Jeffrey Stone - Gyémantvaros

Jeffrey Stone

Gyémántváros

CHERUBION KÖNYVKIADÓ
DEBRECEN 1995

I.

Az apák büne

l.

A dohos, föld alatti barlangban megnyúlt árnyak imbolyogtak a bizonytalan fáklyafényben. Egészen pontosan mindössze egy árnyék imbolygott, a többi olyan rezzenéstelenül várta, mi fog történni, mintha a durva sziklákhoz tartozna. Tizenöt-húsz marcona férfi tartózkodott a hatalmas barlang falai mentén körben felhalmozott hordók, ládák és selyembálák közti üres középrészen és valamennyien néma csendben várták, amíg a vezérük kidühöngi magát.

Ez a bizonyos vezér, aki - bár feltehetöen ember lehetett - a külsejét tekintve olyan volt, mint egy gorilla és egy bika keresztezödése, s ahogy egyik emberétöl a másikhoz rohant fújtatva, csak még elképzelhetöbbé tette ezt a hasonlatot. A hordók és egyéb holmik a falak mentén nagy körben helyezkedtek el, s e kör közepén, mint valami arénában dübörgött egyik emberétöl a másikig a haramiák vezére.

- Mindenkit felkoncoltatok! - sziszegte vészjóslóan, és úgy bámult az egyik embere szemébe, hogy az kis híján összevizelte magát félelmében. - Hat ember! Hat embert vesztettetek, senkit sem öltetek meg, a zsákmányból még mutatóba se hoztatok... és megfutamodtatok, mint a gyáva nyulak!

- Esztelenség lett volna ottmaradni - préselte ki magából a megfélemlített haramia. - Thovar Mardecas csapdát állított nekünk. A karavánját nemcsak nyolc katona kísérte! A ponyvás szekerek belsejében legalább negyven fegyveres rejtözött, ha nem több!

- Negyven fegyveres! - rikoltotta dühösen a bikanyakú vezér, és apró szemeiböl szinte villámok csapkodtak. - Ti pedig harmincan voltatok, és egy csekélyke túlerö elöl megfutamodtatok!

- Ha ott lettél volna, te is velünk futsz, Cayar! - kiáltotta oda dacosan egy hórihorgas, sebhelyes képü fickó a túloldalról.

A vezérnek a torkán akadt a szó ekkora pimaszság hallatán. Megfordult, és vészjósló ábrázattal indult el a közbeszóló felé. Akik ismerték, csak a bal kezét nézték, mely enyhén megfeszülve simult a tör nyelére.

Cayar indulatos, hirtelen haragú ember volt, aki hatalmas erejének és fondorlatos eszének köszönhette, hogy a hegyi rablók fönöke lett. Igaz, a józan meggyözés eszközeit csak ritkán használta, de az embereit így is kordában tudta tartani azzal, hogy örökös félelemben tartotta öket. És néha - pusztán a tekintélye fenntartása érdekében - meg is ölt közülük egyet-kettöt, mintegy példát statuálva, bemutatva, hogy mi lesz azokkal, akik nem teljesítik a parancsait.

Az elöbbi közbeszóló is tudta ezt, és kényelmetlenül feszengett, miközben a vezére sötét képpel közeledett felé. Megbánta már a közbeszólását.

Cayar kitünöen bánt a dobótörével. Bár született balkezes volt, mindkét kezével kitünöen dobott, s általában nem hibázta el a célt.

- Szóval - dörmögte vészterhes hangon, amikor az emberéhez ért -, azt mondod, én magam is, megfutamodtam volna? Hogy én is beszartam volna ijedtemben, mint ti?

A fickó a fejét rázta; nagyon félt, de keményen nézett a fönöke vérben forgó szemébe.

- Nem úgy értettem, Cayar - dörmögte megbántottan. - Természetesen te nem féltél volna, mint ahogy mi sem féltünk. Ám ha te ott vagy, biztosra veszem, hogy te is a visszavonulás mellett döntesz.

Cayar felhorkant.

- Ne merészeld ezt a szégyenteljes megfutamodást visszavonulásnak nevezni, Agra, mert kivágom a májadat és megeszem vacsorára!

- Thovar Mardecas csapdába csalt minket - morogta a fickó. - Elhíresztelte, hogy átszállítja a drágaköveit és az ékszereit Golberbbe, de valójában mindez arra ment ki, hogy bennünket csapdába, csaljon. Egy hónapja elragadtuk a selyemszállítmányát, legyilkoltuk négy emberét és ez volt a válasza...

- Az, hogy megszégyenít benneteket?

- Nem, Cayar. Mi nem ijedtünk volna meg negyven katonától, de még nyolcvannal is szembeszállunk, ha kell, és ezt te is tudod...

- Akkor? - sziszegte Cayar. Akkor miért futottatok el? Miért hagytátok ott holtan a társaitokat? Miért hagytátok veszni Trefkót, Paretet... a legjobb alvezéreimet?

A sebhelyes arcú fickó felmordult, és keményen állta a fönöke tekintetét.

- Értük már semmit sem tehettünk! Egy varázsló is volt a karavánnal. Jóformán meg sem tudtuk közelíteni a szekereket! Ez a kámzsás fickó felénk tartotta a tenyerét, és egy tüzgolyót lött az elöl rohanó Trefkóra. Iszonyatos volt, ahogy a robbanás cafatokra szaggatta Trefkót. Utána a másik tüzgolyó Paretet, Digát, Joszkót terítette le... meg még kettöt! Esélyünk sem lett volna a mágia ellen!

- Egy mágus?! - bömbölte Cayar, és a barlang még másodpercekig visszhangozta a kiáltását. - Egy átkozott mágus? Honnan szerzett Thovar egy varázslót? Hiszen egy ilyen csodabogár többe kerülhetett neki, mint egy teljes karaván rakományának értéke!

- Nagyon megharagudhatott ránk - vélte a hórihorgas. - Elvégre lassan másfél éve fosztogatjuk rendszeresen. Megunhatta.

A bikanyakú rablóvezér mindkét keze ökölbe szorult, de nem azért, hogy az emberét megüsse. A levegöbe sújtott, mintha egy láthatatlan alakot kívánna megbüntetni, vagy olyasvalakit, akit nem érhet el.

- Átkozott Thovar Mardecas! - recsegte. - Ez az ember megörült! Ujjat akar húzni... velem? Velem!? Eddig kesztyüs kézzel bántam vele, és csak a. karavánját támadtam meg havonta egyszer... nem többször! Erre ö meg a fogát mutatja felém? Na jól van! Hát majd meglátjuk! - Dühösen fújt egyet, de még mindig nem tudott napirendre térni a dolog fölött. - Micsoda örült világ! Hát hogy van az, hogy újabban a birka akarja megharapni a farkast?!

Otthagyta a hórihorgas fickót, és amíg az emberei morogva szitkozódtak, a vezér fel-alá járkált, és nagyokat sújtott a levegöbe, mintha valami láthatatlan lidérccel hadakozna.

Hirtelen megtorpant, és felkapta a fejét.

Kintröl, a nagy barlangot a külvilággal összekötö egyik járat felöl lábdobogás hallatszott; majd egy pillanatra rá két sietös bagolyhuhogás. Egy csatakos hajú, börig ázott, satnya fickó tünt fel, akinek a jobb keze könyéktöl lefelé hiányzott. Az összeforrt sebböl ítélve nem mostanában veszíthette el az alkarját. És a precíz vágásból arra is következtetni lehetett, hogy valószínüleg nem harcban kellett megválni e végtagjától, sokkal elképzelhetöbb, hogy egy bakó választotta el a karját könyéknél. Általában ez a büntetés vár arra, akit harmadik alkalommal is lopáson kapnak.

- Csonka! - morogta a vezér. - Mondd, mit láttál!

A fickó baljának heves mozdulatával kisöpörte csatakos haját a szeméböl. Az arca olyan sötét volt, mintha a saját apja halálát kellett volna végignéznie.

- Kiszögeztette öket a kapujára! - rikoltotta idegesen. - Valamennyiüket! Még Trefkót is... pedig belöle alig maradt valami!

Cayar hüledezve meredt a fickóra.

- Mit beszélsz?!

- A saját két szememmel láttam! - esküdözött a fickó. - A társaink testét a kapujára szögeztette. Megbecstelenítette valamennyit!

Egyszerre mordult fel, hördült fel az egész társaság; nagy ordítozás kezdödött, szemek és fogak villogtak, öklök emelkedtek a magasba.

- Csendet! - bömbölte Cayar. - Pofát befogni!

- Ki kell nyírni! - ordította valaki.

- A saját kezemmel akarom kibelezni az átkozottat!

- Nem. Trefko a barátom volt! Én akarom megölni!

- Nekem Thovar szúratta ki a fél szememet! - sikoltotta egy szakállas fickó, akinek a jobb szemét mocskos kötés fedte. - Én cserébe mindkét szemét kiszúrom!

- Elég már! - bömbölte dühösen Cayar. - Fogjátok be, rühes kutyák! Ne a szátokkal hösködjetek!

Nagy nehezen csend lett, és valamennyien a vezérre meredtek. A bikanyakú a fogát csikorgatta.

- Betelt a pohár! - recsegte. - Halljátok a szavam, dögevök! Én, Bika Cayar megesküszöm Esthevar nevére, hogy Thovar Mardecas keservesen meglakol azért, hogy csúfot üzött belölünk. A házát kiraboljuk, a családját legyilkoljuk, öt magát apró darabokra vagdaljuk, és megetetjük a saját kutyáival!

Mindenki egyszerre ordított fel. A vezér dühösen rázta az öklét az ég felé.

- Keservesen meglakolsz, Thovar Mardecas... meglakolsz mindenért! - Hirtelen heves fény lobbant a vezér sötét szemében. - Még ma éjjel! Még az éjszaka behatolunk a városba, és betörünk Thovar Mardecas házába!

Ismét vad ordítozás kezdödött. Mindenki helyeselt, és a legtöbben máris indulni akartak. Csak Csonka rázta a fejét.

- Nem, ezt nem lehet!

Cayar megragadta. a fickó csurom vizes ingét, és annál fogva megrázta Csonkát, akár egy kutyát.

- És miért ne lehetne? - ordította a képébe.

- Thovar épp erre számít! - nyüszítette Csonka. - Tele van a háza katonákkal! És van egy sötét köpenyes alak is, aki olyan... varázslóforma... Biztosra veszik, hogy oda fogunk menni Trefkóék testéért, és csapdát állítottak!

Cayar dühösen szitkozódott, és az emberei hasonlóképpen cselekedtek.

A fönök végül az ég felé emelte a karjait.

- Esthevar! Hát nem akarod megengedni, hogy elbánjunk azzal az átkozott kereskedövel?! Hogyan álljunk így bosszút rajta?

Valamennyiük meglepetésére egy érces hang szólalt meg valahonnan a háttérböl.

- Bosszúra vágytok?

Cayar dühösen forgatta a fejét.

- Ki szólt?

A legsötétebb sarokban egymásra pakolt hordók mögül egy vékony alak bújt elö, és lassú, nyugodt léptekkel indult a dermedt haramiák felé. Összekarcolt börnadrágot viselt hosszú lábain, a derékövéröl vékony pengéjü vívótör lógott egyik oldalt, s sagrén tokban egy rövidebb törszerü fegyver a másikon. A férfi karcsú volt, s nem viselt semmiféle vértezetet, csak egy fekete selyeming és afölött egy bordóra festett, laza börmellény fedte felsötestét. Hosszú, fekete haját lófarokba kötötte, s így látni lehetett fura füleit, melyek keskenyebbnek tüntek a megszokottnál és apró csúcsban végzödtek. Élénk, fiatal arcvonásai és fejformája leginkább egy rókára emlékeztettek, az összhatást csak keskeny, kiugró orra és erös, szögletes álla, magas homloka enyhítette.

Cayar a szemöldökét összevonva meredt a közeledöre. Az egyértelmü volt, hogy a fickó nem bandabeli. De akkor hogy kerülhetett ide, ebbe a jól örzött barlangba, ahová még egy egér sem juthat be észrevétlenül?

- Ki a fene vagy te?

Az idegen farkasszerüen elmosolyodott, és a fáklyafényben kivillantak erös, fehér fogai.

- Nem ismersz meg, Cayar? - vetette oda. - Ennyire megváltoztam volna?

A rablóvezér a szemét meresztette, ujjai összeszorultak a töre markolatán. A fickó azonban olyan nyugodtan közeledett, mintha ez az ö háza lenne, s ö lenne a házigazda, aki elöjött, hogy köszöntse a vendégeit.

- Segítek - vigyorgott. - Fél tucat évvel ezelött nem múlt el nap, hogy ne törölted volna belém a csizmádat... Látom, még mindig ugyanazt hordod. Kissé megkopott azóta, de én azért még felismerem. Jó hegyes volt az orra, remekül tudtál vele rugdosni...

A fönök a homlokát ráncolta.

- Elbord kölyke vagy'? A Kerge Birka?

A jövevény vállat vont.

- Így hívtatok, de jobb szeretem, ha a rendes nevemen szólítanak.

- Miért? - röhögött valaki. - Szerintem a "Kerge Birka" elég rendes név neked. Még mindig illik hozzád, Birka.

A fickó vállat vont.

- Mostanában inkább Fürge Calver néven vagyok ismeretes. És gyanítom, e nevet talán ti is hallottátok már...

2.

- Fürge Calver? - röhögött fel Cayar. - Azt akarod mondani, hogy te lennél az a Fürge Calver, aki a Karvaly bandájával Morangeplatzen megölte Félkezü Thegart, a boszorkánymestert, akitöl mindenki rettegett?

Calver vállat vont.

- Ha elvágják a torkát, egy boszorkánymester is ugyanolyan halott lesz, mint bárki más. Mindennek persze már több mint három éve, és büszkén mondhatom, azóta nem csak Morangeplatzben köröznek, de számos nyugati tartományban fogalommá vált a Calver név...

Miközben beszélt, a kezével nagystílüen gesztikulált; s csak az utolsó mondat végén vette észre, hogy a haramiavezér szinte megbabonázva mered az ujján lévö rubinos gyürüre, mely vérvörös színben szórta szét a fáklyák fényét.

-A gyürüm! - bödült el Cayar. - Az én gyürüre van az ujjadon! Három napja keresem!

- Ó, a te gyürüd? - lepödött meg Calver. - A hordók mögött találtam, és férfiasan bevallom, arra gondoltam, hogy aki egy ilyen csodálatos gyürüt csak úgy egyszerüen elveszít, az nem lehet normális! De ha a te gyürüd... természetesen visszaadom. Rólam aztán senki ne mondja, hogy meg akarom rövidíteni azt az embert, aki kölyökkoromban apám helyett apám volt, és akitöl a mesterség alapjait kitanultam... Tessék! Látod, már adom is...

A rubinos gyürü kicsit nehezen akart lejönni az ujjáról, és miközben rángatta, másfajta gyürükön is megcsillant a fény.

- Hé, az meg ott az én gyürüm! - kiáltotta egy nyúlszájú fickó, és a jatagánját markolászva, a fogait csikorgatva, dühösen nyomult közelebb.

Néhányan szintén tágra nyitották a szemüket.

-Né'd má'...

- Az a karlánc a vésett rúnákkal!

- Az a nyaklánc meg...

- Hé, valaki ellopta az erszényemet!

- Hol a zafíros amulettem?!

- Átkozott tolvaj!

Cayar sötéten pillantott a jövevényre. Az emberei lassan körbefogták Calvert, és villogó kések, villogó szemek meredtek rá.

Calver nevetve tárta szét a karjait.

- Nyugalom, nyugalom, uraim, csak tréfáltam. Ugye, nem képzelitek rólam, hogy képes lennék meglopni az egykori cimboráimat?

- De igen.

Calver megsértödött.

- Hát, ezt nem vártam volna töletek. Érzéketlen barmok vagytok valamennyien, akik elveszítitek a holmijaitokat, azután meg ártatlanokat vádoltok tolvajlással! Legszívesebben azzal büntetnélek benneteket, hogy vissza se adnám ezt a sok szép holmit, amit oly felelötlenül elhagytatok...

Egyszerre hárman ragadták meg Calvert, és összevissza ráncigálták.

- A jó gilf anyádat!

- Az anyám ember volt! - kiáltotta dühösen Calver. - Az apám volt gilf, te állat! Igazán megjegyezhetted volna!

Ezzel azonban még nem tudta meggyözni a vádlóit az ártatlanságáról. Továbbra is veszettül rángatták, és egy kés villogott a torka elött.

- Ide a nyakláncomat!

- Az erszényem!

- A gyürüm!

- Öljük meg!

- Hé, hé! - Cayar lépett közbe, mert az emberei annyira dühösek voltak, hogy csakugyan képesek lettek volna elmetszeni az arcátlan fickó torkát. - Hagyjátok békén!

- Úgy van! - rikoltotta Calver dühösen. - Ne rángassatok, mert megrúgok valakit!

Egy darabig még tartott a huzavona, de aztán Calver szép sorban visszaadott mindent.

- Köszönjétek meg nekem, hogy megtaláltam öket - morogta sértetten. - Ti elszórjátok, aztán meg rám fogjátok, hogy elloptam? Mondhatom, szép dolog!

- Ez az erszény - hadonászott az egyik fickó ingerülten Calver orra elött - minden bizonnyal nem magától ugrott le a derékövemröl! Jól látszik a vágás nyoma, ahogy a börszíjakat elmetszették!

Calver vállat vont.

- Akkor a cimboráidat szidd, ne engem! Valaki nyilván meglopott téged, aztán meg a szajrét odarejtette a hordó mögé, mert én ott találtam meg!

- Hazug gilf disznó!

Calver most már kezdett dühbe gurulni.

- Én hazudok? - kiáltotta. - Ez aljas rágalom! Az elöbb mondta Cayar, hogy a gyürüje már három napja elveszett... Hogy lophattam volna el én három nappal ezelött, amikor alig három órája lapulok itt? Na erre felelj, ha olyan nagy okos vagy, te bunkó!

A haramia fürkészön nézett Calver rókaképébe, de erre nem tudott mit mondani.

- Én amondó vagyok, hogy a tolvajt magatok közt keressétek, barmok! Valaki meglopott benneteket, a holmit pedig ott a hordók mögé rejtette el. Kész szerencse, hogy megtaláltam!

A haramiák gyanakodva méregették egymást, próbáltak visszagondolni arra, hogy mikor tünt el a szóbanforgó gyürü, nyaklánc vagy erszény, de nem emlékeztek arra, hogy egyáltalán eltünt volna. Csak most, amikor Calvernál látták, akkor döbbentek rá, hogy hiányzik. Mindenesetre a fickó elég meggyözöen beszélt. Lehet, hogy a tolvaj mégis köztük van?

- Hogy jutottál be a barlangba? - sziszegte Cayar. - Ide az én tudtom nélkül nem jöhet be senki.

Calver vállat vont.

- Én bárhová be tudok surranni - jelentette ki öntelten. - Egy barlang vagy egy jól örzött kastély... számomra egyre megy. Nem jelent akadályt.

- De...

- Egyszerüen besétáltam. Az örök a vert seregeddel foglalkoztak. És amíg ezek a gyáva kutyák legendáztak a megfutamodásukról, senki nem figyelt rám.

Cayar a homlokát ráncolta.

- Miért jöttél?

- Mert értesültem arról, hogy mi történt veletek, és segítséget ajánlok.

- Mi?

Calver vállat vont.

- Az elöbb jelentetted ki, hogy bosszút akarsz állni Thovar Mardecason. Nos, én tudom a módját, miként lehetne erre sort keríteni.

- Mi? Hogyan?

Calver elgondolkodva nézett maga elé egy pillanatig.

- Van egy tervem. Szívesen megosztom veled, de csakis négyszemközt. Azok után, hogy megtudtuk... tolvaj van köztetek, nem szívesen teregetem ki mindenki elött a kártyáimat...

Többen felzúdultak, káromkodtak, de Calver nem törödött ezzel. Cayar gyanakodva nézett a rókaképüre, de mivel tudta, hogy nem árthat neki, intett, hogy húzódjanak be az ö külön rezidenciájába.

3.

Calver jól ismerte ezt a kisebb barlangot, mely sok-sok évvel ezelött az apja birtokában volt. Itt élte le gyermekkorának legelsö éveit, s csak érett kamaszként kellett innen kiköltöznie, amikor is Cayar vette át a hatalmat, s öt a szolgájává tette. Még mindig megvolt a hatalmas, baldachinos ágy, amit Elbord Marchen részenként szállíttatott fel a hegyre, s itt a barlangban szereltette össze. És szinte ugyanazok a bútorok maradtak, mint régen. A különbség csak annyi volt a régmúlt és a jelen közt, hogy amíg Elbord Marchen mindig is kényes volt a szellözésre, Cayar befalaztatta a felszínre nyíló réseket, s ennek okán a kisebb barlangban olyan állott szag uralkodott, hogy az még Calver orrát is facsarta.

Azonban ezt igyekezett nem kimutatni.

- Innen loptad ki a gyürümet? - kérdezte Cayar és egy kisebb ládikára mutatott.

Calver vállat vont.

- Az elöbb már elmagyaráztam, hogy nem én tettem. Nem figyeltél oda az okfejtésemre'? A hordók mögött találtam a szajrét. És ez ügyben nem vethetsz semmit a szememre... Vagy talán nem adtam vissza minden egyes darabot a gazdájának?

A bikanyakú fickó gyanakodva pislogott.

- Épp ez nem tetszik nekem benned - morogta. - Téged sunyi és alattomos kölyöknek ismertelek, akinek mindig megvolt a magához való esze. És aki sohasem adta vissza, amit egyszer ellopott... Ez az egész ügy büzlik nekem. Egyszerüen besurransz ide, kirabolsz mindenkit, aztán váratlanul felfeded az ittlétedet, szándékosan mutogatod az ellopott holmikat, mintha hencegni akarnál vele, aztán meg szép jámboran visszaadod mindenkinek... Szerinted nem gyanús ez, Birka?

- Calver a nevem, ha megkérhetlek.

- Nem tudom, mit akarsz itt és mi célt szolgált ez a színjáték, de annyit mondhatok, engem ne próbálj átejteni, ha nem akarod még néhányszor megízlelni a csizmám orrát a nadrágodon!

Calver elvigyorodott.

- Jó. Téged nem tudlak megtéveszteni, Cayar, te még mindig olyan ravasz vagy, mint régen. Való igaz. Tényleg azért lopakodtam be a titkos barlangba, mert úgy gondoltam, hogy rendezem egy kicsit az anyagi körülményeimet. És való igaz, nyugodtan lapultam a hordók mögött és késöbb, ha a gyülekezet szétoszlik, megtaláltam volna, miként oldjak kereket a zsákmánnyal. Azonban amikor meghallottam, hogy miröl beszéltek, nem bírtam magammal. Hiszen én tudom, hogyan állhatunk bosszút Thovar Mardecason.

A rablóvezér töprengve meredt Calver arcága.

- Ez azonban még nem ad magyarázatot arra, miért mutogattad oly nyilvánvalóan a gyürümet.

Calver elvigyorodott.

- Mert így, hogy feladtam magam, tartottam attól, hogy valaki a régi cimborák közül emlékszik még a kisebb tolvajlásaimra... amiért jó párszor elverték rajtam a port... az egyik fogam például még most is mozog kissé... És úgy gondoltam, jobb lesz, ha én szolgáltatok vissza mindent, mintha valaki felfedezi a hiányt és úgy követelitek vissza.

- De... hogy jutottál be egyáltalán? Engem ne próbálj azzal a maszlaggal etetni, hogy egyszerüen elsurrantál az örök mellett!

Calver nevetett.

- Az oldaljáratokon át érkeztem. Hat éven át éltem itt. Gyerekként sokat kószáltam az oldaljáratokban. Jobban ismerem ezt a barlangrendszert bármelyikötöknél, hiszen az apám fedezte fel... Igaz, néhány helyen elég szük a járat, és szabályszerüen át kellett, préselnem magam itt-ott, de végül is bejutottam. És miért ne jöhettem volna ide? Legalább olyan jogom van itt lenni, mint bármelyikötöknek. Hiszen miután Gerardinak a fejét vették, apám vezette a bandát; ö hozta össze a társaságot. Emlékezhetsz jól, hiszen te a kezdetektöl a társa voltál. Csak amikor apámat felakasztatta Loriano Mardecas, akkor vetted át a fönökséget... És akkor határoztál úgy, hogy igazi tolvaj-haramia-orgyilkost faragsz belölem, ha belepusztulok is! És én csaknem belepusztultam! Ám most mégis itt vagyok.

- Ez igaz morogta Cayar. - De ha azért jöttél, mert úgy gondolod, hogy megbosszuld a sérelmeidet rajtam...

Calver felnevetett.

- Eszem ágában sincs ilyesmi, Cayar! Tölem nem kell tartanod. Igaz volt idö, amikor egy kanál vízbe szívesen belefojtottalak volna... mert ülni sem tudtam, annyira sajgott az ülepem a csizmád orrától... de hát az ember idövel túlteszi magát a kegyetlen rugdosások emlékén... Nem, Cayar, tölem nem kell tartanod, én nem vagyok bosszúálló típus, és a helyedre sem török. Már egyáltalán nem gyülöllek, söt, akár hiszed, akár nem, rájöttem, hogy életemben a legtöbbet neked köszönhetem.

Cayar gyanakodva szemlélte a hálásan vigyorgó fickót dús szemöldöke alól.

- Nekem? - dörmögte.

- Hiszen lényegében neked köszönhetem, hogy ilyen lettem, amilyen. Mindent tudok a szakmáról. Gyors a kezem és a szemem, jól bánok a karddal, törrel ritkán hibázom el a célt, gyors vagyok és irgalmatlan, nem habozok senki miatt, tudom, hogy csak magamra számíthatok. Ha nem rugdostál volna, nem szidtál volna állandóan, ha nem engem parancsolsz elöre minden szutyokba, minden csatornába, ha nem engem küldesz a legveszélyesebb helyekre, közönséges rabló vált volna belölem. Így viszont... bár igaz, könnyen kinyírhattak volna... a túlélési ösztönöm igencsak kifejlödött, és megtanultam más szemmel nézni az életet. Tudod, Cayar, senki nem születik szemétnek, ahhoz, hogy azzá legyen, sok tényezönek kell összejátszania...

- Azt mondod, "szemét" vagyok'?

Calver legyintett.

- Magamról beszéltem, de... hagyjuk a múltat! Beszéljünk inkább a bosszúról!

- Az elöbb azt mondtad, te nem vagy bosszúálló...

Calver vidáman nevetett.

- Alapjában véve nem. A bosszú számomra csak akkor ér valamit, ha megfelelö anyagi haszonnal is párosul. És egyvalakin bosszút kell állnom. Apám gyilkosán.

- Ha azt hiszed, hogy én árultam el...

- Nem, dehogy! Én nem rólad beszélek, hanem arról, aki felköttette.

- Akkor rossz helyre jöttél, Birka. Loriano Mardecas már nem él Silvaróban. Évekkel ezelött Golberbe költözött.

Calver arca kényelmetlenül megrezzent.

- Megkérnélek, ne nevezz "Birkának"! Ezt a nevet nem nagyon szenvedhetem! Kölyökkoromban röhögtetek rajtam épp eleget; de most már nem Kerge Birka vagyok, a hírhedt Elbord Marchen elcseszett csemetéje, hanem Fürge Calver, akinek a fejére három nagy tartományban is komoly vérdíjat tüztek ki.

Cayar alaposan szemügyre vette a nála legalább húsz évvel fiatalabb fickót. A rablóvezér alapjában véve jó emberismerö volt, s amit Calver szemében látott, az minden kétséget eloszlatott azon tekintetben, hogy ez a fiú tényleg végigment egy s máson, amióta öt és a bandát faképnél hagyta.

- Megváltoztál.

Calver nevetett.

- Elönyömre.

- Meglehet. Ám kissé beképzeltnek és felfuvalkodottnak tünsz.

Calver sóhajtott.

- Ebben is rád hasonlítok, Cayar. De hagyjuk egymás felmagasztalását, szorítkozzunk a tényekre. Egyrészt közlöm veled, hogy rosszul tudod: Loriano Marcedas nem Golberbben él. Golberbben van, de nem ott él, hanem ott halott...

- Mióta?

- Ó, lassan két hete is megvan annak, hogy letöröltem a kardomról a mocskos vérét.

- Ezek szerint sikerült elkapnod?

Calver vállat vont.

- Ezek szerint. Hosszan kínlódott halála elött, de bármit tettem is vele, a kincse rejtekhelyét nem árulta el. Csak annyit tudtam kiszedni belöle, hogy a kincs a fia házában van... itt Silvanóban.

Cayar akaratlanul is elmosolyodott.

- Olyan vagy, mint apád. Ő is állandóan a Mardecasok legendás kincse után áhítozott.

- Csakhogy öt felkötötték miatta, én pedig megszerzem.

- Hah, micsoda önbizalom!

Calver elmosolyodott.

- Téged talán hidegen hagynak a drágakövek, Cayar?

- Képtelenség behatolni abba a házba. Olyan, mint egy erödítmény. És ha megpróbálnánk megostromolni, perceken belül a nyakunkon lenne Silvano összes átkozott katonája. Arról nem is beszélve, hogy Thovar Mardecas örei is több tucatnyian lehetnek, nem beszélve arról a titokzatos varázslóról, aki megölte hat emberemet...

Calver bólogatott.

- És akkor sem érdekelnének a drágakövek, ha valaki megölné a varázslót, elaltatná az örök nagyrészét és megbeszélt idöben kinyitná neked és az embereidnek a kaput?

Cayar megnyalta a szája szélét, mert úgy érezte, hogy egy pillanat alatt kiszáradtak az ajkai.

- Miféle hülyeség ez? - dörmögte.

Calver farkasszerüen elmosolyodott.

- Ma éjszaka - suttogta. - Pontban virradatkor ki fog nyílni a Mardecas Palota hátsó kapuja. Nem lesznek ott örök. Legalábbis élö örök nem... Nesztelenül beosonhattok, és legyilkolhattok mindenkit, aki az utatokba kerül. Arra az esetre, ha valamelyik balfék elrontaná a dolgot és valakinek mégis sikerülne fellármáznia a városörséget, csukjátok be a hátsó kaput és toljátok el a védögerendát. Még ha a katonák rajtatok is ütnek, pár ember is könnyedén védheti a falakat órákon át bármekkora túlerövel szemben...

Cayar gyanakodva nézett Calverre.

- De ha a katonák körbeveszik a házat, hogy jutunk ki?

- Elfeledkeztél a titkos alagútról? - kérdezte Calver. - Arról az alagútról, aminek a létezéséröl apám biztosan tudott?

- És mégsem találta meg soha. Te talán tudod, hogy hol van?

Calver egy pillanatra behunyta a szemét, úgy bólogatott.

- Ha tudnám, hogy hol van, akkor azon az alagúton át hatolhatnátok be a házba. Én csak azt tudom, hogy létezik... és azt is tudom, hogy Thovar pontosan tudja, miként lehet ezen az alagúton át kijutni. És annak az alagútnak az egyik kanrájában van elrejtve a Mardecasok kincse.

Cayar egyre nyilvánvalóbb gyanakvással meredt a rókaképü fickóra.

- Neked... sikerül bejutnod a házba?

- Gyakorlatilag már bejutottam. És bármik 848g66i or újra bejuthatok.

- Akkor... mi szükséged van ránk? Hiszen egyedül is megszerezhetnéd a drágaköveket.

Calver folyamatosan mosolygott, és ez kiszámíthatatlanná tette a szavait. Őszintén beszél vagy aljasul hazudik?

- Ha egyedül is megszerezhetném, biztos lehetsz abban, hogy nem ajánlanék osztozkodást, Cayar. Viszont az, hogy bent vagyok a házban, még csak fél gyözelem. Ez könnyen sikerült. Ám a legnehezebb az, hogy megtudjam Thovartól, hol a kincs. Ehhez némi kínzást kell alkalmaznom, ugyanis nem valószínü, hogy önszántából elárulja. Viszont ha betömöm a száját vallatás közben, nem tud felelni a kérdéseimre. Ha viszont nem tömöm be a száját, felvisítozza az egész házat. És bár lesz alkalmam nyugodtan elökészíteni az akciót, egymagam nem leszek képes legyilkolni hatvan embert. És utálnám, ha megzavarnának vallatás közben. Ezt megérted, ugye?

Cayar a homlokát ráncolta.

- Hogy képzeled?

- Mármint az osztozkodást? Nem vagyok nagy igényü. Az enyém a fele, tied a másik fele. Így igazságos.

Cayar szemöldöke megrándult.

- És az emberek?

- Őket természetesen te fizeted ki a saját részedböl. Elvégre a te embereid.

- Nem tetszik.

- Micsoda? - háborgott Calver. - Én csinálok mindent, és én kapjak kevesebbet?

Perceken át vitatkoztak, mire meg tudtak egyezni.

- Jól van - morogta Calver idegesen. - Enyém az egyharmada, a tied a másik egyharmad, az emberek pedig megkapják a harmadik harmadot... Bár szerintem ez a nagylelküség kifejezetten túlzás! Hisz nekik semmi dolguk, legfeljebb néhány gigát kell elvágniuk. Megelégedhetnének mondjuk a... - Legyintett. - Jó, jó, nem kezdem újra... Megegyeztünk...

Még megbeszéltek néhány fontos részletet, aztán Calver elsietett.

4.

A Mardecas Palota sokkal masszívabb és hatalmasabb volt, mint Golberbben a helytartó palotája; valóságos erödítmény volt vaskos falakkal, áttörhetetlen kapukkal, és a falakon lörésekkel.

Calver azonban nem rettent meg a méretektöl. A zuhogó esöben egyenesen az elülsö kapuhoz sietett, és bezörgetett. A hatalmas kapura hat testet, illetve az egyiknek csak a maradványait szögezték. Az órák óta zuhogó esö ronggyá áztatta a hullákat, s a kis patakokba gyült víz valószínüleg elmosta már lecsöpögö vérüket.

Calver zordan szemezett az egyik hullával, akinek a fél karját vitte le a robbanás és az arcát is kilyuggatta. Nem volt szép látvány.

- Ki vagy? - mordult fel valaki a kapun túlról.

- Calver.

- Jelszó?

- Nincs.

Ez volt a jelszó; ebben állapodtak meg: mármint hogy nincs semmilyen jelszó. Ez természetesen Calver zseniális ötlete volt.

Csikorgás hallatszott, ahogy a kétszárnyú kaput belülröl rögzítö, combnyi vastag acélrudakat elhúzták. Aztán jó egy perc múltán kitárult a kapu egyik szárnya. Lándzsák hegye meredt a börig ázott Calver irányába, és egy fáklya fénye vetült az arcába.

- Calver?

- Láthatod.

Végre beengedték, és a kaput bezárták mögötte. Két emberre volt szükség, hogy a helyére csúsztassa az acélrudakat, de négyen csinálták. És még négy ember fürkészte idöközben a sötétséget.

Calver tudta, hogy a hátsó kaput legalább ugyanennyien örzik, és a többi zsoldos - legalább három tucatnyian - meg a varázsló igencsak éberen alszanak, hogy azonnal talpra tudjanak ugrani riadó esetén.

- Szarrá áztam - morogta Calver. - Micsoda eszelös idöjárás!

- Megtudtál valamit? - kérdezte az egyik nagybajszú ör reszelös hangon.

- Nagyon dühösek! - felelte Calver. - Legyetek résen! Senki ne merjen aludni! Lehet, hogy még ma éjszaka rajtunk ütnek!

- Bár úgy lenne! Vérzö orral fognak eloldalogni a rühes kutyák.

- Aha.

Calver átsietett a belsö udvaron, és amint a szobájába ért, minden holmit ledobált magáról, megivott egy fél üveg méregerös pálinkát, és egy tiszta törülközövel alaposan átdörzsölte a testét. A szakadó esö alaposan kedvét szedte, de most szárazon kezdett valamelyest jobb kedvre derülni. Magára terítette a háziúr egyik selyem köpenyét, és beburkolózva meredt maga elé. Várta, hogy érte küldjenek. Biztosra vette, hogy Thovar Mardecas meg fogja vámi ébren, és ebben nem is csalódott.

Még eszébe jutott valami, és vizes göncei rejtekéböl elöhalászta azt a tenyérnyi selyemdarabot, amit meg akart mutatni a "megbízójának". A háziköntös zsebébe gyürte.

Hamarosan kopogtak az ajtaján, és Leopold, a vén inas jött érte azzal, hogy a gazdája kéreti.

Mivel Calvernek nem volt másik ruhája, vizesen pedig nem akart menni, a háziköntösbe burkolózva követte a hajlott hátú szolgát.

Mardecas magas, eröteljes felépítésü fiatalember volt; nem sokkal lehetett idösebb Calvernél, ám a feje tetején máris kopaszodott, és a jóléttöl aprócska pocakot eresztett. Ennek ellenére nem tünt puhánynak, s széles válla, vaskos karizmai arra engedtek következtetni, hogy hébe-hóba még folytatja a testgyakorlást. Még valóban ébren volt; a könyvtárszobában járkált fel-alá, kissé remegett a keze, és a szeme alatt sötét karikák látszottak. Már elözö éjszaka sem tudott aludni.

- Na? - kérdezte türelmetlenül. - Sikerrel jártál?

Calver vállat vont.

- Ahogy vesszük.

- De... de... hogy vegyük?

- Amikor megfutamodtak, követtem öket. Nem volt nehéz dolgom, futottak, mint a nyulak. Őszintén szólva csalódtam bennük... azt hittem, hegyi oroszlánok, de nem többek gyáva kutyáknál!

Mardecas szeme csillogott.

- De kár, hogy nem láttam! - suttogta, és megnyalta az ajkát. - Bika Cayar rettegett haramiái... amint lélekszakadva menekülnek! Huh! Micsoda pompás látvány lehetett! Sylon Windst elmesélte, hogyan futamította meg azt a csürhét két egyszerü varázslattal... Úgy szerettem volna ott lenni!

Calver legyintett.

- Az az ostoba varázsló elrontott mindent! - morogta. - Idö elött produkálta magát. Ha nem kezdi el a magamutogató varázslatait túl korán, sikerült volna a banda kétharmad részét csapdába csalnunk! A maradékkal könnyedén elbántunk volna.

- Elégedetlen vagy? - csodálkozott a kereskedö. - Nem értelek! Hiszen én pár nappal ezelött hinni sem mertem volna ilyen sikerben! Lefogadom, hogy azok a hegyi kutyák szükölve lapulnak majd, és nem merészelik többé az én karavánjaimat háborgatni.

- Azok a "hegyi kutyák", akik a farkukat behúzva, szükölve menekültek, most újra összeverödtek, és dühösen csaholva a véredet kívánják! Viszont ha az ostoba varázslód nem kezd túl korán hösködni, az összes haramiát lemészárolhattuk volna, nem lenne velük több gond! Én ismerem a fajtájukat; ezek nem felejtenek és nem könnyen bocsátanak meg! Csak akkor nyugodhatunk meg, ha egy sem marad közülük, aki lesböl rád támadhatna. Ezért javasoltam, hogy szögeztesd ki a testüket a kapura... mert ez feldühíti a többieket és ide fognak jönni. És itt végezhetünk velük, ha ügyesen csináljuk és résen vagyunk. Csak vigyázni kell, nehogy az a botcsinálta mágus mindent elrontson!

Mardecas szeméböl kihunyt a kezdeti lelkesedés.

- Te nem kedveled túlságosan Sylon Windstet, igaz?

- Ennyire látszik rajtam?

- Pedig öt is apám küldte hozzám, akárcsak téged. Azt hittem, ti ketten... már dolgoztatok együtt.

Calver utálkozva elhúzta a száját.

- Én vagyok a legjobb testör, akit csak a hátán hordott a föld, és soha de soha nem dolgozok ilyen amatörökkel, mint ez a fickó! Fogalmam sincs, Loriano úr honnan kaparta elö...

- Na, azért annyira nem lehet kezdö, ha képes volt egymaga pár másodperc alatt megölni hat rablót!

Calver legyintett.

- És ezzel elcseszte a zseniális tervemet. Ah, hagyjuk! Ezen már úgysem változtathatunk. Fel kell készülnünk a második lépésre.

Thovar Mardecas feszülten meredt az egy szál háziköntösbe burkolódzó férfira.

- Sikerült megtudnod valami érdekeset?

Calver elmosolyodott.

- Mindent, ami érdekelhet minket.

- Mi? Meddig követted öket?

Calver válasz helyett elöhúzta a tenyérnyi selyemdarabot, és a kereskedö orra alá dugta. Az elöször nem értette, de elvette az apró holmit, és a fény felé fordítva szemügyre vette. Akaratlanul is fojtott kiáltás tört ki belöle.

- Ez az én pecsétem rajta... és a dátum... Hé, ez abból a karavánból való, amit Cayar bandája másfél hónapja rabolt el tölem! Hogy került hozzád?

Calver hátradölt a székében, és kiélvezte a pillanatot.

- Láttam az egész bálát, söt, a többi holmit is - dörmögte. - Jártam a titkos barlangjukban.

Thovar Mardecas szóhoz sem tudott jutni a megdöbbenéstöl, csak a száját tátva meredt az elötte ülö emberre.

Calver folytatta.

- Csaknem a hegycsúcsig követtem öket. Semmit sem vettek észre; hiszen olyan nesztelenül osonok az erdöben, mint a szellö. - A bal fülére bökött. - Elvégre apám révén gilf vagyok, az erdei tündérekkel rokon, mint láthatod. Kevesen osonnak úgy, ahogy én tudok, és még kevesebben forgatják olyan jól a tört, mint ahogy én... No, de elég a képességeim objektív felsorolásából, folytatom... A menekülök egy sziklás térségen csoportosultak és fennhangon vitatkoztak. A nagy felfordulást kihasználva ledöftem az egyik ört, és beosontam a barlangjukba, ott meghúztam magam a felhalmozott boroshordók között és kihallgattam mindent, amit beszéltek!

Thovar Mardecas egy szertartásos mozdulattal a homlokához érintette jobb kezének egy pontba összeszorított ujjait, és a család védelmezö szellemének nevét mormolta.

- Jaspergort nevére, ez hihetetlen!

- Normális körülmények között erre én sem merészkedtem volna - ismerte el Calver. - Ám most annyira felindultak a társaik halála miatt, hogy az átlagosnál jóval figyelmetlenebbek voltak. Így hát nyugodtan kihallgathattam mindent.

- És! - suttogta a kereskedö. - Mit beszéltek? Megtámadnak bennünket? Még ma éjjel?

- Cayar rettentöen dühös volt - vetette oda Calver. - Az egyik alvezérének saját törével metszette el a torkát, három embert pedig megkorbácsoltatott...

-Huhhh! Mindig tudtam, hogy az a fickó nem normális! A saját embereit pusztítja!

Calver nevetett.

- Őrjöngött, mint egy megvadult bika, és azon nyomban neki akart támadni a házadnak. Azonban ezek a haramiák sem ostobák. Ugyanazt tették, amit mi... Egy emberük követte a te csapatodat és mindent látott. Tudja, hogy legalább negyven katona van a házban. Gyanítják, hogy te épp arra számítasz, hogy dühödben nekünk rontasz... és éppen ezért haboznak.

A kereskedö a fejét rázta.

-De meddig?

- Nem tudni - felelte Calver. - Olyan a zsiványtanya, mint valami tüzes katlan. Bármelyik pillanatban bekövetkezhet, amikor már nem bírják tovább féken tartani a dühüket. És ha értesülnek majd arról, hogy az embereik hulláját a kapudra szögeztetted, a haragjuk még nagyobb lesz irántad...

A kereskedö megnyalta a szája szélét idegességében.

- Biztos vagy abban, hogy ez jó ötlet volt? Nem kellene leszedni azokat a hullákat?

Calver határozottan rázta a fejét.

- Épp azért javasoltam ezt a módszert, hogy minél inkább magunkra haragítsuk öket. A bosszúvágy a legrosszabb tanácsadó; elveszi az ember józan eszét. Elöbb vagy utóbb megpróbálnak majd behatolni, és akkor végük lesz.

A kereskedö sóhajtott.'

- Ahelyett, hogy tétlenül várunk itt az ö támadásukra, nem kellene inkább nekünk rájuk rontani. Te kikémlelted a rejtekhelyüket. Ha titokban rajtuk üthetnénk.

- Titokban? - nevetett Calver. - Mostantól kezdve senki sem teheti ki titokban a lábát a kapun kívülre. Cayar parancsára éber szemek lesik minden mozdulatunkat. Hallottam, amikor a rablóvezér parancsot adott az egyik emberének, hogy fizessen ezer aranyat, egy bizonyos illetönek... A nevet nem mondom ki, de mindketten tudjuk, kiröl van szó... És gyanítom, hogy már percek óta bérgyilkosok lapulnak a szomszédos házak tetején, és arra lesnek, hogy valamelyikünk kidugja az orrát. Aki vigyázatlan lesz, azt azonnal lenyilazzák...

- Jaspergort nevére! - suttogta a kereskedö. - Komolyan beszélsz?

Calver sértödött arcot vágott, mint aki neheztel azért, hogy egyáltalán feltételesen is kérdöre vonják szavai komolyságát.

- Mit gondolsz, miért intézkedtem két nappal ezelött, hogy legalább két hónapra való élelmet raktározzunk el a házban?

Thovar Mardecas elgondolkodva nézett maga elé.

- Te mindenre gondolsz, Calver. Nem is értem, apám hogy volt képes megválni töled.

A rókaképü fickó nevetett.

- Nem szívesen engedett el, arra mérget vehetsz! Azonban egy korábbi leveledben te magad kértél tanácsot arra vonatkozólag, hogy mit lehetne tenni Bika Cayar bandájának zaklatásai ellen...

A kereskedö bólogatott.

- Igen. És a múlt héten meg is érkezett Sylon Windst a válaszlevéllel. Aztán két napra rá te is befutottál apám újabb levelével. Csak azt nem értem, miért nem egyszerre jöttetek.

Calver hanyagul elmosolyodott.

- Mert jóapád elöször csak ezt a botcsinálta varázslót akarta küldeni. Ám amikor én értesültem a dologról, némi hitetlenkedéssel fogadtam a döntését. És sikerült meggyöznöm öt arról, hogy ez a dolog elég fontos ahhoz, hogy a legjobb kezekbe kerüljön. Ezért és csakis ezért volt hajlandó elengedni engem is.

Thovar Mardecas elgondolkodva meredt maga elé.

- Sylon Windst intett, hogy óvakodjak töled, Calver! Azt mondja, téged több tartományban is köröznek... és hogy egy orgyilkos céh is vérdíjat tüzött ki a fejedre. Igaz ez?

Calver hunyorított.

- Tagadtam én valaha is, hogy veszedelmes fickó vagyok? - kérdezte. - Nos, mielött apád testöre lettem, kipróbáltam egyet s mást, s nem mindig néztem, hogy kibe szaladt bele a kardom. Egyszer véletlenül egy nagyhatalmú céhfönököt sikerült megbicskáznom. De hát nem volt ráírva, hogy kicsoda... De bármivel tömte is a fejed az az ostoba varázsló, annyit mondhatok, hogy tölem aztán egyáltalán nem kell tartanod! Vagy talán nem azt írta apád a levelében, hogy maximálisan megbízható és hüséges vagyok? Olyan testör, aki mindenki másnál jobban érti a dolgát? Talán nem írta meg neked a levelében, hogy egy alkalommal a saját testemmel fogtam fel egy neki szánt nyílvesszöt, megmentve ezzel az életét?

Calver széthúzta a mellkasán a háziköntöst és megmutatta a jobb válla alatt a sebhelyet.

Thovar Mardecas szabadkozva rázta a fejét.

- Én ugyanúgy megbízok benned, Calver, mint ahogy apám tette. Hiszen a levelében csupa jókat írt rólad... Ámbár olyan különös volt az a levél.

- Mi? Azt állítod, hogy nem az apád írása volt és nem az ö pecsétje szerepelt rajta?

- Nem... de. Illetve... hogy is mondjam. Az ö írása volt és az ö gyürüjének pecsétje zárta le... de a gondolatai... Mintha nem is az ö gondolatait írta volna le, hanem valaki más diktálta volna neki ezeket a szavakat...

Calver megfeszült.

- Mindez puszta képzelödés! - jelentette ki, - Ott voltam a szobában, amikor ez a levél született, és a becsületszavamat adom rá, hogy Don Loriano mindezt saját kezével, saját jószántából írta.

- Igen, igen, de... Tudod, ö még sohasem írt alá úgy levelet, hogy "ölel szeretö apád"... és az is rettentö különös, hogy egy árva sort sem írt üzletröl. Pedig az elözö levelemben egy sor olyan kérdést tettem fel neki, ami választ igényelne. És semmi. Még csak meg sem említi, hogy olvasta az elözö levelemet.

- Márpedig bizonyára olvasta - vélte Calver. - Hiszen ha nem olvasta volna, nem küld ide engem... meg azt a varázslót...

Mardecas a fejét ingatta.

- Mindez nagyon különös, Calver. És bár apróságnak tünik, nem hagy nyugodni a dolog. És nemcsak engem. Sylon Windst is gyanúsnak tartja ezt az egészet, és sürgetett, hogy vizsgáltassam meg a levél hitelességét.

- Átkozott kurafi! - mormogta Calver az orra alatt.

Mardecas nem értette jól.

- Hogy mondod?

- Semmi, semmi... Csak nem örülök, hogy bizalmatlan vagy velem szemben. Igaz, én mondtam, hogy ne bízz senkiben, de természetesen úgy gondoltam, hogy ez énrám nem vonatkozik. Ha gyanakodni akarsz, akkor jobb lenne, ha inkább azt a kelekótya varázslót tartanád szemmel!

Thovar Mardecas felállt, közel lépett Calverhez, és barátilag a vállára tette a kezét.

- Félreértetted a szavaim jelentéstartalmát, Calver - mondta mosolyogva. - Én kezdettöl fogva megbízok benned. Valami azt súgja, hogy te valóban olyan hüséges és jó testör vagy, mint azt apám leírta.

- Ennek ellenére mégis megvizsgáltattad apád levelét egy írásszakértövel?

- Pusztán Sylon Windst sürgetésére - felelte a kereskedö. - És csakis azért, hogy ö is saját szemével gyözödjön meg az igazságról. Ő persze biztosra vette, hogy a levél hamisítvány és te gonosz szándékkal hatoltál be a házamba...

- Mi? Ez nevetséges! Aljas rágalom!

- Látnod kellett volna a képét - nevetett Mardecas -, amikor másfél órával ezelött jelentette nekem a vizsgálódása eredményét. A mi kedves varázslónk meglehetösen csalódott volt. Ő maga vizsgálta meg mágiával a levelet, és nem csak az írást meg a pecsétet azonosította, de a levél írásának körülményeit is pontosan meg tudta határozni. Apám írta, a dolgozószobájában, a nagy mahagóni íróasztal mellett... saját kezével.

- Na ugye? - mormogta Calver. - Ezt én is megmondhattam volna.

A kereskedö barátságosan megszorította a vállát.

- Nem akarom én ezzel kapcsolatban, sokáig szaporítani a szót, Fürge Calver. Csak annyit akarok még mondani, hogy e pillanattól kezdve ebben a házban nem az én szavam a legföbb, hanem a tied. Te parancsolsz, te adod ki az utasításokat, és az embereim engedelmeskedni fognak neked. Feltétlen bizalmamat élvezed, és biztos vagyok benne, hogy nem fogok csalódni a szakértelmedben.

- Ebben én is biztos vagyok - mormogta Calver igen kétértelmüen. - Apád sem csalódott bennem soha.

A kereskedö a vitrines szekrényhez lépett, és kiemelt egy üveg pálinkát.

- Iszunk egy kortyot? - kérdezte udvariasan. Calver azonban még mindig az iméntieken gondolkodott.

- Ha én parancsolok kezdte -, ez azt jelenti, hogy a varázsló is köteles engedelmeskedni nekem?

- Mindenben - erösítette meg Thovar Mardecas. - Hacsak nem azt parancsolod neki, hogy kösse fel magát.

Calver csalódottan rázta a fejét.

- Épp ez lett volna az elsö parancsom... Ki nem állhatom azt a kotnyeles fickót!

5.

Pár pohárka ital után Calver visszavonult a szobájába, hogy pihenjen egy keveset.

- Ha a gazfickók mégis arra vetemednének, hogy ma éjszaka támadnak, én is talpon akarok lenni! - mondta. - És egy kis pihenés rád is rádférne.

A kereskedö sóhajtott.

- Olyan ideges vagyok, hogy le sem tudom hunyni a szemem.

-Ne izgulj! - próbálta megnyugtatni Calver. - De ha aludni akarsz, javaslom, hogy zárkózz be a szobádba! Mert nem lehet kizárni, hogy ezek a gazfickók nem nyílt támadással próbálkoznak, csak egyikük mászik be a falon keresztül titokban, hogy veled végezzen...

- Jaspergort nevére, Calver, ezzel aztán nem nyugtattál meg! A fenébe!

Calver a fejét rázta.

- Nem akarlak idegesíteni, de... jobb felkészülni minden eshetöségre. Ha netán valami rendelleneset tapasztalsz az éjszaka folyamán, ordíts teli tüdöböl! Én azonnal ott leszek. És ne engedj be senkit, csak engem.

- Jó - morogta idegesen a kereskedö. - De honnan fogom tudni, hogy te vagy az?

- A saját nevemet fogom suttogni... háromszor egymásután. Ez lesz a jelszó.

Miután ebben megegyeztek, Calver visszavonult a szobájába, és úgy vélte, még legalább két órát aludhat éjfélig, amikor a játszma kezdetét veszi.

Valójában csaknem három órát aludt, amikor vadul dörömböltek az ajtaján.

- Mi a fene? - mordult fel Calver.

- Gyorsan! - kiáltotta egy ideges hang. - Gyorsan, a kapuhoz!

- Mi az? Támadás?

- A hullák... Eltüntek a kiszögezett hullák a kapuról...

6.

Calver szinte a ház teljes népét ott találta, s egy sereg katona sürgölödött lámpásokkal, gyertyákkal a belsö udvaron. Néhányan pedig a félig nyitott kapun kívül próbáltak nyomokra bukkanni.

Az esö már elállt, de oly tartósan zuhogott több órán keresztül, hogy az udvar merö sár volt, és több helyen bokán felül érö tócsák állítottak csapdát a vigyázatlanoknak.

Calver dühösen káromkodott, amikor nagy siettében ö is ilyen vigyázatlannak bizonyult. Nem elég, hogy a ruhája még mindig nem száradt meg, most a saruja is csupa lucsok lett.

Az örök kapitánya, egy vállas, bamba képü fickó mogorván jött elé.

- Félórája váltottam az örséget - magyarázta. - Akkor még megvoltak. A saját szememmel láttam, ahogy ott lógnak a kapun.

Calver csak egy futó pillantást vetett rá, nem kezdte el faggatni. A kapu felé sietett.

A fekete kámzsás varázsló a kaput tapogatta, majd letérdelt az egyik tócsába, és a fejét lehajtva magába mélyedt.

- Calver! - A ház ura sietett elö egy oszlop takarásából idegesen. Mögötte a felesége slattyogott; az asszony fázósan húzta össze magán a hálóing fölé felkapott köntöst. Szöke haja kibontva hullott a vállára, s bár riadtan pislogott, így is bübájos teremtés volt.

Calver kedvtelve nézegette, és arra gondolt, milyen kár, hogy ennek a szép asszonynak egy órán belül meg kell halnia.

- Calver! - suttogta rekedten Thovar Mardecas. - Nem gondolod, hogy ismét fel kellene lopakodnod a hegyre és kihallgatni, mit terveznek?

- A legnagyobb esztelenség lenne - morogta Calver. - Semmi esetre sem hagyom el a házat. Itt többet ér az én tapasztalatom, mint odakinn a vadonban.

A kereskedö megragadta Calver karját, és idegesen megszorította.

- Calver! - suttogta. - Hogy történhetett ilyesmi? Hiszen négy ember figyelte állandóan a kapu elöterét. Le kellett volna nyilazniuk bárkit, aki hivatlanul közelít!

- Eejgen! - morogta Calver. - Majd mindjárt megtudjuk, mi a fene történt.

A kapitány már érkezett is négy holtsápadt legénnyel.

- Ezek örizték a hullákat, Don Mardecas.

Calver szemügyre vette a négy fickót, és egyenként a szemükbe nézett

- Na, mi van, jómadarak... aludtatok?

- Mi aztán nem - suttogta az egyik. - Ébren voltunk mindvégig, és úgy meresztettük a szemünket, mint még soha.

- Aha - morogta Calver. - Szóval a szemetek láttára cipelték el a hullákat, mi?

- Nem... A hullák egyszerüen eltüntek...

- Mit beszélsz?

-Esküszöm bármire! Az egyik pillanatban még ott lógtak a kapun, a következöben már csak a hült helyüket bámultuk. És erre a társaim is készek megesküdni... akkor is, ha mindenki eszelösnek mond bennünket. És akkor is, ha senki nem hisz nekünk!

Calver a riadt képü, didergö asszonyra pillantott. Ismét feltámadt benne a vágy, és arra gondolt, milyen jó lenne ezzel a cicababával elcicázgatni egy kissé, mielött utoléri a sorsa. Ám egyrészt erre már kevés volt az idö, másrészt férfi létére egyszer-kétszer ö is megtapasztalta már, milyen érzés megeröszakoltnak lenni. Ugyanis, a vadonban elzárkózottan élö gilf faj otromba nöstényei nem egyszer elkapták már, és akarata ellenére a kedvüket töltötték rajta.

A varázsló jött oda. Arcát részben takarta a kámzsa, csak szürkén villogó szemét lehetett látni.

- Mágia - mondta. - Az örök nem hazudnak. A hullákat mágia segítségével távolították el.

- Te jó ég! - sápadt el a kereskedö. - Ez képtelenség!

- Nem, nem az - felelte a varázsló. Az enyhén didergö asszonyra pillantott. Majd Mardecasra. - Nem biztonságos idekinn. Asszony számára végképp nem...

Mardecas a feleségére pillantott, és intett az idös lakájnak, aki mögöttük a lámpást tartotta.

- Leopold! Kísérd be Dorthát a hálószobába! Amikor az idös férfi és az asszony eltüntek a ház belsejében, Calver idegesen röffent a varázslóra.

- Honnan veszed azt, hogy mádiával tüntették el a hullákat?

- Ez a szakmám.

- Én viszont fent jártam a rablók között és kihallgattam öket. Nincs köztük mágus. És még csak nem is állnak kapcsolatba senkivel, aki varázserövel segíthetné öket.

Sylon Windst kifejezéstelenül meredt Calverra.

- Esetleg ellenem béreltek fel valakit...

- Hah! - kiáltotta Calver. - Ellened? Akkor miért a hullákat lopkodják?

- Ezt a körülményt még ki kell vizsgálnom.

- Ugyan már! - dühöngött Calver. - Te sem tudsz, semmit, csak a száda; jártatod.

- Úgy gondolod?

- Úgy bizony! És jobb lenne, ha valahol máshol jártatnád! Nekem nincs szükségem ilyen kotnyeles alakokra.

Sylon Windst elhúzta keskeny száját.

- Addig örülj, amíg én veletek vagyok.

- Ne hidd, hogy ez olyan nagy öröm!

Már-már egymásnak estek. Thovar Mardecas ugrott közéjük idegesen.

- Állj! Állj! Ne egymást marcangoljátok, inkább végezzétek a dolgotokat!

- Épp azt csinálom! - hörrent fel Calver. De aztán nem vitatkozott tovább. Elfordult, és a kapuhoz sietett, hogy esetleges nyomok után kutasson.

Tíz percen keresztül téblábolt összevissza, de a gyér megvilágításban nem talált semmit. Amikor visszatért az udvar közepére, Thovar Mardecast a behunyt szemü, térdeplö varázsló mellett találta.

- Hát ez meg mi a fenét müvel? - morogta Calver.

- Pszt! - intette a kereskedö. - Ne zavarjuk meg! Mágiával megpróbálja kideríteni, hová tüntek a hullák.

- Kit érdekel...

Még valamit mondani akart, ám a varázsló ekkor kinyitotta a szemét; és feltápászkodott a sárból.

- Rossz hírem van - recsegte kiszáradt torokkal. - A hullákat valamiféle átvivö mágiával juttatták el egy közeli helyre. És valami nagyon gonoszat, baljósat is érzek... a közelböl!

- Honnan a "közelböl"? - akarta tudni Calver.

A varázsló ismét behányta a szemét, és kinyújtott karral lassan körbefordult. Amikor a szeme kinyílt, riadtság látszott benne, és az arca mintha elsápadt volna kissé a fáklyák bizonytalan megvilágításában.

- Érzékelted öket? - kérdezte Calver.

- Igen - suttogta a varázsló. - Igen.

- Merre vannak?

Sylon Windst kivárt egy pillanatot, mielött válaszolt.

- Bent a házban - recsegte megrendülten. - És... ezek a hullák... MOZOGNAK!

7.

Mintha csak e bejelentésre akarna kontrázni, a ház belsejéböl iszonyatos nöi halálsikoly hangzott fel.

Thovar Mardecas felordított.

- Dortha!

Calver a vívótörével a kezében rontott be, és a kereskedö, a varázsló meg a katonák egy emberként iramodtak utána.

A hátborzongató sikoly hörgésbe, gurgulázásba fúlt, majd egy tompa reccsenés hallatszott, s minden hang abbamaradt.

- Neeeee... - nyögte Mardecas.

Calver máris felrántotta a hálószoba ajtaját, és buzgón káromkodott.

- Esthevar vérére, itt vannak!

Mire a többiek láthatták volna, mire gondol, a fürge fickó máris elörelendült, és vad kiáltással hadakozott valakivel.

A következö pillanatban Mardecas is benyomult a szobába, és azt látta, amint Calver markolatig döfi a vívótörét egy lassan csoszogó, csurom vér hullába. A vívótör pengéje másfél arasznyira kibukkant a zombi hátán, ám a göcsörtös kezek háborítatlanul emelkedtek fel, hogy Calver nyakára fonódjanak.

És még két zombi közeledett feléje lassú mozgással a baldachinos ágy irányából. Calver szitkozódva kirántotta a karját, és olyan fürgén szökkent hátra, mint egy megriasztott hiúz.

- Esthewarra, ez nem döglik meg!

Thovar Mardecas aggódva pillantott az ágy felé, és amikor meglátta az asszonyát mozdulatlanul heverni a fehér ágyterítön, minden rettenete a torkába nyomult.

- Átkozott...

Puszta kézzel akart rárontani a zombikra, azonban a varázsló udvariatlanul félrelökte maga-elöl.

- Vissza!

A következö pillanatban elöretartott tenyereiböl narancsszínü lángsugarak csaptak elö; elöször azt a két zombit égette szénné, akik az ajtó felé csoszogtak, aztán a Calver közelében nyúlkáló, véresre szurkált húsmasszát vette célba. Azonban ezt az utolsó célpontot kissé elhibázta, és a lángok nemcsak a zombit égették el, de Calver kezét is megperzselték és belekaptak a ruhájába...

- Átkozott! - ordította Calver, és villogó szemmel ugrott a varázsló elé. - Ezt direkt csináltad!

- Vissza! - recsegte a varázsló. - Különben szénné égetlek téged is!

Azonban még így is két katonának kellett az örjöngö Calvert lefogni, hogy meg ne próbálja ledöfni a mágust.

Eközben a kereskedö már ott térdelt a felesége mozdulatlan teste mellett, és keservesen zokogott.

Calver csúnya pillantásokat vetett a varázslóra, de aztán ment, megvizsgálta az asszony holttestét. Sóhajtott.

- Kitörték a nyakát - mormogta. - Milyen kár egy ilyen szép nyakért...

Thovar Mardecas még jobban zokogott.

A kereskedö alapvetöen kemény ember volt, megszokta a halált, és a felesége elvesztését sem sajnálta ennyire, ám az utóbbi napok feszültsége most már kijött rajta és csaknem összeroppant a félelemtöl.

- Leopold nyakát is kitörték - jelentette a katonák kapitánya, aki az ágy túloldalán felfedezte az öreg lakáj holttestét.

-Ezek azok a hullák - jelentette ki a varázsló, miután megvizsgálta az enyhén még mozgolódó, feketére égetett zombikat, - Ennek például még benne vannak a kezében és a karjában azok a szögek, amikkel a kapura rögzítették...

- De ez csak három - dörmögte Calver. - És a kapun hatan lógtak. A másik három még szabadon mászkál valahol...

- Bent a házban - tette hozzá a varázsló.

Thovar Mardecas abbahagyta a zokogást, és a fogát csikorgatva tápászkodott fel.

- El kell kapnunk öket.

A konyha felöl újabb sikoltás hallatszott, majd vad dulakodás. Edények csörömpöltek.

- Attól tartok - jegyezte meg Calver szkeptikusan. - Ők kaptak el valakit.

- Jaspergportra! Nem engedhetem, hogy lemészároljanak mindenkit! Hiszen tele a ház katonákkal!

Azonnal a konyhába rohantak. Egy cafatokban lógó húsú zombit találtak, ami éppen a kitört nyakú szakács hájas teteméböl falatozott.

- Égesd el! - parancsolta Calver a varázslónak.

A mágus azonban csak a vállát vonogatta.

- Nincs több ilyen varázslatom.

Fürge Calver káromkodva kikapta a fáklyát egy katona kezéböl, és azzal gyújtotta meg a zombit. Az iszonyatos hangokat hallatva égett el a szemük elött.

- Kettö még van valahol.

Rohanva járták végig a hálószobákat, de mindenhol csak megcsonkított, elroppantott gerincü, kitört nyakú vagy megfojtott hullákat találtak. A zombik alapos munkát végeztek. A ház asszonyán kívül nyolc szolgát öltek meg.

Azonban a maradék két zombit sehol nem találták.

- Hol vannak?

Mardecas szigorú tekintettel intett a varázslónak.

- Használj mágiát, ha kell, de mondd meg, hogy merre vannak!

Sylon Windst közömbös képpel rázta a fejét.

- Az azonosító mágiámat már elhasználtam - magyarázta. - Varázslat nélkül kell megtalálnunk öket.

- Itt vannak a házban?

- Minden bizonnyal.

Végigrohanták a két nagytermet és a kisebb szalonokat, de a két zombinak nyomát sem találták. Illetve egészen pontosan a nyomukat megtalálták. Szinte minden teremben megmozgattak valamit. Feldöntöttek egy díszként szolgáló lovagi páncélt, cserépedényeket törtek össze, ruhákat, függönyöket szaggattak meg...

És a keresök bármerre jártak, mindenhol hallották a közelükböl az örjítö csoszogást...

- Ezek szórakoznak velünk! - morogta Calver, és dühösen a kámzsára meredt. - Mutasd, mit tudsz varázsló! Találj ki valamit!

- Érzem a mágiát - suttogta Sylon Windst, és még szimatolt is egy kicsit. - Itt, valami... készül!

- Mi?

- Kifelé! - sikoltotta a mágus. - Kifelé mindenki az udvarra!

Senki nem állt le kérdezösködni. Pár másodperc múltán már mindenki ott tolongott körülötte az udvaron.

- Mi... történt? - hebegte Thovar Mardecas.

Sylon Windst eltorzult arccal szaglászott.

- Nagyon erös mágikus csapás közeledik.

- Mit beszélsz?

- Gyorsan! Mindenki álljon körém! Az örök is! Tereljetek ide mindenkit! Aki nem lesz itt egy percen belül, az halálfia!

- De hát mi történik?!!

A varázsló azonban nem magyarázkodott. Elörántotta a törét, és egy jókora kört kezdett karcolni a hegyével a sáros talajba.

Nagy futkosás, kiabálás kezdödött. Sokan máris értesültek a zombik gyilkolásairól és a babonás katonák kérdés nélkül hagyták el az örhelyüket. Mire a perc letelt, már vagy ötvenen tolongtak a megrajzolt körön belül.

Sylon Windst a kör ház felöli szélére állt, és rúnák tömkelegét rótta a sárba.

- Gyorsan! - recsegte. - Gyorsan! Álljon mindenki a körön belülre!

Nem kellett sokat biztatni a rémült embereket; összezsúfolódtak a hatalmas kör belsejében.

- Védelmezö varázst mondok rátok! - kiáltotta Sylon Windst. - Aztán égnek emelte a karjait, és torokhangon, szinte hörögve varázsszavak hagyták el a torkát. - Grkhargghh angrakh engrekrghgk...

Calver hirtelen megragadta a dermedten álló kereskedöt, és a körön kívülre rántotta. A varázsló épp ekkor fejezte be a litániát.

- ...Agravkah!

A sárba rajzolt kör hirtelen citromsárgán felizzott, és villódzni kezdett, aztán sárgás füst kezdett terjengeni a belsejében. És egy pillanat alatt az emberek köhögni kezdtek, iszonyatos tolongás lökdösödés kezdödött, de senki sem bírt kilépni a mágikus körön kívülre. És ahogy a füst egyre sürübb lett, csak akkor látszott, hogy nem is kör, hanem .egy kupola az, ami fogva tartja az összezsúfolódott embereket. És ez a kupola egyre inkább megtelt sárgás füsttel és az emberek fuldokoltak.

- Mi... mi ez? - hebegte a kereskedö döbbenten.

- Árulás - suttogta Calver, és farkasszerüen felnevetett. - A varázsló cimborád elárult bennünket!

- Nem! kiáltotta Sylon Windst diadalmasan. - Ez nem árulás, hanem bosszú! Én csináltam mindent! Én ölettem meg a zombikkal a feleségedet és a szolgáidat, Thovar! És most foglyul ejtettem a katonáidat is! És végezni fogok veled is!

- De... miért? - nyögte a kereskedö.

A varázsló hangosan röhögött, és hátravetette a csuklyáját.

- Mert én az egyetlen fia vagyok annak az Elbord Marchennek, akit a te apád árult el és akasztatott fel! És én állok bosszút helyette. Az apák vétkeiért a fiúk fizetnek!

- Ó, nem!

Lassan virradni kezdett. Egy fakó, fehéres sáv jelent meg az éjszakai égen.

A kupolán belülröl egyetlen hang sem hallatszott. Viszont a hátsó kapu vasreteszei megcsikordultak.

- A megmaradt két zombi most nyitja ki a kaput - suttogta kéjesen a varázsló. - Egy pillanaton belül beözönlenek Cayar feldühödött haramiái, és ha megtalálnak, ízekre tépnek, kereskedö! Ez a legszebb bosszú! Más végzi el helyettem a piszkos munkát és mégis tudom, hogy iszonyatos szenvedésekben lesz részed.

- Neked meg gyors halálban! - kiáltotta Calver.

Kivont vívótörrel ugrott a varázsló felé, ám bármily fürge is volt, a kámzsás alak nála is gyorsabbnak bizonyult. Egyszerüen eltünt, s ahol az elöbb állt, a vívótör csak a levegöt lyugatta.

- Esthevar vérére! Eltünt a nyomorult!

Hallatszott, ahogy a hátsó kapu nyikorogva szélesre tárul, és futó lábak dobogtak, tocsogtak.

8.

A kereskedö dermedten állt, és ujjaival megérintette a sárgásan villódzó "kupola falait". Olyan érzése támadt, mintha egy hideg üvegfalat tapintott volna.

Calver a hátsó udvaron imbolygó árnyakat leste, és az élen haladók közt felismerni vélte Bika Cayar robusztus alakját. Elkapta Mardecas karját.

- Tünjünk innen!

A kereskedö a kupola belsejében rángatózó, tusakodó, vonagló katonákat bámulta, akik minden módon megpróbáltak kitömi, de nem jártak sikerrel. Egyetlen hang sem hatolt ki a mágikus kupola belsejéböl, s így olyan volt az egész, mintha egy némajátékot néznének.

- Rajtuk már nem segíthetünk! - dörmögte Calver. - A varázsló elintézte öket. A saját irhánkat azonban még menthetjük!

A rablók csapdára gyanakodva, óvatosan közeledtek, és amikor megpillantották a sárgán gomolygó kupolát, benne a sárga füstben csapkodó végtagokat, igencsak megdöbbentek.

Calver nem várt tovább. A karjánál fogva vonszolta a kereskedöt a ház felé.

- Gyerünk már!

Elreteszelte belülröl az ajtót, ám annyi idejük nem lett volna, hogy ugyanezt megtegyék minden spalettával is. Következésképp csak az nem jön be a házba, aki nem akar.

Calver azonban hihetetlen energiával vonszolta a kába kereskedöt a nagyterem felé, ahol általában a lakomákat tartották.

- Ki kell jutnunk innen! - morogta. - Csapdában vagyunk. Cayar emberei valóban cafatokra tépnek mindkettönket.

- Azt ígérted, hogy megvédesz! - nyüszítette a kereskedö.

Calver sóhajtott.

- Én a kezdetektöl figyelmeztettelek, hogy ne bízz a varázslóban! - mondta. - Most már ne engem hibáztass!

- De hát... öt is apám küldte!

- Az ö levele volt a hamisítvány! - recsegte dühösen Calver. - Te pedig az én levelemet ellenöriztetted... és épp övele! Mondhatom, nagyon okos húzás volt!

- Mit tegyünk, mit tegyünk?

Calver egy pillanatra megtorpant.

- Az alagút! - suttogta. - Ez az egy megoldás lehetséges: az alagút!

- Te tudsz... a titkos járatról?! - hüledezett Mardecas.

- Apád bizalmasa vagyok! - korholta Calver. Persze, hogy tudok róla. Azonnal oda kell mennünk, és a titkos alagúton át kisurranni, mielött a haramiák megtalálnak!

- Te tudod, hogy hol a titkos alagút?! - ismételte a kereskedö, és csaknem sikoltotta.

Nagyon döbbentnek látszott.

- Azt nem tudom, hogy hol van - magyarázta Calver türelmetlenül. - Csak azt tudom, hogy van. Apád még nekem sem árulta el a pontos helyét, sem azt, hogy hol a titkos ajtó...

- Persze, hogy nem! - sikoltotta Thovar Mardecas. - Egy roppant erös mágia megakadályozza, hogy bárkinek is elárulja a családi titkot! Akkor sem beszélhetne róla, ha ez a szándékában állna... Söt, még a halála után sem lenne képes a titokról beszélni... még akkor sem, ha valami mágiával faggatnák a holttestét!

- Tapasztaltam - dörmögte Calver.

- Mi?

- Semmi, semmi... csak éppen mondott nekem valami ilyesmit. És én nem is kérdezösködtem. Bíztam benne, hogy ha szükség lesz a titkos alagútra, te kéznél leszel és tudod a titkot...

Az ajtót egy buzogánnyal döngették, faforgácsok röpködtek.

A kereskedö egész testében remegett, egy pontba összeszorított ujjaival ismét a homlokát érintette; ez valamiféle szertartásos gesztus volt nála.

- Jaspergortra! Ez lehetetlen! Nem szökhetünk ki az alagúton át!

- Micsoda? Te nem tudod a titkot?

- De tudom. Azonban ha lemegyünk a mélybe... meghalunk!

A külsö ajtó döngve beszakadt. Diadalmasan kiabáló, dübögö, topogó emberek tódultak be; fegyvercsörgés hallatszott. Gyorsan közeledtek a folyosón a nagyterem felé.

- Bármi is van odalenn - dörmögte Calver semmivel sem lehet veszélyesebb, mint itt maradni. A haramiák két percen belül felkoncolnak!

- Ó, Jaspergort!

Calver türelmetlenül pillantott az ajtó felé.

- Felkoncolnak - ismételte, majd a hatás kedvéért hozzátette: - legalábbis engem.

- Engem nem'?

Calver a fejét rázta.

- Nem! A barlangjukban hallottam, amint Bika Cayar fogadkozott, hogy két héten keresztül fog kínozni téged, ha a kezébe kerülsz... aztán élve kivágja a májad, megsüti vacsorára és a saját torkodon erölteti le!

- Jaspergort, segíts! - suttogta a kereskedö hamuszürke arccal. - Akkor már inkább a kísértet!

Calver egy pillanatra megnyalta a szája szélét. Azt hitte rosszul halott.

- A kíséret?

- Nem! - suttogta Mardecas. - Kísértet. Az üküknagyapám tébolyult szelleme, mely évszázadok óta bolyong családunk ösi kriptájában és megöl mindenkit, aki lemerészkedik a titkos alagútba... De ez legalább gyors halál lesz!

9.

Mivel a lárma és a dübögés a kastély föfolyosója felöl hallatszott, Calver és Thovar Mardecas a szolgajáraton rohantak át a nagyteremböl a könyvtárszobába.

- Hol a titkos járat? - suttogta Calver.

A kereskedö a fejét rázta.

- Nem szabad megtudnia a kinyitásának titkát. Menjen ki!

- Mit beszél?

- Menjen ki, vagy nem nyithatom meg a titkos ajtót.

- Elment az eszed? - kiáltotta Calver a kelleténél is hangosabban. - Haramiák lihegnek a nyomunkban és te holmi titkok miatt kiküldenél a folyosóra?

Thovar Mardecas egészen közel lépett Fürge Calverhoz, és szinte arasznyi távolságról sziszegte a képébe.

- Ezt a titkot évszázadok óta örzik a Mardecasok, generációról generációra száll, és sohasem tudta egyszerre a családból két embernél több. Ez a titok tartotta össze a családunkat, ez a titok segítette a felemelkedésünket! Erös varázslat örzi az agyunkat, hogy ezt a titkot még csak véletlenül se árulhassuk el! És a titkos ajtót is erös mágia védi, mely lehetetlenné teszi a felfedezését bármily fürkészö- és letapogató-varázslattal szemben. És ugyanez a mágia megakadályozza, hogy az ajtó kinyíljon, ha olyasvalaki tartózkodik a szobában, aki nem viseli az agyán a beavatottak pecsétjét...

Calver morogva kihátrált a hátsó folyosóra, és kézbe vette a kardját. Nem mintha használni akarta volna Cayar banditái ellen - de sosem lehet tudni.

A hálószobák környékén izgatott kiáltozás hallatszott. A haramiák nyilván most fedezhették fel a kitört nyakú Dortha Mardecast és Leopold hulláját.

No meg az összeégetett zombikat - néhai társaik tetemét -, és nyilván nem értik a dolgot.

- Ez jó - motyogta Calver az orra alatt. - Egy kis idönyerés...

Fölösleges lett volna leskelödni, fölösleges lett volna hallgatózni, hiszen ö nem a rejtett ajtó titkát akarta megtudni, hanem a lenti kincset megszerezni.

Gyermekként az apja legendákat mesélt a Mardecasok kincséröl, mely ott rejtezik valahol az ösi kastély titkos kazamatáiban. Állítólag a Mardecasok egyik öse neves alkimista volt, aki ellopta az istenektöl az aranykészítés titkát. Ezt a titkot, de legalábbis a tömérdek kincset akarta tizenöt évvel ezelött megszerezni Elbord Marchen, de rajtavesztett. Bármily ügyes volt is, hiába volt jártas a mágikus tudományokban, Loriano Mardecas valahogy elfogta és nyilvánosan felakasztatta a város föterén.

Azóta persze Loriano Mardecas már halott. Calver fondorlatosan férközött a közelébe, és hosszasan kínozta a vén kereskedöt, mielött az kilehelte bünös lelkét. Azonban annál többet, hogy létezik egy titkos járat, nem tudott kiszedni belöle. Calvert persze ez nem zavarta. Megölte a már félhalott kereskedöt, és a társa segítségével aktiválta azt a varázslatot, amelyet drága pénzen vásárolt egy koranthói bölcstöl. Ám hiába tudta e varázslattal szóra bírni a halottat, az egyszerüen nem válaszolt, amikor a rejtett alagút titkos lejáratáról kellett volna beszélnie. Ennek az egy témának a kivételével a pokol kapujában lebegö Loriano Mardecas minden más kérdésre válaszolt, és a határozott utasításra megírta mindkét levelet a fiának. Szóról szóra azt írta, amit Calver diktált, és pontosan azzal a kézírással, amellyel a naplóját és az üzleti elszámolásait vezette.

Calver most már tudta, hogy miért nem beszélt Loriano Mardecas a titokról még holtában sem. Megakadályozta az agyában fészkelö, erös varázslat.

A könyvtárszobából olyasféle csikorgás hallatszott, mintha a másfél mázsás diófaszekrény korcsolyázni próbálna a márványpadlón. Aztán ezt a durva zajt Thovar remegö kiáltása követte.

- Gyorsan, Calver, gyorsan! Nyitva az ajtó!

Calvert nemhiába hívták Fürge Calvemek; mire az utolsó szótag elhangzott, ö már benn termett a könyvtárszobában, és sietve becsukta maga mögött az ajtót. Nézte, hogyan zárhatná be, de sem kulcsot, sem pedig reteszt nem talált.

- Esthervarra, micsoda gondatlanság!

- Erre! - suttogta Thovar Mardecas. - Menjünk! Haljunk meg gyorsan!

Közvetlenül a kandalló mellett az egyik könyvespolc merölegesen állt a többire, kifordult a kandalló felöli sarkain a fal jókora darabjával együtt, és mögötte sötét nyílás tátongott, s a gyertyák bizonytalan fényében egy lefelé vezetö lépcsö látszott.

- Százötven éve nem nyitotta ki senki ezt az ajtót - suttogta ünnepélyesen a kereskedö. - Tizenöt évvel ezelött egy besurranó tolvaj megpróbálta. Ám mivel nem volt beavatott, a védelmezö mágia foglyul ejtette... Ő volt az az Elbord Marchen nevezetü fickó, akit Sylon Windst az apjának vallott. Miatta akar bosszút állni rajtam... De miért rajtam? Hiszen én akkor, amikor ez az eset történt, még gyerek voltam... és a nagybátyámnál vendégeskedtem Amaringunban... Miért akar megölni engem a varázsló?

- Az apák büneiért a fiúknak kell megfizetniük - dörmögte Calver. - Gyerünk, menjünk már!

- Kitaláltam valamit - suttogta Thovar Mardecas. - Elrejtözünk a sötétségben, de nem megyünk le a lépcsön. Nesztelenül meglapulunk a rejtekajtó mögött, és kivárjuk, amíg a banditák elmennek...

Calver farkasszerüen nevetett.

- És megvárjuk, amíg a fejünkre gyújtják a házat? Hamvába holt ötlet! Gyerünk!

Mivel a lárma a folyosó irányából egyre közeledett, Calver felkapta az ezüst kandelábert, jó példával elöljárva máris beugrott a rejtekajtón, és magával rántotta a tétovázó kereskedöt is.

- Zárjuk be magunk mögött! - parancsolta, és a gyertyák fényében látta is a vaskos mechanikus szerkezetet. - Fogd meg, és húzd!

Azonban hiába rángatta Thovar Mardecas a vaskos fémkart, az ajtó meg sem mozdult.

- Régóta nem használták, meg kellene olajozni...

Calver lerakta a kandelábert a földre, és most már ketten rángatták. Ám a masszív alkotmány alig két centit mozdult befelé nyikorogva.

- Még egyszer! - sziszegte Calver. - Egyszerre rántsuk meg! Most!

Egyszerre rántották, és az ajtó hatalmasat nyikordult; csaknem becsukódott, de egy embernyi rés még maradt az ajtó széle és a fal közt. Ott ismét megakadt, és nem csak csikorgott, de úgy tünt, mintha egy láthatatlan ember állna ott, és hátát a falnak feszítve teljes erejéböl nyomná visszafelé az alkotmányt. Szinte még az erölködö zihálást is hallani lehetett.

- Jaspergort szelleme! - sikoltotta eszelösen a kereskedö, és iszonyodva engedte el az ajtót.

A sikoltás tompán visszhangzott végig a lépcsönyíláson és százszorosan visszaverve harsogott hosszú másodpercekig.

- Egy fenét! - morogta Calver dühösen. - Az az átkozott varázsló tréfálkozik velünk!

Odakint a folyosón meglepett kiáltás hallatszott, és futó lábad dübögtek, fegyverek csörögtek.

Calver még egyszer megpróbálta a helyére rántani az ajtót, de aztán amikor a láthatatlan, rugalmas erö ismét visszalökte, feladta.

- Gyerünk, lefelé! - kiáltotta. - Cayar kutyái már a kinti ajtó elött lihegnek! Hozd te a gyertyákat!

Kivonta a vívótörét, és maga elé tartva indult meg a penészszagú, nedves és csúszós lépcsökön. A kereskedö vacogó foggal iparkodott utána.

Alig tettek néhány lépést lefelé a lépcsön,, az addig bezáródni sem akaró rejtekajtó nagy döndüléssel becsukódott mögöttük. Thovar Mardecas felvisított.

- Jaspergort kísértete végez velünk!

- Ne holmi szellemektöl félj, hanem Cayar bosszújától!

A keskeny fokokból álló, szédítöen kanyargó csigalépcsö végeérhetetlenül vezetett lefelé, mintha egyenesen a pokolba vinne.

- Nem lesz kiút - motyogta aggódva Thovar. - Ez csákutca. Nem lesz kiút, és Jaspergot szelleme elkap bennünket! Sohasem jutunk ki élve!

- Bízz bennem! Én nem szándékozom itt meghalni!

Öt percen át ügettek lefelé a csúszós, töredezett lépcsöfokokon, és mire a csigalépcsö véget ért, Calver már szabályosan szédült.

A gyertyák fénye egy tágas, természetes barlang cseppkövekkel borított mennyezetére, durva falaira vetültek. A barlang olyan volt, mint valami palota központi terme; legalább tucatnyi sötét folyosó vezetett belöle a szélrózsa minden irányába. Közvetlenül velük szemben egy hosszúkás, föld alatti tó kristálytiszta vize csillogott.

- Most merre? - kérdezte Calver csalódottan.

Ő úgy képzelte, hogy idelent egyenesen a kincseskamrába jutnak, s onnan természetesen mindössze egyetlen egyenes és biztonságos út vezet a Mardecas-palotán és a városon kívülre, valahová a hegyek közé.

Hát nem!

A kereskedö kezében remegett a gyertya.

- Nem tudom, nem tudom... Én még sohasem jártam idelenn. Fogalmam sincs, merre... Ha! Hallod ezt... ezt a sziszegö, súrlódó hangot?

Calver is hallotta; olyan volt, mintha egy hatalmas üst sziszegne, fortyogna valahol a közelben.

- Mi a fene ez?

A kereskedö remegö kézzel jobbra mutatott.

- Arról jön.

- Arra nem megyünk - döntötte el Calver. - Mutasd az utat!

- Fogalmam sincs...

- A rejtekajtó titkát is ismerted! - mordult rá Calver. - Tudnod kell azt is, hol a kincs?

- Én nem... - Thovar Mardecas arca elváltozott.

- Miféle kincs?

Fürge Calver úgy döntött, hogy nem játszadozik tovább; most már semmi értelme titkolózni. Kedvesen elvigyorodott, és a kardja hegyét a kereskedö torkának szegezte.

- Azt akarod mondani, hogy nem tudod, hol van a Mardecasok kincse? - kérdezte halkan. - Ugye, nem képzeled, hogy ezt elhiszem?

- Mi... miféle kincs? Én nem tudok semmiféle kincsröl...

- Nocsak, nem emlékszel? Segítek. Tudod a kincs az olyan csillogó izék összessége. Egy nagy kupac. Arany, smaragdok, rubinok, gyémántok, igazgyöngyök, miegymás... Na, kapisgálod már?

- Nekünk nincs kincsünk! - visította Thovar Mardecas idegesen. - Az összes vagyonunkat áruba fektettük és szinte mindenünket elköltöttük, hogy kiépítsünk egy biztonságos észak-déli kereskedelmi útvonalat... Ám Cayar hordáinak állandó dézsmálásai szinte tönkretettek...

- Na persze - mosolygott Calver, és kissé mozdított a kardja hegyén. Épp csak annyit, hogy ne üsse át a fickó torkát, csak kissé megkarcolja. Vér kezdett szivárogni Mardecas nyakán. - Szóval, hol van a kincseskamra?

- Nincs, nincs... Értsd már meg! Az összes pénzünk a fenti páncélszekrényben van. Idelent nincs semmiféle kincs, csak Jaspergort kísértete...

Calver csalódott képet vágott.

- Attól tartok, átkozottul hosszú halálod lesz, ha nem beszélsz! Tudod, hogy Navigardban egy álló hónapig együtt raboskodtam a helytartó tömlöcében egy öreg és tapasztalt kínzómesterrel? Hm, sok érdekeset tanultam töle...

- Ó, ne!

- Hol a kincs? Többet ér neked az átkozott titkod, mint az életed?

- De én nem...

- Csak csillogó kavicsok, puha fém, ami még kardcsináláshoz sem jó... Én viszont hasznukat venném. Miért tartanád titokba tölem? Megfosztanál egy kellemes kis meggazdagodástól? Csúf gondolat. Na, hol van a kincs? A baloldali járatban? Egyenesen? Hol?

Thovar Mardecas szenében gyülölet villant.

- Azért szolgáltad hüen az apámat, azért vetted rá, hogy küldjön hozzám, hogy megszerezd a kincset?

Calver nevetett.

- Hát még most sem jöttél rá, Thovar? Apád halott. Nem árulta el a titkotokat, hát megöltem. Én írattam vele saját ajánlólevelemet. És tudod miért? Mert valójában én vagyok Elbord Marchen fia, nem pedig Sylon Windst. Én vagyok az, aki azért jöttem, hogy megszerezzem azt a kincset, amit apámnak nem sikerült... és én vagyok az, aki eljöttem, hogy kirójam rátok a bosszúmat. Apáddal már végeztem. Ám az apák büneiért a fiúk is lakolnak. És most már csak az a kérdés, hogy akarsz meghalni... Gyorsan és kíméletesen, vagy nagy fájdalmak és iszonyatos kínok közepette? Tudod, én makacs ember vagyok és még a bosszú kedvéért sem szívesen mondok le a kiszemelt vagyonról... Na, hol a kincs?

Thovar Mardecas megvetöen meredt rá.

- Szóval, csak színjáték volt? - morogta. - Te és a varázsló valójában nem is gyülöltétek egymást?

- A legjobb cimborám az illetö - nevetett Calver.

- De a látszólagos perlekedésünkkel rá tudtunk venni téged, hogy ne kételkedj egyikünkben sem. Hiszen ha tudtad volna, hogy Sylon a barátom, nem fogadtad volna el az ö véleményét apád levele ügyében... No de én már eleget mesélten. Most te következel. Hol a kincs?

- Már mondtam, hogy nem... - A kereskedö arca hirtelen megnyúlt, és, a tekintete mereven nézett el Calver válla felett. - Ó, jóságos... Jaspergort!

- Ócska trükk! - nevetett Calver. - Természetesen nincs ott semmi, csak el akarod terelni a figyelmemet. Azt hiszed, megszökhetsz?

- Irgalom!

A következö pillanatban Thovar Mardecas lábai megroggyantak és a halálsápadt kereskedö ájultan esett össze. A kezéböl kiesett a kandeláber, és a gyertyák kialudtak.

Sírontúli sötétség támadt.

És a sötétböl baljós surrogás, közeledö sziszegés hallatszott.

10.

Calver dühösen perdült meg, és vakon elöredöfött a kardjával a sziszegés irányába. Nem talált el semmi szilárdat, a penge csak a levegöt szelte ketté.

A tolvaj dühösen meresztette a szemét; öt nem zavarta annyira a sötétség, mint egy átlagos embert. Gilf származása lévén türhetöen látta a körvonalakat -a legfénytelenebb helyen is. Igaz, nem látott olyan jól, mint egy igazi gilf, egy törpe vagy egy elf látott volna, ám az átlagos emberi halandóknál sokkal jobb volt a látása.

Ám most azt kívánta, bár ne látna semmit!

Töle öt lépésre egy hatalmas szörnyeteg állt, és merön bámulta öt. Minimum három méter magas lehetett, a feje egy krokodiléhoz hasonlított, hosszú pofájában félelmetes agyarak meredeztek. Két lábon állt, akár egy ember, de rövid, elsatnyult karjain megnyúlt kézfej és hihetetlenül hosszú ujjak látszottak. És ami az egész megjelenését még félelmetesebbé tette: krokodilfeje tetején egy vaskos tüskesor kezdödött, mely valószínüleg folytatódott a hátán - egészen a hosszan hátranyúló, pikkelyes farka hegyéig. Igen, ez az emberszerü szörnyeteg olyan volt, mint azok a rég kihalt hüllök, melyekröl a legendák szóltak. De még inkább olyan volt, mint egy ember és egy sárkány keveréke.

A szörnyeteg kitátotta száját, és büzös lehelete a következö pillanatban megcsapta Calver kényes orrát. És azt érezte, hogy a büz menten fojtogatni kezdi, s pár másodpercen belül ö is lehanyatlik a földre, ahogy azt Thovar Mardecas tette.

És Calver csak ekkor döbbent rá, hogy a kereskedö valószínüleg nem a rettegéstöl ájult el, hanem a szörnyeteg elözö leheletétöl. Mardecas szemben állt a szörnnyel, ö pedig háttal. Érezte ugyan a büdöset, de az nem hatott rá olyan erövel, mint az emberre.

Ám most...

- Esthevarra! - kiáltotta kétségbeesetten Calver. - Sylon, segíts!

Rosszulléttel küzdve megtántorodott, és látta, hogy a hatalmas test megindul feléje. Vaskos farkát maga után húzva, cölöpszerü lábaival csoszogva közeledett.

- Sylon! - hörögte Calver, és a falnak kellett dölnie, mert már alig bírta tartani magát.

Valahogy elbotladozott a közeledö szörny útjából, s az látszólag nem is foglalkozott vele. Talán tudta, hogy már úgysem lesz vele gond.

Calver hat lépést tett, amikor az izmai nem bírták tovább. Tüdeje kétségbeesetten zihált levegö után, ám csak a fojtogató büzt érezte. A szeme elött színes szikrák pattogtak, a fülében furán sercegett valami.

Még látta, hogy a szörnyeteg lehajol az ájult Thovar Mardecashoz, és dünnyögve, hörgö hangokat hallatva kitépi a fickó egyik karját, és azonnal falni kezdi.

- Sylon... - motyogta Calver, és érezte, hogy ha a varázsló nem segít, ez lesz az ö sorsa is.

- Itt vagyok - súgta egy hang a fülébe. - Segítek. Pedig te be akartad zárni elöttem a rejtekajtót!

Calver erre nem tudott mit felelni. Elájult.

11.

Arra tért magához, hogy fázik. A közvetlen közelében sötétség honolt, de az egyik barlangjárat irányából mintha bizonytalan fény szürödött volna ki.

Calver nyögve feltápászkodott, és a fejét tapogatta. Hányingerrel küszködött, és még mindig szédült. Most már tudta, hogy a szörnyetegnek a lehelete nem egyszerüen csak büdös volt, de valamiféle mérget tartalmazott.

A szörnyeteg!

Calver a vívótöréhez kapott, de csak az üres hüvelyt találta. A fegyverét elejtette valahol, miközben rosszulléttel küszködött.

Erösen meresztette a szemét a sötétben. Türhetöen látott, de nem volt tiszta vérü gilf, így nagyon kellett koncentrálnia az infralátására, és ez erösen fárasztotta. Botladozva indult meg a lépcsö aljához, ahol Thovar Mardecas tetemének körvonalait látta. Ott kell lennie valahol a kandelábernek is. Van nála acél és kova, meg tudja gyújtani a gyertyákat.

A harmadik lépésnél a lába megakadt a vívótörében, és Calver örömmel vette magához a fegyverét.

Thovar Mardecast alaposan szétszaggatta a szörnyeteg. Mindkét karját kitépte, és a gyomrát, mellkasát is felhasította. Calver némi undorral ám közömbösen fordult el a hullától. Ha nem a szörnyeteg, akkor ö müvelt volna hasonlót apja kivégeztetöjének fiával.

Mert az apák büneiért a fiúknak is fizetniük kell!

A kandeláber hiányzott, és elöször a hatalmas szörnyeteget sem látta. Ez utóbbit csak késöbb pillantotta meg.

A pikkelyes, tüskés hátú szörny az oldalára borulva hevert a föld alatti tó partján, hosszú farka belelógott a vízbe. Még ebben a sötétben is látszott, hogy semmivel sincs jobb állapotban, mint Thovar Mardecas megcsonkított teteme. Az oldalát cafatokra szaggatta valami, hosszúkás feje helyén pedig csak egy gennyes húscafat maradt. Vagy szétverték, vagy szétrobbantották varázslattal.

- Sylon... - motyogta Calver az orra alatt. - Sylon Windst!

Abba az irányba indult, ahonnan a fényt látta szivárogni. Nem kellett tapogatóznia, hiszen törhetöen látott, de tudta, hogy ha még sokáig kell ilyen meredten hunyorognia, meg fog fájdulni a feje a koncentrálástól.

Egyértelmüen meg tudta állapítani, hogy a fény melyik járatból jön, és karddal a kezében óvatosan megindult a tágas, magas mennyezetü, természetes alagútban.

Ahogy nesztelenül tette egyik lábát a másik után, a gyertyafény egyre kivehetöbb lett, és a közelböl olyasféle zajok szürödtek ki, mintha valaki sietve rendezkedne egy konyhában.

Az alagút hamarosan véget ért, és Calver óvatosan belesett a természetes terembe. Asztalokat és polcokat látott, rengeteg üvegcsével, kémcsövel és laboratóriumi felszereléssel. Ezen holmik között kutatott Sylon Windst nagy intenzitással. Azonban Calver bárhogy meresztette is a szemét, Sylon börzsákjába csak lezárt fiolák, üvegcsék, börtekercsek, vaskos könyvek kerültek. Drágaköveknek, aranyékszereknek vagy mázsás aranytömböknek nyoma sem volt.

Azt hitte, hogy észrevétlen tudott maradni, de csalódnia kellett saját képességeiben.

- Calver! - szólt oda Sylon anélkül, hogy csak egy pillanatra is abbahagyta volna a pakolást. - Azt hittem, hulla vagy.

Fürge Calver dörmögve lépett be a tágas barlangba, melyet Thovar Mardecas kandelábere világított meg.

- Miféle... szörnyeteg volt ez?

Sylon komoran nevetett.

- Jaspergort Mardecas, Thovar egyik öse.

Calver bizonytalanul megvakarta az állát.

- Azt akarod mondani, hogy az a valami, ami a pofámba lehelt... ember volt?

- Csak volt. Kissé elkorcsosult az utóbbi két-háromszáz évben. Alkimista volt az öreg, aki megtalálta az ösi nép hagyatékát. Megtalálta a titkot, hogyan válhatna ö maga is sárkánnyá, hogyan válhatna gyakorlatilag halhatatlanná és túlélte minden leszármazottját... és már tart nála az átalakulás... Calver legyintett.

- Csak tartott - helyesbített. - Láttam a hulláját. Alaposan helybenhagytad.

Sylon Windst sietve szórt bele feneketlennek tünö zsákjába egy tucat színes port tartalmazó, átlátszó anyagú zacskót, és nevetett.

- Ahhoz képest, hogy két dezintegráló varázst, három tüzgolyót és tucatnyit varázslövedéket pazaroltam rá, mire, sikerült megzökkenteni kissé, aránylag jó állapotban maradt. Iszonyatos erös volt a mágikus védelme. Csaknem én hagytam ott a fogam.

- De végül is megölted.

Sylon Windst ismét nevetett.

- Gondolod?

Ettöl a kérdéstöl Calvemek még a háta is borsódzni kezdett.

- Talán... nem?

- Persze, hogy nem. Egy sárkányt nem lehet ilyen könnyen elintézni, fiú. Csak kiiktattam pár percre, de lefogadom, hogy már javában regenerálódik. Úgy saccolom, hogy az öregfiú másfél óra múltán feltápászkodik, megrázza magát... és addigra én már nem szeretnék a közelben lenni. És neked se javaslom.

Calver megrázkódott.

- Rendben. Hol van a kincs?

Sylon ismét nevetett, és körbemutatott a szobán.

- Ez a kincs, öregem! Ez az igazi kincs! A tudás hatalom! Egy több évszázados öreg alkimista összes feljegyzése... varázsporok, mágikus folyadékok... és a sárkányok regenerálódásának titka... Ez az igazi kincs!

Calver megütközve nézett a hevesen pakoló varázslóra.

- Ugye, nem azt akarod mondani, hogy magadnak akarod az aranyat és a drágaköveket is?

- Arany? Drágakövek? - nevetett boldogan Sylon. - Nevetséges semmiségek ehhez a mérhetetlen tudáshoz képest!

A tolvaj vállat vont.

- Meglehet. Legyen tiéd a tudás, én lemondok a részemröl, de cserébe neked is le kell mondanod a te részedröl a kincset illetöen.

A varázsló csak egy pillanatra hagyta abba a pakolást. A börzsákba legalább tízszer annyi holmit rakott már, ami valójában belefért volna, és a zsák még csak nem is dudorodott.

- Itt nincs semmiféle olyan kincs, amire te áhítozol, Calver - mondta Sylon Windst komolyan. - Se arany, se drágakövek...

Calver arca kényelmetlenül megrándult.

- Ha ez valami tréfa, akkor meg kell mondanom, hogy a jelen helyzetben igencsak durva!

- Nem, Calver, nem tréfa. A Mardecasok gazdagsága már a múlté. Thovar igazat mondott; rég elherdálták a kincseiket. - Körbemutatott. - Erre. Ezekre. A varázskomponensekre. Háromszáz évvel ezelött, amikor Jaspergort felfedezte a sárkányok hagyatékának egy töredékét, a fejébe vette, hogy ö is halhatatlan lesz. Akkor építette a Mardecas-palotát e barlangjáratok fölé, akkor rendezte be itt a laboratóriumát. Minden pénzét felemésztette az építkezés és a varázskomponensek beszerzése...

Calver még mindig nem akarta hinni.

- De hiszen a Mardecasok még most is a leggazdagabb kereskedök. Minden egyes karavánjuk óriási hasznot hoz...

A varázsló nevetett.

- Manapság már épp hogy a gazdagság látszatát fenn tudják tartani. A karavánjaikat itt is, délen is haramiák prédálják, és lefölözik a hasznot. Régen pedig, amikor a Mardecasok valóban jól menö kereskedök voltak, Jaspergort hihetetlen tudásvágya emésztette a vagyonukat.

- Mi? Ez lehetetlen!

- Tudod te, hogy mibe kerül beszerezni oly ritka varázskomponenseket, amelyekre a sárkánymágiához Jaspergortnak szüksége volt? Nyolc-tíz karaván teljes haszna sem lenne elég ahhoz, hogy megvásároljanak belöle például két tucat vízitündérherét, vagy a már csaknem kihalt északi nyírfajd dobhártyáját, vagy a csakóis a szigetvilágban honos szárnyas ugróegér börhátyáit... Nem, barátom, a Mardecasoknak már nincs kincsük. Minden vagyonukat beleölték Jaspergort hóbortjába, és csak reménykedni tudtak abban, hogy nagy ösük felfedezi a Bölcsek Kövét, és akkor busásan térül meg minden aranyuk. Azonban százötven évvel ezelött már ez a reményük is szertefoszlott, és azóta jóformán csak egy legenda létezik számukra, mely szerint ha Jaspergort sikerrel jár, a Mardecas család lesz a leghatalmasabb és leggazdagabb az egész világon. Azonban az utóbbi években még ez a legenda is kifakult, és csak a rejtekajtó titka maradt, mely ugyanúgy szállt ma is apáról fiúra, mint évszázadokkal ezelött...

Calver csalódottan meredt a varázslóra.

- Szóval... nincsenek drágakövek?

- A titoknak véletlenül jutottam a nyomára húsz évvel ezelött - tért ki a válasz elöl Sylon Windst. - Azóta próbálom megszerezni a rejtekajtó titkát, hogy lehatolhassak a kazamatákba, és elvehessem Jaspergorttól, ami kell nekem. Azonban minden próbálkozásom kudarcot vallott, a rejtekajtót semmiféle fürkészö vagy kutató mágiával sem találtam meg, és amikor gondolatolvasással próbálkoztam Loriano Mardecason vagy Thovaron, mintha láthatatlan falba ütköztem volna. És emlékezhetsz te is, akkor sem jártunk sikerrel, amikor megölted az öreg Lorianót és utána én megpróbáltam kiszedni belöle a titkot egy holtakra irányuló parancsvarázzsal. Ezért kellett ez a fondorlatos terv, hogy Thovar maga vezessen le bennünket az ösi kazamatákba. És ezt ö sem fenyegetésre, sem zsarolásra nem tette volna meg; a fejében lévö mágikus védelem nem hagyta volna... Ám így önszántából nyitotta ki, abban a meggyözödésben, hogy saját életét menti és nem árt a titoknak... Tévedett.

Calver összehúzott szemöldökkel meredt a varázslóra.

- Tudom, hogy vannak itt drágakövek - morogta. - Apámtól tudom.

Sylon Windst már befejezte a pakolást, de a szeme még járt; hogy hátha megfeledkezett valamiröl, amit még bele kellene gyömöszölnie a börzsákba.

Most ismét nevetett.

- Elbord Marchent is félrevezettem, csakúgy mint téged - vetette oda Sylon Windst. - Ő volt a legügyesebb és, a legtapasztaltabb tolvaj az egész tartományban. Én meséltem neki a titkos alagutakról és a Mardecasok kincséröl, hogy felkeltsem az érdeklödését. Én béreltem fel, hogy próbálja megszerezni a kincset, mert azt reméltem, hogy megtudja a titkot, és akkor én is lehatolhatok ide. Azonban apád kudarcot vallott, elfogták és felkötötték. És még csak azt sem tudta meg, hogy nem volt ott semmiféle kincs...

Calver ujjai összeszorultak a vívótör markolatán.

- Becsaptál! - préselte ki az ajkai közül. - Mint ahogy becsaptad apámat is!

A varázsló észrevette az ideges mozdulatot, és figyelmeztetöen felemelte a kezét.

- Csak semmi hevesség, Calver! Még maradt egy nagy erejü varázslatom, és ha egy lépéssel közelebb jössz, szavamra cafatokra szaggatlak!

- Miattad halt meg az apám!

Sylon Windst a homlokát ráncolta.

- Te nem tehetsz nekem szemrehányást, Calver! - morogta. - Apád tudta, hogy mire vállalkozik. Ha sikerrel jár, busásan megjutalmaztam volna. Ám ö rajtavesztett.

Calver sóhajtott.

- Ne bolygassuk a múltat! - dörmögte. - Foglalkozzunk inkább a jelennel! ha már nincsenek itt drágakövek és aranyhegyek, legalább te megtaláltad a számításodat...

- Erösen remélem.

- És mivel a sikerhez nekem is volt némi közöm... nagyjából úgy hetven-hetvenöt százaléknyi... nem fogok tiltakozni, ha nekem is busás jutalmat ajánlasz...

Sylon Windst ismét nevetett, de ebben a nevetésben nem volt semmi vidámság. És ezt Calver is érezte.

- Jutalmat? - ismételte a varázsló. - Az lesz a jutalmad, hogy nem öllek meg! Meghagyom a nyomorúságos életedet, te szemét, kis tolvaj és szemet hunyok afölött, hányszor akartál kijátszani!

-Ezt kikérem magamnak! - kiáltotta dühösen Calver. - Te félreértetted az indokaimat!

A varázsló nem állt le vitatkozni.

- Meglehet. Ám a bosszúm így is jogos irányodban.

-Bosszú? Miféle bosszú?

- Az az átkozott apád a halála elött mindent bevallott, és engem nevezett meg büntársának! Elárult engem, a megbízóját! Őt ígyis-úgyis felkötötték, nekem pedig minden felszerelésemet hátrahagyva menekülnöm kellett a városból, de még a tartományból is! Úgy vadásztak rám, mint valami üzött vadra. Bujkálnom kellett! És mindezt apád miatt! Ezért szemeltelek ki épp téged a feladatra! Hogy rajtad is bosszút állhassak apád árulásáért!

Calver elsápadt.

- Rajtam? - kiáltotta. - De hiszen nem én árultalak el!

Sylon Windst hosszan nézett Calverre, mielött megszólalt.

- Az apák vétkéért a fiúknak is fizetniük kell!

Calver felnyögött.

- Az elöbb azt mondtad, nem ölsz meg.

A varázsló megragadta a zsákja száját, mint aki indulni készül, és felröhögött.

- Én nem. Ám az lesz a bosszúm, hogy kijutni sem segítek innen!

Ebben a pillanatban Calver elrugaszkodott, és egy kiáltással a varázsló felé döfött. Azonban mire megtette a köztük lévö két lépést, halk pukkanás hallatszott, és Sylon Windst egyszerüen eltünt, mintha ott sem lett volna.

Csupán gúnyos nevetése visszhangzott Calver fülében.

- Viszlát, fiú! És jó szórakozást... Jaspergorttal!

12.

Calver sietve feltúrta a barlang berendezését, de semmi olyasmit nem talált, ami érdemes lett volna a figyelmére. Sem arany, sem drágakövek, de még csak ezüst ékszerek sem.

Eszébe jutott a félig sárkány, félig ember szörnyeteg, és törével az egyik kezében, a kandeláberrel a másikban kisietett. A pikkelyes test még mindig mozdulatlanul hevert, de a feje már nem volt olyan ramaty állapotban, mint korábban. A formátlan húscafat határozottan kezdett krokodilfej formát ölteni.

Calver kétszer-háromszor beledöfött a törével, és tátott szájjal bámulta, ahogy a seb szinte azon nyomban elkezd összenöni.

- Esthevarra, ez...

Nem fejezte be. Inkább a menekülésen kezdte törni a fejét. Mert gyanította, hogy Jaspergort elöbb-utóbb regenerálódik, és akkor valóban nem lesz egy élmény a közelében tartózkodni.

A homlokát ráncolva meredt a szerteágazó barlangnyílásokra, és a fejét rázta. Ez nem jó megoldás. Ha találomra elindul valamelyiken, zsákutcába kerülhet, vissza kell fordulnia, és mire visszaér, már nem egy mozdulatlan, hanem egy igen eleven Jaspergorttal találja magát szemben...

Felsietett a csigalépcsön, és amikor felért, alaposan szemügyre vette a szerkezetet. Azonban hiába fejtette meg az egymásba kapcsolódó mechanizmusok müködését és hiába rángatta a megfelelönek gondolt kart, az ajtó nem akart kitárulni. A túloldalról hangokat hallott, és teljes erejéböl döngetni kezdte az ajtót.

- Nyissátok ki!

Jó öt percen keresztül dörömbölt megállás nélkül, amikor egy tompa hangot hallott túlfelöl.

- Ki van odabenn?

- Fürge Calver!

Odabentröl olyan dühös bödülés hallatszott, hogy a rejtekajtó is megremegett.

- Calver, te szemét! Cayar vagyok! Csapdába csaltál bennünket! A katonák körülvették a házat!

- Én vagyok csapdában! - üvöltötte Calver. - Engedj ki!

- Szavamra, kiengednélek, hogy kiverjem az összes fogadat... de nem tudom, hogy nyílik ez a vacak!

Calver csak egy pillanatig töprengett. Ő sem tudta.

Miközben a könyvtárszobában Cayar és emberei dühödten szidták öt, Calver fogcsikorgatva, idegesen rohant le a lépcsön. És amikor leért a barlangba, felsikoltott rémületében.

Jaspergort épp ekkor ült fel, és hihetetlenül hosszú ujjait próbálgatta. A lépcsö alja felé fordította krokodilfejét, és az agyarait csattogtatva próbált: feltápászkodni.

Leendö áldozatát azonban nem hiába hívták Fürge Calvernek. Villámgyorsan a szörnyeteg felé hajította a kandelábert, ö pedig habozás nélkül berohant abba a sötéten tátongó alagútba, mely mind közül a legkisebbnek tünt. Igaz, hogy neki is le kellett hajtania a fejét, hogy bele ne verje a homlokát a durva mennyezetbe.

13.

Órákon át barangolt az egyre szükülö alagútban pihenés nélkül, és csak amikor már a harmadik olyan szük résen préselte át magát, amiben csaknem benn szorult, akkor nyugodott meg, hogy Jaspergort nem érhet a nyomába.

A sötét járat hol meredeken lejtett lefelé, hol enyhén felfelé vitt, de többnyire csaknem vízszintesen haladt. Calver ment az orra után, szitkozódott, és bosszút esküdött Sylon Windst ellen. Mert mindezt a sok gyürödést neki köszönheti.

Másfél órán keresztül barangolt, kúszott, mászott, s kétszer is csak a véletlen szerencse mentette meg attól, hogy beleessen valami irdatlan mélységü hasadékba, amit egyre fáradó szemével már nem vett észre. Azonban az életösztön egyre vitte tovább, és minduntalan átjárta lelkét a vélt diadal, amikor a járat kiszélesedett, és egy nagyobb barlangba jutott. Azonban mindahányszor csalódnia kellett...

Eleinte még reménykedett abban, hogy ez a járat mesterséges eredetü, s ha nem is emberi kezek vájták a sziklába, talán értelmes lények müve. Azonban egy idö után fel kellett adnia ezt a reményét, és beletörödni abba, hogy itt fog elpusztulni a föld gyomrában.

Azonban amikor több órás (vagy több napos?) fáradhatatlan küszködés után egy alkalommal megállt, hogy kifújja magát, mintha hangokat hallott volna a távolból. Hogy emberi vagy állati hangokat, azt nem tudta eldönteni, bárhogy hegyezte is a fülét.

Azonban már ez a bizonytalan forrás is reménykedéssel töltötte el, és új erö ömlött a tagjaiba. És még jobban fellelkesedett, amikor átpréselte magát egy újabb szúk részen, és az arcát enyhe légáramlat csapta meg.

Ha légmozgás van, kijáratnak is lennie kell valahol!

Hogy megállapítsa, honnan fúj a szél, elöhúzta a kovát meg az acélt, s tüzet csiholt arra a pár darabnyi száraz taplóra, amit épp e célból hordott magával olajjal átitatott rongyba csavarva. A sokadik próbálkozásra a tapló tüzet fogott, és Calver sietve meggyújtotta az olajos rongydarabot.

A pár másodperces világosságtól az öröme még nagyobb lett, mint várta. Mert nem csak a légmozgás irányát tudta megállapítani a láng imbolygásából, de a sima sziklafalon egy határozott jelet látott. Egy arasznyi méretü nyílforma mutatott egy szük barlangnyílás irányába.

És ezt a nyilat még ö karcolta ebbe a falba; sok-sok évvel ezelött.

Tehát a jó sorsa Cayar titkos barlangjának közelébe vezérelte. Míg Cayar és az emberei valószínüleg csapdába esve védekeznek az öket ostromló katonák ellen a Mardecas-palotában.

Bár lehet, hogy ezóta már kinyírták valamennyiüket...

14.

Calver pár percen belül eljutott egy olyan részhez, ahonnan már ismerte az utat. Két szükebb átjárón kellett átpréselnie magát, míg végül hason csúszva be tudott jutni a hatalmas raktárba, az egymásra halmozott hordók mögé.

Innen hallatszott a halk beszélgetés.

- Biztos vagy benne?

- Ha mondom. - Ez Csonka hangja volt. Calver egyértelmüen felismerte. - Mindenkit megöltek, csak Cayart és még hatot sikerült élve elfogniuk.

- Predar?

- Halott. Ha jól láttam, Sven és Domik ott volt az elfogottak között. A többiek arcát nem tudtam kivenni a sötétben.

- És azt mondod, a helytartó katonái ide fognak jönni?

Csonka egy pillanatig hallgatott, de aztán még nagyobb elánnal kezdte gyözködni a másikat.

- Valamelyikükböl biztosan kiszedik a rejtekünk titkát, és akkor a katonák idejönnek.

A másik sóhajtott.

- Akkor pedig tényleg jobb lesz, ha meglépünk, és magunkkal viszünk mindent, amit lehet...

- Én is amondó vagyok. Minek hagyjuk a katonáknak a drágaköveket...

Calver eddig azzal foglalatoskodott, hogy nesztelenül ki tudjon csusszanni a szük résen, ám erre a szóra már felkapta a fejét. Drágakövek!

- Drágakövek? - morogta keserüen a másik fickó. - Cayar azokat még elölünk is rejti. Akkor se találnánk meg, ha egy hetünk lenne arra, hogy tüzetesen átkutassuk a barlangot.

- Azt mondod? - Csonka fojtottan nevetett. - És mit szólnál ahhoz, ha én egyszer kilestem volna a fönököt és tudnám, hol rejti a zsákmányát?

- Micsoda? Tudod?

- Na, mit szólnál?

- Azt, hogy legszívesebben összecsókolnálak!

Csonka ismét röhögött. Aztán kissé lehalkította a hangját.

- A baldachinos ágy bal hátsó lábánál a szönyeg alatt van egy üreg...

- Gyerünk oda!

Csonka azonban visszafogta társát.

- Ne olyan hevesen! A barlang elött kinn áll Jodin és Mersecast... és bevallom öszintén, velük kettejükkel nem szívesen osztoznék. Segítesz?

A másik sokat sejtetöen vihogott. A vihogásról Calver felismerte a fickót: Sánta Gumard az.

- Kés?

- Odamegyünk hozzájuk beszélgetni. Én megölöm Jodint, tied Mersecast! Ne késlekedjünk!

Amint a két haramia kisétált a barlangból, Calver máris elöbukkant, és berontott Cayar külön barlangjába. Ismerte jól ezt a helyet, hiszen valaha ez a helyiség az apja "szobája" volt. És ismerte jól a baldachinos ágy lábánál lévö rejtekhelyet is, hiszen Elbord Marchen is iderejtette a saját holmijait. Úgy látszik, Cayar is átvette a szokását.

Felhajtotta a szönyeget, felhajtotta a deszkát is és kimarkolta a vállra akaszthatós böriszákot, melyben a hirtelen mozdulatra megcsörrentek, csilingeltek valamik.

Aztán mielött visszahajtotta volna a fedelet az üregre, még eszébe jutott egy kedves gondolat. A polcról lekapta azt a könyvet, ami még Elbord Marchenröl maradt itt Cayarra, kitépte az utolsó lapját, és az üres oldalra egy grafitdarabbal ráfirkálta:

Meg akartál lopni, Csonka? Azt hiszed, mert nem vagyok itt, nem látlak? Én mindent látok! És ezért kivágom a májadat, megsütöm és megetetem veled meg az aljas cimboráddal, Gumarddal!

Cayar.

Aztán visszazárta az üreg fafedelét, és a szönyeget is ráhajtotta. Majd pedig a súlyos holmival a hóna alatt visszasurrant a hordók mögé, és várt.

Körülbelül öt perc múltán látta, amint Csonka és egy jóval magasabb fickó beosonnak Cayar szobájába. És újabb egy perc múltán rémült üvöltéssel ki is rohantak mind a ketten, és elszeleltek a barlang kijárata felé.

Calver megengedett magának egy elégedett mosolyt, és zsákmányával a vállán, vívótörrel a kezében megindult a menekülök után. A barlang szájánál megtalálta a két ör elvágott torkú holttestét, de Csonkának és társának csak a sietös nyomai látszottak a felázott, laza talajon.

Az esö ismét zuhogni kezdett, ám Calver ezzel most nem törödött. Megigazította a vállán a zsákmányát, és hosszú lábaival futásnak eredt kelet felé, a tenger irányába.

Mielöbb el akart tünni erröl a környékröl.

II.

Rossz hold

1.

Egész délelött futott, egy kisebb barlangban átaludta a délutánt, gyümölcsöket evett, aztán átaludta az estét is. Aztán ismét bereggelizett a lédús bogyókból, sietve megszemlélte a zsákmányát, és futott tovább. Még aznap éjszaka elérte a tengerpartot, behúzódott egy elhagyott barlangba, tüzet gyújtott és itt már nagyobb biztonságban érezte magát. Igaz, rettentöen fáradt volt, a gyomra húst követelve korgott, de ettöl függetlenül a tolvaj elégedett volt a helyzetével. És végre elérkezettnek látta az idöt, hogy tüzetesebben is szemügyre vegye a zsákmányát.

Fél órán át gyönyörködött a drágakövekben, melyeket Cayar barlangjából lopott, és már nem is érezte olyan sürgetönek, hogy bevégezze bosszúját Sylon Windst ellen.

- Hadd ringassa magát biztonságba a nyomorult! - morogta az orra alatt, és ahogy a drágakövekre pillantott, minduntalan kuncogni támadt kedve.

Aztán megelégelte a kincse bámulását, és elégedetten gyömöszölte vissza a smaragdokat a zsákjába. Mögötte a tüz recsegve falta a száraz ágakat, s a lángok játékos árnyakat rajzoltak a barlang csupasz falára. A drágakövek káprázatosan csillogtak; Calver elgyönyörködött egy mogyorónyi gyémántban. A szeméhez tartotta, és azon át nézte a lángok árnyékát. Aztán eltátotta a száját, és ujjai közül kihullott a drágakö.

Hatalmas árnyékok vetültek a barlang falára; három óriás lopakodott roppant bunkóval a kezében, hogy orvul rátámadjon.

Calver felordított, és felugrott. Szembe fordult; ellenfeleivel.

Nem óriások álltak elötte, söt épp ellenkezöleg, apró termetü gilfek rohanták meg. Kivétel nélkül nök voltak, de Calver nagyon jól tudta, hogy ezek sokkal vérszomjasabbak és veszedelmesebbek a hímeknél. És ö egyáltalán nem akart gilf nöstények kezébe kerülni. Élve semmiképpen nem! Igaz, a, mellkasáig alig értek, de négyen voltak, s veszedelmes fabunkókat szorongattak. S egy ötödik épp ekkor mászott ki a barlang legbelsö nyúlványából. Erös hálót lengetett a kezében.

Calvert azonban nem akármiért hívták Fürge Calvernek. Egy szemvillanás alatt felkapta dagadozó zsákját, meglengette, s a súlyos holmival elsodorta támadóit. Kitört közöttük, s hosszú lábai teljes sebességével kirontott a barlangból a part felé, ahol órákkal ezelött egy csónakot látott ringatózni.

A gilf nök üvöltve vetették magukat utána. A barlang éles gilf szavaktól visszhangzott. Calver nem tudott gilfül csak néhány szót, bár apja révén, az ö ereiben is csörgedezett némi gilf vér.

Calver tudta, hogy az életéért fut. A gilf nök csak ritkán támadnak emberre, de ha megteszik, csoportosan vetik rá magukat az áldozatukra, és nem engedik ki a markukból. Termetre alacsonyak és kecsesek ugyan, azonban csekélynek tünö izmaik felnött harcosokéval vetekednek, s vérszomjuk messze felülmúlja az emberekét. Irgalomra pedig még gondolni is fölösleges. Ráadásul Calver már két alkalommal esett vad gilfnök fogságába, s sejtette, mi vár rá, ha most elkapják.

Megborzongott a rátörö emléktöl.

Két-három gilffel talán szembeszállt volna, de öttel... S ki tudja, hány mászik még be a szük nyúlványon. Futott hát. Fürgén szökellt lefelé a meredek hegyoldalon a kis öböl felé, könnyedén átugrotta az útjába kerülö bokrokat, s kecsesen kerülte meg a kiálló sziklákat. Egy pillanatra elégedett vigyor terült szét rókaszerü arcán, amikor mögötte csörtetést és vad morgást hallott: az alacsony termetü gilfek nem tudták átugrálni a tüskebokrokat! Pár másodperc elöny!

Ám egy pillanat alatt lefagyott az arcáról a vigyor. Megkerült egy kiálló szirtet, s már látta is az öblöt; alig tíz lépésnyire. S az öbölben két hegyes fülü gilf nö épp azzal foglalatoskodott, hogy pozdorjává törje pörölyével azokat a fadarabokat, melyek a csónakból még épen maradtak.

Calver csak most - elkésve - döbbent rá, hogy a nagy rohanásban a vívótörét még mindig nem rántotta ki a hüvelyéböl. S ezzel a mozdulattal már elkésett, mivel a lendülettöl egyenest a két buzgólkodó gilfbe rohant. Megint csak a zsákját lendítette, s közben jobb kezével a kardmarkolat után kapott.

A zsák telibe találta az egyik gilfet, a másik viszont Calver felé csapott zord pörölyével. Csakhogy öt nem akármiért hívták Fürge Calvernek; kecses tánclépéssel kerülte el a gyilkos csapást, s félig kihúzott vívótörét békén hagyva egyenesen nekirohant ellenfelének. Mintha sziklának ütközött volna. A gilf nö golyófeje a mellének csapódott, s ö valósággal lepattant róla. Végre sikerült kihúznia a vívótörét. Csakhogy az ütközéstöl kicsúszott bal kezéböl a súlyos zsák, s a földre hullott. Bekötetlen száján át a következö dolgok hullottak ki: mogyorónyi rubinok, smaragdok, gyémántok, zafírok meg hasonlók; úgy tizenöt darab. Egy egész vagyon.

Most kihullottak a part porhanyós fövenyére, s szemkápráztatóan csillogtak. Ez lett Calver szerencséje. A lábon maradt gilf tátott szájjal, kábán meredt a csodás kincsre. A mestertolvaj azonban már kigyönyörködte magát korábban a látványosságban. Alaposan becélozta a kopasz, kerek fejet, s felülröl lefelé az orrnyergéig felhasította éles pengéjével. Áldozata egyetlen szó nélkül dölt el. Elbukó teste kicsavarta a vívótört Calver kezéböl. Ekkor ült fel a zsákkal leütött gilf, és a fejét rázta. Calver az ö kezéböl ragadta el a karnyi hosszú pörölyt, s saját fegyverével húzta fejbe az illetöt, hogy az máris visszafeküdt a sekély hullámverésbe.

Nem, nem nökkel harcolt, hanem nöstényördögökkel!

2.

Ha arra gondolt, mit müveltek vele legutóbb ezek a fajrokonai, csöppnyi sajnálatot nem érzett, söt még vérszomjasabban markolta újonnan szerzett fegyverét. Felrikkantott, s a fegyvert lóbálva t diadalmasan fordult meg.

Máris újabb három gilf rontott elö a szikla mögül. Kettönél csak durva fabunkó volt, de a harmadiknál - kétélü csákány! S legalább ketten lehetnek még a barlangban. Köztük a hálós. Calver gyorsan körülpillantott. Elöl a gilfek, mögötte a tenger (csónak összetörve), jobbról meredek sziklák nyúlnak a tengerbe, balról hosszan-hosszan a tengerpart sürü erdövel. Arra aztán lehetne futni. A gilfek alsó végtagjait bizony nem futásra tervezték; hosszú lábaival simán otthagyhatná öket. Csakhogy volt egy kis baj: Calver nem azért küszködte át magát Jaspergort barlangrendszeréböl Cayar hegyi zsiványtanyájának barlangjaiig, nem azért kockáztatta az életét, hogy most veszni hagyja a zsákmányát.

Vérben forgó szemmel fordult szembe három ellenfelével. Hárommal? Ezért a kincsért akár tizenhárommal is!

A csákányos gilf támadott. Veszedelmes fegyvere sivítva szelte át a levegöt, s a csákánynyél nagyot csattant Calver alkalmi pörölye nyelén. Ugyanebben a pillanatban egy másik gilf nö alattomos módját választotta a támadásnak: fabunkójával úgy térden nyomta a tolvajt, hogy az megroggyant, és felkiáltott fájdalmában. Ugyanakkor a harmadik ellenfele agyon igyekezett, hogy mögé kerüljön. Calver azonban legalább ezt észrevette, s gyorsan hátrálni kezdett. Két lépés, és máris a bokáját nyaldosták a zafírszínü hullámok. Ott, ahol elsö áldozata hevert, rozsdaszínüre váltott a víz. Calver a hátrálásával szusszanásnyi szünethez jutott. Igaz, a csákányos gilf nöstény újra támadott, de a fegyvere csak a levegöt zúgatta. Kicsi, mokány nöstény, volt vállig érö, gubancos égövörös hajjal, szúrós fekete szemmel. Dühödten csapkodott. Látszott rajta, hogy teljesen belevadult a csatába.

Calver egyre hátrált. Már a térdéig ért a víz. A csákányos gilf nö egy pillanatra megtorpant. Calver aljas módon szemen köpte, és gilf nyelven három sértö szót kiáltott rá. Ezzel ki is merült gilf szókincse. Azonban ez is megtette a hatását. Csákányos ellenfele valósággal megvadult. Lángoló szemmel érthetetlen sértéseket köpködve lódult a gúnyolódó férfi után.

Calver se vette tréfára a dolgot. Hátat fordított, s egyre beljebb gázolt a langyos vízbe. Dühös csobogást hallott maga mögött. A gilf teljesen kijött a sodrából, s a víz szintjével, a hullámokkal mit sem törödve üldözte áldozatát.

Amikor Calvemek már mellig ért a víz, elérkezettnek látta az idöt, hogy megforduljon. Épp ekkor csapott át egy érkezö hullám a döbbent gilf nö vörös feje búbján. Az azúr színü víz egy pillanatra ellepte a megdöbbent kis boszorkányt, s amikor a folyadék kitisztult a szeméböl, a gilf már csak egy rászakadó sötét tömeget látott. Ez a tömeg természetesen nem más volt, mint Calver lecsapó pörölye. A gilf feje nagyot reccsent. Újabb hullám lepte el. Ez alól már nem bukkant fel.

- Na, mi van? - rikkantott Calver diadalmasan a tenger szélén toporgó két gilf felé. - Bejöttök, vagy én menjek ki?

Persze ezt ö sem gondolta komolyan. S úgy látszik, a gilfek nem tudtak emberi nyelven, mert nem feleltek. Egy darabig összevissza rikoltozva rázták felé a bunkójukat, aztán amikor újabb két gilf érkezett, négyen tüzet gyújtottak a part mentén, s mogorva pillantásokat vetve a vízben kuporgó tolvaj felé a kezüket melegítették. De ami ennél is bosszantóbb: összeszedték a hátizsákból kiszóródott drágaköveket, és négyfelé osztották.

A tolvajok mestere csüggedten kuporgott a mellig érö vízben. Leszállt az este, feljött a hold, és gúnyosan vigyorgott le rá az égböl. Így egy idö elteltével a tenger nem is volt olyan langyos, mint eleinte. Hideg szél borzolta a tenger felszínét, s néha akkora hullámok jöttek, hogy sós vizet lögyböltek Calver szájába. Ráadásul a térde, amelyiket az az átkozott gilf nö orvul megsuhintotta, iszonyúan sajgott. Calver biztos volt benne, hogy az ütéstöl kiszakadt a nadrágja. Pedig tizenhat ezüstöt fizetett érte egy évvel ezelött.

3.

Jobbról a meredek sziklák. Arra kár lenne menekülni. Legfeljebb balra. De meddig kell gázolni a part mentén, mire kikerül a gilfek szeme elöl? Megindult balra. Alig tett két lépést, a vad nöstények felugráltak, s követni kezdték a part mentén.

Calver mindössze három - obszcén - szót tudott gilfül, de azt többször is kikiabálta a partra, s a fogát csikorgatta. Késöbb ezzel felhagyott, mivel szabályszerüen vacogott a foga a hidegtöl.

S ami mindennél bosszantóbb volt: a négy, türelmes gilf nyárson húst kezdett sütni. A szél természetesen a part felöl fújt. Calver befogta az orrát. Így is csorgott a nyála. S mindennek a tetejébe a veséje sem rokonszenvezett a hideg vízzel: ürítési igény kínozta. Calver az ajkába harapott. Aztán a nadrág szakadt részére gondolt, s most már úgyis mindegy alapon a nadrágjába engedte vizeletét. Volt annyira civilizált, hogy ez idö alatt behunyta a szemét.

Be kellene úszni jó messze a tengerbe, gondolta elszántan. Olyan messzire, hogy ezek az átkozott gilfek ne lássák, merre fordulok. Aztán vagy balra, vagy jobbra.

Hát, igen. A dolognak mindössze két szépséghibája van. Egy: Fürge Calver, a mestertolvaj, nem hagyja a zsákmányát veszni holmi gilf nök miatt; kettö: Fürge Calver, a mestertolvaj nem járatos az úszás tudományában.

Úgy éjféltájt a gilf nök bevedeltek egy egész kulacsnyi bort fejenként, s most fals hangon danásztak. Ez már több volt, mint elviselhetö. Betelt a pohár. Fürge Calver, a mestertolvaj összeszorította csattogó fogát, megigazította összepisilt selyemgatyáját, kiemelte a víz alól lötyögö fejü pörölyét, s irgalmatlan kifejezés telepedett hosszúkás arcára. Zord elhatározással eltolta magától az aktuális hullámot, és megindult kifelé.

4.

Víztöl csöpögö szélvészként rohamozta meg a danolókat. Kegyetlen ordítással rohant a part felé, s lötyögö fejü kalapácsát úgy lóbálta, mint valami harci zászlót. Vérfagyasztó ordítása csak akkor változott kihallhatatlan bugyborékolássá, amikor belegabalyodott a part menti hínárba, s orra bukott. Nagyot nyelt a sós vízböl. Ám nem hiába hívták Fürge. Calvernek, máris felegyenesedett. Épp idöben, hogy az egyik orvul támadó gilf fabunkóját a szeme közé kapja. Akkora ütés csattant a kobakján, csak úgy kongott. A mestertolvaj kiejtette fegyverét a kezéböl, s leült a zöldes hínárcsomó közepébe. Most már a maradék három gilf is begázolt a vízbe. Az élen egy megtermett nöstény a libegö hálóval.

Kihasználta - háton fekvö - vízszintes helyzetét, elrúgta magát, s nagy karcsapásokat tett; de nem elég, hogy nem tudott úszni, a lába úgy belegabalyodott a hínárba, hogy az már a véres vicc határát súrolta.

A gilf buzogánya viszont nem csak súrolta, el is találta Calver lába fejét. A mestertolvaj fájdalomkiáltása a tengerbe fulladt. S ö maga is majdnem ott maradt a térdig érö vízben. Szerencséjére a gilf sem volt a hínárkikerülés nagymestere, így a bunkócsapásoktól egy idöre megmenekült.

Calver valahogy kiszabadult a sötétzöld szövevényböl, és prüszkölve, köpködve visszagázolt a mélyebb részbe. Egy nagyobb hullám felborította, és átsöpört rajta. Még ez hiányzott!

Calver dühöngve nézett az égre. Aztán meredt szemmel, dermedten állt. Most már nem a víztöl vacogott a foga. Úgy volt, ahogy Lichtofácsi, az a fogatlan vén gnóm boszorkány megjósolta: felkelt a rossz hold, s ez számára kellemetlen napokat jelent.

Egy bíborvörös korong ragyogott a megszokott sárga félhold mellett. Olyan volt, akár egy meghámozott mandarin, vagy egy véres szemgolyó, vagy egy varázsló tüzgolyója, vagy... Szóval rettenetes volt. Ez idáig kétszer kelt fel ez a rejtélyes égi tünemény, s Calvernek mindkét alkalommal sanyarú idöszakot kellett átélnie. Elöször akkor kelt fel ez a hold, amikor az apját rajtakapták Mardecas házában, s felakasztották a köztéren mindenki szeme láttára. Ő pedig meg sem gyászolhatta az apját; egyszerüen elrabolta egy apró, bronzszínü sárkány, s a nyugati erdöségekbe hurcolta a gilf nök közé. Ott olyasmire kényszerítették volna, amire tizenkét évesen nem volt képes. Ekkor látott elöször meztelenül nöt. Ekkor látott elöször gilf nöt. Ekkor látott káromkodó gilfnöt. A nöstények nem örültek neki, hogy bizonyos szerve nem reagál a bájaikra. Tizenkét napon át egyfolytában ragyogott az égen a vérvörös hold, s a gilf nök mindent megtettek, hogy felkeltsék a serdülö gyerekben a férfit. Calver szenvedései azon az éjszakán értek véget, amikor a sárga hold újra egyedül kelt fel. Ekkor a gilf nök egyszerre békében hagyták, s útjára engedték.

Második alkalommal, tizennyolc évesen - egy rablást követö menekülés közben - ismét az erdei gilfek fogságába esett. Ebben a korban alapjában véve már imádta a gyengébbik nemet, s bár a gilf nök szépsége hagyott ugyan némi kívánnivalót maga után, mégis csak nök voltak. Ám ekkor sem jutott valami sokra. Calver bizony nem gyözött szégyenkezni. Érthetetlen módon szexuális problémák jelentkeztek nála. Ez idáig ilyen szégyenletes dolog még sosem érte, de most egyszerre csak - elfogyott a tudomány. A szebb gilf nöket még csak-csak megsimogatta, de csókoknál többre nem tellett. Minden éjszakát a kiéhezett asszonyok lombágyában kellett töltenie, s ez maga volt a kínok kínja: egyszerüen kudarcot vallott. Az amúgy sem túl szelíd tündérhölgyek megvadultak. Tépték-marcangolták, egymás kezéböl rángatták ki, egy percnyi nyugodalmat nem hagytak neki; s ha potenciája örökös lanyhulására hivatkozva pihenöért merészelt könyörögni, korbáccsal verték. Sírt dühében. Nem értette, miért nem megy neki az, ami bármelyik városi szajhával sikerült. Ketrecben tartották. Megismerte a poklot. Aztán amikor a rossz hold lenyugodott, útjára engedték.

De ö azóta is retteg a gilf nöktöl, és nagy súlyt helyez rá, hogy - föleg rossz holdkor - kerülje a tündérek erdejét.

Eleinte nem tudta, minek köszönje balszerencséjét és szégyenét, de aztán találkozott azzal a vén gnóm boszorkánnyal, aki kiolvasta a sorsából, hogy a rossz hold felkeltekor bizony elhagyja a szerencséje. S nem csak a szerencséje, de bizony a nemipotenciája is nullára csökken.

S tessék: itt a rossz hold! Csoda hát, ha itt ül nyakig vízben, kirabolva, éhesen, fázva, fájva, bepisilve, megalázva meg minden...

Calver sóhajtott. Mit kell itt magyarázkodni? Csak fel kell nézni az égre, a vak is láthatja: rossz hold kelt föl, rettenetes napok következnek.

5.

Mivel a pörölyét elhagyta valahol, kezével átölelte saját vállát, s ernyedten vacogott a nyakig élö vízben. Már megint rájött a pisilhetnék. Hogy lehet az? Egész nap alig ivott valamit. Behunyta a szemét, s immár rutinból engedte be a nadrágjába. Elvégre rossz hold van. Ilyenkor úgyis mindegy. Azon se lepödne meg, ha cápák...

Nono! Ne gondolj balgaságokat, figyelmeztette magát, s fél szemmel a tenger felé pislogva lépett vagy kettöt a part irányába. Még hogy cápák! Pont az hiányozna!

A hold ezüstös fénye jó nagy darabon bevilágította a lágyan hullámzó vízfelületet. Calver megrázkódott. Csak nem három cápauszony kúszik felé a hullámokon?

Nem. Nem három. Öt.

Fürge Calver a nevét is megszégyenítö sebességgel indult meg a part felé. Az éberen szendergö gilf nök csodálkozva egyenesedtek fel; csak nem akarja ez az örült egyedül, fegyvertelenül megtámadni öket'

Calver is ezen rágódott, ám mivel a cápauszonyok nagy gyorsasággal siklottak felé, nem állt le habozni. Hamarosan térden alul érö vízben gázolt, s az uszonyok elkanyarodtak. A gilfnök viszont siettek szemböl. A mestertolvaj váratlan ötlettel taktikát változtatott. Most álljon le verekedni négy gilf növel? Pont rossz holdkor'? Nem-nem. Pokolba a drágakövekkel! Majd szerez másikat! Bal felé fordult, s gázolni kezdett a bokán felül érö vízben. Fájós lába ellenére gyorsabb volt, mint a nehézkesen mozgó, apró nöstények, s hamarosan húszméteres elönyre tett szert. Ekkor kigázolt a vízböl, és bevette magát az erdöbe.

A sötét lombok magukba nyelték. A gilf nök már az erdöszéli bozótban csörtettek. Csakhogy nem hiába hívták a mestertolvajt Fürge Calvernek; megnyújtotta lépteit, s egy szemvillanás alatt lerázta üldözöit. Dühös volt, csöpögött a víztöl, de nem titkolt diadallal tört át az összefonódó liánokon. Igaz, hogy minden felszerelésétöl megfosztották, igaz, hogy fegyvertelen, de megmenekült a közvetlen veszélytöl! Ezúttal nem kapják el. Nesze a pofádba, te büdös, vörös hold!

Dermedten torpant meg. A tisztás túlsó szélén, alig tíz lépésnyire töle egy gyönyörü bundájú feketepárduc nyújtózkodott. Szép hosszú karmai voltak, s kackiásan állt a bajsza. Persze ezt Calver már csak azután állapította meg, hogy villámgyorsan felkúszott a legközelebbi fára. Elhelyezkedett a legalsó ágon, és lihegve bámulta a meglepett párducot.

A párduc kecses járással odasétált a fához, két lábra ágaskodott, a mellsö mancsait a fa törzsére fektette, mintha fel akarna mászni.

- Nana! - jegyezte meg Calver. - Maradj csak; ahol vagy!

Ám biztos, ami biztos, feljebb kapaszkodott. A vékony ág recsegett alatta, de elbírta. A párduc néma csendben bámulta sárga szemével, s fel-alá kezdett járkálni. Calver a ruháját tapogatta, s kicsavarta a nadrágját a lent ödöngö fenevadra. Az felhorkant, s merön nézte áldozatát.

- Dühöngj csak! - morogta Calver. - Ma este éhen maradsz... Hohó, mi ez?

Egy kisebb ág kezdett kúszni felé. Naná, hogy kígyó volt! Nem is akármilyen. Karnyi vastagságú, s olyan hosszú, hogy a farka vége nem is látszott a sötétben. Hüllöszerü lassúsággal kúszott az ágon kuporgó ember felé. S az ember, jelen esetben a tolvajok mestere elöször bambán eltátotta a száját, aztán legalább olyan hüllöszerü lassúsággal, mint a kígyó, kúszni kezdett a vékony ág vége felé.

Az ág vészesen meghajlott alatta. A párduc merön bámult fölfelé. A kígyó kúszott. Három gilf nö rontott a tisztásra. A párduc rájuk pillantott. Calver nem is gondolta volna, hogy a gilf nök ilyen jó famászók. Egy szempillantás alatt elfoglalták a szomszédos fenyöt. Bal felöl. Onnan vicsorogtak a kígyó elöl feléjük kúszó Calverre.

A tolvajok mestere az ajkába harapott. Ez bizony nem túl biztató helyzet. Jobbról jön a kígyó, balról ott várják a gilfnök, s alant a kedves cicus...

S ekkor Fürge Calver, a tolvajok mestere, avagy a mesterek tolvaja olyasmit tett, ami minden bizonnyal még legendás hírü - bitón végzett - apját is meglepte volna: a körmét kezdte rágni idegességében.

Aztán elindult az egyetlen lehetséges irányba, ahonnan nem fenyegette közvetlen veszély: felfelé. Fél percen belül elérte a fa csúcsát, s az kecsesen meghajlott alatta. Calver lenézett. Aztán káromkodott. Az a hülye kígyó nem adta fel! Hát felfelé is tud mászni az az istenverte hüllö? A természet igazságtalan.

Közben az egyik gilf nö lepottyant. A párduc legalább megkapta, amire vágyott. Jóízü lakmározás zaja törte meg az idilli csöndet.

Calver a kígyó elöl menekültében kimászott egy jobb oldali ágra. Jókora fészekbe könyökölt. Tojás reccsent a könyöke alatt. Dühösen bámult a könyökéröl lógó kulimászra. A fióka már kikelöben lehetett. Most már garantáltan nem fog kikelni. Fióka? Inkább gyíknak tünt.

Felülröl szárnycsattogás hallatszott. Calver úgy döntött, inkább nem nézi meg, miféle madár az. Így nem tudta, honnan származnak azok a karmok, melyek a vállába akaszkodnak, s felfelé rántják a ráfonódni készülö óriáskígyó elöl. Calver tulajdonképpen hálás lehetett volna. Csakhogy még várt a hálája kinyilvánításával; elvégre minek siesse el az ember.

6.

Az óriás madár - madár? - sebesen cipelte az erdö fölött. A lombok egybefüggö szönyeget alkotva suhantak el alatta. Calver felnézett. Máris azt kívánta, bár ne tette volna. Hurcolója egy sárkány volt. Igaz, nem nagy, alig háromméteres, de mégiscsak sárkány.

- Nem, ugye, nem? - könyörgött Calver, és attól rettegett, hogy ez a szörnyeteg Jaspergort parancsára kapta el, és most visszahurcolja a Mardecas-palota alatti kazamatákba.

Ám ez a sárkány inkább arra a bronzsárkányra hasonlított, amely tizenkét éves korában a gilf faluba hurcolta.

- Ó, nem...

A szörnyeteg percekig szárnyalt vele. Észak felé. Calver rosszat sejtett, de félelmeit nem volt kivel megosztani. Ernyedten lógott a sárkány karmai közt. Túl sokat veszített ezen az éjszakán: a kincsét, a felszerelését, a bátorságát, az önbecsülését. Ezek után nem félt a haláltól. Mit veszíthet még?

Kényszerü szállítója egy tágas tisztás közepén tette le. Mindenfelöl szép és kevésbé szép asszonyok siettek elö. Calver felsikoltott.

- Gilf nök!

Azok vidáman közeledtek. A sárkány nyugodt csapásokkal emelkedett fel.

- Calver! - kiáltotta az élen sietö nöstény az emberek nyelvén. - Egy hete vadászunk rád. Hol a fenében bujkáltál? Már két órája felkelt a párzóhold, azt hittük, sosem érsz ide!

- Mi? - nyögte Calver, és nem tudta, merre próbáljon elszelelni.

- Felkelt a mi holdunk - mosolygott egy másik nö. - Mi gilfek csak ilyenkor termékenyülhetünk meg. Te vagy az egyetlen gilf férfi, aki még él.

- Mi? - nyögte Calver, és látta, hogy nem tud menekülni. - Én ember vagyok!

- Fele részben ember - helyesbített az elözö nö, s feléje nyújtotta hosszú körmeit. - Negyedrészt elf, negyedrészt viszont gilf! A gilf férfiak százötven éve meghaltak. A te apád volt az utolsó hím, akinek az ereiben az öseink vére csörgedezett. Ő tudta, mivel tartozik a fajnak, hogy fennmaradjon. És neked is tudnod kell, Calver! Teljesítened kell a kötelességedet! A párzó hold huszonhárom napig lesz fenn az égen. És ez alatt négyszázhatvanhét gilf nöt kell megtermékenyítened.

- Rossz holdkor?

Calver szemében félelem villant. Ő már sejtette, hogy a gilf faj ki fog halni. De hogy ö túléli-e, az még kérdéses.

III.

Gyémántváros

1.

A Rossz hold lenyugodott, s Fürge Calver csodálkozva tapasztalta, hogy - bár minden porcikája sajgott a több napos kíméletlen igénybevételtöl - megúszta élve az esetet. Gyülölte az életet, gyülölte a nöket, de minden másnál jobban utálta a gilf nöket.

Nyolc napon keresztül izgatószereket tömtek belé, a legkülönbözöbb fortélyokkal próbálkoztak, s egyre csak özönlöttek az újabb és újabb rondaságok, a derékig lógó mellü, csupasz és ronda gilf nöstények, s a legundorítóbb és elképzelhetetlenebb szexuális cselekedetekre kényszerítették. És még akkor is húzták, vonták, rángatták, amikor ö már kifacsart citromként hevert a földön, és a szeme elött lila karikák táncoltak.

Ezt követöen napokig tartották még fogva a ketrecében, s bár szexuális eröszakkal már nem zaklatták, ízetlen pogácsákat tömtek le a torkán, keserü, maró ízü folyadékokat itattak vele, közben vihogtak rajta, s ujjal mutogattak rá. Calvernek pedig még annyi ereje sem volt, hogy rájuk ordítson, vagy leköpje öket.

Aztán amikor már képes volt arra, hogy magától, minden segítség nélkül fel-alá sétálgasson, egyszer csak minden átmenet nélkül kinyitották a ketrece ajtaját, lovat adtak alá, és búcsút intettek. Calver minden mélabúja ellenére nevéhez illö fürgeséggel távozott, s még arra sem szakított idöt, hogy vágta közben megátkozza a ronda fajzatokat.

Három napon és három éjjelen át lovagolt csaknem megállás nélkül, s bár ereje fogytán volt, és többször is közel állt ahhoz, hogy kizuhanjon a nyeregböl, nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy minél távolabb kerüljön a férfifaló gilfnök utálatos falujától.

Útközben kékeslila bogyókkal, almaszerü gyümölcsökkel táplálkozott, s friss forrásvízzel enyhítette szomját. Egy alkalommal megkóstolt egy banánszerü, hosszúkás, sárga gyümölcsöt is, de ettöl még az elözö napi zöldségeket is kiokádta.

Elkeseredetten, szüntelenül korgó gyomorral, feltört fenékkel, komor hangulatban ingadozott a lován, és épp azon morfondírozott, hogyan vághatná le és darabolhatná fel ehetö hússá engedelmes hátasát kés és egyéb vágószerszámok nélkül, amikor enyhe füstszag csapta meg az orrát. Vegyülve sülö hús gyomorrángató illatával.

Calver szimatolva próbálta megállapítani a felszálló füst irányát, és ösztönösen is gyorsabb tempóra nógatta elcsigázott paripáját.

- Lehet, hogy az életembe kerül... - motyogta magában, és már fel sem tünt neki, hogy az elmúlt napok megpróbáltatásai alatt mily gyakran társalgott önmagával.

Egy erdös hegyháton ereszkedett le a völgy felé, ahonnan a füstöt sejtette. A szél abból az irányból fújt, csak onnan sodorhatta oda.

A nap már lenyugodni készült, alkonyi árnyak suhantak az erdöben, s a távolból farkasüvöltés hallatszott.

Fürge Calver nem félt a farkasoktól. Még ha nem is sikerülne puszta kézzel, fegyvertelenül elbánni velük, a fenevadak valószínüleg megelégszenek azzal, hogy a lovát mészárolják le, amíg ö valamelyik fán kuksol.

Jó esetben talán még neki is hagynak pár harapásnyi nyers húst...

Hamarosan egy régi, elhagyatott útra bukkant, s egy patak partján, töle alig kétszáz lépésnyire a füst forrását is megpillantotta. Az erdö itt véget ért, csak szórványos bokrok és fák törték meg az enyhén lejtö, s a túloldalon hasonló lanyhasággal emelkedö hegyoldal simaságát.

Az erdö szélétöl százötven lépésre hat szekérböl álló szekértábor állt, ahol a kerekes jártmüveket úgy helyezték el, hogy jól védhetö kört formáljanak. Ennek a körnek a közepén ropogott vidáman a tüz, mely körül sötét alakok ültek, s hosszú nyársakon, vagy a törük hegyére tüzve húsdarabokat sütögettek.

Calver csak egy pillanatig állt az erdö rejtekében, hogy kifürkéssze az idegeneket, aztán nem tudott tovább ellenállni korgó gyomra követelésének. Bár a szekerek elrendezéséböl gyanította, hogy nem holmi szántóvetök táboroznak itt, s azt is számba vette, hogy nagy valószínüséggel hamarabb fogják elmetszeni a torkát, mint hogy étellel kínálják, nem tudta kihagyni, hogy meg ne kockáztassa a csekély lehetöségét.

A kimerültségtöl összegörbülve, csaknem lecsúszva a primitív nyeregböl, már alig bírta tartani magát. Csak a lova vitte elöre.

- Megállj! - harsant rá egy kiáltás az egyik szekér tetejéröl, és egy szakállas fej bukkant elö meg egy számszeríj hegye.

A ló a felszólítással mit sem törödve baktatott tovább, ám Fürge Calver válasz helyett egyszerüen kizuhant a nyeregböl, és úgy is maradt hason fekve a földön.

- Mi az istencsudája... - kiáltotta valaki.

Aztán egy öblös hang hallatszott.

- Ha megdöglött, hagyjátok ott! Ha még van benne élet, húzzátok be a tüzhöz! De vigyázzatok... lehet, hogy csak trükk!

Calver érezte, hogy megböködik, s egy csizma hegyes orra mélyed nógató szándékkal az oldalába. Aztán egy kegyetlen kéz a hajába markolt, és kíméletlenül megrázta fejét. Egy patkányképü, sebhelyes ábrázat meredt a képébe.

- Dög ez már! - morogta a fickó. - Hagyjuk itt, hadd lakmározzanak egy jót a farkasok!

- Húst... - nyögte Calver, és közel állt ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét.

A patkányképü leköpte.

- Még van benne szusz - kiáltotta. - De kár veszödni ezzel a gazemberrel...

- Meglehet, Retter! - kiáltotta az öblös hang válaszképpen. - De azért csak hozd ide!

Érezte, ahogy kíméletlenül megragadják a bokáinál, és mit sem törödve a talaj egyenetlenségeivel, berángatják a szekerek védelmébe. A hangokból ítélve valaki a lovát is a pártfogásába vette.

Calver pislogva próbálta kivenni a tüz fényében a föléje hajló zord pofákat. A patkányképüt, aki leköpte, rugdosta, ott akarta hagyni, és nem valami kíméletesen bánt vele, azt megjegyezte magának. A név ott csengett az agyában: Retter!

- Adjatok... enni... - nyögte.

- Ki vagy? - morogta egy szakállas alak. - Mit keresel a Holtak Völgyében egyedül?

- Calver - motyogta. -Eltévedtem...

Egy hatalmas árny vetült fölé.

- Fürge Calver? - harsogta az öblös hang. - Most nem tünsz, valami fürgének, te patkány! Na, mi van... mit mereszted rám a szemed? Talán nem ismersz meg?

Calver vaksin hunyorgott, de nem tudta kivenni a medve termetü fickó ábrázatát.

- Megloptalak... - dörmögte -, vagy az asszonyodat öltem meg?

Az óriás meglepetten röhögött.

- Dehogy!

- Akkor jó - motyogta Calver. - Akkor megismerlek... söt, ha ennem adsz, még imába is foglalom a nevedet, bárki vagy is...

2.

Percekkel késöbb, amikor a nagy nehezen lenyelt húsdaraboktól kissé eröre kapott, és a füszeres vörös bortól kissé felélénkült, kutatóan nézte a köréje gyült alakokat.

Tizenöt-húszan lehettek az örökkel együtt, valamennyien férfiak, s mindannyian fegyveresek. Legtöbben széles pengéjü kottari pengét viseltek, némelyek azonban inkább a keskeny vívótört részesítették elönyben, de akadtak baltás, lándzsás, számszeríjas, de még buzogányos alakok is. Valamennyien megtermett, zord képü harcosok voltak, s a legtöbbjük arcán forradások, régi sebhelyek árulkodtak arról, hogy nem békés foglalkozást üznek. Ketten láncinget, négyen pedig jellegzetesen kottari börvértet viseltek, a hozzátartozó börsipkával, ami egyértelmüen jelezte származásukat.

Az a nagydarab férfi, aki Fürge Calver ismerösének vallotta magát, valami vezérféle lehetett ebben a csapatban, lévén, hogy folyvást utasításokat osztogatott, ha ö röhögött, mindenki betársult hozzá, és ha szóra nyitotta a száját, azon nyomban mindenki elhallgatott.

Calver a szekerek felé pillantott, de a homályban nem tudta megítélni, vajon miféle rakományt takarhatnak a ponyvák.

A medve termetü férfi nem viselt semmiféle páncélt, ám pontosan úgy nézett ki, mint akinek nincs is szüksége ilyesmire. Mert ha ö odacsap, az ellenfelének már bizonyára nem lesz alkalma visszavágni. A fickó ott guggolt az éhségét csillapító Calver mellett, és a fegyverét, mely egy hosszú nyelü, tüskés buzogány volt, amiböl az egyik oldalon egy madárcsör szerü, görbe acélhegy állt ki, mely kiválóan alkalmasnak tünt koponyák meglékelésére. Barnára cserzett, durva vonású arcán a tüz fénye csillogott, s a heves lángok visszatükrözödtek éjfekete szembogarában. Keskeny, görbe orra, határozott vonásai a délvidéki népek jellegzetességeit viselték magukon, s az a pamacs, amit kopaszra nyírt kobakja tetején meghagyott, ugyancsak fekete volt, s inkább hasonlított medveszörre, mint emberi hajra. Ujjain aranygyürük csillogtak, s a nyakában zafírokkal kirakott vastag aranylánc csillogott, mely önmagában is egy vagyont érhetett.

- Még most sem emlékszel rám? - kérdezte öblös hangján, és a szemében tétova fények csillantak.

- Valami rémlik... - morogta Calver. - Hogy is... na, hogy is...

- Három éve - segítette ki a fickó. - Morangplatz. Na?

Calvernek kezdett derengeni valami.

- Együtt csináltunk valamit? - kérdezte gyanakodva. - Ott voltál te is Morangplatzen, amikor a Karvaly bandájával a csatornákon át beosontunk Félkarú Thegar rejtekhelyére, legyilkoltuk az embereit és felégettük azt a bünbarlangot?

Az óriás elvigyorodott.

- Ott ám!

- Öregem - sóhajtott Calver -, micsoda pokoli éjszaka volt! Lángolt körülöttünk az egész mindenség, mi meg csak mentünk, mentünk elöre, és lemészároltunk mindenkit, aki az utunkba került! Nöket, gyerekeket....

- No igen.

Calver legyintett.

- Mennyi fölösleges vérontás! Szart se ért az egész! Nem elég, hogy a Karvaly... meg a banda fele otthagyta a fogát, üres kézzel kellett távoznunk, és örülhettünk, ha mentjük a börünket...

Az óriás bólintott.

- Ja.

- Legalább annyi örömöm volt, hogy Félkarú Thegart sikerült néhaivá tennem. Utáltam azt a gazembert! Kész örömmel vágtam el a torkát.

- Igen, láttam.

Fürge Calver gyanakodva vonta össze a szemöldökét.

- Hogy láthattad volna - jegyezte meg rosszallóan. - Rajtam és Thegaron kívül csak hullák voltak a teremben.

- Márpedig én láttam - bólogatott az óriás -, ott voltam, elejétöl a végéig.

Calvernek ez sehogy sem tetszett. Ha a fickó valóban ott lett volna abban a kényes pillanatban, valójában azt látta volna, amikor ö szembetalálkozik Félkarú Thegarttal, felsikolt, és pánikszerüen menekül. Sohasem tudta még, ki metszette el a rossz hírü boszorkánymester torkát, de mivel nem akadt jelentkezö, jobb híján magára vállalta.

- Tulajdonképpen... - morogta - nem is emlékszem rád.

A medvetermetü fickó ismét vigyorgott. Az emberei közül néhányan még fel is röhögtek.

- Pedig emlékezned kellene. - Felhúzta az ingét, kissé elfordult, és egy régi forradásra mutatott a veséje tájékán. - Ezt a te kardod ejtette. Lesböl döftél le a függöny mögül, amikor nagy küzdelem után szétloccsantottam a Karvaly fejét.

Calver csak hápogni tudott.

-Mi... micsoda?

- Dzezunga Menaker vagyok. Akkoriban én voltam Félkarú Thegar személyi testöre... Elhibáztad a döfést, Calver! Sikerült túlélnem...

3.

Calver a nevéhez méltó fürgeséggel gördült oldalra, és a tüz mellé letámasztott kard felé kapott, ám az utóbbi napokban annyira legyengült, hogy rosszul összpontosított, és egy lángoló parazsat markolt meg.

- Aúúúú! - ordította.

De ha a kardot kapja el, akkor se lett volna esélye; Dzezunga Menaker hatalmas mancsa satuként szorult össze a csuklóján.

A patkányképü Retter ugrott oda, egy égö zsarátnokkal, és Calver orra elött hadonászott.

- Mondtam én, hogy fel kell húzni az elsö fára! - morogta. - Meg is tesszük. De elötte kiégetem a szemét...

Calver megrándult, és egy gyors mozdulattal kirúgta a rosszindulatú Retter kezéböl az égö fadarabot, s egy újabb rúgással a fickó gyomrát találta el. Retter üvöltött dühében, és a késéhez kapott.

- Kiherélem...

- Takarodj! - ordított rá Dzezunga Menaker. A patkányképü Retter eloldalgott ugyan, de abból a gyülölködö pillantásból, amiket a fogoly felé vetett, Calver érezte, hogy a kettejük között kialakulóban lévö ellenszenv még nem záratott le véglegesen.

Megpróbált kiszabadulni a hatalmas mancsok szorításából, de csak azt érte el, hogy az acélos ujjak csak még keményebben mélyedtek a húsába.

- Nyugalom, Calver! - sziszegte az óriás. - Nincs bennem bosszú.

- Akkor meg minek hozakodsz elö régi sérelmekkel? - morogta a tolvaj, és a kilátásait mérlegelte. Nem tüntek túl biztatónak.

Dzezunga elengedte a férfi csuklóját, és szórakozott tekintettel méregette egykori ellenfelét.

- Tulajdonképpen még hálás is vagyok neked - dörmögte az óriás. - Azzal, hogy elmetszetted Thegar torkát... megszabadítottál a hatalmából, melyet már évek óta gyakorolt fölöttem, és gyakorlatilag a rabszolgájává tett. S ez a szúrás, mit orvul megbújva, lesböl intéztél ellenem... szintén hasznos volt. Most már tudom, hogy sose fordítsak hátat olyan berendezésnek, ami mögött orgyilkos rejtözhet...

Calver bizonytalanul bólogatott.

- Ez nagy igazság.

Dzezunga sóhajtott.

- Hosszú évek alatt számos verekedésben, összecsapásban vettem részt... ám mindössze egy sebhely van rajtam. Ez, amit te ejtettél. Ezért valamelyest még tisztellek is. Sokan próbálkoztak ellenem, de rajtad kívül még senkinek sem sikerült megsebeznie... Ügyes, gyors kezü fickó vagy! Talán tudnálak használni...

Calver elmosolyodott.

- Vagyis: dolgozzak meg az imént elfogyasztott húsért?

Dzezunga a fejét rázta.

- Ha velem tartasz, ételnél jóval többet ajánlok.

- Nem tudnál esetleg pontosítani? Mi az a "több"'? Aranyban kifejezve?

- Kifejezhetetlen.

- Hogy érted ezt?

Dzezunga elmerengett.

- Drágakövek - jelentette ki. - Gyémántok... amennyit elképzelni sem bírsz...

Calver füttyentett.

- Én elég sokat el tudok képzelni.

- Gondold csak el! - suttogta Dzezunda elmerengö mosollyal. - Egy város... csupa drágaköböl. Gyémántból vannak a házfalak... gyémántból az utcakövek... de még a kavicsok helyett is gyémántok hevernek a földön....

Calver bosszúsan legyintett.

- A Gyémántváros, mi? Ha ezt az ábrándot kergeted, engem felejts el! Nem pazarlom az idöm egy gyermeteg legendára!

Dzezunga titokzatos képpel mosolygott.

- Azt mondod, legenda?

- Nem akartam "baromság"-nak titulálni!

Az óriás az övén lógó erszénybe nyúlt, és egy diónyi nagyságú gyémántot húzott elö, melynek a közepén egy apró, sötét folt látszott.

- Ez is legenda?

Calver valamivel figyelmesebben hajolt elöre.

- Honnan szerezted?

- Ez egy útjelzö drágakö - felelte kitéröen az óriás. - Egy mágikus térkép. A Gyémántvárosból. És én ismerek valakit, aki ez alapján odavezet... Na, így sem érdekel a dolog?

Calver a fejét rázta.

- Őrültségekre nem vállalkozom.

- Kár - morogta Dzezunga. - Mert ez esetben... így, hogy már ismered a titkomat... ugye, megérted...

A patkányképü Retter máris elökerült, s elégedett arccal vonta ki a kardját.

- Végül is - szólalt meg Calver -, azt hiszem, van ebben a Gyémántváros-izében annyi fantázia, hogy megérje megpróbálni!

4.

A társaság másnap hajnalban felkerekedett, és útjukat délnek vették, egyenesen Dalmaar irányába, majd amikor megkerülték a Tingez-mocsarat, s annak ingoványos környékét, délnyugatnak fordultak, egyenesen Kottar irányába.

Calver az utóvédben lovagolt, majd miután kiderült, hogy az egész csapatból messze ö a legtapasztaltabb nyomkeresö, egy Ballar nevü baltás fickó és egy mogorva képü íjász társaságában rá osztották a felderítési feladatokat.

Messze megelözték a lassan mozgó szekérkaravánt, és idöszakonként bevárták öket.

Calver többször is gondolt a menekülésre, ám nem kerülte el a figyelmét, hogy két társa éberen figyeli, így letett a szökésröl. Már csak azért is, mivel jelen helyzetben nem sok értelmét látta volna. Tudta ö jól, hogy veszélyes környék ez a magányos utazók számára. Így viszont elkerülik öket az utazókra lesö banditák és a portyázó manócsapatok. Vagy ha mégis rájuk támadnak, hát valószínüleg vérzö orral fognak majd megfutamodni.

Órákon át lovagoltak csendben, néha-néha kisebb kitéröket téve, hogy alaposan átvizsgálják a környéket, de nem találták jelét, hogy bárkik is kerülgetnék a szekérkaravánt.

Két társa nem sokat beszélt, ha szólt is hozzájuk, azok általában elintézték egy tömör válasszal, vagy néha csak egy vállvonással.

Ám egy pihenönél, míg Ballar a lovakat itatta, Calvernek végül is csak sikerült szóra bírnia Istrort, a mogorva íjászt.

- Te mit szólsz ehhez? - kérdezte csak úgy félvállról.

Istror nagy mügonddal egy fadarabot farigcsált a törével, és fel sem nézett a munkájából.

- Miröl beszélsz?

- Gyémántváros. Eh! Nevetséges!

Istror vállat vont.

- Gondolj, amit akarsz! - morogta.

- De én éppen arra vagyok kíváncsi, hogy te mit gondolsz.

- Mindenki tartsa meg a saját gondolatait - tért ki a válasz elöl a férfi, és megvakarta az orra tövét.

Calver elnézte egy darabig a vízparton ügyködö Ballart, és már-már feladta volna a beszélgetési szándékát, ám a kérdés nem hagyta nyugodni.

- Régóta vagy vele? - kérdezte. - Úgy értem, Dzezungával?

- Aha.

- Nem vagy túl beszédes, mi?

- Minek annyit fecsegni?

Istror egy picinyke totemoszlopot faragott ki az ágból, és elégedetten nézegette.

- Ha láttad volna, amit én - szólalt meg teljesen magától -, neked sem lennének kétségeid.

Calver kissé elörehajolt, és leárnyékolta a szemét, mert a déli nap belesütött.

- Láttam már néhány dolgot én is az életben. És éppen ezért fogadom kétkedéssel a hihetetlen dolgokat.

- Félkarú Thegar megmutatta nekünk - felelte az íjász. - Megmutatta, hogy a Gyémántváros létezik. És ezt a te egykori vezéred, a Karvaly is tudta. Ezért támadott meg bennünket orvul egész seregével. Te megölted Thegart... és úgy tünt, a titok örökre elveszett. Ám Dzezunga hosszú és véres utat járt be, mire megtalálta a szükséges nyomot. Azt az embert, aki ismeri a Félkarú Thegartól örökölt gyémánttérkép, olvasásának titkát. Kottarban találkozunk vele. És ö elvezet bennünket a Gyémántvárosba...

Calver gyanakodva pillantott a mogorva fickóra. - Mik az osztozkodási arányok? Istror most elöször nevetett, mióta együtt voltak. - Ott minden gyémántból van. Minek osztozkodni? Annyit hozol él magaddal, amennyit csak elbírsz!

Calver nevetett.

- Ezért a szekerek?

- Meg a víznek és az élelemnek. Kottarból délnek megyünk, és heteken át fogunk vándorolni.

Calver azt hitte, nem jól hallott.

- Délnek? - visszhangozta. - A Végtelen Sivatagba?'

- Oda.

- De hát délnek nem vezetnek karavánutak, nem jár arra senki. És aki botorul délnek indult, sohasem tért vissza. A halál vár azokra, akik meg akarják találni a Déli Világhatárt.

Istror vállat vont.

- Egy ekkora kincsért... mégha csak mendemonda is... már érdemes kihívni a halált.

5.

Négy napba telt, mire megérkeztek Kottarba, a déli határvidék színes, rikácsoló, nyüzsgö városába, mely után délen megszünt az emberek befolyása, s csak az egyhangú, végeláthatatlan sivatag húzódott - a hit szerint - a Világ Pereméig, ahol megszünik a föld, és a sivatag összeolvad a felhökkel.

Az út során Fürge Calver többször is megpróbálta szóba hozni Dzezunga elött a Gyémántváros ügyét, de annál többet, mint amit már eddig tudott, nem sikerült kiszedni a nagy testü vezérböl.

És mellesleg nem is forszírozta nagyon az ügyet. Amit akart, már elérte. Elhitette mindenkivel, hogy felkeltette az érdeklödését a Gyémántváros, és pár nap után már senki sem figyelt oda rá, senki sem kérdöjelezte meg, hogy velük tart a sivatagi pusztaságba.

Calver viszont biztosan tudta, hogy Kottarban megszökik. Hadd menjenek csak délnek ezek az örültek! Aszalja a csontjaikat fehérre a sivatagi nap, ö inkább keletnek lovagol, és meglátogatja Kheratian városát, hogy szemügyre vegye az elefántcsontkereskedök hírhedetten gazdag palotáit. Elvégre egy erszénnyi valódi drágakö jóval többet ér, mint három szekérnyi mesebeli gyémánt.

Még egyvalamit szeretett volna elintézni á szökése elött: törleszteni valamit Retternek, aki a találkozásuk óta fokozott rosszindulattal figyelte Calver minden ténykedését, és ahol csak tudta, megnehezítette az életét. A legkellemetlenebb idöszakra osztotta be örségre, s ha valami cipelni vagy emelni kellett, Retter, akiröl kiderült, hogy a csapat alvezére, általában mindig Calvert vette elö.

Két ízben kerülhetett volna sor összecsapásra, ám Dzezunga szétválasztotta öket, és szigorú parancsot adott, hogy maradjanak nyugton.

A kitolások persze ettöl nem maradtak abba Retter részéröl, és Calver a lehetöségekhez törlesztett. A legszélesebbre akkor húzódott a szája, amikor egy éjszaka folyamán sikerült elcsennie Retter irtózatosan büdös csizmáját, és azt reggelre emberi ürülékkel megtölteni. Retter, amikor másnap hajnalban álmosan beledugta a lábát a csizmájába, akkorát üvöltött, hogy a táborban mindenki fegyvert rántott.

Retter nem gyanúsított senkit, de Calver aznap különösen nehéz és gusztustalan feladatokat kapott.

Kottarban a Három Keselyühöz címzett fogadó környékén táboroztak le, és mivel a déli városban közismerten hemzsegtek a tolvajok, megkettözték a lovak örségét.

Fürge Calver, miután kipihente a hosszú lovaglás fáradalmait, és a bendöjét is telerakta frissen sült birkahússal, melyet a helyi savanykás fehér borral öblített le, Dzezunda költségén egy sötét börü déli szépség karjaiban keresett enyhülést, s örömmel tapasztalta, hogy a gilf nök között eltöltött gyötrelmes napok nem nyomták rá visszavonhatatlanul a bélyegüket a szexuális potenciájára. Még a rettenetes megpróbáltatások után sem tudta véglegesen megutálni a nöi nemet. Csak a gilf asszonyokat! De azokat aztán iszonyatosan!

Leszállt az éjszaka, felkelt a hold, és az eddig is népes és nyüzsgö kereskedöváros egy csapásra megélénkült. Calver járt már itt egy ízben, és tudta, hogy Kottarban igazából akkor kezdödik az élet, amikor a tikkasztó negyvenöt fokos meleget az este enyhe szellöi teszik elviselhetövé.

Itt mindenki szellös ruhát hordott, s Calver maga is jobbnak látta lecserélni vastag börnadrágját, és a csizmáját egy könnyü, piros selyembugyogóra, megkötös sarura. Ehhez vásárolt még egy díszes mintákkal ékesített, türkizkék, ujjatlan selyeminget, s gondolva az utazásra, egy mályva színü köpennyel egészítette ki az öltözékét, melynek szükség esetén a csuklyáját a fejére húzhatta, hogy a kottariakhoz hasonlóan így védekezzen a heves porviharoktól, és mellesleg azért, hogy az a hájas kereskedö és a testörei, akiktöl egy alkalmas pillanatban a vaskos erszényt elcsente - a bevásárlása fedezésére -, még véletlenül se ismerje fel.

Arra az esetre, ha a kereskedö netalán mégis emlékezne arra az idegenre, aki véletlenül beleütközött a piacon, és utána felsegítette a földröl, Fürge Calver két könnyü dobótört, és egy hosszú pengéjü, kottari vívótört is vásárolt magának. Sokáig kacérkodott egy pompás számszeríjjal is, ám ahhoz, hogy azt megvehesse, újabb tolvajlásba kellett volna bocsátkoztatnia, ám épp elég félkezü koldust látott ahhoz, hogy emlékezzen arra, miként bánnak ebben a városban a rajtakapott tolvajokkal.

Mindenesetre a bevásárlás és az átöltözés után valamivel jobban érezte magát, és jó hangulatban érkezett vissza a Három Keselyühöz, ahol egy sarki asztalnál Dzezunda egy burnuszba burkolódzott, alacsony személlyel beszélgetett, akinek az arcát nem lehetett látni. Az emberei a szomszédos asztaloknál foglaltak helyet.

Calver egyenesen a fönöke felé indult, de az egyik asztaltól felegyenesedett Retter, és figyelmeztetöen megfogta a tolvaj karját.

- Calver! - morogta. - Ne menj oda!

- Mi? - lepödött meg a férfi. - Csak meg akartam neki köszönni, hogy kisegített pár arannyal.

- Majd megköszönöd. Most ne zavard! Tárgyal.

Fürge Calver érdeklödve pillantott a sarki asztalhoz.

- Az az a fickó, aki varázstudónak mondja magát? - suttogta. - Ez hülyít azzal titeket... meg persze engem is... hogy elvezet a Gyémántvárosba?

Retter marcona arca elsötétült.

- Én a helyedben vigyáznék a nyelvemre, Calver! - dünnyögte. - Rég megérett már az idö arra, hogy kitekerjem a nyakad, és csak a fönöknek köszönheted, hogy én nem teszek meg. De azt mondom, húzd meg magad, mert Byckenda Thark a fekete mágia ismeröje, oly erökkel bír, amiröl neked fogalmad sincs.

Calver vállat vont.

- Egy gyors késdöfés - jegyezte meg merön bámulva Retter szemébe - sokkal hatásosabb olykor, mint a hosszas hókuszpókusz.

Az alhszabib elértette a célzást, és a kardja után kapott, de Calver - a szökése elött - végképp nem akart verekedni. Nyájas mosollyal megragadta ellenfele alkarját.

- Felejtsük el az ellenségeskedést, Retter! - javasolta. - Béküljünk ki, és ne nyúzzuk tovább egymást! Igyunk együtt, én fizetem!

Retter gyanakvó tekintettel fürkészte a társa arcvonásait, végül vállat vont.

Calver leült a társasághoz, és benyakalt egy kancsó olcsó lörét, s mivel rátört a nagylelküségi roham, a kereskedötöl lopott pénz maradványaiból megvendégelte azokat, akikkel napok óta együtt lovagolt. Sorra megölelgette öket, a vállukat veregette, s a fokozatosan lerészegedö társak észre sem vették, hogy az erszényeik rendre átvándorolnak Fürge Calver tulajdonába.

Calver nem volt épp tapasztalatlan a társak meglopásának terén, és tudta jól, hogy a kijózanodást követö pillanatokban észre fogják venni a hiányt, s nem kell majd valami nagy logika ahhoz, hogy rájöjjenek, vajh ki fosztotta meg öket minden pénzüktöl. Valószínüleg tombolni fognak, és a vérére szomjaznak majd. Calvert azonban ez az esemény nem aggasztotta. Mire ezek magukhoz térnek a részeg mámorból, ö már messze jár...

Az éjszaka közepén a kissé kótyagos Ballar társaságában átvette a lovak örzését. Mielött kisétált volna a szekerekhez, nagylelküen még telerakatta az asztalt borral telt kancsókkal, és biztosította a kocsmárost, hogy holnap, mielött útnak indulnak, rendesen ki fogja fizetni az egész cehhet. Biztosítékként felajánlotta a szekereket, s azok letakart rakományát, melyek - súgta meg a kocsmárosnak bizalmasan - jóféle óaraghiri borral vannak terhelve.

Az ittas Ballart egy óvatlan pillanatban fejbe vágni gyerekjáték volt. A szerencsétlen fickó összerogyott, akár egy zsák, s mire belezuhant az ájulás jótékony sötétjébe, Calver már a paripáján ült, és kantárszáron még két lovat ragadott magával.

Gondolva az esetleges üldözökre, a többi lovat - köztük a szekeret húzó jószágokat is - eloldotta, és szétugrasztotta, vágtassanak, amerre kedvük tartja.

Aztán megsarkantyúzta a lovát, és gúnyosan kiabálva, hangosan kacagva saját csínytevésén elvágtatott az éjszakába. Színes rongyokba bugyolált, sötét árnyak ugrottak félre elöle, s ökölrázás, vad szitkozódás kísérte útját...

6.

Talán félórán át vágtatott kelet felé egy kihalt, füves pusztaságon, amikor töle száz lépésnyire heves ragyogás lángolt fel az éjszakában.

- Hééé! - ordította dühösen Calver, és félrerántotta a lova kantárát, hogy messzire elkerülje a jelenést, ám az elsötétült, s újabb fényfolt világlott fel éppen elötte. S ahogy Calver ismét fordult, a kísértet pontosan az útjába lebegett, széttárt karokkal, mintha a ló nyakába akarná vetni magát.

Calver dühöngve fékezte le a hátasát, és a kantárszáron vezetett lovakat.

- Mi a fészkes fene....

Egy alacsony termetü, kísértetiesen áttetszö, ragyogó burnuszba bugyolált alak állta el az útját széttárt karral. Calver nem mert volna megesküdni rá, de az a kínos érzése támadt, hogy az a titokzatos varázsló az, akivel Dzezunda a fogadó sarkában sugdolódzott.

Mire észbe kapott, a néma kísértet már közvetlenül az arca magasságában lebegett; talán ha két méterre töle.

- Fürge Calver! - zengte a levegöböl egy érces hang. - Megállj!

Calver habozva vonta elö keskeny pengéjét.

- Engedj utamra, kísértet! - sziszegte. - Nincs nálam semmi olyasmi, amit tölem elvehetnél!

- Hajítsd felém azt a kígyófej mintájú gyürüt, amit az éjszakát megelözöen Dzezunga ujjáról húztál le!

Fürge Calver sértetten ült a lován.

- Alávaló gyanúsítás! Semmiféle...

A köpenye rejtett bélésében vöröses színben izzott fel egy apró tárgy.

- Arról a gyürüröl beszélek! - kiáltotta a kísértet. - Hajítsd felém, vagy elveszem töled... mindazon erszényekkel együtt, amit a részeg cimboráidtól oroztál el!

Fürge Calver nem késlekedett. Elöhúzta a rejtett zsebböl a vörösen világító, kígyófejes gyürüt, s tétova mozdulattal a jelenés irányába dobta. Szándékosan erötlenül hajította el, s arra gondolt, hogy az apró tárgy lehullik majd a fübe. Ám nem ez történt. A gyürü a levegöbe röppent, nagy ívet írt le, és pörögve zúgott el abba az irányba, amerröl Calver érkezett.

A tolvaj a fejét fordítva hosszan nézett utána.

- Mit akarsz még? - kiáltotta aztán. - Engedsz utamra, vagy elkunyerálod az összes gyürümet?

A kísértet nagylelküen intett.

- Menj utadra, Fürge Calver, és vissza se nézz! Felejtsd el, hogy valaha is találkoztál Dzezungával!

- Én hajlandó vagyok felejteni - röhögött Calver -, ha ök is ilyen nagyvonalúak.

- Menj! - suttogta a kísértet. - Felejtsd el a Gyémántvárost! S ha a mesebeli kincs, majd felbukkan álmaidban, s megkísért, fordíts hátat azonnal, és lovagolj el az ellenkezö irányba, amilyen messze csak bírsz! Mert az a kincs nem rád vár!

- Ugyan már! - nevetett Calver. - Csak ostobák és megszállottak kergetnek mesebeli legendákat!

- Úgy van. Te túl eszes vagy ahhoz, hogy az életed kockáztasd egy bizonytalan kimenetelü kalandban.

Calver ismét nevetett.

- Látom, ismersz, kísértet!

- Nem vagyok kísértet - felelte a jelenés. - Byckenda Thark boszorkánymesternö vagyok. Kottarban ülök a szobámban, s kivetített asztrállényem által beszélgetek veled,.

Fürge Calver a homlokát ráncolta.

- Ezek szerint... most nem is tudnál ártani nekem?

- Most nem - felelte a jelenés.

Calver bosszankodva pillantott a távolban repülö, apró, vörös fénypont után.

- És én átadtam a gyürümet! - morogta sértetten. - Félre az utamból, vagy átgázolok rajtad!

- Szükségem volt arra a gyürüre - felelte Byckenda Thark burnuszos asztrállénye. - A gyémánttérkép alapján el tudom vezetni Dzezundát a kért helyre. De anélkül a gyürü nélkül nagy vakmeröség lenne behatolni a Gyémántvárosba. Ha nem adtad volna vissza magadtól, megkerestelek volna személyesen is.

Fürge Calver a homlokát ráncolta.

- Badarságokat beszélsz - morogta. - Hiszen épp az elöbb mondtad, hogy ne keressem a Gyémántvárost, lévén hogy nem is létezik!

- A Gyémántváros létezik - szögezte le Byckenda Thark. - De én eltanácsollak attól, hogy megpróbáld felkutatni. Számosan találták már meg e legendás várost, de azok közül, akiknek a pillantását elvakította a ragyogás, nem tért vissza egy sem. Verd ki a fejedböl a kincset, ha becsülöd az életed!

- És te? - vetette fel Calver. - Te nem becsülöd saját életed?

A kísértet egy darabig hallgatott.

- Én és Dzezunga rendelkezünk a megfelelö mágikus eszközökkel.

Calver az ajkába harapott.

- És ha mondjuk én....

- Felejtsd el! - kiáltotta a jelenés. - Ne is gondolj a visszatérésre! Dzezunda emberei hamarosan magukhoz térnek a mámorukból, és keresni fogják a pénzüket. Azon nyomban elvágnák a torkod, amint megpillantanak.

Fürge Calver vállat vont.

- Gyémántváros! - motyogta gúnyosan. - Nevetséges!

- Számodra az! - felelte a kísértet, és a következö pillanatban a halvány körvonalak megremegtek, és eltüntek.

Calver hitetlenkedve nevetett, aztán megnógatta a paripáját, és elvágtatott, hogy mielöbb meglátogassa Kheratian gazdag kereskedöit.

Ám még két mérföldet sem vágtatott, amikor vadul visszarántotta a kantárszárat, és megfordította a lovát. Visszafelé indult, és a fejét csóválva szitkozódott.

- Gyémántváros! - morogta. - Esthewarra esküszöm, nem vagyok normális!

7.

Már elemi erövel tüzött a nap, amikor Fürge Calver kimerülten és elgyötörten visszaért Kottarba, egészen pontosan a Három Keselyü fogadóhoz. Mielött a város kapuját átlépte volna, megállította a lovát, kihúzta a vívótörét, jó erösen megszorította, és a markolat gombjával akkora ütést mért saját homlokára, amekkorát csak bírt. Kissé meg is szédült a nyeregben, de nem sokkal késöbb elégedetten tapasztalta, hogy az ütés helyén jópofa kis púp nött.

A fogadó elött ott sorakoztak a szekerek, s ahogy Calver hamarjában számba bírta venni, a lovak háromnegyede is elökerült.

Megállt a lovával a szélsö szekér mellett, és épp le akart kászálódni a nyeregböl, amikor halk pendülést hallott, valami elfütyült a füle mellett, és koppanva állapodott meg mögötte egy deszkában.

- Maradj a nyeregben, mocskos tolvaj! - morogta valaki, és Istror mogorva képe tünt fel, meg a kezében tartott számszeríj, melyben lövésre kész vesszö jelezte, hogy az elözö nyilat nem ö eresztette el. - Még volt pofád visszatérni!

- Micsoda? - képedt el Calver. - Mit beszélsz? Ki a tolvaj?

- Te! - kiáltotta Retter is, aki miközben újra felhúzta a számszeríját, kilépett a második szekér takarásából. - Vagy talán tagadod, hogy leitattál bennünket, és elloptad az erszényeinket, majd pedig leütötted Ballart, és elloptad a lovainkat?

Fürge Calver levegö után kapkodott a megdöbbenéstöl.

- Becstelen rágalom! - suttogta. - Hát ezt érdemlem én? Ezért fáradoztam? Ezért hajszoltam álló éjszakán keresztül azt a nyomorult kis tolvajt, aki kizsebelt benneteket? - Undorral hajította az íjászok lába elé egy csomagot, az egymáshoz kötözött, elorozott erszényeket. - Nesztek, itt a vacak pénzetek! Ó, milyen ostoba voltam, hogy egyáltalán a tolvaj nyomába eredtem! Ha én is kifeküdtem volna egyetlen ütéstöl, mint az a pipogya Ballar, most nem kéne otromba gyanúsítgatásoknak kitennem magam...

A neve hallatán Ballar is elöbukkant. A kobakján ahhoz hasonlatos púp éktelenkedett, mint amilyen Calver fejformáját torzította el.

- Mi van velem? - morogta.

Calver sértett hangjának hallatán nyílt a fogadó ajtaja, és mogorva, zord képü alakok vánszorogtak elö. A legtöbbjük fegyverrel a kézben, koncolásra készen.

- Ott, a pénzetek! - rikoltotta Calver dühösen, megelözve ezzel a további vádaskodást. - Meg ezt a két lovat is visszahoztam! Legyetek hálásak nekem, barmok!

Nagy dérrel-dúrral leszállt a nyeregböl, és a kocsma felé sietett, hogy igyon egy pohár bort, de Istror számszeríjának hegye a torkának irányulva megállította.

- Azt állítod, hogy nem te vagy a tolvaj? - kérdezte a mogorva fickó fenyegetöen.

Calver ártatlan képpel rázta a fejét.

- Nem hát! - vetette oda sértetten. - Az éhségtöl félholtan találtatok rám az erdö közepén, és ti adtatok ennem, innom, befogadtatok... Azt hiszitek, ezek után én hálátlanul kirabolnálak benneteket? Egy frászt!

A sötét tekintetekböl lerítt, hogy hiszik is meg nem is, ezt az ártatlanságot.

- Együtt ittunk - kiabálta Calver felháborodottan -, cimborák lettünk, csak nem képzelitek, hogy képes lettem volna kifosztani a bajtársaimat?

Többen még mindig zordan néztek rá, de néhányan már megenyhültek.

- Mi történt valójában? - recsegte Retter enyhületlen gyanakvással.

- Mi történt? Mi történt? - háborgott Calver fennhangon. - Ezt nektek kellene jobban tudni, nem nekem! Nem engem loptak meg úgy, hogy észre se vettem! Ti voltatok a barmok, nem én!

- Épp ez a gyanús - morogta Istror, és még mindig az elsütöbillentyün tartotta az ujját. - Beszélj!

Calver felhevülten mellbe taszította az íjászt.

-Neked jár a szád? - harsogta dühösen. - Hol voltál akkor, amikor a társaidat meglopták, és engem meg Ballart leütöttek? Nem neked kellett volna az örséget ellenörizni?

- Istror a szemöldökét ráncolta.

- Semmi közöd ahhoz, hogy én hol voltam - morogta feszülten. - És ha még egyszer meglöksz, szétlövöm az agyad!

- Fenyegetözni azt bezzeg tud! - ordította Calver, és a többiek felé fordult. - Ez itt... úgy beszél, mintha ö szerezte volna vissza a pénzeteket! A végén még az ö kezét fogjátok hálásan csókolgatni, nem az enyémet!

Istror még összébb vonta a szemöldökét.

- Elég már a szájalásból! - morogta Retter. - Pofázd el, mi történt, vagy nem állok jót magamért!

- Nézd má'! - sértödött meg még jobban Calver. - Már ennek is nagy a pofája!

Egy pillanatig úgy tünt, mindkét íjásznak nyomban nekiront, de aztán csak legyintett.

- Ha tudni akarjátok, mi történt, kérdezzétek Ballart - morogta. - Majd ö elmondja...

Ballar a dudorodó púpot simogatta a fején.

- Nem is tudom... - morogta. - Kissé sokat ittam. Aztán az örségen.... egy árnyék... hátulról leütött... és mielött elájultam, mintha Calver vigyorgó képét láttam volna fölém hajolni...

- Igen! - morogta Calver. - Hallottam a nyögésedet, és odamentem megnézni, mi történt. Azt hittem, a részegségtöl döltél ki... ezért vigyorogtam. Aztán engem is fejbe vágtak. Hátulról. Nézzétek! Mi ez, ha nem bizonyíték... - Megnyomkodta a púpját, és sziszegett.

- Hátulról ütöttek le? - tamáskodott Retter. - Akkor miért a homlokodon van a púp?

Calver egy hirtelen fordulattal kitért a kérdés elöl.

- De engem keményebb fából faragtak, mint ezt a fajankót! - kiáltotta Ballarra mutatva. - Nem ájultam el. Elestem ugyan, de nem vesztettem el az eszméletem. Láttam, amint a tolvajok...

- Tolvajok? - hördült fel Retter. - Az elöbb még csak egyetlen tolvajról beszéltél!

- Nem! - javította ki türelmes képpel Calver. - Én azt mondtam, hogy egy tolvajt üldöztem. És ez így igaz. A tolvajok legalább ketten voltak, de lehet, hogy hárman... de egymagam hogy üldözhettem volna mindegyiket.

- Ez igaz - morogta Ballar. - Biztos, hogy többen voltak, különben nem tudtak volna leütni mindkettönket...

- Mire felocsúdtam - folytatta sietve Calver -, csak azt láttam, hogy egy patkányképü alak... akinek olyan otromba volt a pofája, mint a tied, Retter... épp akkor vágtatott el egy lovon, s magával ragadott egy másikat... és én azonnal felpattantam a saját paripámra, és utána vágtattam...

- Riasztanod kellett volna minket! - vágott közbe morózusan Retter. - Ha kiabálsz...

- Kiabáltam én! - állította Calver hevesen. - De titeket az istennyila se tudott volna felébreszteni a részegségetekböl!

- Én hallottam valamit - morogta egy szakállas férfi, aki egy baltát szorongatott a kezében. - Calver valami olyasmit ordítozott, hogy ostoba barmok vagyunk...

- Hát persze! - legyintett Calver. - Azt ordítottam: "talpra, ostoba barmok"! De ti csak húztátok a lóbört! Mit tehettem volna? Ha leállok egyenként felrángatni benneteket, a tolvaj meglóg minden pénzetekkel!

A kicsödült harcosok mogorván meredtek maguk elé. Kellemetlenvolt nekik a helyzet.

- Fél éjszakán át vágtattam a tolvaj nyomában - magyarázta zord képpel Calver. - Már azt hittem sikerül leráznia, de aztán mégiscsak utolértem. Sikerült lerántanom a nyeregböl, és a földön hemperegve birkóztunk... Erös volt a rohadék. És úgy siklott, mint a kígyó... Valahogy kibújt a fogásból, és minden rablott holmit hátrahagyva beszaladt a nád közé...

- Mi lett vele? - kérdezte valaki.

Calver legyintett.

- A bugyborékoló, fuldokló hangokból ítélve alighanem elnyelte az ingovány. - Bosszúsan belecsapott a bal markába a jobb öklével. - Pedig de szívesen elvágtam volna a torkát a nyomorultnak! De hát nem volt mit tenni... Nem nagyon mertem keresni, mert attól tartottam, ha szabadon hagyom a lovakat, az a kis patkány valahogy visszaoson, és elvágtat végképp... De az a lényeg, hogy a lovak megvannak; és a birkózás közben a töletek ellopott erszények is leszakadtak a fickó övéröl... Ennyi a történet! Én itt törtem magam miattatok, ti meg durván vádaskodtok... Ha nem fogadtam volna meg, hogy veletek tartok, egyszerüen köpnék rátok, és elmennék a fenébe... barmok!

Calver legyintett, és elindult a fogadó felé, hogy a sok beszéd után leöblítse a torkát.

- Miböl gondolod, hogy elhisszük ezt a mesét? - morogta Retter morózusan.

Calver utálkozva végigmérte Dzezunga alvezérét, aztán vállat vont.

- Teszek rá, hogy te hiszel-e nekem, vagy sem vetette oda. - A többieknek van annyi eszük, hogy tudják, mit köszönhetnek nekem. És egyébként is... ha én loplak meg benneteket... szerinted olyan hülye vagyok, hogy utána visszajövök és visszaadom a pénzt? Pajtás, ha így gondolod, erösen félreismersz engem! És ez engem bánt... De nem érdekel, teszem a dolgomat, és ti meg jobban teszitek, ha nem is szóltok hozzám! Hálátlan népség... Na, mi van, mit bámultok, talán nem kell a pénzetek?

Fürge Calver fáradtan besétált az ivóba, megkereste a kocsmárost, és ígéretéhez híven kiegyenlítette az éjszakai fogyasztás számláját. Söt, nagylelküségében még egy arany borravalót is adott. A kocsmáros nagyon hálálkodott, és míg a többieknek, fagyott birkasült jutott reggelire, Calver ízletesen, elkészített, boros mártásos sült kacsát kapott.

Calver kifújta magát, és jóízüen lakmározott. Böséges reggelijét csak egy aprócska affér zavarta meg. Retter érkezett nagy lendülettel, és szinte fújtatott dühében, mint egy megvadult bika.

- Hol az én erszényem, te gazember? - kiáltotta. - Mindenki hiánytalanul megtalálta a pénzét, csak én nem! Negyven arany lapult benne!

Fürge Calver flegmán vállat vont.

- Az a te bajod, cimbora - felelte. - A te erszényed bizonyára a másik tolvajnál volt, akit nem üldöztem. Rajta kérd számon, ne rajtam!

8.

Nem sokkal késöbb visszatért üzleti megbeszéléséröl Dzezunga, és miután több szájból értesült az eseményekröl, vigyorogva utasította az embereit, hogy amíg ök a pakolással bajlódnak, hagyják a szerencsétlen Calvert aludni, lévén hogy ö épp eléggé kimerülhetett az egész éjszakai lovaglásban.

Fürge Calver örömmel vette ezt a megkülönböztetö elismerést, de gyanakodva pillantott az óriás termetü harcosra. Vajon mennyit tud és mennyit gyanít?

Elhatározta, hogy alkalmasint majd beszélni fog a vezérükkel, de egyelöre keresett egy árnyékos zugot, és amíg a többiek a vizeshordókkal és a szárított húsokkal meg a vásárolt tevékkel bajlódtak, ö horpasztott egy jóízüt.

Csak kora délután tápászkodott fel, és miután nyújtózkodott, látta, hogy a társai nem tétlenkedtek. A hat szekéren kívül nyolc málhákkal és vizestömlökkel megrakott teve állt indulásra készen. A karaván tagjai épp az indulás elötti estebédjüket fogyasztották, valamennyien jó étvággyal faltak a derekas munka után.

- Calver! - állt fel Dzezunga az érkezö fickó tiszteletére. - Remélem, kellöen kipihented az éjszakai fáradalmakat!

Calver vállat vont.

- Nem az út viselt meg leginkább - morogta -, hanem egyesek hálátlansága.

Dzezunga nagyot nevetett, és medvemancsaival megpaskolta a tolvaj vállát.

- Ne neheztelj rájuk, barátom! Én értékelem a fáradozásodat. Éppen ezért... az elöbb már közöltem is az embereimmel... hogy téged teszlek meg helyettesemnek a részeges Retter helyett. Remélem, te méltóbban helytállsz majd, mint ö!

Calver nem pillantott Retter felé. Sóhajtott.

- Minden tölem telhetöt el fogok követni, hogy méltó legyek a bizalmadra, Dzezunga. Bár úgy érzem... a rátermettségem a tegnap éjszakai események után már nem szorul több bizonygatásra.

Dzezunga harsányan röhögött, és Calver ujjait morzsolgatta roppant markában.

- Ezentúl, Fürge Calver - mondta a vezér - senki másnak ne engedelmeskedj, csak nekem! De ha nekem sem engedelmeskedsz, azon nyomban megöllek! Ugye, megértetted?

Calver bólogatott.

- Teljes mértékig, vezérem.

Bilbarath, az egyik ör lépett be, és egyenesen, Dzezungához sietett.

- A boszorkány azt üzeni, indulhatunk, hszabib - közölte. - Ez a legjobb idö.

- Emberek! - bödült el Dzezunga. - Befejezni a zabát! Indulunk!

- Ez az! - kontrázott Calver. - Irány a Gyémánt város!

Retter komoran pillantott rá.

- Mióta hiszel te a Gyémántváros létezésében, te kígyó? - morogta.

Calver megvetöen mérte végig az okvetetlenkedöt.

- Kígyó? - visszhangozta méltatlankodva. - Én úgy hiszem, mostantól alhszabibnak illene szólítanod?

Retter keze ökölbe szorult, de türtöztette a dühét.

- Örülök, hogy mégiscsak velünk tartasz, alhszabib! - vicsorgott, és a szemén látszott, mire gondolhat közben. Így legalább lesz alkalma bosszút állni a sérelmekért.

Azonban Fürge Calver nem az a fajta fickó volt, akit a lelkéig megrázott volna egy ilyen gyülölködö pillantás.

A kezét nyújtotta.

- Rázd meg, Retter! -, ajánlotta. - Ne legyen köztünk ellenségeskedés! Én nem haragszom rád!

Ezek után nem értette, miért fordul el káromkodva a patkányképü fickó, és miért köpködi saját csizmáját vak dühében.

9.

- Délnek! - adta ki az irányt Dzezunga, és sunyi képéröl leplezetlen boldogság sugárzott. - Irány a Végtelen Sivatag!

A karaván élén szokás szerint Istror és Ballar lovagolt, utána következtek a szekerek, egy-egy lovas harcostól kísérten, s legvégül a tevék, majd a kéttagú utóvéd.

A boszorkánymesternö egy ponyvákkal lefüggönyözött, magasított oldalú szekérkocsi belsejében utazott, és még csak arra sem érdemesítette útitársait, hogy egyszer-egyszer kipillantson. Ez a szekér a sorban a második helyet foglalta el, és Dzezunga külön utasította az embereit, hogy senki se menjen a közelébe két méteres távolságon belül, csak ha ö erre külön parancsot ad. Ám erre nem is nagyon kellett felszólítani az embereit, mert a szekér ponyvái alól folyamatos zümmögés hallatszott, s néha-néha irtózatosan büdös, lilás füstpamacsok szivárogtak ki, amit ha valaki belélegzett, utána öt percen keresztül öklendezett és okádott folyamatosan.

Calver, ezt látva, azzal az ürüggyel, hogy ellenörzi a leghátsó három szekéren szállított vízkészletet, hátramaradt, s nem is jött elöre Dzezunga mellé. Ő felügyelte, hogy senki se fogyasszon többet a megszabott vízadagjánál, és ezt különösen határozott szigorral betartotta, amikor Retter érkezett üres kulaccsal, s azt a mesét próbálta beadni, hogy egy megvadult teve kirúgta a kezéböl a vizestömlöt, épp amikor ö inni akart belöle. Calver persze csak fennen röhögött ezen a nevetséges mesén, határozott szóval visszazavarta Rettert a helyére, és mellesleg külön feladatul szabta neki, hogy ha a helyzet ágy kívánja, szálljon le a lova hátáról, és gyalogszerrel vonszolja-vezesse át a makrancoskodó púpos állatokat egy-egy nagyobb homokdünén.

Ha lehet, Retter még gyülölködöbb pillantásokat vetett rá, mint eddig, de Calver ezzel nem igazán törödött. És amikor Retter egy alkalommal odakiabálta Dzezungát azzal a váddal, hogy a vízadagok felügyelöje nemcsak hogy már a harmadik adagot issza, de az egyik pihenö alkalmával még derékig meg is mosakodott az értékes nedüben, megvetö arckifejezéssel utasította vissza a hamis állítást.

- Retter csak azért mond ilyeneket, mert féltékeny rám, hogy én lettem az alhszabib.

- Micsoda? - recsegte kiszáradt torokkal a korábbi alvezér. - Akkor mitöl csurom víz az inge?

Calver megtapogatta magát, és a fejét csóválta.

- Szerencsétlen Retter - morogta -, nem tudja megkülönböztetni a vizet az izzadtságtól...

És a karaván lassan, erölködve haladt tovább.

10.

Csak a kora esti órákban és éjszaka haladtak, mert napközben lehetetlen lett volna elviselni a szénné égetö höséget.

A lefüggönyözött szekérkocsi utasa egyetlen egyszer sem bukkant elö, vízért sem jelentkezett, és még csak könnyíteni sem könnyített magán. Néhányan ez utóbbi cselekedet helyben megoldott voltának tulajdonították, az egyre büdösebb és büdösebb kipárolgásokat, és most már nemcsak két méterre, de legalább tíz méterre elkerülték a titokzatos kocsit.

Az utazás nehezen indult, és ahogy a lovak és az emberek fáradtak, egyre nehezebb és nehezebb lett. És amikor az utazás tizenkettedik napján kíméletlen homokviharba kerültek, mindannyian azt hitték, hogy odavesznek.

Ám amikor a vihar legvadabbul tombolt, a sötét burnuszos boszorkánymesternö, Byckenda Thark elöbújt a rejtekéböl, sietve ledobálta magáról a gönceit, felkapaszkodott a kocsija tetejére, s csupasz testtel szembefordult a széllel és a kavargó homokkal, és értehetetlen szavakat üvöltözött mindaddig, amíg a vihar teljesen el nem ült. Ezek után lemászott a kocsijáról, összeszedte a ruhadarabjait, és magára öltötte.

Ezt a harcosok nem nehezményezték túlságosan, lévén hogy a nö, akit most láttak lecsupaszítva elsö ízben, ráncos volt és töpörödött, kopasz fején tenyérnyi májfolt éktelenkedett, az arca pedig úgy nézett ki, mintha valamelyik teve elözöleg háromszor-négyszer képen rúgta volna.

Fürge Calver, aki a vihar idejére a víztömlös szekéren keresett menedéket, s csak most mászott elö egy kellemes szunyókálás után a szemét dörzsölgetve, úgy érezte, nem hisz a szemének.

- Egy gilf? - motyogta elhülten. - Egy átkozott gilf asszony?

A boszorkánymesternö azonban nem mutogatta tovább a rútságát. Visszamászott a szekérkocsijába, és elhúzta maga mögött a ponyvát.

- Továbbmegyünk! - harsogta Dzezunga öblös hangon, és káromkodva, szitkozódva, ütlegekkel, rúgásokkal igyekezett jobb hangulatra serkenteni a megrettent, elcsigázott embereket.

Fürge Calver nevéhez méltó, lendületes léptekkel gázolt oda a bokáig érö homokban a vezérükhöz.

- Egy tapodtat sem vagyok hajlandó továbbmenni, hszabib - szólította meg a vezetöt az itt, délen használt rangja kihangsúlyozásával. - A magam és az emberek nevében elutasítom, hogy egy átkozott gilf boszorkánnyal kelljen osztoznom az út viszontagságaiban!

Dzezunda rosszkedvüen, ám mégis nevetö szemekkel pillantott le rá a lova hátáról.

- Mi bajod van Byckenda Tharkkal? - mordult oda. - Talán nehezményezed, hogy megszüntette a vihart?

- Nos...

Dzezunda a fejét ingatta.

- Mi bajod van, Calver, talán nyomták a vizestömlök a hátadat szunyókálás közben, amíg a többiek a tevéket, a lovakat meg a rakományt próbálták menteni ebben az átkozott viharban?

- Most nem arról van szó, hogy ki hol aludt - ágált idegesen Calver. - Itt arról van szó, hogy ez a boszorkány gilf! Érted? Egy rohadék gilf!

- Na és? - morogta Dzezunga. - Mi bajod a gilfekkel... azon kívül, hogy a füled formájából ítélve benned is csordogálhat valamennyi gilf vér?

Fürge Calver felszisszent.

- Részben elf vagyok, nem pedig büdös...

- Visszafordulhatsz, ha akarsz - vágta el a készülödö szitkozódási folyamot Dzezunga. - De egyedül, társak nélkül, tevék nélkül, víz nélkül.

Calver a fejét ingatta.

- Inkább ragaszkodsz egy megbízhatatlan gilf boszorkányhoz, mint ahhoz a derék emberhez, akit méltó helytállása jutalmául a jobbkezeddé emeltél ki... Ez fáj nekem!

Dzezunga ajkán mosoly bujkált, de nem nevetett.

- Fürge Calver! - ízlelgette a nevet kedvtelve. - Szeretem a pimaszságodat... de a saját érdekedben ne vidd túlzásba, mert pórul járhatsz! Erre a titokzatos módon eltünt, s még titokzatosabb módon megkerült kígyófejes gyürümre esküszöm...

Calver egy frappáns visszavágásra készült, ám a kígyófejes gyürü említésére lenyelte szavait.

- Ha tudnád, hány ezer és ezerféleképpen aláztak meg engem gilf némberek! - sóhajtotta. Aztán amikor látta, hogy Dzezunga szeme kezd villámokat szórni, elnézést kéröen emelte fel a kezét. - De ne hidd, hogy nem teszem túl magam a sérelmeimen a csapat érdekében! Jó, rendben, én Fürge Calver hajlandó vagyok azzal a gilf boszorkánnyal utazni, és a továbbiakban egy szavam sem lesz a jelenléte ellen. Csak még annyit...

- Elég! - morogta Dzezunga, és elfordította a lovát. - Nincs idöm veled diskurálni, Calver. De ha majd tábort verünk, keress fel a sátramban egy kis beszélgetésre!

11.

A kövér nap súlyosan függött az égen, veszettül sugározta féktelen hevét, és még egy hüs szellö sem libegtette a petyhüdt sátorponyvákat. Napkeltekor tértek pihenöre az elcsigázott állatok és emberek, de a vezérük már kora délután felkelt, elsétált a tábor széléig, és szemét leárnyékolva fürkészte a messzeséget. Aztán a fejét csóválta, és visszatért a sátrába, melyet senkivel sem osztott meg.

Aludni próbált, de a cél közelsége nem hagyta nyugodni. Már tizenkét napja, hogy elhagyták Kottart, és a gilf boszorkánymesternö indulás elött azt állította, hogy két hetet sem kell menniük. A vízkészletüknek lassan már a végére jártak, lévén hogy csak az odafelé vezetö útra való mennyiséget hoztak magukkal, hiszen Byckenda Thark megesküdött rá, hogy ha eléri a Gyémántvárost, ott hüs forrásokra fognak bukkanni.

Csakhogy már tizenkét napja vándoroltak ebben a forró pokolban, és még csak fel sem tüntek az ígért sziklafalak s a dzsungelszerü rengeteg, mely a mesebeli kincset rejti.

Dzezunga a fejét leszegve, a nyakát a vállai közé húzva járkált fel-alá a sátrában, mint egy fogságba esett barlangi medve. Komor gondolatait a sátorponyva halk lebbenése szakította félbe. Léptek nem hallatszottak, és egy normális embernek úgy tünhetett volna, mintha csak a szél emelte volna meg kissé a sátorlapot. Dzezunga azonban egyrészt tudta, hogy szellö sem rebben, nemhogy szél, másrészt kifinomult ösztönei figyelmeztették rá, hogy nincs egyedül.

Meg sem lepödött, amikor a sunyi tekintetü Fürge Calvert pillantotta meg. Egy pillanatig dühösen nézett hívatlan látogatójára, aztán kérdön felvonta az egyik szemöldökét. Calver kurtán biccentett egyet, közelebb lépett, és kínálás nélkül kiszolgálta magát a vezér asztalon nyugvó boroskancsójából.

- Ne idd meg mindet! - morogta a vezér.

Calver további négy kiadós korty után neheztelöen húzta el a szájától a csaknem teljesen üres kancsót.

- Fáj nekem, hogy sajnálod személyemtöl ezt a savanyú lörét, miközben én áldozatos munkával biztosítom a karaván sikerét azzal, hogy fél szememet örökösen a vízkészleten tartom.

- No igen - sóhajtotta Dzezunga rezignáltan. - Ha már itt tartunk, mondanék valamit...

Calver már jó elöre sértett képet vágott.

- Ha arra az alattomos vádakra gondolsz, hogy én vagyok az, aki titokban megdézsmálom a vízkészletet...

- Szemet hunyok afelett - szakította félbe határozottan Dzezunga -, hogy háromszor annyi vizet iszol meg naponta, mint bármelyikünk... De ha még egyszer nagy, nedves foltokat látok a porban, esküszöm, azon nyomban darabokra váglak!

- Nem tudom, miféle nedves foltokról beszélsz - háborodott fel azonnal Calver -, de ha te az életemre törsz amiatt, hogy valamelyik tetves teve összehugyozza a környéket...

Dzezunga fáradtan sóhajtott.

- Hagy a dumát! - dörmögte. - Nem érdekel, hogy eddig mi történt. De ha ezt követöen meglátom, hogy te titokban frissítö zuhanyt veszel, amíg a többieknek összetapad a por a szájukban, nem leszek belátó, ezt megértheted.

Calver a homlokát ráncolta.

- Mikor zuhanyoztam én a közös vízkészletböl?

- Minden második nap - felelte Dzezunga szórakozott mosollyal az ajkán. - Legutóbb tegnap délben, amikor nagylelküen magadra vállaltad az örséget.

- Ez aljas rága...

Dzezunga figyelmeztetöen emelte fel az ujját.

- Ne mondj semmit! Saját szememmel láttalak.

Fürge Calver megvakarta az orrát.

- Nos, miért is akarsz velem beszélni, hszabib? - kérdezte kelletlenül.

Dzezunga lustán nekidölt a középsö sátorkarónak.

- Feladatot akarok szabni neked - közölte.

- Micsoda? - szisszent fel Calver. - Épp elég munkám van a vízkészlettel, és alig hiszem, hogy maradna elég energiám egyéb feladatok ellátására is ...

- Kuss! - förmedt rá a medve termetü férfi határozottan. - Lassan kezdem unni a stílusodat, Calver! Amikor belovagoltál a táboromba kiéhezetten, meg kellett volna ölnöm, de én nem tettem... Tudod, miért nem?

Calver komoran hallgatott.

- Mert úgy gondoltam, hogy van valami, amihez te nagyon értesz, és esetleg szükség lehet a személyes szolgálataidra.

Fürge Calver felvonta a szemöldökét.

- Jól értek a lovakhoz - ismerte el. - És a nyomkeresésben is mester vagyok.

- Mint megtapasztaltam, az orgyilkosság sem áll messze töled - füzte hozzá Dzezunga. - Gondolok itt arra az esetre, amikor három évvel ezelött orvul hátba szúrtál a függöny mögül.

- Nem értek én az ilyesmihez - fanyalgott Calver. - Láthatod, te is túlélted.

- Igen - dörmögte Dzezunga. - De csak azért, mert a mesterem, Félkarú Thegar fekete mágiával visszahozott a halál kapujából az élök világába. Jó döfés volt az, Calver, semmi okod a szégyenkezésre.

- Nos, ha te is így gondolod... - szerénykedett Calver.

Dzezunga merengve nézett maga elé.

- Azt persze mindketten tudjuk, hogy Félkarú Thegart nem te ölted meg. Amikor a boszorkánymester beteleportál a nagyterembe, te oly fürgén szöktél onnan, mint ahogy falevél röpül az azt sodró orkán elöl...

- Szép hasonlat - bólogatott Calver. - De talán beszéljünk másról...

- Thegart én öltem meg, miután felélesztett - dörmögte a medve termetü férfi. - Vagyis hogy pontosabban fogalmazzak, Dzezunga ölte meg.

Calver bután meredt a vezérre.

- Ezt nem egészen...

- Mi az, Calver - nevetett zordan az óriás. - Neked csak a kezed "fürge" az eszed nem?

Calver két lépést hátrált.

- Te nem Dzezunga vagy! - suttogta. - Te Félkarú Thegar vagy... Dzezunga testében!

Az óriás gunyorosan mosolygott.

- Ugye, a humoromról ismertél fel, orgyilkos? Sajnos, képtelen vagyok olyan érzéketlen bunkónak tettetni magam, mint amilyen szegény Dzezunga volt. Bár... az igazat megvallva, ez eddig még senkinek sem tünt fel.

Calver ujjai ösztönösen is a vívótöre markolatára tévedtek.

Az óriás nevetett.

- Amikor legutóbb szemben álltál velem és alkalmad lett volna a véremet ontani, több eszed volt annál, hogy kardot ránts a fekete mágia mestere ellen - lehelte. - Ugye, most sem akarsz nekem támadni.

Calver ugrásra készen, feszülten állt.

- Ha bosszút akarsz állni...

Az óriás leintette.

- Sokan gyülölték Félkarú Thegart Morangplatzben - jelentette ki szórakozottan. - Már réges-rég készültem arra, hogy valamilyen formában változtassak. Karvaly támadása kapóra jött. Már csak azért is, mert végre alkalmam nyílt pokolra küldeni a rohadékot... Elterveztem, hogy a csata forgatagában megszállom annak az embernek a testét, akinek a tudatát már hónapok óta uraltam, aztán úgy tüntetem fel a dolgot, mintha Félkarú Thegar elesett volna a csatában. Félig már megkezdtem a mágikus átvitelt... erre jöttél te, és ledöfted az alanyt. Vissza kellett kúsznom az eredeti testbe, melyben már megkezdödött a visszafordíthatatlan enyészet. Annyi eröm szerencsére még maradt, hogy egy sosem használt varázslattal... nagy áldozatok árán visszahoztam a pokol kapujából Dzezungát, és megcsináltam a lélekcserét, ahogy eredetileg terveztem. Aztán Dzezunga testében ledöftem régi önmagam, és úgy tüntettem fel a dolgot, mintha az ellenség egyik orgyilkosa... nevezetesen te tetted volna...

- Köszönöm szépen - húzta el a száját Calver. - Igencsak sietösen kellett távoznom Morangplatzböl, lévén hogy a város minden csavargója az én fejemre pályázott a kitüzött vérdíj miatt!

Dzezunga nevetett.

- No igen. A hatalmat én vettem át, és hát gondoskodnom kellett arról, hogy ne tudhassa meg senki, mi történt a nagyteremben. Ügyesen rád terelödött a gyanú, s szerencsére, értesülvén a szóbeszédröl, te még hencegtél is a tetteddel.

Fürge Calver még mindig nem engedte el a vívótöre markolatát.

- Miért mondtad el mindezt nekem? - kérdezte sötéten.

Dzezunga szúrósan nézett rá.

- Hogy tudd, kivel állsz szemben. Hogy ha én azt mondom, "ugorj", habozás nélkül teljesítsd a parancsom!

- Mert ha... esetleg nem teszem?

Dzezunga gyilkos mosolyt vetett a vendégére.

- Akkor olyan szörnyü lesz a halálod, mint amilyenröl álmodni sem álmodtál. Én nemcsak fegyverrel tudok ölni, orgyilkos. Félkarú Thegar minden hatalma itt lakozik ebben a baromi testben.

Fürge Calver ajka idegesen megrándult.

- Miféle feladatot szántál nekem? - préselte ki magából.

A medve termetü ember bólintott.

- Olyasmit, amit minden bizonnyal nagy kedvvel teszel majd meg. Ha bejutottunk a Gyémántvárosba... egy jól irányzott döfésre lesz szükség...

Calver megadóan sóhajtott.

- Ki a szerencsétlen áldozat?

Dzezunga sokat sejtetöen elmosolyodott.

- A gilf boszorkánymesternö.

- Byc... Byc... - dadogta Calver, és nem tudta kinyögni a nevet.

- Byckenda Thark - segítette ki Dzezunga. - Nem bízok benne. Csak kihasznál bennünket. Valamit forral ellenünk, abban biztos vagyok. De te résen leszel. Ha bármi gyanúsat észlelsz, hátba szúrod!

Calver megnyalta az ajkát. Annyira gyülölte a gilf némbereket, hogy végül is tetszett neki a feladat.

- Kész örömmel - lihegte. - Ha kívánod, most azonnal bekúszok a szekerébe...

Dzezunga a fejét rázta.

- Nem. Még nem ölheted meg. Nélküle sosem jutunk el a Gyémántvárosba.

- Hát... létezik?

- Igen - felelte Dzezunga mély meggyözödéssel. - Már többször jártam ott.

Calver nem hitt a fülének.

- Ez... ez...

- Álmomban - tette hozzá Dzezunga. - De tudom, hogy létezik. Álombéli lényem járt azon a mesebeli helyen, s gyémánt utcaköveken lépkedett. És érzem, hogy napokon belül, ezt a valóságban is megteszem.

12.

Ahogy az esti enyhe szellök megérkeztek, a karaván ismét felkerekedett, és rendületlenül vánszorgott tovább déli irányba. A második éjszaka végén, amikor már a vízkészlet végére jártak, a lovak lába rogyadozott, és a tevék is követelözöen bögtek, Byckenda Thark elöbújt a csukott szekeréböl.

Az egyik közelben vánszorgó harcos, aki kantáron vonszolta maga után csontig soványodott gebéjét, esdeklön nyújtotta kezét a boszorkánymesternö felé.

- Vizet! - préselte ki száradt ajkai közül. - Varázsolj vizet!

Byckenda Thark kihúzta magát, de nem kezdett varázslatba. Magához intette a valamivel elörébb lovagló Dzezungát.

- Hamarosan megvirrad - közölte fennhangon, hogy mindenki hallja. - És ha feljön a nap, a fényénél már látni fogjátok a Függöleges Sziklafalat. Letáborozunk, de ezúttal nem pihenhettek, csak addig, amikor a nap delelöre hág! Menni fogunk tovább, és alkonyatra elérjük a dzsungel szélét. Ott lesz víz, lesznek gyümölcsök. Ezúttal éjszaka fogunk pihenni, és amikor felvirrad a következö nap reggele, behatolunk a Gyémántvárosba!

Az emberek, bár hitték is, nem is, rekedtes éljenzésbe törtek ki. A remény eröt adott nekik, és mintha csak az állatok is megéreztek volna ebböl a reményböl valamit, rendületlenül folytatták az utat egészen hajnalig.

És amikor feljött a nap, pontosan úgy történt minden, ahogy a boszorkánymesternö megjósolta.

A végtelenül hullámzó homokdüne-tenger látótávolságon belül megszünt, köves pusztaság váltotta fel, mely a távolban sötétzöld sávvá változott.

- Dzsungel! -motyogta valaki hitetlenkedve.

- És mögötte a sziklafal!

- És a mögött a Gyémántváros - suttogta Dzezunga, és lapos pillantást vetett a boszorkánymesternö kocsija felé.

Délig pihentek, és estére elérték a köves pusztaságot, majd mire feljött a hold, annak is a végére jutottak, s egy bö vizü patak partján, a sürü esöerdö szélén táboroztak le.

Valamennyien felfrissültek, s néhányan még arra is rá akarták venni a vezérüket, hogy ne várjanak reggelig, és az éjszaka folyamán hatoljanak be a dzsungelbe, hogy megtalálják a Gyémántvárost.

Dzezunga azonban a fejét rázta.

- Túlságosan kimerültünk - felelte ellentmondást nem türöen. - És ki tudja, miféle szörnyü veszedelmek várnak ránk ezen a világtól elzárt tájon. Én még nappal is csak óvatosan hatolnék be, nem hogy egy ilyen hátborzongató éjszakán...

13.

Itt, ahol a kösivatagot üde növényzet váltotta fel, még az idöjárás is megváltozott. A hüvös éjszakai levegö jólesöen simogatta Fürge Calver arcát, aki nem tudott aludni, és kisétált a tábor szélére, onnan vette szemügyre a patakon túl elterülö, árnyékokkal teleszórt dzsungelt, mely eltakarta azt a megmászhatatlan sziklafalat, amely láthatatlanná tette a mesés Gyémántvárost. Próbálta kifürkészni, miféle veszedelmek rejtezhetnek ebben a dzsungelben, Pillantásai azonban úgy verödtek vissza a barátságtalan sötétségröl, mint mérgezett törei az ellenség vértjéröl. Ám ö ennek ellenére - most hogy már ily közelségbe jutott - biztosan érezte, hogy a legendák nem hazudnak, s a sötétség leplén túl ott hever a kincs, mely annyi álmatlan éjszakát okozott már neki.

Calver annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy meg sem hallotta, ahogy valaki a közelébe lopakodott, csak a szelíd hang riasztotta fel szótlan álmodozásából.

- Alhszabib...

- Na?

Megfordult, de csak egy bizonytalan árnyat látott a homályban. Alacsony termetü fickó volt, s ebböl arra következtetett, hogy valószínüleg Pici Merker lehet, az egyik kottari vértes.

- Ne higgy Thegarnak, alhszabib! - suttogta a kis fickó. - Nem tud ártani neked, minden hatalmát elvesztette!

- Menj a dolgodra, Merker! - morogta Calver, és újra a titokzatos dzsungel felé fordult. A szél néhány másodpercig erösebben feltámadt és a hold elött kirajzolódtak majd ismét eltüntek egy kitárt szárnyú madár körvonalai. Az éjszakai patak szelíd csobogása nyugalommal töltötték el Calver felzaklatott lelkét, és meg sem hallotta a közeledö lépteket, csak orgyilkos ösztöneivel érezte meg, hogy valaki ott áll közvetlenül a háta mögött.

Villámgyorsan perdült meg.

- Kellemes éjszaka ez; alhszabib. - A beszélönek dallamos, szinte nöies hangja volt, nem olyan recsegö, borízü basszus, mint Merkeré.

Fürge Calver, mielött felfoghatta volna, hogy ki az a burnuszos alak, aki elötte áll, hirtelen rádöbbent arra, hogy a beszélö az elöbb Thegar nevét említette, nem pedig Dzezungát.

Calver villámgyors mozdulattal rántotta ki a vívótörét.

- Byckenda! - sziszegte. - Átkozott gilf némber!

- Tedd el a pengét, Calver! - suttogta a nö. - Bennem úgysem tehetsz kárt vele, s használhatod holnap épp eleget.

Calver ellenségesen bámult a boszorkánymesternöre.

- Mit akarsz tölem, gilfek ronda anyja?

- Semmit - felelte a nö. - Csak tudatni akartam veled, hogy mindvégig észleltem a jelenlétedet.

- És? - gúnyolódott Calver kissé reszketve. - Most meg akarsz róni, amiért az intésed ellenére vállalkoztam erre az útra?

- Biztos voltam abban, hogy így lesz - felelte a nö. Az arca még mindig nem látszott a burnusz mögül. - Szándékosan csaltalak ide.

Calvert rossz érzések kerítették a hatalmába.

- Idecsaltál? - morogta. - Hiszen épp ellenkezöleg, te...

- Ismerlek annyira, hogy sosem fordultál volna vissza, ha bárki erre ösztönöz. Ám mivel eltanácsoltalak a Gyémántvárostól, s ezenközben elhitettem veled a létezését, esélye sem volt annak, hogy végleg hátat fordíts ennek a vidéknek.

- Hát ez remek! - sóhajtotta Calver. - Ezek szerint a Gyémántváros mégiscsak mese.

- Szó sincs róla. Holnap saját szemeddel is láthatod, mennyire valóságos. Bár meglehet, miután láttad, azt kívánod majd, sose pillantottad volna meg!

Fürge Calver a homlokát ráncolva meredt a burnuszos egyénre.

- Van valami célod azzal, hogy idecsaltál, rontások sötét anyja?

- Igen. Meg akarlak ajándékozni.

- És... ha én esetleg úgy döntök, hogy nem akarok töled ajándékot?

A nö a fejét rázta.

- Immár nem vagy abban a helyzetben, hogy a sorsodról dönthess.

- Valóban? És ha most elindulnék egyedül megkeresni a Gyémántvárost?

A nö göcögve nevetett.

- Tudtam én, min járhat az eszed, fiú. De annyit mondhatok, elég lesz neked megbirkóznod a nappalok boszorkányságaival is. Nem hinném, hogy éjszakai kalandokra vágysz. Kwanremaan védelmezöi évszázadok óta alszanak ugyan, de könnyü ez az álom, Calver; csak egy öngyilkos bolond zavarná meg ok nélkül éjszaka a nyugalmukat.

Calver sóhajtott.

- A legendák elhagyott, néptelen városról beszélnek.

- Csakhogy a legendák is tévedhetnek.

- És napfénynél... nem lesz veszélyes a behatolás?

A boszorkánymesternö vállat vont.

- A te életed csupa veszély, Calver. És még mindig élsz.

A férfi sóhajtott.

- Honnan tudsz Thegarról? - kérdezte.

- Én sokat tudok. És mindamellett kihallgattam a beszélgetéseteket két nappal ezelött, amikor Thegar megbízott a megölésemmel.

Calver elvigyorodott.

- És te ennek tudatában mit tennél a helyemben?

- Néhány órán belül tudni fogod, mit kell tenned. - Byckenda Thark az ég felé biccentett. - Hamarosan megvirrad. Pár óra múlva megismered a végzeted.

- És ha én téged öllek meg? - vetette fel a lehetöséget Calver. - Ha engedelmeskedek Thegar parancsának?

Visszafogott, halk nevetést hallott egy pillanatig, valami fény villant, Calver ösztönösen pislogott, és amikor kinyitotta a szemét, már senki sem állt ott.

14.

A hajnal elsö sugarai már talpon találtak mindenkit, s a szekértábor felbolydult méhkashoz hasonlított.

Dzezunga csípöre tett kézzel állt a tábor szélén; és a fenyegetöen csendes dzsungelt szemlélte. Nem hallott lépteket, és összerezzent, mikor egy bársonyos hang szólalt meg a füle mellett.

- Készen állok, hszabib.

Dzezunga felmordult, jobb keze az oldalán lévö buzogány felé kapott, izmai megfeszültek. Aztán a mögötte álló nyugodt emberben Fürge Calvert ismerte fel.

- Rossz nevet adtak neked - morogta. - Inkább kellett volna Nesztelen Calvemek nevezni.

A férfi nem nevetett.

- Fiatalkoromban Nesztelen Kígyónak hívtak - felelte komolyan. - De nem szívesen használtam ezt a nevet. Túlságosan sokatmondó. Dzezunga eröltetetten nevetett.

- Mit akarsz? - kérdezte végül.

- Várom a parancsaidat, hszabib. Tudod, mire gondolok...

Dzezunga bólintott.

- Amint felkészültünk, egy tíz fös különítménnyel behatolunk a dzsungelbe. Addig is, válogasd ki az itt maradottakat, és utasítsd öket, hogy kettözzék meg az örséget! Legalább annyira nem bízok ebben a környékben, mintha téged kellene a hátam mögé engedni.

Calver sértödötten pillantott fel.

- Ez övön aluli döfés!

- Fel se vedd! Csak tréfának szántam. Menj, válogasd ki az embereket.

- Parancsára, hszabib.

Calver vigyorogva sietett az izgatottan gyülekezö harcosokhoz.

- Tíz ember jön velünk, a többiek a tábort örzik. Ki akar jönni? - Mindenki egyszerre kezdett kiabálni és tülekedni. Calver kissé elkomorodott, de az egyértelmüség kedvéért megtartott az ellenpróbát. - Ki akar maradni?

Senki sem jelentkezett.

Calver vállat vont.

- Ez esetben... rám vár a feladat, hogy döntsek a szerencsések, személyéröl. És én alhszabibi rangomnál fogva kijelölöm Rettert, hogy öt percen válassza ki azt a kilenc szerencsétlen fickót közületek, aki itt marad vele örizni a szekértábort!

Calver megfordult, és fütyörészve visszaballagott Dzezundához, mit sem törödve a nagy ordítozással, és Retter jajkiáltásaival, akit a bajtársai ütlegekkel próbáltak jobb belátásra bírni a kiválasztás ügyét illetöen. Retter iszonyatos rúgást és verést kapott, lévén hogy senki sem érzett magában hajlandóságot a maradásra.

Dzezunga még mindig az egyre világosodó dzsungelt nézte. A fák közé szivárgó hajnali fény mintha valami fehér felületen csillogott volna; egy márvány fal töredezett maradványain. Szánalmas roncs volt ez, iszalaggal benöve, mintegy hirdetve annak a népnek a pusztulását, mely a legendák szerint a Világ Peremének közelében ezt a területet, lakta.

- Vajh, igaz-e a legenda? - merengett Calver. - Létezett vajon az a világot leigázó, istenszerü hatalommal bíró ösi faj, mely megfejtette a mindenség titkát, és kedvére formálta a világot?

Dzezunga komoran nézett maga elé.

- Az az elátkozott faj arra használta a tudását és a hatalmát, hogy elpusztítsa önmagát - dörmögte öblös hangján. - Itt a Világvég közelében felépítették Kwanremaant, a Gyémántvárost, s idegyüjtötték a világ minden kincsét. Az ösidökben számtalan büszke varázslatos hajó indult útnak innen a levegö szárnyán, s tért vissza roskadásig megrakva drágakövekkel, gyémántokkal, arannyal, ezüsttel, gyöngyökkel, füszerekkel meg gyümölcsökkel, és elraboltak mindent, ami csak értéket képviselt a világon. Ám azoknak a hatalmas máguskirályoknak még ez sem volt elég. Egymással is marakodni kezdtek, és egyikük, végtelen önhittségében a külsö létsík démonait szabadította saját testvéreire. Ám a démonok nem kegyelmeztek senkinek, még megidézöjüknek sem, és Lord Kwanremaan, az ösi nép utolsó királya, a Gyémántváros Ura elpusztult a fajtársaival együtt, és mindazok, akik megmenekültek a vérengzésböl, elvesztették hatalmukat, elvesztették a múltjukat, s messzire vándorolva elkorcsosultak. Csak évszázadok múltán tértek vissza, hogy adózzanak öseik emlékének, és a Gyémántvárosba temessék el a halottaikat...

Calver elmosolyodott.

- Legendák...

Mindketten az iszalagok között megbúvó, töredezett márványfalakat nézték, de a gondolataik Kwanremaan gyémánt falain jártak. Vajon azok a ragyogó épületek - ha léteztek egyáltalán valaha - szintén áldozatává váltak az állandóan terjeszkedö dzsungelnek. Vajon ahol valaha az ösi nép hatalmas máguskirályai terpeszkedtek, most férgek csúsznak-másznak, és az emberi beszéd zsivaját a madarak rikácsolása váltotta fel?

- Húsz évvel ezelött - kezdte Dzezunga -, egy ösi sírkamrát raboltam ki, s egy aranytáblán láttam elöször a Gyémántváros nevet. Aztán évekkel késöbb megismertem a hozzá füzödö legendát is egy halódó, ösöreg mágus szájából, aki véletlenül épp az én karjaimban lehelte ki hitvány lelkét. Élete utolsó perceiben meglehetösen szükszavú volt, s halálában sem mondott sokkal többet. Bosszúból, ezeréves kárhozatra üldöztem a lelkét! Ám a jegyzetei között akadtak utalások arra, merre található a Gyémántváros. Egyszer már nekivágtam a Végtelen Sivatagnak, de csúfosan eltévedtem, az embereim fellázadtak, és csak varázslatos eröimnek köszönhettem, hogy épségben vissza tudtam térni Kottarba. Három éven át regenerálódtam álomtalan álomban. Ám utána még hevesebben vetettem magam a titok nyomába. Darabonként szedtem össze az utalásokat. Egy tök részeg búrri boszorkánytól, az Árnysík egyik démonjától, aztán még egyszer megidéztem Melkarrt, a varázslót, akinek a lelkét kárhozatra ítéltem. A nyugodalmas halálért cserébe beavatott a térképgyémánt hollétébe, s elárulta, hogy létezik egy gyürü... egy igen ösi gyürü, mely... - Dzezunga elhallgatott, és a fejét rázta. - Ó, mennyi, mennyi álmatlan éjszaka! Mennyi tévút, mennyi elfecsérelt év! És amíg a titkot kerestem, állandóan hallottam suttogni a Gyémántváros legendáját. Annyiféle változatban, ahány nyelv csak létezik, ám egyvalamiben valamennyi legenda egyetértett... Gyémántváros létezik, s tengernyi elveszett kincset rejt, melyet egy kíméletlen máguskirály halmozott fel, akinek útjait vér és pusztulás jelezte... S ez a kincs mind érintetlenül vár a megtalálójára azóta az évezredekkel ezelötti nap óta, amikor a külsö létsík megidézett démonai végigmasíroztak Kwanremaan csillogó gyémánt utcáin...

Calver hitetlenkedve rázta a fejét.

- Még most sem tudom elhinni, hogy az a sok kincs mind az én ölembe... a mi ölünkbe hullik.

Dzezunga keserüen nevetett.

- Elöször én is képtelen voltam hinni a történetben, de a véleményem lassanként megváltozott. Már csak azért is, mert más boszorkánymesterek kiderítették, mi után loholok én megszállottan, s némelyek maguk is megpróbálkoztak. Hogy mi lett a sorsuk, ma sem tudom. Ám azt igen, hogy utam évek múltán Morganplacebe vezetett, és egy réges-rég elporladt vámpír kriptájában megtaláltam a kígyófejes gyürüt, s annak révén ötven mérfölddel a földfelszín alatt ráakadtam a gyémánttérképre is. Ám ekkor még mindig fennállt a probléma, hogy találnom kellett valakit az ösi nép elkorcsosult utódai közül, aki ismeri a régi tanokat és képes követni a térkép útmutatásait... Hosszas kutatásba tellett, amíg rátaláltam Byckenda Tharkra, aki elvállalta a feladatot...

Calver úgy érezte magát, mintha egy hatalmas gombóc akadt volna meg a torkában.

- Byckenda Thark az ösi nép leszármazottja? - nyögte ki sápadtan. - De hiszen ö...

Dzezunga elvigyorodott.

- A gilfek az ösi nép leszármazottai. Mondhatni, ök messze a legöregebb faj ezen a világon. És a Gyémántváros a legösibb temetkezési helyük...

Calver idegességében az ajkába harapott, és észre sem vette, hogy fogai nyomán vér serken a szájából.

15.

Tíz összevissza vert harcos sorakozott fel diadalmasan az indulásra. Kegyetlenül megverték öket a kiválasztási küzdelemben, de vigasztalásul szolgált számukra a tudat, hogy azok, akik kénytelen-kelletlen itt maradtak a tábor örzésére, jóformán mozdulni sem tudtak a sérüléseiktöl.

Legrosszabbul mindjük között Retter nézett ki, akit mind a menö, mind az itt maradó felek alaposan kezelésbe vettek a döntései meghozására.

A dzsungel fölé kúszó nap vérvörös színnel fröcskölte be az égboltot, s a távolban a függöleges sziklafal most már olyan tisztán látszott, mintha csak rájuk várna. A kis csapat fegyverrel a kézben várta az indulást, és végül a burnuszos boszorkánymesternö is kegyeskedett elöbújni a letakart vagonból.

Bekenhette magát valami gusztustalan kenöccsel, mert olyan büdös volt, hogy a gyülekezö harcosok elhátráltak töle.

Calver maradt, de tüntetöleg befogta az orrát.

- Sosem tudtam felfogni, mi a jó abban, hogy ti, gilfek szándékosan ilyen büdös maszlagot kentek magatokra - morogta.

Az asszony nem foglalkozott a megjegyzéssel.

- Jó reggelt, Fürge Calver! - Byckenda Thark nem éppen barátságos bólintással üdvözölte a hszabibot is, majd ismét Calverhez fordult. - Ez a kenöcs eddig is sok jót tett már velem a maga módján, és semmi kétségem afelöl, hogy a mai napon is nagy hasznomra lehet.

Fürge Calver kissé sápadtan pillantott a dzsungel felé, fakó haját most enyhe vörösre festette a hajnalpír.

A boszorkánymesternö követte a pillantását, és szürke szemeiben valami megmagyarázhatatlan belsö derü csillant. Dzezundához intézte a szavait.

- Rég vártál már erre a pillanatra, ugye? Hiába raboltál végig annyi kincseskamrát és ösi ereklyét, mindig is Gyémántváros lebegett a szemed elött, ugye?

Dzezunga idegesen felnevetett.

- Meglehet. Mindenesetre, mire a nap véget ér, tudni fogom, érdemes volt-e a kincsröl álmodoznom. És ha csak a fele is igaz a meséknek...

Byckenda Thark göcögve nevetett.

- De vajon melyik fele igaz? - kérdezte, és nem várt választ. - Nosza, ismerjük meg!

A sürüség természetellenesen csendesnek tünt, egyetlen zsákmányt keresö vagy üldözött állat kiáltása sem hallatszott, sehol egy csivitelö madár... a levegö néma és száraz volt.

A kis csapat szinte lélegzet-visszafojtva hatolt be az elsö fák közé, megkerülték a töredezett márványfalat, és szemügyre vették a környéket. Dzezunga megállt a márványfal mellette, és összehúzott szemmel méregette a torz, bütykös törzsü fákat, melyek a rom körül nöttek, s lombjaikkal körülölelték a fal legmagasabb nyúlványát.

Fürge Calvert sokkal inkább az útjukat elzáró, összefonódó lombok és indák szövevénye kötötte le.

- Ezeken keresztül kell utat vágnunk? Órákba fog telni, mire a sziklafalhoz érünk. És kérdés, hogy jutunk át azon az áthatatlannak tünö akadályon?

- A sziklafal legyen az én gondom - szólalt meg Byckenda Thark dallamos hangja Calver füle mellett. - De a dzsungelen nektek kell utat vágnotok.

Calver elmosolyodott, még egyszer Byckenda Tharkra nézett, aztán intett a tébláboló harcosoknak.

- Istror és Ballar elöre! - parancsolta. - Ti vágjátok az utat a kardotokkal! Ha elfáradtatok, cserélünk!

A két kiválasztott morogva esett neki az indák szövevényének, és ütemes csapásokkal vagdosni kezdték a növényfalat.

Byckenda Thark visszafelé indult, és nyolc-tíz lépésre eltávolodott a munkálkodóktól. Dzezunga gyanakodva pillantott utána.

- Valami veszélyt érzékelsz talán?

Byckenda Thark megrázta a fejét.

- Rajtunk kívül senki és semmi nincs a közelben, hszabib - felelte. - Félrehúzódásom oka mindössze az, hogy nem kívánom a testem és a kenöcs kipárolgásával gyötörni a szaglószerveteket.

Fürge Calver figyelmét nem kerülte el az a gunyoros villanás a szürke szemekben, de nem tette szóvá.

Közben Istror és Ballar átküzdötték magukat egy sürü szövevényen, s megkönnyebbülve vették tudomásul, hogy legalább száz méteren át viszonylag kisebb eröfeszítéssel haladhatnak. Azonban a könnyü szakasz gyorsan véget ért, és ismét áthatolhatatlannak tünö összevisszaság állta az útjukat.

- Az ördög vigye el! - kiáltotta Istror, amikor egy erösebb csapásnál a kardja kicsavarodott a kezéböl, és a földre hullott.

A boszorkánymesternö úgy szisszent fel hátul, hogy Calver már abban reménykedett, a burnuszos gilf nöt vipera marta meg.

- Megvesztél, ember! - sziszegte Byckenda Thark indulatosan. - Ily káromlatot hangosan kiejteni ezen az elátkozott helyen!

Ezután valamivel csendesebben haladtak. Fürge Calver tapasztalt nyomkeresö volt, s a szemét nem kerülte el egy ritkásabb sáv az erdöben, mely épp velük párhuzamosan vezetett.

- Jobbra! - suttogta ösztönösen. - Látjátok?

Az ösvényt, amelyre rábukkant régóta nem használhatták, a növényzet is benötte, de egykor kétségkívül valami út lehetett.

- Oda!

Kardjaikkal csapkodva utat vágtak maguknak a lecsüngö indák és súlyos, iszalaggal benött ágak között az ösvény irányába. Istror és Ballar már kidöltek, és öket valami belsö izgatottságtól hajtva Dzezunga és Calver váltották fel. Egymás oldalán haladva vagdalták a liánokat, indákat, ágakat, és észre sem vették, hogy egész testükröl csorog az izzadtság.

Aztán végre kijutottak a szabad ösvényre, és egy könnyebb út tárult fel elöttük. Byckenda Thark azonban határozottan nemet intett a fejével.

- Nem - jelentette ki ellentmondást nem türö hangon. - Ezt az utat nem követhetjük.

Calver vészterhes pillantást vetett a boszorkányra, és nem sokon múlott, hogy bele nem vágta a törét, amivel eddig a lombokat vagdosta.

- Mi baja van ennek az útnak? - morogta fenyegetöen. - Talán kevesebb eröfeszítéssel haladhatnánk rajta?

Byckenda Thark vállat vont.

- Aki ezen az úton sétál el a sziklafalhoz, halálfia!

Calver durván felnevetett.

- Megdöglik az unalomtól, hogy nem kell folyton ezt a vacakot szaggatnia?

Byckenda Thark kedvesen nevetett.

- Ha úgy tartja kedved, én nem akadályozlak meg. Ám ez esetben én nyomban visszafordulok.

Dzezunga komoran meredt az átjárhatatlannak tünö dzsungelre és a tiszta útra, aztán végül kiadta a parancsot, és az emberek az orruk alatt motyogva estek neki ismét a dzsungelnek.

Rövid idöközönként váltották egymást, és szinte méterröl méterre küzdötték magukat elöre. Aztán egyszer csak elérkezett az a megváltó pillanat, amikor a dzsungel szétnyílt elöttük, és ott álltak pár lépésnyire a megmászhatatlan, függöleges sziklafal elött, mely olyan volt, mintha nem is a természet formálta volna.

Fürge Calver a tekintetével a jobbra és balra egyaránt terjeszkedö sziklafalat fürkészte repedések, barlangok vagy más átjárók nyoma után kutatva. Ám a fal, ameddig a szem ellátott, egybefüggönek és megmászhatatlannak tünt. Legalább ötven méter magas volt, és olyan sima, mintha szándékosan csiszolták volna le. Az idöjárásnak köszönhetöen azonban itt-ott repedések, kapaszkodók látszottak.

Calver Istrorra pillantott.

- Megpróbálsz felkapaszkodni, és rögzíteni egy kötelet - utasította.

- Micsoda? - hörrent fel a fickó. - Én íjász vagyok, nem pók!

- Vigyen át bennünket valami hókuszpókusszal a banya! - tiltakozott Ballar is. - Azt mondta, ezt bízzuk rá!

A burnuszos alak szeme meg sem villant a "banya" szóra. Elörelépett, megállt a fallal szemben, egyik rejtett zsebéböl egy ujjnyi vastag növényi szárat húzott elö, kettétörte, és az elöszivárgó gennyes folyadékot szürkésbarna tenyerére kente. Aztán az ily módon bemocskolt kezeit a két méltatlankodó felé nyújtotta.

Ballar félreértette a mozdulatot, és úgy ugrott hátra, mintha mérges darazsak röppentek volna fel az orra elött.

- Az anyád...

- Fogjátok a kezem! - recsegte a boszorkánymesternö. - Átviszlek benneteket.

- Miért csak öket? - kérdezte Calver. - Minket is érdekel a Gyémántváros.

A gilf asszony feléje villantotta közömbös, szürke tekintetét.

- Csak két kezem van - magyarázta. - És a mágia ereje sem végtelen. Majd visszajövök értetek.

Mivel Istror és Ballar még mindig haboztak, Byckenda Thark maga ragadta meg a két harcos kezét.

- Nyugalom! - sziszegte. - Tartsátok erösen a csuklómat!

Varázsszavakat mormolt, aztán kissé megrogyasztotta a térdeit, mintha le akarna guggolni, majd elrúgta magát a földtöl. Oly erövel rugaszkodott el, hogy a száját tátó Calver már-már azt képzelte, hogy a két férfival az oldalán egyszerüen átugorja az ötven méteres akadályt, de nem ez történt.

Byckenda Thark nagy lendülettel szökkent a levegöbe, de a lábai épphogy csak elváltak a talajtól, akárcsak annak a két harcosnak, akiket magával rántott. De ettöl kezdve nem szárnyalt, csak fokozatosan, szinte centiröl centire lebegett fölfelé.

- A jó eget! - mordult fel Istror. - Repülünk!

Ballar csak vinnyogott, és még a szemét is behunyta, annyira szédült az egyre nagyobb magasságban.

Öt perc is eltelt, amikor a felfelé bámulók látták, hogy a boszorkánymesternö és két társa egy szintbe értek a sziklafal tetejével, s ekkor Istror álmélkodó kiáltásának foszlányait sodorta feléjük a szél.

- Ballar! Te is látod ezt...

Aztán máris eltüntek a fal takarásában, ahogy minden valószínüség szerint lefelé ereszkedtek.

Türelmetlenül teltek a percek, amikor végre a boszorkánymesternö ismét megjelent, s a korábbihoz képest háromszoros sebességgel ereszkedett - csaknem - zuhant lefelé.

Két mocskos kezét Calver és Dzezunga felé nyújtotta.

- Ti jöttök!

Fürge Calver azonban valami baljós megérzéstöl vezérelve Torkint és az örökösen vigyorgó Maphletát lökdöste elöre.

- Majd utánuk - morogta, és a meglepett Dzezunga felé fordulva a fejét rázta. - Nem árt, ha biztosítja néhány fegyveres a megérkezésünket.

A boszorkánymesternö nem szólt semmit, a két elöreengedett fickó pedig izgatott örömmel vette tudomásul, hogy hamarosan megpillanthatják azt a valamit, ami Istrorból az ámulat kiáltását csalta ki.

Újabb tíz perc telt el, és amikor Byckenda Thark visszatért, Calver most már nem udvariaskodott. Megragadta a keskeny csuklójú kezet, s menten úgy érezte, mintha hozzá ragadt volna az ö csuklójára kulcsolódó ujjakhoz. S a következö pillanatban, Dzezungával a boszorkány túlfelén, máris emelkedni kezdtek.

Calver arra számított, hogy a súlya lefelé húzza majd, s teljes erejéböl kapaszkodnia kell, hogy megtartsa magát, ám furcsamód teljesen súlytalannak érezte magát, csak lebegett, s Byckenda Thark irányította emelkedését a levegöben.

- Mágia! - morogta Calver. - Ennyi erövel a dzsungelt is megtisztíthattad volna elöttünk!

Egyre emelkedtek, s hamarosan elérték a meredély közepét, háromnegyedét, aztán elérték a legtetejét. A sziklafal megközelítöleg három méter széles volt, a szemhatárig húzódott mindkét irányba, s a közepén egy másfél méter szélességü vájat futott végig, mely itt-ott kisebb kerengökbe szélesedett.

- Ez várfal - motyogta Calver szinte megrettenve a méretektöl. - Bástyák, örtornyok...

A hangja elhalt, ahogy a sziklafal fölött átnézve eléje tárultak az egykor virágzó város romjai. Miközben a boszorkánymesternö megkezdte lassú leereszkedését, Calver a látványtól egyik ámulatból a másikba esett. A túloldalon fogózkodó Dzezunga is igencsak szaggatottan vette a levegöt.

A kora délelötti fényben egy egykoron hatalmas és büszke város szétszóródott romjai tárulkoztak fel. A fenséges falak mostanra darabokra törtek, iszalagok fonták körül öket, és a magas füben heverö, berozsdásodott vaskapuk felszínét is zuzmófoltok csúfították. A büszke minaretek kettöbe törtek, szánalmas csonkjaikba lyukakat és árkokat vájtak a trópusi záporok, míg a földön tucatnyi fajtájú gyom özönlötte el a szemetes, szük sikátorokat.

Csak egyetlen éjfekete torony emelkedett a magasba rendületlen magabiztossággal, büszkén hirdetve az ösök müvészetét, mely megörizte sértetlenül az évezredeken keresztül. Sima felületén nem fogott az idö, nem tudtak felkúszni rajta az indák, s nem vájtak bele lyukakat a záporok. Úgy emelkedett e torony a dzsungelbe vegyült romok fölé, mintha örizné azokat, vagy éppen gúnyosan tekintve le rájuk, mint gyöztes óriás elhullott rokonaira.

- Észbontó! - suttogta Fürge Calver, akit teljesen lenyügözött a töméntelen márvány és a büszke torony látványa. - Bár attól tartok, a legendák kissé túloztak!

- Az istenek városát látod magad elött - dörmögte Dzezunga. - Mely most azt hirdeti, hogy még az istenek is mulandók. Remélem, a kincseik nem korhadtak el!

Fürge Calver elvigyorodott.

- Ahhoz képest, hogy Gyémántvárosra vártál, most beérnéd pár mázsa arannyal meg ezüsttel?

Dzezunga keserüen nevetett.

- Az ember igényei alkalmazkodjanak a körülményekhez!

Byckenda Thark egy füves tisztásra rakta le öket, a lábuk puhán ért földet, s ebböl a szintböl az elpusztult látványa már nem is tünt olyan dicsönek és lenyügözönek, mint felülnézetböl.

- Legyetek óvatosak! - suttogta a boszorkánymesternö furcsán eltorzult hangon. - A külsö létsík démonai közül néhányan talán még mindig itt sétálhatnak Kwanremaan utcáin!

- Utcák? - morogta Calver. - Én csak romokat és gyomokat látok.

- Istror! - mordult fel váratlanul Dzezunga. - Ballar! Hova a fenébe tüntetek?

Senki sem válaszolt.

Fürge Calver csak most döbbent rá, hogy annyira elmerült a holt város szemlélésében, hogy észre sem vette a tényt: az a négy harcos, akiket Byckenda percekkel korábban hozott át, nem volt sehol. Eltüntek, mintha itt sem lettek volna.

- Istror! - harsogta Dzezunga dühösen, és a kezébe vette roppant koponya lékelö fegyverét. - Vissza, különben szíjat hasítok a börötökböl!

A visszhangok tompán, fenyegetöen haltak el; és nem hangzott válasz. Még egy árva nesz sem.

Calver torka összeszorult, a szíve hevesebben kezdett verni. Rosszat orrontva vonta ki vívótörét, a szeme összevissza járt, akár egy sarokba szorított, megvadult farkasé, aki kiutat keres.

- Talán csak nem gyöztek vámi - kockáztatta meg Byckenda Thark nyugodt hangon. - Lehet, hogy a kincs közelsége elvette az eszüket, és máris berohantak a romok közé.

- Az engedélyem nélkül? - mordult fel dühösen Dzezunga. - Letépem a fülüket!

Ettöl a magyarázattól némiképp megnyugodtak, hiszen ök maguk is heves vágyat éreztek arra, hogy most nyomban nekikezdjenek a romok átkutatásához. Azonban ez a megnyugvás csak pár pillanatig tartott.

Calver felrikkantott, és nevéhez méltó fürgeséggel egy közeli bokorhoz iramodott, melynek tövében, nagyrészt takarva a fütöl, egy elszaggatott húrú számszeríj hevert, mellette a vesszö - kettöbe törve. A bokor levelein pedig valami nyúlós, piros massza, s a tövében egy lassan alvadó tócsa.

- Vér! - motyogta Byckenda Thark Calver füle mellett. - Dulakodásnak azonban semmi nyoma.

- És sikolyt sem hallottunk - morogta Calver. - Meglepték öket. Vagy...

Hirtelen megpördült, és keskeny pengéjü vívótöre egy villanással nekifeszült a meglepett boszorkánymesternö burnuszának.

- Mit müveltél velük, te átkozott gilf némber? - morogta fenyegetöen. - Válaszolj! De nagyon vigyázz, mert egy rossz mozdulat, és...

A nö hangja enyhén remegett a dühtöl és megalázottságtól.

- Nem tudom, mi történt velük - mondta. - Amikor a második kettöt lehoztam, és visszaindultam értetek, még mind a négyen itt álltak.

Dzezunga a talajt vizsgálgatta, és a fejét rázta.

- Semmi nyom. A fü csak eddig a pontig van letaposva. Innen... mintha a föld nyelte volna el öket!

Byckenda Thark felkuncogott, és kinyújtotta a növényi nedvtöl mázgás kezeit.

- Attól tartok, sikerült felébresztenünk Lord Kwanremaan megidézett démonait.

Fürge Calver keze megremegett. Aztán mivel úgy látta, hogy a boszorkánymesternö el akar húzódni, kissé megtolta a pengéjét, s az behatolt a burnusz alá, megkarcolta a gilf nö torkát, egy vércsepp jelent meg a világos burnuszon, és szétterült a szövet rostjain.

- Ne mozdulj, némber! - motyogta Calver, aztán két gyors vágással elmetszette az arcot eltakaró szövetet. - Látni akarom a képedet!

A burnusz lehullott, és egy rettenetes arc vált láthatóvá. A keskeny, szürke börü fej háromszög alakú formája hegyes állban végzödött, a csúcsos fülek fekete szörrel borítva lapultak a májfoltos koponyához. A szemek szürkén és közönyösen meredtek a két megdöbbent férfira, ám ettöl eltekintve nem létezett más, ami ezt az arcot élövé tette volna. A szürke bör rettenetesen megráncosodott, itt-ott borzalmas sebhelyek torzították el, melyekben apró, fehér kukacok tekeregték. A vénség ajkai teljesen elrothadtak, a gusztustalan zöldes masszából megfeketedett ínyben vékony, szürkés sárga fogak fityegtek. Az orr helyén csak egy vöröses csonk éktelenkedett, s ezzel az egész fej jellegét még ijesztöbbé, még dermesztöbbé tette.

Csak egyszer látták Byckenda Tharkot burnusz nélkül, ám akkor háttal állt nekik, és a homokvihar részben eltakarta meztelenségét. De az arcát akkor nem látta senki.

- Esthewarra! - motyogta Calver döbbenten. - Ez képtelenség!

A gilf nö villámgyorsan mozdult, s a nyakával belelépett a vívótörbe, oly erövel, hogy a penge hegy a tarkóján jött ki.

Calver felordított, és úgy rántotta vissza a pengéjét, mintha a kezét viperafészekbe dugta volna.

- Még mindig úgy gondolod, tudsz ártani nekem? - recsegte a rondaság, és felemelte a kezét.

Szemmel követhetetlen, gyors mozdulatot tett karcsú ujjaival, érthetetlen szavakat suttogott, és a nyakán azonnal beforrt a seb. S szinte ugyanebben a pillanatban erös ujjak ragadták meg Calver bokáját, s akárha lasszót dobtak volna rá, a bokor egy ugrással rávetette magát, és körülburkolta tüskés ágaival.

Calver felordított, és megpróbált kiszabadulni, de mennél jobban vergödött, a tüskék csak annál mélyebben vájódtak a börébe, a húsába, a ruhájába, s a rothadó kezek, melyek a föld alól nyúltak ki a bokáiért, annál erösebben szorongatták.

- Nem tudom, mi történt a négy harcossal - sziszegte szinte szótagonként a boszorkánymesternö. - Ugyanolyan rejtélyes számomra az eltünésük, mint neked.

- Rohadt... gilf... boszorkány! - üvöltötte Calver, és a vívótöre kicsúszott felvérzett kezéböl. Hiába szitkozódott és vonaglott, a tüskebokor puszta súlya térdre kényszerítette. Könyörtelenül körbefogták, beleakaszkodtak, és egyre jobban szorították. S a bokáját a kezek csaknem elroppantották. A látása elhomályosodott és elzsibbadt ujjai hiába kaparásztak az elejtett vívótör után...

- Elég! - bömbölte haragosan Dzezunga, megragadta Byckenda Thark burnuszát, és vadul maga felé rántotta. - Engedd el!

A csúfság lassan elmosolyodott, szürke szemei összeszükültek.

- Semmi közöm a bajtársaitok eltünéséhez - jelentette ki ellentmondást nem türöen. - Ne gyanúsítsatok!

Dzezunga ütésre emelte kegyetlen, vascsörös buzogányát.

- Gondolj az egyezségünkre! - recsegte. - Engedd el!

A szürke szemek meg sem rebbentek, ám a tüskés ágak lassanként engedtek a szorításukból, a megfeketedett ujjak ellazultak, és ernyedten a földre hullottak, így Fürge Calver morgolódva ki tudta szabadítani magát. Villogó tekintettel tápászkodott fel, megragadta a vívótöre markolatát, aztán a következö pillanatban elörevetödött, és pengéje hegyével a boszorkány bal szemgolyóját vette célba. Azonban gyilkos döfésével nem ejthetett sebet Byckenda Tharkon. Dzezunga megsejtette a vad támadást, buzogányával a vékony pengére csapott, s ugyanakkor derékon kapta az orgyilkost, és méterekre elpenderítette magától. Iszonyatos erö és ügyesség kellett ehhez az összehangolt cselekvéshez, melynek eredményeként a vívótör roppanva kettétört, Fürge Calver pedig akkorát esett, hogy egy normális ember mozdulni sem tudott volna. Calver azonban egy bukfenccel enyhítette a zuhanást, a következö pillanatban azonban már talpra is szökkent.

- Hát így állunk? - morogta dühösen, és harcra készen lekuporodott. Vívótöre csonkját, lassú, fenyegetö mozdulatokkal jobbra-balra mozgatta maga elött. A szeme gyilkos dühvel villogott Dzezungára. A hszabib nem tett fenyegetö mozdulatot feléje. Fekete szemei nyugodtan figyelték az eseményeket, kegyetlen fegyverét hanyagul lóbálta.

- Ne kövess el örültséget - dörmögte a vezér. - Semmi sem bizonyítja, hogy a boszorkány ölte meg az embereket. Söt, még azt sem tudjuk, meghaltak-e egyáltalán.

- Ó okozta a vesztüket! - morogta Calver. - Én tudom. Érzem!

Byckenda Thark tekintete ide-oda járt a két alak között; érezte a dühöt, melytöl Calver arca kipirult és amely végigfutott a megfeszített izomzatú, törcsonkot tartó karján, és összemérte Dzezunga nyugodt testtartásával, az álmos, sötét szemeivel szöges ellentétben álló széles vállakkal és duzzadó izmú karokkal, melyekben medveszerü erö lakozott.

- Ha tovább marakodunk - motyogta rothadó ajkai között -, saját vesztünknek leszünk okozói.

Fürge Calver ellenségesen meredt rá.

- Ki... vagy mi a fene vagy te?

- Byckenda Thark vagyok, avatott boszorkánymester - felelte a gilf nöstény. - És Lord Kwanremaan rothasztó átka szaggatja a testemet. Azért jöttem el a Gyémántvárosba, hogy vezekeljek egy korábbi vétkemért, és feloldozást nyerjek az átok alól.

- Tudtam! - kiáltotta Calver. - Tudtam, hogy nem a gyémántok miatt jött!

Byckenda Thark szórakozott pillantást vetett rá, aztán burnusza levágott részét egy gyors mozdulattal a helyére illesztette, az megtapadt, s ismét csak a szürke szemek látszottak.

- Mi hármónk között egy sincs, aki a gyémántokért jött - jelentette ki reszelös hangon. - És ezt mindannyian tudjuk.

Calver felkapta a fejét.

- Beszélj csak a magad nevében!

- Dzezunga... Thegar elveszett hatalmát akarja visszaszerezni, én vezekelni jöttem öseim oltárához, te, Calver pedig azért vagy itt, hogy átvedd az ajándékodat, a gilf ösök örökségét...

Fürge Calver már épp valami velös szitkot akart a boszorkánymesternö orra alá dörgölni, amikor a hatalmas sziklafal túloldaláról olyan iszonyatos bömbölés harsant fel, hogy a rezgés hatására a falról apróbb ködarabok hullottak alá a mélybe.

Calver megremegett.

- Mi volt ez?

Byckenda Thark lekuporodott, burnusza rejtekéböl elöhúzott egy diónyi méretü gyémánt amulettet, és fölé hajolva mormogott valamit., Dzezunga és Calver a hátukat egymásnak vetve, kardjaikat készenlétben tartva álltak mellette.

A messzeségböl elhaló sikolyok hallatszottak, és vad ordítozásfoszlányok.

- Halasszuk késöbbre a nézeteltérések rendezését, jó? - Bár Dzezunga hangja most is nyugodt volt, szemei szüntelenül a titokzatos sürüséget pásztázták. Nem tudták eldönteni, hogy vajon a rettenetes hangok a romok közül hallatszanak-e, vagy valami furcsa természeti jelenség révén a sziklafalon túlról eredö visszhangok.

- Már bánom, hogy idejöttem! - Calver mindenre készen figyelte a napfényben sápadtan csillogó falakat. - Boldogan lógázhatnám a lábam az elefántcsont-kereskedök gazdag városában!

Byckenda Thark felkelt a földröl, magasba emelte a gyémántot, és úgy nyújtotta a sziklafal felé, mintha a kövek ezen óriási istenének kívánná felajánlani szent áldozat gyanánt.

- Nyílj meg, fal! - rikoltotta. - Láss, gyémánt!

Iszonyatos mennydörgés hallatszott, egy ujjnyi vastag villám csapott ki a diónyi gyémántból, sercegve a sziklafalnak vágódott, és ahogy villódzva nyaldosta a sziklát, az egy jókora területen megremegett, és áttetszövé vált. Mindent látni lehetett, ami a fal túloldalán volt.

Pár lépésnyire a faltól négy rettenetesen megcsonkított, szétmarcangolt tetem hevert, oly lehetetlen pózban, mintha egy irdatlan óriási marok csomagolta volna össze öket, a csontok törékenységével mit sem törödve. Távolabb a dzsungelben erösen rezegtek a lombok, és a bámulók kimeredt szeme elött a fák közül egy sötét alak vált ki. Kalimpálva érkezett a levegöböl, és csattanva ért földet. Az egyik hátramaradt zsoldos hevert elöttük szétloccsant koponyával.

Fürge Calver két lépést hátrált, úgy szorongatta a vívótöre markolatát, hogy az ujjai kifehéredtek, és buzgón káromkodott.

- Miféle szörny végezhetett velük? - suttogta Dzezunga, és egy pillanatra sem vette le a tekintetét a dzsungelröl.

Byckenda Thark megvonta a vállát.

- Démonok, vagy az ösök kísértetei... egyre megy! Az embereid már nem érlek, Thegar. Csak magunkra számíthatunk.

- A levegöben! - kiáltotta Fürge Calver hirtelen. - Tudom már, miért nincsenek nyomok. Istrorékra a levegöböl csaptak le, és egyszerüen felragadták öket! Azok a keringö fekete pontok a romok fölött... nem madarak! Jóval nagyobbak annál!

Byckenda Thark egyik szemöldöke a homlokába szaladt.

- Hullaevök! - morogta. - Szárnyas ghulok! Hát persze!

- Tudtál a létezésükröl, és nem figyelmeztettél? - morogta Dzezunga.

A boszorkánymesternö vállat vont, eltette a gyémántot, és a sziklafal ismét szilárdan zárta el a kilátást a tekintetük elöl.

- Sok mindent tudok - felelte Byckenda Thark -, ám én sem vagyok tévedhetetlen.

Fürge Calver felmordult, és vívótöre csonkjával a romok felé mutatott.

- Jönnek!

16.

Byckenda Thark és Dzezunga egyszerre kapták fel a fejüket, és éppen ekkor meghallották az elsö, dobhártyaszaggató, fenyegetö rikoltást, amelyet több is követett, végül az egész környék zengett tölük. Calver Byckenda Tharkra nézett.

- Merre?

A boszorkánymesternö a fekete torony felé intett.

- Legjobb lesz, ha Gyémántváros gyengéd gondoskodására bízzuk magunkat. Legalább a romoktól részben védve leszünk.

- Gyerünk! - mordult fel Dzezunga.

Fürge Calver nem várt további biztatást, szökellve indult meg a romvárosba vezetö, gyomos ösvényen. Dzezunga és Byckenda Thark futva követték. A közeledö rikoltások egyre élesebben, egyre idegesítöbben hallatszottak.

Átmenetileg egy részben beomlott mennyezetü, folyondárral benött márványfalú épületben kerestek menedéket. A rikoltozás közvetlenül a fejük fölül hallatszott, és nagy szárnyak suhogtak. Ahogy kinéztek, hatalmas, éjfekete, denevérszerü lényeket láttak az égen körözni.

- Mifélék ezek? - morogta Dzezunga. - Sose láttam ilyen undorító szárnyas rémségeket.

Byckenda Thark vállat vont.

- Én láthatok különbet is bármikor, ha tükörbe nézek.

Calver egy résen át a nyugtalanul körözö rémségeket leste. Odapillantott a gilf boszorkánymesternöre.

- Miféle átok ez?

Byckenda Thark a fejét rázta.

- Egy szégyenletes cselekedetem büntetése. Nem beszélek róla.

- De abban reménykedsz, ha megpillantod Lord Kwanremaan oltárát... vagy a szobrát, akkor az átok elmúlik, és megszabadulsz a betegségtöl?

A gilf boszorkány a fejét rázta.

- Nem. Nekem Lord Kwanremaan elött kell fejet hajtanom.

Fürge Calver elképedt.

- Hiszen a város felépítöje már réges-rég elporladt!

Byckenda Thark csendben kuncogott.

- Úgy gondolod?

Calver azonnal határozott.

- Menjünk innen a fenébe! - sziszegte. - Már most gyülölöm ezt az istenverte helyet.

Dzezunga az égen körözö rusnyaságok felé intett, és vaskos ajkai mosolyra húzódtak.

- Legalább két tucatnyian röpködnek itt - jegyezte meg zordan. - Menj, ha akarsz... nekem semmi kedvem!

- Látod? - füzte hozzá a boszorkány. - Ő sem akar szökni. Pedig elejétöl kezdve tudja, hogy Lord Kwanremaan még él. Mégis idejött, mert a Nagyúrtól reméli visszanyerni eltékozolt varázshatalmát.

Dzezunga vállat vont.

- Így rendeltetett.

Calver riadt képpel meredt egyikröl a másikra.

- Ti megörültetek - kockáztatta meg. - Mi az istenröl beszéltek?

- Igen - nevetett a boszorkánymesternö. - Az egyetlen igazi istenröl beszélünk, a gilfek istenéröl. Lord Kwanremaanról...

- El kellene jutnunk a toronyhoz! - latolgatta Dzezunga. Majd a boszorkánymesternöhöz fordult. - Nem tudnál valami mágiát rábocsátani a fenti lények szemére, hogy ne vegyenek észre minket?

Byckenda Thark csendesen kuncogott.

- Egyszerübb lenne láthatatlanságot bocsátani önmagunkra. Ám nem jelenhetünk meg Lord Kwanremaan szeme elött mágikus védelem alatt.

Fürge Calver vállat vont.

- Engem ez a hülyeség nem érdekel - jelentette ki. - Jöhet a láthatatlanság, ti meg csak maradjatok így!

Dzezunga a fejét rázta.

- Nem szívesen venném, ha egy láthatatlan orgyilkos ólálkodna a közelemben...

- Ugyan már! - replikázott Calver. - Hogy jut eszedbe ilyesmi ebben a helyzetben?

- Jobb a békesség! - vélte Dzezunga, és a homályosabb sarok felé intett. - Mintha egy ajtót látnék ott. Vajon hová vezet?

Közelebb léptek, és miután a vaskos faajtót zárva találták, Dzezunga a buzogánya hegyes csörét akasztotta bele az ajtó szélébe, és feszíteni kezdte. Egy reccsenés, a nyílászáró beszakadt, és egy föld alá vezetö lépcsö vált láthatóvá. Dohos, penészes szag terjengett.

- Lehet, hogy valami titkos temetkezési hely - fanyalgott Calver. - Nem estem a fejemre, hogy lemenjek.

- Akkor maradsz - felelte Dzezunga, lehajtotta a fejét, hogy bele ne ütközzön a szemöldökfába, és megindult lefelé a márvány lépcsökön.

Byckenda Thark csak egy pillantást vetett a homlokát ráncoló Calverre, és szó nélkül megindult az óriás után.

- Egy kis fény elkelne! - jegyezte meg Calver, és mivel jobban félt attól, hogy magára marad ezen az átkozott helyen, mint attól, ami odalent várhat rájuk, ö is megindult a társai után.

És a kívánsága is szinte nyomban teljesült, mert Byckenda Thark elövette ugyanazt a gyémántot - vagy egy hasonlót -, amit korábban a sziklafalon túlra pillantáshoz használt, és pár varázsszóval fénytadó holmivá varázsolta.

A gyémánt kísérteties zöld fényt bocsátott ki magából, és smaragdszínü ragyogásba vonta a márvány lépcsöket és a hasonló anyagú falakat.

Fürge Calver finoman végigfuttatta hösszú ujjait a tükörsima márvány falon. Korrerda tartományban, a szülöföldjén a márvány csaknem olyan értékesnek számított, mint az ezüst vagy a jáde. És itt minden fal ebböl az értékes köböl készült.

- Láttál már valaha ehhez hasonlót, Calver? - kérdezte Dzezunga váratlanul, és egy drágakövekkel kirakott aranyserleget nyomott a tolvaj kezébe. - Nem Gyémántváros, az igaz, de ez se kutya...

Calver meglepetten vette el a serleget, egy darabig nézegette a káprázatos díszítéseket és a bonyolult mintázatú véseteket, majd elismeröen csettintett a nyelvével.

- Pompás darab - ismerte el, s a szeme kutatón járt körbe. - Hol találtad?

Mielött az óriás termetü férfi válaszolhatott volna, Byckenda Thark egy fali fülkére világított a kezében tartott gyémánttal, s egy egész halom kisebb, nagyobb, hasonló aranyserleg csillant meg a zöldes káprázatban.

Dzezunga felszabadultan nevetett.

- Úgy látom, ha semmi mást nem találunk, már nem jöttünk hiába! Ám ha a szimatom nem csal, mindössze elenyészö töredékét látjuk annak, ami még ránk-vár!

- Magam is így érzem - jegyezte meg Byckenda Thark, és ebböl a pár szóból Calver gúnyt és rosszindulatú megjegyzést vélt kihallani.

Bár a csodás dísztárgyak látványa elfeledtette vele szorult helyzetét, a megjegyzés kijózanította. Visszadobta a serleget Dzezungának, aki egy könnyed mozdulattal elkapta a levegöben, és hanyagul behajította a fali fülkébe, a többi közé. A kupák csilingelve döltek el, és hullottak csendülve a márványra.

- Nem kellene ekkora zajt ütni! - jegyezte meg Byckenda Thark rosszallóan. - Ki tudja, miféle titokzatos kazamaták vezetnek a mögött az ajtó mögött.

Dzezunga odapillantott.

- Nicsak, újabb ajtó! De ez bronzból van, és nagyobb falatnak tünik, mint az elözö.

- Talán nem is kellene arra mennünk - vélte Calver. - Nem kizárt, hogy az ösi mágusok sírkamrájába vezet.

- Vagy egy sokkal nagyobb kincseskamrába - nevetett Dzezunga, és máris beakasztotta buzogánya veszedelmes csörét, hogy megpróbálja az ajtót felfeszíteni.

Fürge Calver bosszúsan figyelte az óriás hasztalan erölködését.

- Javíts ki, ha tévedek - jegyezte meg rosszmájúan -, de mintha az elöbb azt hallottam volna, hogy te az elveszített varázshatalmad visszaszerzése végett jöttél ide... nem pedig azért, hogy ösi kincseket fosztogass.

Dzezunga felhagyott a hiábavaló próbálkozással, és megtörölte verejtékezö homlokát.

- A kettö nem zárja ki egymást - felelte. - Meg aztán... ha jól emlékszem, a varázshatalmamat épp egy ösi sírbolt kirablásával alapoztam meg... Talán most sem járok sikertelenül...

Újra neki akart esni a makacs ajtónak, de Byckenda Thark megfogta a kezét.

- Nem, hszabib. Nem arra megyünk - recsegte. - Rosszindulatot és átható gonoszságot érzek hömpölyögni azon az ajtón túl. Oly hatalmas energiát, mely messze meghaladja az én képességeimet. Talán Calvernek igaza van, és valóban egy ösi máguskirály teteme fekszik ott az álomtalan alvás felfüggesztett állapotában. Nem szabad felébresztenünk! És nézd, mily különös; a fali fülkék asztalain drágaköves aranyserlegek és tányérok, mintha étkezéshez tették volna ki öket, de mindegyik érintetlen. Tudom, mit jelent ez. Olyasvalaki nyugszik itt, akinek még holta után is kijár a hódolat. Én azt... a távolabbi ajtót javaslom. Az elöbb megvizsgáltam. Azt hiszem, az vezet a torony irányába...

Dzezunga a homlokát ráncolta.

- Tudomásom szerint az ösi faj varázslói a varázstárgyaikkal, a mágikus fegyvereikkel körülvéve tértek örök nyugalomra...

- Való igaz - sóhajtotta Byckenda Thark -, azon okból cselekedtek így, hogy tudjanak védekezni, ha megzavarja valaki évezredes nyugalmukat.

Calver már rég eltávolodott a gyanús bronzajtótól, de Dzezunga még mindig képtelen volt elszakadni.

- Én azért szerencsét próbálnék - sziszegte. - Ki tudja, talán megtalálhatnám a nagy védelem rúnáját, vagy a villámok pálcáját, vagy...

-...a rettenetes halált - fejezte be Byckenda Thark, máris elfordult, és a folyosó túlsó végét elzáró bronzajtóhoz sietett.

- Ez is zárva jelentette Calver. Látom a mechanizmust, és ha nálam lennének az eszközeim...

- Szükségtelen - jelentette ki a gilf boszorkánymesternö, és a világító gyémántot Calver kezébe nyomta. - Tartsd!

Calver rámeredt a gyémántra. Ugyanaz volt, amit korábban Dzezunga mutatott neki; a térképgyémánt.

Calver hangtalanul nevetett.

- Sokoldalú holmi!

Byckenda Thark azonban nem felelt. Összevonta a szemöldökét, belenyúlt a burnusza egyik rejtett zsebébe, egy börzacskót húzott elö, és egy maroknyi lila színü port vett ki belöle. Mély hangon elmormolt néhány varázsigét, és az ajtóra szórta a port, mintha meg akarná sózni, mielött megeszi. A varázspor az egész ajtót szivárványos színekbe vonta, az egész lüktetni kezdett, aztán az ajtó eltünt, mintha elfújták volna, csak a sötét járat tátongott, mely nyílegyenesen vezetett a föld alatt északi irányba; amerre a torony meredt az ég felé a felszín fölött.

- Gyerünk! - javasolta Byckenda Thark, visszavette az ámuló Calver kezéböl a gyémántot, és elsöként indult meg a keskeny járaton.

17.

Byckenda Thark magabiztosan vezette öket a szük, egymásba kapcsolódó sikátorokból álló labirintuson, és csak rövid idöre torpant meg az elágazásoknál, hogy valami mágikus módon eldöntse, merre kell menniük. A folyosórendszer nem akart véget érni, és a márványfalakat itt-ott nyers terméskövek váltották fel, máshol pedig az egész járat úgy ragyogott, mintha tengeri gyöngyökböl faragták volna ki.

Fürge Calvernek annyira tetszett ez az anyag, hogy megpróbált lekaparni belöle egy darabkát a vívótöre csonkjával, de hiába próbálkozott utána az élesebbik törével is, megkarcolni sem tudta.

- Mi a fene lehet ez?

Senki sem válaszolt. Byckenda Tharkot lefoglalta az iránykeresö mágia használata, Dzezunga pedig minden bizonnyal még mindig azon tünödött, hogy nem kellett volna-e mégiscsak megpróbálkozni a másik bronzajtó mögötti sírkamra kifosztásával.

Mentek, és még patkányok sem zavarták meg a magányukat.

A gilf boszorkány végül megállt egy felfelé vezetö lépcsö elött, de csak azért, hogy a következö pillanatban máris meginduljon. Újabb bronzajtó zárta az útjukat. Byckenda Thark megismételte a szivárványporos varázslatot, s ez az ajtó is szertefoszlott.

Kiléptek rajta, találtak még egy folyosót, még egy lépcsöt, még egy ajtót, mely elkorhadt fából volt. Ezt Dzezunga szakította ki a keretéböl egy jól irányzott rúgással.

Egy romos épület iszalaggal benött márványfalai közé jutottak, melyet nem fedett tetö. A vakmerö behatolók azonnal az ég felé fordították a pillantásukat, de a keringö vámpírszerü rémségeket sehol sem látták, és az idegesítö rikácsolás sem hallatszott.

- Hol lehetnek? - suttogta Calver, és elszántan szorongatta a vívótöre csonkját, mintha arra számítana, hogy a vámpírok a puszta levegöböl fognak lecsapni rájuk.

Dzezunga is az eget kémlelte.

- Olyan békésnek tünik minden - jegyezte meg.

- Ne higgy a látszatnak! - torkolta le a boszorkánymesternö. - Épp a torony tövében vagyunk.

És csakugyan, ahogy Calver megfordult, jobb oldalt a kolosszális, fekete tornyot pillantotta meg, melynek simasága és hatalmassága így, pár lépésnyiröl még megdöbbentöbb volt, mint messziröl.

Ennek a legalább húsz méter átméröjü és harminc méter magas régi toronynak a falai messze a legmagasabbak voltak a városban és kristállyal berakott ablakai szinte egy óriás szemeinek tüntek, melyek mintha csak a felhök közül pillantanának le rájuk. A torony tetejénél egy kiugró balkon futott teljesen körbe, s a csúcsán egy ragyogó kupola magasodott. Lenn a tövében egy bronzajtó látszott, melyet rozsdafoltoktól mentes, kovácsoltvas pántok zárták le, melyek végeit a két oldalon lévö márványfalakba süllyesztették. Dzezunga meghökkenten nézte a kaput, és hitetlenkedve rázta a fejét.

- Pontosan olyan, amilyennek annyi évvel ezelött leírták nekem Morganplaceben. Mintha az álmaim elevenednének meg...

- Valahogy nem látom álmaid gyémánt utcaköveit - jegyezte meg Calver némi szarkazmussal, ám ahogy tekintetével követte a felfelé ívelö torony sima szárát, valami megmagyarázhatatlan tisztelet éledt a lelkében. - Miféle népek tudtak ily csodákat építeni? - lehelte. - A hátam is borsódzik töle!

- Az öseim - felelte Byckenda Thark büszkén. - És a te öseid.

- Az én apám elf volt - morogta Calver.

A boszorkánymesternö hangosan és bántón kacagott.

- A te apád - recsegte fülsértö érdességgel - fele részben elf volt, fele részben gilf... így hát benned is csordogál a gilfek ösi véréböl...

- Ugyan már! - morogta Calver. - Mit tudsz te rólam, ostoba banya?

- Többet, mint hinnéd, ostoba tacskó! - kontrázott az asszony. - A te apádat sok-sok évvel ezelött egy renegát gilf asszony hozta a világra, aki... vétett a legösibb szokásjog ellen, lévén hogy egy vakmerö elf harcossal adta össze magát... ami önmagában nem is lett volna halálos bün... ám ez a gilf asszony, a te nagyanyád... a gilfek legösibb vérvonalához tartozott, és nem szülhetett volna mástól gyermeket, csak attól a gilf hercegtöl, aki számára kijelöltetett. Hogy Lord Kwanremaan dicsö vére ne hígulhasson fel sohasem...

Fürge Calver ernyedten legyintett.

- Hagyj, engem békén ezzel a maszlaggal - nyögte. - Épp elég nagy a höség ostoba mesék nélkül is!

Byckenda Thark azonban még nem fejezte be.

- Apád meghalt, Calver... Worent Htarkenner, az elf nagyapád, az a vakmerö harcos, aki egykor elrabolta Lord Kwanreeman egyenes ági leszármazottját, s nöül vette öt... a te nagyanyádat... a nagyapád szintén meghalt...

- Most bemegyünk - érdeklödött Calver unottan -, vagy megvárjuk, amíg a keselyük... vagy mi a nyavalya... vámpírok visszajönnek?

- Már csak két személyben lüktet tovább Lord Kwanremaan vére, s az egyik te vagy... Ezért kellett idejönnöd, hogy megismerd az ösök titkát, és elnyerd a Nagyúr ajándékát...

- Blabla! - kiáltotta most már idegesen Calver. - Most találod ki az egészet, hogy megijessz! De ne erölködj, már így is épp eléggé félek!

- És én azért jöttem, hogy vezekeljek a régi bümért... mert én voltam az a nö, aki nem hallgatott az ösi szóra, és egy elf harcost választott... én, Byckenda Thark, én vagyok a nagyanyád!

Fürge Calver a homlokát ráncolva meredt a burnusz felé.

- Rendben - jelentette ki hirtelen. - Hiszek neked. De most már elindulunk végre, vagy itt éjszakázunk?

Dzezunga leárnyékolta a szemét, és az égre mutatott.

- Gondolom, azok ott nem varjak...

18.

A torony ajtaja elött Dzezunga hátralépett, hogy helyet adjon a boszorkánymesternönek. A nap már magasan járt az égen és a sugarai kegyetlen höséget zúdítottak a földre. S a távolból esztelen rikácsolással és csapkodó szárnyakkal jókora árnyak közeledtek.

- Remélem, nem akarod folytatni a mesédet még újabb öt percig - motyogta Calver, és borús gondolatok között pillantott az égre.

Byckenda Thark alaposan megvizsgálta a vastag acélpántokat, a bronz ajtót és a környezö márványfalakat, aztán a gyémántot húzta elö, és valamit mormogni kezdtek.

Dzezunga egy selyemdarabbal megtörölte izzadó arcát, elöhúzta a kulacsát, amit legutóbbi állomáshelyükön forrásvízzel töltött meg, és lassan ivott néhány kortyot. Aztán átadta a vizet Fürge Calvernek.

- Lord Kwanremaan - szólalt meg váratlanul fennhangon a gilf boszorkánymesternö -, eljöttem hozzád, hogy vezekeljek. Eljöttem, hogy megmerítkezzek a pillantásodban, hogy élvezzem hüs leheletedet...

- Gyorsabban! - súgta oda Calver. - A vámpírok már szinte a fejünk fölött köröznek!

- Kinyitod számunkra az ajtódat, Lord Kwanremaan?

Calver gyanakodva figyelte; mi történik. Köszönetképpen bólintott, aztán mohón kortyokban nyelni kezdte a langyos vizet. Száraz, mozdulatlan levegö és nyomasztó szélcsend vette körül öket. Fürge Calver nagy nehezen elvette szájától a kulacsot és a kézfejével megtörölte kiszáradt, repedezett ajkait. A vívótöre csonkját súlyos tehernek érezte forró és izzadságtól ragacsos tenyerének szorításában, de mégsem dobta el. Ki tudja, mire lesz még jó?

Visszaadta a kulacsot, és Dzezungára nézett. A hszabib sötét, komor szemekkel kémlelte az eget, harcra készen tartotta veszedelmes buzogányát, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki kimondottan aggódik a jövöjük miatt.

Calver borúsan gondolt arra, mi történne, ha a boszorkánymesternö mágiája ezúttal kudarcot vallana, s az ajtó nem tárulna ki elöttük. Hátukat egymásnak vetve talán tudnának végezni, egy-két ronda pofájú, görbe karmú és agyarú szárnyas vámpírral, ám a túlerö és a fáradtság valószínüleg elsöpörné öket.

- Ajtó! - hallatszott egy remegö hangú rikoltás. - Tárulj fel elöttem! Lord Kwanremaan! Ébredj álmodból!

Fürge Calver tekintete most a veszettül hadonászó Byckenda Tharkra vándorolt, aki úgy tartotta maga elé a térképgyémántot, mintha azon keresztül vizsgálgatná az ajtót és annak torlaszait. Semmi nem történt, és Calver gúnyosan elhúzta a száját. Aztán, miközben jobbjában még mindig a vívótör maradványait szorongatta, a baljával a biztonság kedvéért az egyik dobótörét is elöhúzta.

Sötét árnyékok suhantak el körülöttük a buja növényektöl borított talajon, jelezve, hogy a szárnyas vámpírok már a szó szoros értelmében a fejük fölött köröznek.

- Mi lesz már? - csikorgatta a fogát Calver, és minden eshetöségre készen nekihátrált a torony sima falának.

A vámpírok éles rikoltásokat hallattak, mintha így válaszolgatnának, a tornyot kerülgetve köröztek, és egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek. Úgy tünt, mintha támadni sem akarnának.

Byckenda Thark ekkor végzett egy halk kántálással, elrakta a gyémántot, és mindkét kezét az ég felé tárta.

- Halld szavam, Lord Kwanremáan! Én szólítalak, Byckenda Thark, unkhtleányod-az-évezredes-sötétségen-át. Bebocsátásért könyörgök a szentélyedbe!

A fekete szárnyú vámpírok még mindig rikoltozva köröztek fölöttük. Aztán minden átmenet nélkül az egyik összecsukta a szárnyait, és zuhanni kezdett. Egyenesen Dzezunga felé.

- Vigyázz! - rikoltotta Calver. - És még jobban a toronyhoz szorította a hátát!

A vámpír közvetlenül az óriás fölött szétcsapta a szárnyait, így fékezve a zuhanását, és szinte ugyanabban a pillanatban görbe karmos mancsaival Dzezunga feje felé kapott. Ha a hszabib nem olyan gyors, mint amilyen, a rettenetes karmok valószínüleg leszakították volna busa fejét a testéröl, ám nem ez történt. Dzezunga szélvészgyorsan oldalra hajolt, hogy a szélsö karom épphogy horzsolta az állát, s ugyanabban a pillanatban két kézre fogta a buzogányát, s rettenetes csapást irányzott felfelé. Bár valószínüleg csak vaktában ütött, a buzogánya acélcsöre a három méteres szörnyeteg oldalába mart. A vámpírszörny vadul csapkodott a szárnyával, hogy megtartva súlyát újabb támadást intézhessen áldozata felé, vagy esetleg feljebb röppenhessen, de a cuppanva az oldalába fúródó fegyver megakadt, nem engedte elillanni, s ahogy Dzezunga megvetette a lábát, egy ordítással megrántotta gyilkos fegyverét. A vámpír egyensúlyát veszítve zuhant a földre, és bár az egyik karma vaktában az óriás lábába mélyedt, Dzezunga a következö pillanatban az undorító belekkel együtt kirántotta fegyverét, s a következö csapásával a szörnyeteg lapos koponyáját vette célba.

A vámpír, mintha csak megérezte volna sorsát, felvisított, s vékony fejhangja még akkor is fülbántóan rezgett a levegöben, amikor a kegyetlen buzogány már szétloccsantotta a fejét.

- Lord Kwanremaan! - süvöltötte a boszorkánymesternö.

S e pillanatban, mintha csak, adott jelre tennék, egyszerre legalább öt vámpír csukta össze a szárnyait, hogy húszméteres magasságból lezúduljon.

Fürge Calver nevéhez méltó fürgeséggel hasra vetette magát, s mint a gyík becsusszant egy vízszintesen heverö, a romok közé nyúló, fekete vascsöbe. A csö azonban keskenyebb volt, mint számította, és a vállai megszorultak, a lábával úgy kalimpált, mintha e nevetséges helyzetben a levegöben próbálna szaladni.

Szorult helyzete csak egy pillanatig tartott, ám így is csaknem megállt a szíve, amikor a közvetlen közeléböl hallott egy dübbenést, s egy veszett rikoltást. Aztán a következö pillanatban sikerült visszafelé mozogva kituszkolnia a testét, és egész lelkét megrázó látvány tárult a szeme elé.

A lezúduló vámpírok nem érte vagy Dzezungáért jöttek. Szétloccsantott koponyájú társukra csaptak le, az óriás szitkaitól kísérve felragadták a levegöbe, s most ott tépték darabokra, ott marakodtak rajta vad dühvel. Vércseppek fröccsentek alá a magasból, s a pórul járt szörnyeteget a szemük láttára falták be gusztustalan módon saját társai. Azonban bármily hatalmas is volt az elözö szörny, a társai legalább két tucatnyian marakodtak a húsáért, és pillanatokon belül egy falatot sem hagytak belöle.

- Lord Kwanremaan! - süvítette Byckenda Thark most már szinte vérfagyasztó sikollyal. - Lord...

Olyasféle hang hallatszott, mintha egy fémtalpú katapultot tologatnának egy hajó fedélzetén, majd egy iszonyatos dübbenés, s egy mély basszushang.

- Elhoztad öt nekem? - mennydörgött a torony belsejéböl. - Elhoztad a fiút?

Fürge Calver jéggé dermedt.

- Miféle fiút? - motyogta rosszat sejtve.

Újabb dübbenés hallatszott, ahogy a combnyi vastag acélreteszek lehullottak a porba, és a kétszárnyú bronzajtó csikorogva, földöntúli sikolyokat hallatva lassan kitárult.

- Miféle fiút? - kiáltotta Calver dühösen, és a gilf boszorkánymesternöhöz ugrott, hogy megrázza a burnuszánál fogva. Ám Byckenda Thark elillant elöle, és besurrant a kitáruló ajtószárnyak között.

- Befelé! - ordította Dzezunga, egy ugrással ott termett, megragadta Calver könyökét, és egyszerüen magával rántotta a torony belsejébe.

Odakintröl olyasféle csattanások hallatszottak, mint ahogy összecsukódó, nagy börszárnyak csapódnak egymásnak.

Aztán a kapu, miután legalább két másodpercen keresztült tárva-nyitva állt, megkezdte bezáródását, és nagy csattanással préselt össze egy sivító vámpírszörnyet, ami be akart lebbenni az áldozatai után.

Calver zavaros tekintete elött hirtelen Byckenda Thark burnusza és szürke szemei rémlettek fel.

- Gyorsan! - nógatta a gilf boszorkánymesternö. - Nincs sok idönk!

19.

- Várjunk csak! - morogta Calver ingerülten. - Elöbb adj magyarázatot arra, miféle "fiút" hoztál te ide... és hogy ki vár itt ránk...

- El kellett jönnöd - magyarázta sietve a gilf nö. - Hogy megkapd életed nagy ajándékát, a gilfek örökségét, az ösi tudást...

Ez nem hangzott túl rosszul, még akkor sem, ha Fürge Calver a szíve mélyén tudta is, hogy a boszorkánymesternö rosszul tudja az igazságot: hiszen ö nem gilf.

De miért is ne adhatná meg magát a sorsának, ha a gilfek ösi kincsét és tudását akarják a nyakába varrni?

- Az ajándék, amit kapni fogok, azt jelenti, hogy... tudással és kincsekkel gazdagon fogok innen távozni? - érdeklödött, hogy tudja, mire számítson.

Byckenda Thark ünnepélyesen nézett rá.

- Minden képzeletedet felülmúlja a jutalmad...

Fürge Calvernek már csak egy kérdése volt.

- És... fenyegeti bármiféle veszély az életemet?

Byckenda Thark nevetett.

- Most már nem eshet bántódásod - ígérte. - Fürge Calver egyetlen karcolás nélkül térhet vissza a külvilágba...

Calvernek nem nagyon tetszett az a hangsúly, ahogy a boszorkánymesternö ezt kimondta, de nem mutatta ki gyanakvását.

- Merre? - kérdezte.

Dzezunga már az egyetlen lehetséges irányba, felfelé tartott a fekete lépcsön, mely furcsamód "fekete ragyogással világított", és ez adott elég fényt ahhoz, hogy ne vaksötétben botorkáljanak. A "sötét fény" nem világította meg a lépcsö aranykorlátján ujjnyi távolságonként sorakozó színes drágaköveket, ám azok még így is káprázatosan csillogtak.

Dzezunga mámorosan nevetett, és úgy simogatta az ékszereket, mintha saját kedvenc csemetéi lennének.

- Több kincs van ebben a toronyban, mint a hármunk álmaiban együttvéve - kiáltotta boldogan. A törével kipiszkált egy csaknem ökölnyi nagyságú gyémántot az arany foglalatból, és egy laza csuklómozdulattal Calver felé hajította. - Gyémántváros ajándéka! A tied!

Byckenda Thark lassú léptekkel indult felfelé a lépcsön.

- A kincseskamra legfelül van - jelentette ki, és Dzezunga nagyot rikkantva máris indult utána.

Fürge Calver a biztonság kedvéért az erszényébe mélyesztette a hatalmas gyémántot, csak aztán indult társai után. A fekete csigalépcsö nem akart véget érni, már mindhárman fújtattak, s amikor úgy becsülték, hogy a kupola magasságában járhatnak, egy újabb ajtó állta útjukat.

Ez nem bronzból készült, valami vörös fából faragták, s mind a négy sarkát misztikus faragványok díszítették, s a közepén egy oroszlánhoz hasonlatos állat fejét mintázták meg az ösi alkotók. Az oroszlán mindkét szeme egyforma méretü drágakö volt: az egyik rubin, a másik zafír.

Fürge Calver ezen egy pillanatra elgondolkodott. El sem tudta képzelni, miért raktak különbözö drágaköveket az oroszlán két szeme helyére. Hiszen az útjuk során az aranykorlát végig volt rakva a legkülönfélébb méretü és formájú rubinokkal és zafírokkal. Választhattak volna két egyformát!

- Az ösi nép kincseskamrája elött állunk - lehelte Byckenda Thark ünnepélyesen. - Egy lépésre az álom beteljesülésétöl.

Fürge Calveren minden kétsége ellenére fokozott izgalom vette eröt.

- Mire vársz? - motyogta. - Elfogyott a mágiád?

A gilf boszorkánymesternö a fejét rázta.

- Fölösleges mágiát alkalmazni - felelte. - Nincs rajta zár, s ahogy látom csak megvetemedett a höség miatt, azért nem nyílik ki. Egyetlen rúgás elég lesz...

Kecsesen félrelépett, átadva a helyet Dzezungának, ám mielött az óriás nekihuzakodhatott volna, a gilf boszorkánymesternönek még eszébe jutott valami.

- A gyürü! - suttogta. - Húzd az ujjodra a gyürüt, hogy védve légy a védörúnák ellen.

Dzezunga visszafogta a lendületét, a selyeminge alá nyúlt, s a gyürüt, melyet egy vastag aranyláncra füzve viselt a nyakában, most leakasztotta, és a legkisebb ujjára húzta.

Az a kígyófejes aranygyürü volt, melyet sok-sok nappal ezelött Calver elorozott töle, majd pedig kénytelen-kelletlen visszaszolgáltatott a boszorkány asztrálárnya utasítására.

Byckenda Thark egy pontosan ugyanolyan gyürüt húzott elö burnusza kiapadhatatlan rejtekéböl, s ö a saját ujjára húzta.

Calver gyanakodva nézte a gyürüt. Mindketten felvértezték magukat az ékszer varázserejével.

- Nincs még egy? - morogta kelletlenül. - Számomra?

- Nincs - felelte Byckenda Thark, és Calvernek az az érzése támadt, mintha a burnusz hevesen megrezzenne a boszorkány csúf arca elött.

Mi az? Csak nem nevet? És ha igen, gúnyosan, vagy jókedvüen?

Azonban nem volt idö ezen tépelödni. Dzezunga nekihuzakodott, és teljes súlyát beleadva a lendületbe, jókorát rúgott a vörös faajtóba. Az nem szakadt be, mint ahogy várta volna, de megcsikordult, és jó fél méterre kitárult. Dzezunga ismét nekigyürközött, hogy még egyet rúgjon, ám ezt Calver - látva a résen kiáradó káprázatos csillogást - már nem várta meg. Nevéhez méltó fürgeséggel átsiklott a nyíláson, s még a száját is eltátotta a hihetetlen látványra. Egy pillanattal késöbb az ajtó csikorogva engedett még tíz centit, és Dzezunga harsogott valamit a fülébe oly erövel, hogy Calver átmenetileg megsüketült. Ám nem bánta. Az eléje táruló kincsek mindenért kárpótolták.

Egy pillanatig mindketten bénultan álltak, aztán összevissza kiáltoztak, majd nagy felindulásukban és boldogságukban egymásba kapaszkodtak és vad lendülettel eljárták a híres kottari tevetáncot.

Nagy vidámságukban fel sem tünt nekik, hogy csak ketten vannak. Byckenda Thark ugyanis megvárta, amíg mindketten belépnek, aztán körbepillantott, néhány varázsszót mormolt, és egyszerüen elteleportált.

20.

A tevetánctól kifulladva mindketten kapkodva szedték a levegöt. Szétváltak, és egymással versengve nekirontottak a kincshalomnak. A helyiség hatszög alakú volt, s az egyenlö méretü oldalak szélessége hat méter lehetett. A kincseket e falak tövében halmozták fel a legkülönbözöbb tárolóedényekben, vagy csak úgy egyszerüen, halomba öntve. A szemközti falnál mély tálakban értékes kövek csillogtak tompa fénnyel. Külön tálakba rendezték rubinokat, zafírokat, smaragdokat, topázokat, türkizeket, agátokat, gyémántokat és ki tudja még, miféle csodálatos drágaköveket. Fürge Calver hamarjában legalább két tucatnyi tálat számolt össze. Nem elég, hogy a márványpadlón ilyen tálak sorakoztak, a falakat padlótól a mennyezetig polcok borították, s ezeken arany- és jáde tálakban, vázákban, serlegekben szintúgy drágakövek sziporkáztak. A tárolóedények egymást érték, egészen a mennyezetig tartottak, és Calvernek nem volt szüksége túl sok fantáziája, hogy rájöjjön, valószínüleg a legfentebbi serlegek is hasonló kövekkel vannak tele. A drágaköves faltól balra esö oldalon három roppant méretü, színarany dézsa állt, színültig megrakva kerek, négyzet alakú és hatszögletü aranypénzekkel, melyekröl kevély ábrázatú egykori uralkodók bámultak le büszkén. Jobb oldalt hasonló kádakban, márvány dézsákban ugyanez ezüstböl. És mindenütt a polcok. Egy külön fal polcain kizárólag gyémántok; de nem akármilyenek. Ezek nem ömlesztve hevertek tálakban, hanem egymás mellé rakva sorakoztak, díszelegtek. Némelyikük átméröje a tizenöt centit is elérte. Calver el sem akarta hinni, hogy létezhet ekkora gyémánt, de tapasztalt szeme azonnal látta, hogy nem hamis üvegholmikról van szó.

A következö fal polcain tálszámra csillogó gyöngyök hevertek, s mellettük gyöngysorok és csiszolt kövekböl álló nyakláncok, szivárványosan csillogó gyürük, karperecek, diadémek és amulettek; varázsszerek.

S mellette megsárgult pergamenek, börkötéses könyvek, fóliánsok, aranytáblákra vésett rúnák, arasznyi pálcikák, ragyogó vértek, lilásan villódzó török, kardok, íjak és hasonló fegyverek.

Csak a hatodik falon nem sorakoztak polcok. Itt egy vérvörös rúnákkal telekarcolt, aranyozott ajtó állt. Elötte két színarany lépcsöfok.

Fürge Calver térdre ereszkedett a drágakövek elött, beletúrt a vérvörösen szikrázó rubinok közé, a levegöbe hajította zsákmányát, és gyermekien kacagva hagyta, hogy fakó hajára hulljanak.

Dzezunga a legnagyobb gyémántokat ragadta le a szomszédos polcokról, és hosszan csókolgatta az egyiket.

- Na most pofázz, te szemét Calver! - kiáltotta megjátszott dühvel, ám a hangsúly kedvessége rácáfolt zord szavaira. - Még most se tetszik Gyémántváros?

Fürge Calver felnevetett és mindkét kezével beletúrt egy másik, szikrázó halomba. Ezúttal egy halom zafírt emelt a magasba, már lendült a keze, hogy az egészet felhajítsa a levegöbe, de végül úgy döntött, hogy inkább a selyemköpeny bélését tömködi tele.

- Ez képtelenség! - kiáltotta megjátszott rémülettel. - Ennek a felét se tudjuk ellopni!

Dzezunga ezen eltöprengett egy darabig, aztán legyintett.

- Kit érdekel? - rikoltotta rekedt hangon. - Hiszen ha elfogy a pénzünk, ide bármikor visszajöhetünk!

Calver egy jókora ládával szemezett. Jelenleg ezüstpénzek töltötték meg.

- Kiválogatjuk a legértékesebb holmikat - magyarázta. - Aztán abból a ládából kiöntjük a fölösleges szemetet... és megtöltjük a legszebb drágakövekkel, meg minden egyébbel, ami kedves lesz a szívünknek.

Dzezunga azonban oda sem figyelt rá. A börkötéses könyveket lapozgatta, és közben a másik kezével egy tucatnyi varázspálcát gyömöszölt az övébe.

Calver csak most vált meg véglegesen a vívótöre csonkjától. Elhajította, és máris a lilásan villódzó varázstörök, varázskardok között turkált. Egy hosszú pengéjü vívótörön akadt meg a szeme, mely formára és méretre hasonlított arra, amit Kottarban vásárolt, ám ennek az acélja szinte kék volt, alig érzékelhetö lilás vibrálás vette körül, s a drágakövekkel kirakott markolaton idegen rúnák ékeskedtek.

Ezen kívül még egy érdekes fegyver keltette fel a figyelmét. Egy apró törszerü holmi, melyet egy leleményes tokkal felcsatolhatott a csuklójára, s amikor ez megtörtént, a tok színt váltott, nemcsak belesimult, de valósággal beleolvadt a börébe, és a szó szoros értelmében láthatatlan lett. Fürge Calver megdöbbenéssel vegyes tisztelettel meredt saját csuklójára. Megtapogatta a kicsiny fegyvert, és elvigyorodva érzékelte, hogy az - akár látható, akár nem - bizony ott van, ahová tette. És akkor egy gyors mozdulat, a kés kicsusszant a tokból, a nyele szinte magától szorult az ujjai közé, és mintha magától lendült volna tovább...

Fürge Calver felszisszent, mert nagy csodálkozásában és örömében a keze megcsúszott, és a kicsiny kés megkarcolta a combját. Épphogy csak érintette a börét, de már ettöl a csekély érintkezéstöl is végighasadt a selyembugyogó és a bör egy jó ötcentis hosszon, és vér szivárgott.

A kicsiny kés éles volt, mint a borotva. És most, hogy a kést a kezében tartotta, a tok újra jól látszott a csuklóján. De csak addig, amíg a kést vissza nem dugta, mert azon nyomban láthatatlanná vált.

Fürge Calver buzgón esett neki a fegyvereknek, hátha talál még valami hasonlóan trükkös holmit, de végül is csak egy karperecet választott, amin a belevésett rúnák rendkívül hasonlítottak azokra, amiket ö gyerekkorában az apjától "védörúnák" gyanánt sajátított el.

Végül elege lett a fegyverekböl, és a tekintetét újra a drágakövek felé fordította. Mivelhogy Gyémántváros kincseit fosztogatták, önelégült vigyorral döntötte el, hogy tisztelete jeléül legbecsesebb figyelmét a gyémántoknak szenteli. Zsebeit, és köpenye bélését duzzadásig megtömte ezernyi csillogó kaviccsal, és most újra felmerült benne a hogyan tovább problémája.

- Gyere, segíts! - nógatta a társát. - Borítsuk ki a ládából az ezüstöt!

Dzezungát azonban lehetetlen lett volna elszakítani a fóliánsokkal és pergamenekkel megrakott polctól. Egymás után göngyölte ki a megsárgult irományokat, és régi tudása foszlányaival megpróbálta felbecsülni a hasznosságukat.

- Drágakövek? - vetette oda lekicsinylöen. - Eh! Az itt lévö varázskönyvek bármelyike felér az összes drágakövel együttvéve. Ha Byckenda Thark látná ezeket az igézö varázsokat...

Fürge Calver épp az ismeretlen királyokat ábrázoló aranypénzek között turkált, és a keze úgy állt meg könyékig aranyban, mintha beleragadt volna.

- Hol a boszorkány? - kiáltotta vadul. - Be sem jött velünk!

Dzezunga ízeset káromkodott, és úgy perdült meg, hogy csaknem magára rántotta a varázskönyves polcot.

- Byckenda Thark! - bömbölte. - Hol vagy, te átkozott?

Mintegy varázsszóra a hatodik falon lévö aranyozott ajtó nyikorogva tárult ki, és egy alacsony termetü, karcsú alak jelent meg benne. Egész testét áttetszö, lilás színü, lenge fátyol borította a feje búbjáig, mely alól szinte kiragyogott az az aranyszálas, drágakövekkel kirakott ágyékkötö, mely keskeny derekáról csüngött, s a melleire erösített, gyémántokban végzödö, hegyes mellvédö tányérjai szinte kifeszítették a pókhálószerü fátyolt.

A fátyolt hosszú szálú, éjfekete haj keretezte, mely lefolyt egészen a nö válláig, s a homlokán két ágaskodó, egymásba tekeredö kígyót formázó diadém fogta össze. Az arca nem látszott jól, de hogy nem Byckenda Thark sebhelyektöl borított, orrcsonkos ronda ábrázata volt, azt a formájából is meg lehetett állapítani.

A csinos jelenés mégis a gilf boszorkánymesternö hangján szólalt meg.

- Itt vagyok. Mindent elökészítettem. Lord Kwanremaan már vár benneteket. Ne várakoztassátok!

21.

Fürge Calver kirántotta a kezeit az arannyal telt kádból, és a lendülettel fél tucat érmét sodort magával, melyek csengve hullottak a márvány padlóra, és csilingelve gurultak el.

Dzezunga akkorát bömbölt, hogy csaknem megrepedt a torka.

- Byckenda Thark!

- Igen - felelte a nö csendesen. - Az vagyok. Elérkezett az igazság órája. Gyertek velem!

Calver nyomban érezte, hogy itt könnyen rosszra fordulhatnak a dolgok. Az egyik pillanatban még állt, a következöben már az ajtó felé suhant. A gilf boszorkány messze volt töle. Dzezunga viszont csaknem az útjában állt.

- Kapd el! - sziszegte a boszorkánymesternö, és az óriás hirtelen mozdulattal megragadta a mellette elillanni akaró tolvaj jobb karját, és akkorát rántott rajta, hogy Calver úgy érezte, mintha a végtagja vállból kiszakadt volna.

Dzezunga másik kezéböl koppanva hullott a padlóra a vaskos, börkötésü könyv, s most már a másik medvemancs is rászorult Calver karjára. Az óriás hátulról átkarolta ellenfelét, és úgy szorította magához, hogy a férfi mozdulni sem bírt. A tüdejéböl a préselés hatására sípolva szaladt ki a levegö, s a szeme elött színes karikák ugráltak.

Kétszer egymás után hátrafelé rúgott, s érezte, hogy a saruja sarka mindkétszer Dzezunga cölöpszerü lábszárán csattan, ám az óriás meg se rezdült. Ellenállhatatlan erövel szorította magához. Calver már alig kapott levegöt. Úgy érezte, menten elájul.

- Megvesztél, Dzezunga! - nyögte küszködve. - Mit müvelsz?

Az óriás azonban nem válaszolt, csak tartotta keményen, mintha egy szobor lenne.

- Hozd fel! - sziszegte a boszorkánymesternö, s elöretartott bal kezén vörösen izzott a kígyófeje gyürü, mely nagyban hasonlított a fején lévö diadémhoz.

Dzezunga ujján egy ugyanolyan gyürü izzott fel. És az óriás a foglyát maga elött tuszkolva megindult a lépcsö felé...

22.

Fürge Calver - szégyen, nem szégyen - az erös szorítástól és a levegöhiánytól elájult menetközben, és csak arra tért magához, hogy a mellkasán valamelyest enyhült a szorítás, s egy idegesítöen monoton hang kántál a közelében.

Sóhajtva nyitotta ki a szemét, és érezte, hogy a szorítás ugyan enyhült a mellén, de nem szünt meg. Dzezunga rezzenéstelen szoborként állt mögötte, és acélos karjaival szilárdan tartotta. Calver mozdulni sem bírt. Megpróbálta ugyan bal keze ujjaival megpiszkálni az övébe tüzött újsütetü vívótörét, ám nem érte el. A csodálatosan láthatatlan, kicsiny varázstör eszébe jutott ugyan, de rájött, hogy jelen helyzetében annak sem venné túl sok hasznát. Legalábbis egyelöre nem.

A kántálás abbamaradt, és a fátyolba öltözött, karcsú nö lépett egészen eléje. Az arcát már nem takarta a fátyol, és egy csinos, élénk vonású, intelligens nöi arc fordult Calver felé. És ez az arc emlékeztetett is Byckenda Tharkra, meg nem is. Talán csak a közönyös szürke szempár...

- Nem kell már sokáig vámod - suttogta a nö. - Elnyered a legnagyobb ajándékot, melyet e világon gilf csak kaphat...

- Részben elf vagyok, részben ember - helyesbített rosszat sejtve Calver. - Semmi közöm a gilfekhez. Nem kérek a jutalomból, legyen az bármily magasztos is!

Egy hatalmas, ragyogó megvilágítású teremben állt, abban, mely minden valószínüség szerint a kincseskamra fölött helyezkedett el. Ide cipelte fel a lépcsön a gépiesen engedelmeskedö Dzezunga.

Ez a helyiség ugyancsak hatszögletü volt, mint a kincseskamra, ám ennek a falait nem zsúfolásig rakott polcok, hanem hatalmas kristálylapos ablakok foglalták el. A helyiség oldalfalainak tövében, akárha értéktelen kavicsok lennének, garmadával hevertek a drágakövek, s minden egyes kristályablak elött hatszögletü márványasztalokon égö füstölök, és fekete viaszgyertyák álltak.

Ám mindez csak másodlagos volt. Hiszen a helyiséget egy roppant szobor uralta. A fekete és fehér, erezett márványból készült köszobor két egymásba tekeredö, fejjel egymás felé forduló óriáskígyót mintázott - megközelítöleg négy méter magas és hat méter széles formában -, melyek a szájukkal egy emberfejnyi méretü gyémántgömböt tartottak közösen. S e gömb közepén valami fura lila gomolygás kavargott.

Ám volt ebben a hatalmas gyémántban még valami furcsa. Olyan volt az egész, mint valami rémálom. Fürge Calver, ahogy arra pillantott, akaratlanul is parányi házakat, tornyokat, minareteket, bástyákat vélt felfedezni. Mindezek roppant parányi méretben, mégis jól érzékelhetöen.

- A Gyémántváros! - motyogta fakó arccal. - Hát mégis...

A megifjodott Byckenda Thark követte a tolvaj pillantását, és finom vonású arcán árnyalatnyi mosoly suhant át.

- Létezik - fejezte be a gilf nö a foglya szavait. - Ám azt csak kevesen tudják, hogy a Gyémántváros egy sokkal keservesebb átok megtestesítöje, mint azt az emberek képzelik.

- Az öseid...

- A gilf öseink - helyesbített a boszorkánymesternö - kétezer évvel ezelött a világ leghatalmasabb mágusai voltak. Leigázták az összes többi fajt, zsarnoki kegyetlenséggel sanyargatták a manókat, a törpéket és az elfeket, s rabszolgáikká tették az embert. Minden gilf közül a leghatalmasabb máguskirály Lord Kwanremaan volt. Fellegek közt úszó hajói a világ minden tájáról hordták ide a kincseket, s szárnyas vámpírszörny seregei végigsarcolták az összes kontinenst. Mérhetetlen mennyiségben gyültek a drágakövek, az arany és a varázsszerek. Ám Lord Kwanremaan isteni éhségét még ez sem elégítette ki. Elhatározta, hogy a városát, melyet önmagáról nevezett el, gyémántokból, drágakövekböl fogja újraépíteni. Azonban bár minden mágusok közül messze ö volt a leghatalmasabb, olyasmi történt, amire Lord Kwanremaan a legvadabb álmaiban sem számított. Marakodó ellenfelei összefogtak ellene, és együttes erejük elégnek bizonyult ahhoz, hogy elpusztítsák a városát, áthatolhatatlan sziklafalat emeljenek köréje, és az addig buján zöldellö területeket több napi járóföldre elpusztítsák és sivataggá változtassák... Lord Kwanremaan akkor elmenekült, de napok múltán visszatért, és végül mégiscsak erösebbnek bizonyult egyesült ellenfeleinél... Elpusztította valamennyit, de a városát már nem emelhette fel újra. Mert az az elf varázsló, aki eredetileg fellázította ellene a leghatalmasabb gilf mágusokat... bizonyos Arf'ghem Thuladar... egy szörnyü átkot hozott pusztulásával az önhitt diadalában vigyázatlanná lett Lord Kwanremaanra. Átka megfogant, és Lord Kwanremaan saját nagyravágyó tervei áldozatává lett. Megtalálta a gyémántvárosát... Ott láthatod a Gilf Nagykígyók szájában. Arf'ghem Thuladar átka bebörtönözte a hatalmas gilf mágust ebbe a parányi Gyémántvárosba, ahol kétezer éven át kellett raboskodnia. És az átok úgy szólt, hogy kétezer év múltán is csak akkor szabadulhat ki, ha él még valaki az ö véréböl, egy közvetlen leszármazott, aki átadja neki a testét...

Calver rosszat sejtve a fogát csikorgatta, de egyelöre semmit sem tehetett.

- Lord Kwanremaan imádói évszázadokon át gondosan vigyáztak rá, hogy a Nagyúr Szent Vére fennmaradjon, s kétezer év leteltével legyen majd utód, aki elzarándokolhat ide, s megváltást kínálhat a világmindenség leendö urának...

Calver rosszallóan csóválta a fejét.

- Nem gyözöm hangsúlyozni - jelentette ki -, hogy egy csepp gilf vér sem csörgedezik az ereimben. Részben ember vagyok, s egy parányi részt... esetleg elf...

- Azonban az elf varázsló átka nemcsak ennyiböl állt - folytatta Byckenda Thark háborítatlan nyugalommal. - Lord Kwanremaan saját teremtményeit, a szárnyas vámpírokat fordította a gilfek ellen, s azok szüntelenül prédálták soraikat. Végül is az itteni gilfek elvándoroltak messzire, s egy föld alatti várost építettek fel maguknak, buzgón várva az évek múlását, a kétezer év elteltét. Azonban az elfek sosem hagytak nekünk békét, mindent elkövettek, hogy Lord Kwanremaan vére ne maradjon fenn. Legyilkolták a férfiainkat, elragadták a fiúgyermekeinket, s a hím egyedeink száma egyre csökkent. A varázslójuk újabb átokkal sújtott bennünket. Csak akkor foganhat bennünk fiúgyermek, ha a párzást a Rossz Hold felkeltekor végezzük...

Calvernek a Rossz Hold említésére elborult az agya.

- Még egy szó, a párzásról, és esküszöm, nem állok jót magamért...

Byckenda vállat vont.

- Valahogy mégis fenn tudtuk tartani a Szent Vért csaknem kétezer éven át, ám az elfek végsö kétségbeesésükben vad irtó hadjáratba kezdtek, melynek végén szinte minden gilf hímet kiirtottak. Igaz, az elfek száma is alaposan megcsappant a világon, de végül úgy tünt, mégis csak ök gyöznek, s amíg a világ világ, Lord Kwanremaan örökre a Gyémántváros foglya marad. Akik a Szent Vért továbbörökíthették volna, már sorra elpusztultak, egyedül én maradtam életben. Ám nem volt egyetlen gilf hím sem, aki megtermékenyíthetett volna. Csak egy megoldás maradt. Harcosaink foglyul ejtettek egy elf harcost, aki vakmeröen behatolt a föld alatti városunkba. Én gondoztam, én ápoltam a sebeit, és közben fokozatosan egy nagyon erös bübáj alkalmazásával megnyertem a szívét. Egy éjszakán megszöktettem, és rávettem, hogy sohase térjen vissza az övéihez. A szerelem és a bübáj erejével elvakítottam, és ö sohasem sejtette, hogy éppen ö teszi meg azt, amit élete árán is meg akart akadályozni. A gyermekem... a te apád megszületett, s az elf harcost még aznap éjszaka megfojtottam álmában. Ezután, hogy még véletlenül se fogjon gyanút senki, a gyermekem nevelését emberekre bíztam, s a sorsára hagytam. Egy gilf gyermek talán napokig sem élhetett volna, de azoknak, akik arra törekedtek, hogy kiirtsák Lord Kwanremaan vérvonalát, nem tünt fel a félig gilf, félig elf gyermek, aki amúgy is inkább az elfek jellegzetességeit viselte magán, s ráadásul emberek között nevelkedett. S mi sem természetesebb, hogy apád emberasszonnyal házasodott, s te már részben emberi sarjként születtél. Életed során mindvégig úgy tudtad, hogy elf volt az apád, s az embervér mellett elfvér csörgedezik az ereidben... de most már tudod az igaz valóságot.

Calver mogorván meredt maga elé.

- Gyanítom, letelt a kétezer év - dünnyögte -, és az átok megtört.

Byckenda Thark biccentett.

- Lord Kwanremaan már felébredt álmából, s most az erejét próbálgatja, hogy kitörjön börtönéböl. Egy óra leforgása múltán megszabadul a bilincseitöl, és átveszi az uralmat a tested felett. Abban a hatalmas megtiszteltetésben részesülsz, hogy a világ ura a te testedben születik újra!

- Készséggel átengedem neked ezt a megtiszteltetést! - morogta Calver. - Elvégre, ha a szavaid nem hamisak, benned is az ö vére csörgedezik... és még csak nem is annyira felhígulva elf- és embervérrel, mint énbennem.

A gilf boszorkány nevetett.

- Örömömre szolgálna, ha ezt megtehetném. Ám Lord Kwanremaannak hím egyedben kell testet öltenie, hogy a Rossz Hold felkeltekor megtermékenyíthesse a gilf asszonyokat, s újra virágzó és hatalmas fajjá tegye a népét!

Calver elhúzta az orrát.

- Ha a ti Lordotok meglátja, milyen rondaságokká fajzott el a népe, biztosra veszem, hogy lekonyul a nagy megtermékenyítö kedve... Magam is ismerem ezt az érzést.

Byckenda Thark ismét nevetett.

- A Hatalmas Úrnak csekély eröfeszítésébe telik majd, hogy mágiája révén ízlésére és kedvére formálja a külsönket. - A boszorkánymesternö a Gyémántváros felé pillantott, melyben a lila gomolygás szinte az egész felületet betöltötte. - Készülj fel!

- De... mire készüljek? - kiáltotta dühösen Calver. Ha ez a lila valami a testembe költözik, velem mi lesz?

A gilf boszorkány vállat vont.

- Teljes egészében a tied lehet a Gyémántváros. Csak a tied. Senki sem fogja zavarni a nyugalmadat. Magányosan élsz majd abba a gyémántba zárva az idök végezetéig, mert azon a helyen nem fog rajtad az öregedés, és nincs semmi eszköz, amivel hatékonyan megölhetnéd magad...

Calver felnyögött.

- Mit ígérjek neked, hogy elengedj? - kérdezte mézes-mázos hangon. - Bármit megteszek, amit csak akarsz.

A gilf nö nevetett.

- Mi olyasmit adhatnál, amit Lord Kwanremaan ne tudna legalább tízszeresen túlszárnyalni?

Calver ezen elgondolkodott, de nem talált megfelelö választ. Hirtelen ötlettel megpróbálta magáról lefeszíteni Dzezunga medveszerü karjait, majd megpróbálta kigáncsolni, és felborítani.

Egyik próbálkozása sem járt sikerrel.

Byckenda Thark kesernyés mosollyal a fejét ingatta.

- Semmi értelme. Ezen a gyürün keresztül, mely az én ujjaimon van, hatalmamban tartom annak a másik gyürünek a viselöjét, amit évekkel ezelött titokban én adtam át Félkarú Thegarnak... Dzezungának. Ő úgy tudta, hogy az a gyürü védi mindenféle ártó rúnától, de valójában mindössze arra szolgál, hogy hatalmat gyakorolhassak fölötte. Most azt a parancsot kapta, hogy mindaddig, amíg nem utasítom, mozdulatlanul tartson fogva téged. Úgyhogy kár is próbálkoznod, akkor se enged el, ha az élete múlik rajta.

Calver komoran meredt maga elé.

- Mi szükség van erre - morogta. - Azt a gyürüt az én ujjamra is ráhúzhattad volna. Dzezungára nem lenne semmi szükséged...

Byckenda Thark vállat vont.

- Arf'ghem Thuladar átka kiköti, hogy Lord Kwanremaan leszármazottjának önként kell átadnia a testét, és nem állhat semmiféle kényszerítö mágikus behatás vagy bübáj alatt sem a szertartás közben, sem az azt megelözö húsz órában...

- Hoppá! - csapott le erre azonnal Calver. - Itt a hiba! Csak rám kell pillantanod! Hol látsz te itt önkéntességet? Javaslom, hogy most azonnal utasítsd Dzezungát az elengedésemre, hagyj drágakövekkel megrakottan távozni erröl az elátkozott helyröl, s én megígérem, hogy pár év múltán esetleg elgondolkozom arról, hogy "önként" és dalolva újra ehhez az oltárhoz járuljak...

A gilf boszorkány nem sokáig fontolgatta ezt a javaslatot.

- Nem állsz sem bübáj, sem bármiféle kényszerítö mágikus behatás alatt - jelentette ki. - Nincs akadálya annak, hogy Lord Kwanremaan lelke beléd költözhessen...

- Én ezt másképp látom - ágált Calver -, és biztosra veszem, hogy ezt a ti Lordotok is belátja. Elvégre az önkéntesség...

Olyasfajta csendülés és reccsenés hallatszott, mint amikor egy hatalmas gyémánt reped szét. És így is történt. A kígyók szájában lévö, gömb formájú Gyémántváros kettérepedt, és lilás füst kezdett kiszivárogni rajta. Egyenesen a lefogva álló, mozdulni is alig tudó áldozat feje felé.

- Hé! - kiáltotta Calver: - És az utolsó kívánsággal mi lesz?

- Hallgass! - rivallt rá a gilf boszorkány. A padlóra vetette magát, arcát a karjaiba fúrta, és miközben a teste úgy ingott és ringott a fátyol alatt, akár egy kígyó, monoton dallamot kántált.

23.

A Gyémántvárosból kiáramló lila füst egy nagy foltba gyült Calver arca elött, fél percen át kavargott amorf alakokat felvéve, aztán az egész egy kobrafej formáját öltötte, s a szemek helyén két sürübb folt ragyogott.

- Végre! - sziszegte a kobrafej. - Fájdalmat fogsz érezni! De nem sokáig...

- Egy frászt! - hördült fel Calver. - Ne hidd, hogy kivárom!

Egy dühös mozdulattal megrántotta a jobb csuklóját, s a láthatatlan tokból az ujjai közé ugrott a kicsiny varázskés. Calver már korábban tervezte ezt a mozdulatot, és tudta, hogy tovább már nem várhat. Eredetileg a fogvatartója lágyékába próbálta volna döfni, de jobb ötlete támadt. A késsel, amennyire mozdítani tudta a karját, Dzezunga gyürüs ujjára vágott.

A kis kés rettenetesen éles volt. Egy nyisszantás, és a kígyófejes aranygyürü - Dzezunga kisujjával - koppanva hullott a padlóra.

Az óriás harcos felordított, és ellökte magától Calvert. Hogy a gyürüjét levágták, kiszabadult a fogvatartó varázs alól, és bödülve kapta a szájába vértöl patakzó kezét.

- Byckenda Thark! - bömbölte felböszülten. - Kitekerem a nyakad!

A boszorkány riadtan pillantott fel a kántálásból, és látva a felé lendülö óriást, hirtelenjében fel sem tudta fogni, miképpen szabadulhatott ki a gyürüje hatása alól. Ösztönösen tartotta maga elé a saját gyürüs kezét, mintha abban reménykedne, hogy ezzel megállíthatja a rárontó harcost.

A kígyófejes gyürü a boszorkány ujján vörösen felizzott, és felizzott a párja is a levágott kisujjon.

A lila füst kobrafej Calver felé vágott, mintha meg akarná marni, ám ö nem hiába illette magát hiú módon a "fürge" elönévvel. Villámgyors mozdulattal oldalra vetette magát, és érezte, ahogy egy fagyos lehelet suhan el a nyakánál. A levágott kisujj, és rajta a vörösen izzó gyürü szinte szó szerint az orra elött hevert. Calver felkapta, a szokásos "kitudja-mire-lesz-ez-jó" meggondolásból, de amint megragadta máris egy érdekes ötlete támadt.

Mivel nem tudta, hogy a füstböl képzödött kobrafejjel mi történt, gyorsan továbbgördült a padlón. Aztán látta, hogy a lila füsttöl egyelöre nem kell tartania. A támadás lendületétöl a légnemü veszedelem megritkult, tenyérnyi füstpamacsok szakadtak le róla, és az egész kavargás teljesen formátlan lett.

- Byckenda! - sivította egy iszonyatos hang a kavargás közepéböl.

Calvernek úgy tünt, a lila füst egyre ritkul. Ez némi reménnyel töltötte el.

Közben Dzezunga ledöntötté a lábáról a boszorkányt, rávetette magát, egész súlyával a padlóhoz préselte, és vadul fojtogatta.

- Vissza! - rikoltotta a boszorkány, amikor egy pillanatra sikerült lefejtenie a torkát szorongató ujjakat. - Vissza a Gyémántv...

A lila kavargás egyre fogyva, egyre ritkulva a szétrepedt gyémántgömb felé tekergett.

Calver két lépéssel odaszökkent, felkúszott az egyik szoborkígyó nyakán, lerángatta az emberfejnyi gyémántgömböt, s mielött a lila füst belefolyhatott volna, a gyorslábú tolvaj lecsusszant a padlóra, a legközelebbi kristályablakhoz ugrott, és a Gyémántvárost teljes erövel belevágta.

A hatalmas kristálylap szilánkokra tört, a Gyémántváros kizúgott a levegöbe, és máris lehullott a semmibe.

- Végeeee... - hallatszott egy sivítás, és a lila kavargás rohamosan fogyott.

Dzezunga vadul felordított, és egész testén lilás szikrák pattogtak. A boszorkánymesternö valahogy el tudta sütni egyik varázslatát, és feketére pörkölte szerencsétlen hszabibot.

Fürge Calver szitkozódva ugrott oda, és a kezében lévö késsel döfött. Nem akarta megvárni, amíg Byckenda Thark öt is "megajándékozza" valami kellemetlen varázslattal. Apró kése markolatig fúródott a nö tarkójába, és Calver még jó alaposan meg is forgatta.

Byckendának normális körülmények között meg kellett volna halnia ettöl a jól irányzott döféstöl. Ám a boszorkánymesternö még csak nem is ordított. Az egyetlen gondja az volt, hogy a még rángatózó, vonagló másfél mázsás Dzezungát lelökje magáról.

Calver megragadta a nö kezét, és szitkozódva lemetszette három, gyürükkel teli ujját. Ha valami regeneráló gyürü védi a haláltól...

Hirtelen valami más jutott eszébe. A kígyófejes gyürü. Ki tudja, mire lesz még jó?

Még egy ujjat lemetszett, és ellökte magától a nö kaparászó másik kezét.

E pillanatban nagy dübbenés hallatszott, és egy háromméteres, fekete szörü, pokolbéli szörnyeteg ugrott be a kitört ablakon heves rikoltással. Egy vörösen izzó szemü vámpírszörny volt. Félig összecsukott börszárnyakkal, elöretartott karmokkal, csattogó agyarakkal lódult meg Calver felé.

- A francba! - rikoltotta a gyorslábú tolvaj, és hirtelen ötlettöl vezérelve Dzezunga levágott kisujját (s rajta a gyürüt) a fenevad felé hajította, Az úgy kapta el sárga agyaraktól villogó szájával, mint egy kutya a felé hajított csontot. A falánk bestia egy pillanat alatt lenyelte.

Calver villámgyorsan a saját ujjára húzta azt a kígyófejes gyürüt, amit Byckenda Thark levágott ujjáról hámozott le. Azt, amelyik révén a gilf boszorkány uralta Dzezunga akaratát.

Byckenda Thark végleg elnémította a haláltusáját vívó óriást, és hihetetlen erövel szinte lelökte magától. A következö pillanatban már talpon is volt, s vérzö ujjaival, rettenetes tarkósebével mit sem törödve hadonászva varázsolni kezdett...

Már csak különálló, maroknyi füstpamacsok lebegtek a helyiség közepén, azok is egyre ritkultak elenyésztek, s a pokoli sikoly, mely már percek óta hangzott, mostanra enyhe nyüszítéssé gyengült.

A rettenetes vámpírszörny vad rikoltással lódult Calver felé:

- Calver! - rikoltotta a boszorkánymesternö. - Sújtson átkom...

Fürge Calver elugrott a feléje lendülö vámpír elöl, és a gyürüs ujjával a boszorkányra mutatott. - A fejét!

A szörnyeteg velörengetö sikollyal - rikoltás és sikoltás keverékével - zúgott el Calver mellett, veszedelmes karmait a boszorkány nyakába vájta, ocsmány cuppanás hallatszott, és a fej levált a nyaktól, vérszökökút spriccelt fel egészen a jáde plafonig.

A fejetlen test támolyogva tett egy lépést, aztán eldölt, s miközben a vér nagy sugárban ömlött belöle, az ujjatlan kezek vakon püfölték a márványpadlót.

A vámpírszörny a karmai között a letépett, pislogó, rángatózó fejjel tétován várakozott.

Calver felrikkantott örömében, hogy a gyürüs ötlete sikerrel járt.

- Megeheted! - engedélyezte nagylelküen, aztán utálkozva elfordult, mert nem bírta nézni, ahogy a sárga agyarak Byckenda Thark fejébe mélyednek. A csontok ropogásától még így is felfordult a gyomra.

Hangos rikoltásokkal újabb vámpírok zúdultak be az ablakon.

- Ide! - kiáltotta Calver a saját szörnyetegének, s hogy a parancsot siettesse, a hatalmas test takarásába ugrott.

Aztán szinte ugyanazon elhatározással a szörnyeteg hátára ugrott, s a karjaival átkarolta a szörös nyakat.

- Ki az ablakon! - parancsolta.

A vámpír totyogva robogott a kitört ablak felé, s miközben a társai vad rikoltozással estek neki Dzezunga és Byckenda Thark maradványainak, a hatalmas test elrugaszkodott az ablaktól. S a következö pillanatban már repültek is.

Calver még egy pillantást vetett vissza a feldúlt oltárszobára, a hullákon marakodó vámpírokra, s sajgó szívvel gondolt az egy szinttel lentebbi mesés kincsekre. Lenn a torony tövében valami megcsillant a füben.

A Gyémántváros!

És hirtelen riadalommal érzékelte, hogy valami nem stimmel. Sziporkázó drágakövek hullottak lefelé a hatalmas gyémánthoz, mint egy vékából kiömlö gabonaszemek.

Calver ámultan nézte a fura jelenséget, aztán a köpenye béléséhez kapott, és felsikoltott. A köpenye kilyukadhatott a vad küzdelemben, és a drágakövek szinte az utolsó darabig kiszóródtak, és most ott hevertek alant a Gyémántgömb társaságában.

- Le! - kiáltotta Calver, aztán érzékelve, hogy legalább kéttucatnyi fekete szörü vámpírszörny köröz a közelében, s éhes, vörösen izzó szemek méregetik öt, letett a tervéröl. - Tartsd a magasságot! Egyenesen elöre! Amilyen gyorsan csak tudsz!

A sziklafal felé zúgtak, s közben Fürge Calver könnyein oly sürün potyogtak lefelé, mint nem sokkal korábban azok a drágakövek, melyeket most megsiratott.

24.

A szörnyü külsejü, égi "hátas" engedelmesen emelkedett a sziklafal fölé, s miközben Calver parancsára még egy kört tett, a tolvaj nagy nehezen meggyözte magát, hogy mégsincs értelme visszafordulni.

Alig egy maroknyi zafír és rubin maradt nála, na meg persze az az ökölnyi gyémánt, amit elövigyázatosan az erszényébe gyömöszölt. Ez sem lebecsülhetetlen gazdagság, ám mi volt ez a szánalmas töredék ahhoz a mérhetetlen vagyonhoz képest, amit ily ostobán veszített el!

- Legalább egyetlen varázskönyvet elhoztam volna! - sóhajtott lemondóan, aztán utasította egyre idegesebben viselkedö "paripáját', hogy gyors ütemben szárnyaljon arra, ahol a szekértábort hagyták.

A nap már kezdett lenyugodni, és Calver nem nagyon tartotta üdvösnek sötétben keringeni az elátkozott város fölött. Másrészt a vámpírszörny egyre idegesebben viselkedett, és ö nem volt biztos abban, hogy a gyürü hatalma esetleg órákon át is kitart.

A dzsungel szélén, fél percnyi járásra a tábortól leszállt, és utasította a szörnyet, hogy fordítson hátat, és álljon mozdulatlanul. Amikor ez megtörtént, elöhúzta a vívótörét, háromszor-négyszer megszúrta a sivító bestiát, majd hogy ne szenvedjen tovább, elvágta a torkát. Ezután - mivel nem szándékozott a gyürüt veszni hagyni - felhasította a szörnyeteg gyomrát. Ahhoz azonban már nem volt gusztusa, hogy kihalássza a büzlö belekböl Dzezunga gyürüs kisujját.

Legyintett, és sietve indult meg a tábor felé.

25.

Már messziröl kiabált, nehogy valami csörtetö dzsungelállatnak nézzék, és puszta félreértésböl teletüzdeljék halálos nyílvesszökkel.

Retterrel az élen a tábor örzöi morózusan, rosszindulatú pillantásokkal tódultak elé.

- Mi történt? - morogta Retter. - Hol vannak a többiek?

Calver kilihegte magát, majd lemondóan legyintett.

- Meghaltak.

Az emberek hitetlenkedve tódultak közelebb hozzá. A legtöbb arcon borzalom és nyílt gyanú tükrözödött.

- Csak úgy egyszerüen... meghaltak? - tamáskodott Retter.

- Nem "csak úgy egyszerüen" - felelte Calver. - Iszonyatos haláluk volt. Nincs semmiféle Gyémántváros. Csak egy elhagyatott romváros van. És benne millió vérszomjas szörnyeteg... olyanok, amilyeneket ti elképzelni sem tudtok. Sorra téptek és marcangoltak szét valamennyiünket. Kész csoda, hogy menteni tudtam az életemet...

Retter gyanakodva szorította ökölbe mindkét kezét.

- Hogy lehetséges az, hogy pont te menekültél meg? - morogta. - Ezerszer láttam harcolni Dzezungát. Még csak megsebezni sem tudták.

Calver fáradt képpel legyintett.

- Ez itt egészen más volt. Három méter magas, szárnyas denevérszerü vámpírok csaptak le ránk a levegöböl, akkora karmokkal, mint egy-egy kard! Akibe ezeket a karmokat beleakasztották, azonnal vége volt! Byckenda Thark törbe csalt minket! A vámpírok az ö népe, s azokkal táplálja öket, akiket a Gyémántváros ostoba legendájával ide tud csalni. Ha láttátok volna, amint ugyanolyan vadul rikoltozott, ahogy a vámpírjai, s mágiájával megbénította a vezérünket, hogy mozdulni sem tudott. És a következö pillanatban a szobormerev Dzezunga buzogányforgató kezét csuklóból harapták le a szörnyek, aztán pedig leszakították a fejét...

A harcosok felhördültek, és néhányan közülük az alkonyi égbolt felé pislantgattak.

- Én azt mondom! - folytatta sürgetöen Calver. - Szedjük fel a tábort, és még most éjszaka keljünk útnak, mielött a gilf boszorkány és a szárnyas vámpírjai megneszelik a közelségünket, és idejönnek...

- De a Gyémántváros...

- Egy árva kincset sem találtunk abban a koszos romvárosban - morogta Calvek elégedetlenül. - Csak mocskot, vért és halált. S mivel Dzezunga halála után, engem, az alhszabibot illet a vezéri cím, azt mondom, ne húzzuk tovább az idöt, készülödjünk, és vágjunk neki a viszontagságos útnak Kottar felé, és hogy ne váljunk nevetségessé, fogadjuk meg szent esküvel, hogy senkinek sem beszélünk a nevetséges kudarcunkról, és vissza se nézünk többet!

Az emberek elégedetlenül morgolódtak. Retter azonban nem elégedett meg ennyivel.

- Hazudik! - kiáltotta habzó szájjal. - Egy szó se igaz az egészböl! Nincsenek is ott semmiféle szörnyetegek. Ez a hitvány fráter egyszerüen beijedt, elszökött a hszabibunktól, és most rá akar venni bennünket is, hogy hagyjuk cserben a társainkat.

Calver sértödötten vont vállat.

- Ha nekem nem hisznek, menjetek vissza ötszáz lépést, amerröl jöttem, és gyözödjetek meg róla a saját szemetekkel, hogy igazat beszéltem... Ott fekszik az a rettenetes vámpírszörny, ami egészen eddig üldözött. Bevallom, már a puszta látványa megfutamított, ám végül mégis csak gyözött a velem született bátorságom, és szembefordultam vele. Felkaszaboltam, most ott fekszik holtan a fák alatt...

Retter dühösen indult meg.

- Gyerünk! - morogta. - Nézzük meg, hogy vajon az a Calver által veszedelmesnek titulált szörnyeteg a nyulak vagy a patkányok fajtájába tartozik-e...

Lendületes léptekkel sietett a mutatott irányba, s a társai ímmel-ámmal követték. Calvernek eszébe jutott még valami, elmosolyodott, de aztán amikor lassan a többiek után sétált, zord képet eröltetett magára.

A harcosok komor tekintettel állták körül a fekete szörzetü vámpírszörny tetemét, mely a nagy melegben máris úgy büzlött, hogy Calver négy lépésnél nem is ment közelebb.

- Na? - kiáltotta Calver diadalmas elégedettséggel. - Hisztek már nekem? Melyikötöknek lenne mersze szembeszállni egy ilyen iszonyattal?

- Szembe? - morogta Retter kelletlenül. - A döfések hátulról érték.

- Na és? - nevetett Calver. - Ez is csak a gyorsaságomat bizonyítja. Vagy azt hiszitek, olyan egyszerü dolog egy ilyen szörnyeteget kicselezni és a hátába kerülni?

A harcosok többségét meggyözte a döglött szörny látványa. Sok csatában vettek már részt, számos ellenséget lekaszaboltak, de egy sem akadt közülük, aki ilyen veszedelmes külsejü szörnyeteggel találkozott volna. Néhányan még mindig reménykedve tekintgettek a távoli sziklafal irányába, de a legtöbben inkább aggódva nézték a sötétedö dzsungelt, és megint mások a szekértábor felé pillantgattak, s lélekben már örömmel készültek a viszontagságos hazafelé útra.

Azonban Retter nem bírt magával.

- Mit bizonyít ez a leszúrt szörnyeteg? - harsogta hadonászva. - Calver gyáván megfutamodott, cserben hagyta a vezérünket, és most, hogy ki ne derüljön a hitványsága, bennünket is rá akar venni a gyáva szökésre!

Calver az egyik kezével befogta az orrát, mert a büz iszonytató volt, és hátrált is két lépést.

- Ha bizonyítékot akarsz - kezdte megbántottan -, túrj csak bele a szörnyeteg gyomrába, és lefogadom, hogy ha a saját szemeddel látod majd az igazságot, bocsánatot fogsz kérni tölem ezért a gyanúsítgatásért!

Retter már a gondolatra is elfintorodott.

- Ugyan mit találhatnék?

Calver a homlokát ráncolta.

- Emlékszel a hszabib aranygyürüjére'? - kérdezte. - Tudod, amit egy láncot a nyakában hordott a varázsereje miatt...

Retter szúrós szemmel nézett maga elé.

- A kígyófejesre?

- Ez a szörnyeteg harapta le Dzezunga kezét, s ha nem csalódom, a varázshatalmú gyürünek ott kell lennie a beleiben. Látjátok, felvágtam a hasát... mivelhogy e varázshatalmú gyürüt, mely megvédte Dzezungát a gilf banya ármányos mágiáitól én magam is szívesen megszereztem volna... Ám a büz oly rettenetes, hogy inkább lemondtam erröl a csodás varázsszerrel. De ha te bizonyítékot akarsz, Retter... és nem vagy túlságosan finnyás... legyen a tiéd a gyürü!

A harcosok közül a varázsgyürü említésére többen is mozdultak, jelezve, hogy ök aztán nem finnyásak, de az egykori alvezér káromkodva, szitkozódva ellökdöste öket. Aztán a három lépést hátráló, a fejét ingató Calver tekintete elött könyékig kezdett turkálni a szörnyeteg undorító beleiben, s öt perc - valamint két kiadós okádás - múltán ragacsos ujjai között megcsillant a kígyófejes gyürü.

- Itt a bizonyíték! - kiáltotta Calver. - Dzezunga halott, és Retter bocsánatot fog kémi tölem a gyanúsítgatásaiért. Igaz, Retter?

Az egykori alvezér, aki elsö és legfontosabb dolgának tartotta, hogy a varázshatalmú gyürüt az ujjára húzza, most megreszketett.

- Mondd szépen - förmedt rá Calver -, hogy "bocsánatot kérek, méltóságos hszabib, amiért gyanúsítgattalak és érdemtelenül alávaló vádakkal illettelek..."

A bámuló harcosok legnagyobb megdöbbenésére az eddig háborgó Retter teljesen meghunyászkodott, és engedelmesen elismételte Calver szavait.

- A te szádból akarom hallani, hogy nincs dicsöbb harcos Fürge Calvernél, és hogy te ezentúl a szolgám leszel, és gondolkodás nélkül teljesíted a parancsaimat, mint ahogy korábban Dzezungát is szolgáltad.

Retter ezt is engedelmesen elismételte. Calver szigorú arca megenyhülni látszott.

- Jól van - jelentette ki. - Én elfelejtem neked, hogy korábban ellenem lázítgattad az embereket, s hogy lásd nagylelküségemet, megteszlek alhszabibommá. Jer közelebb, és csókold meg a sarum talpát!

Többen felhörrentek, s már a szemük elött látták, ahogy Retter kardot ránt, s lekaszabolja az alávalót, aki ily pimaszul parancsolgat neki. Ám Retternek az arca se rezzent. Odalépett, letérdelt, és hosszan csókolgatta Calver saruja talpát, mintha meg akarná enni.

- Elég, elég már! - nevetett Calver könnyedén. - Nos, alhszabibom, most vissza a szekerekhez, irányítsd az embereket, töltsétek fel a vízkészletet, és adj parancsot az indulásra! De mindenekelött üríttesd ki nekem a legkényelmesebb ponyvás szekeret, és rendeztesd be személyemhez méltóan, hogy utazásom Kottarba kényelmes és zavartalan legyen!

Az Osiris Könyvek sorozatban eddig megjelent:

1. Robert E. Howard: Conan, a bosszúálló

2. Robert E. Howard: Árnykirályok

3. John Caldwell: A Káosz Éve

4. Robert E. Howard: Conan, a kalandor

5. Donald H. Wisdone: Kristálymágia

6. Jeffrey Stone: A Hajnal Királynöje

7. Jack Vance: A túlvilág szeme

8. Robert E. Howard: A Koponyák Holdja

9. John Caldwell: A Káosz káosza

10. Jeffrey Stone: A Hajnal Hadura

11. Jack Vance: Démonpikkelyek

12. Poul Anderson: Oroszlánszív

13. Jeffrey Stone: Látogató a Sötétségböl

14. Caldwell & Stone: Az Éj Káosza

15. Philip José Farmer: A Köisten ébredése

16. John Caldwell: A Káosz elszabadul

17. Larry Niven: Nem sokkal a vége elött

18. Jeffrey Stone: Ghouzm gyöngyei

19. Caldwell & Stone: A Káosz Éje

20. Jack Vance: Sárkányurak

21. Robert Knight: Holdfénytolvaj

22. Poul Anderson: A törött kard

23. Michael Shea: Ravasz Cugel

24. Robert Knight: Vörösszemü Patkány

25. Caldwell & Stone: Zzz-zzz-ürzavar

26. Sprague de Camp: Manótorony

27. John Caldwell: A káosz virágai

28. Robert Knight: A Sárkányszuka

29. Liam Strong: A Zöld Úrnö

30. Jeffrey Stone: Gyémántváros

Elökészületben:

John Caldwell: A Káosz kincse

Robert Knight: Fekete vér

Raoul Renier: A fekete halál