a következménye, hogy a magyar etnikumhoz képest viharosan meggazda­godtak, és annál sokkal iskolázottabbak lettek.

3. Ami az eladósítást illeti. A jelenkori történészeink az ország Kádár-kori katasztrofális eladósodásában csak a negatív következményeket látják, holott ennek is több volt az elönye, mint az ára. Az eladósodásból fakadt, hogy Kádárnak meg kellett engednie azt, amit a nyugati demokráciák elvártak: minél nagyobb adósságba vonni a szocialista országokat, hogy azokra aztán a tökés pénzügyi szervezetek és a hitelezök politikai nyomást tudjanak gyakorolni. Kádár tehát azt engedte érvényesülni, amit a Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, el akart érni.

Az eladósodásunkból nekünk magyaroknak is több hasznunk, mint kárunk származott. Az általam a rendszerváltás után annyit szidott Valutaalap és Világbank a 80-as években az adósságunknak köszönhetöen sorra kényszerítette ki a diktatúrát és a tervgazdálkodást puhító reformokat.

Kádárt az ország adósságba vitele miatt kritizálók közül még nem találtam olyant, aki Ceausescut dicsérte volna azért, mert inkább éhezni hagyta a népét, mintsem kiszolgáltatta volna magát a nyugati pénzvilágnak, azon keresztül a nyugati befolyásnak.

Kádár az eladósodásban sem volt tudatos, a könnyebb ellenállás irányába ment, de ez sem csökkenti e folyamat történelmi jelentöségét.

4. A bolsevik szocializmus kelet-európai, ortodox merevségén egyetlen nép sem puhított többet, mint a magyar. Ez sem történhetett volna meg, Kádár János nélkül. Nem mintha ö következetes reformkommunista lett volna, hanem sokkal inkább azért, mert a társadalom elvárásaival szemben a többi szocialista ország diktátoránál rugalmasabbnak bizonyult. Aki Kádárt elítéli, nevezze meg azt a bolsevik vezetöt, aki ebben a tekintetben is nála jobban vizsgázott.

5. A modern gazdaság alapvetö igénye a piac eröinek érvényesítése, ebben is mi magyarok jártunk az élen. A magyar tervgazdálkodás volt a legkevésbé bürokratikus, abban érvényesült jobban a pénzügyeken keresztül történö irányítás. Az új gazdasági mechanizmus bevezetése világtörténelmi jelentöségüvé vált azzal, hogy mi mutattunk példát a refomkommunistáknak a szocialista politikai diktatúra viszonyai között, a piac eröinek bizonyos fokú érvényesítésére. Ezt a példánkat követik közel harminc éve Kínában, és ennek nyomán van ott példátlan mértékü gazdasági növekedés, zajlik az emberiség történetének legnagyobb tömeget érintö gazdasági forradalma.

6. Azt éppen a rendszerváltás után kellene belátni, hogy a magyar szocialista rendszer erkölcsi tekintetben is jól vizsgázott.

- A rendszerváltás óta csak romlott a közbiztonság. Ez ugyan a diktatúra olyan elönye, ami miatt még korántsem válhat a bevezetése indokolttá. Azzal mégis számolni kell, hogy ma a demokráciák a legkevésbé a bünözéstöl tudják a lakosságot megvédeni. A közelmúltban olvas­tam egy amerikai felmérést, ami szerint a lakosság elsödleges állami feladatnak tekinti a bünözés visszaszorítását, és a lakóhelyválasztásban az elsö szempont a bünözés által kevésbé veszélyeztetett környezet. Nálunk is nagy a lakosság elvárása a bünözés megfékezése tekintetében.

- A rendszerváltás óta sokszorosára nött a gazdasági korrupció. Ez is a magántulajdonra épülö társadalmak szükséges velejárója, de mégsem indoka a magántulajdon tagadásának. A lakos­ság széleskörü szimpátiája a szocialista rendszerrel szemben elsösorban azon alapul, hogy az nem tette lehetövé munka és tényleges eredmény nélkül a mesés meggazdagodást.

- A politikai összeköttetések alapján szerezhetö milliárdok csak a rendszerváltás óta for­dul­hat­nak elö. A diktatúrák nem fogadhatták el a vagyonon alapuló politikai függet­lenséget. Azok­ban a politikai hatalom ugyan gondtalan élettel járt, de annak elvesztése után nem marad­hatott jelentös vagyon. Ez sem jelentheti ugyan a diktatúrák indokoltságát, de a demokratikus pártoknak is számolniuk kellene azzal, hogy a politikából származó meggaz­dagodás sérti a választók igazságérzetét. Ezért a nyugati demokráciákban nincs is ilyen szoros kapcsolat a politika és a vagyonképzés között. Azokban a politikai siker csak hatalmat, de nem nagy vagyon képzödését jelentheti. A rendszerváltás óta a lakosság kritikájának éle az érdemtelen meggazdagodás ellen irányul.

7. Kádárnál szerényebb, ezen a téren olcsóbb diktátora sem az ezer éves magyar törté­nelem­nek, sem a többi csatlós országnak nem volt. A magyar történelemre mindig az volt a jellem­zö, hogy királyai, urai még a nyugati társaiknál is fényesebben, költekezöbben éltek, a nép ugyanakkor a nyugatiakhoz képest szegény maradt. A magyar arisztokrácia fényüzése közis­mert volt. Ennek megfékezésében nemcsak a gazdag nyugati társadalmak, de az utód­államok is messze elöttünk jártak. Ezzel szemben a 80-as években az európai szocialista országok közül csak rólunk volt elmondható: szegény ugyan az ország, de a nép viszonylag jól él. A nép jóléte természetesen mindig viszonylagos. Ma már talán a nagy többség élet­színvonala elérte a rendszerváltás elöttit, de ez a vezetö réteghez képest katasztrofális lemaradást jelent.

Kádár uralma alatt megvalósult fenti hét történelmi eredményt aligha lehet vitatni. Akkor miért lehet vitatott Kádár János történelmi szerepe?

Kádár Jánosnak nem csak érdemei, hanem bünei is vannak. Ez nagyrészt abból fakadt, hogy élete végéig hithü század eleji kommunista maradt abban az idöben is, amikor az már nem volt politikai érdem. Ebben a tekintetben is tisztázni kell a fogalmakat. A hite senkinek nem bün. Még akkor sem az, ha az a hit sok tekintetben nem korszerü, söt politikai hiba. A kom­munista hit nem hiba, hanem erény volt a klasszikus kapitalizmussal és a fasizmussal szem­ben. Az össznépi demokráciák világában nem az. Ezért aztán a mai politikai erök mai szem­mel ítélik meg a múltbeli kommunistaságot is. Én a Horthy-rendszerben sokkal közelebb álltam a kommunistasághoz, mint a kor bármelyik divatos, a hatalomban osztozkodó párt­jának az ideológiájához. Az akkori társadalmi igazságosságot olyan türhetetlennek tartottam, hogy annak felszámolásában hajlandó voltam együttmüködni azokkal a kommu­nistákkal is, akik nem tagadták meg magyarságukat. Örültem azoknak, akik kommunista létükre magyarok és erkölcseikben keresztények maradtak. Őket keresztényebbeknek tartottam, mint a katolikus klérus nagybirtokos és a feudalizmusból itt felejtett politikai jogaikat védö püspököket, beleértve Mindszentyt is. Ezt az álláspontomat azóta sem bántam meg, söt ma erösebben hiszem annak jogosságát, mint a szocialista évtizedek során.

A kommunistákkal való együttmüködést azonban nemcsak szociális követeléseim diktálták, hanem az a tény is, hogy országunkat a térség többi országával együtt odadobták a bolsevik imperializmusnak. Úgy éreztem, hogy a politikai munka keretét nemcsak az erkölcs, hanem a lehetöség diktálja. Mindaddig vállalni kell a kommunistákkal való együttmüködést, ameddig azt a társadalom érdeke megkívánja, és nem kap el a hatalom vagy az anyagi javak vágya annyira, hogy annak érdekében kicsivel is többet tegyek, mint amit a magyar társadalom érdeke megkövetel. Büszke vagyok arra, hogy a tisztességes kötelesség és hazafiság küszöbét sem hatalomért, sem pénzért nem léptem át. Ennek köszönhetöen módom volt arra, hogy sok becsületes kommunistát megismerhessek, tisztelhessek. Mindenki másoknál inkább övék az érdem abban, hogy ez az ország nagymértékben megszabadulhatott azoktól a társadalmi fékek­töl, amelyek mellett soha nem lehetett volna reális lehetösége a Nyugathoz való társadalmi, politikai és gazdasági azonosulásnak.

Nem kellene nagy történészi képesség annak felméréséhez, hogy mi lett volna ebböl az országból, ha nem lettek volna becsületes, hithü kommunistái. A fogalmaim szerint Kádár János nem tartozott a jó kommunisták élcsapatába, de mégis azokhoz állt közelebb, söt nélküle azok eröfeszítései nem válhattak volna gyümölcsözövé.

Abban, hogy mit értek jó kommunistaságnak, folyamatosan változott a véleményem. Erdei Ferencet például egész élete során elítéltem azért, mert az általam elfogadhatónál lényegesen messzebb ment a kommunista hatalommal való együttmüködésben. Ezzel szemben ma már világosan látom, hogy neki volt igaza, ö tehetett többet, nem pedig azok, akik nála kénye­sebbek voltak a politikai becsületükre. Életem egyik nagy ajándéka, hogy 1947-ig a Nemzeti Parasztpárt csodálatos értelmiségi gárdája között dolgozhattam. Módom volt felmérni, hogy közöttük végsö soron kik használtak többet. Semmiképpen nem a hozzám sok tekintetben legközelebb álló Kovács Imre, de még a nagyon tisztelt, és nála sokkal több kompro­misszumra hajlandó Veres Péter. Általában azok vesztek el leginkább a társadalom számára, akik következetesek maradtak a kommunista ellenességben. Kivételt Szigethy Attila jelentett azzal, hogy '56 legnagyobb mártírjai sorába került. Darvas József pedig annak lett a példája, hogy hova vezetett a gátlástalan karrierizmus. Kétségkívül Erdei Ferenc ért el legtöbbet.

Utólag Erdei Ferencet látom a paraszti radikalizmus hívei között olyannak, amilyennek Kádár Jánost a kommunisták között. Azzal a különbséggel, hogy szellemi téren Erdei fölénye óriási volt. A történelmi szerepeket azonban ritkán írják a tehetségesek számára.

Kádár János élete végéig hithü kommunista maradt, annak ellenére, hogy egyénileg bele kellett süllyednie a kommunista mozgalomnak a korlátlan hatalom birtokában felgyorsult erkölcsi romlásába. Nála jobban ezt a tragikus mélyrepülést talán senki sem járta meg. Nagyon felelös részese volt a harcostársai kivégeztetésének, a reformkommunista forradalom elárulásának, az azt követö embertelen bosszúnak.

Kádár 1945 után kritikátlan eszköze volt a módszereiben nem válogató kommunista hatalom megragadásának. Ebben a tekintetben ekkor még nem volt különbség Nagy Imre, Rajk László és Kádár János között, annak ellenére, hogy életútban és képességben nem voltak egyenlök. A mai hivatalos felfogás éles különbséget tesz a három kommunista vezetö között, holott az 1949 elötti cselekedeteik alapján egyformán nem számíthatnának bocsánatra. Ma nem annyira a korai cselekedeteik, mint késöbbi sorsuk alapján tesznek közöttük nagy különbséget.

Rajk Lászlónak felróják, hogy csalással hamisította meg az elsö demokratikus választás ered­ményét. Ez ugyan tény, de az is az, hogy ezek a választások semmiféle befolyással nem voltak a további sorsunkra. Akármilyen választási eredmény esetében azonos lett volna a sorsunk. Ezzel szemben Rajk Lászlónak hervadhatatlan érdemei vannak abban, hogy a nép fiait egye­temekre, föiskolákra vitte. Valami olyant csinált, amit elötte a történelmi nagyjaink el­felej­tettek, illetve nem voltak képesek megvalósítani. A mai diplomások kétharmada azért jutha­tott el idáig, mert az apját, nagyapját Rajkék vitték egyetemre. A mai nagyszámú, népi szár­mazású értelmiség a mögöttünk álló ezer év távlatában is nagy történelmi tett. Ezt Rajk László esetében elfelejtik, azonban az utókor történészei be fogják vallani.

Nagy Imre kevésbé negatív megítélése csupán annak köszönhetö, hogy 1957-ben kivégezték. Ő talán elöbb a bitóra került volna, ha nincs szovjet beavatkozás, ha gyöz a forradalom, hiszen november 4-én már messze túllépett a forradalom azon a küszöbön, ami még garantálta volna akár csak az ö életét is. Akkor ö már az életét csak Nyugatra menekülve menthette volna meg, és kényszerült volna ezzel örökös emigrációra. Ezt azonban ugyanúgy nem vállalta volna, ahogyan nem vállalta az önkritikát és a lemondást. 1956 novemberétöl kezdve nem volt, és nem lehetett olyan kommunista, aki a forradalom gyözelme esetén, akárcsak pár hét múlva is, biztonságban érezhette volna magát. Különösen nem Nagy Imre, akinek korábbi munkájában ugyanúgy megtalálták volna a kivégzésére való bünöket, mint Kádár János esetében.

Ezért lehet azt mondani, hogy Kádár akkor árulta el a forradalmat, amikor már nemcsak a meggyözödését, de az életét is csak így menthette. Ha megértjük azokat, akik a forradalom eltiprása után az életüket féltve Nyugatra menekültek, meg kellene érteni azokat is, akik Keletre menekülve tették ezt. Ahogy a Nyugatra menekültek többségét sem az életük, sem a világnézetük félelme, hanem a könnyebb élet motiválta, úgy a Keletre menekülök többségét sem annyira a világnézetük, mint inkább a hatalmuk mentése befolyásolta. 1990 elött a Keletre menekülök kivétel nélkül hösök voltak, ma a Nyugatra mentek azok.

Kádár legcsúfabb büne a forradalom résztvevöivel szemben alkalmazott megtorlás. Erre az sem mentség, hogy a baloldaliak itthon és külföldön ennél is sokkal többet akartak. Kádár minden potenciális riválisa ennél is kegyetlenebb lett volna. A kivégzések elsö hónapjaiban Kádár a hatalmát féltve sem mert ellenállni a bosszúállást követelöknek, de annak a jóvá­hagyása még akkor is tartott, amikor már megtehette volna a kivégzések leállítást. Csak ez elég ok arra, hogy Kádárt mint embert soha nem tekinthessük mintaképnek. Szerencsére az erkölcsi parancsok erösebbeknek bizonyulnak a racionális alapon indokolt realizmusnál. A történelem a nagyjaival szemben nem elsösorban erkölcsi követelményeket támaszt.

Mi az oka annak, hogy Kádár Jánost nem az uralma alatt történtek, hanem egyéni bünei alapján ítéljük meg?

Mindenekelött a politikai hinta, ami az egyik véglet után a másikba lendül. Életem során nem fordult elö, hogy a jelen tárgyilagosan nézett volna vissza az elözö rendszerre. Most sem ez történik, annak ellenére, hogy ez a hamis ítélet sorra politikai bukáshoz vezet. Az inga azonban le fog csillapulni. Hasznosak, akik a lengését nem hajtják, hanem csillapítják.

Van azonban a közelmúlt megítélésének olyan oka is, ami a történelemfelfogásunkban gyökerezik. Az ugyanis képtelen két idejétmúlt vonásától megszabadulni.

1. A keresztény vallási felfogás szerint az emberek üdvözülése szempontjából, ezért aztán a politikusok minösítésében is a bünök szerepe a döntö, velük szemben az eredmények elvesz­nek. Egyetlen, meg nem bánt halálos bün örök kárhozatot jelent azok számára is, akik emellett az emberiség, azon belül a keresztény eszme, legeredményesebb katonái voltak. A történész azonban mindent összezavar, ha ezen az alapon értékel. Számára az elért társadalmi ered­mények mögött az emberi hibák, bünök eltörpülnek. A jelen téma szempontjából ez azt jelenti, hogy a történész ne Kádár büneit méregesse, hanem azt vizsgálja, mi történt az ural­kodása alatt, mennyiben volt ö a lehetöségek szabta határok között a legjobb megoldás, mennyivel volt jobb a magyar társadalom teljesítménye a hasonló sorsra ítélt szomszé­dokénál.

2. Történelemfelfogásunk a politikai hatalom jelentöségét túlbecsüli. Nem kell ahhoz marxis­tának lenni, hogy tudjuk, a sorsukat elsösorban maguk a népek alakítják, ezen túl a politikai hatalom szerepe nagyon másodlagos. Nem ismer a tudomány egyelten népet, aminek mai eredménye a korábbi vezetök tetteire vezethetö vissza. Ma Európa két leggazdagabb és leg­demokratikusabb népe a svájci és a dán, egyik sem ismer a múltjából nagy, a sorsukat alakító vezetöket. A politikai vezetés szerepe annál nagyobb, minél kevesebb a nép joga. De az ilyen eröszakra épülö szerep sem okoz tartós sikert vagy tartós kudarcot. Kádár olyan diktátor volt, aki a megszerzett hatalmával sokkal kevésbé élt vissza, mint az a diktátorokra mindig és mindenütt jellemzö. Különösen a hitükben erös diktátorok hajlamosak az erejükkel való durva visszaélésre. Kádár erös kommunista hite ellenére puha diktátornak bizonyult. Ez a mi szerencsénk, legyünk hálásak neki érte.

Szomorú vagyok, hogy ezt nekem kell elmondanom, aki élete során soha nem értettem vele egyet, akit ö és a rendszere ellenforradalmárnak minösített, - de a hatalmának sok tízezer haszonélvezöje hallgat.

Szegény ország - gazdag nép

Ezer éven keresztül Magyarországot, a tölünk keletre lévökhöz hasonlóan, az jellemezte, hogy gazdag volt az állam, még gazdagabbak az urai, de szegény a népe. Ez az állapot azzal módosult a sztálinizmus bevezetése után, hogy az államot akarták még gazdagabbá tenni, a népet pedig még szegényebbé. Ehhez azt az ideológiát füzték hozzá, hogy a gazdaság gyors fejlödése az államon múlik, a népnek pedig ennek érdekében meg kell elégednie a minden­kinek járó minimummal.

A sztálinista modell azzal módosított a történelmi vagyon és jövedelem arányokon, hogy az államhatalom kiszolgálóit is a munkavállalókkal azonos módon akarta megfizetni. Ez azért jelentett nagy változást, mert elötte minden hatalom jól megfizette a hatalmi apparátusát. Elég ebben a tekintetben a két háború közötti viszonyokat idézni. Abban az állami fötisztviselök jövedelme a munkásokénak a százszorosa körül mozgott. A skála azután ugyan jelentöen csökkent, de még a diplomát igénylö állásokban is megadták a munkás fizetésének 4-8-szorosát, de még a legalacsonyabb állások is irigylésre méltók maradtak a munkások és parasztok számára. Elég, ha a jól fizetett csendörökre, postásokra és vasutasokra gondolunk. Vagyis a hatalom szolgáit, a gazdaságban dolgozók óriási többségéhez viszonyítva nagyon jól megfizették.

A sztálinista rendszer kezdetben a hatalmi apparátust is nagyon rosszul fizette meg. Ezek jövedelme még a munkásokéhoz viszonyítva is példátlanul alacsony volt. Ez volt az az idö, amikor a diplomások keresete nem érte el a szakmunkások jobbik felének az átlagát.

A hatalom képviselöi, azaz a káderek sem kaptak magas fizetést, legfeljebb bizonyos fo­gyasz­tási elöjogokat élvezhettek. Őket nemcsak a gyenge fizetésük tette szolgákká, hanem a lét­bizonytalanságuk is. Amíg a munkások biztonságban és stabilitásban élhettek, nem kellett az állásuk elvesztésétöl, az eröszakszerzetektöl félniük mindaddig, amíg nem bírálták a rend­szert, a káderek cserélödése nagyon gyakori volt. Ezzel sokszor nemcsak a biztos jövedelmük elvesztése, hanem gyakran a börtön és a bitófa veszélye is járt. Ma is általános az a felfogás, hogy a sztálinizmus osztályharcot folytatott a volt uralkodó osztályok tagjai ellen. Ez is folyt, de ennél sokkal kegyetlenebb és véresebb volt hatalmat gyakorlók közötti tiszto­gatás és az ezzel járó drasztikus büntetések. A történészek szinte csak az elözö rendszer uraival és a szocialista rendszer bírálóival szembeni megtorlásokról beszélnek, de elhallgatják, hogy a rendszer kegyetlensége leginkább a hatalmi apparátus soraiban tombolt.

A sztálinizmusban is beigazolódott Marx jóslata: "Ha egy országban elöbb gyöz a proletárok forradalma, mintsem megérnének arra a kulturális és gazdasági feltételek, rövid idö után visszaáll a régi szemét."

A hatalmat ugyan gátlástalanul osztogatták a nem csak képzettséggel, de a képességekkel sem rendelkezök körében, de még gátlástalanabbul el is vették. Ezt a veszélyezettséget ráadásul meg sem fizették, cserébe csak a másokkal szembeni hatalmaskodás jogát adták meg. Ezért az apparátusuk egyre gyengébb és használhatatlanabb lett.

A bolsevik rendszer egyik általános jelensége volt, hogy a hatalom megragadásában nagy arányban jelen volt az értelmiség java, de az idök során ezt kiirtották, és egyre gyengébb bürokratákkal váltották fel. A történelemben minden valószínüség szerint a legtehetségesebb hatalmi elit a Lenin vezette Népbiztosok Tanácsa volt, és a legostobább öregekböl Brezsnyev csapata állt. A kettö között egyenes út vezetett.

Ez a folyamat nálunk sokkal rosszabbul indult, mert Rákosi csapatában ugyan még böven voltak értelmiségiek, de mégis a hazátlan gonoszok gyülekezeteként jellemezhetök. A szín­vonal egyre csökkent, szerencsére vele együtt a gonoszság is. Kádár csapatáról sem lehet valami fényes értelmiségi és hazafiassági bizonyítványt kiállítani. Kádár hamar belátta, hogy nem szabad önálló egyéniségekkel együtt dolgoznia, és engedelmes, középszerü, de alapjában becsületes káderekkel vette körül magát. Az idö múlásával azonban a második szinttöl lefelé jobban megkívánták a szakmai felkészültséget, mint bármikor elötte és a rendszerváltás utáni kormányok alatt.

A szocializmus évtizedeiben a korrupció sokkal kisebb volt, mint akár elötte, akár utána. Ennek az volt az alapja, hogy nem lehetett jelentös, életre szóló anyagi biztonságot garantáló vagyont szerezni. Nem az emberek voltak becsületesebbek, hanem az alkalom volt szükösebb.

Illene elismerni

Kádár csapatában mégis volt néhány személy, akiknek érdemeit illene elismerni.

Ezek közül négyet találok olyannak, akiket név szerint is megemlítek:

Erdei Ferenc már a háború elött az alföldi paraszti társadalom és települési szerkezet máig legjelentösebb klasszikusa lett. A kommunista hatalommal mindig kötött annyi kompro­misszu­mot, amennyi ahhoz kellett, hogy a számára legfontosabb ügyet, a magyar falusi társa­dalom érdekeit szolgálni tudja. Az általa kötött kompromisszumokat ma sokan soknak tartják, és részéröl árulásról beszélnek. Ezen ugyan lehet vitatkozni, de azon nem, hogy a magyar mezögazdaság fejlesztése és a falusi lakosság életkörülményeinek javítás érdekében százszor többet tett, mint azok, akik kemények maradtak és nem léptek szövetégre a kommunista hatalommal. Azt, hogy ö mindig jót akart, hogy nem tett semmit a nagyobb jövedelméért, hogy mindig szorgalmasan és igényesen végezte a munkáját, senki nem von­hatja kétségbe. Azt, hogy föleg 1945 után, de késöbb is sok népi írónak egyengette az útját, én tudom. Aki Bibó Istvánt tiszteli, annak azt mondom, hogy Bibó mindig nagy tisztelettel, és patrónusaként tisztelte Erdei Ferencet.

Fehér Lajosnak is örökre hálás lehet a falu népe. Ő nem rendelkezett Erdei Ferenc képessé­geivel, de mélyen magyar és faluszeretö volt minden helyzetben. Azt, hogy a 70-es évek vé­gétöl kezdve a mezögazdaság nagyságrenddel több fejlesztési forrást kapott, mint a rend-szerváltás után bármikor, illetve bármelyik más tökés vagy szocialista országban, elsösorban neki köszönhetjük. Azon magam is vitatkoztam, hogy kell-e ennyi pénz a deformált struktú­rájú mezögazdaságnak, és föleg azokra a célokra-e, de azt be kell látni, hogy végsö soron jobb helyre ment a pénz, mint ha a nehézipar fejlesztésére adták volna. De Fehérnek köszönhetö az is, hogy a parasztság elött megnyíltak a másodgazdálkodás lehetöségei, hogy a falu népe, ugyan sok munkával, de jobban élhetett, mint a városi lakosság. Most a terme­löszövetkezetek maradványait irtó Torgyán József uralma alatt a falusi emberek joggal sírják vissza azokat az idöket, amelyben Fehér Lajos volt a falupolitika ura.

Nyers Rezsö történelmi jelentöségét csak az utókor fogja elismerni. A szocialista gazdálkodás fokozatos piacosítása, a pénz szerepének a helyére tétele olyan változások sorát indította el a bolsevik szocializmuson belül, aminek történelmi jelentösége lett azáltal, ami Kínában történt és történik. Ma még nálunk és a nyugati világban sem divat bevallani, hogy a kelet-európai szocializmus Kelet-Európában a század nagy megoldása volt. E térség számára a történel­mének legnagyobb hatású eseménye a kereszténység felvétele óta. Most azért van válságban e térség minden népe és országa, mert a szocialista rendszerük fokozatos és óvatos reformálása helyett be akarták vezetni a nyugati polgári demokráciát és a liberális piacgazdaságot. Ennek az útnak az elsö bizonyítéka volt a Kádár-rendszer mechanizmusreformja és a fokozatos lazí­tása a diktatúrának. Nem a kínai pártnak kellene mondania, hogy tölünk tanultak, mert ez ártana a tekintélyüknek, hanem nekünk kellene ezzel dicsekednünk. Ennél nagyobb történel­mi érdeme nincs az ezer éves magyar államiságnak.

A gazdaság fokozatos piacosítását ugyan nem Nyers Rezsö indította el Magyarországon, ha­nem Péter György, és az elméletét elöször a lengyel közgazdászok, élükön Lange professzor­ral indították el. A jugoszlávoktól is tanultunk, de a valóságba való átültetése a mi érdemünk. Természetesen Kádár Jánosé is, aki számára ugyan nem volt szimpatikus, de felismerte benne a külön magyar út lehetöségét. A kivitelezöje és motorja azonban Nyers Rezsö volt, akinek e szerepe betöltésében segítséget jelentett a szociáldemokrata múltja. Ő tudta elöször össze­kapcsolni a gyakorlatban a nyugati szociáldemokráciát és a keleti bolsevizmust, úgy hogy ezzel nem okozott olyan feszültséget, ami már nem fért volna bele a hidegháborús feszült világpolitikai légkörbe.

Aczél György fog maradni az a kultúrpolitikus, akik a humán értelmiséget úgy támogatta, ahogyan az arisztokrata Klébelsberg óta senki. Annyi író, színész, festö, filmes élhetett az általa szerzett pénzekböl, mint soha többé. Ezt annak ellenére érte el, hogy Kádár maga soha nem szimpatizált az értelmiségiekkel.

Az ö érdeme az is, hogy zsidó létére nem állt egyoldalúan az urbánusok mellé, hanem hízel­gett neki, hogy olyan népiek, mint Kodály Zoltán, Illyés Gyula és Németh László élvezhette a támogatását.

Kevéssé tudatosult az a tény, hogy a Kádár-korban felnevelödött egy vállalatalapító, és a nagyvállatok vezetésére képes nemzedék. A Kiegyezés után történelmünk fontos területe volt a vállalatbirodalmak alapítása. Ez döntöen a zsidók nevéhez füzödött. Akik nem azok voltak, azok sem magyar származásúak. A századforduló, de különösen Trianon után a magyar ural­kodó réteget megrémítette az a tény, hogy a gazdaság döntöen zsidók kezébe került. A hata­lom azonban képtelen volt a zsidótörvények során elkobzott vállalatok élére a nemzetközi versenyben is helytálló menedzsereket álltani. Ez káderhiány még élesebben jelentkezet a szocialista viszonyok között. A nyakra-före államosított vállalatokat kénytelenek voltak olya­nokra bízni, akik képtelenek voltak azok hatékony müködését megoldani. Máig nem mértük fel azt a kárt, ami abból fakadt, hogy a féktelen államosítások után a vállalatokat hozzá nem értök vezették. Ráadásul a túlbürokratizált tervgazdálkodáshoz sem álltak rendelkezésre meg­felelö szakemberek. A képzetlen bürokraták irányították a képzetlen vállalatvezetöket. A 60-as évek után indult el a káderpolitikában a szakmai szempontok érvényesítése Ennek köszön­hetöen már az vált jellemzövé, hogy a kevésbé bürokratikus tervgazdálkodás irá­nyította az egyre több tapasztalattal és szakértelemmel vezetett vállalatokat.

A javuló káderpolitikának köszönhetöen kinevelödött, illetve kiemelte magát néhány kiváló szakember, akik ügyes politikai helyezkedéssel, zseniális vezetöi képességekkel és bö állami pénzforrásokkal vállalatbirodalmakat hoztak létre. A mozgásszabadságuk viszonylag nagy volt, nagyobb mint a tökés vállalatok menedzsereié. Ezek a kiváló menedzserek viszonylag könnyen túljártak a hivatalok és a pártbürokrácia eszén. A magyar történelemben elöször fordult elö, hogy döntöen magyar etnikumú szakemberek kezébe került a vállalati szektor, minde­nek elött ezek a kiemelkedö vállalat óriások. A mintegy tucatnyi ilyen nagyhatalmú és eredményes vállalatalapító között klasszikus példának tekinthetjük Györben Horváth Edét, Bábolnán Burgert Róbertet.

Teljesen új jelenség voltak a magyar gazdaság történetében, hogy néhány nagyvállalati vezetö nemcsak gazdasági, de politikai hatalomhoz is jutott. Ők voltak az az ék, aminek köszön­hetöen a rendszerváltás után százéval lehetett válogatni a vállalatok vezetésére képes káderek között. Sajnos egyik kormány sem a szakértelmet, hanem sokkal inkább a párthüséget tekin­tette a gazdasági posztok elosztása során elsödlegesnek.

Szögezzük le, hogy a Kádár-kor a nagyvállalatok irányítására képes káderek kinevelésében is jelentöst alkotott. Ha a fent négy embert hasonlítom össze a század elsö felének minisz­tereivel, ott kettö érdemel említést, Eötvös Lóránt és Klébelsberg Kunó. Már közel kisebb hatáskörrel rendel­kezett az ugyancsak Kiváló Magyari Zoltán és Györffi István.

Itt kell megjegyezni, hogy a szocialista viszonyok között lényegesen többet lehetett tenni a közért, mint a polgári demokráciákban, azaz a rendszerváltás után is. Ez nem jeleneti, hogy az a jobb rendszer, amiben több múlik a vezetésen. Ugyan minden politikus erröl álmodik. A gyakorlat ennek az ellenkezöjét bizonyítja: azok a népek vitték többre, amelyek vezetöi keve­sebb hatalmat kaptak. Ma Európa két legnagyobb népe a svájci és a dán. Egyik sem türte meg soha a nép vezetésére áhítozók hatalmát. Ebböl ugyan nem fakadt annyi hangos esemény, mint Napóleon, Sztálin és Hitler óriási hatalmából, de az ezek által elért dicsöség elszállt, a tetteikböl következö hibák hatását azonban évszázadokig nyögi a nép.

Kádár hatalma alapvetöen a bolsevik rendszerböl fakadt, hiszen ott az elsö vezetök minde­gyike szinte korlátlan hatalommal rendelkezett. Ráadásul az ö hatalma a forradalmat leverö idegen fegyvereken indult el, mégis minden szocialista országénál nagyobb függet­lenségre vezetett. Az ö hatalmát azonban maga építette ki. 1956 november elején nála népszerütlenebb zsarnokot nem ismert nemcsak a magyar történelem, de a kor sem. Sem külföldön, sem itthon nem álltak mögötte.

- A magyar nép óriási többsége a gyülölt idegen hatalom bábjának tekintette. Az ellen­forra­dalom hívei is árulónak tartották.

- Nemcsak Moszkvában kezelték bizalmatlanul, de a többi szocialista ország vezetöje árulót látott benne.

Ebböl a helyzetböl a másik végletbe tornászta magát.

- A magyar közvélemény szemében a század legnépszerübb vezetöje lett. Ezt azok vitatják, akik azt hiszik, hogy ök az igazi közvélemény, akik még álmukban sem gondolhatnak hasonló elfogadottságra.

- Moszkvában jobban hallgattak a szavára, mint a többi szocialista ország vezetöjére. Az egész szocialista táborban benne látták azt a reményt, hogy a bolsevik rendszer is lehet emberarcú.

- Mind a nyugati demokráciák politikai vezetöi, mind a közvéleményük messze öt tekintette a legjobb szocialista politikusnak.

Amióta beszélhetünk közvéleményröl, vele nemcsak a század magyar politikusai, de a volt szocialista tábor egyetlen politikusa sem versenyezhet. Az elmúlt ötszáz évben ehhez hasonló eredménnyel nem dicsekedhet egyetlen magyar politikus sem. Kádár ezt annak ellenére érte el, hogy sokkal kisebb mozgásszabadsága volt, mint az elsö világháború elött Tisza Istvánnak, a két háború között Horthy Miklósnak, Bethlen Istvánnak, vagy akár a rendszerváltást követö miniszterelnököknek.

Minek köszönheti Kádár János e példátlan sikerét?

Meggyözödésem szerint elsösorban a magyar népnek. Ezt a szocialista tábor egyetlen másik országában nem tudta volna elérni. Amit ma a Kádár-kor eredményeinek tekintünk, azt nem ö indította el, hanem spontán kezdeményezések szülték. Az ö érdeme az, hogy nem állt azok útjába. Az eredmények azonban kolosszálisak, és ezek létrejötte idején ö olyan hatalommal rendelkezett, ami a magyar történelemben mind idejét, mind társadalmi és gazdasági alapját tekintve példátlan. Voltak nekünk népszerü vezetöink és diktátoraink egyaránt, de azok hatalma csupán a fegyverek erején múlt, és legfeljebb rövid pár évig tartott. Kádár harminc éven keresztül volt az ország megkérdöjelezhetetlen vezetöje, akinek az akarata ellen sem a politikai, sem a kulturális, sem a gazdasági életben nem történhettek fontos dolgok.

Most fogóddzon meg az olvasó!

A Kádár-kor történelmi jelentösége csak Szent István korához hasonlítható. Az azért jelentett cezúrát a magyar nép történetében, mert akkor tértünk át a nomád pásztorkodásról a lete­lepedett földmüvelésre, és váltunk a nyugati kereszténység szerves részévé. Kádár korában jött létre a széles magyar etnikumú polgárságunk, reálértelmiségünk, és a lakosság széles ré­tege ismerkedett meg a vállalkozással. Elötte e kettös hiányunk miatt nem beszélhettünk arról, hogy a magyar társadalom nyugati társadalom. Azoknak ugyanis nélkülözhetetlen jellemzöje, hogy a polgárságuk nagy többsége az államalkotó etnikumból kerüljön ki, és a politikai orientációjánál legyen fontosabb a gazdasági, inkább vállalkozó legyen, mint hazafi. Vagyis az legyen a jellemzö, hogy a haza, a nemzet ügyét mindenki a sajátmunkán alapuló boldo­gu­lásán keresztül szolgálja.

Aki az állításomat kétségbe vonja, az mutasson rá egy olyan népre, amelyik elöbb lett kultú­rájában, civilizációjában nyugati társadalom, mielött kialakult volna a saját etnikumú erös polgársága; nem volt erös a társdalomban a vertikális mozgás lehetösége; a népe pedig boldo­gulását nem a gazdasági érvényesülésén keresztül kereste. Mi tehát a Kádár-kort megelözöen mint társadalom eleve képtelenek lettünk volna nyugat-európai típusúvá válni.

A történelmi eredményünket a külsö körülményeknek is köszönhetjük.

Ami a polgárosodást illeti. Amíg a 20. század elsö feléig a polgárrá váláshoz vagyon, fizikai töke kellett, addig a század végére ehhez elég volt a szellemi vagyon és a vállalkozási képes­ség. E kettöben a magyar nép éppen a Kádár-korban ért el világraszóló eredményt. Ma nincs olyan nép a világon, amelyik képzettséghez és képességéhez viszonyítva még olyan szegény legyen, mint a magyar. Ma a magyar oktatási rendszer eredményesebben müködik, mint bármelyik EU-országé. Márpedig a jövö polgárát nem a vagyona, hanem sokkal inkább a tudással megalapozott képessége teszi.

Ami a vertikális mobilitást illeti. A szocialista rendszer sok szenvedést, nemzeti s egyéni sérelmet hozott, de a társadalom vertikális mobilitását, vagyis az alsóbb társadalmi rétegekböl való felkerülést a nyugati demokráciáknál is jobban biztosította. Ez annál nagyobb eredmény, mivel ezer év óta a magyar uralkodó osztály és a magyar nép minden más népnél kevésbé vett részt, mint vállalkozó a gazdasági életben.

Ami a társadalom tagjainak gazdasági orientációját illeti. A szocialista gazdálkodási mód csöd­­jének köszönhetöen a vállalkozásoktól meglehetösen idegenkedö magyar nép szinte egésze egyre inkább hátat fordított a nagypolitikának és vállalkozásokkal próbálkozott. E tekintetben ma minden államalkotó etnikumot megelözünk. E három feltétel mindegyike a Kádár-korban jött létre, és ezerszer fontosabb feltételei a nyugat-európaiságnak, mint a külpolitikai manöverezés és a jogharmonizáció.

Magamról

A fentiek sokak számára a magam igazolásának tünhetnek. Annyiban talán az, hogy igazolva érzem magam, mégis, nincsen egyetlen állításom sem, amit a viselkedésem, tetteim igazolása céljából fogalmaztam volna meg. Sokkal inkább jellemzett ennek az ellenkezöje: azt fogad­tam el nehezebben, több óvatossággal, ami igazolásnak látszott.

Ezért röviden az egyéni sorsom alakulása:

Lelkes parasztpárti voltam. A két háború közötti társadalmat elseprendönek tartottam, de megalázott az, hogy a forradalmunkat csak az oroszok segítségével vihetjük véghez, hogy nemzeti függetlenségünkröl ismét le kell mondanunk, hogy a tényleges hatalom kint és bent színvonaltalanok kezében van.

Mégsem mentem ki Kovács Imrével, de Erdei Ferenctöl is elvált az utam. Felismertem, hogy a politikai lehetöségek bezárultak számomra, legalábbis azok, melyekben még elfogadható kompromisszumok mellett ezek lehetségesek lettek volna. Erdei csapata elment katonának, Kovács Imréé vagy kiment, vagy teljesen visszavonult. Mi néhányan gazdasági, illetve oktatási pályára váltottunk át. Itt is egyre erösödött a politikai nyomás; hogy vagy igyekszünk szürke kisemberek lenni, vagy pártaggá kellett válni.

Én is rosszul kezdtem, mert pártonkívüliként kimondtam a politikai véleményemet. Két év után kirúgtak, és fizikai munkára köteleztek.

Ebböl is kimásztam. 1951-ben, sok tekintetben a volt parasztpárti barátoknak is köszön­hetöen, már a Tervhivatalban voltam Vas Zoltán mellett. Ott újra kezdtem a pártonkívüli politizálást. Nem is sikertelenül. Büszkén mondhatom, hogy az elsök között voltam, akik írásban is kiálltak a gazdasági reformok szükségessége és a kevésbé rossz módszerek mellett. Azt, hogy ennek a célomnak a szolgálata is párttagsággal jár, csak Nagy Imre hatására láttam be. Nyolc évvel azután, hogy számomra megszünt a Nemzeti Parasztpárt, a Kommunista Párt tagja lettem. Amire a következö közel negyed század során büszke lehetek, azt nagyrészt ennek a lépésemnek köszönhetem.

Részt vehettem, méghozzá nem is jelentéktelen szereplöként, minden gazdasági reformban. Többet publikálhattam, mint az emigránsok bármelyike. Ezt a szerepet úgy játszhattam, hogy ma sincs visszavonni valóm.

A fentiek ismeretében térjünk vissza az elöszóban felvetett öt olyan társadalmi elmara­dott­ságra, ami eleve lehetetlenné tette a Nyugathoz való társadalmi, gazdasági és kulturális felzárkózást.

1. Nemcsak a magyar politikai vezetés mondott le a revízióról, hanem, ami ennél is sokkal több, a lakosság számára is megszünt annak a fontossága. Már nem lehet a lakosságnak elterelni a belsö problémákról a figyelmét azzal, hogy elöbb vissza kell állítani a Trianon elötti határokat, aztán jöhetnek majd a nép gondjai. De már annak sincs hitele, hogy ez nagyon fontos problémánk.

A Rákosi-rendszernek a revizionizmussal való szakítása inkább olaj volt a tüzre, mint oltás. Az ö nemzetietlenségük, érzéktelenségük a magyar nép sorsa, életkörülményei iránt, azt a jogos gyanút keltette, hogy ezt is az önzésük diktálja. A lakosság befelé fordulása lényegében csak a 70-es évektöl kezdve erösödött meg, amikor kiderült, hogy a legokosabb megfogadni Móricz Zsigmond tanácsát: "Ne politizálj, építkezz!"

2. Azután, hogy a Rákosi-rendszer sztálinista politikája mindent összetört, ami a régi társa­dalmi struktúrából maradt, a társadalom építésében új lapot lehetett kezdeni. E szomorú és embertelen kor társadalmi mobilitása azonban még nem az érdem, hanem az ideológiai bigott­ság, azaz még inkább a butaság alapján történt, nem jelentett javulást. A korábbi rövidlátó és önzö, de a politikai vezetésben járatos urak után a még rövidlátóbb, a politikai vezetésben járatlan, de nem annyira önzö, bigott kommunisták jöttek. Vagyis a társadalmi felemelkedés­ben szó sem lehetett egészséges szelekcióról. Ezen a téren csak a nép fiainak a felsöoktatásba való tömeges behozatala ígért megoldást. Ez érett be már 1956-ban és még inkább a rendszer­váltás után.

A legnagyobb, joggal mondhatjuk világ viszonylatban is egyedül álló változást azonban az embertelen kollektivizálás utóhatása hozta a falusi társadalmakban, ezen keresztül az egész magyar nép életében. A magyar kultúra alapjait hordozó falusi nép társadalma ma modernebb és nemzetibb, mint a nyugat-európai falvaké. Nálunk jobban eltüntek a vagyoni, a felekezeti és a nemzetiségi korlátok. Ez a magyar nép legszélesebb rétegét mélyen érintö történelmi változás! Jó lenne, ha a történészek ezzel foglalkoznának, nem a napi kocsmák pletykáival. Ehhez képest az is jelentéktelen, mi történik a Parlamentben, melyik párt gyöz a válasz­tásokon.

3. A szocialista egyenlösdi is történelmi hatású lett. A szocialista évtizedekben, különösen annak elsö kétharmadában, magam is azok közé tartoztam, akik túlzottnak tartották a jöve­delmek mesterséges nivelláltságát. Ez a 80-as évekre, hála a másodgazdaságok virágzásának, kellö mértékben korrigálódott. A történelmi értékelés azonban megkívánja, hogy ennek a túlzott nivelláltságnak és a beiskolázási politika balosságának köszönhetjük a sok alulról felemelkedö tehetséges értelmiséget.

A rendszerváltást követö beteges liberalizáció azonban a másik végletbe tévedt. Ma a magyar kultúrához és gazdasági fejlettségünkhöz képest túlzottak a jövedelemarányok. Ez pedig károsan hat a vertikális mobilizációra. A jövedelmek túlzott nivellálása figyelmen kívül tartja a társadalom folyó érdekeit, a tehetségek kellö mobilizálását, ugyanakkor hosszú távon a legtöbbet ígéri azzal, hogy a tehetségek szinte minden rétegböl fel tudnak emelkedni. Ezzel szemben a jövedelmek túlzott differenciálása ugyan rövidtávon kedvezö hatású, de hosszú távon ehhez viszonyítva óriási társadalmi és gazdasági károkat okoz. Rontja az erkölcsöket, lefékezi a gyermekek magasabb iskolázását a szegényebb rétegekböl, és ezáltal társadalmi felemelkedését.

4. Ma a magyar gazdasági és kulturális életet alapvetöen a magyar etnikumú értelmiség uralja. Különösen igaz ez a kis- és középvállalatok sokszázezres szektorára. Ha ezt Horthy Miklós, Szabó Dezsö, Bethlen István, Gömbös Gyula, Féja Géza, de akár Szálasi Ferenc is elöre látta volna, nem lettek volna betegesen antiszemiták! Még kevésbé merült volna fel a magyar zsidósággal szembeni veszélyérzet szinte minden népi íróban.

5. De nemcsak a zsidóság politikai, kulturális és gazdasági súlyát sikerült a népböl felkerült értelmiségieknek a helyére tenni, hanem a magyarság ma a Nyugathoz tartozó népek között a leginkább vállalkozó. A magyar családok 80 százalékában van jelen a vállalkozási bevétel valamilyen kezdetleges formája, ennek felében pedig maga a kisvállalkozás is. Erre nincs más példa az államalkotó népek között. Ez sem a politikai vezetés tudatos céljaként, hanem sokkal inkább annak ellenére jött létre, ezer évre vissza mégis ez a legnagyobb eredmény.

Ezer éve pásztorokból földmüvelök, pogányokból keresztények lettünk. Az elmúlt évtizedek során földmüvelö, konzervatív parasztokból a vállalkozók népe lettünk, méghozzá ebben a tekintetben az élre kerültünk. Ez is sokszorta nagyobb eredmény, mint bármi más az elmúlt ezer év során.

Összegezve: ma a magyar társadalom a vertikális mobilitás és a vállalkozási kísérletezés szempontjából a nyugati világ országait megelözi. Ez pedig százszor nagyobb garancia a történelmi mértékkel gyors felzárkózáshoz, mint minden politikai és jogi harmonizáció. Vagyis nyugat-európaivá válásunk feltételei nem a rendszerváltás óta, hanem a Kádár-korban jöttek létre. Még sokáig nem is leszünk képesek Kádár János történelmi jelentöségét helyesen felmérni. Talán ehhez valamivel én is hozzá járultam. Erre a lelkiismeretem is kötelezett. Azokban az években sokkal rosszabb volt a véleményem a történtekröl.

A Kádár kor végére

Az után, hogy a Kádár-kor kiemelkedö négy vezetöjéröl írok:

Ezeknek az embereknek az adott történelmi jelentöséget, hogy olyan irányt adtak az általuk irányított területen a fejlödésnek, amit nemcsak a Moszkvából irányítók, de maga Kádár János sem akart volna.

Erdei és Fehér olyan agrárpolitikát valósított meg, ami szöges ellentétben állt a bolsevik, betegesen parasztellenes ideológiával. A párt és állami irányítás alá vont, termelöeszközeitöl megfosztott kolhozokból viszonylag önálló önkormányzatú szövetkezeteket alakítottak ki. Azokban nagyobb volt a függetlenség, mint az ipari üzemekben, jobban és korábban érvé­nyesült a vezetéssel szembeni szakmai igény, ahol az életszínvonal és a vagyongyüjtés mér­téke meghaladta a városi munkásokét. Mindez azóta is példa nélküli a világon. A mezö­gazdaság pedig nagyarányú állami támogatásban részesült. Mindez jól hasznosította azt a láger belüli helyzetet, hogy a szocialista tábor szegény lakosságát kellett olyan piacon élel­miszerrel ellátni, amelyen ráadásul állandó hiány uralkodott, ahol nem a minöség, hanem a mennyiség volt a fö szempont. Sajnos ez az adott helyzethez való okos alkalmazkodás a rendszerváltás után, amikor a kínálati piacon kellett a minél jobb minöséget eladni, hátránnyá változott.

Mégis azt mondhatjuk, hogy az agárpolitikai klasszisokkal jobb volt a torz szocialista viszonyok között, mint a minden lehetöséget megnyitó piacgazdaságban a rendszerváltás után. Azóta nincs az új viszonyoknak megfelelö agrárpolitikánk, az agrárium és a vidék fejlesztése másodrangú képességü és politikai súlyú miniszterekre bízták, végül a nagypo­litikai, azaz kormánykoalíciós érdekekböl a saját excentrikus karrierizmusával, mint a mezögazdasággal és vidékkel ezerszer többet törödö emberre bízták.

Nyers Rezsö is a bolsevik ideológia és kádár merev marxizmusával ellentétes politikát való­sított meg. A bolsevik szocializmus összedölése nélkül a jobbítását szolgáló, egyedül járható utat választotta, amikor az új mechanizmus elsö számú vezetöje lett. Meg kell mon­dani, hogy Kádár érzelmeivel, elképzeléseivel éppen ellentétes volt az, ami a gazdaság­irányításban, a másodgazdaságok és a pénz szerepének növelésében történt. Neki ez szíve szerint nem tetszett, de bölcsen eltürte. Nyers jelentöségét ma Kína bizonyítja.

Aczél György is olyan kultúrpolitikát folytatott, ami Kádárnak az értelmiségiekkel szembeni viszolygásának nem felelt meg. Ami a magyar kultúrpolitikában történt az Aczél György érdeme. Nála az adott körülmények között mindenki kevesebb eredményt ért volna el.

Aczél kivételével a másik hármat jól ismertem. Szándékaikat nem dokumentumokból, hanem közvetlen, szoros kapcsolatokból ismertem meg.

Külön szólok röviden nemcsak a Kádár-kor, de a század legtartósabb miniszterelnökéröl, Lázár Györgyröl. Neki az volt az érdeme, hogy nem értette félre helyzetét a hatalomban, Kádárt munkájában nem akarta korrigálni, de lelkiismeretesen kiszolgálta. Az ö példája azt bizonyítja, hogy a diktatúrákban az a jó miniszterelnök, aki nem akar a politika alakítója lenni. Ehhez csak az kívánkozik hozzá, hogy a történelmi feladatra vállalkozók még a demokrá­ciában is rossz miniszterelnöknek fognak bizonyulni. Erre egyelöre csak Antall József példája a bizonyíték. A század folyamán azonban csak erre szolgáló bizonyítékokat ismerek.

Utószó

Mivel biztos vagyok abban, hogy sokan megbotránkoznak a fenti megállapítások lényegén, Kádár rehabilitálásán, Bibó Istvánra hivatkozom.

Ennek két megkülönböztetett oka van:

1. Bibó Istvánt közvetlenül csak 1947 nyara elött ismertem, bevallom az én akkori paraszt­párti radikalizmusom számára azért imponált, mert Őt azon nagyon kevesek közé tartozónak éreztem, akik az úri középosztályhoz való tartozásuk, stílusuk ellenére egyér­telmüen szem­befordultak a két háború közötti múlttal, de azoknak a háború utáni demok­ratikus mezbe öltözött, és pártokba bújt utódaival is. Messze nem értek egyet azokkal, akik az akkori nem baloldali pártokat a nyugati társadalmi modell, a demokrácia híveinek állítják be. Az úri Magyarország hívei menekültek ezekbe a pártokba és vették át az irányításukat. Ez nem jelenti azt, hogy nem voltak az akkori Kisgazda pártban tisztességes, söt demokráciát akaró vezetök, de a pártjuk nem ezek után ment, hanem a restaurációra pályázok után. Ennek az volt az oka, hogy a magyar társadalomban sokkal erösebbek volt a romantikus nacio­nalizmusi és a beteges kommunistaellenesség reflexei annál, melyek lehetövé tették volna a realitások tudomásul vételét, és a kegyetlenül sürgetö társadalmi reformok kikény­szerítését.

Magam is azok közé tartozom, aki a többség akaratát akkor is tiszteletben tartja, amikor azzal nem ért egyet. De mint társadalomtudós, utólag nem a stílusa, hanem a következményei alapján ítélem meg az eseményeket, azok kivitelezöit. Ezért nem vállaltam soha semmiféle szerepet abban a kegyetlen és barbár felszámolásban, amit kívánatosnak tartottam volna, de nem ilyen eszközökkel.

Ami 1945 és 1990 között Magyarországon történt, kisebb rossznak tartottam akkor is, ma is, mint ami a két háború között volt, de az eszközeit soha nem használtam. Messzebb mentem el a rendszer tudomásul vételében, mint a magyar értelmiség nagy többsége, de nem olyan messze, hogy az eszközeit már nem fogadtam el. A közelmúltban került kézirat formájában a kezembe Mécs Lászlónak egy Bakonybélben írt verse, aminek a mondanivalója: lényegében az történik, amit én is akartam, de nem így. Azt ma látom, hogy másként nem nagyon történhetett, csak erre volt lehetöség a korlátozott mozgástérben. Korlátozást nemcsak Sztálin jelentett, hanem a magyar társadalom elmaradottsága is. Ha egy lemaradt társadalomban be kell hozni a lemaradást, az eszközök nem lehetnek még a saját kultúrával sem összhangban, nemhogy Sztálinéval.

Számomra abban az idöben két ilyen, a szocialista társadalmi berendezkedéstöl múltja, neveltetés alapján távol álló ember képviselte a kor legszükebb rétegét, az úri középosztályból származó értelmiséget: Szekfü Gyula és Bibó István. Szekfüt csak a müveiböl ismertem, tudtam, hogy következetesen kereszténydemokrata, azaz jobb-közép politikai meggyözödésü tekintélyes politikus volt a két háború között, mégis nemcsak a moszkvai nagykövetség vezetését vállalta el, hanem akkor nagy port felkavaró könyvében ki is fejtette álláspontját. Az lényegében azonos azzal, amit Bibó István egy interjú során magnóra mondott, és az "Az 1956 utáni helyzetröl" cím alatt jelent meg. (Válogatott tanulmányok 4. kötet 713-758. o.) Ebböl idézek majd az alábbiakban.

Szekfüben és Bibóban közösnek éreztem: egy nép, egy nemzet ügyét akkor sem szabad félreállva nézni, amikor a sors nem azt az utat és nem azokat az eszközöket engedi meg, amin kedvem szerint járnék, aminek a használata erkölcsi normáimnak megfelelne. Szekfü kimon­dottan konzervatív politikus volt, Bibó ellenben már jóval a szovjet megszállás elött a radikális népiekhez kötödött. Ő Erdei Ferenc mellé állt akkor is, amikor az a szovjet fegy­verek árnyékában belügyminiszter lett, akkor sem tagadta meg a hozzá füzödö mély barát­ságát, amikor Erdei egyre inkább kommunista színekben folytatta a munkáját, és 1956-ban vállalta a Nagy Imre kormányban a szereplését.

Máig mániákusan hiszek abban, hogy a Rákosi vezetése alatti rémuralom elkerülhetö lett volna, ha a magyar értelmiség java Szekfü és Bibó útját járja, és nem a két háború közötti viszonyok restaurálására és ennek érdekében a nyugati hatalmak aktív támogatására játszik. Sajnos akkor szinte nem létezett olyan értelmiségi, aki jobban elvetette a két háború közötti rendszert, mint a Szovjetunióval való kényszerü együttmüködést. Én Bibót olyannak ismertem, aki a két háború közötti rendszert minden másnál rosszabbnak tartotta, akinek nem volt kétsége abban, hogy aki nagyon szereti a népét, annak reálpolitikusnak kell lenni, és a régi összetörésétöl akkor sem szabad visszariadni, ha azt csak barbár módon lehet elvégezni.

De idézem inkább Bibót:

"Örülnünk kell tehát, hogy az államhatalomnak olyan ép elméjü és mértéktartó birtokosaival állunk szemben, akik, hála Istennek, nem örült zsarnokok és nagyzási mániások, nem akarják, hogy az egész ország rettegjen tölük, söt nem óhajtják saját képüket száz számra látni, vagy magukat ütemesen tapsoltatni sem. Pedig mindenki tudja, hogy ilyen is lehetséges és ugrásra készen áll, hogy újból eljöjjön. Erénye ennek a rendszernek az is, amit konszolidáció címen szoktak összefoglalni: egyrészt pozitív eredményként a jog- és vagyonbiztonság megnö­vekedése, a fogyasztási cikkek mind szélesebb körben elérhetö választéka, a munka­hely­változtatás viszonylagos szabadsága, a külföldi utazásoknak, bár egyéni engedély­hez kötött s a hatóság engedélyétöl függö, de széles körben megnyitott lehetösége; másrészt a nem tevés oldalán a lakosság életét megterhelö mindennapi zaklató cselekedetek abba­hagyása, az önkény­töl való általános félelem megszünése, az államhatalmi szervek körében idönként fellépö összeesküvési hisztéria visszaszorulása, a szellemi életben az ideológiai sémák minden áron való eröltetésének és az ostoba tömjénezés kötelezö elöírásának az elhagyása. Különösen feltünövé teszi ezt a fordulatot, hogy ez a rendszer drámai politikai helyzetben, 1956 után jött létre, amikor is a proletárdiktatúra helyreállítása egy igen súlyos megtorlási szakasz során történt, ami után szinte átmenet nélkül jelent meg a konszolidáció."

"Felvetödik a kérdés velem szemben abban a formában is, hogy ha egyszer közre tudtam müködni oly nagy szenvedéllyel 1945 és 1947 között a népi demokrácia elindulásának egy­általán nem politikamentes müveleteiben, köztük igen nagy buzgalommal olyan, nem vitásan osztályharcos jellegü akciókban, mint a munkásoknak és parasztoknak a közigazgatási vezetésbe való átképzésébe, akkor mit akadékoskodom egy sokkal nyugodtabb és szelídebb idöben, ha akkor elviseltem úri atyámfiainak és értelmiségi fajtabeliemnek csendes rosszallá­sát éppen úgy, mint felelösségre vonást kilátásba helyezö fenyegetésüket, akkor mi a bajom most, amikor ugyanezek többsége már rég elismeréssel van e mértéktartó és értelmes hatalom iránt.

Természetesen nincs mit vitatkozni azokkal, akik úgy vélik, hogy a fennálló hatalommal mindig és minden körülmények között meg kell egyezni, s esetleg a magyarság nehéz történelmét hozzák fel igazolásul. Én ugyancsak egy ilyen, minden körülmények között a fennálló hatalommal kiegyezö, kiegyezéses atmoszférájú világban, a Horthy-Bethlen-féle konszolidációban nevelkedtem fel, aminek a hatása alól - alapvetöen békességkeresö alap­természetem folytán is - csak lassan szabadultam fel, de egyszer és mindenkorra."

"Közelebbröl koncentrálódik a realista kiegyezést követelö álláspont azzal a nehezen cáfol­ható megállapítással, hogy még annak is, aki a fennálló politikai rendszerrel egyáltalán nem ért egyet, világosan látnia kell, hogy a Szovjetunió politikai súlya, katonai ereje és bizonyos államrendszer mellett való elkötelezettsége olyan egyértelmü, Magyarország hely­zetét és politikáját meghatározó tény, hogy nemzetközi öngyilkosságra szólít fel az, aki ennek a semmibevételére akar rábírni bárkit is." (Bibó István: Életút 569-561. old.)

(Lényegében ezt az utóbbi idézetnek megfelelöt mondta Bibó elött közel harminc évvel Szekfü Gyula is.)

Egészen más volna a hivatalos Kádár-kép, ha legalább a Bibó Kollégiumban nevelkedettek olvasnák Bibót!

&-