J. F. COOPER

AZ UTOLSÓ MOHIKÁN

Fordította és az ifjúság számára átdolgozta:
RÉZ ÁDÁM és SZINNAI TIVADAR

TARTALOM

I.          HÁBORÚ ÉSZAK-AMERIKÁBAN

II.         FEHÉREK ÉS RÉZBŐRŰEK

III.        A SZIKLA-SZIGET

IV.        HARC A SZIKLÁK KÖZÖTT

V.         A FEGYVERTELENEK

VI.        RÓKÁK ÉS FÉRFIAK

VII.       A WILLIAM HENRY-ERŐD FELÉ

VIII.      JAJ A LEGYŐZÖTTNEK!

IX.        A LEÁNYRABLÓ NYOMÁBAN

X.         VÁRATLAN TALÁLKOZÁS

XI.        A BÁTRAK ÉS A GYÁVÁK

XII.       EGY KÜLÖNÖS MEDVE

XIII.      RAVASZ RÓKA UTOLSÓ KÍSÉRLETE

XIV.      TAMENUND

XV.       LESZÁMOLÁS

I.
HÁBORÚ ÉSZAK-AMERIKÁBAN

Mintegy kétszáz évvel ezelött az európai hatalmak véres harcokat vívtak egymással az észak-amerikai földrész területén azokért a gyarmatokért, amelyek késöbb Egyesült Államok és Kanada néven szervezödtek országgá. E háborúknak az volt a legföbb sajátossága, hogy a küzdö felek elöbb az ösrengeteg akadályaival és veszélyeivel kerültek szembe, s csak azután mér­hették össze fegyvereiket. Franciaország és Anglia ellenséges tartományait óriási és látszólag áthatolhatatlan erdöségek választották el egymástól. A francia és angol gyarmato­sok­nak, valamint a velük együtt harcoló sorkatonáknak gyakran hónapokig kellett küzdeniük a folyókkal, vízesésekkel, a hegyvidék meredek hágóival, hogy végre szemtöl szemben, harcia­sabb jellegü mérközésben bizonyíthassák be a bátorságukat. De az indián öslakosság türelmét és önmegtartóztatását véve például, minden nehézséget leküzdöttek, s végül nem akadt olyan sötét erdö, olyan elhagyatott, titkos hely, ahová be ne törtek volna, hogy a távoli Európa uralkodóinak bosszúszomját kielégítsék, vagy hogy elösegítsék e koronás fök hidegvérü és önzö politikáját.

Kegyetlen és vad háborúk dúltak ebben a korban mindenütt. De talán sehol sem volt olyan izgalmas és olyan veszélyes a hadviselés, mint a Hudson folyó forrása és a mellette levö tavak között elterülö vidéken.

A természet itt aránylag könnyebb felvonulási terepet biztosított a katonaságnak, s ez persze nem kerülte el a küzdö felek figyelmét. A hosszúkás alakú Champlain-tó mélyen benyúlt Kanada határai felöl a szomszédos New York tartományba, s a franciák kényelmesen lehajóz­hattak a vizein. Ezzel felerészben már meg is tették az angolokhoz vezetö utat. A Champlain-tó déli csücskéhez egy másik tó kapcsolódik. Vize rendkívül tiszta, a francia jezsuita misszionáriusok itt hajtották végre vallási szertartásaikat, s ezért az "Oltáriszentség Tavának" keresztelték el. De a kevésbé vallásos angolok is kellö tisztelettel adóztak a kristálytiszta tónak: György király nevét ragasztották rá.[1] Elmondhatjuk tehát, hogy az Oltáriszentség és II. György király nemcsak a csillogó víztükröt és körülötte a gyönyörü erdöket vette el eredeti tulajdonosaitól, az indiánoktól, hanem a tó eredeti nevét is érvénytelenítette. Persze azért az indiánok késöbb is eredeti nevén, "Horikán"-nak hívták a tavat.

Ez a "szent tó" hegyek között, számtalan sziget körül kanyarogva, további húsz-harminc mérföldes utat biztosított dél felé. Legdélibb részét körülbelül ugyanannyi mérföld választotta el a Hudson folyótól, amely igen sok vízesés után éppen itt, a George-tó alatt vált hajózhatóvá, egészen a tengerig.

Bár a vállalkozó szellemü és merész franciák egészen az Allegheny-hegység távoli, nyaktörö gerincéig elörenyomultak, s megpróbáltak átkelni rajta, gondolhatjuk, hogy a fentebb leírt vidék természetadta elönyei nem kerülték el jó szemüket, így azután ez a vidék lett a legvére­sebb gyarmati harcok színtere. Különbözö pontjain erödök épültek, rendszerint olyan helyen, ahonnan a katonaság sakkban tarthatta az utakat. Ezeket az erödöket, hol az egyik küzdö fél foglalta el, hol a másik: az egyik lerombolta, a másik felépítette, aszerint, hogy melyikhez pártolt a forgandó hadiszerencse. Míg a gazdálkodó telepesek mindjobban visszahúzódtak e veszélyes helyekröl a régebbi településekre, ahol biztosabb volt az élet, a gyarmatokért harcoló seregek nagy számban lepték el az erödök közötti vidéket. Nagy létszámú seregek voltak, sokszor nagyobbak, mint amilyenekkel odahaza Európában rendelkezett az uralkodójuk. De a számuk alaposan megfogyatkozott, mire visszatértek az ösrengetegböl. Bár e végzetes vidéken ismeretlen volt a béke, az erdökben mégis számtalan ember tanyázott: katonazene verte fel az árnyas helyek csendjét, s a környezö hegyek nemegyszer visszhangozták a halálba sietö vidám fiatalemberek harsány kurjantásait.

Történetünk ezen a véres, feldúlt vidéken játszódott le. Anglia és Franciaország már harmadik esztendeje háborúzott itt egy olyan tartományért, amely végül is mind a két országnak kicsúszott a kezéböl.

Anglia már nem állt azon a magaslaton, amelyet korábbi harcosainak és vezetöinek köszön­hetett. Belföldön a tehetetlen politikusok, külföldön az ostoba katonai parancsnokok játszották el az ország hatalmát. Ellenségei már nem féltek töle, alattvalói nem tisztelték. A gyarmatosok minderröl nem tehettek, de ártatlanul is áldozataivá lettek az általános hanyatlásnak. Még nem nyílt fel a szemük, és engedelmesen követték az anyaországból érkezö parancsokat.

Még mindig gyözhetetlennek hitték az anyaországot, és vakon tisztelték. Pedig az anyaország büszke hadseregének egyik jelentös alakulatát nemrégiben szégyenletesen szétzúzta egy maroknyi francia és indián. Az angol katonák mind az utolsó szálig odavesztek volna, ha egy Washington nevezetü virginiai fiatalember hidegvére és bátorsága meg nem menti öket. Washing­ton hírneve ekkor kapott szárnyra: ennek a végzetes csatának köszönhette, hogy késöbb az angolokkal szemben álló amerikai seregek föparancsnoka, majd az Egyesült Álla­mok elsö elnöke lett.

Az említett vereség hatalmas területen megnyitotta a határt, s a rémült gyarmati lakosság nem ok nélkül számíthatott újabb szörnyüségekre. Mindenki félt, képzelödött: azt hitték, minden szélfuvallat a franciákkal szövetséges vad indiánok csatakiáltását hozza feléjük. Jól tudták, kivel állnak szemben, jól emlékeztek a közelmúltban lezajlott szörnyü mészárlásokra. Mindenki tudott valamilyen rettenetes történetet, amely éjszakai rajtaütésekröl és gyilkosságokról szólt. A vadonból visszatérö utasok nem fogytak ki a borzalmak elbeszéléséböl, s ilyenkor a félén­kebb hallgatóknak lúdbörzött a háta, az anyák pedig még a nagyobb városok biztos falai mögött is riadt pillantást vetettek alvó gyermekeikre. Egyszóval a félelem nöttön-nött, elfoj­totta a józan értelem szavát, s még a bátrabbakat is hatalmába kerítette. Sokan, akik eddig bizakodva követték az eseményeket, most egyszerre borúlátók lettek, s kétesnek látták a küzdelem kimenetelét. Söt egyre többen adták át magukat a teljes csüggedésnek: meg voltak gyözödve róla, hogy az angol korona elöbb-utóbb elveszti minden észak-amerikai birtokát, s vagy a franciák veszik át, vagy az indiánok pusztítják el.

Említettük, hogy a George-tó déli csücskétöl körülbelül húsz-harminc mérföldes út vezetett tovább délre, egészen a Hudson folyóig. Az út két végét egy-egy angol eröd örizte. Fent, a tó partján, a William Henry-eröd állott - lent, a Hudson partján, az Edward-eröd. Nyár közepén történt, estefelé, hogy egy indián futár érkezett az Edward-erödbe. Rossz híreket hozott. Montcalm márki, a franciák föparancsnoka állítólag megindult az angolok ellen a Champlain-tó felöl, és "annyi embere van, mint levél a fán". A hírt a "szent tó" partján épült William Henry-eröd angol parancsnoka, Munro küldte, és sürgös megerösítést kért. Más körülmények között az Edward-erödben állomásozó katonák talán megörültek volna, hogy nemsokára szembe­ke­rül­­hetnek az ellenséggel, de a nemrég elszenvedett vereség még éreztette hatását, és Montcalm elönyomulásának híre inkább félelmet, semmint harci kedvet plántált az itteni angolok szívébe.

A két erödöt régebben csak egy keskeny erdei ösvény kötötte össze, ezt azonban a katonaság már jó ideje kiszélesítette, hogy szekerek is haladhassanak rajta. A csapatok teljes felszereléssel is megtehették ezt az utat napkeltétöl napnyugtáig. Munrónak mindössze egyezrednyi katonája volt William Henryben: ilyen kevés erövel valóban nem remélhette, hogy ellenállhat Montcalm márkinak, aki roppant seregével az eröd földsáncai felé közeledett.

Az Edward-eröd parancsnokának, Webb tábornoknak viszont több mint ötezer ember állt a rendelkezésére magában az erödben, s körülbelül még egyszer annyi katonát gyüjthetett volna össze a környékröl, mivel ö volt az északi tartományok angol föparancsnoka. Ha minden em­be­rét felvonultatja, csaknem ugyanakkora sereget állíthatott volna szembe Montcalmmal, mint amekkorát a vállalkozó szellemü francia most az angolok ellen vezetett.

A nemrégi vereség következtében beállott csüggedés azonban arra késztette az angolokat, tiszteket és közkatonákat egyaránt, hogy inkább az erödítmények falai mögött várják be az ellenséget, s ne vonuljanak elébe.

Montcalm közeledtének híre tehát nagy izgalmat keltett az Edward-erödben, amelynek sáncai a Hudson folyó mentén húzódtak. S az izgalom csak nött, amikor az emberek arról kezdtek suttogni, hogy hajnalban ezerötszáz válogatott katona megindul az út északi végén álló William Henry-eröd felé, Munro alezredeshez. A szóbeszéd csakhamar bizonyossággá vált: Webb tábornok föhadiszállásáról parancsok érkeztek az útra kiszemelt csapatokhoz. Nagy sürgés-forgás támadt, a katonák ide-oda futkároztak, nyugtalanul készülödtek. Az újoncok kapkodva szedték össze felszerelésüket, azt se tudták, mihez nyúljanak elöször; a tapasztaltabb katoná­kon nem látszott izgalom, pedig a lelkük mélyén ök sem igen örültek ennek az útnak. Eddig ugyanis csak az erödben szolgáltak, és nem volt ínyükre az az újfajta, vad hadviselés, amellyel az ösrengetegben meg kell barátkozniuk. Végül a nap utolsó sugarai is eltüntek a messze nyugati dombok mögött, s amint a sötétség fokozatosan belepte az erödöt, a készülödés lármája is elhalt. Az utolsó fénypont is kialudt a tisztek házikóiban; a fák hosszabb árnyékot vetettek a sáncokra és a csobogó Hudsonre, s az eröd éppen olyan mélységes csendbe merült, mint körülötte a hatalmas erdöség.

Az este kiadott parancsok értelmében hajnalhasadáskor dobpergés riasztotta fel mély álmából a hadsereget. A magas fenyöfák cikcakkos körvonalai lassanként kirajzolódtak a keleti égbolton, s a hajnali pára kezdett felszállni. Egy szempillantás alatt felserkent az egész tábor: minden katona kibújt odújából, hogy végignézze társainak indulását, és szemtanúja legyen az izgalmas, bizonytalan kimenetelü eseménynek.

A William Henry-erödbe tartó csapat hamarosan felsorakozott. Jobboldalt menetelt a királyi angol sorkatonaság, baloldalt a gyarmati lakosság szerényebb serege. Mindenekelött a fel­derítök indultak útnak, azután erös örizet alatt a málhás szekerek következtek, s még mielött a hajnali szürkületet felváltották volna a nap sugarai, a harcosok zöme kivonult az erödböl. Az erödben maradt újoncok bámulva nézték öket: a büszke, harcias felvonulás még az ö félel­müket is elaltatta egy idöre. A távozók pedig még peckesebben lépkedtek, magukon érezve a bámuló pillantásokat, zenekaruk buzgón fújta az indulót - azután a hangok már nagyon messziröl szóltak, s végül az erdö mintha elnyelte volna az ezerötszáz ember tömegét.

Mikor a hajnali szellö már egyetlen hangot sem hozott a távozók felöl, és az utolsó ember is eltünt a fák között, újabb mozgolódás támadt az erödben. Néhány közkatona lovakat vezetett egy faépület elé, amely nagyobb volt a többinél, s amelyre fel-alá járkáló örszemek vigyáztak. Mindenki tudta, hogy itt lakik az angol tábornok. Az elövezetett lovak közül kettön másféle nyereg volt, mint a többin: az avatott szem rögtön láthatta, hogy e lovakon hölgyek utaznak majd, méghozzá olyan elökelö hölgyek, amilyenek ritkán vetödnek idáig a vadonban. A har­ma­dik lovon bárki felfedezhette egy törzstiszt jelvényeit és fegyvereit. A többi ló egyszerü felsze­re­lése arra vallott, hogy teherhordásra szánták öket. Körös-körül kíváncsi emberek verödtek össze kisebb csoportokban; egyesek a gyönyörü, arányos tiszti lovat bámulták, mások célta­lanul nézelödtek, vagy fecsegve várták, hogy az utasok megjelenjenek. De a bámészkodók csoportjában volt egy ember, aki élesen elütött a többiektöl.

Különös, idomtalan jelenség volt, noha semmilyen testi hibát nem lehetett rajta felfedezni. Végtagjai, csontjai épek és egészségesek voltak, csak arányuk különbözött a többi halandóétól. Ha állt, kimagaslott a többiek közül, de ha ült, semmivel sem látszott magasabbnak a közép­termetüeknél. Mintha az egész ember ilyen furcsa ellentétekböl lett volna összerakva. Feje nagy volt, válla keskeny, karja hosszú, keze kicsi. Lába vékony volt, csont és bör, de rendkívül hosszú, térde viszont szokatlanul nagy, és csak azért nem tünt fel még jobban, mert a lábfej nagyságához képest eltörpült. Szedett-vedett össze nem illö ruhadarabjai csak növelték az idomtalan ember furcsaságát. Égszínkék kabátot viselt, gallérjából meghökkentöen nyúlt ki a vékony nyak. Sárga nadrágja szorosan rásimult a hosszú lábszárakra, fehér szalagok erösítették a térdéhez - igaz, e szalagok már nem voltak egészen tiszták. Alsó lábszárát gyapjúharisnya födte, egyik cipöjén pedig hatalmas sarkantyú díszelgett. A furcsa ember mindezeken kívül még selyemmellényt is viselt, ennek ezüstös csipkéi már régen megfeketedtek, a mellény óriási zsebéböl pedig valami hosszúkás szerszám kandikált kifelé. Ezt a szerszámot ilyen harcias környezetben bárki fegyvernek vélhette volna - nemsokára látni fogjuk azonban, hogy fegyverröl szó sem volt. Meg kell említenünk a rendkívüli ember nagy, háromszögletü kalapját: akkoriban a lelkészek viseltek ilyet.

Míg az ácsorgó, bámész tömeg illö távolságban maradt Webb tábornok házától, a fentebb leírt figura odalépett a szolgákhoz, akik a lovakat tartották, és könnyedén megszólította öket.

- Úgy látom, barátaim - kezdte -, ez a ló itten nem belföldi származású, hanem a tengeren túlról való, talán éppen a szigetországból. - A szolgákat éppen annyira meglepte az idegen lágy és dallamos hangja, mint furcsa külseje. - Ne higgyétek, hogy hencegö vagyok, amiért ilyen dolgokról merek beszélni; bízvást beszélhetek róluk, mert jártam már messze a tengerparton a nagy kikötökben, amelyek régi angol városok nevét viselik, azzal a különbséggel, hogy elébük van biggyesztve az "Új" szócska; hiszen tudjátok, mi itt Amerikában sok európai helységnevet átvettünk, és "új"-nak kereszteltük el. Mi egyéb New York, ha nem Új York? Nos, mint mondom, jártam a kikötökben, s láttam a két- és háromárbocos hajókat, amelyek arra voltak hivatva, hogy egész méneseket szállítsanak Jamaica szigetére, kereskedelmi célokból. Sokféle lovat tereltek fel e büszke vitorlás hajók fedélzetére, s én valamennyit megfigyeltem, és meg­csodáltam szépségét. Ilyen lovat azonban még sohasem láttam, mert ez a biblia által emlegetett paripákra emlékeztet, amelyek a Szent Könyv szerint türelmetlenül kapálva és nyerítve várták, hogy a csatamezöre vágtathassanak, amikor meghallották a harci zajt és a parancsnokok kiáltásait. Mintha ez a ló is ama bibliai paripáktól származott volna, nem igaz, barátom?

A különös idegen nem kapott választ erre a még különösebb szónoklatra, amelyet olyan zengö és harsány hangon adott elö. Elfordult hát a szolgától, akihez szavait intézte, és szeme egy másik emberen akadt meg.

Ez a másik ember az indián futár volt, aki elözö este az aggasztó híreket hozta. Most némán, egyenesen és mereven állt a lovak és a szolgák mellett. Várakozás közben egy szempillája sem rezdült, az indiánokra jellemzö módon megvetette a körülötte zajló nyüzsgést és a hangzavart. Mindazonáltal valami mogorva vadság is lerítt róla, s ez méltán felkelthette volna az elöbbi szónoknál tapasztaltabb emberek figyelmét. Az indián tomahawkkal és késsel volt felfegy­verezve, megjelenése mégis különbözött a harcosokétól. Megviseltnek látszott, mint az olyan ember, aki nemrég nagyon megeröltette magát, s még nem pihenhette ki fáradalmait. A harci festék színei elkenödtek az arcán, s ez még vadabbá és ijesztöbbé tette az indiánt: szándékosan felrakott harci színek nem is érhettek volna el ilyen rettenetes hatást. Sötét arcában csak két szeme csillogott, mint két csillag az egymásra torlódó felhök között. Ez a baljós szempár egy pillanatra találkozott a hórihorgas idegen tekintetével, de azután elfordult, részben ravasz­ságból, részben megvetésböl, s továbbra is meredten bámult a levegöbe.

Nem tudhatjuk, milyen megjegyzéseket tett volna a tömeg erre a két furcsa alakra s az elöbb idézett beszédre, ha a várakozók között hirtelen mozgolódás nem támad. De a szolgák egyszerre csak megragadták a lovak kantárját, s lágy hangok hallatszottak annak jeléül, hogy közelednek a lovak gazdái, és bizonyára mindjárt meg is kezdik útjukat. A bibliát idézö idegen hátrább húzódott egy kissé, alacsony, sovány kancája mellé, amely közömbösen legelészett az épület körüli ritkás pázsiton, s türte, hogy csikója is elfogyassza a reggelijét. A kanca tulajdonosa rákönyökölt a ló hátára, amelyet nyereg helyett egyszerü pokróc takart, s úgy várta a további fejleményeket.

Az épület kapujában egy tiszti egyenruhás fiatalember jelent meg, és a lovakhoz vezetett két nöt, akiknek ruháján azonnal látszott, hogy fáradságos erdei útra készülnek. A nök is fiatalok voltak, de néhány évnyi korkülönbség lehetett közöttük. A fiatalabbiknak aranyszöke haja volt és ragyogó kék szeme; kalapjáról könnyü zöld fátyol hullott alá, és meg-meglebbent a friss reggeli szélben. Arcának pirossága vetekedett a mindinkább kivilágosodó égbolttal s nyájas mosolya az üdén felkelö nappal. A másik nö ugyancsak fátyolt viselt, de gondosabban, úgy­hogy az ö arcát nem lehetett látni. Csak alakjáról és nyugodtabb, megfontoltabb mozdulatairól sejthette az ember, hogy idösebb és tapasztaltabb, mint útitársnöje.

Miután a nök felkapaszkodtak lovaikra, kíséröjük, a fiatal tiszt is nyeregbe pattant, s mind­hárman búcsút intettek Webb tábornoknak, aki az épület küszöbén állva nézte távozásukat. Azután a három utas megmarkolta a gyeplöt, s lépésben megindult az eröd északi kijárata felé. E rövid úton egyetlen szót sem szóltak, csak a fiatalabbik nö kiáltott fel egyszer önkéntelenül, amikor az indián futár hirtelen elszaladt mellette, s a lovasok elébe kerülve az úton, átvette a vezetö szerepét. A másik nö jobban fegyelmezte magát, de kétségtelenül ö is meglepödött, mert egy pillanatra félrelebbentette fátylát, és szemében leírhatatlan bámulat s rémület csillo­gott, amint az indián fürge mozgását követte. Ennek a hölgynek, az idösebbiknek, olyan fényes és fekete volt a haja, mint a holló tollazata. Arca nem volt barna, de most sötétre vált a hirtelen elpirulástól. Csakhamar visszanyerte lélekjelenlétét, elmosolyodott, kivillantotta gyönyörü fehér fogsorát; azután ismét leengedte a fátylat, és némán lovagolt tovább társai mellett.

A fiatalabbik hölgy csak néhány pillanat múlva nyugodott meg, de amikor magához tért elsö megdöbbenéséböl, felnevetett, és a következö szavakkal fordult a katonatiszthez:

- Gyakran látni ilyen ijesztö alakokat a vadonban, Heyward? Vagy csakis a mi gyönyör­köd­tetésünkre rendelted meg ezt a különleges látványt? Ebben az esetben Cora meg én nagyon hálásak leszünk neked; de ha elöbbi feltevésem bizonyulna igaznak, azt hiszem, böven kell majd merítenünk családunk híres bátorságából, mielött eljutnánk utunk végcéljához.

- Ez az indián a hadsereg futárja - felelte a katonatiszt -, és a törzse valóságos hösnek tartja. Önként vállalkozott rá, hogy egy kevésbé ismert ösvényen elvezet bennünket a tóhoz; így nem kell a nehézkesen mozgó hadoszloppal együtt haladnunk, és kényelmesebb lesz az utunk.

- Nem tetszik nekem ez az ember - mondta a lány, s félig tréfásan, félig öszinte rémülettel megborzongott. - Bizonyára jól ismered, Duncan, különben nem bíztad volna rá magad ilyen könnyedén.

- Mondd inkább úgy, Alice, hogy nem bíztalak volna rá benneteket - felelte Duncan Heyward, a fiatal katonatiszt. - Persze hogy ismerem ezt az indiánt, különben sohasem bíznék benne, a legkevésbé pedig ezen az úton. Igaz ugyan, hogy a kanadai indiánok törzséböl való, de már régóta elhagyta honfitársait, akikkel most harcban állunk, és a velünk szövetséges mohawk indiánokhoz szegödött. Egyszer elmesélték nekem, hogy miként került ide hozzánk: nagyon érdekes történet, és apátok is szerepel benne... de hagyjuk most ezt; tökéletesen elegendö az is, hogy ez a kanadai indián immár a mi barátunk, és megbízhatunk benne.

- Vajon mi dolga lehetett apánkkal? - kérdezte Alice.

- Nem akarom részletezni..., mindenesetre apátok eléggé keményen bánt vele...

- Ha ellensége volt apánknak, még jobban iszonyodom töle! - kiáltotta Alice, most már csakugyan nyugtalanul. - Kérlek, Heyward, szólítsd meg, hogy legalább halljam a hangját. Bármennyire furcsa is, be kell vallanom, hogy az emberi hangok néha felkeltik bennem azt a bizalmat, amelyet az emberek külseje nem tud felkelteni.

- Hiába szólnék hozzá, valószínüleg csak egy felkiáltással válaszolna - felelte Duncan Heyward, akiröl hadd jegyezzük meg ezen a helyen, hogy örnagyi rangot viselt. - Talán megértené, amit mondok, de mint a legtöbb indián, úgy tenne, mintha nem tudna angolul. Különösen méltósá­gán alulinak tartaná, hogy háború idején beszéljen ezen a nyelven. De úgy látom, éppen meg­állt: bizonyára most fogunk rátérni arra a rövidebb és kevésbé ismert útra.

Heyward örnagy nem tévedett. Eddig a széles úton haladtak, melyen a hadoszlop eltávozott, de amikor odaértek az indiánhoz, észrevették, hogy oldalt a bokrok között egy keskeny ösvény nyílik: egyszerre csak egy lovas fért el rajta.

- Úgy van: erre folytatjuk utunkat - mondta halkan a fiatal örnagy. - Ne áruljátok el a bizalmat­lanságotokat, mert ezzel éppen hogy elöidézhetitek a veszélyt, amitöl féltek.

- Mit szólsz ehhez, Cora? - kérdezte társnöjétöl a szöke hajú Alice. - Talán kényelmetlenebb a hadsereggel utazni, viszont nagyobb biztonságot kapunk cserébe, nem gondolod?

- Nem ismered az indiánokat, Alice, azért látsz veszélyt ott is, ahol nincs - felelte Cora helyett Heyward. - Ha az ellenség egyáltalán eljutott erre a területre, sokkal valószínübb, hogy a hadoszlop körül ólálkodik, hiszen ott inkább szerezhet skalpokat. Meg aztán mindenki tudja, hogy merre halad a sereg, a mi útvonalunk pedig titkos, mivel az utolsó pillanatban határoztuk meg.

- Legyünk bizalmatlanok, amiért vezetönk más néphez tartozik, mint mi, és a böre sötét? - kérdezte fagyosan Cora.

Alice nem tétovázott tovább: lovaglópálcájával ráhúzott lovára, és ö ugratott be elsönek a szük ösvényre, amelyen az indián futár már elöreindult. A fiatal katonatiszt leplezetlen bámulattal hallgatta Cora elöbbi bátor kijelentését, majd félreállt, hogy a lány követhesse társnöjét. A szolgák, akik eddig nem nagy távolságból követték öket, nem fordultak be az ösvényre, hanem továbbhaladtak a hadsereg útján. Úgy látszik, ilyen utasítást kaptak, mégpedig az indián vezetö tanácsára. A futár ugyanis elözetesen megmagyarázta Heywardnak, hogy nem szabad sok nyomot hagyniuk az úton, mert ki tudja, a kanadai indiánok elöörsei talán idáig is elmerész­kedtek már.

A fák és cserjék közötti út meglehetösen zegzugos volt egy ideig, úgyhogy beszélgetni nem­igen lehetett; végül elérték az erdö belsejét, és itt már könnyebben haladhattak. Az indián szaporán futott elöttük; Heyward ismét a lányok mellé került, és éppen újabb beszélgetést akart kezdeni Corával, amikor egyszerre csak patadobogás ütötte meg a fülét a háta mögötti bozót felöl. Azonnal megrántotta a gyeplöt, és az egész társaság megállt, kíváncsian és egy kissé nyugtalanul várva a fejleményeket.

Néhány pillanat múlva egy csikó ugrott ki a bokrok közül, s kisvártatva követte lován az a hóri­horgas ember, akit már bemutattunk az olvasóknak. Úgy látszik, mindmostanáig észrevét­le­nül követte a társaságot, így lóháton még furcsább jelenség volt, mint a saját lábán. Rend­kívül ügyetlenül lovagolt, és hiába használta igen buzgón a sarkantyúját, a kanca nagyon egyenetlenül, szökdécselve vitte elöre. A lovas hol felegyenesedett a kengyelben, és hirtelen megnött, mint egy kísértet, hol visszahuppant, s lábával csaknem súrolta a földet. Ilyen módon nagyságát még hozzávetöleges módon sem állapíthatta meg a szemlélö. Továbbá, mivel csak jobboldalt sarkantyúzta a lovat, a szegény állat sokkal gyorsabban mozgatta jobb elsö és hátsó lábát, mint a bal oldalit. Mindez rendkívül mulatságos hatást keltett, és Heyward akaratlanul is elmosolyodott.

A különös lovas láttán a két lányból is elszállt a félelem: Alice alig bírta visszafojtani nevetését, s még a komolyabb Cora is felderült. Mikor az idegen elég közel ért hozzájuk, Heyward megszólította.

- Keresel valakit, barátom? Tán csak nem éppen minket? Remélem, nem azért jöttél utánunk, hogy rossz híreket adj tudtunkra.

- Nem, nem azért - felelte az idegen, megemelve háromszögletü kalapját; mielött visszatette volna a fejére, jó néhányszor meglegyezte vele magát, mert úgy látszik, nagyon kimelegedett a számára olyannyira fáradságos lovaglásban. Végül lehült egy kissé, és így folytatta: - Hallottam, hogy a William Henry-erödbe igyekeztek, és mivel magam is arrafelé tartok, úgy gondoltam, mindannyiunknak kellemesebb lesz, ha megnövekedik a társaság.

- Elhiszem, hogy te úgy gondoltad, barátom, de minket még nem kérdeztél meg - felelte Heyward.

- Igaz. De az embernek elöbb a saját gondolataival kell tisztába jönnie, és csak akkor fordulhat a többiekhez, ha ö maga már határozott - mondta a furcsa idegen. - Nos, én határoztam, és most itt vagyok; rajtatok a sor, hogy ti is határozzatok.

- Ha a tóhoz akarsz jutni, eltévesztetted az utat - válaszolta Heyward egy kissé gögösen. - A hadoszlopot kellene követned, az pedig a széles úton vonul, amely több mint félmérföldnyire esik innét.

- Tudom - felelte az idegen, akit egy csöppet sem hütött le ez a barátságtalan fogadtatás. - Egy egész hetet töltöttem az Edward-erödben, s mivel nem vagyok néma, természetesen me­gkérdeztem, hogy melyik úton kell haladnom. Ha néma volnék, nem is vállalkoztam volna erre az útra, hiszen akkor nem gyakorolhatnám a hivatásomat. Mármost az én hivatásom az oktatásnak egy bizonyos fajtája; s mivel nem célszerü, ha az oktató túlságos közelségben él a tanítványaival, úgy határoztam, hogy nem csatlakozom a hadsereghez, és inkább a ti társaságotokat választom.

- Nagyon önkényes, nagyon elhamarkodott módon határoztál! - kiáltotta Heyward, nem tudva, hogy nevessen-e vagy bosszankodjék. - De azt mondod, hogy oktatással foglalkozol: mi a hivatásod? Tán csak nem az, hogy a hadviselés tudományára tanítsd a katonákat? Vagy hadimérnök volnál, aki erödöket tervez és épít?

Az idegen egy pillanatig bámulva nézett Duncan Heywardra, majd így felelt:

- Mit sem tudok a hadviselés tudományáról, és még kevesebbet az erödök tervezéséröl vagy építéséröl. Az én hivatásom nem ilyen harcias. Azért tartózkodom a katonák között, hogy a zsoltáréneklés nemes müvészetére tanítsam öket.

- Egy énekmesterrel állunk szemben! - kiáltotta vidáman Alice. - Védelmembe veszem ezt az embert. Ne ráncold a homlokodat, Duncan, engedd meg neki, hogy velünk együtt tegye meg az utat. Szeretnék egy kis muzsikát hallani. Meg aztán - tette hozzá Cora felé pillantva - talán jobb is, ha eggyel többen vagyunk: veszély esetén jobban védekezhetünk.

- Azt hiszed, Alice, erre hoztalak volna benneteket, ha veszélytöl tartanék? - kérdezte Heyward.

- Nem, nem hiszem; de nagyon mulatságosnak találom ezt az idegent; ráadásul még énekelni is tud; hadd jöjjön hát velünk! - Alice elöremutatott az ösvényre, amelyen az indián futár és Cora már el is indult. A szöke lány megsarkantyúzta lovát, és utánuk sietett; Heyward és az idegen követte.

- Örülök, hogy találkoztunk, barátom - mondta megint Alice az idegennek, amikor valamivel távolabb a társaság tagjai ismét egymás mellé kerültek. - Otthon magam is szoktam énekelni, méghozzá rokonaim véleménye szerint nem túlságosan rosszul. Egy kis társas énekléssel könnyen elüzhetjük az unalmat útközben. Meg aztán örülnék, ha egy énekmester véleményt mondana szerény képességeimröl.

- A zsoltáréneklés üdítöleg hat a testre és a lélekre egyaránt - felelte az énekmester, aki máris a társaság tagjának érezte magát -, de ahhoz, hogy tökéletes legyen a hangzás, négy szólam szükséges. Úgy látom, társaságunkban mind a négy szólam megtalálható. Már az elsö szavadnál észrevettem, kisasszony, hogy kellemes szoprán hangod van; az én tenorom sem éppen rossz, s ha kell, a legmagasabb hangokig is feltornászom magam; e fiatalember remény­teljes basszusnak ígérkezik; a másik hölgy alt hangjáról pedig némi fogalmat alkottam még az erödben; mert láttalak benneteket indulás elött, és társnöd akkor ejtett egy-két szót, melynek bájos csengése még mindig a fülemben van.

- Ne ítélj olyan elhamarkodottan - felelte Cora mosolyogva. - Heyward örnagy egyes alkalmakkor ugyan nagyon mély hangon beszél, de hidd el, hogy amikor nem haragos, ez a hang sokkal közelebb áll a tenorhoz, mint a basszushoz, és igen lágyan énekel.

- Ó, hát a tiszt úr járatos a zsoltáréneklésben? - kérdezte az idegen.

Alice csaknem elnevette magát, de azután eröt vett magán, és nagyon komolyan így válaszolt:

- Attól tartok, hogy Heyward örnagy jobban kedveli a világi dalokat, mint a zsoltárokat. A katonaélet nem is igen alkalmas arra, hogy ebben a kegyes müfajban gyakorolja magát.

- Az embernek élnie kell tehetségével, de nem szabad visszaélnie vele! - kiáltotta hevesen az énekmester. - Én bízvást elmondhatom, hogy tehetségemet kora ifjúságomtól fogva mindig kegyes célokra fordítottam. Énekeltem és muzsikáltam, amióta csak az eszemet tudom, de soha egyetlen világi dal nem hagyta el az ajkamat.

- Hát csakis az egyházi éneknek szentelted magad?

- Csakis. Mint ahogy Dávid zsoltárainak szövege messze felülmúl minden költészetet, úgy a zsoltárok szövegére írt dallamok is felülmúlnak minden másféle zenét. És mi, akik itt élünk az amerikai gyarmatokon, különösen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mivel olyan zsoltá­ros­könyv áll rendelkezésünkre, amely egyszerü, de végtelenül magasztos dallamaival magasan kiemelkedik a többi közül. Soha nem teszek egyetlen lépést sem anélkül, hogy magammal ne vinném ezt a csodálatos könyvet - az énekmester most a zsebébe nyúlt: - "Az Ó- és Újszövet­ség zsoltárai, himnuszai és dalai, melyek az új-angliai közönség használatára és épülésére közzététettek Boston városában, az Úrnak 1744. esztendejében. Huszonhatodik kiadás."

Közben az énekmester elöhúzta a könyvet, feltett az orrára egy vaskeretes szemüveget, és lapozgatni kezdett a zsoltárok között. Végül megállapodott az egyiknél, és elövette a zsebéböl kikandikáló különös szerszámot, amelyröl már említést tettünk.

Kiderült, hogy ez a szerszám egyáltalán nem fegyver, hanem közönséges zenei síp. Az idegen az ajkához emelte, belefújt, "megadta önmagának a hangot", s kéretlenül rázendített a követ­kezö zsoltárra:

Ímé, mely jó és mely nagy gyönyörüség
az atyafiak közt az egyenesség,
ha békével együtt laknak!
Mint a balzsamolaj, ök olyanak,
amely jószagú és igen kedves,
melytöl Áron feje nedves,
mikor fejéröl széjjel alácsordol,
szakállán szép illatosan aláfoly
végre ö a szép köntösire.[2]

Az idegen furcsa kézmozdulatokkal kísérte az éneket: jobbját hol felemelte, hol leengedte, a mély hangoknál néhány pillanatig megérintette a zsoltároskönyv lapjait, de amikor egy magasabb hangot kellett kivágnia, karja olyan hevesen lendült a magasba, hogy leírhatatlan. Úgy látszik, a megszokás tette szükségessé ezt a kézjátékot: az idegen e nélkül nem tudott énekelni, és nem is hagyta abba a hadonászást, amíg a zsoltár utolsó hangja el nem szállt a feny 252j92c 37;fák között.

A zengö hangon elöadott dalt természetesen jól hallotta a futár és Cora is, noha ök egy kevéssel megelözték a többieket az úton. Az indián megállt, tört angolsággal néhány szót szólt Heywardhoz; az örnagy bólintott, majd rögtön az énekmesterhez fordult, egyelöre véget vetve a zenei elöadásnak.

- Igaz, hogy közvetlen veszély nem fenyeget bennünket - mondta Heyward -, mindazonáltal az óvatosság arra int, hogy a lehetö legcsendesebben haladjunk a vadonban. Ne haragudj, bará­tom, és te se haragudj, Alice, de jobb lesz, ha elhalasztjuk a zenei élvezeteket, amíg biztosabb helyre nem érünk.

- Csakugyan nagy zenei élvezetben volt részem - felelte a lány vidáman. - Sohasem hallottam még szövegnek és dallamnak ilyen furcsa összekapcsolását. És ebböl a mélységes élvezetböl riasztott fel a te dörmögö basszus hangod, Duncan!

- Mondhatsz a hangomról, amit akarsz, Alice - felelte mosolyogva Duncan -, mégis meg kell mondanom, hogy a te biztonságod és Coráé sokkal fontosabb nekem, mint akár Händel leggyönyörübb zenekari müve.

Az örnagy hirtelen elhallgatott, és gyorsan egy bokor felé fordította a fejét, majd gyanakodva az indián vezetöre pillantott. Ez azonban nyugodtan, szapora és egyenletes léptekkel haladt tovább. Heyward elszégyellte magát: amit az elöbb a bokorban látott, az bizonyára valami erdei bogyó volt, nem pedig egy villogó szempár, mint ahogy elsö pillanatban képzelte. Megrántotta hát a gyeplöt, és elüzve a kellemetlen gondolatot, továbbügetett társaival.

Heyward örnagy azonban hibát követett el, amikor fiatalos büszkeségböl fittyet hányt az óvatosságnak és a körültekintésnek. A lovas csapat még nem is járt nagyon messze, amikor az említett bokor ágai szétváltak, és egy indián arc bukkant fel közöttük. Az indián elörehajolt egy kissé, és a távolodó lovasok után nézett. Harci festékkel borított sötét arca mintha diadalmasan felragyogott volna: nyilván arra gondolt, hogy a mit sem sejtö utasok elöbb-utóbb a hatalmába kerülnek. Így figyelte öket, vérszomjas és gonosz pillantással, amíg a két leány kecsesen ringó alakja, a férfias Heyward és a lóháton is csetlö-botló énekmester el nem tünt az erdöben.

II.
FEHÉREK ÉS RÉZBŐRŰEK

Búcsúzzunk el rövid idöre a gyanútlan Heywardtól és útitársaitól, akik mind mélyebbre hatoltak a veszedelmes erdöbe, s tegyük át történetünk színhelyét néhány mérfölddel nyuga­tabbra.

Egy keskeny, de gyors patak folyt itt, körülbelül egyórányira Webb táborától. Két férfi pihent a partján; jobban mondva nem is pihent, hanem várakozott, talán egy harmadik személyre, talán valamilyen eseményre. A lombos erdö egészen a patakig ért, a szélsö fák ágai a víz fölé nyúltak, és árnyékukkal sötétre festették a habokat. Már elmúlt dél, kevésbé tüzött a nap, csökkent a höség, és a forrásokról hüvös pára szállt felfelé. A táj mégis álmos júliusi csendbe merült, s a némaságot csak idönként törte meg a két férfinak egy-egy szava, egy harkály kopogása, egy szajkó fecsegése vagy egy távoli vízesés tompa moraja.

A két férfi, úgy látszik, otthonos volt az erdöben, mert nem sokat törödött a különbözö távoli neszekkel. Egyikük rézbörü volt, és szokásos indián díszeket viselt; a másikról azonnal lerítt az európai származás, noha arcát barnára égette a nap, s így színben nem nagyon különbözött a társától. Az indián egy mohos fatörzs egyik végén ült, oly módon, hogy szavait megfelelö kéz­mozdulatokkal is alátámaszthassa, amint a tanácsban szónokló rézbörüek szokták. Csaknem meztelen testén fehér és fekete harci színek látszottak. Haja le volt borotválva, csak egy varkocs maradt a feje búbján - ha elesik a harcban, ellensége ezt nyúzza le a fejbörrel együtt, s ezt nevezik skalpnak. A varkocsot egyetlen sastoll díszítette, mely az indián bal válla felé hajlott. Övében tomahawkot és skalpolókést viselt; térdén egy rövid angol katonai puska hevert abból a fajtából, amellyel az angolok felfegyverezték indián szövetségeseiket. A harcos alakja és méltóságteljes tartása arra mutatott, hogy már nem fiatalember, de nem is öreg még, hanem éppen teljében van a férfikornak.

A fehér emberen látszott, hogy életét az erdökben töltötte, és sok viszontagságon ment keresz­tül. Végtagjai izmosak voltak, de inkább szívósak, mint gömbölyüek; minden idegszálukat és rostjukat acélossá edzette az élet. Zöld színü vadászinget viselt, melynek széléröl fakósárga rojtok csüngtek alá, fején nyári börsapka volt. Kagylódíszes övéböl nem hiányzott az éles kés, de tomahawkot nem viselt. Mokasszinja díszes volt és tarka, mint ezek az indián lábbelik általában; szarvasbör lábszárvédöi egészen a térdéig értek. Felszerelését egy löporos szaru és egy puskagolyóknak való börzacskó egészítette ki; maga a fegyver valamivel távolabb volt, egy fának támasztva. Ez a puska azonnal elárulta, hogy tulajdonosa vadász, és nem katona: a vadászok ugyanis hosszú puskát használnak, míg a hadsereg tagjai rövidet. A vadász szeme kicsi volt, de éles és eleven, beszéd közben is állandóan fürkészte a környezetét, mintha attól tartana, hogy a fák közül bármikor elöbukkanhat valamilyen fenevad vagy ellenség. Ez a gyanakvó készenlét némi ravaszkás színezetet adott a vadász arcának, mégis elsö pillantásra láthatta akárki, hogy talpig becsületes és öszinte emberrel áll szemben.

- Még a ti hagyományaitok is azt bizonyítják, Csingacsguk, hogy nekem van igazam - mondta a vadász az indiánnak a delavár törzs nyelvén. Szavait az olvasó kedvéért fordításban közöljük, de igyekszünk megtartani az indián nyelv sajátos kifejezéseit. - Őseid napnyugat felöl jöttek ide, átkeltek a Nagy Folyón, harcoltak az itteni lakossággal, és meghódították ezt a földet; az én öseim kelet felöl jöttek, a Nagy Sós-tó túlsó oldaláról, és nagyjából ugyanazt tették, amit ti: ne veszekedjünk hát!

- Az én öseim mezítelen rézbörüek voltak, és ugyanolyan fegyverekkel harcoltak, mint ellen­ségeik - felelte Csingacsguk. - Úgy gondolod, Sólyomszem, hogy nincs semmi különbség az indián harcos nyilai és az ólomgolyó között, amellyel a fehérek pusztítanak?

- Ebben van valami igazság - mondta a fehér ember, és újabb érveket keresve, megcsóválta a fejét. - De én nem vagyok tudós, és csak arról beszélhetek, amit szarvas- és mókusvadászat közben láttam. Márpedig azt láttam, hogy az indiánok mesterien bánnak az íjjal és a nyíllal, így ez a fegyver is lehetett olyan veszedelmes, mint öseim puskája.

- Te a fehérek véneitöl hallottad, hogy mi történt a múltban - mondta Csingacsguk komoran. - Vajon azt mondják-e a fehér bölcsek, hogy a rézbörüek harci színekben és nyilakkal fogadták öket?

- Nincsenek elöítéleteim, Csingacsguk - válaszolta a vadász, akit társa Sólyomszemnek szólított. - El kell ismernem, hogy mint becsületes ember, sokszor nem helyeselhetem a fehérek viselkedését. A fehérek rendszerint könyvben írják meg, amit tettek és láttak, s nem élöszóval mondják el a falujukban a többiek elött, mint az indiánok. Az indián falvak népe azonnal vissza­utasíthatja az elbeszélö hazugságait vagy kérkedését, aki pedig igazat mond, ott a helyszínen elöállíthatja a tanúkat. A könyvbe foglalt hazugságokat már nehezebb megcáfolni. De én nem is vagyok olvasó, és öseimröl csak hallomásból tudok. Feltételezem, hogy értettek a fegy­ver­forgatáshoz, és jól bántak a puskával, különben kitöl örököltem volna vadásztehetsé­gemet? De hát minden történetnek két oldala van, s ha már a fehérek beszámolóiban nem bízhatunk meg, arra kérlek, Csingacsguk, mondd el, hogy a ti hagyományaitok szerint mi történt öseink között, amikor elöször találkoztak.

Egy percre csend támadt, az indián mozdulatlanul ült a fatörzsön; amikor megszólalt végül, olyan méltóságosan kihúzta magát, hogy már a tartása is elegendö bizonyíték lehetett szavainak igazságára.

- Hallgass meg, Sólyomszem: biztos lehetsz benne, hogy füledet nem éri hazugság. Hallgasd meg, mit mesélnek törzsem vénei, és mit tettek annak idején a mohikán indiánok. - Csingacsguk egy pillanatnyi szünetet tartott, majd társára pillantva kérdö hangon folytatta: - Igaz-e, hogy ez a patak, amely a lábunk alatt folyik, a Nagy Sós-tó felé szalad, s végül sósak lesznek a habjai, és visszafelé hömpölyögnek?

- A mohikánok ebben igazat mondtak - felelte a vadász. - Magam is jártam már arra, ahol a folyó vize elhagyja az erdöt, és tapasztaltam, hogy sóssá válik, bár nem értettem, miért.

- És a víz áramlása? - kérdezte az indián. - Hazudtak-e Csingacsguk ösei, amikor azt mondották, hogy odalent visszafelé folyik a víz?

- Nem, ebben sem hazudtak. A fehérek azt mondják, hogy az apály és a dagály miatt van így.

- A vadonból és a nagy tavakból eredö folyók elfutnak messzire, amíg ilyen egyenesen nem folynak - mondta Csingacsguk, és elörenyújtotta karját. - Akkor megszünik a rohanás.

- Ezt senki sem tagadhatja - felelte a vadász. - De ha messzebbröl nézzük a dolgokat, akkor a tenger, vagy ahogy ti mondjátok: a Nagy Sós-tó vizei nem is olyan egyenesek. Azt hallottam ugyanis, hogy a Föld gömbölyü. Márpedig ha gömbölyü, akkor az állóvizeknek is igazodniuk kell hozzá, tehát az állóvizek felszíne is gömbölyü.

Az indián ugyan nem nagyon hitte el ezt a magyarázatot, de a világért sem árulta volna el hitetlenségét. Sólyomszem megjegyzésére nem szólt semmit, és így folytatta elbeszélését:

- Népem abból az országból jött ide, ahová a nap nyugodni tér éjszaka, ahol bölények élnek a tágas síkságokon. Onnan jöttünk, amíg el nem értük a Nagy Folyót. Ott aztán megütköztünk az alligewi indiánokkal, és vér borította el a földet. A Nagy Folyótól egészen a Nagy Sós-tó partjáig senki sem tudott feltartóztatni bennünket. Azt mondottuk, ez a föld a mienk lesz. Fegy­verrel szereztük, és fegyverrel meg is tartottuk. Elüztük az irokézeket, és mi lettünk e föld urai.

- Mindezt hallottam, és el is hiszem - felelte Sólyomszem. - De ez még jóval az elött történt, hogy az angolok ideérkeztek volna.

- Az elsö sápadtarcúak, akik idejöttek, nem angolul beszéltek. Hatalmas kenukon érkeztek, amikor öseim éppen elásták a csatabárdot, mert eleget harcoltak már a szomszédos törzsekkel. Akkor, Sólyomszem - Csingacsguk mély torokhangja elárulta izgatottságát -, akkor egysége­sek voltunk és boldogok. A Sós-tó ellátott bennünket hallal, az erdö vaddal és a levegö madárral. Asszonyaink gyermekeket szültek, és népünk szaporodott. Az irokézek nem merték betenni lábukat a földünkre, s mi énekeltünk a régi diadalokról, és békében tiszteltük az indiánok Nagy Szellemét.

- Mit tudsz a magad családjáról? Mit csinált abban az idöben? - kérdezte Sólyomszem. - Biztos vagyok benne, hogy bátor harcosok voltak öseid, és bölcsen szólottak, ha a tanácsban rájuk került a sor.

- Fönökök vére folyik az ereimben - felelte röviden és méltóságteljesen Csingacsguk. - Mon­dom, megjöttek az elsö sápadtarcúak, akik nem angolok voltak, hanem hollandusok, és tüzitalt adtak a népemnek. A tüzital elvette népem eszét, s ekkor már könnyü volt visszaszorítani a partról az indiánokat. Ezért van, hogy én, a mohikán fönökök ivadéka, az erdöben töltöttem életemet, és sohasem juthattam ki a partra, ahol öseim sírjai domborulnak.

- És hol vannak azok a mohikánok, akik nyugat felé húzódva a hódító fehérek elöl, csatla­koztak rokonaikhoz, a delavár törzshöz?

- Hol vannak az elmúlt tavaszok virágai! - kiáltotta keserüen Csingacsguk. - A mohikán harcosok egymás után elköltöztek a boldog vadászmezökre, a szellemek országába. Tudom, én magam sem élek már sokáig: a dombtetön vagyok, és innen már lefelé vezet az út. Ha majd a fiam, Unkasz is utánam jön a boldog vadászmezökre, végképp kimúlik a törzsem, mert Unkasz az utolsó mohikán.

- Unkasz itt van! - mondta egy lágy hang Csingacsguk mellett. - Ki beszél Unkaszról?

Sólyomszem önkéntelenül is meglazította kését az övében, majd a puskája felé kapott, olyan váratlanul érte a hang; Csingacsguk azonban meg sem moccant, és nem is nézett Unkasz felé.

A következö pillanatban egy fiatal harcos termett mellettük egészen hangtalanul, és leült a gyors patak partján. Apja nem kiáltott fel meglepetésében, s néhány percig egyetlen szó sem hagyta el a két indián ajkát; egyikük sem akart gyerekes fecsegönek vagy kíváncsi asszonynak látszani. Példájukat a fehér ember is követte, elengedte puskáját, s némán és mozdulatlanul várta, hogy társai megszólaljanak. Végül Csingacsguk lassan a fiára emelte szemét, és ezt kérdezte:

- Oly pimaszok-e az irokézek, hogy mokasszinjuk már ebben az erdöben is nyomot hagyott?

- Megtaláltam és követtem a nyomukat - felelte Unkasz. - Számuk annyi, mint a két kezem ujjaié, de gyáván rejtözködnek, és nem merik megmutatni az arcukat.

- Azért ólálkodnak itt, mert skalpot és zsákmányt akarnak szerezni! - mondta Sólyomszem. - A franciák parancsnoka, Montcalm küldte ide öket, hogy kémkedjenek.

- Ez elég! - jelentette ki Csingacsguk, a lenyugvó napra pillantva. - Elüzzük öket, mint a szarvast. Sólyomszem, lakjunk jól ma este, holnap pedig mutassuk meg az irokézeknek, hogy férfiak vagyunk!

- Mind a két javaslatodat elfogadom - mondta Sólyomszem. - De ha el akarod üzni az irokézeket, elöbb meg kell találni a zsiványokat; ha pedig enni akarunk, elöbb el kell ejteni a zsákmányt. De lám, az ördögöt festettem a falra: ott, azon a dombon, a bokrok mögött agancsokat látok, az idén még nem is láttam ilyen nagyokat! Ide hallgass, Unkasz - folytatta suttogva és valami hangtalan nevetéssel, amely annyira jellemzö volt rá -, fogadjunk akármibe, hogy egyetlen lövéssel leterítem! Úgy fogok célozni, hogy a golyó a két szeme között érje el, de a jobb szeméhez valamivel közelebb.

- Lehetetlen - súgta vissza a fiatal indián, és izgatottan felugrott. - Hiszen csak az agancsok hegye látszik!

- Gyerek még a fiad - csóválta meg a fejét Sólyomszem, Csingacsgukhoz fordulva. - Hát milyen vadász az olyan, aki egy állat látható részeiböl nem tudja kiszámítani, hogy hol van a többi része?

Már célzott is, és éppen be akarta mutatni lövésztudományát, amikor Csingacsguk megragadta a fegyvert, és fojtott hangon rászólt:

- Sólyomszem, már ma este harcolni akarsz az irokézekkel?

- Ó, ti indiánok! Hiába, csak ti tudjátok igazán, hogy az erdöben mit szabad tenni, és mit nem! - felelte a vadász, és leengedte a puskáját. Látszott rajta, hogy elismeri: Csingacsguknak van igaza. - Nem tehetek egyebet, Unkasz, a te nyiladra kell bíznom a szarvast; a puska dörrenése felriasztaná az irokézeket, s akkor ök lakmároznának a zsákmányból, nem pedig mi.

Miután Sólyomszem szavait Csingacsguk is megerösítette egy kifejezö kézmozdulattal, Unkasz levetette magát a földre, és hason csúszva óvatosan közeledett a szarvas felé. Amikor már csak néhány lépésnyire volt a bokortól, feltámaszkodott, egy nyilat illesztett az íj húrjára. Ugyan­akkor az agancsok is megmozdultak, mintha gazdájuk veszélyt szimatolna. A következö pillanatban már hallatszott is az íj húrjának pengése, az állat sebesülten felszökött, és éppen a támadó lába elé zuhant. Eszeveszetten rugdalózott, és vadul forgatta félelmetes agancsát. Unkasz óvatosan megkerülte, és az állat nyakába döfte kését. A szarvas egy-két pillanat múlva kiszenvedett; vére lefolyt a patakig, és pirosra festette a vizet.

- Indián ügyesség! - kiáltotta Sólyomszem. - Szép látvány volt! De azért ismerd el, Unkasz, hogy a nyíl nem tökéletes fegyver, mert késsel kell befejezni a munkát.

- Uff! - kiáltotta váratlanul Csingacsguk, és felkapta a fejét, mint a vizsla, ha vadat szimatol.

- Aha! A szarvas nem volt egyedül! Egész csorda rejtözik a közelben - mondta Sólyomszem, akiben fellángolt a vadászszenvedély. - Ha lötávolba kerülnek, fogadom, hogy leterítek egyet, még ha felriasztom is az egész irokéz törzset! Mit hallasz, Csingacsguk?

- Csak egy szarvas van itt, és az is halott - felelte az indián, közel hajolva a földhöz, hogy a füle csaknem érintette már. - Lábdobogást hallok!

- Talán farkasok közelednek. Nyilván ök kergették ide a szarvast, és most ráakadtak a nyomára.

- Nem. Fehér emberek lovai közelednek - felelte Csingacsguk; méltóságteljesen felállt, és visszaült a fatörzsre. - Sólyomszem, a fehérek testvéreid, beszélj hát velük.

- Szívesen, méghozzá olyan jó angolsággal, hogy az angol király is nyugodtan meghallgathatja, amit mondok - jelentette ki a vadász. - De nem látok semmit, és nem is hallok lódobogást; különös, hogy a te indián füled mennyivel élesebb, mint az enyém. Pedig én is a rézbörüek között nevelkedtem, és eltanultam tölük egyet s mást. Aha! Mintha megreccsent volna egy száraz ág... Most már a levelek zizegését is hallom... Úgy van, ez lódobogás. Mindjárt meglátjuk öket.

Sólyomszem még be sem fejezte a mondatot, amikor az elsö lovas kibukkant a bokrok közül.

Az ösvényt, amelyen a lovasok jöttek, szarvasok taposták járhatóvá: bizonyára ezen az úton szoktak lejárni esténként a patakhoz. A patak és az ösvény találkozása nem volt messze attól a helytöl, ahol Sólyomszem pihent két indián társával. A lovasok lassan közeledtek feléjük. Sólyomszem felállt, és néhány lépést tett elöre.

- Kik vagytok? - kérdezte Sólyomszem, a bal karjára fektetve puskáját. - Kik vagytok, akik az ösrengeteg vadjai és veszélyei között jöttök erre?

- Jóakaratú, jámbor emberek, a törvény barátai és az angol király alattvalói - felelte a legelsö lovas. - Hajnal óta járjuk a vadont étlen-szomjan, és nagyon elfáradtunk a lovaglásban.

- Eltévedtetek, s most nem tudjátok, hogy merre menjetek tovább? - kérdezte Sólyomszem.

- Úgy van. A csecsemök sincsenek annyira a dajkájukra utalva, mint mi a vezetönkre. De mondd csak, barátom, nem tudod, milyen messze van ide a William Henry-eröd?

- Hogy tudom-e! - kiáltotta Sólyomszem, de aztán rögtön észbe kapott, és halkabban beszélt tovább. - Ha a William Henry-erödbe igyekeztek, rosszabb úton nem is járhatnátok! Menjetek inkább a patak mentén, amíg az Edward-erödbe nem értek, s ott kérjetek útikalauzt Webb tábornoktól, aki olyan régóta vesztegel a földsáncok mögött, ahelyett, hogy a franciák elé vonulna, és visszakergetné öket Kanadába.

Mielött az idegen válaszolhatott volna erre, egy másik lovas is elöreugratott, majd megállt Sólyomszem elött.

- Miért, milyen messze vagyunk az Edward-erödtöl? - kérdezte a második lovas. - Tudd meg, hogy onnan indultunk el ma reggel, és a William Henry-erödbe igyekszünk, a tóhoz.

- Még egyszer mondom, hogy akkor nagyon rossz úton jártok. Hát nem tudjátok, hogy a két eröd között legalább olyan széles és kényelmes az út, akár Londonban a király palotája elött?

- Tudjuk, tudjuk - felelte mosolyogva Heyward örnagy, mert ö volt a második lovas. - Mi azonban indián útikalauzt fogadtunk, aki vállalta, hogy egy kényelmetlenebb, de rövidebb úton vezet el bennünket a William Henry-erödbe; most azután ö is eltévedt. Egyszóval nem tudjuk, hol vagyunk.

- Egy indián, aki eltéved az erdöben! - kiáltotta Sólyomszem, és kételkedve megcsóválta a fejét. - Méghozzá nappal, amikor minden világos! Amikor a folyók nincsenek kiszáradva, és bárkinek irányt mutatnak! Hiszen a fák mohos oldaláról még egy gyerek is megállapíthatná, hogy merre van észak. Az erdö tele van szarvas járta ösvényekkel, amelyek a folyókhoz vezetnek; de útmutatással szolgálhatnak a vadkacsák is, amelyek még nem költöztek el más vidékre. Különös, hogy egy indián eltéved a Hudson folyó és a George-tó között. A mohawk törzsböl való?

- Nem a mohawk indiánok között született, de végül is ez a törzs fogadta be. Azt hiszem, születési helye északabbra van, és a mi vezetönk az irokézek vagy más néven a huronok közül származik.

- Uff! - kiáltották egyszerre Sólyomszem társai, akik eddig mozdulatlanul ültek a fatörzsön, mintha egyáltalán nem érdekelné öket, hogy miröl beszél a két sápadtarcú. Az utóbbi szavakra azonban mindketten felugrottak.

- Egy huron indián a vezetötök! - mondta Sólyomszem, és bizalmatlansága jeléül még egyszer megcsóválta a fejét. - Álnok és gonosz törzs az, álnok és gonosz minden fia, még ha másfajta indiánokhoz szegödik is. Csak azt csodálom, hogy miután rábíztátok magatokat, nem találkoz­tatok útközben egy egész falka irokézzel.

- Ettöl nem kell félni, hiszen a William Henry-eröd még sok mérföldnyire fekszik elöttünk. És ne feledd, amit mondtam: vezetönk most már a mohawk törzs tagja, tehát szövetségesünk ebben a háborúban.

- Én pedig azt mondom, hogy aki irokéznek született, az holta napjáig irokéz marad - felelte határozottan Sólyomszem. - Nem lehet megbízni bennük. Ha bátor és becsületes indián harcost akarsz látni, keresd a delavárok vagy a mohikánok között!

- Elég volt ebböl! - szakította félbe Heyward türelmetlenül. - Nem vagyok kíváncsi arra, hogy neked, az ismeretlennek, mi a véleményed a vezetönkröl, akit ismerek. De még nem válaszoltál a kérdésemre: milyen messzire vagyunk az Edward-erödtöl?

- Úgy látszik, ez attól függ, hogy ki a vezetötök. Ilyen pompás lovakon jókora utat meg lehet tenni napkelte és napnyugta között.

- Barátom, nem akarom fölöslegesen vesztegetni a szót - mondta Heyward, elfojtva bosszúsá­gát, valamivel barátságosabb hangon. - Ha elárulnád, hogy milyen messze van az Edward-eröd, és el is vezetnél odáig, bökezüen megjutalmaznám a fáradozásodat.

- Honnan tudjam, hogy jó barát vagy, nem pedig ellenséges kém? - kérdezte Sólyomszem.

- Ha nem tévedek, barátom, te is a mi oldalunkon harcolsz; legalábbis láttam már hozzád hasonló felderítöket a seregünkben. Nos, ha nem tévedek, akkor hallanod kellett már a 60. ezredröl.

- De még mennyire hogy hallottam róla! Nagyon is jól ismerem ezt az ezredet, noha vadászinget viselek, nem pedig piros katonakabátot.

- Akkor hát meg tudnád mondani, hogy mi a neve a hatvanasok örnagyának?

- Az örnagyának?! - kiáltott közbe Sólyomszem, és kihúzta magát. - Ha van ember ezen a földön, aki jól ismeri Effingham örnagyot, én vagyok az.

- Helyes, de ebben az ezredben több örnagy is szolgál. Akit az elöbb említettél, az a leg­idö­sebb. Én azonban a legfiatalabbikra gondolok, arra, akit a William Henry-erödben állomásozó helyörség egyik parancsnokává neveztek ki.

- Igen, igen: hallottam, hogy egy gazdag és fiatal embert akarnak odaküldeni. Azt mondják, rangjához képest nagyon fiatal, de becsületes ember, és bátor katona.

- Nos, én nem erösíthetem meg a hírét - mondta Heyward mosolyogva -, csak annyit mond­hatok róla, hogy itt áll elötted. Én vagyok az a fiatal örnagy, következésképpen nem lehetek ellenség, akitöl félni kell.

A vadász elképedve nézett Heywardra, egy kissé zavarba jött, majd megemelte sapkáját, de látszott rajta, hogy még nem egészen biztos a dolgában.

- Igaz, hallottam, hogy ma reggel egy társaság el akart indulni a tó felé, de hát...

- Mi vagyunk az a társaság, s csak azért nem tartottunk a hadsereggel, mert bíztunk abban, hogy indián útikalauzunk egy rövidebb utat ismer.

- Az indián pedig becsapott benneteket, és azután megszökött, ugyebár? - kérdezte Sólyomszem.

- Sem az egyik, sem a másik - felelte Heyward örnagy. - Megszökni semmi esetre sem szökött meg, csak hátramaradt egy kissé, amikor mi idelovagoltunk hozzátok.

- Szeretnék a szeme közé nézni: ha csakugyan irokéz, mindjárt ráismerek az alattomos arckifejezéséröl és harci színeiröl - mondta Sólyomszem, és otthagyva Heywardot, valamint az énekmestert (mert ö volt az elsö lovas), megindult arrafelé, amerröl a társaság jött. Csakhamar találkozott a lányokkal, akik nyugtalanul és aggódva várták a beszélgetés kimenetelét. Mögöttük Sólyomszem észrevette az indián futárt: ott állt egy fának támaszkodva. A vadász rámeresztette szúrós szemét, de az indián arca meg sem rezzent; úgy nézett vissza, mintha köböl volna. Ijesztö volt ez a merev; sötét és vad arc. Sólyomszem nem sokáig nézte: mindent tudott, amit tudni akart. Visszajövet nyájas mosollyal válaszolt Alice föbiccentésére, majd odament Heywardhoz, néhány szóval érdeklödött az énekmester felöl, s végül fejcsóválva közölte tapasztalatait.

- Irokéz, ahhoz nem fér kétség - jelentette ki Sólyomszem. - Olyan, mint törzsének többi tagja: sem a mohawk indiánok, sem mások nem változtathatják meg öt. Ha egyedül volnál, és lemondanál büszke paripádról, szívesen visszavezetnélek gyalog az Edward-erödbe, hiszen csak egyórányi járásra van innét. De mivel hölgyek is vannak a társaságban, ez a terv megvalósíthatatlan.

- Miért? - kérdezte Heyward. - Igaz, hogy a hölgyek fáradtak, de néhány mérföldet még tudnának lovagolni.

- A terv megvalósíthatatlan - ismételte makacsul a vadász -, egyetlen mérföldet sem tennék meg besötétedés után a vezetötök társaságában, még ha Amerika legjobb puskáját ígérnék is jutalmul az útért. Az erdö tele van ólálkodó irokézekkel, és a fejemet teszem rá, hogy ez az útikalauz nagyon könnyen megtalálná öket.

- Csakugyan így gondolod? - kérdezte Heyward, elörehajolva a nyeregböl és csaknem suttogva, hogy a többiek meg ne hallják. - Be kell vallanom, hogy énbennem is feltámadt a gyanú, bár egy szót sem szóltam róla, nehogy megijesszem útitársnöimet. Azért is nem követ­tem tovább az útikalauzt, mert gyanakodni kezdtem rá, s inkább magam lovagoltam elöre.

- Csak rá kellett néznem, és máris tudtam, hogy gazember - mondta Sólyomszem határozottan. - Most ott áll, annak a fának támaszkodva, a bokrok mögött. Nem látszik ide, mindazonáltal könnyen beleereszthetnék egy golyót a térdébe, s tudom, hogy akkor legalább egy hónapig nem csavarogna az erdöben. Azért ajánlom ezt a megoldást, mert ha visszamennék hozzá, még gyanút fogna a nyomorult, és kereket oldana a fák között.

- Nem, nem! - tiltakozott Heyward. - Mégiscsak lehet, hogy ártatlan. De ha biztos volnék benne, hogy becsapott...

- Biztos lehetsz abban, hogy egy irokéz mindig becsap mindenkit! - vágott a szavába Sólyomszem, és egy ösztönszerü, gyors mozdulattal elörelendítette puskáját.

- Megállj! Nem akarom! - kiáltotta Heyward. - Valami más megoldást kell találnunk. Pedig egyre inkább elhiszem magam is, hogy a gazfickó szándékosan vezetett minket tévútra.

Sólyomszem letett arról, hogy egy puskalövéssel megbénítsa az indián futárt. Néhány pillanatig tünödve nézett maga elé, majd felemelte a kezét, s erre a jelre Csingacsguk és Unkasz azonnal mellette termett. Nagyon komoly beszélgetés kezdödött a három jó barát között, delavár nyelven; Heyward semmit sem értett belöle. Sólyomszem gyakran mutogatott arrafelé, ahova a lovas csapat útikalauza félrehúzódott. Csingacsguk és Unkasz hamar megértette, hogy mit kíván tölük a vadász; letették puskájukat, s az egyik az ösvénytöl jobbra, a másik balra belevetette magát a bokrok sürüjébe, olyan óvatosan, hogy a lépésük sem hallatszott.

- Arra kérlek, eredj vissza - fordult most Sólyomszem Heywardhoz -, tartsd szóval a gaz­embert, amíg a barátaim oda nem érnek, és puska nélkül is ártalmatlanná nem teszik.

- Nem - mondta Heyward büszkén -, én magam akarom elfogni.

- Ugyan! Mit tehetnél lóháton egy indián ellen, a bozótban?

- Leszállok a lóról.

- És azt hiszed, ha meglátja, hogy az egyik lábadat kiemelted a kengyelböl, türelmesen bevárja, amíg a másikat is kiemeled? Aki az erdökben jár, és indiánokkal harcol, annak indián módra kell harcolnia, különben nem érhet el sikert. Eredj hát oda, hitesd el vele, hogy a legjobb barátodnak tartod.

Heywardnak nagyon nem tetszett az a szerep, amelyet Sólyomszem kiosztott rá, és tiltakozni akart. De a rábízott lányokat sem akarta veszélybe dönteni túlzott önérzetével, és ezért végül is úgy határozott, hogy engedelmeskedik. Különben is a nap már lenyugodott, s mivel ezen a vidéken mindig nagyon rövid az alkony, Heyward tudta, hogy csakhamar koromsötét lesz. Az indiánok éppen ilyenkor szokták végrehajtani legvadabb és legvéresebb tetteiket. Míg tehát Sólyomszem hangos beszélgetésbe kezdett az énekmesterrel, aki idöközben leszállt lováról, hogy a kanca nyugodtan megszoptathassa csikaját, Heyward megindult vissza a többiekhez. Amikor a lányokhoz ért, megállította lovát, néhány bátorító szót intézett Alice-hez és Corához, s örömmel vette tudomásul, hogy ha a két lány fáradt is, más bajuk nincs: a fenyegetö veszélyröl nem tudnak semmit. Heyward azt mondta nekik, hogy a további útirányt akarja megbeszélni az indián futárral, majd továbbléptetett, s a bokrok mögött csakhamar rá is talált az irokézre. Ez, úgy látszik, meg sem mozdult azóta: még mindig ugyanabban a tartásban támaszkodott a fának.

- Nos, Magua - szólította meg könnyedén az irokézt Heyward -, magad is láthatod, hogy leszállt az este, és még mindig nem vagyunk közelebb a William Henry-erödhöz, mint reggel, amikor elhagytuk Webb táborát. Utat tévesztettél, és én sem voltam szerencsésebb nálad. Most azonban találkoztunk egy vadásszal..., hallod a hangját? Az énekmesterrel beszélget. Nos, ez a vadász ismeri a szarvasok járta csapásokat, és azt mondja, hogy elvezet bennünket egy helyre, ahol nyugodtan bevárhatjuk a reggelt.

Az indián ráfüggesztette Heywardra izzó szemét, majd tört angolsággal azt kérdezte:

- Egyedül van?

- Hogy egyedül van-e? - ismételte meg a kérdést Heyward, aki zavarba jött, mert sohasem szokott hazudni és alakoskodni. - Hogy érted ezt, Magua? Nem lehet egyedül, hiszen mi is vele vagyunk.

- Akkor Le Renard Subtil elmegy - mondta fagyosan az indián, és felemelte kis batyuját. - Maradjanak egymás között a sápadtarcúak.

- Ki az a Le Renard Subtil?

- Ezt a nevet kapta Magua Kanadában - felelte az irokéz, szemmel láthatóan büszkén. - Fran­ciául van, és azt jelenti, hogy Ravasz Róka. Ravasz Róka elmegy, mert nem ismer különbséget nappal és éjszaka között, ha Munro alezredes várja a William Henry-erödben.

- És mit mond majd Ravasz Róka Munrónak, ha a parancsnok a lányai felöl érdeklödik? - kérdezte Heyward. - Munro nagyon heves vérü ember. Mit fog szólni, ha meghallja, hogy Magua védtelenül hagyta a leányait, noha vállalta a védelmüket?

- Munrónak erös a hangja és hosszú a keze, de Ravasz Róka az erdöben nem fogja hallani a hangját, és nem fogja érezni a kezét.

- De mit szólnak majd a mohawk indiánok? - vitatkozott tovább Heyward. - Attól tartok, hogy szoknyát adnak Maguára, és az asszonyok közé küldik a wigwamba, mert férfimunkát nem lehet rábízni.

- Ravasz Róka ismeri a Nagy-tavakhoz vezetö utat, és ha kell, visszamegy oda, ahol öseinek csontjai nyugosznak - felelte rendületlenül az irokéz.

- Elég, Magua, ne veszekedjünk - szólt most Heyward csitítóan. - Hát nem vagyunk jó barátok? Miért bántanánk meg egymást keserü szavakkal? Munro jutalmat ígért neked, ha épségben elvezeted hozzá a lányait, s én szívesen megtoldom azt a jutalmat még valamivel. Pihenj hát inkább, nyisd ki batyudat, és egyél. Nemsokára indulnunk kell, ne vesztegessük idönket asszonyi fecsegéssel. Ha a hölgyek kipihenték magukat, folytatjuk utunkat.

- A sápadtarcúak kutya módra meghunyászkodnak az asszonyaik elött - morogta Magua az anyanyelvén -, s amikor harcosaik éhesek, félreteszik a tomahawkot, és lustán falatoznak.

- Mit mondasz, Róka?

- Ravasz Róka azt mondja, hogy jól van.

Az irokéz meröen a szemébe nézett Heywardnak, de amikor találkozott a pillantásuk, gyorsan elfordult, kényelmesen letelepedett a földre, és elövette batyujából a maradék elemózsiát. Mielött azonban nekilátott volna az evésnek, óvatosan körülnézett.

- Így már jól van - mondta Heyward -, Ravasz Róka visszanyeri erejét, és holnap reggel megtalálja a jó utat. - Elhallgatott, mert a közeli bokrokban mintha megzörrent volna valami. Heyward gyorsan összeszedte magát, és tovább beszélt.

- Virradat elött kell indulni, különben Montcalm még elvághatja az utunkat, és akkor sohasem érkezünk meg az erödbe.

Magua éppen a szájához emelt egy falatot; keze most lehanyatlott, s bár szeme a földre szegezödött, félrefordította a fejét, orrcimpái kitágultak, a füle mintha hegyesebb lett volna; olyan volt az indián, mint a feszült figyelem szobra.

Heyward éber szemmel kísérte a Róka minden mozdulatát. Hanyagul kiemelte bal lábát a kengyelböl, jobb kezével pedig a nyeregkápához erösített pisztolytáska felé nyúlt. Szerette volna megállapítani, hogy merre néz Magua, de ez lehetetlen volt, mert az indián mozdulatlanul is rendkívül ügyesen és gyorsan forgatta a szemét minden irányba.

Míg Heyward azon törte a fejét, hogy mit csináljon, Ravasz Róka lassan, óvatosan és teljesen hangtalanul felállt.

Az örnagy megérezte, hogy most már cselekednie kell. Átemelte bal lábát a nyereg fölött, azzal a szándékkal, hogy ráveti magát az indiánra, és egymaga is elbánik vele. Közben azonban igyekezett barátságos hangon beszélni tovább, hogy el ne riassza Maguát.

- Úgy látom, Ravasz Róka nem eszik - mondta Heyward, miközben földet ért a lába. - Bizonyára nem ízlik neki az étel, mert kiszáradt a batyujában. Hadd nézzem meg; ha csakugyan ez a baj, bizonyára találunk valami ennivalót Maguának a magunk csomagjaiba.

Magua szó nélkül odanyújtotta batyuját Heywardnak. Mereven állt, akkor sem rezzent meg, amikor keze találkozott az örnagyéval. De azután megérezte, hogy Heyward ujjai felfelé csúsznak meztelen karján, ellökte magától a fiatalembert, élesen felkiáltott, és egyetlen ugrással belevetette magát a sürübe. A következö pillanatban Csingacsguk alakja bukkant elö a bokrok közül: a harci színekkel feldíszített mohikán fönök olyan volt, mint egy kísértet. De a kísértet csupán egy szemvillanásnyi ideig maradt Heyward elött, azután eltünt a menekülö irokéz nyomában. Kisvártatva felhangzott Unkasz kiáltása valahonnan a közelböl: Sólyomszem pus­kája mindjárt válaszolt rá.

Heyward izgatottan visszaszaladt a lányokhoz. Mellettük maradt az énekmesterrel együtt; így várták, hogy mi fog történni. Nem kellett sokáig várniuk. Sólyomszem, Csingacsguk és Unkasz csakhamar visszatért; bosszús arcukról Heyward azonnal leolvashatta, hogy nem sikerült elfogniuk a szökevényt.

III.
A SZIKLA-SZIGET

Heyward örnagy semmiképpen sem akart belenyugodni abba, hogy az áruló irokéz kicsúszott a markukból.

- Miért ment el máris a kedvetek az üldözéstöl?! - kiáltotta. - A gazember bizonyára itt rejtözik valahol a fák mögött, s még elfoghatnánk. Amíg a kezét-lábát meg nem kötözzük, nem érezhetjük biztonságban magunkat.

- Ugyan, ki vehetné üzöbe a szelet? - felelte bosszúsan Sólyomszem. - Hallottam a csirkefogót, amint a száraz levelek között suhant, mint egy fekete kígyó, egy pillanatra meg is láttam, éppen ott, a nagy fenyö mellett. Azonnal meg is húztam a ravaszt, de hiába, nem lehetett jól célozni. Azután láttam, hogy a golyóm mégis horzsolhatta legalább a szökevényt, mert körös-körül piros foltokat fedeztem fel a bokrok levelein. Nincs még ösz, a levelek még nem rozsdásodnak, tehát csakis a Ravasz Róka vére festhette öket pirosra.

- Hát mégis megsebesítetted! - kiáltotta Duncan Heyward. - Akkor nem futhat messzire, golyóval a testében.

- Mondom, hogy csak horzsoltam - felelte csüggedten a vadász. - Márpedig ha a menekülö vadat csak horzsolja a golyó, még gyorsabban fut töle, akárcsak a paripa, amikor sarkantyút vágnak az oldalába.

- Ne feledd, hogy négyen vagyunk egy sebesülttel szemben.

- Meguntad az életedet? - vágott az örnagy szavába Sólyomszem. - Ha utánaeredünk ennek az áruló irokéznek, biztos lehetsz benne, hogy elcsal a cimboráihoz, s azok éles tomahawkokkal fogadnak majd. Meggondolatlanul cselekedtem, amikor rásütöttem a puskámat. Tudhattam volna, hogy az erdöben rejtözködö ellenség meghallja a dörrenést. De olyan nagy volt a kísértés! Nos, barátaim, nincs más hátra: hagyjuk el ezt a helyet szaporán és ügyesen, hogy a ravasz irokézek rá ne akadjanak a nyomunkra, különben a skalpjainkat holnap már a francia táborban lebegtetné a szél.

Sólyomszem úgy beszélt, mint az olyan ember, aki tökéletesen tisztában van a veszéllyel, noha egyáltalán nem fél töle. Súlyos szavai kijózanítólag hatottak Heywardra. Az örnagynak azonnal eszébe jutott, hogy mindenekelött útitársnöiröl kell gondoskodnia. Körülnézett a mindinkább elsötétedö erdöben, s belátta, hogy itt csakugyan nem számíthat segítségre. A lányok ki lennének szolgáltatva a barbár ellenségnek, amely csak az éjszakát várja, hogy annál bizto­sabban sújthasson le rájuk. Izgalmában már-már úgy látta, mintha minden bokor vagy fatörzs mögött egy vérszomjas irokéz leselkedne, s nem is lepödött volna meg, ha az ijesztö arcok egyszerre csak kiugranak a homályból.

- Mit tegyünk? - kérdezte az örnagy szinte reménytelenül, teljesen átérezve a szorongató helyzetet. - Kérve kérlek, ne hagyj magunkra bennünket. Maradj velünk, segíts megvédeni társaimat, és ígérem, hogy utunk végén bökezüen meg jutalmazlak.

Sólyomszem nem válaszolt azonnal. Félrevonta Csingacsgukot meg Unkaszt, és suttogva beszélgetni kezdett velük. Heyward, aki egyetlen szavukat sem értette, annyit mégis sejtett, hogy valamiféle haditervröl tanácskoznak. Türelmetlenül várta a három jó barát döntését, de addig is odalépett a lányokhoz, hogy néhány biztató szóval eröt öntsön beléjük. Végül Sólyom­szem angolra fordította a szót, és Heyward társasága felé fordult.

- Unkasznak igaza van - mondta a vadász, mintha csak önmagával beszélgetne. - Nem lenne férfias dolog, ha sorsukra hagynánk ezeket a védtelen lányokat. Lehet ugyan, hogy az üldözö irokézek rátalálnak a rejtekhelyünkre, s akkor ott soha többé nem húzhatjuk meg magunkat. Mégis, ezt az áldozatot meg kell hozni. Hallgass meg, örnagy úr. Ha valóban az a szándékod, hogy épen és sértetlenül juttatod el az erödbe útitársnöidet, akkor nem vesztegethetjük az idöt.

- Kételkedsz a szándékomban? Hát nem ajánlottam fel, hogy bökezüen meg jutalmazlak?

- Ne beszéljünk jutalomról - felelte nyugodtan Sólyomszem. - Nekünk nem kell a pénz, s amit kötelességünknek érzünk, azt ingyen is megtesszük. Ez a két mohikán meg én mindent el fogunk követni, hogy megóvjuk útitársnöidet az irokézek vadságától. Csak az a feltételünk, hogy ígérj meg két dolgot, a magad és a társaid nevében, különben minden igyekezetünk a visszájára fordulna, s nemhogy használnánk, de ártanánk nektek.

- Nevezd meg a feltételeidet! - kiáltotta Heyward.

- Elöször is: legyetek mindannyian olyan némák, mint az alvó erdö, bármi történne is az úton - mondta komolyan Sólyomszem. - Másodszor: ígérd meg, hogy soha senkinek el nem árulod azt a helyet, ahová elvezetünk téged és társaidat.

- Szíves örömest teljesítem mind a két feltételt!

- Akkor siessünk, mert olyan drága most nekünk minden pillanat, mint a sebzett szarvasnak minden vércsepp, amely elfolyik ereiböl.

Heyward kérdöen pillantott a két lányra. Cora és Alice izgatottan és nyugtalanul hallgatta a fentebb leírt beszélgetést, de látszott rajtuk, hogy megbíznak Sólyomszemben, és szívesen vállalják, amit javasolt. Sok szó nem esett közöttük, s a vadász intö mozdulatára mindketten leszálltak a lóról. Csatlakozott hozzájuk az énekmester is. Most tehát az egész társaság gyalogosan állt a patak partján.

- Mit tegyünk a lovakkal? - tünödött hangosan Sólyomszem. - Ha megöljük és a patakba dobjuk öket, csak az idöt vesztegetjük; ha pedig itt maradnak, az irokézek azonnal rájönnek, hogy a gazdájuk sem lehet messze.

- És ha szabadon engednénk öket az erdöben? - kérdezte Heyward.

- Nem, jobb lesz félrevezetni az ellenséget: hadd higgye, hogy lóháton haladunk tovább. Mondd csak, Csingacs... hohó, de mit hallok a bokrok között? Mi mozog ott?

- A csikó.

- A csikónak mindenesetre meg kell halnia - dörmögte a vadász, megragadva a fiatal állat sörényét. A csikó azonban könnyedén kicsúszott a kezéböl, és továbbszökkent. - Unkasz, vedd elö az íjadat!

- Megállj! - kiáltotta az énekmester kétségbeesve. - Kíméljétek meg ezt a szerencsétlen jószágot! Mindeddig nagyon hüségesen szolgált az anyjával együtt.

- Amikor az életünkért harcolunk, nem kímélhetünk semmilyen állatot - felelte szigorúan a vadász. - Hallgass, barátom, különben nem vállalom a védelmedet, és egymagadban harcol­hatsz az irokézekkel. Vedd elö az íjat, Unkasz, nincs idö a fecsegésre!

Sólyomszem még be sem fejezte a mondatot, amikor Unkasz nyila máris belefúródott a csikó szügyébe. A szegény kis állat elöbb felágaskodott két hátsó lábára, majd lerogyott. Csingacs­guk azonnal odaszaladt hozzá, s késével véget vetett a csikó haláltusájának. Azután fogta az állat tetemét, és belódította a patakba.

Mindenki belátta, hogy ezt a látszólag kegyetlen cselekedetet a szükség parancsára kellett végrehajtani. Mégis a megdöbbenés úrrá lett rajtuk. A két mohikán és Sólyomszem olyan határozottan és olyan komoran viselkedett, hogy senkinek sem lehetett kétsége többé a helyzet veszélyességéröl. A lányok megborzongtak, és közelebb húzódtak egymáshoz, Heyward pedig ösztönszerüleg a pisztolyához kapott.

A két mohikán egy pillanatig sem tétovázott tovább; megragadták a lovak kantárját, és levezették az ijedt és vonakodó állatokat a patakba.

Egy ideig a vízben haladtak velük, és csakhamar eltüntek a patak kanyarulatánál. Közben Sólyomszem a part menti bokrok alól kihúzott egy kenut, a vízre bocsátotta, és némán intett a lányoknak, hogy szálljanak be. Alice és Cora szótlanul engedelmeskedett, bár többször is ijedten visszapillantottak a partra, ahol a fák most már koromfekete falat alkottak.

Amint Cora és Alice elhelyezkedett, Sólyomszem belegázolt a vízbe, megfogta a kenu egyik végét, majd intett Heywardnak és az énekmesternek, hogy álljanak a gyenge kis csónak másik végéhez. Hárman, együttes erövel vontatták a csónakot felfelé, ár ellenében. Senki sem beszélt, csak a körülöttük csobogó víz muzsikája hallatszott és lépteik zaja, amint óvatosan haladtak elöre. A kenut Sólyomszem irányította; néha eltávolodott a partról, néha megint közelebb került hozzá, hogy bele ne ütközzék a vízböl kiálló szikladarabokba. Látszott, hogy kitünöen ismeri az utat. A patak lassanként kiszélesedett, már nem is patak volt, hanem folyó, s a vontatók és a kenu utasai egyre közelebbröl hallották egy vízesés moraját. Sólyomszem néha megállt, és fülelt, hogy nem hallatszik-e valami az álomba merült erdöböl. Úgy látszik, nem észlelt nyugtalanító neszeket, mert egy-egy pillanatnyi szünet után mindig továbbindult, lassan és óvatosan, de kitartóan. Végül elértek egy helyre, ahol magasabb volt a folyó partja, és mélyebb árnyékot vetett a vízre. Heyward valami bizonytalan, sötét tömeget vett észre ebben az árnyékban. Megállt, és felhívta rá Sólyomszem figyelmét.

- Persze, persze - súgta vissza a vadász nyugodtan. - Barátaim indián ravaszsággal és óvatos­sággal rejtették el a lovakat. A vízben nem marad nyom, és ilyen sötétben még a baglyok szeme sem fedezhet fel semmit.

Csingacsguk és Unkasz csakhamar elöbukkant a homályból, és csatlakozott a többiekhez. Újabb suttogó tanácskozás kezdödött; közben Heywardék alaposan szemügyre vehették a terepet.

A folyó magas és meredek sziklák között hömpölygött, az egyik kinyúlt a víz fölé, és eltakarta azt a helyet, ahol a kenu éppen állt. A sziklák tetején magas fák nöttek; szinte azt hihette volna az ember, hogy tántorognak a szakadék szélén. Mintha egy sötét alagút kezdödött volna itt, s a folyó eltünt benne. Csak a fantasztikus alakú fák körvonalai rajzolódtak ki tompán a csillagos égre.

Ennél magányosabb, elhagyatottabb helyet képzelni sem lehetett. A két növér meg is nyugodott egy kissé, s csaknem gyönyörködött a bizonytalan, sötét formák vad és romantikus pompá­jában. De nem sokáig gyönyörködhettek, mert vezetöik hamarosan befejezték a tanácskozást, s óvatos, körültekintö mozdulataik ismét eszükbe juttatták a lányoknak, hogy egyáltalán nincsenek még túl a veszélyen.

A lovakat hozzákötözték néhány facsemetéhez, amely a sziklák hasadékaiból nött ki, s ott hagyták öket a vízben egész éjszakára. Sólyomszem intett Heywardnak, az énekmesternek és a lányoknak, hogy helyezkedjenek el a kenu egyik végében, maga pedig a csónak másik végét foglalta el. A mohikánok óvatosan visszaosontak arra, amerröl jöttek; Sólyomszem felkapott egy rudat, s ennek segítségével ellökte a kenut a sziklától. A fakéregböl készült törékeny kis vízi alkalmatosság azonnal belekerült a folyó sodrába. Néhány pillanatig valóban ijesztönek látszott a helyzetük: a sebesen zúgó ár úgy dobálta öket, mint valami játékszert. Az utasok moccanni sem mertek, nehogy felboruljon a csónak. Hússzor is azt hitték, hogy az örvénylö víz hozzácsapja öket valamelyik kiemelkedö sziklához, de Sólyomszem olyan ügyesen bánt a rúddal, hogy mindannyiszor épen kerültek ki a veszélyböl. Ár ellen haladtak, egyre közelebb a vízeséshez, s amikor Alice éppen behunyta a szemét rémületében, mert azt hitte, hogy egy örvény végképp elnyeli öket, a kenu hirtelen megállt, és mozdulatlanul lebegett a víz színén. Közvetlenül mellettük egy lapos tetejü szikla emelkedett ki a habokból.

- Hol vagyunk, és mi a legközelebbi teendö? - kérdezte Heyward, látva, hogy Sólyomszem leteszi a rudat, mellyel a kenut irányította.

- A Glenn-vízesés lábánál vagyunk - felelte Sólyomszem immár hangosan; a vízesés morajától úgysem hallhatta meg öket senki. - Lépjetek ki mindnyájan a sziklára, de óvatosan, különben a kenu felfordulhat, és akkor sokkal hamarabb kerülünk vissza kiindulási helyünkre, mint ahogy ideértünk. Én addig visszamegyek a mohikánokért, és elhozom öket is meg a vadászzsák­má­nyunkat. Inkább beleegyeznék abba, hogy elveszítsem a skalpomat, semhogy éhen vesszek, amikor van mit ennünk.

A kenu utasai szívesen engedelmeskedtek Sólyomszemnek. Amikor már mind a négyen a sziklán álltak, látták, hogy a csónak odébb lendül a sziklától, s a vadász állva igazgatja, azután eltünik a sötétben. A magukra maradt Heywardék néhány pillanatig mozdulni sem mertek; attól tartottak, és joggal, hogy egy rossz lépés életükbe kerülhet, hiszen könnyen lezuhanhatnak a szikláról az örvénylö folyóba. De nem sokáig kellett nyugtalankodniuk, mert a kenu csakhamar visszatért Sólyomszemmel és a két mohikánnal, kikötött a szikla oldalán, és a jó barátok csatlakoztak a négy utashoz.

- Van hát biztos fedezékünk és élelmünk is! - kiáltotta vidáman Heyward. - Most már azt sem bánnám, ha Montcalm ránk támadna. Azt hiszem, erröl a helyröl jó sokáig védekezhetnénk. De mondd csak, barátom, láttál-e valamit a parton? Nem közelednek az irokézek?

- Egyelöre semmit sem észleltem - felelte Sólyomszem. - Mindazonáltal továbbra is vigyáznunk kell, mert köztudomású, hogy az irokézek a leggonoszabb és legálnokabb indiánok. De a mohawkok sem sokkal különbek náluk. Ha Webb tábornok becsületes indián szövetségeseket kíván, forduljon inkább a delavárokhoz.

- De a mohawkok legalább harcolnak - felelte Heyward -, míg a delavárokat semmire sem lehet használni. Hallottam, hogy elásták a csatabárdot, és nem bánják, ha az ellenség asszonynak csúfolja öket.

- Igaz, hogy a delavárok sokáig tartózkodtak a harctól, mert az irokézek és a hollandusok egy ravasz szerzödéssel megkötözték öket - mondta Sólyomszem -, de én húsz esztendön át éltem közöttük, és kijelenthetem, hogy hazudik az, aki gyávának mondja öket.

Heyward belátta, hogy a vadászt semmi sem tántoríthatja el barátaitól, a delavároktól és a delavárok között élö mohikánoktól, így hát nem akart tovább vitatkozni.

- Arról mindenesetre meg vagyok gyözödve - mondta az örnagy -, hogy a te két mohikán barátod igen bátor és óvatos harcos. Ők sem látták az ellenségeinket?

- Az indiánokat nem látni kell, hanem megérezni, mielött a közelünkbe érnének - felelte Sólyomszem, miközben felkapaszkodott a sziklára, és ledobta a szarvas tetemét.

- Hát akkor mit éreznek a mohikánok: nyomunkra akadt-e valaki?

- Nem szeretném, ha a nyomunkra akadtak volna, bár ezt a helyet túlerövel szemben is meg­védhetnénk egy ideig. Sajnos, meg kell mondanom, hogy a lovak nyugtalanul mozgolódtak, amikor elhaladtam mellettük: valószínüleg farkast szimatoltak. Márpedig a farkasok mindig az indiánok nyomában szoktak járni, hogy részesüljenek a vadászzsákmány eldobott maradvá­nyaiból.

- A farkasok talán csak ezt a szarvast követik, amit elejtettetek - mondta Heyward. - Vagy nem lehet, hogy a halott csikót akarják megkaparintani? Hohó! Miféle hang ez?

- Szegény kiscsikó! - dünnyögte az énekmester. - Úgy volt megírva a sors könyvében, hogy vadállatok martaléka légy! - Majd hirtelen felemelte a hangját, s a vizek örök zúgását túlharsogva, elénekelte a következö zsoltárt:

Az elsöszülötteket
megölé Egyiptomban,
mind barmot és mind népet,
nagy csudákat mutatván,
min álmélkodott minden
az Egyiptom földében.[3]

- Úgy látszik, barátunknak nagyon fáj a csikó elvesztése - mondta Sólyomszem. - Tetszik nekem, hogy még egy néma jószághoz is ennyire tud ragaszkodni. Remélem azonban, nemsokára belátja, hogy amikor emberéletekröl van szó, minden egyebet fel kell áldozni. Egyébként - tette hozzá, Heywardhoz fordulva - lehet, hogy igazad van, és a farkasok a mi zsákmányunkat követik. Éppen ezért jó lesz, ha minél elöbb lekanyarítjuk a szarvas teteméröl az ehetö részeket, a többit pedig leúsztatjuk a folyón. Hadd fussanak utána a farkasok, abban a reményben, hogy egyszer majd csak megakad egy part menti sziklán, és ök is lakmározhatnak belöle. Ha itt üvöltöznének a közelünkben, a ravasz irokézek egykettöre rájönnének, hogy mi sem lehetünk messze.

Sólyomszem e szavak után összeszedte a kenuban maradt felszerelést, majd intett a két mohikánnak, s mindhárman elöreindultak a sziklán. Alakjuk csakhamar beleveszett a sötétbe, s Heyward, az énekmester és a két növér ismét magára maradt. Mi tagadás, megijedtek egy kissé, olyan váratlan volt a három jó barát eltünése. Igaz, Sólyomszem nyílt arca és egyenes beszéde bizalmat keltett bennük; de most már tudták, hogy itt a vadonban mindig árulástól kell tartani.

Csak az énekmesteren nem látszott semmilyen nyugtalanság. Leült a szikla szélére, és nagyokat sóhajtott: úgy látszik, még mindig a halott csikóra gondolt. Azután fojtott hangok hallatszottak nem nagyon messziröl, majd egy fénycsóva is felvillant, s a hirtelen világosságban Heywardék végre áttekinthették azt a helyet, ahová kerültek.

Valamivel elöttük egy keskeny és mély barlang nyílott a sziklában. Nem is barlang volt ez, hanem inkább alagút, s Heywardék látták a túlsó bejáratát. Ott guggolt Sólyomszem, és éppen tüzet rakott. A fény megvilágította edzett arcát, és a barlangon keresztül Heywardékhoz is elküldött néhány sugarat. Ebben a megvilágításban az alagút sokkal hosszabbnak látszott, mint amilyen a valóságban volt. Sólyomszem mellett Unkasz állt. Az utasok csodálattal nézték a fiatal mohikán magas, karcsú, hajlékony alakját. Zöld vadászinget viselt ö is, akárcsak Sólyom­szem, fekete szeme nyugodtan és mégis félelmetesen csillogott. Arcán nem volt festék, s Duncanék csak most értették meg igazán, hogy miért hívják az indiánokat rézbörüeknek. Jól látták a fiatal mohikán harcos öszinte és nemes arcvonásait, s ettöl végképp megnyugodtak: ilyen ember bizonyára nem tervezhet ellenük semmi gonoszat.

- Ma este nyugodtan fogom lehunyni a szemem - súgta Alice Heywardnak -, ha ilyen bátor és derék harcos vigyáz rám. Egészen biztos vagyok benne, Duncan, hogy e fiatalember jelenlé­tében sohasem történnek olyan kegyetlen gyilkosságok és kínzások, mint amilyenekröl hallani szoktunk.

- Kétségtelen, hogy még az indiánok között is ritkán látni ilyen büszke és nemes tartású férfit - felelte az örnagy. - Ez a szempár talán megfélemlítheti azt, akire ránéz, de sohasem csapja be. Mindazonáltal ne feledjük, hogy milyenek az indiánok, és legyünk továbbra is résen.

- Jellemzö rád, hogy így beszélsz, Heyward - mondta Cora. - Nem az emberek arckifejezését nézed, amely belsö tulajdonságaikat mutatja, hanem a börük színét.

Heyward nem tudott válaszolni erre, és egy ideig zavartan hallgattak mindannyian. Sólyom­szem nemsokára átkiáltott hozzájuk, hogy lépjenek be a barlangba.

- Ez a tüz, amit raktam, kezd túlságosan világossá válni - mondta a vadász, amikor a többiek odaértek hozzá. - Pedig nem lenne jó, ha az irokézek meglátnák a fényét. Unkasz, akaszd fel azt a pokrócot, hogy biztos fedezékünk legyen. Nos, mindjárt kész a vacsora, s ha nem is olyan ízletes, mint amilyenhez a hadsereg tisztjei szokva vannak, azért ez is jobb a semminél. Tudok olyan esetekröl, amikor a katonák nyersen is megették a húst. Telepedjetek le; a hölgyeknek puha levélágyat készítettünk. Te pedig, barátom, ne sirasd már azt a csikót; talán még jól is járt a szegény jószág, mert így nem kell súlyos terheket cipelnie holta napjáig.

Unkasz közben felakasztotta a pokrócot, s így a vízesés moraját is kirekesztette a barlangból; most már csak valami távoli, tompa zúgás hallatszott.

- Eléggé biztonságos ez a barlang? - kérdezte Heyward. - Nem üthet rajtunk az ellenség? Ezen a nyíláson, amit most eltakartatok a pokróccal, legfeljebb egy mókus férne ki. Ha egy irokéz odaáll puskával a kezében a bejárathoz, nincs menekvés.

Alig mondta ki e szavakat az örnagy, egy kísérteties alak bukkant elö a sötétböl, és felkapott egy lángoló faágat. Alice halkan felsikoltott, s még Cora is összerezzent a különös jelenségtöl, de Heyward egyetlen szóval megnyugtatta öket. A kísérteties alak nem volt más, mint Csingacsguk. Magasra emelte az égö ágat, s ekkor Heyward és a lányok észrevették, hogy a bar­langnak van még egy kijárata, amelyet kíséröik ugyancsak pokróccal takartak el. Csingacs­guk azután jobbra mutatott, s a különös rejtekhely vendégei meglepödve vették tudomásul, hogy azon az oldalon egy keresztfolyosó nyílik a barlangból. Csingacsguk belépett a folyosóba, a többiek követték, s néhány pillanat múlva meglátták a csillagos égboltot. Úgy látszik, valami­féle hasadék volt itt az üreges sziklában. Csingacsguk átlépett a hasadékon, és elörevilágított: Heyward és a lányok azonnal látták, hogy a túlsó oldalon egy másik barlang nyílik, olyan, mint az elöbbi. Ezek után valamennyien visszatértek a tüz mellé.

- Az olyan öreg rókákat, mint Csingacsguk meg én, nemigen lehet zsákutcába szorítani - mondta nevetve Sólyomszem. - Most láthatjátok, milyen ravasz helyre kerültetek. A szikla fekete mészköböl van. Mindenki tudja, milyen puha ez a közet; akkor sem kényelmetlen rajta a fekvés, ha nincsenek lombok vagy pokrócok, amiket magunk alá tehetnénk. A vízesés valamikor közelebb volt ehhez a sziklához, és az évszázadok alatt rengeteg üreget vájt belé. Bizony, nagyon megváltozott ez a hely. A víz néhol lyukakat fúrt a sziklákba, átfolyik rajtuk, és különös alakúra formálja öket. Ezért nem egyenletes a vízesés, néhol magasabbról zúdul le a víztömeg, néhol alacsonyabbról.

- Ezek szerint a vízesés több apró vízesésböl áll? - kérdezte Heyward.

- Úgy van, s nincs is nagyon messzire tölünk. Valamikor itt volt, éppen ezen a helyen, de úgy látszik, nem akart tovább viaskodni a sziklákkal, s jobbra is, balra is megkerülte öket. Elöbb azonban kivájta ezt a két kis üreget, hogy mi kényelmesen elrejtözhessünk.

- Hát szigeten vagyunk?

- Igen. Mind a két oldalunkon és fölöttünk is vízesések vannak, alattunk már csendesebb a folyó. Nappal igazán érdemes felmászni ennek a sziklának a legmagasabb pontjára; az ember csodálattal szemlélheti a víz pusztító hatását és vadságát. Teljesen szabálytalanul zuhan alá, néhol ugrándozik, néhol bukdácsol; az egyik helyen fehér, mint a hó, másutt zöld, mint a fü; emitt örvénylik és kavarog, amott szelíden folydogál, mint egy patakocska. De ez az egész folyó olyan, mintha megbokrosodott volna. Eleinte simán hömpölyög, mintha nem volna más célja, mint eljutni a tengerhez; de aztán egyszerre csak megkanyarodik, és beleharap a partba. Olyan helyek is vannak, ahol mintha vissza akarna fordulni. Azt hinné az ember, a folyónak fáj a szíve, hogy el kell hagynia az erdöt. Néhol megtörik a köveken, s a lehulló vízböl olyan finom fátyol keletkezik, hogy a hölgyeké elbújhat mellette. De hiába olyan makrancos a folyó, hiába küzd a parttal és a sziklákkal, végül is engedelmeskednie kell egy felsöbb akaratnak: ekkor megnyugszik, és csendesen hömpölyög tovább a tenger felé.

Miközben Sólyomszem ilyen érdekes képet festett a Glenn-vízesésröl, a vacsoráról sem feledkezett meg; csakhamar el is készült vele, és intett társainak, hogy lássanak hozzá.

A fáradt társaságra üdítöleg hatott a finom szarvaspecsenye. Szerencsére volt náluk só és másféle füszer is, amivel még ízletesebbé tehették. Unkasz a lányokat szolgálta ki rendkívül figyelmesen és odaadóan, de mégis méltóságteljesen. Heyward titokban mulatott ezen, mert tudta, hogy az indián harcosok szinte sohasem vállalkoznak ilyen alantas feladatokra, a leg­kevésbé pedig nönemü lények kedvéért. A vendégbarátság törvényei azonban mindennél szentebbek az indiánok elött, s ezzel volt magyarázható Unkasz szokatlan viselkedése. A figyel­mes szemlélö egyébként megállapíthatta volna, hogy az ifjú mohikán nem egészen egy­forma buzgalommal szolgálja ki a két hölgyvendéget. Corának talán még udvariasabb moz­dulatokkal nyújtotta át az ivóvizes kulacsot és a késhegyre tüzött hússzeleteket, mint Alice-nek. Egyszer-kétszer meg is szólalt, ha felkínált nekik valamit, s bár elég rossz angolsággal beszélt, lágy és dallamos hangja csodálattal töltötte el mindkét hölgyet.

Csingacsguk arca az egész idö alatt változatlanul merev és komoly maradt. Közelebb húzódott a tüzhöz, s így vendégei most már megállapíthatták, hogy a mohikán fönök külseje voltaképp igen megnyerö, csak a harci színek teszik oly ijesztövé. Azt is felfedezték, hogy apa és fia nagyon hasonlít egymásra. Csingacsguk végtelenül takarékosan bánt minden mozdulatával, mint az indián harcosok általában; csak nagy ritkán mozdult meg, s a tapasztalatlan szemlélö azt hihette volna, hogy álmos. A mozdulatok álmosságát azonban ékesszólóan cáfolta meg a fekete szempár csillogása.

Sólyomszem éppoly nyugodtan falatozott, mint indián barátai. Úgy látszik, a veszély tudata egyáltalán nem hatott az étvágyára. Ugyanakkor végtelenül éber volt ö is. Legalább hússzor megtörtént, hogy letette a kulacsot vagy az ételt, amit a szájához akart emelni, s egy-két pillanatig feszülten figyelt valami szokatlan neszre. A vendégek ilyenkor mindig nyugtalanul pillantottak rá, s eszükbe jutott, hogy nem afféle vidám kiránduláson vannak, hanem a Glenn-vízesés kellös közepén rejtöztek el az ólálkodó irokézek elöl. A vadász azonban mindannyiszor szótlanul folytatta az étkezést, s ezzel megnyugtatta a többieket.

- Nos, barátom - fordult Sólyomszem az énekmesterhez, s elöhúzott valahonnét egy palackot -, ne gondolj többé arra a csikóra. Inkább kóstold meg ezt a fenyöpálinkát, s fogadok, hogy mindjárt jobb kedvre derülsz töle. Igyunk a barátságunkra, mert remélem, hogy a barátodnak tekintesz, ha meg is fosztottalak a csikódtól. Mondd csak, mi a neved?

- David Gamut - felelte az énekmester, és szájához emelte a palackot, hogy egy kis fenyöpálinkával úsztassa el a csikó halála miatt érzett bánatát.

- Jó név, és biztos vagyok benne, hogy becsületes ösökröl szállott rád. Egyébként magamnak sem kell szégyenkeznem a nevem miatt. Natty Bumppónak hívnak, s úgy tudom, hogy a Bumppók mindig becsületes emberek voltak. Mégsem viselem a Bumppo nevet, mert a vadon­ban élek, indiánok között. Az indiánoknak pedig az a szokásuk, hogy mindenkit a tulajdonsá­gairól keresztelnek el. Én például fiatalabb koromban Vadölö voltam, mert már akkor is elég jól bántam a puskával, és futtában sem igen hibáztam el a szarvast. Késöbb háború lett, s így embert is kellett ölnöm - folytatta a vadász, megcsóválva a fejét. - Az elsö irokéz, akit leterítettem, Sólyomszemnek nevezett el, mielött kiadta volna a lelkét. Bizonyára úgy találta, hogy célzás közben olyan éles a szemem, mint a sólyomé.

- És hogy hívják barátodat, az indián fönököt? - kérdezte David Gamut.

- Csingacsguknak hívják, s ez azt jelenti, hogy Nagy Kígyó - felelte Sólyomszem. - Nem azért, mintha valóban kígyó volna, de csaknem olyan hallgatag és ravasz. Mindig olyankor támadja meg ellenségeit, amikor a legkevésbé várják. És mi a foglalkozásod, barátom?

- A zsoltáréneklés nemes müvészetére tanítom az amerikai ifjúságot.

- Jobb foglalkozást is választhattál volna - mondta Sólyomszem. - A fiatalok máris túl hangosan járkálnak az erdöben, és torkukszakadtából dalolnak, holott az óvatosság azt kívánná, hogy csendesek legyenek, mint a rókák. Hát a puskához meg a pisztolyhoz értesz-e?

- Istennek hála, még sohasem voltak a kezemben ilyen gyilkos szerszámok.

- Hát iránytü volt-e már a kezedben? - kérdezte Sólyomszem. - Mostanában igen sok földmérö járja a rengeteget, és térképeket készít, hogy utánuk mások is könnyen eligazodhassanak a vidéken.

- Nem értek a földméréshez és a térképekhez - mondta David Gamut.

- Akkor hát sejtem, hogy mit szoktál még csinálni. Úgy látom, elég hosszú a lábad, s mint futár, bizonyára a hadsereg szolgálatába állítottak.

- Szó sincs ilyesmiröl - jelentette ki határozottan az énekmester. - Nekem csak egyetlen hivatásom van, de az a legmagasztosabb hivatás a világon: zsoltáréneklésre tanítom az embereket.

- Különös egy hivatás! - dünnyögte Sólyomszem, s hangtalanul felnevetett, ahogy szokta. - De hát a te dolgod, barátom, hogy mivel töltöd el az életedet; úgy látszik, ehhez van tehetséged, és máshoz nincs. Halljuk hát, mit tudsz, azután pedig térjünk nyugovóra; a hölgyeknek ki kell pihenniük magukat, mert holnap reggel nagyon fárasztó út vár ránk, ha el akarunk menekülni az irokézek elöl.

- Nagyon szívesen bemutatom a tudományomat - mondta David, feltéve vaskeretes szemüvegét és elöhúzva zsebéböl a zsoltároskönyvet. - Mi lehetne illöbb és vigasztalóbb egy ilyen veszélyes nap után, mint a szent dalok éneklése? Remélem, a hölgyek is velem tartanak.

Alice és Cora mosolygott ugyan, de nem sokat kérette magát, s miután az énekmester belefújt sípjába, mindhárman énekelni kezdtek.

Ünnepélyes, lassú dallam volt, s a vízesés zúgása különös kíséretet adott hozzá. A tapasztalt David most nem eresztette ki annyira a hangját, mint az erdöben, mert a barlang amúgy is eléggé visszhangos volt. A két mohikán szinte kövé meredve figyelte ezt a muzsikát, és a szempillájuk sem rebbent. Eleinte Sólyomszem is közömbösen üldögélt, öklére támasztva az állát, de azután fokozatosan megenyhültek az arcvonásai. Úgy látszik, a zene valamiféle régi emlékeket mozgatott meg benne. Mert Sólyomszem a vadonban töltötte ugyan az életét, de nem ott született. Régmúlt gyerekkorában civilizáltabb helyeket is látott, s homályosan emlékezett arra, hogy édesanyja és idösebb növére is gyakran énekelt a Bumppo család egykori házában.

Az énekesek még nem fejezték be a dalt, mikor odakintröl valami félelmetes üvöltés hallatszott. A szörnyü hang nemcsak a barlangot töltötte be, hanem a barlangban tanyázók szívét is. Utána mélységes csend következett, mintha a köveken zubogó víz is megijedt volna, és nem merne tovább morajlani.

- Mi volt ez? - suttogta Alice néhány pillanatnyi dermedt várakozás után.

- Mi lehet ez? - kérdezte Heyward is valamivel hangosabban.

Sem Sólyomszem, sem az indiánok nem válaszoltak. Látszott rajtuk, hogy ök is meg vannak döbbenve. Egy ideig nem mozdultak, mintha azt várnák, hogy a hang újra megszólaljon. Végül néhány szót váltottak delavár nyelven, s Unkasz kisurrant a barlang rejtettebb nyílásán. Miután eltünt, Sólyomszem angolra fordította a szót.

- Nem tudjuk, hogy mi lehet, pedig Csingacsguk meg én több mint harminc éve járjuk az erdöt! Azt hittem, hogy nincs olyan indián kiáltás vagy állathang, amit én ne hallottam volna; de ez az elöbbi üvöltés bebizonyította, hogy hiú és elbizakodott ember vagyok.

- Nem ez az a kiáltás, amellyel a harcosok meg akarják félemlíteni ellenségüket? - kérdezte Cora bámulatos hidegvérrel. Húga sokkal kevésbé tudott uralkodni magán, és egész testében remegett.

- Nem, nem - felelte Sólyomszem -, ez a hang is ijesztö és embertelen volt ugyan, de nem volt harci kiáltás. Azt bizony semmivel sem téveszti össze az ember, ha egyszer már hallotta. Nos, Unkasz - fordult a visszatérö fiatal indiánhoz -, mit láttál? A pokróc nem rejti el jól a tüzünket?

Unkasz kurtán és határozottan válaszolt valamit.

- Odakint semmi sem tapasztalható - folytatta Sólyomszem, elégedetlenül csóválva a fejét -, és rejtekhelyünkröl nem szürödik ki a világosság. Menjetek át a másik barlangba, és próbáljatok aludni; korán kell indulnunk, hogy elérjünk az erödbe, még mielött az irokézek felébrednének.

Cora azonnal szót fogadott, s a félénkebb Alice sem mert ellenkezni. Mielött azonban kilépett volna a barlangból, súgva odaszólt Duncannek, hogy menjen utánuk. Sólyomszem letelepedett a tábortüz parazsa mellé, és a térdére könyökölve, erösen törte a fejét az elöbbi félelmetes üvöltés okán.

Heyward felkapott egy fadarabot, amely még lángolt, és átment vele a lányokhoz. Amikor odaért, elhelyezte kezdetleges fáklyáját a sziklafal repedésébe, és leült a növérek mellé. Amióta elhagyták az Edward-erödöt, most voltak elöször hármasban.

- Ne hagyj magunkra bennünket, Duncan - mondta Alice. - Ilyen helyen úgysem bírnánk elaludni, s állandóan fülünkben cseng az a rettenetes üvöltés.

- Elöbb hadd vizsgáljuk meg a szállásunk biztonságát - felelte Heyward -, és aztán majd beszélhetünk az alvásról is.

Körbejárta a barlangot, és a túlsó végén még egy nyílást talált. Ezt is pokróc takarta, mint a többit. Heyward félrehúzta a pokrócot: a bentiek azonnal megérezték a vízesés felöl áramló friss levegöt. A víz ezen az oldalon közvetlenül a nyílás alatt folyt; az ellenség tehát erröl legfeljebb csak úszva közelíthette volna meg öket, s még úgy is nehezen, mert a folyónak ez az ága tele volt kiálló sziklákkal és örvényekkel.

- A természet mindennél erösebb védösáncot állított erre az oldalunkra - mondta Heyward, s pillantását még egyszer végigjáratta a sötét, meredek sziklán meg a bugyborékoló vízen, mielött a pokrócfüggönyt visszaengedte volna. - A másik oldalon pedig, jól tudjátok, hüséges barátaink örködnek, így hát nem látok rá semmi okot, hogy meg ne fogadjuk vendéglátó gazdánk tanácsát. Azt hiszem, Cora is egyetért velem, ha azt mondom, hogy mindkettötöknek alvásra van szüksége.

- Csakugyan egyetértek veled, Duncan - mondta Cora -, de szívem nem ért egyet az eszemmel. Az elöbbi szörnyü hangon kívül is éppen elég gondunk-bajunk van, ami nem hagy aludni. Hát megfeledkezhetünk-e arról, hogy mennyire aggódik értünk apánk a William Henry-erödben? Ő igazán jól tudja, hogy milyen veszélyesek az erdei utak.

- Apátok katona, és nem fél a veszélyektöl - felelte Heyward.

- De elsösorban mégiscsak apa, és nem tagadhatja meg az érzéseit.

- Mindig teljesítette minden kívánságomat, minden szeszélyemet! - kiáltotta Alice könnyek között. - Ó, Cora, önzök voltunk, amiért ragaszkodtunk hozzá, hogy ilyen körülmények között is meglátogassuk.

- Igen, talán nem lett volna szabad elindulnunk - felelte Cora. - De apánk szorongatott helyzetben van, s én meg akartam mutatni neki, hogy ha mások elhagyják is, a lányai legalább mindhalálig hüek hozzá.

- Amikor meghallotta, hogy az Edward-erödbe érkeztetek - mondta szelíden Heyward -, atyai szívében emberfeletti harcot vívott a félelem és a szeretet; végül is a szeretet gyözött, hiszen olyan régóta nem látta gyermekeit. "Az én nemes lelkü Corám nem akarja elhagyni apját ebben a nagy bajban - mondta. - Ó, Duncan, bárcsak a felsöbb parancsnokaink is olyan bátrak és határozottak volnának, mint ez a lány!" - így beszélt apátok.

- És rólam nem beszélt? - kérdezte Alice féltékenyen. - Csak nem feledkezett meg rólam?

- Dehogyis; legalább ezerszer emlegette a nevedet, leírhatatlan szeretettel - felelte Duncan. - Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy...

Nem fejezhette be a mondatot, mert kint ismét felhangzott a szörnyü üvöltés.

IV.
HARC A SZIKLÁK KÖZÖTT

Miután az ismeretlen eredetü hang másodszor is borzadállyal töltötte el a barlang vendégeinek szívét, hosszabb idöre csend támadt közöttük. Még lélegzeni is alig mertek, úgy várták, hogy megismétlödjék az üvöltés. A feszült várakozásnak az vetett véget, hogy Sólyomszem meg­jelent a barlang nyílásában. Arcáról világosan lerítt, hogy öt is nyugtalanítja ez a rejtélyes hang, amelyre semmiképpen sem tudott magyarázatot találni, bármilyen régóta is élt a rengetegben.

- Kétszeri figyelmeztetés után igazán nem maradhatunk tovább tétlenek - mondta Sólyomszem. - A hölgyek természetesen itt maradhatnak, de a mohikánok meg én kimászunk a szikla tetejére, s azt hiszem, nincs olyan katonatiszt, aki ne tartana velünk szívesen.

- Ennyire sürgetö a veszély? - kérdezte Cora.

- Nem tudhatjuk milyen a veszély, amíg nem ismerjük e különös hangok forrását - felelte a vadász. - Még a jámbor énekmestert is felizgatták az elöbbi üvöltések, és kijelentette, hogy mindent vállal, amit rá akarunk bízni. Ő valami természetfölötti intésnek tartja ezt a hangot.

- Ha az elöbbi hangok valami természetfölötti forrásból származnak - mondta Cora nyugodtan -, akkor nincs okunk a félelemre. De nem gondolod inkább, hogy ez a két üvöltés az ellensé­geinktöl származott? Talán így akarnak megrémíteni bennünket, hogy elöbújjunk, és azután könnyüszerrel elbánhassanak velünk.

- Kisasszony - felelte ünnepélyesen a vadász -, harminc esztendeje figyelem az erdö legkülön­bözöbb neszeit, méghozzá nagyon is éberen, mert tudom, hogy a jó hallás igen gyakran az életet jelentheti. Sem a fenevadak, sem az irokézek nem szedhetnek rá engem holmi ravasz hangokkal! Hallottam már, hogy az erdö úgy nyögött, mint egy sebesült ember; hallottam a fák között suttogó szél muzsikáját és a villámsújtotta fatörzsek recsegését. Mindent hallottam, amit az erdöben hallani lehet. De ilyen üvöltés még sohasem ütötte meg a fülemet, és a mohikánokét sem. Nem tudjuk mire vélni.

- Rendkívüli hang volt! - mondta Heyward, s megragadta pisztolyait. Akár jót jelent, akár rosszat, ki kell vizsgálnunk. Vezess, barátom; követlek.

De a két lány is azonnal utánuk ment. Amikor kiértek a barlangból, a friss éjjeli levegö egy­szeriben jobb kedvre derítette öket. A víz felszínén hüvös, üdítö szellö játszadozott, mintha kergetözne a sziklák odúiban eltünö, majd ismét elöbukkanó habokkal. A hold felkelt már, s fénye több helyütt is megcsillant a folyón, de a sziklának ez a széle, ahol mindannyian meg­állottak, árnyékban maradt. A víz morajlásán és egy-egy erösebb szélfuvallaton kívül most semmi sem törte meg az éjszaka csendjét. A figyelmes társaság hiába meresztette szemét a túlsó partra, hogy talán felfedezi az ijesztö hangok okát. Csak meztelen sziklákat és mozdulatlan fatörzseket láttak.

- Nincs itt egyéb, mint a bájos és nyugalmas éjszaka - suttogta Duncan. - Más körülmények között mennyire élveznénk ezt a csöndet és ezt a tájat, nem igaz, Cora? Képzeljétek, hogy biztonságban vagyunk, s akkor mindaz, ami most ijesztönek hat, egyszeriben élvezetessé válik...

- Csitt - vágott a szavába Alice.

De fölösleges volt a figyelmeztetés. A rettenetes hang ismét belevágott az éjszakába, és most úgy hallották, mintha a folyó medréböl jönne. Visszaverödött a meredek sziklafalról, s végül rezegve elhalt az erdö távoli mélyében.

- Van-e kifejezés, amely ezt a szörnyü hangot meghatározhatná? - kérdezte Sólyomszem, miután ismét helyreállt a csend. - Én a magam részéröl nem találok rá szavakat, s most már csakugyan kezdem elhinni, hogy természetfölötti eredetü.

- Ebböl a tévhitböl egykettöre kigyógyíthatlak - mondta Duncan. - Itt a szabadban azonnal ráismer­tem a hangra, hiszen nemegyszer hallottam már a csatatéren. A haláltól rettegö lovak szoktak így üvölteni, többnyire sebesülten, de néha ijedtükben is. Úgy látszik, a lovakat meg­támadta egy erdei fenevad, vagy legalábbis ott ólálkodik körülöttük, és halálra rémíti a szegény párákat. Odafent a barlangban még magam is tanácstalan voltam, de itt már semmi esetre sem tévedhetek.

Sólyomszem és a két indián érdeklödve hallgatta ezt a természetes és egyszerü magyarázatot. Mikor megértették, hogy miröl van szó, a mohikánok a szokásos "uff!" kiáltást hallatták, Sólyomszem pedig rövid tünödés után így válaszolt:

- Semmit nem tudok felhozni a szavaid ellen, mert nemigen értek a lovakhoz, habár olyan helyen születtem, ahol sok a ménes. A farkasok valószínüleg odagyültek a partra a lovak feje fölé, s ezek az ijedös jószágok most segítségért kiáltanak, ahogyan csak a torkukon kifér. Unkasz - fordult a mohikán ifjúhoz -, eredj le hozzájuk a kenuban, és dobj a fenevadak közé egy égö csóvát. A lovak még eltépik ijedtükben a kötöfékjüket, és akkor végképp elbúcsúzha­tunk tölük, pedig holnap reggel ugyancsak nagy szükségünk lesz a gyorsaságukra.

A fiatal mohikán már le is ereszkedett a víz szélére, hogy engedelmeskedjék, amikor újabb, de másféle üvöltés hallatszott a folyópartról. Úgy látszik, a farkasok megijedtek valamitöl, és elmenekültek az erdöbe. Unkasz azonnal megértette, hogy mi történt, visszatért a többiekhez, s újabb tanácskozásba kezdett apjával és Sólyomszemmel.

- Eddig csak összevissza találgattunk és tapogatóztunk, mint az olyan vadász, aki eltévedt az erdöben - mondta végül Sólyomszem, a sápadtarcúakhoz fordulva. - Most már ismét tisztán látjuk az irányt, és nincs többé tüske az utunkon. Üljetek le az árnyékban..., de annak a parti sziklának az árnyékában, és nem a fenyöfákéban, mert ez világosabb..., s várjunk egy ideig türelmesen. Ha megszólaltok, suttogva beszéljetek; de talán jobb lesz, ha egy ideig mindenki csak a saját gondolataival beszélget.

A vadász nagyon is komolyan és gondterhesen beszélt, de világosan érzödött a hangján, hogy az elöbbi aggodalma immár elmúlt.

Csak addig engedett a férfiatlan nyugtalanságnak, amíg nem értette, hogy mi zajlik körülöttük. A két indiánon is látszott, hogy most már sokkal könnyebb szívvel vállalnak minden meg­próbáltatást. Úgy helyezkedtek el a szikla tetején, hogy jól láthassák mindkét partot, de öket ne vehesse észre senki. Heyward hangtalanul visszavezette a növéreket a két barlang közötti hasadékba; a sziklák itt minden oldalról megvédték öket az esetleges golyóktól, s ugyanakkor abban is biztosak lehettek, hogy ha támadás kezdödnék, nem éri öket váratlanul. Maga Heyward a közelükben helyezkedett el, úgyhogy suttogva is meghallották egymást. David Gamut, az énekmester, behúzódott egy sziklarepedésbe, hogy hórihorgas alakját véletlenül se pillanthassa meg az ellenség.

Órák hosszat maradtak így, de nem történt semmi. A hold felkapaszkodott pályájának leg­magasabb pontjára, és szelíd fényével megvilágította az egymás karjában szendergö növéreket. Duncan betakarta öket Cora nagykendöjével, bár fájt a szíve, hogy le kell mondania a szép látványról. Azután maga is leheveredett, párna helyett megelégedve egy jókora szikladarabbal. David orrából különös hortyogó és fütyülö hangok törtek elö: ez a muzsika bizonyára sokkal kellemetlenebbül hatott volna a növérekre, mint a zsoltáréneklés. Szerencsére aludtak, és nem hallották. Egyszóval Sólyomszemen és a két mohikánon kívül mindenkit hatalmába kerített az álom. Az ö éberségük azonban egy pillanatig sem hagyott alább. Olyan mozdulatlanok voltak, mint a szikla; az ember azt hihette volna, hogy abból nöttek ki. De a szemük lankadatlanul fürkészte a partokat s a parton álló fenyöfák sötét közeit. Egyetlen szót sem szóltak; még az sem látszott rajtuk, hogy lélegzenek. Erre a rendkívüli óvatosságra minden bizonnyal a tapasztalat tanította meg öket, s az ilyen tapasztalattal szemben még a legravaszabb ellenség is tehetetlen.

Hosszú ideig azonban úgy látszott, mintha az óvatosságra nem is volna szükség. Végül a hold lenyugodott, s a fák koronája fölött kezdett halványan megvilágosodni az ég, annak jeléül, hogy közeleg a hajnal.

Sólyomszem ekkor mozdult meg elöször. Hason csúszva odament Duncanhez, és felriasztotta mély álmából.

- Itt az ideje, hogy induljunk - suttogta. - Ébreszd fel a lányokat, és legyetek útra készek, mire a szikla oldalához kormányzom a kenut.

- Nyugodtan telt el az éjszaka? - kérdezte Heyward. - Be kell vallanom, hogy semmiröl sem tudok, mert az álom legyözte éberségemet.

- Nem történt semmi, s még most is minden olyan csendes, mint éjfélkor. Siess, de ne csapj lármát!

Duncan most már teljesen magához tért, odalépett a lányokhoz, és leemelte róluk a kendöt. Cora megmozdult, Alice pedig ezt suttogta álmában, alig hallhatóan:

- Nem, nem, édes jó apám, nem voltunk egyedül; Duncan nem hagyott el bennünket.

- Úgy van, kedvesem - súgta a fiatal örnagy, inkább önmagának -, Duncan nem hagyott el, és nem is hagy el benneteket soha, amíg él. - Majd valamivel hangosabban: - Cora, Alice, ébredjetek! Indulnunk kell.

Válaszul Alice hangosan felsikoltott, Cora pedig azonnal felpattant, és kiegyenesedett Heyward elött. E pillanatban ugyanis olyan iszonyatos ordítások és üvöltések verték fel az erdö csendjét, hogy Heywardban szinte megfagyott a vér. Mintha a pokol minden ördöge elszabadult volna, s most éktelen zenebonát csapna körülöttük. Nem lehetett pontosan megállapítani, hogy a hangok merröl jönnek, mert teljesen kitöltötték az egész teret, a sziklák közeit, a mélyen fekvö folyómedret s körös-körül az erdöt. A pokoli ricsaj közepette David kiegyenesedett, és mindkét fülét betömve elkiáltotta magát:

- Miféle fülhasogató hangok ezek? Lehetséges volna, hogy emberek kiáltoznak így?

Óvatlanságáért kis híján az életével fizetett, mert abban a pillanatban legalább egy tucatnyi puska dördült el a szemközti parton, és a szerencsétlen énekmester lerogyott a sziklára. A két mohikán éppoly éles csatakiáltással válaszolt az ellenségnek, amely Gamut elestét látva, diadalmasan felordított. A puskák tovább ropogtak, sürün és egymás mellöl, de a támadókat nem lehetett látni. Azután a két mohikán fegyverei is eldördültek. Igaz, legfeljebb a felvillanó torkolattüzek felé célozhattak. Duncan rendkívül türelmetlenül várta, hogy Sólyomszem visszatérjen a kenuval, mert ebben látta a menekülés egyetlen útját. A folyó változatlanul sebesen zúgott a szikla mellett, de a kenu nem akart mutatkozni rajta. Duncan már-már azt képzelte, hogy Sólyomszem álnokul cserbenhagyta öket, és egyedül próbált menekülni. Ekkor azonban közvetlenül alatta, a szikla tövében eldördült egy puska, és válaszul a parton felordított valaki. Sólyomszem odalent, a kenu mellett állva avatkozott be a harcba, s elsö lövésével mindjárt le is terített egy támadót. Ez úgy látszik, gondolkodóba ejtette az ellenséget, mert a puskaropogás csakhamar megszünt, és a környék olyan csendes lett, mint azelött.

Duncan felhasználta a tüzszünetet, odaugrott Gamut mozdulatlan testéhez, és behúzta a fedezékbe a két növér mellé. Néhány pillanat múlva már az egész társaság ott volt a hasadékban, a sziklák oltalma mögött.

- Szegény fickó, még jó, hogy nem vesztette el a skalpját - mondta Sólyomszem, aki utolsónak érkezett, és most megérintette Gamut fejét. - De annyit bizonyára megtanult, hogy ha az embernek túlságosan hosszú a nyelve, legalább vigyázni kell rá. Ilyen hórihorgas alak, és csak úgy kiáll a szikla tetejére, amikor körös-körül az ellenség ordítoz! Csodálom, hogy nem hagyta ott a fogát.

- Hát nem halt meg? - kérdezte Cora, és hangja elárulta, hogy mennyire retteg a puszta gondolattól is. - Tehetünk még valamit e szegény ember érdekében?

- Nem, nem halt meg - felelte Sólyomszem -, csak az eszméletét vesztette el. Remélem, hogy még sokáig fog élni, és bölcsebb ember lesz, mint eddig volt. Unkasz - fordult a fiatal harcoshoz -, vidd be a barlangba, hadd pihenjen a levélágyon. Minél tovább alszik, annál jobb, mert ilyen hórihorgas alakot még ezek a sziklák sem oltalmaznának meg a golyóktól.

- Azt hiszed hát, hogy folytatódni fog a támadás? - kérdezte Heyward.

- Azt hiszed, hogy az éhes farkas megelégszik egy falattal? Az irokézek elvesztették egy emberüket, és mindig az a szokásuk, hogy ha a meglepetésszerü támadás nem sikerül, rövid idöre visszavonulnak. Nemsokára azonban ismét elkezdödik a zenebona, arra mérget vehetsz, és az eddiginél is óvatosabbnak kell lennünk, ha meg akarjuk örizni a skalpjainkat. - Sólyomszem arcán most mintha valami felhö vonult volna át. - Reméljük, hogy tartani tudjuk a sziklát, amíg Munro alezredes segélycsapatot nem küld a felmentésünkre. Csak hamar eljusson hozzá a csata híre, és a felmentö csapatot olyan ember vezesse, aki ismeri az indiánokat és fortélyaikat!

- Hallottad, Cora? - kérdezte Duncan. - Most minden a te apádtól függ. Menjetek be Alice-szel a barlangba, ott legalább védve vagytok a puskagolyóktól, és megfelelö ápolásban is részesíthetitek pórul járt barátunkat.

A növérek Heywarddal együtt bementek az egyik barlangba, ahol David éppen éledezni kezdett. Az örnagy máris vissza akart fordulni, de Cora megállította.

- Duncan! - mondta a lány olyan hangon, hogy a fiatalember elsápadt. - Duncan, ne feledd, milyen fontos nekünk, hogy te épségben maradj... Egy apa rád bízta legdrágább kincseit, és... rettenetesen aggódnak érted mindazok, akik a Munro nevet viselik.

- Szeretem az életet, és nem akarok meghalni - felelte halkan Heyward. - S most különösen vigyázni fogok magamra, hiszen nemcsak a magam életéért küzdök, hanem a tiétekért is. Mint férfi és mint katonatiszt, nem vonhatom ki magam a harcból, de legyetek nyugodtak, könnyü dolgunk lesz: csupán sakkban kell tartanunk e gazembereket egy ideig.

Nem merte bevárni a növérek válaszát, gyorsan megfordult, és kisietett a három jó baráthoz, akik még mindig nem hagyták el a két barlang közötti biztos fedezéket.

- Hallgass rám, Unkasz - mondta éppen Sólyomszem, amikor Heyward odaért -, csak a puskaport pocsékolod, ha innen lövöldözöl az irokézekre. Gyerünk, barátaim, menjünk fel az elöbbi örhelyeinkre, onnan jobban áttekinthetjük a terepet, és elháríthatjuk az ellenség cseleit.

A két mohikán szótlanul engedelmeskedett. Olyan helyre húzódtak be a sziklák között, ahonnan puskájuk a vízesés legnagyobb részét sakkban tarthatta. A kis sziget közepén néhány bokorszerü törpefenyö nött. Sólyomszem most villámsebesen odarohant, és Duncan azonnal követte. Mindketten hasra vágódtak a bozótban, s úgy kémlelték a szemközti partot. Hajnalo­dott, az éjszakai sejtelmes árnyak fokozatosan eltüntek, és a világ lassanként visszanyerte megszokott arculatát.

A sziget védöi sokáig várakoztak, de semmi jel sem mutatott arra, hogy az ellenség meg akarja ismételni a támadást. Duncan már-már azt remélte, hogy az elöbbi golyópárbaj nagyobb veszteségeket okozott az irokézeknek, semmint gondolták. Ki tudja, az ellenség talán végleg visszavonult. Heyward közölte ezt a feltevését Sólyomszemmel, de a vadász tagadólag rázta a fejét.

- Nem ismered az irokézeket, ha azt hiszed, hogy ilyen könnyen visszavonulnak, mielött még skalpot szereztek volna. Meg mernék esküdni rá, hogy legalább negyvenen voltak. Ravasz Rókától pontosan tudják, hányan vagyunk mi, tehát túleröben érezhetik magukat, és nem mondanak le egyhamar a zsákmányról. De oda nézz! A vízre, ott, ahol megtörik a sziklákon. A gazemberek beúsztak a folyóba, s amilyen szerencséjük van, még sikerül elérniük a sziget csücskét. Vigyázz, barátom, különben hamarosan elbúcsúzhatsz a fejbörödtöl.

Heyward egy kissé felemelte a fejét, és ekkor megdöbbentö látvány tárult elébe. A sziget csücskén a víz úgy koptatta le a sziklát, hogy itt elég könnyü volt felkapaszkodni rá. A vérszomjas irokézek szemét nem kerülte el ez a körülmény, belevetették magukat a folyóba, s bízva a szerencséjükben, e kevésbé meredek szikla felé igyekeztek. A víz éppen egy fatörzset sodort arra, belekapaszkodtak, s méltán remélhették, hogy ha a fatörzs megakad a sziklán, még könnyebben eljuthatnak a szigetre. Öten voltak, de csak négyüknek sikerült a fatörzset megragadni. Az ötödiket valamivel távolabb sodorta a víz. Ez az irokéz elkeseredetten küzdött az árral, hogy csatlakozhassék társaihoz, és már éppen kinyújtotta feléjük a kezét, amikor egy örvény megint elrántotta. Egy pillanatra elmerült, aztán megint felbukkant, mindkét karját a magasba nyújtva. A víz továbbsodorta; éppen egy zuhatag következett, és az irokéz eltünt a mélyben. Még hallatszott utolsó iszonyatos üvöltése, azután ismét síri csend lett.

Duncan akaratlanul is megmozdult, mintha segítségére akarna sietni a sebes folyó áldozatának. Sólyomszem azonban vasmarokkal visszatartotta.

- Mindnyájunkat el akarsz veszejteni? - sziszegte a vadász. - Ha az irokézek észreveszik, hogy hol rejtözködünk, végünk van. Így legalább megtakarítottunk egy puskagolyót. Inkább nézd meg, hogy nem nedvesedett-e át pisztolyaidban a puskapor, mert az itteni párás levegö könnyen átitathatja. Készítsd elö fegyvereidet, én addig megpróbálom távol tartani ezt a négy bitangot. Azután jöhet a közelharc!

Sólyomszem a szájába dugta két ujját, és egy hosszút füttyentett; a két mohikán hasonló jellel válaszolt. Duncan látta, hogy a négy irokéz feje kiemelkedik a fatörzs mögül, de nyomban vissza is húzódtak mind a négyen, mihelyt szemügyre vették a terepet. Azután valami halk suhogást hallott maga mellett, odafordult, s meglátta, hogy Unkasz kúszik hozzájuk. Sólyom­szem delavár nyelven mondott valamit, miközben az ifjú fönök igen óvatosan, de rendkívül hidegvérüen elhelyezkedett mellettük. Heywardnak minden idege megfeszült, alig bírt a türelmetlenségével; Sólyomszem azonban éppen megfelelönek látta az alkalmat, hogy fiatalabb bajtársait kioktassa a különbözö puskák elönyeiröl és hátrányairól.

- Nincs olyan veszedelmes fegyver - kezdte Sólyomszem -, mint a hosszú csövü, finom acélból készült puska. Igaz, csak akkor mutatja meg, hogy mit tud igazán, ha erös kéz tartja, és éles szem céloz vele. A fegyverkovácsok nem sok örömet lelhetnek mesterségükben, amikor madarászpuskákat és rövid lovassági karabélyokat gyártanak, de...

Unkasz ekkor félbeszakította az elöadást egy kifejezö "uff" kiáltással.

- Látom öket, fiú, látom öket! - mondta Sólyomszem. - A fatörzs megakadt a sziklán. Mind a négyen mozgolódnak, támadásra készülödnek. Nem baj, csak jöjjenek - tette hozzá, meg­vizsgálva puskájának kováját -, fogadom, hogy az elsö irokéz halál fia lesz!

E pillanatban újabb csatakiáltás hangzott el a parton, s a négy irokéz erre a jelre kiugrott a fatörzs mögül. Heyward izzó vágyat érzett, hogy elébük rohanjon, és szemtöl szembe, közelröl vegye fel a harcot ellenük, de Sólyomszem és Unkasz higgadt példája jobb belátásra bírta. Ellenségeik nagyokat ugorva közeledtek a fekete sziklán, s közben is rettenetes csatakiáltá­sokat hallattak. Ekkor Sólyomszem puskája lassan felemelkedett a cserjék között, és nagy dörrenéssel kiköpte végzetes tartalmát. A legelöl haladó irokéz nagyot ugrott, mint a sebesült szarvas, majd lezuhant a sziget éles kövei közé.

- Most, Unkasz! - kiáltotta Sólyomszem, megmarkolva hosszú vadászkését; szeme félelmetes harci tüzben égett. - Intézd el a leghátsó gazembert, a másik kettöt nyugodtan rám bízhatod.

Unkasz azonnal engedelmeskedett, a leghátsó irokéz is elterült, s így az ellenség száma kettöre apadt. Heyward odaadta Sólyomszemnek egyik pisztolyát, azután mind a ketten lerohantak a kissé lejtös sziklán az ellenség felé; egyszerre sütötték el fegyverüket, de minden eredmény nélkül.

- Tudtam, tudtam! - kiáltotta Sólyomszem, s megvetöen eldobta a hitvány kis pisztolyt. - Nem baj, gyertek csak, kutyák, puszta kézzel is elbánunk veletek.

Jóformán még be sem fejezte a mondatot, mikor szembe találta magát egy roppant termetü és ijesztö külsejü irokézzel. Ugyanabban a pillanatban Duncan is birokra kelt a másikkal. Sólyom­szem és ellenfele egyszerre emelték fel késüket s egyszerre kapták el egymás karját, hogy a másik le ne sújthasson. Csaknem egy egész percig álltak így, szinte mozdulatlanul, egymás szemébe nézve, csak izmaikat feszítették meg, s homlokukon kidagadtak az erek. Nagyjából egyforma erösek lehettek, de Sólyomszem gyakorlottabb volt az ilyesféle párviadalokban. Lassan, nagyon lassan sikerült valamivel hátrább szorítania az irokéz karját, majd villám­gyor­san kitépte csuklóját az ellenség markából, s lesújtott a hosszú vadászkéssel. Az indián abban a pillanatban összeesett: szívét döfte át a kés.

Közben Heyward kevésbé sikeresen vívta a maga csatáját. Ellenfele mindjárt az elsö össze­csapásnál kiütötte kezéböl a rövid kardot. Más fegyvere nem lévén, Heyward most már csak testi erejében és elszántságában bízhatott. Erö és elszántság ugyan nem hiányzott belöle, de ellenfeléböl sem. Szerencsére Heywardnak is sikerült hamar lefegyvereznie az irokézt; az indián kése is leesett a sziklára, a lábuk elé. Ezután rettenetes birkózás kezdödött, életre-halálra. Mindketten arra törekedtek, hogy a szikla pereméröl letaszítsák ellenfelüket a folyóba. A küzdelem hevében is jól hallották az alattuk örvénylö víz moraját, s egyre közelebb kerültek a szikla széléhez. Duncan belátta, hogy elérkezett a végsö eröfeszítés pillanata. Amikor már közvetlenül a szikla peremén tántorogtak mind a ketten, a fiatal örnagy egyszerre csak torkán érezte az irokéz harcos kezét, s látta a vérszomjas arc vigyorgását. Már-már úgy látszott, hogy nem bírja tovább erövel, s legfeljebb magával ránthatja ellenfelét a biztos halálba, amikor az irokéz háta mögött hirtelen felvillant egy kés. Duncan érezte, hogy torkán enyhül a szorítás, s ugyanakkor egy erös kar visszarántja a szakadék széléröl. Unkasz mentette meg. A fiatal mohikán harcos látta, hogy az örnagy nem bír ellenfelével, ezért kiugrott a fedezék mögül, és éppen idejében ért oda a birkózókhoz, hogy késének egyetlen döfésével a másvilágra küldje az irokézt. Míg Duncan feltápászkodott, Unkasz lehengerítette az ellenség holttestét a folyóba.

- Vissza, vissza! - kiáltott feléjük Sólyomszem, aki éppen ekkor végzett a maga ellenfelével. - Vissza, ha kedves az életetek! Még csak félig végeztük el a munkát!

A fiatal mohikán azonnal megfordult, s harsány diadalordítást hallatva, visszafelé futott a lejtön. Duncan sem maradt rest, s néhány pillanat múlva mindketten szerencsésen elérték az elöbbi fedezéket.

Sólyomszem nem ok nélkül figyelmeztette a két fiatalembert. A fentebb leírt küzdelem alatt semmilyen emberi hang nem vegyült a vízesések zúgásába. Úgy látszik, a parton leselkedö irokézek lélegzet-visszafojtva figyelték a párharcot, s nem mertek puskával beavatkozni, nehogy véletlenül a saját emberüket találják el. De amint véget ért a küzdelem, vadul és bosszú­szomjasan felordítottak. Egymás után eldördültek puskáik, s a golyók szaporán pattog­tak a sziklán, mintha az ostromlók a párviadal néma színhelyét akarnák megbüntetni bajtársaik haláláért.

Az irokézek lövéseire csak Csingacsguk válaszolt, aki az egész idö alatt nyugodtan megörizte örhelyét. Unkasz diadalordítására válaszul ö is felkiáltott, büszkén és elégedetten, de azután ismét a folyó partja kötötte le minden figyelmét. Ily módon jó néhány percig folyt még a tüzharc; az ostromlók néha valóságos pergötüzet indítottak a sziget ellen, néha egyenként dördültek el a puskáik. A sziget védöi körül számtalan golyó csapódott be a sziklába és a bokrokba, de a fedezékük olyan biztos volt, hogy egyikük sem sebesült meg.

- Hadd puffogtassák el puskaporukat! - mondta nyugodtan Sólyomszem, miközben egymás után fütyültek el mellette a golyók. - Ha vége lesz a csatának, jó sok ólmot lehet majd összegereblyézni a szigetünkön, s azt hiszem, a gazemberek elöbb beleunnak a mulatságba, semhogy ezek a sziklák irgalmat kérjenek. Unkasz, fiam, túlságosan erösen töltöd meg a puskádat, s így nem lehet jól célozni. Mondtam neked, hogy a fehér festékcsík alatt találd el azt az irokézt; de ha a puska csak egy hajszállal is elmozdul a túlságosan erös töltéstöl, a golyó már legalább két hüvelykkel elkerüli a célt. Így aztán csak megsebesíthetted az ellenfeledet, márpedig az emberiesség azt kívánja tölünk, hogy gyorsan végezzünk velük, ne szenvedjenek sokáig.

A fiatal mohikán elmosolyodott, de nem válaszolt semmit.

- Nem engedem, hogy meggondolatlansággal vagy ügyetlenséggel vádold Unkaszt - mondta Heyward. - Hidegvérüen és egy pillanatnyi tétovázás nélkül megmentette az életemet. Örökké a barátja leszek, s nem fogom elfelejteni, hogy mivel tartozom neki.

Ezzel a fiatal mohikán felé nyújtotta jobbját. Unkasz felkönyökölt egy kissé, s a két fiatalember kezet rázott. Mélyen egymás szemébe néztek, és az örnagy most Cora szavaira gondolva kezdte belátni, hogy eddig igazságtalan volt az indiánokkal szemben. Sólyomszem merev arccal, de jóindulatúan nézte a fiatalos lelkesedésnek ezt a fellobbanását, és így szólt:

- Bizony, a vadonban sokszor adódik úgy, hogy a jó barátok csak egymásnak köszönhetik az életüket. Én is kimentettem már a bajból Unkaszt egynéhányszor, s jól emlékszem, hogy ö sem maradt tétlen, amikor engem fenyegetett a halál. Ötször mentette meg az életemet: háromszor az irokézek elleni harcokban, egyszer a George-tó mellett, és...

- Úgy látszik, a bitangok kezdenek jobban célozni! - kiáltotta Duncan, és önkéntelenül is félrehúzódott, mert egy golyó közvetlenül mellette csapott be a sziklába, majd lepattant róla, és Sólyomszem elé esett.

A vadász felvette a kis ólomdarabot, s megvizsgálta.

- A vízszintesen bevágódó golyók nem lapulnak így el - dünnyögte. - Nem értem! Ez a golyó olyan, mintha felülröl zuhant volna ránk.

Ebben a pillanatban Unkasz puskája felemelkedett, Sólyomszem és Duncan szemmel követte a csö irányát, s azonnal megértették a rejtélyt. A folyó jobb partján, csaknem szemközt velük, egy hatalmas tölgyfa nött; egyik ága kinyúlt a folyó fölé. Egy irokéz felmászott erre a fára, amilyen magasra csak lehetett, onnan jól láthatta a sziget védöit, míg öneki elég biztos fedezéket nyújtottak a lombok és az ágak.

- Ezek az ördögök még az égbe is felmásznak, hogy elveszejtsenek bennünket - mondta Sólyomszem. - Ne hagyd nyugodni, Unkasz, amíg újra meg nem töltöm a puskámat, a Szarvasölöt; aztán majd leszedjük ökelmét a fáról.

Unkasz tüzelt, s golyójától megrezzentek a tölgyfa levelei. Az irokéz gúnyos nevetéssel válaszolt, majd ö is elsütötte puskáját. Ez a lövés még közelebb volt a célhoz, mint az elöbbi, és leütötte Sólyomszem fejéröl a sapkát. A parton ismét felüvöltöttek az irokézek, és újabb golyózáport menesztettek a sziget védöi felé, de ezúttal sem tettek kárt bennük.

- Ennek a fele sem tréfa! - mondta Sólyomszem, nyugtalanul maga köré pillantva. - Unkasz, hívd ide az apádat; mindhármunk puskájára szükség lesz, ha le akarjuk szállítani azt a ravasz gazembert a kakasülöröl.

Unkasz azonnal megadta a jelt, s mielött még Sólyomszem újra megtöltötte volna a puskáját, Csingacsguk már ott is volt mellettük. Unkasz megmutatta apjának a veszedelmes ellenség állását; Csingacsguk a szokásos "uff!"-fal válaszolt, majd a védök úgy helyezkedtek el, hogy több oldalról vehessék tüz alá a tölgyfát.

Az irokéz most már nem célozhatott olyan biztosan, mert ellenfelei éberen figyelték minden mozdulatát, s ha a lombok közül csak egy pillanatra is elöbukkant valamelyik testrésze, azonnal tüzet nyitottak rá. Ennek ellenére az irokéz golyói még mindig a hason fekvö társaság közvetlen közelében csapódtak be. Heyward az angol hadsereg vörös egyenruháját viselte, s ez különösen feltünö volt: a golyók több helyütt megtépték. Söt az egyik golyó véresre horzsolta a karját.

A védök hosszú ideig türelmesen feküdtek, és nem válaszoltak a lövésekre. Az irokéz ezt biztató jelnek vélte, s elhatározta, hogy valamivel merészebben elörehajlik, és úgy céloz. A két mohikán éles szeme azonban észrevette az irokéz megmozduló lábát. Apa és fia egyszerre tüzelt, és nyilván meg is sebesítette az ellenséget, mert az irokéz egy pillanatra elörehanyatlott. Sólyomszem villámgyorsan élt az alkalommal, és elsütötte híres puskáját, a Szarvasölöt. A fa levelei most még jobban megrezzentek, mint addig; az irokéz elejtette puskáját, s ö maga is lezuhant a fa koronájáról. Estében sikerült elkapnia a víz fölé kinyúló ágat, és úgy maradt a levegöben himbálódzva, mint egy tornász. Súlyos sebet kaphatott, s nem volt kétséges, hogy csak rövid ideig tarthatja magát az ágon.

- Könyörülj rajta! Még egy puskagolyót! - kiáltotta Duncan, elfordítva szemét a kétségbe­esetten kapálódzó irokézröl.

- Szó sem lehet róla! - felelte rendületlenül Sólyomszem. - A gazember úgyis meg fog halni, s mi nem vesztegethetjük hiába a puskaport, mert az indiánokkal vívott csaták néha több napig is eltartanak. Vagy mi öljük meg öket, vagy ök nyúzzák le a skalpunkat. Mindenkinek természet adta joga, hogy körömszakadtáig harcoljon az életéért.

Duncan nem talált választ erre a kegyetlennek látszó, de ésszerü kijelentésre. A parton az irokézek megint abbahagyták az ordítást és lövöldözést. Egy ideig minden szempár, a táma­dóké és a védöké is, a tölgyfára szegezödött. A szerencsétlen indiánt ide-oda himbálta a szél, s rettenetesen kínozhatta a kapott seb, mégis összeszorította a fogát, és nem kiáltott fel fáj­dal­mában. Eltorzult arca olyan szörnyü látványt nyújtott, hogy Sólyomszem, mintha meggondolta volna magát, háromszor is felemelte fegyverét, de azután mindannyiszor leengedte, mert az értelem szava mégis erösebb volt benne. Végül is az irokéz egyik karja kimerült, s elengedte a faágat. Néhány pillanatig görcsösen kapkodott, hogy ismét megragadhassa, de sikertelenül. Azután a másik keze is elernyedt, az ág kicsúszott belöle, s az irokéz a pillanat egy tört részéig mintha lebegett volna a levegöben. Sólyomszemnek ez a csekély kis idötöredék is elég volt: puskája eldördült, az áldozat megvonaglott estében, feje a mellére hanyatlott, s a következö pillanatban a zúgó folyó mindörökre elnyelte.

Ezt a gyözelmet nem követte diadalkiáltás, még a két mohikán is néma iszonyattal tekintett egymásra. Csak a parton ordított fel valaki, aztán megint csend lett. Sólyomszem tünödve nézett maga elé, megcsóválta a fejét, majd így szólt:

- Ez volt az utolsó golyóm, és puskapor sincs több nálam! Kamasz módra, ostobán cseleked­tem. Hát nem lett volna mindegy, hogy élve vagy holtan zuhan-e le a vízböl kiálló sziklára? Unkasz, fiam, eredj le a kenuhoz, és hozd fel a nagy löporos szarut; több már nem is maradt a készletünkböl, s az utolsó szemcséjére is szükségünk lesz. Ismerem az irokézeket, ezek nem tágítanak egykönnyen.

Unkasz azonnal eltünt, Sólyomszem pedig dörmögve vizsgálgatta tovább üres börzacskóját, melyben a golyókat szokta tartani. Látszott rajta, hogy néma szemrehányásokat intéz önmagá­hoz. Ekkor azonban lentröl, a szikla tövéböl hirtelen felhangzott Unkasz éles és átható kiáltása. E hangból még Duncan is megértett annyit, hogy valami új és váratlan baleset történt. Szíve elszorult az ijedtségtöl, a barlangban hagyott lányokra gondolt, és máris talpra ugrott, mit sem törödve azzal, hogy az irokézek esetleg észrevehetik. Csingacsguk és Sólyomszem szintén megfeledkezett minden óvatosságról, felugrott, és Duncan után rohant. Olyan gyorsan értek el mindhárman a két barlang közötti sziklahasadékba, hogy az ellenség szórványos golyói nem tehettek kárt bennük. A két növért és a sebesült énekmestert a barlang nyílásában találták: Unkasz kiáltása csalta ki öket. Miután megállapították, hogy senkinek sem történt baja, körül­néztek, és azonnal megértették, hogy mi volt az a baleset, amely még a fegyelmezett Unkaszt is oly hangos kiáltásra késztette.

Nem messzire a sziklától meglátták a kenut. Az ár lefelé vitte, de nem egyenesen, s a törékeny kis csónak mindinkább közeledett a parthoz. Valami rejtett erö irányíthatta arra. Sólyomszem ösztönszerüleg felkapta puskáját, s a csónakra célzott; de hiába szikrázott a kova, a töltetlen fegyver néma maradt.

- Késö, késö! - kiáltotta Sólyomszem keserüen, és eldobta az immár hasznavehetetlen fegyvert. - Egy irokéz ideúszott a kenuhoz, eloldotta, s most fél kezével tartja, a másikkal pedig a part felé evez. S nekünk nincs puskaporunk, nem állíthatjuk meg!

A vakmerö irokéz feje éppen kibukkant egy pillanatra a kenu mögül. Felemelte kezét, intett a parton várakozó társainak, majd nagyot kiáltott, annak jeléül, hogy vállalkozása sikerrel járt. Válaszul pokoli nevetés hallatszott az erdöböl, mintha ördögök tanyáznának ott, és éppen forró üstben föznének valakit.

- Igazatok van, kutyák, nevethettek! - mondta Sólyomszem, s leült egy ködarabra. - Nevethettek, mert a világ legjobb puskája most már csak annyit ér, mint egy száraz kóró vagy egy levedlett szarvasagancs.

- Mit tegyünk? Mi lesz velünk? - kérdezte Duncan, aki lassanként magához tért elsö megdöbbenéséböl, s gondolatban már a menekülés útját kereste.

Sólyomszem nem válaszolt, csak egy kört rajzolt ujjával a feje búbjára, de olyan kifejezöen, hogy a mozdulatot nem lehetett félreérteni.

- Azt akarod mondani, hogy az irokézek mindannyiunkat megskalpolnak?! - kiáltotta Duncan. - Nem, az nem lehet! Ne hagyjunk fel minden reménnyel! A huronok még nincsenek itt; behúzódhatunk a barlangokba; megakadályozhatjuk partraszállásukat.

- Mivel? - kérdezte szárazon a vadász. - Unkasz nyilaival vagy a lányok könnyeivel? Nem, nem, ne áltasd magad! Tudom, fiatal vagy, gazdag, s nehéz beletörödnöd a halál gondolatába. De ne feledjük, hogy férfiak vagyunk - tette hozzá a két mohikánra pillantva -, s mutassuk meg az irokéz kutyáknak, hogy legalább olyan bátran szembenézünk a halállal, mint ök.

Duncan követte Sólyomszem pillantását, s a két mohikán viselkedéséböl azonnal megértette, hogy ök is ugyanúgy látják a helyzetet, mint Sólyomszem. Csingacsguk, aki méltóságteljes tartásban ült egy szikladarabon, éppen letette kését és tomahawkját, s kivette hajából a sastollat, hogy legalább az ne kerüljön a skalpoló ellenség kezébe. Arcvonásai meg sem rezzentek, de mégis egészen másféle kifejezés rítt le róluk, mint az elöbb, a harc hevében.

- Nem akarom elhinni, hogy ennyire reménytelen a helyzetünk - mondta Duncan. - A felmentö csapat talán már útban van felénk, és minden pillanatban megérkezhetik. Meg aztán az ellenséget sem látom. Úgy látszik, belefáradt a harcba, s nem vállalja tovább a nagy kockázatot, hogy a szigetre jusson.

- Lehet, hogy csak egy percet, lehet, hogy egy egész órát kell várnunk, amíg az irokézek megismétlik a támadást - felelte Sólyomszem. - De hogy megismétlik, az biztos. Tudomásul kell vennünk, hogy nincs remény. Csingacsguk, testvérem - fordult a mohikán fönökhöz -, együtt vívtuk meg utolsó csatánkat az irokézek ellen, s harmincévi barátság után együtt talál bennünket a halál ezeken a sziklákon.

- Hadd sirassák az irokézek asszonyai halottaikat! - felelte Csingacsguk büszkén. - A mohikánok Nagy Kígyója nemegyszer belopódzott wigwamjaikba, s most hiába énekelnek gyözelmi dalt, sokan hiányoznak közülük. Tizenegy harcosuk nem tért vissza tavasz óta, s ha Csingacsguk is elnémul, senki sem tudja majd, hogy hol alusszák örök álmukat. Vegyék hát elö a legélesebb késüket, ragadják meg a legjobb tomahawkot, mert legnagyobb ellenségük kerül a kezükbe. Unkasz, fiam, aki legutolsó hajtása vagy a mohikánok törzsének, kiálts rá az irokézekre, hogy ne késlekedjenek, készen várjuk öket.

- A folyóban keresik a halottaikat - felelte a fiatal harcos -, látom, ide-oda úszkálnak a part mellett, mint a halak. Mások fára másznak, majd lehuppannak, mint az érett gyümölcs. A mohikán harcosok nevetve nézik öket.

- Igen, igen - dünnyögte Sólyomszem -, látom, feltámadt bennetek az indián érzés. Szokás szerint fel akarjátok ingerelni az irokézeket, hogy haragjukban ne gondoljanak a kínzásra, és minél hamarabb végezzenek velünk. Én azonban nem vagyok indián, s ha a kínzóoszlophoz kötöznek, némán türöm majd a gonoszságukat. Szótlanul fogom bevárni a halált.

- Miért kellene meghalnotok? - kérdezte Cora, és közelebb lépett Sólyomszemhez. - Minden oldalon szabad az út, meneküljetek hát be az erdöbe, és szökjetek meg az irokézek elöl. Már eddig is túl sokat tettetek értünk, ti bátor férfiak; ha nekünk el is kell pusztulnunk, nincs értelme, hogy benneteket is magunkkal rántsunk a halálba.

- Úgy látom, kisasszony, nem nagyon ismered az irokézeket, ha azt hiszed, hogy bármilyen utat is szabadon hagytak az erdöben - felelte Sólyomszem, majd öszintén, mint ahogy szokta, kimondta a következö gondolatát: - Igaz, a folyón leúszhatnánk, s ha szerencsénk van, az ár hamarosan olyan messzire sodorna, ahol már nem érhetnének utol az irokézek puskái.

- Akkor ússzatok le a folyón. Miért kellene szaporítanotok kegyetlen ellenségeitek áldozatai­nak számát?

- Hogy miért? - ismételte meg a kérdést Sólyomszem. - Azért, mert inkább halok meg jó lelkiismerettel, semhogy rossz lelkiismerettel éljek tovább. Ugyan mit felelhetnék Munro alezredesnek, ha azt kérdezné, hogy mikor és hol hagytuk el lányait?

- Menjetek el hozzá, s mondjátok meg, hogy én küldtelek, segítséget kérve - felelte Cora. - Mondjátok el, hogy a szigetet senki sem védhette volna tovább a huronok ellen, s mi itt maradtunk. Talán megölnek bennünket, de az is lehet, hogy fogolyként magukkal visznek Kanada felé. Akkor talán még segíthetne rajtunk apánk. De ha késö lenne, akkor is adjátok át neki utolsó üdvözletünket. Viselje megadással sorsát, és gondoljon arra, hogy leányai az utolsó percig szerették.

A vadász kemény, edzett vonásai megenyhültek e szavak hallatán; öklére támasztotta állát, s világosan lerítt róla, hogy erösen viaskodik a gondolataival.

- Van igazság abban, amit mondasz! - mondotta végül nagy nehezen, mintha rettenetes eröfeszítésébe kerülne, hogy kipréselje magából a szavakat. - Ha itt maradunk, fegyvertelenül, már nem sokat segíthetünk rajtatok. Ha pedig elmegyünk, talán... És mégis, nehéz a döntés! Csingacsguk, Unkasz, hallottátok a fekete szemü leány szavait?

A mohikán fönök komolyan bólintott. Sólyomszem még mondott neki valamit delavár nyelven, s látszott, hogy Csingacsgukot nagyon is elgondolkoztatják a hallottak. Végül hosszas töpren­gés után egyetlen szót mondott angolul: - Jó! - hogy mindenki megértse. Majd visszatette övébe a kését és a tomahawkját, felállt, s némán kiment a sziklának arra a szélére, melyet a legkevésbé lehetett látni a partról. Itt egy pillanatig körülnézett, egyenesen elöremutatott a folyó partjának egy távolabbi pontjára, mintha az útirányt akarná közölni társaival, majd belevetette magát a vízbe, és eltünt a többiek szeme elöl.

Sólyomszem még várt egy-két pillanatig; nehezére esett a válás, s nemigen tudta, mit mondjon a bátor lánynak, aki ilyen nagylelküen lemondott a további védelemröl.

- Néha nemcsak az öregek bölcsek, hanem a fiatalok is - jelentette ki végül a vadász. - Bölcsen beszéltél az elöbb, söt önzetlenül és nemeslelküen. Ha az irokézek magukkal visznek benne­teket az erdöbe, útközben igyekezzetek valami jelet hagyni: törjétek le az ösvény szélén az ágakat, ahol csak tudjátok, és nyomjátok a cipötöket minél mélyebben a talajba. Így azután, ha nem tüntök el nyomtalanul, biztosak lehettek benne, hogy van egy jó barátotok, aki a világ végéig is utánatok megy, és mindent elkövet a kiszabadításotok érdekében.

Megrázta Cora kezét, felvette a puskáját, néhány pillanatig szinte gyengéd szeretettel nézte, majd óvatosan nekitámasztotta a sziklának. Aztán kiment arra a helyre, ahonnan az elöbb Csingacsguk eltünt. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a sziklán, majd keserüen kifakadt:

- Szégyen, gyalázat, hogy ennek meg kell történnie! - De nem sokat tétovázhatott, követte a mohikán fönök példáját, és elmerült a vízben.

Most mindenki Unkasz felé fordult, aki rendületlen nyugalommal állt elöbbi helyén, a sziklának támaszkodva. Cora várt egy ideig, de mivel nem történt semmi, a fiatal harcoshoz fordult.

- Barátaidat nem vette észre az ellenség - mondotta -, azóta talán már biztos helyre jutottak. Nem kellene minél hamarabb követned öket?

- Unkasz itt marad - felelte angolul a fiatal mohikán.

- Ezzel csak még borzalmasabbá tennéd az elfogatásunkat, és eggyel kevesebb lenne azoknak a száma, akikben bízhatunk! - kiáltotta Cora. - Eredj, bátor ifjú, menj el apámhoz, s légy te a leghívebb futárom! Mondd meg neki, hogy adjon melléd segítötársakat, és bízza rád a lányai kiszabadítását. Eredj, kérlek, könyörgök, hogy menj el hozzá!

Az ifjú fönök nyugodt arca most elkomorult, de nem szólt semmit. Aztán válasz helyett hangtalan léptekkel kiment a szikla peremére, és belevetette magát az örvényes folyóba. Jó ideig nem látták, hiszen a víz alatt úszott, hogy az ellenség ne vegye észre; már elég messze volt, amikor egy lélegzetvételnyi idöre kidugta a fejét, majd ismét alámerült, és többé nem mutatkozott.

A három jó barát távozása mindössze néhány perc alatt zajlott le. Sietniük kellett, hiszen soha életükben nem volt még ilyen drága az idö. Miután Unkasz végleg eltünt a társaság szeme elöl, Cora Heywardhoz fordult, és remegö ajakkal így szólt hozzá:

- Hallottam, Duncan, egyszer azzal hencegtél, hogy kitünö úszó vagy... Eredj, kövesd hát barátainkat, hadd lássuk, csakugyan olyan ügyes vagy-e, mint ahogy mondtad.

- Ilyen szolgálatot kíván Cora Munro a leghüségesebb jó barátjától? - kérdezte a fiatal katonatiszt, keserüen mosolyogva.

- Most nincs idö a vitatkozásra és a finom érvek párbajára - felelte Cora. - Most csak a kötelességre szabad gondolni. Nekünk semmi hasznunk nem lenne abból, ha itt maradnál, de ha elmenekülsz, mások még hasznát láthatják a szolgálataidnak.

Heyward nem válaszolt, szótlanul nézte Alice-t, aki remegve kapaszkodott növére karjába.

- Gondolj arra - folytatta Cora -, hogy a legrosszabb, ami velünk történhet, a halál. Márpedig elöbb-utóbb mindenkinek meg kell halnia.

- Van, ami a halálnál is rosszabb - felelte Duncan rekedten. - Ha itt maradok, és az életemet áldozom értetek, ezt a legrosszabbat talán elháríthatom.

Heyward hangja olyan elszántan csengett, hogy Cora nem is próbált tovább vitatkozni vele. Még szorosabban magához vonta Alice-t, és betámolygott vele a barlangba.

V.
A FEGYVERTELENEK

Heyward szinte azt hitte, hogy álmodik: olyan gyorsan váltotta fel a csatazajt ez a mostani szörnyü némaság. A nap minden eseménye, minden képe mélyen belevésödött agyába, s most mégis olyan valószínütlennek látszott mindaz, ami történt. Az örnagy elsösorban azt szerette volna tudni, hogy Sólyomszemnek és a két mohikánnak sikerült-e biztos helyre jutnia. Egy ideig feszülten hallgatózott, de hiába. A távolból semmi nesz nem jelezte, hogy mi lett a három merész vállalkozó további sorsa. Amióta Unkasz eltünt, mintha az egész környék mélységes ájulásba zuhant volna.

Duncan kimerészkedett a sziklák közül, amelyek eddig olyan kitünö oltalmat nyújtottak, és alaposan szemügyre vette a partot. Sehol egy teremtett lélek. Nehéz volt elhinni, hogy ez a néma erdö nem is olyan régen még vad csatakiáltásoktól visszhangzott. A folyó sem árulta el, hogy alig egy fél órája több indián harcosnak vált a sírjává. Csak egy halászmadár körözött felette, azt a pillanatot várva, amikor biztosan lecsaphat a habok között fickándozó áldozataira. De ez a madár is elég volt ahhoz, hogy Duncanbe valamelyest visszatérjen a remény: úgy látszik, az élet mégsem költözött el erröl a tájról. A fiatal örnagy összeszedte magát, és visszatért a fedezékbe, ahol David Gamut még mindig tehetetlenül hevert a földön. Az irokéz golyó csak jelentéktelen kis karcolást ejtett rajta, de mikor elesett, erösen megütötte magát a sziklán, és még most sem volt tiszta a feje.

- A huronok semerröl sem mutatkoznak - fordult Duncan az énekmesterhez. - Húzódjunk be a barlangba, a többit pedig bízzuk a gondviselésre.

David engedelmesen türte, hogy az örnagy betámogassa a barlangba, ahol a lányok már nyugtalanul várták öket. Duncan összeszedte a szanaszét heverö ágakat és faleveleket, s a barlang nyílásába hordta. Sikerült is teljesen eltorlaszolni a bejáratot, s most csak a másik oldalról kaptak egy kis fényt.

- Nem értek egyet az indiánokkal, akik reménytelennek látszó helyzetekben a teljes belenyugvás hívei - mondta az örnagy munka közben. - Nekünk, katonáknak, inkább az a jelszavunk, hogy "amíg élek, remélek". Nem is téged akarlak ezzel vigasztalni, Cora, hiszen tudom, hogy bátor vagy, és nem ijedsz meg semmitöl. Alice-re gondolok: rosszul esik látnom, hogy könnyes a szeme.

- Most már nyugodtabb vagyok, Duncan - felelte Alice, megtörölve a szemét -, sokkal nyugod­tabb. Ezen a rejtekhelyen nem találhat ránk senki, s míg az irokézek ide-oda szimatolnak majd a sziklák között, barátaink talán vissza is érkeznek a felmentö sereggel.

- Ezt már szeretem, Alice - mondta Heyward -, úgy beszélsz, ahogy Munro alezredes lányához illik. Két ilyen bátor teremtés szeme láttára rajtam sem uralkodhatik el a félelem. - Leült a barlang közepén, és térdére fektette megmaradt pisztolyát. - Ha mégis idejönnének a huronok - dünnyögte inkább önmagának -, nem lesz olyan könnyü dolguk, mint gondolják!

Heyward elhallgatott, és nem is mozdult többet, csak az ágakkal eltorlaszolt nyílást figyelte lankadatlan szemmel.

Hosszú ideig néma csend volt a barlangban. Azután David Gamut odavánszorgott a túloldali kis nyíláshoz, letelepedett alatta, elövette hangsípját és zsoltároskönyvét, s énekelni kezdett.

- Nem lesz baj ebböl? - kérdezte Cora az örnagyra pillantva.

- Szegény fickó! Olyan gyenge a hangja, hogy semmi esetre sem szárnyalja túl a vízesés moraját - felelte Heyward. - Hadd szórakozzon kedve szerint, nem árthat vele sem önmagának, sem nekünk.

De az énekmester nem sokáig gyakorolhatta müvészetét. Odakint, egészen közelröl, váratlanul felharsant az irokézek csatakiáltása. Davidnak azonnal torkára forrt a hang.

- El vagyunk veszve! - kiáltotta Alice, és növére karjaiba vetette magát.

- Még nem, még nem - felelte Heyward izgatottan, de nyomatékosan. - Az irokézek még nem fedezték fel rejtekhelyünket, ez az ordítás bizonyára csak azt jelenti, hogy ráakadtak elesett bajtársaik tetemére. Még mindig van remény.

Ez a remény, igaz, csak nagyon halványan pislákolt Duncan szívében, de szavai mégis meg­nyugtatták egy kissé a növéreket. A társaság tovább várakozott, most már halotti csendben. Ismét hallották az irokézek üvöltését, ezúttal többfelöl. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenség átkutatja a szigetet. A barlangok tetejére is felkapaszkodtak néhányan, s onnan kiáltottak társaikhoz.

A rejtözködö sápadtarcúak akaratlanul is összerezzentek arra a gondolatra, hogy most már nemcsak körülöttük, de a fejük fölött is az ellenség ólálkodik. Még nagyobb lett ijedelmük, amikor egy üvöltés azt jelezte, hogy az irokézek megtalálták a másik barlang bejáratát. A hangok egyre közelebbröl hallatszottak. Heyward semmit sem értett belölük, de három francia szó megütötte a fülét. "La Longue Carabine! - kiáltották az irokézek. - Hosszú Puska!" Heyward sejtette, hogy az ellenség Sólyomszemnek adta ezt a nevet. Most nyilván azért emlegették, mert megtalálták a félelmetes fegyvert, a Szarvasölöt, amelyröl Sólyomszem ezt a francia nevet kapta.

Az irokézek hangosan tanácskoztak, s néha ujjongva felüvöltöttek. Bizonyára azt hitték, hogy Hosszú Puska holtan fekszik valahol a szigeten, különben nem hagyta volna el hírneves fegyverét. Azután távolabbról hallatszottak a hangok: az irokézek nyilván szétszéledtek meg­keresni a halott Sólyomszemet.

- Még mindig bízhatunk - súgta Duncan a lányoknak. - Az irokézek most Sólyomszemet keresik, barátunk tehát nem esett a fogságukba! Most már biztos, hogy sikerül eljutnia apátokhoz a William Henry-erödbe, s akkor két rövid órácskán belül itt lesz a felmentö csapat.

Néhány percig ismét néma csend uralkodott a barlangban. Heyward jól tudta, hogy az irokézek most tüzetesebben vizsgálják át a szigetet. Nemegyszer hallotta lépteiket közvetlen közelböl. Miután a másik barlangot már felfedezték, bejutottak a két barlang közötti sziklahasadékba is, és elhaladtak az ágakkal betömött nyílás elött. Mi több, valamelyikük futtában megérintette a hevenyészett torlaszt, néhány ág leesett a földre, és egy parányi kis résen beszüremlett a világosság. Cora rémülten ölelte magához Alice-t, Duncan pedig talpra ugrott.

Most már valóban úgy látszott, hogy nincs menekvés. Heyward úgy helyezte el a növéreket és az énekmestert, hogy ha golyók süvítenének be a nyíláson, ne érjék öket. Ő maga vakmeröen odalépett a torlaszhoz, s kinézett a parányi résen.

Ki írhatná le Duncan megdöbbenését, amikor alig egylépésnyire egy hatalmas irokéz harcos alakját vette észre. Valami fönök lehetett, mert büszke tartásban állt a bejárat elött, háttal Duncannek, és parancsokat osztogatott. A szemközti barlangban valósággal nyüzsögtek az indiánok, és szanaszét dobálták az ott található szerény felszerelést. David sebe néhol pirosra festette a sziklahasadékba leterített levélágyat, és az irokézek hangosan felordítottak, amikor ezt észrevették, abban a hiszemben, hogy talán több ellenfelük is elvérzett. Szétrúgták a leveleket és az ágakat, mintha alattuk is keresnének valamit. Közben állandóan Hosszú Puska nevét kiáltozták. Egyikük ujjongva felkapott egy véres levélcsomót, megmutatta a fönöknek, majd odadobta a második barlang bejáratát eltorlaszoló halomra. Példáját mások is követték, és a torlasz még vastagabb lett, mint amilyennek Duncan megépítette. Ily módon az irokézek - anélkül, hogy tudták volna - önmaguk elöl rejtették el a barlangban megbúvó ellenfeleiket.

Duncan megkönnyebbült. Hangtalanul átment a barlang túlsó végébe, s kinézett a másik kis nyíláson, ahonnan a folyót lehetett látni. Azt remélte, innen hamarabb észreveszi a felmentö csapatot, ha megérkezik. Egyelöre azonban semmi sem mutatkozott a folyó felöl.

Közben az irokézek elhagyták a sziklahasadékot, és újra szétszéledtek a szigeten. Gyászoló üvöltésük elárulta, hogy megint a halottak köré gyültek. Duncan most már rá mert nézni társnöire; a legválságosabb pillanatokban ugyanis elfordította tölük az arcát, nehogy meg­lássák, mennyire nyugtalan ö is.

- Elmentek, Cora! - suttogta. - Alice, az ellenség nemsokára visszatér a partra, s mi meg vagyunk mentve!

- Hála istennek! - kiáltotta a fiatalabbik lány, s kitépve magát növére karjaiból, térdre rogyott a barlang sziklapadlóján. - Hát mégsem kell apánknak sírnia utánunk, s annyi baj közepette nem szakad rá még az is, hogy...

Ekkor hirtelen elhallgatott: torkán akadt a szó. Arcáról egy szempillantás alatt eltünt az elöbbi heves pír; bársonyos szeme hirtelen megmerevedett; két karja lehanyatlott, s görcsösen mutatott a bejárat felé. Heyward követte a pillantását: valaki leszórhatta a torlaszról az imént odadobott leveleket, s a kis résben most egy félelmetes indián arc látszott, amint belefúrja tekintetét a barlang homályába. Az örnagy azonnal felismerte: Ravasz Róka volt az. Heyward agyán átcikázott az a gondolat, hogy az indián talán nem vette észre öket, s ha a barlang falához lapulnak, még megmenekülhetnek. De Ravasz Róka arca egyszerre csak olyan gonosz és kárörvendö kifejezést öltött, hogy Duncannek be kellett látnia: most már késö. Felemelte hát pisztolyát, és elsütötte. A dörrenés olyan visszhangot vert a szük kis barlangban, mintha egy tüz­hányó tört volna ki. Minden megtelt a löpor füstjével. Amikor újra kitisztult a levegö, Heyward a nyíláshoz rohant és kinézett. Még láthatta, amint Ravasz Róka óvatosan a szemközti barlang nyílásához húzódik, aztán eltünt a szeme elöl.

Odalent, a sziget túlsó végében váratlan csend támadt az irokézek között, amikor meghallották a dörrenést. De Ravasz Róka csakhamar odaért hozzájuk, és vérfagyasztó kiáltásokkal közölte, hogy mit látott. Társaiból éppoly hangosan tört ki a diadalordítás. Egy szempillantás múlva már ott is voltak a sziklahasadékban, szétdobálták a torlaszt, benyomultak a barlangba, s kivon­szolták Duncant és társait.

A fiatal örnagy, akinek két markos indián fogta a karját, még most sem vesztette el a lélek­jelenlétét. Csakhamar megszokta a kinti élesebb fényt, és igyekezett jól szemügyre venni a gyözteseket. Bár az irokézek köztudomásúlag igen vérszomjasak, ezúttal nem engedtek szabad folyást indulataiknak. Duncan meglepödve tapasztalta, hogy egyelöre nem törnek sem a két növér, sem a két férfi életére. Az irokézeket talán tisztelettel töltötte el a díszes katonai egyenruha; talán arra gondoltak, hogy nagyobb jutalomban részesülnek a franciáktól, ha épen és sértetlenül adják át nekik e magas rangú foglyokat. A hatalmas termetü fönök, akit Duncan már a barlangból is látott, mindenesetre felemelte a kezét, hogy távol tartsa a foglyoktól vérszomjasabb cimboráit.

Közben néhány harcos alaposan átkutatta Heywardék barlangját, és szemmel láthatólag elégedetlenül tért vissza. Nem értették, hová tünhetett a másik három férfi, akit annyira szerettek volna foglyul ejteni. Egyikük odalépett Duncanhez, és kérdö hangon többször is kiejtette a Hosszú Puska szavakat, de franciául, s az örnagy úgy tett, mintha nem értené. Ekkor az irokézek David Gamuthoz fordultak: az énekmesternek nem is kellett alakoskodnia, mert ö csakugyan egy szót sem értett a franciák nyelvén. A gyöztesek végül belefáradtak az ered­mény­telen kérdezösködésbe, és Ravasz Róka nevét kiáltották: jöjjön oda, és legyen a tolmácsuk.

Magua vagy francia nevén: Ravasz Róka az egész idö alatt nem úgy viselkedett, mint társai. Míg ezek mohón feltúrták még a barlang értéktelen felszerelését is, hogy valami zsákmányra tegyenek szert, vagy bosszúszomjas pillantásokkal méregették foglyaikat, Ravasz Róka némán és nyugodtan várakozott a közelben. Látszott rajta, hogy rendkívül elégedett, hiszen árulása végül mégiscsak sikerrel járt. Most odalépett a foglyokhoz, és Heyward az elsö pillanatban iszonyodva fordította el töle a szemét. Csakhamar belátta azonban, hogy mindenképpen jobb, ha legyüri irtózatát és undorát, s megint a szemébe nézett az árulónak.

- Ravasz Róka a gyöztesek közé tartozik - mondta Heyward. - Bizonyára közölni fogja a fegyvertelen foglyokkal, hogy mit kívánnak tölük az irokézek.

- Azt kérdezik, hová lett a vadász, aki olyan jól ismeri az erdei utakat - felelte Magua, majd félelmetesen mosolyogva a vállára mutatott. Ott sebesítette meg tegnap Sólyomszem golyója, s most falevelekböl készült kötés takarta a sebet. - Hosszú Puska megérdemelte a nevét, mert jól céloz, és mindig résen van; de Ravasz Róka életét ö is éppoly kevéssé tudja elvenni, mint a fehér fönök a rövid puskájával.

- Ravasz Róka bátor harcos: könnyen elfeledi a kapott sebeket, és azt is, aki a sebet ütötte - mondta Heyward.

- Igen, ha mi indítunk háborút, nem törödünk a sebekkel! De vajon mi ástuk-e ki a csatabárdot? Nem szedtek-e rá bennünket a fehérek, akik színböl békét kötöttek velünk, de szívük mélyén véres harcokról álmodoztak?

Duncan erre nem tudott mit válaszolni. Eszébe juttathatta volna Maguának, hogy néha nemcsak a fehérek hitszegök, hanem az indiánok is: ugyan ki volt az, aki éppen tegnap törbe akarta csalni a William Henry-eröd felé igyekvö társaságot? Az örnagy mégis jobbnak látta, ha nem szól semmit, s nem piszkálja fel Ravasz Róka haragját. Az indián megelégedett a fehér ember hallgatásával, s gúnyosan mosolygott rá. Hanyagul nekidölt egy sziklának, mintha a maga részéröl befejezte volna a beszélgetést. De az irokézek újra sürgetni kezdték hangos kiáltásaikkal.

- Hosszú Puska! Hosszú Puska!

- Hallod? - kérdezte Magua színtelen hangon. - Az irokézek Hosszú Puska életét kívánják, s ha nem kapják meg, annak veszik vérét, aki elrejti elölük ezt a gyülölt ellenséget.

- Hosszú Puska elment, megszökött; az irokézek nem érhetik utol - felelte Heyward.

Ravasz Róka megvetö mosollyal válaszolt:

- Amikor a fehér ember meghal, azt hiszi, hogy több baj már nem érheti; de a rézbörüek még ellenségeik szellemét is meg tudják kínozni. Hol van Hosszú Puska holtteste? A huronok látni akarják a skalpját!

- Hosszú Puska nem halt meg; elmenekült.

Magua hirtelen megrázta a fejét.

- Talán madár ö, és szárnyai vannak? Vagy talán hal, aki a víz alatt is megél? A fehér fönök sok könyvet olvasott, és azt hiszi, hogy az irokézek bolondok.

- Hosszú Puska nem hal, de azért nagyon jól tud úszni - felelte Heyward. - Amikor elfogyott a puska­porunk, s az irokézek szemét felhök takarták, belevetette magát a folyóba, és meg­szökött.

- És miért maradt itt a fehér fönök? - kérdezte Magua még mindig hitetlenül. - Talán köböl van, és attól félt, hogy lemerül a víz fenekére, vagy unja már a skalpját, és szabadulni szeretne töle?

- Nem vagyok köböl, s ha élne még bajtársatok, akivel viaskodtam, igazolhatná szavaimat - felelte a fiatalember, aki ingerültségében akaratlanul is azt a kérkedö kifejezésmódot használta, amely csaknem mindig kivívja az indiánok elismerését. - Mi, fehérek, azt tartjuk, hogy csak a gyáva ember hagyja el a hozzá tartozó nöket.

Magua néhány érthetetlen szót mormolt a fogai között, majd hangosan így folytatta:

- A mohikánok is tudnak úszni? Azt már tapasztaltuk, hogy csúszni-mászni nagyon is jól tudnak az erdei bokrok között. Hol van Nagy Kígyó?

Duncan meglepetve tapasztalta, hogy az irokézek jobban ismerik nem régi társait, mint ö maga. Kezdte sejteni, milyen félelmetes híre lehet Csingacsguknak az ellenség táborában.

- Ő is elszökött Hosszú Puskával együtt - felelte egy kis szünet után.

- Hát Fürge Szarvas?

- Nem tudom, kit nevezel Fürge Szarvasnak - mondta Duncan, aki igyekezett minél tovább húzni az idöt.

- Unkaszt - felelte Magua. - Így hívják az ifjú mohikán fönököt.

- Ifjú fönököt? Honnan tudjam, hogy fönök volt-e vagy sem? - kérdezte Heyward.

- Csingacsguk mohikán fönök, tehát a fia is fönök - felelte bosszúsan és türelmetlenül Ravasz Róka. - Mi történt vele? Talán átugrott a szigetröl a partra?

- Nem, akkora ugrásra még Fürge Szarvas sem képes. Unkasz úszva kísérte el apját és Hosszú Puskát.

Magua most már elfogadta Heyward magyarázatát; indián lévén, nem volt ismeretlen elötte a szökésnek ez a módja. Közönyös arcot vágott, és lebiggyesztette ajkát; úgy tett, mintha egy csöppet sem törödnék a szökevényekkel. A többi irokéz azonban nem alakoskodott, és nyíltan kifejezésre juttatta bosszúságát.

Eddig az indiánokra jellemzö türelemmel várták, hogy véget érjen a fentebb idézett beszél­getés. Azután egy emberként Magua felé fordultak, s látszott rajtuk, hogy mennyire kíváncsiak a hírekre. Ravasz Róka a folyóra mutatott, s kevés szóval, de annál több mozdulattal közölte értesüléseit. Amikor mindenki megértette, hogy mi történt, az irokézek éktelen ordításban törtek ki. Valósággal tomboltak elkeseredésükben. Egyesek vadul a víz széléhez futottak, és eszeveszetten csapkodtak maguk körül, mások beleköpködtek a vízbe, amely elvitte orruk elöl a hön remélt zsákmányt. Ismét mások, méghozzá éppen a legvadabbak és legijesztöbbek közül, fenyegetö pillantásokat vetettek azokra a foglyokra, akik mégiscsak a kezükbe kerültek. Az egyiket annyira elragadta a méreg, hogy vadul hadonászni kezdett Alice elött, majd bele­markolt a lány aranyszöke hajába, és elörántotta kését. Duncan rettenetes eröfeszítéssel oda akart ugrani, de a kezét már megkötözték az irokézek, s így nem tehetett semmit. Szerencsére az elvetemült irokéz csak a levegöben írt le egy kört a késével, mintha jelezni akarná, hogy milyen sors vár a foglyokra. Duncan odakiáltott Alice-nek, hogy nyugodjék meg: az indiánok rendszerint sokkal többet fenyegetöznek, mint amit aztán csakugyan végrehajtanak.

Duncan maga sem hitt e vigasztaló szavakban. Jól tudta, hogy az indián fönökök tekintélye inkább a nyers testierö-fölényen alapszik, semmint erkölcsi tiszteleten. Ha tehát a vérszomja­sabb irokézek úgy érzik, hogy el tudnának bánni aránylag nyugodt és békés fönökükkel, akkor nem kímélik tovább a foglyokat. Duncannek a torkában dobogott a szíve, valahányszor egy irokéz közelebb lépett a növérekhez, vagy csak messziröl is végigmérte öket baljós tekinte­tével.

Nyugtalansága némileg alábbhagyott, amikor látta, hogy a fönök tanácsra gyüjti maga köré a harcosokat. Nem sok szó esett közöttük, s úgy látszik, végül egyhangúlag hozták meg a döntést. Elörenyújtott karral többször is Webb tábornok erödjének irányába mutattak; nyilván onnan várták az ellenség támadását. Valószínüleg ezért döntöttek olyan gyorsan, s késöbb is ehhez a feltevéshez igazodtak.

E rövid tanácskozás alatt Heyward egy kissé összeszedte magát, és jobban körülnézett. Most értette meg, hogyan foglalták el a szigetet az irokézek, s bámulta óvatosságukat, amiért a fegyverropogás megszünése után is olyan körültekintöen jártak el.

A sziget felsö csücskét egy kopár szikla alkotta; a víz néhány úszó fadarabot sodort mellé. Az irokézek jól láthatták, hogy ez a hely igen alkalmas a partraszállásra. A zsákmányolt kenut feljebb vitték a parton, a vízesés fölé, s ott a folyóra bocsátották. Elhelyezték benne fegy­vereiket, ök maguk pedig kívülröl kapaszkodtak a csónakba, hogy az ellenség meg ne lássa öket. Ketten mégis beszálltak a kenuba, mert így a veszélyes úton jobban áttekinthették a terepet. Számításukban nem csalatkoztak, mert az ár csakugyan a kiszemelt helyre vitte öket. Négy bajtársuk ugyan már elpusztult ezen a helyen, de azok úszva kerültek a szigetre, tehát nem hozhatták magukkal a puskájukat, meg aztán nem is voltak túleröben, mint a mostani támadó csoport. A kenu még most is ott vesztegelt a sziget felsö csücskénél. A tanácskozás befejeztével azonban az irokézek fönöke jelt adott, hogy úsztassák a kenut lejjebb, a barlang bejárata mellé, oda, ahol Sólyomszem elözö nap kikötött. Miután ez megtörtént, értésére adták a foglyoknak, hogy be kell szállniuk a kenuba.

Mindennemü ellenállás vagy tiltakozás hiábavaló lett volna, s ezért Heyward elsönek indult meg a kenu felé, hogy a többiek kövessék a példáját. Az irokézek csakhamar odavezették a két növért, s végül az énekmestert is, aki voltaképpen még mindig nem értette, hogy mi történt vele. Bár a huronok nem ismerték olyan jól a folyó örvényeit és szikláit, mint Sólyomszem, a kenu irányításához kitünöen értettek, és így nem is követtek el hibát. Egyikük beszállt egy rúddal a foglyok mellé, s ha szikla akadt az útjukba, ügyesen ellökte a csónakot; a többiek úszva haladtak mellettük.

A kenu minden baj nélkül siklott lefelé a folyón, és csakhamar el is érte a déli partot, majdnem pontosan szemközt azzal a hellyel, ahonnan Sólyomszem társasága elözö este elindult.

Itt újabb rövid, de igen komoly tanácskozás kezdödött. A foglyok nagy rémületére néhány irokéz váratlanul elövezette a fák közül a lovaikat. Az ellenség csapata most kettéoszlott. A fönök, akiröl már szóltunk, felült Heyward paripájára, s a legtöbb harcos kíséretében ellova­golt. A foglyokkal mindössze hatan maradtak, ezeknek Ravasz Róka volt a vezetöje. Duncan ismét növekvö nyugtalansággal figyelte minden mozdulatukat.

Mivel az irokézek szokatlanul szelíden bántak velük, Heyward eddig azt hitte, hogy hadi­fogoly­ként akarják Montcalm márki elé vinni. A remény minden szalmaszálat megragad, és Duncan is belekapaszkodott minden biztató gondolatba. Arra gondolt, hogy a két lánynak nem esik majd bántódása, mert a franciák velük fogják megzsarolni Munro alezredest, a William Henry-eröd parancsnokát. A franciák tudják, mennyire ragaszkodik leányaihoz az ösz katona; talán hajlandó lesz elárulni értük az angol királyt. Igaz ugyan, hogy Montcalm márki bátor és vállalkozó szellemü hadvezér hírében áll, de az is köztudomású, hogy kitünöen ért az ilyesfajta mesterkedésekhez. Akkoriban az európai hatalmak diplomáciája nemigen tisztelte az erkölcs magasabb törvényeit, és gyakran folyamodott ilyen aljas eszközökhöz.

Most azonban az irokézek viselkedése minden reményt megsemmisített. Nagyobbik részük a fönök vezetésével éppen a George-tó felé indult el, ahol Montcalm serege a William Henry-erödöt veszélyeztette. A foglyokat tehát nem akarják a francia parancsnokhoz vinni! Heywardot kínzó balsejtelmek gyötörték; ezért legyürte utálatát, és elhatározta, hogy tárgyalá­sok­ba bocsátkozik Maguával. Az áruló talán mégiscsak hajlik a szóra, vagy ha nem, talán meg lehet vesztegetni. Duncan tehát odalépett a kis csapat vezetöjéhez, és a lehetö legbarátsá­gosabb hangot eröltetve, így szólt hozzá:

- Beszélni szeretnék Maguával olyan dolgokról, amelyeket senki másnak nem szabad meg­hallania, csak az irokézek nagy fönökének.

Ravasz Róka gúnyosan ránézett a fiatal katonatisztre, majd így felelt:

- Beszélj, a fáknak nincs fülük!

- De a huronok nem süketek, s én olyat akarok mondani, ami csak a nagy fönökhöz méltó. A fiatalabb harcosok könnyen megrészegülnének szavaimtól. De ha Magua nem hallgatja meg tanácsomat, én, a király katonatisztje, szívesen néma maradok.

Ravasz Róka szólt valamit társainak, akik éppen a lovakat készítették elö a növérek számára, majd távolabb ment egy kissé a csoporttól, és óvatosan intett Heywardnak, hogy kövesse.

- Most már beszélhetsz - mondotta büszkén -, ha szavaid csakugyan Magua fülének valók.

- Ravasz Róka méltónak bizonyult arra a névre, melyet a kanadai franciáktól kapott - kezdte Heyward. - Most már látom, milyen bölcs, látom, mi mindent tett értünk, és nem felejtek el semmit, ha majd eljön a jutalmazás órája. Igen, Ravasz Róka bebizonyította, hogy nemcsak bátor harcos és erös fönök, hanem az ellenség rászedésében is nagy mester.

- Ugyan mit tett Ravasz Róka? - kérdezte fagyosan az indián.

- Hogy mit?! Nem látta-e, hogy az erdö tele van az ellenség elöörseivel, s még Nagy Kígyó sem bújhat át közöttük észrevétlenül? Nem tért-e szándékosan rossz útra, hogy megtévessze a huronokat? Nem tett-e úgy, mintha visszakéredzkedne régi törzsébe, amely rosszul bánt vele, és elkergette wigwamjából, mint egy kutyát? S amikor megértettük, hogy mi a célja, nem segítettük-e ravasz tervének végrehajtásában? Úgy tettünk, mintha meg akarnánk támadni, hadd higgyék az irokézek ellenségnek Magua legjobb barátait. Nem így történt? S amikor Ravasz Róka elködösítette a huronok szemét, és betömte fülüket, közös ellenségünk talán nem feledkezett meg arról, hogy mit vétett egyszer Magua ellen, hogy elkergette a mohawk indiánok közé? Ugye, itt hagyták a foglyokkal, s ök ostobán elindultak a tó felé? Ugye, Ravasz Róka, a nevéhez méltóan, szintén a tó felé indul egy másik úton, és visszaviszi az angol parancs­nokhoz a lányait? Igen, Magua, most már értem a tervedet, és éppen azon gondol­kodtam, hogy mivel lehetne méltóképpen megjutalmazni ezt a nagy bölcsességet és becsületes­séget. Elöször is a William Henry-eröd fönöke fizet majd bökezüen a szolgálataidért. Löporos szarud mindig tele lesz; pénzedet éppúgy nem tudod majd megszámlálni, mint a kavicsokat a George-tó partján; az erdei szarvasok pedig alázatosan nyaldossák majd a kezedet, mert tudják, hogy úgyis hiába menekülnének remekbe készült új puskád elöl! Ami engem illet, nem tudom, mivel múlhatnám felül a parancsnok bökezüségét, de én is szívesen adnék... igen, szívesen adnék...

- Mit adna az ifjú sápadtarcú fönök, aki napkelet felöl érkezett hozzánk? - kérdezte Magua, amikor Heyward tétovázva megakadt a káprázatos ajándékok felsorolásában.

- Magua tudja, hogy a Nagy Sós-tó szigetein egy csodálatos tüzital készül. Nos, hordószámra adnék ebböl az italból Maguának, hadd folyjon patakokban a wigwamja elött, s legyen töle olyan könnyü Magua szíve, mint a kolibri tolla, lehelete pedig édesebb a vadjázmin illatánál!

Ravasz Róka mindvégig rendkívül komolyan hallgatta Heyward jól kiszámított beszédét. Amikor a fiatal katonatiszt azt mondta, hogy Magua tulajdonképpen jó barátként viselkedett, és csak színleg vállalta az ellenség szerepét, az indián még óvatosabban megfeszítette arc­izmait, nehogy eláruljanak valamit. De amikor Duncan arra célzott, hogy az irokézek egyszer kegyetlenül elkergették, mint a kutyát, a féktelen harag még e fegyelmezett arcvonásokon is fellobbant egy pillanatra. Duncan felbátorodott e jeltöl; úgy érezte, hogy jó helyre tapintott. Mindenesetre sikerült felkeltenie Magua figyelmét, különösen amikor rátért a bökezü ajándékok ecsetelésére. Magua közbevetett kérdése ugyan szenvtelenül és indián méltósággal hangzott el, de azért látszott rajta, hogy Heyward szavai egyáltalán nem hagyják közömbösen. Most tünödött egy ideig, majd sebesült vállának kötéséhez emelve kezét, mély hangon így szólt:

- Lehetséges, hogy jó barátok ilyen nyomokat hagyjanak?

- Ilyen csekély sebet ejtett volna rajtad Hosszú Puska, ha ellenségének tartana?

- Vajon a mohikánok alattomosan támadnak-e azokra, akiket szeretnek?

- Vajon meghallottad volna tegnap az erdöben Nagy Kígyót, ha nem csap szándékosan zajt, amikor feléd közeledett?

- Hát a fehér fönök puskával fogadja-e barátait, amikor benéznek a barlangjába?

- Vajon eltéveszti-e a célt a fehér fönök, ha csakugyan ölni akar? - kérdezte Duncan moso­lyogva.

Ismét hosszú csend következett ezekre az ügyes kérdésekre és még ügyesebb válaszokra. Duncan látta, hogy az indián gondolkodóba esett. Ennek megörült, és folytatni akarta az ajándékok felsorolását, hogy végképp levegye a lábáról ellenfelét, de Magua egy kifejezö mozdulattal elhallgattatta, és így szólt:

- Elég. Ravasz Róka bölcs fönök, és meg fogod látni, hogy miként cselekszik. Eredj, és tartsd féken a nyelvedet. Kellö idöben megkapod Magua válaszát.

Heyward látta, hogy az indián óvatosan pislog a többiek felé. Nyomban félrehúzódott töle, nehogy az irokézek megsejtsenek valamit e titkos beszélgetésböl. Magua odament a lovakhoz, és néhány szóval megdicsérte társainak ügyességét. Azután intett Heywardnak, hogy segítse nyeregbe a növéreket, de szólni nem szólt, mert nem szívesen beszélt angolul.

Minthogy semmilyen ürüggyel nem lehetett tovább húzni az idöt, Duncan kelletlenül engedel­meskedett. Közben néhány vigasztaló szót súgott a lányok fülébe, akik annyira rettegtek az irokézek vad arcától, hogy állandóan a földre szegezték tekintetüket. A másik irokéz csapat az énekmester kancáját is magával vitte, úgyhogy a két férfifogolynak gyalog kellett elindulnia. Duncan egy csöppet sem bánta ezt, mert arra számított, hogy így bizonyára lassabban haladnak majd. Közben vágyakozva nézett az Edward-eröd irányába, abban a reményben, hogy talán onnan érkezik valaki a segítségükre.

Miután az elökészületek véget értek, Magua megadta a jelt az indulásra, és ö maga állt a csapat élére. Utána David következett; már alig fájt a sebe, teljesen magához tért, és mégiscsak tudatára ébredt ijesztö helyzetének. Mögötte a növérek haladtak, Duncannel az oldalukon; a menetet a hat irokéz zárta le.

Így haladtak elöre némán, csak Heyward intézett néha egy-egy vigasztaló szót a lányokhoz, idönként David is fel-felnyögött. Egyenesen dél felé mentek, vagyis éppen ellenkezö irányban, mint amerre a William Henry-eröd feküdt. Magua tehát látszólag pontosan igazodott az irokéz fönök határozatához, de Heyward mégsem hitte, hogy ilyen hamar megfeledkezett volna elöbbi beszélgetésükröl. Erösen remélte, hogy Ravasz Róka csak cselböl követi ezt az útirányt. Egyelöre azonban rendületlenül haladtak tovább, mérföldeken át, a végtelen erdön keresztül, és semmi sem mutatta, hogy mikor érnek az út végére. A nap már felkapaszkodott az égbolt legmagasabb pontjára, és Heyward még mindig hiába várta, hogy Magua irányt változtasson. Néha azt képzelte, hogy a ravasz irokéz csak azért nem vezeti öket az eröd felé, mert ismeri a franciák elöretolt állásait, s nem akar velük találkozni. Az sem látszott egészen valószínütlen­nek, hogy egy közbülsö angol település felé igyekszik. Igaz, elég messze volt még az is, de még mindig jobb, ha oda kerülnek, semmint a franciák táborába.

A foglyok közül csak Corának jutottak eszébe Sólyomszem búcsúszavai, és valahányszor alkalom adódott, kinyújtotta karját, hogy letörjön egy-egy ágat az út szélén. Az indiánok ébersége azonban rendkívül nehézzé és veszélyessé tette az ilyen kísérleteket. Cora nemigen tudta végrehajtani szándékát, mert azonnal magán érezte a hat szempár villogó tekintetét, s ilyenkor úgy tett, mintha megijedt volna valamitöl, és azért emelné fel a karját. Csak egyszer sikerült véghezvinnie, amit akart; letört egy ágat, s ugyanakkor leejtette a kesztyüjét is. Ezzel azonban mindent elrontott, mert az egyik indián észrevette a kesztyüt, felemelte, s a letört ág körül a többit is össze-vissza tördelte, mintha valamilyen erdei vad járt volna arra. Azután visszaadta Corának a kesztyüjét, s közben a másik kezével jelentöségteljesen megmarkolta tomahawkját; a lány ebböl megérthette, hogy jobb lesz, ha felhagy a további kísérletezéssel.

Így tehát szétfoszlott minden reményük, hogy valamilyen nyomot hagyhatnak barátaiknak; a másik indián csapat is magával vitt két lovat, s ez azt jelentette, hogy Sólyomszem semmi­képpen sem állapíthatja meg, merre vitték foglyaikat az irokézek.

Heyward szívesen újrakezdte volna a beszélgetést, ha valami bátorító kifejezést fedez fel Magua arcán. De az indián komoran haladt elöre, csak nagy ritkán pillantott vissza, és egyet­lenegyszer sem szólalt meg. Bár csak a nap volt egyetlen útmutatója, olyan biztonsággal járt az erdöben, mintha térképhez igazodnék. Ösztöne többet ért minden iránytünél. Fenyöerdökön, néhol kisebb termékeny völgyeken, másutt patakokon keresztül vezette csapatát, és soha egy pillanatra sem tétovázott. Az ösvény néhol beleveszett a fübe és az avarba, de Magua ilyenkor sem torpant meg, még csak nem is lassított. Úgy látszott, nem ismeri a fáradtságot. Vala­hányszor a foglyok felpillantottak, mindig ott látták maguk elött Magua sötét alakját, amint rendíthetetlenül halad egy bizonyos irányban, olyan sebesen, hogy a varkocsába tüzött madár­toll szüntelenül libegett.

Végül átvágtak egy völgyön, melyben egy kanyargós patak csörgedezett. Azután Magua hirtelen felkapaszkodott a szemközti dombra, amely olyan meredek volt, hogy a növéreknek le kellett szállniuk a lóról. A dombtetön sima terepet találtak, néhány fa nött rajta. Magua levetette magát az egyiknek a tövébe, s a fáradt társaság végre lepihenhetett.

VI.
RÓKÁK ÉS FÉRFIAK

Észak-Amerika völgyeiben gyakran látni olyan magas, gúla alakú dombokat, mint amilyenre Magua felvezette csapatát. Messziröl szinte azt hinné az ember, hogy e dombok mesterségesen készültek. A pihenöhelyül választott domb a szokottnál is meredekebb és szabálytalanabb volt. Kitünöen lehetett védekezni róla, s azokat, akik felkapaszkodtak lapos tetejére, aligha érhette rajtaütés. Mindez elszomoríthatta volna Heywardot, de a fiatal örnagy már nem is számított arra, hogy barátaik utolérik öket. Közönyösen nézett körül a dombtetön, s csak útitársnöinek kényelmével és megvigasztalásával törödött. Míg a lovak békésen legelésztek a fák között, a foglyok elövették készletük maradványait, s letelepedtek falatozni egy bükkfa alá.

Bármilyen gyorsan tették is meg az utat, közben az egyik irokéz alkalmat talált arra, hogy nyilával leterítsen egy eltévedt szarvasborjút. A finomabb falatokat azonnal lekanyarította a zsákmányról, és türelmesen cipelte a vállán egészen a pihenöhelyig. Most társaival együtt nekilátott, s mellözve a konyhamüvészet minden vívmányát, amúgy nyersen rágcsálni kezdték a húst. Csak Magua nem vett részt ebben az utálatos lakomában; félrehúzódott egy kissé, és szemlátomást mély gondolatokba merült.

Heywardnak azonnal feltünt Magua tartózkodása, hiszen az indiánok nem szoktak sokat tétovázni, ha mód van rá, hogy valamiképpen csillapítsák éhségüket. A fiatal katonatisztben ismét feltámadt a remény: Magua bizonyára azon tünödik, hogy milyen fortéllyal játszhatná ki a legjobban a többiek éberségét. Heyward úgy gondolta, hogy nem árt, ha maga is hozzájárul egy-két tanáccsal Magua terveihez, s újabb csábító ajánlatokat tesz neki; felállt a bükkfa mellöl, s mintegy céltalanul odasétált Ravasz Rókához.

- Nem gondolja-e Magua, hogy eleget haladtunk déli irányban, s itt már semmilyen veszély sem fenyeget a kanadaiak részéröl? - kérdezte Heyward olyan hangon, mintha semmi kétség sem férne ahhoz, hogy az indián csakis az ö javukat akarja. - A William Henry-eröd parancsnoka sokkal jobban örülne, ha még ma este megláthatná lányait. Még egy éjszakai aggodalom megkeményítheti a szívét, s holnap talán nem lenne olyan bökezü az ajándékok osztogatásában.

- Talán a sápadtarcúak reggel kevésbé szeretik a gyermekeiket, mint este? - szólt fagyosan az indián.

- Dehogy, dehogy - felelte gyorsan Heyward, attól tartva, hogy hibát követett el. - A fehérek gyakran megfeledkeznek öseik sírjáról, s felebarátaikat sem szeretik mindig úgy, mint ahogy ígérték, de az apai szeretet sohasem vész ki belölük.

- Vajon a fehér hajú fönöknek csakugyan meglágyul-e a szíve, ha a lányaira gondol? Harcosai­val keményen bánik, és a szeme olyan, mint a kö.

- Csak a lustákkal és a gonoszokkal szemben szigorú - mondta Heyward. - Ahhoz, aki meg­érdemli, mindig igazságos és emberséges. Sok szülöt ismertem már, aki gyengéden szerette gyermekét, de annyira egyik sem, mint az ösz hajú fönök. Te csak a harcosok élén láttad öt, Magua; de amikor a lányairól beszélt velem, akik most a te hatalmadban vannak, könnyes volt a szeme.

Heyward elhallgatott, mert nem tudta, hogyan értelmezze az indián szemének hirtelen fel­villanását. Eleinte úgy tetszett, mintha Magua tekintete a jutalom reményétöl válna izzóvá; de a különös izzás csakhamar átalakult: már nemcsak a mohóság táplálta, hanem egy másik, ijesztöbb szenvedély is.

- Eredj - mondta Magua, ismét megmerevítve arcvonásait. - Eredj a fekete hajú lányhoz, és mondd meg neki, hogy Magua szólni akar vele. A gyermek ígéretét apja is tiszteletben fogja tartani.

Duncan ebböl azt értette, hogy az indián még valami biztosítékot kíván a jutalomra vonatkozóan, így hát lassan visszasétált a növérekhez, és közölte Corával Ravasz Róka óhaját.

- Tudnod kell, hogy az indiánok mit becsülnek a legtöbbre a világon - mondta Duncan, miközben Magua pihenöhelye felé vezette Corát. - Ígérj neki rengeteg puskaport és finom takarókat. Nem ártana, ha ajánlatodat még valami különleges jutalommal is megtetéznéd, mert Magua rendkívül mohó és kapzsi. Vigyázz a szavaidra, Cora, ügyesen beszélj, hiszen most a magad életét s az Alice-ét is megmentheted a lélekjelenléteddel.

- S talán a te életedet is, Heyward!

- Az én életem nem fontos, és nem is az enyém: katonatiszt vagyok, tehát a király rendelkezik vele. Meg aztán nekem nincs apám, aki hazavárjon, s halálomat legfeljebb egy-két jó barát siratná meg. De ne beszéljünk többet erröl, Magua még meghallhatja. Nos, Ravasz Róka, itt van a hölgy, akivel beszélni kívánsz.

Az indián lassan felemelkedett ültéböl, s egy hosszú percig némán és mozdulatlanul farkas­szemet nézett velük. Azután intett Heywardnak, hogy távozzék, és szárazon így szólt:

- Amikor egy irokéz asszonyokkal beszél, a többiek becsukják a fülüket.

Heyward tanácstalanul állt, nem szívesen hagyta magára Corát az indiánnal. De a lány szelíden rámosolygott, és azt mondta:

- Barátunknak igaza van, Duncan. A tapintat azt kívánja, hogy ne légy jelen a beszél­getésünknél. Eredj vissza Alice-hez, és önts belé eröt vigasztaló szavaiddal.

Cora megvárta, amíg Heyward elmegy, majd az indiánhoz fordult:

- Mit akar mondani Ravasz Róka Munro lányának?

- Halld a szavamat - felelte az indián, és megfogta Cora karját. - Magua az északi tavak vidékén született, az irokézek között. Bátor harcos volt és tekintélyes fönök. Húsz telet és húsz nyarat látott, de sápadtarcúval még nem találkozott, és boldogan élt. Akkor a kanadai fehérek behatoltak erdöinkbe, és tüzitalt adtak Maguának. Magua ivott, és gazember lett. Az irokézek elkergették öseinek sírjától, mint ahogy a bölényt szokták üzni. Magua elmenekült, és egymagában élt. Nem hiányzott semmije, mert sok vadat ejtett az erdöben, és sok halat kihúzott a folyóból. De törzse utána nyomult és továbbkergette. Akkor Magua átpártolt az ellenséghez, és a mohawk indiánok harcosa lett.

- Hallottam, hogy északról kerültél hozzánk - mondta Cora, mert az indián elhallgatott egy pillanatra: megrohanták emlékei, s arca lángolt a szörnyü indulattól.

- Ravasz Róka talán hibás abban, hogy nem sziklából van a feje? Ki adta neki a tüzitalt? Ki tette gazemberré? A sápadtarcúak, a te néped.

- Hát felelös vagyok-e azért, hogy akadnak rosszakaratú és gonosz emberek, akiknek a böre ugyanolyan színü, mint az enyém? - kérdezte nyugodtan Cora.

- Nem. Magua férfi, és nem bolond. Jól tudja, hogy te utálod a tüzitalt, és megveted azokat, akik minket is rászoktattak.

- Akkor hát miért veted az én szememre, hogy bajba jutottál?

- Halld a szavamat! - mondta Magua, és arcvonásai újra megmerevedtek. - Amikor az angolok és a franciák kiásták a csatabárdot, Ravasz Róka belevágta tomahawkját a mohawkok harci cölöpébe, és velük indult csatázni a saját törzse ellen. A sápadtarcúak elkergették vadász­mezöik­röl a rézbörüeket, s most, amikor harcolnak, egy fehér ember vezeti öket. A mi vezetönk a Horikán-tó parancsnoka volt: a te apád. Szigorúan bánt a mohawkokkal, és meg­parancsolta, hogy nem szabad tüzitalt inni. Magua egyszer mégis engedett a csábításnak, és Munro elé került. S mit tett vele az ösz hajú fönök? Hadd mondja meg a lánya.

- Bizonyára megbüntette, mert Magua nem alkalmazkodott a parancshoz - felelte a bátor lány. - Így kívánta az igazság.

- Az igazság! - kiáltott Ravasz Róka, és egy félelmetes pillantást vetett a lány rendületlen arcába. - Hát igazság-e az, ha valaki rosszat tesz, és azután mást büntet meg érte? Magua akkor már nem is volt Magua: a tüzital beszélt belöle, és az cselekedett helyette! De Munro ezt nem hitte el. Az irokéz fönököt egy oszlophoz kötözték a sápadtarcú harcosok szeme láttára, és megkorbácsolták, mint egy kutyát.

Cora nem válaszolt, mert nem tudta, milyen szavakkal enyhíthetné apja egykori szigorúságát.

- Ide nézz! - folytatta Magua, és félrehúzta vászoningét, amely amúgy sem igen takarta el mellén a tarka harci színeket. - Ezek a sebhelyek késtöl és golyótól származnak, ezeket büszkén mutatja népének a harcos. De az ösz hajú fönök olyan nyomokat hagyott Magua testén, amelyeket asszony módjára el kell rejteni ezzel a sápadtarcúaknak való ruhával.

- Azt hittem - felelte Cora -, hogy az indián harcosok fel sem veszik a fájdalmat, és lelkük nem törödik a testi szenvedéssel.

- Amikor a csippeva törzs a kínzócölöphöz kötözte Maguát, és ezt a sebet ejtette rajta - mondta Ravasz Róka, egy mély forradásra mutatva a mellén -, az irokéz fönök a szemükbe nevetett, és azt mondta nekik, hogy csak asszonyok sújtanak ilyen erötlenül! Magua lelke akkor a felhök között szálldogált. De amikor Munro parancsára kapott korbácsot, úgy érezte, mintha megtipornák a lelkét. Az irokézek lelke sohasem részeg, örökké emlékezik.

- De megnyugodhatik - mondta Cora. - Ha úgy érzed, hogy apám igazságtalanul bánt veled, mutasd meg neki, milyen az indián nagylelküség, és vidd vissza hozzá a lányait. Heyward örnagy már megígérte, hogy...

Magua megrázta a fejét: hallani sem akarta még egyszer a sápadtarcúak ajánlatát.

- Hát akkor mit akarsz? - folytatta Cora, aki rádöbbent arra, hogy Duncan vérmes reményei teljesen alaptalanok.

- Azt akarom, hogy beteljesedjék az irokézek törvénye: jót jóért, rosszat rosszért!

- Védtelen lányokon bosszulnád meg azt a sértést, amit az apa követett el? Nem lenne férfiasabb, ha odamennél hozzá, és töle kérnél elégtételt?

- A sápadtarcúak puskái hosszúak, és a késük éles! - felelte az irokéz gonoszul nevetve. - Miért menne Ravasz Róka a sápadtarcúak erödjébe, amikor itt is kezében tartja az ösz hajú fönök lelkét?

- Hadd halljam végre, mit kívánsz, Magua - mondta Cora, aki most már csak nagy eröfeszí­téssel tudta megörizni nyugalmát. - Továbbviszel bennünket az erdöben, vagy még gonoszabb terveket forralsz? Hát nincs olyan jutalom, amitöl elfelejtenéd a sérelmet, és meglágyulna a szíved? Legalább a húgomat engedd szabadon, s csak énrajtam töltsd ki a bosszúdat. Alice-ért is nagy váltságdíjat fizetne apánk, de ha mindkét lányát elvesztené, belepusztulna a fájdalomba, és akkor Ravasz Róka nem kaphatna többé elégtételt.

- Halld a szavamat! - mondta megint az indián. - A kék szemü lány visszamehet a Horikán-tóhoz, és elmondhatja az öreg fönöknek a történteket, ha a fekete hajú megesküszik a Nagy Szellemre, hogy nem fog hazudni.

- Mit kell megígérnem? - kérdezte Cora, akinek méltóságteljes tartása még mindig némi tiszteletet parancsolt a vad irokézre.

- Amikor Magua elhagyta népét, asszonyát egy másik fönöknek adták. Magua most újra összebarátkozott az irokézekkel, és visszatér öseinek sírjához, a nagy kanadai tó partjára. Jöjjön vele az angol fönök lánya, és éljen örökké Magua wigwamjában.

Bármennyire felháborította is a lányt ez az ajánlat, uralkodott magán, és nyugodt hangon válaszolt:

- Ugyan mi öröme telnék Maguának abban, ha olyan asszony élne mellette, akit nem szeret? Fogadd el inkább Munro pénzét, s olyan ajándékokat vehetsz rajta, amelyek meghódítanak minden irokéz leányt.

Magua több mint egy percig nem szólt semmit, de olyan vadul nézte Corát, hogy a lánynak önkéntelenül is megdobbant a szíve. Aztán Magua így szólt:

- A korbács ütötte sebek még mindig fájnak Maguának! Olyan asszony kell neki, aki enyhíteni tudja ezt a fájdalmat. Munro lánya majd vizet hord a wigwamba, megkapálja a kertet, és megfözi az ételt. A fehér hajú fönök teste ott marad az erödben, de a szíve Magua kezében lesz.

- Szörnyeteg! - kiáltotta Cora, aki most már nem bírta türtöztetni felháborodását. - Nemhiába kaptad a Ravasz Róka nevet! De nincs olyan hatalmad, mint ahogy képzeled! Munro szíve csakugyan a kezedben van, s meg fogod látni, hogy ez a szív nem rémül meg semmitöl, és amíg egy cseppnyi vér marad benne, ellenáll aljas terveidnek!

Magua rettenetes mosollyal válaszolt erre a bátor kijelentésre, majd sarkon fordult, és otthagyta Corát. Heyward azonnal odasietett a minden ízében remegö lányhoz, és izgatottan faggatni kezdte a történtek felöl. Cora azonban nem akarta, hogy Alice megijedjen, és ezért kitérö válaszokat adott; csak az arca árulta el, hogy a tárgyalás nem járt sikerrel. Hiába könyörgött Alice is, hogy mondja meg, mi történt; Cora tagadólag rázta a fejét, s végül csak ennyit suttogott, az irokézek csoportjára mutatva:

- Nézz rájuk: arcukról leolvashatod a sorsunkat. De ne sírj; legyünk erösek mindhalálig!

Magua közben odament a többiekhez, akik mohón lakmároztak a nyers húsból. Méltóságteljes tartásban, ahogy a fönökök szokták, beszélni kezdett hozzájuk. Heyward semmit sem értett a szónoklatból, csak azt látta, hogy Magua gyakran mutogat észak felé, a Nagy-tavak irányába. Minden jel szerint öseinek földjéröl beszélt.

A hallgatók tetszéssel fogadták szavait, néha összenéztek, és elégedett "uff!" kiáltásokat hallattak.

Ravasz Róka egyre jobban belemelegedett a szónoklásba. Élénk színekkel ecsetelte a hosszú és fáradságos utat, amelyen idejöttek, hogy harcoljanak a kanadai sápadtarcúak ellenségeivel. Nevén szólította mind a hat harcost; felsorolta érdemeiket, höstetteiket, sikeres vállalkozá­saikat. Akiröl éppen szó volt, rendkívül boldogan fogadta a dicséretet. Azután Magua halkabban beszélt tovább. Leírta a Glenn-vízesést, a bevehetetlennek látszó sziklás szigetet, említést tett Hosszú Puskáról is - hallgatói erre felüvöltöttek -, majd Heywardra mutatott. Eszébe juttatta hallgatóinak, hogy több bajtársuk örökre ott maradt a szigeten, s ebben része volt a fiatal katonatisztnek is. Végül felemelte a hangját, és a következö szónoki kérdésekkel fejezte be a beszédét:

- Vajon kutyák-e az irokézek, hogy mindezt eltürik? Ki fogja megmondani Menovgua feleségének, hogy férje holtan zuhant le a tölgyfa ágáról, és skalpja a halaké lett? Ki merne szembenézni Vasszavattimi anyjával, amíg a fia nincs megbosszulva? Mit mondunk törzsünk véneinek, ha azt kérdik, hány skalpot szereztünk, s mi egyetlen sápadtarcúét sem tudjuk felmutatni? Az asszonyok kinevetnének bennünket, és ujjal mutogatnának ránk. Folt esett az irokézek becsületén, s ezt csak vérrel lehet lemosni!

Még mondott valamit, de szavai belevesztek a hat irokéz harcos pokoli ordításába. Mind­annyian felugrottak, s kést vagy tomahawkot ragadva rohantak a foglyok felé. Heyward, akiröl a pihenöhelyen levették a köteleket, a lányok elé ugrott, s amikor az elsö indián odaért, birokra kelt vele. A csapat megtorpant egy pillanatra, és Magua ekkor közbelépett. Hangosan kiáltozva felhívta magára a többiek figyelmét. Nyilván olyasmit javasolt, ami valamennyiüknek tetszett, mert az irokézek fülsiketítö üdvrivalgással fogadták szavait; aztán két jól megtermett harcos Heywardra vetette magát, és ártalmatlanná tette, ugyanakkor egy harmadik megragadta az énekmestert. Az örnagy elkábult az irokézek ütéseitöl; amikor magához tért, látta, hogy egy fenyöfa törzséhez kötözték, és társai is ugyanerre a sorsra jutottak.

Cora az örnagytól jobb kéz felé esö fához kötözve állt, sápadtan és izgatottan, de arcán ugyanazzal a rendíthetetlen elszántsággal, mint addig. Alice-t Duncantöl balra kötözték egy fához az irokézek; a szegény lány minden ízében remegett, és bizonyára összeesett volna, ha az erös háncskötelek meg nem tartják. Valamivel odébb David állt, ugyanilyen helyzetben; az énekmester tátott szájjal bámult maga elé, mintha azon tünödnék, hogy ilyenkor mit kívánnak az illemszabályok.

Az irokézek most hozzáláttak a kegyetlen bosszú elökészítéséhez. Szótlanul és mégis mintegy vezényszóra tettek-vettek: sok évszázados hagyományok tanították meg öket a teendöikre. Volt, aki száraz rözsét hordott a foglyok lábához: ebböl látszott, hogy az úgynevezett tüz­próbára készülödnek; mások fadarabokat hasogattak a tomahawkjukkal, s jól ki is hegyezték, hogy annál könnyebben fúródjanak majd az áldozatok húsába. Ketten megragadták egy-egy fiatal facsemete ágait, s a rugalmas törzseket ív alakban egészen a földig hajlították. Az volt a tervük, hogy ehhez a két fához kötözik majd hozzá Heywardot; a fiatalemberre iszonyatos kínok várnak, amikor a két rugalmas fatörzs visszapattanva kiegyenesedik.

Maguának azonban mindez nem volt elég. Úgy látszik, szerette volna fenékig kiélvezni a bosszú gyönyöreit, mert intett társainak, hogy pihenjenek meg egy pillanatra, ö maga pedig odalépett Cora elé.

- Nos? - kérdezte megvetöen. - Mit szól mindehhez Munro lánya? Túlságosan kényes ahhoz, hogy Ravasz Róka wigwamjában hajtsa nyugovóra a fejét; jobb lesz vajon, ha majd a farkasok játszanak a csupasz koponyájával itt a domb aljában?

- Mire céloz a gazember? - kiáltotta Heyward megdöbbenve.

- Semmire! - felelte Cora szilárdan. - Ne feledjük, hogy barbár és tudatlan vadember: nem tudja, hogy mit cselekszik. Mielött meghalnánk, imádkozzunk azért, hogy kegyetlen gyilko­sunk bocsánatot nyerjen a túlvilágon.

- Bocsánatot! - visszhangozta Ravasz Róka. - Nem kérek semmilyen bocsánatból! A rézbörüek emlékezete hosszabb, mint a sápadtarcúak karja; irgalmuk rövidebb, mint a sápadtarcúak igazsága! Beszélj: küldjem-e vissza apjához az aranyhajú lányt, s te elkíséred-e Maguát a Nagy-tavakhoz? Hordasz-e vizet a wigwamjába, és megfözöd-e a kukoricáját?

- Eredj - mondta Cora utálkozva -, ne keserítsd meg utolsó pillanataimat! Imádkozni akarok.

Magua azonban meg sem moccant, s gúnyosan Alice-re mutatott.

- Nézd! A gyermek sír! Fiatal még a halálra. Küldd vissza Munróhoz, hadd fésülje apjának ösz haját, s vigasztalja meg a szívét.

Cora önkéntelenül is a húgára nézett, akinek könnyek hullottak a szeméböl.

- Miröl beszél ez az indián? - kérdezte Alice remegö hangon. - Nem azt mondta, Cora, hogy vissza akar küldeni apánkhoz?

Cora néhány pillanatig nem mert válaszolni; ellentétes érzésekkel viaskodva nézett szerencsét­len húgára. Amikor végül mégis megszólalt, hangja már nem volt olyan zengö és dallamos, mint addig.

- Alice - mondta Cora -, az irokéz azt ígéri, hogy mindkettönket életben hagy, söt téged és Duncant hazaenged barátainkhoz, apánkhoz, ha nem leszek olyan gögös, és elfogadom az ajánlatát, amely...

Nem tudta folytatni, elcsuklott a hangja.

- Miröl van szó? - kiáltotta Alice. - Beszélj, drága Cora! Ó, én minden ajánlatot elfogadnék! Ha te és Duncan megmenekültök, én szívesen meghalok!

- Meghalni! - mondta Cora nyugodtabb és szilárdabb hangon. - Meghalni könnyü lenne. De Magua azt kívánja, hogy menjek vele az irokézek falujába, lakjak a wigwamjában, egyszóval legyek a felesége! Szólj hát, Alice, édes húgom, és te is, Duncan. Lehet-e ilyen áldozattal fizetnem az életünkért? Ha meghoznám az áldozatot, Alice, elfogadnád? És te, Duncan? Beszéljetek, mert a ti szavatoktól függ, hogy miként határozok!

- Én?! - kiáltotta a fiatalember megdöbbenve és felháborodva. - Ne tréfálj velem, Cora! Bárcsak ne is említetted volna ezt a szörnyü ajánlatot! Hiszen a puszta gondolata is rosszabb ezer halálnál.

- Tudtam, hogy ez lesz a válaszod - mondta Cora, és arca megint kipirosodott a hálától. - De téged is hallani akarlak, Alice. A te kedvedért egyetlen zokszó nélkül feláldoznám magam.

Heyward és Cora feszülten leste Alice válaszát, de a lánynak egy hang sem jött ki a torkán. Ujjai görcsösen megvonaglottak, feje a mellére hanyatlott, mintha eszméletét vesztette volna. Végül ismét felnézett, és halkan, de nagyon határozottan így szólt:

- Nem, nem: inkább haljunk meg együtt, mint ahogy együtt is éltünk!

- Akkor halj meg! - üvöltötte Magua, s nagy erövel eldobta tomahawkját a tehetetlen lány felé. A harci szekerce Heyward arca elött süvített el, majd közvetlenül Alice feje fölött csapódott a fába. Szerencsére nem érte a lányt, csak az egyik aranyszöke fürtjét metszette le. Ez a látvány csaknem megörjítette Duncant. Rettenetes eröfeszítéssel szétpattantotta a háncskötelet, s rávetette magát a Magua mellett álló irokézre, aki már felemelte tomahawkját, hogy Ravasz Róka sikertelen dobása után ö végezzen a lánnyal. A két ellenfél átkulcsolta egymást, s lezuhant a földre. Heyward kezéböl kicsúszott az irokéz meztelen karja, a harcos azonnal ki is használta ezt az elönyt, fölébe kerekedett támadójának, s rátérdelt a mellére. Duncan már látta a felemelt indián kés csillogását, amikor váratlanul eldördült egy puska. Heyward mellén mintha enyhült volna a nyomás: az irokéz villogó szeme hirtelen megüvegesedett, és az örnagy nem kis megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy ellenfele holtan esik össze.

A huronok egy pillanatig kövé meredve álltak. A végtelen biztonsággal irányzott lövés azonban mindent megmagyarázott: csak egyetlen ember volt a világon, aki megkockáztathatta, hogy a barátjához ilyen közel levö ellenségre célozzon.

- Hosszú Puska! - kiáltották egyszerre az irokézek. Kiáltásukra a fák közötti bozótból érkezett válasz: az irokézek éppen ott helyezték el fegyvereiket! A következö pillanatban Sólyomszem ugrott ki a sürüböl, kezében kedves puskája, amelyet az irokézek fegyverei közt megtalált. Türelmetlenségében meg sem töltötte újra, csak felemelte csövénél fogva, mint egy dorongot. De a vadász még nem is ért el a dombtetö közepére, amikor egy fürge és eröteljes alak megelözte, s tomahawkját lóbálva, a huronok között termett. S még ugyanabban a pillanatban egy harmadik jelenés is felbukkant, ijesztöen, mint a kísértet. Az irokézek rémülten vissza­hököltek, s rettenetes ellenfeleiket látva, önkéntelenül is felszakadt belölük a kiáltás:

- Fürge Szarvas!

- Nagy Kígyó!

De Magua nem esett kétségbe. Egy szempillantás alatt áttekintette a kis tisztást; azonnal látta, hogy támadóik csak hárman vannak; elörántotta kését, majd hangos szóval és tettel egyaránt példát mutatott rémült társainak. Rávetette magát Csingacsgukra, s ekkor elkezdödött az általános küzdelem. Egyik félnek sem volt löfegyvere; a harcot tehát a fizikai erönek és az ügyességnek kellett eldöntenie.

Unkasz viszonozta az irokézek kiáltását, majd elöreugrott, és tomahawkjának egyetlen jól irányzott csapásával kettéhasította az egyik irokéz koponyáját. Heyward kitépte a fából, Alice feje fölül Magua tomahawkját, és ö is elörerontott. A rettenetes kavarodásban jobbra-balra zuhogtak a csapások. Sólyomszem meglóbálta puskáját, kiütötte egy huron kezéböl a harci szekercét, majd végzetesen lesújtott az ellenség fejére. Most már mindkét oldalon egyenlö volt a harcosok száma, s mindenki megtalálta a maga ellenfelét. Heyward egy jól megtermett irokézzel került szembe, s az örnagy azonnal elhajította az elöbb felkapott tomahawkot. A szekerce megsebesítette az indián homlokát, de nem végzett vele. Heyward bátran elöreugrott, és puszta kézzel támadt ellenfelére. A következö pillanatban már meg is bánta elhamarkodott lépését, mert az irokézben még éppen elég erö maradt, hogy késével elöredöfjön. Heyward szerencsésen elkerülte a kést, s mivel mást nem tehetett, átkarolta a huront, és minden erejéböl magához szorította, így birkóztak egy darabig, és nem lehetett tudni, hogy melyik marad fölül, amikor Sólyomszem végzett második ellenfelével, és az örnagy segítségére sietett. Puskája ismét lesújtott, az irokéz elengedte Duncant, és élettelenül rogyott a földre.

Maguán kívül most már csak egy irokéz maradt életben. Elöbb Unkasszal viaskodott, de sikerült megszabadulnia a fiatal mohikántól, visszarohant a foglyok felé, és elhatározta, hogy befejezi a bosszú félbemaradt müvét. Nagyot ordított, fölemelte tomahawkját, és eldobta a védtelen Cora felé. A szekerce zúgva pörgött a levegöben, és Cora válla fölött csapódott be a fába. A lány meg is sebesült egy kissé, ezért viszont böséges kárpótlást nyújtott az a körülmény, hogy a tomahawk átvágta köteleit. Cora egy szempillantás alatt ismét szabad volt, Alice-hez szaladt, és rávetette magát, hogy inkább öt érje az irokéz kése, semmint a húgát. Közben lázas igyekezettel próbálta kioldozni Alice köteleit. Ez az önfeláldozás bárkit meghatott volna a vérszomjas irokézen kívül. Utánaugrott Corának, elkapta fekete haját, egyetlen rántással letépte húga testéröl a bátor lányt, s térdre kényszerítette. Másik kezével felemelte kését, és a skalpolás szörnyü müveletére készülödött.

Mindez néhány pillanat alatt játszódott le. Sólyomszem és Heyward még nem végzett ellenfelével, Unkasz pedig hiába kereste a markából kisiklott irokézt. De az utolsó pillanatban mégis észrevette. Most derült ki, hogy Fürge Szarvas csakugyan megérdemelte a nevét. Villámgyorsan száguldott a fentebb leírt jelenet színhelye felé, és éppen idejében vetette magát az irokézre. Mindketten elvágódtak, és jó ideig küzdöttek egymással a földön. Közben Sólyom­szem és Heyward végzett a maga ellenfelével, meglátta Unkasz és az irokéz pár­viadalát, és odarohant. Sólyomszem puskája, Heyward tomahawkja és Unkasz kése csaknem egyszerre sújtott le, s az irokéz azonnal kiadta lelkét.

Most már csak Ravasz Róka és Nagy Kígyó között dúlt a harc. Párbajuk elsö pillanatai azzal teltek el, hogy mindkét harcoló fél gyors és eröteljes késdöféseket irányzott a másik ellen. Azután hirtelen összecsaptak, egymásba kapaszkodtak, és a földön hemperegve birkóztak tovább. Mire Sólyomszem, Unkasz és Heyward ellenfél nélkül maradt, a mohikán és az irokéz fönök már jócskán eltávolodott harcuk kezdeti színterétöl. Teljesen összefonódva gurultak ide-oda, s jókora porfelhöt vertek maguk körül. Csingacsguk barátai természetesen azonnal odarohantak, mihelyt szabad lett a kezük, de azután tehetetlenül megálltak a porban hempergö harcosok elött. Hiába emelte fel a kését Unkasz és puskáját Sólyomszem, hiába próbálta Heyward elkapni Magua lábát, kezük mindannyiszor visszahanyatlott. A portól, vértöl mocskos ellenfeleket már nem lehetett megkülönböztetni. Senki sem mert lesújtani, nehogy véletlenül az ellenség helyett a jó barátot találja el. Igaz, néha felvillant Magua vészjósló szeme, de a következö pillanatban már Csingacsguk arca volt azon a helyen. A két harcos ily módon már csaknem elérte a kis fennsík peremét. Ekkor Csingacsguknak végre sikerült ismét elöre­döfni a késével; Magua szorító karja hirtelen elernyedt, és az áruló irokéz mozdulatlanul elnyúlt. Csingacsguk abban a pillanatban talpra ugrott, s félelmetes diadalkiáltása messzire szállt az erdöben.

- Gyözelem! Gyözött a mohikán fönök! - kiáltotta Sólyomszem, s még egyszer felemelte a hosszú puska agyát. - Hadd intézzem el végleg egy ütéssel a gazembert, ez semmit sem von le Csingacsguk dicsöségéböl, és a skalpot sem veszi el töle.

De mielött a veszedelmes fegyver lesújthatott volna, a ravasz irokéz megmozdult, egyetlen mozdulattal túljutott a dombtetö peremén, és legurult a völgybe. Ott azonnal talpra ugrott, és már el is tünt a bokrok között. A két mohikán, aki halottnak hitte az ellenséget, most felkiáltott meglepetésében, majd villámgyorsan utánairamodott Maguának, de Sólyomszem éles füttyszava megállította öket, és csakhamar visszatértek a dombtetöre.

- Nagyon jellemzö az irokézekre! - kiáltotta Sólyomszem, aki mindenben igazságos volt ugyan, de a huronokkal szemben nem tudott méltányos lenni, annyira gyülölte öket. - Egy becsületes delavár harcos nyugodtan tudomásul vette volna, hogy legyözték, és megvárta volna, amíg végérvényesen fejbe kólintják. De ezek az irokézek, macska módra ragaszkodnak az élethez! No, mindegy, hadd menjen, amerre akar; egyedül van, puska és íj nélkül, méghozzá jó messzire francia cimboráitól!

Cora közben kiszabadította Alice-t, s a társaság ismét összegyült a fennsík közepén.

- Meg vagyunk mentve! Meg vagyunk mentve! - suttogta a fiatalabbik lány. - Visszatérhetünk drága apánkhoz, nem kell szegény öreg szívének megszakadni! Ó, Cora, mennyire örülök, hogy neked sem esett bántódásod, és hogy Duncan is megmenekült!

Cora forrón magához ölelte húgát. Heyward meghatottan nézte öket, és nem szégyellte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Még Unkasz arcvonásai is ellágyultak ekkora boldogság láttán.

Sólyomszem éppen annyira örült, mint ök, de azért nem feledkezett meg az éberségröl. Körbejárta a csatateret, és megvizsgálta, hogy valóban halott-e minden ellenségük. Már egyiket sem találta életben. Sólyomszem csak ekkor vette észre, hogy az énekmester még mindig ott áll, ahova az irokézek kötözték. David egyetlen szóval sem hívta fel magára a figyelmet; meglepöen türelmes és hidegvérü szemlélöje volt az egész csatának. A vadász elszégyellte magát, amiért a gyözelem mámorában olyan sokáig megfeledkezett a derék énekmesterröl; gyorsan odalépett hozzá, és kiszabadította kötelékeiböl.

- Úgy, ni! - kiáltotta Sólyomszem, amikor az utolsó háncskötél is lehullott - megint szabadon rendelkezhetsz a végtagjaiddal, bár azt ajánlanám, hogy egy kissé óvatosabban bánj velük, mint eddig. Nem vagyok sokkal idösebb nálad, de egy jó tanácsot azért elfogadhatsz tölem: add el a hangsípodat az elsö bolondnak, aki megveszi, és vásárolj helyette valamilyen fegyvert, mert annak sokkal több hasznát veszed ezen a vidéken.

- Inkább hálaadó éneket zengenék most a te nevedröl, barátom! - felelte David. - Köszönöm neked, hogy a hajam még mindig ott van, ahol a gondviselés akaratából elöször kinött.

- Nincs mit köszönnöd, hiszen semmiség volt az egész - mondta Sólyomszem mosolyogva. - Ilyesmit gyakran láthatsz, ha még sokáig idözöl közöttünk. Különben is, én már megkaptam a jutalmamat azért, amit tettem: ismét kezemben van puskám, a Szarvasölö. Az irokézek magukkal hozták, és letették saját fegyvereik közé a bozótba. Amikor idelopóztam a tisztás szélére, és megtaláltam, már nem kételkedtem benne, hogy miénk lesz a gyözelem. Ha Csingacsgukban és Unkaszban nem lobog annyira a harci vágy, inkább ök is felkaptak volna egy-egy puskát, s akkor bevezetöül egy helyett mindjárt három irokézt küldhettünk volna a másvilágra. De hát nem így volt megírva a sors könyvében.

- Jól beszélsz, barátom - felelte David -, az isteni gondviselés elöre meghatározta mindannyiunk sorsát. Akinek el kell pusztulnia, elpusztul, akinek meg kell menekülnie, megmenekül. Hiába szegülünk szembe a sors akaratával. Ezt tanítja a vallás, és a hívö vigaszt találhat ebben a tanításban.

Sólyomszem, aki közben leült, és szinte apai szeretettel vizsgálgatta puskáját, most felnézett, s megcsóválta a fejét.

- Akárki hirdeti ezt a tanítást - mondotta -, szerintem csak gyáváknak való, és a bátrak megvetik.

- Hát nem a sors könyvéröl beszéltél magad is? - kérdezte David.

- Ez csak afféle szólás-mondás - mondta Sólyomszem. - A sorsunkat mi magunk irányítjuk, és nem hiszek abban, hogy a túlvilágon jutalom vagy büntetés vár ránk tetteinkért.

- Semmit sem tudsz felhozni e kárhozatos nézetek alátámasztására! - kiáltotta David. - Mondd csak, a szent könyveknek melyik fejezetéböl és szakaszából meríted ezt az okoskodást?

- Szent könyvek! - felelte Sólyomszem megvetöen. - Hát mit képzelsz, mi vagyok én: pityergös diákocska, aki egy vénasszony kötényébe kapaszkodik? Ez a jó puska itt a térdemen talán írótoll, a löporos szarum tintatartó, s a zacskó, amiben az ólomgolyókat tartom, iskolatáska? Könyvek! Mi közöm a könyvekhez énnekem, aki harcos vagyok és vadász? Én egy könyvet olvasok, s az olyan egyszerü és közérthetö, hogy nem kell sokat rágódni az értelmén. Ez az olvasmányom már negyven éve, s még nem untam meg.

- Mi a címe annak a kötetnek? - kérdezte David, nem is sejtve, hogy a másik mire gondol.

- Nincs címe - felelte a vadász. - De nézz körül, itt fekszik elötted, kinyitva. Ez a könyv a természet: sorai az erdök, a dombok, a patakok. Tanulmányozd, barátom, s több bölcsességet meríthetsz belöle, mint a sápadtarcúak kegyes irka firkáiból.

David belátta, hogy olyan emberrel keveredett vitába, aki minden emberi okoskodásnál többre becsüli a természet szavát. Nem is érvelt tovább, leült, elövette vaskeretes szemüvegét és a kis zsoltároskönyvet; kikeresett egy dalt, amelynek szövege némileg illett az alkalomhoz, és mindjárt rá is zendített. Sólyomszem közben a puskájával foglalkozott, kitisztogatta, meg­töltötte - az ének ezúttal nem kavarta fel érzéseit. Néhány érthetetlen szót dünnyögött maga elé, megcsóválta a fejét, majd felállt, hogy szemügyre vegye az irokézektöl zsákmányolt fegy­vereket. Csingacsguk és Unkasz csatlakozott hozzá, és mindketten nagy örömmel kiáltottak fel, amikor megtalálták a saját puskájukat, melyet a szigeten hagytak. Még Heywardnak és Davidnak is jutott fegyver és muníció.

Sólyomszem most közölte a társasággal, hogy elérkezett az indulás ideje. Míg a küzdelem folyt, a lovak riadtan lemenekültek a dombtetöröl, de odalent a völgyben megálltak, és tovább legelésztek. A két növér Heyward és Unkasz segítségével leereszkedett a meredek lejtön, majd nyeregbe szállt. Sólyomszem elöreindult, s letérve arról az ösvényröl, amelyen az irokézek idehozták foglyaikat, nekivágott az erdö sürüjének.

A többiek követték, de nem kellett messzire haladniuk, mert csakhamar egy keskeny, szivárgó patakocskához értek; Sólyomszem erröl felismerte, hogy jó helyen járnak, néhány percig még továbbment a víz mellett, majd megállt, és nekitámasztotta puskáját egy hatalmas szilfának.

Úgy látszik, Csingacsguk és Unkasz sem elöször járt erre. A patakocska vagy inkább erecske itt eltünt az avarban; a két mohikán letérdelt, s a víz eltünésének helyén kezdte félredobálni a leveleket. Csakhamar elöbukkant a kékes agyag, amelyböl a patak forrása felbuzgott. Az indiánok gyakran felkeresték ezt a helyet, s jól ismerték a víz üdítö és gyógyító hatását. Késöbb a sápadtarcúak is megismerkedtek vele, s ide építették a híres ballstoni fürdöt.

- Látom, nemrég itt jártak a mohawkok, csillapították szomjukat a forrás vizével, de mindent összetapostak, és az ivóedényt is eldobták valahová - mondta bosszúsan Sólyomszem. - Nem érdemlik meg, hogy az ember felhívja figyelmüket a természet adományaira. Ez a forrás többet ér a gyarmatok legjobb patikájánál, s ök mégis bemocskolják! Úgy viselkednek, mintha oktalan állatok volnának, nem pedig emberek.

Unkasz némán odanyújtotta kulacsát a vadásznak, Sólyomszem merített a vízböl, ahol nem volt zavaros, majd letelepedett egy száraz helyre a szilfa alatt, és kortyolt egy nagyot. Azután elövette az irokézek elemózsiájának maradékát, amit magával hozott egy batyuban.

- Köszönöm, Unkasz - mondotta, visszaadva a kulacsot. - Most pedig hadd lássuk, milyen falatokkal élnek az irokézek, amikor gonosz útjaikat járják az erdöben. No, nézd csak! A gazemberek pontosan tudják, hogy melyik a szarvas legfinomabb része! De nem sütöttek meg semmit, nyers húst esznek, mert mégiscsak vademberek. Unkasz, itt a csiholóacélom, rakj tüzet; ránk fér egy kis ennivaló a mai nap után.

Heyward látta, hogy a vezetöik komolyan nekilátnak a lakoma elökészületeinek, lesegítette hát Alice-t és Corát a nyeregböl, és mindannyian kényelmesen elhelyezkedtek a szilfa alatt.

- Hogyan lehetséges, barátom - kérdezte az örnagy Sólyomszemtöl -, hogy ilyen hamar viszontláttunk benneteket, s hogy nem hoztatok segítséget az Edward erödböl?

- Ha egészen odáig elmentünk volna, akkor ti most nem ülnétek itt velünk - felelte szárazon a vadász. - A temetésetekröl nem késtünk volna el, de a skalpotok az irokézek övén lógna. Nem, nem, az erödig és vissza nagyon hosszú az út, s mi inkább elrejtöztünk a folyó partján, hogy kilessük a huronokat.

- Akkor hát mindent láttatok, ami a fogságba esésünk után történt?

- Nem mindent, mert az indiánok rendkívül óvatosak, és nehéz megközelíteni öket. Meg aztán az is sok fáradságomba került, hogy ezt a mohikán fiút nyugton tartsam a rejtekhelyen. Hej, Unkasz, Unkasz, inkább úgy viselkedtél, mint egy kíváncsi vénasszony, semmint egy harcos, aki a hadiösvényt járja!

Unkasz nem szólt semmit, de Heyward látta rajta, hogy nagyon is a szívére veszi Sólyomszem korholását.

- Láttátok az elfogatásunkat? - kérdezösködött tovább az örnagy.

- Nem láttuk, de hallottuk - felelte Sólyomszem. - Az indián diadalüvöltésekböl mindent megért az olyan ember, aki a vadonban töltötte életét. De amikor kivittek benneteket a partra, hason kellett csúsznunk, mint a kígyóknak, a levelek alatt; s amikor legközelebb a szemünk elé kerültetek, már a fához voltatok kötözve mindannyian.

- Akkor valóságos csoda, hogy nem vesztettétek el a nyomunkat, hiszen az irokézek két csapatra oszlottak, és mindegyik csapat magával vitt két lovat.

- Csakugyan, ha Unkasz nincs velünk, könnyen elvesztettük volna a nyomotokat. Meg­állapítottuk, hogy az irokézek kétfelé indultak el, az egyik csapat északra, a másik délre. Mi a dél felé igyekvö csapatot követtük, mert valószínübbnek látszott, hogy az irokézek arra viszik a foglyaikat. Késöbb kiderült, hogy nem tévedtünk. De amikor már sok mérföldet hagytunk magunk mögött az erdöben, és egyetlen letört ágat sem találtunk, azt hittem, hogy talán mégis a másik csapat vitt magával benneteket. Annál is inkább megerösödött bennem ez a feltevés, mert az ösvényen csak indián mokasszinok nyomát láttuk.

- Az irokézek nagyon ravaszok voltak - mondta Duncan. - Indulás elött a mi lábunkra is mokasszint húztak. Még most is az van rajtam.

- Egyáltalán nem lep meg a ravaszságuk - mosolygott Sólyomszem. - De mi már sokszor találkoztunk ilyen fortélyokkal, és ezért nem fordultunk mindjárt vissza, hanem megálltunk biztosabb jeleket keresni.

- És mi volt az a biztos jel? - kérdezte Duncan.

- Olyan jel volt, amit fehér ember sohasem fedezhetett volna fel - felelte Sólyomszem. - A fiatal mohikán fönök éles szeme kellett hozzá. Amikor éppen a legnagyobb zavarban voltam, Unkasz kijelentette, hogy az ösvényen látható patanyomokat csakis a növérek lovai hagy­hatták. Ezek a lovak ugyanis egyszerre lépnek a jobb vagy bal oldali elsö és hátsó lábukkal. A többi ló általában a jobb mellsö és a bal hátsó vagy a bal mellsö és jobb hátsó lábát teszi le egyszerre. A növérek lovai azonban másként voltak betanítva, s ezt Unkasz már tegnap észrevette az erdöben, elsö találkozásunkkor. Így azután megnyugodva haladtunk tovább, és nemsokára elérkeztünk egy összevissza tördelt bokorhoz. Én nem tulajdonítottam nagyobb jelentöséget ennek a jelnek; azt hittem, egy szarvas dúlta fel a bozótot futtában. Unkasz azonban megállapította, hogy a bokor legjobban kinyúló ágát felfelé törték meg, a többit pedig lefelé. A hölgyek, ha rózsát szednek, felfelé hajlítják a virágot, s úgy tépik le száráról. Ezek után nem lehetett kétséges, hogy valamelyik lány jelt akart hagyni, de az irokézek észrevették, és megtévesztésül összevissza dúlták a bokrot. Nem számítottak arra, hogy Unkasz szeme még az övékénél is élesebb.

Duncan csodálattal pillantott a fiatal mohikánra, aki éppen olyan mozdulatlan arccal hallgatta ezt a dicséretet is, mint az elöbb a korholást.

- Azután már biztosak voltunk a dolgunkban - folytatta Sólyomszem. - Nem kellett mást tennünk, csak követtük e két furcsán idomított ló nyomait. Egyébként már az út elején sejtettük, hogy az irokézek valahol ennek a forrásnak a közelében ütnek majd tábort, mert jól ismerik a víz gyógyító hatását.

- Olyan híres ez a forrás? - kérdezte Heyward.

- Messze földön nem akad olyan indián, aki ne hallott volna róla. Nem kóstolnád meg magad is?

Heyward bólintott, s Unkasz odanyújtotta kulacsát. Az örnagy az ajkához emelte, nagyot húzott belöle, de azután mindjárt kiköpte a vizet, s közben arca rendkívül mulatságosan elfintorodott. Sólyomszem jót nevetett rajta, a maga csendes módján.

- Meg kell szokni az ízét! - mondta a vadász. - Elöször én is kiköptem, de most már úgy áhíto­zom utána, mint a szarvas, ha kimerült a futásban. De úgy látom, már megsült a hús; lakjunk hát jól belöle, mert hosszú utat kell még megtennünk.

Sólyomszem elhallgatott, és mindannyian falatozni kezdtek a húsból, amit az irokézek meghagytak nekik.

A lakoma végeztével még egyszer ittak a jótékony vízböl, amely ötven év múlva olyan sok betegnek nyújtott enyhülést Ballstonban. Azután Sólyomszem bejelentette, hogy tovább kell indulniuk. A növérek ismét nyeregbe kapaszkodtak. Duncan és David mellettük haladt újonnan szerzett puskájával; a csapat vezetöje Sólyomszem volt, és a hátvédet a két mohikán alkotta.

VII.
A WILLIAM HENRY-ERŐD FELÉ

Sólyomszem biztos léptekkel vezette barátait a sík terepen. A nap lefelé haladt az égbolton, csaknem elérte már a távoli hegyek gerincét, s így az erdei úton haladókat nem kínozta a höség. Nem kellett sokszor megpihenniük, s mire az alkony leszállt, már jó sok mérföldet maguk mögött hagytak.

Akárcsak az indiánok, a vadász is szinte ösztönszerüleg tájékozódott az erdöben. Sohasem lassított: elég volt egy-egy röpke pillantást vetnie a fák mohos oldalára, a lenyugvó napra vagy a patakokra, amelyeken idönként átkeltek, s máris tudta, hogy milyen irányban haladjon tovább. Közben az erdö zöld színei egyre sötétebb árnyalatot vettek fel, annak jeléül, hogy közeledik az éjszaka.

A növérek látták, hogy a napkorong eléri a nyugati hegyeket, és rubinvörösre festi maga körül a felhök tömegét. Ekkor Sólyomszem hirtelen megállt, hátrafordult, és a színpompás égboltra mutatva így szólt:

- Íme, ott a jel, amely arra inti az embereket, hogy térjenek nyugovóra. Milyen jó és bölcs dolog lenne, ha az emberek megértenék a természet jeleit, s tanulnának a levegö madaraitól és az erdö vadjaitól! A mi éjszakánk egyébként nem fog sokáig tartani, mert amikor a hold felkel, tovább kell indulnunk. Emlékszem rá, hogy ezen a vidéken már harcoltam egyszer az irokézek­kel, akkoriban fogtam elöször emberre a puskámat; a Kristálytükör nevü tó partján csúfos vereséget szenvedtek tölünk, de késöbb újabb csapataik érkeztek, s még sokáig folyt a harc az erdöben. Akkor védekezésül egy erös házat építettünk szálfákból: ha emlékezetem nem csal, itt kell lennie valahol a közelben.

Választ nem is várva, Sólyomszem megindult a fiatal gesztenyefák sürüjében. Óvatosan, körültekintöen hajlította félre az ágakat, mintha azt várná, hogy melyik pillanatban kerül a szeme elé valamilyen régóta ismert tárgy. Néhány száz lépést haladtak így, s végül kijutottak egy kör alakú kis tisztásra. A tisztás közepén egy füvel benött dombocska emelkedett, s az utasok azonnal megpillantották rajta a szálfa épület romjait. Akkoriban sok ilyen házat láthatott az ember az amerikai erdökben, különösen a Hudson folyó és a George-tó között. Ezek a házak sebtiben épültek a védelem céljaira, s miután elmúlt a veszély, lakóik mindörökre elköltöztek belölük.

A dombocskán álló épületröl is lerítt, hogy gazdái sok-sok esztendeje elhagyták. Fakéregböl készült tetejét szétszedték a viharok, de a vízszintesen lefektetett szálfákat is megviselte már az idö: némelyik kimozdult helyéböl, s a falban jókora rések tátongtak. Heyward és társai szinte megrettentek a pusztulásnak ettöl a képétöl, de Sólyomszem és a két mohikán minden félelem nélkül, söt, nagy érdeklödéssel sietett oda a házhoz. Míg Sólyomszem kívülröl-belülröl meg­vizsgálta a romokat, Csingacsguk halkan és büszkén elmesélte fiának, hogy miféle gyözelmes csatákat vívott annak idején ezen a helyen.

Közben a növérek leszálltak a lóról, és élvezték az alkonyi hüvös levegöt. Teljes biztonságban érezték magukat, legfeljebb az erdö vadjaitól tartottak. Duncan valamivel nyugtalanabb volt náluk.

- Nem lett volna célszerübb, ha olyan helyet választunk ki a pihenésre, amely kevésbé ismert, és ahová ritkábban vetödnek el az erdei utasok? - kérdezte az örnagy Sólyomszemtöl.

- Ma már kevesen élnek azok közül, akik tudtak erröl a házról - felelte a vadász eltünödve. - Könyvekben hiába keresnéd a leírását, mert a sápadtarcúak nemigen szoktak könyvet írni az olyan kisebbfajta csatákról, mint amilyet ezen a helyen vívtunk az irokézek ellen. Akkoriban fiatal ember voltam, és a delavárok oldalán küzdöttem, mert az irokézek el akarták üzni öket vérrel szerzett földjükröl. Negyven nap és negyven éjjel dúlt a harc e házacska körül, amelyet én terveztem, és részben én is építettem. Mi, akik védtük, tízen voltunk, az irokézek húszan. Néhány emberünk elesett, de az ellenség még több harcost vesztett, s végül nagyjából egyforma lett a védök és a támadók száma. Akkor kirohantunk a házból, mindenki rávetette magát egy ellenséges harcosra, és gyöztünk. Az irokézek közül egy sem tért vissza Kanadába. Mondom, akkoriban fiatal voltam, s rosszul esett arra gondolnom, hogy ellenségeim, akik mégiscsak éppen olyan emberek, mint én, a hollók és a farkasok zsákmányai lesznek. A magam kezével temettem el öket; ti most éppen azon a kis halmon ültök, amelyben az irokézek örök álmukat alusszák; egészen kényelmes ülöhely, habár a fü, ami benötte, emberi csontokat takar.

Heyward és a két növér úgy ugrott fel, mint akit darázs csípett, s a lányok iszonyodva gondoltak arra, hogy milyen közel voltak a réges-rég elesett irokéz harcosok holttestéhez. Rossz érzésüket csak növelte az egyre sürüsödö homály s a tisztás körül álló fák árnyéka, amely egészen a füvel benött sírig ért.

- Nem kell félni tölük, ezek már nem ártanak senki emberfiának! - folytatta Sólyomszem szomorú mosollyal. - Nem hallatják többé a félelmetes csatakiáltást, és nem ijesztenek meg senkit tomahawkjukkal! És mindazok közül, akik annak idején ide juttattuk öket, ma már csak én meg Csingacsguk vagyunk életben. A mohikán fönök testvérei és családtagjai is részt vettek a küzdelemben; elpusztultak, s a nemes törzsböl csak annyi maradt, amennyit most magatok elött láttok.

Heywardék önkéntelenül is a két mohikánra pillantottak. Csingacsguk és Unkasz még mindig ott állt az omladozó épület mellett; az apa folytatta elbeszélését a régmúlt, dicsöséges harcokról, s az utolsó mohikán feszült figyelemmel hallgatta.

- Azt hittem, hogy a mohikánok és a delavárok, akikkel együtt éltek, békés indiánok - mondta Duncan. - Úgy hallottam, hogy sohasem viseltek háborút, és földjeik védelmét a mohawkokra bízták.

- Ez csak részben igaz - felelte Sólyomszem. - A ravasz hollandusok, akik minden indián törzstöl el akarták venni a földjét, csakugyan elérték álnok mesterkedéseikkel, hogy a delavá­rok és a mohawkok ilyen értelmü szerzödést kössenek. De a mohikánok, akik tulajdonképpen rokonai a delavároknak, és jóban-rosszban mindig velük tartottak, nem fogadták el ezt a megállapodást. Mindvégig férfiak maradtak, és sohasem tették le a fegyvert; késöbb azután a delavároknak is felnyílt a szemük, és követték a mohikánok példáját. Íme, ott áll elöttetek a mohikánok nagy fönöke! Törzse egykor hatalmas vadászmezökön üzhette a szarvast, de mi maradt meg Csingacsguknak? Semmi! Legfeljebb annyi földet kap majd, ha elesik a harcban, amennyi éppen hogy befogadja örök nyugovóra a testét. Örök nyugovóra? Nem jól mondom, mert ki tudja, nem szántják-e fel hamarosan még azt a sírt is az elörenyomuló telepesek ekéi?

- Fejezzük be mára a beszélgetést - mondta Heyward, aki attól tartott, hogy e kínos kérdéseket feszegetve, még megbomolhatik közöttük az egyetértés. - Nagy utat tettünk meg, és nem vagyunk mindannyian olyanok, mint te, aki, úgy látszik, nem tudod, hogy mi az a fáradtság vagy a gyengeség.

- Ami igaz, az igaz: még elég erösek a csontjaim és az izmaim - felelte a vadász. - A településeken találhatsz ugyan magasabb és jobban megtermett embereket, de sokáig kellene keresgélned, amíg olyat találsz, aki pihenö nélkül megtesz ötven mérföldet, vagy aki a hosszú vadászatokon is mindvégig a szarvas nyomában marad. De hát nem mindenki egyforma, s a növérek valóban rászorulnak már a pihenésre. Éppen eleget láttak és tettek a mai nap. Unkasz, tisztítsd meg a forrást, apád meg én addig valami tetöt készítünk a diófák hajtásaiból, és összehordunk egy rakás falevelet ágynak.

Sólyomszem megmutatta Unkasznak a forrás helyét; annak idején azért építették ide a házat, hogy a közelböl juthassanak vízhez. A fiatal mohikán csakhamar eltakarította a forrásra hullott leveleket, s így a lányok kristálytiszta, üdítö italhoz jutottak. Közben Csingacsguk és Sólyom­szem diófavesszökkel befödte a tetötlen épület egyik sarkát, s a lehetöségekhez képest eléggé kényelmes ágyat is készített.

Cora és Alice ivott a tiszta vízböl, és meg is mosakodott. Azután bementek a házba, lefeküdtek, és nyomban mély álomba merültek. Duncan egész éjszaka virrasztani akart mellettük, s a gerendafal túlsó oldalán, a házon kívül helyezkedett el. Sólyomszem azonban rosszallóan megrázta a fejét, s rámutatott Csingacsgukra, aki a ház elött éppen letelepedett a füvön.

- A fehér emberek szeme nem elég éles és nem elég éber az ilyen hosszú örszolgálatra - mondta a vadász. - Csingacsguk vállalta, hogy vigyáz ránk, mi tehát térjünk aludni.

- Múlt éjszaka szégyenszemre elaludtam az örségen - felelte Heyward. - Pihentebb vagyok nálatok, akiknek az ébersége egy pillanatra sem lankadt. Hadd aludjon hát mindenki, és bízzátok rám az ör szerepét.

- A hadszíntéren, ahol angol és francia katonák állnak szemben egymással, senki sem kívánhatna nálad jobb örszemet - mondta a vadász. - De itt a vadonban semmit sem használhatsz nekünk, és könnyen meglehet, hogy veszélybe döntenél mindannyiunkat. Kövesd inkább Unkasz és David példáját, s biztos lehetsz benne, hogy semmi sem zavarja meg az álmodat.

Heyward látta, hogy a fiatalabb mohikán és az énekmester valóban leheveredik a dombocska lábánál; nem akart hát tovább vitatkozni, s úgy tett, mintha szót fogadna. Háttal az épület falának dölve, végignyúlt a földön, de elhatározta, hogy a világért sem hunyja le a szemét, amíg a két lányt át nem adta Munrónak. Sólyomszem azt hitte, hogy a mohikán fönök kivételével mindannyian alszanak már; leheveredett, és kisvártatva maga is mély álomba merült.

Duncannek jó néhány percig sikerült ébren maradnia; feszülten figyelt minden neszre, amely az erdö felöl hallatszott. Szeme lassanként megszokta a sötétet, és a csillagok gyenge világosságában is tisztán ki tudta venni alvó társainak kör vonalait.

Látta Csingacsguk ülö alakját, amely éppoly mozdulatlan volt, mint körös-körül az erdei fák. Hallotta a növérek csendes lélegzését a gerendafal túlsó oldaláról. Végül azonban az erdei baglyok huhogása és az úgynevezett kecskefejö madarak panaszos hangja egybeolvadt a fülében; a csillagok eltüntek, és Duncan már csak képzelte, hogy látja öket lehunyt szemhéján keresztül. Bármennyire küzdött is az álommal, végül ö maradt alul: feje oldalt dölt, izmai elernyedtek, s a világ megszünt körülötte. Duncan azt álmodta, hogy ö középkori lovag, aki egy kiszabadított hercegnö sátra elött áll éjjeli örségen, s a hercegnö bizonyára kitünteti majd kegyeivel a hüséges virrasztásért.

Nem tudta, mióta alszik, de már az álomképek is rég szétfoszlottak, és a teljes öntudatlanság vette át helyüket, amikor valaki könnyedén megérintette a fiatal örnagy vállát. Duncan azonnal talpra ugrott.

- Ki vagy? - kérdezte az oldalához kapva, ahol a kardja szokott lógni. - Ellenség vagy jó barát?

- Jó barát - felelte halkan Csingacsguk, s a fák koronája felé mutatott.- Hold odafent: sápadt­arcú parancsnok erödje nagyon messze; indulni kell, amíg álom leragasztja franciák mindkét szemét.

- Jól beszélsz! Szólj a barátaidnak, és nyergeld fel a lovakat, addig én felébresztem útitársnöimet és az énekmestert.

- Mi már ébren vagyunk, Duncan - szólalt meg Alice ezüstös hangja az épületböl. - Az álom mindkettönket felüdített, és bármilyen gyorsan haladhatunk tovább; de te egész éjszaka virrasztottál fölöttünk, miután elözö nap annyi fáradalmat kellett kiállnod.

- Mondd inkább úgy, hogy virrasztanom kellett volna, de a szemem komiszul cserbenhagyott; most már másodszor bizonyultam méltatlannak a bizalmatokra.

- Nem, Duncan, ne tagadd! - vágott a szavába Alice, aki mosolyogva kilépett az épületböl, és megállt a holdfényben. - Tudom, hogy mennyire nem szoktál törödni magaddal, s éjszakákat virrasztasz át másokért. Nem maradhatnánk itt még egy kis ideig, hogy te is megpihenhess? Cora meg én szívesen örködnénk, amíg alszol.

- Ha a szégyennek álomüzö hatása volna, soha többé nem tudnám lehunyni a szemem - mondta Duncan, aki Alice mosolygós arcát látva már arra gyanakodott, hogy a lány ugratni akarja. - De nem szeretném hazugsággal tetézni a szégyenemet, és ezért férfiasan bevallom, hogy miután könnyelmüségemmel veszélybe döntöttelek benneteket, még az álmotokra sem tudtam úgy vigyázni, ahogy egy katonától méltán elvárhattátok volna.

- Ilyen vádakat csak te emelhetsz önmagad ellen, senki más - felelte Alice. - Eredj hát, aludj, és hidd el, hogy gyenge lány létemre is lankadatlanul fogok vigyázni az álmodra.

Heyward azt sem tudta, mit válaszoljon szörnyü zavarában; a kínos helyzetböl az húzta ki, hogy Csingacsguk halkan felkiáltott, s Unkasz is megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába.

- A mohikánok ellenséget szimatolnak! - súgta Sólyomszem, aki szintén felkelt már, és az énekmesterrel együtt csatlakozott a többiekhez.

- Éppen ez hiányzott még! - kiáltotta Heyward. - Elegem van már a vérontásból.

De azért rögtön felkapta puskáját, és elöbbre lépett, hogy szükség esetén a vére hullajtásával tegye jóvá elöbbi gyengeségét.

- Talán csak valami erdei vad ólálkodik körülöttünk - súgta aztán, mikor a távoli neszek az ö fülébe is eljutottak.

- Csitt! - felelte a vadász, aki éppoly feszülten figyelt, mint a mohikánok. - Ez a hang ember­lábtól származik; még én is meg tudom állapítani, pedig az én hallásom semmi a mohikáno­kéhoz képest. Magua bizonyára találkozott Montcalm egyik elöörsével, és a nyomunkra vezette. Magam sem szeretnék több vért ontani ezen a helyen, ahol fiatalkoromban már olyan sok ellenséget küldtem a másvilágra. De hiába, jöjjön, aminek jönnie kell! Unkasz, vezesd be a házba a lovakat, s ti is menjetek utána, barátaim. Igaz, rozoga és düledezö épület, de mégis­csak fedezéket nyújt, és nem ma éjszaka fog elöször puskaropogást hallani!

Egy szempillantás alatt valamennyien szót fogadtak neki, s a legteljesebb csendben vissza­húzódtak a romok közé.

Most már tisztán hallatszott a közeledö léptek zaja. Azután a jövevények hangját is meg­hallották: valami indián nyelven intéztek egymáshoz néhány szót. Heyward kérdöen Sólyom­szemre nézett, és a vadász válaszul a fülébe súgta, hogy a jövevények kétségkívül az irokéz törzshöz tartoznak. Csapatuk nemsokára elérte azt a pontot, ahol a lovak kiléptek a tisztást körülvevö sürüböl; az irokézek itt megálltak, minthogy véget ért a nyom, amely idáig vezette öket.

A hangokból arra lehetett következtetni, hogy az irokézek valamennyien egy helyre gyültek össze, s mintegy húszan lehetnek; azután eléggé hangos tanácskozásba kezdtek.

- A gazemberek jól tudják, hogy milyen kevesen vagyunk - súgta Sólyomszem, aki Heyward mellett állt, és a düledezö épület egyik résén át kémlelte az ellenséget. - Különben nem mernének ilyen hangosan fecsegni. Bitang népség! Elég sokáig tartott, amíg ideértek; úgy látszik, két nyelvük van, és csak egy lábuk.

Duncan ugyan a csatatéren mindig nagyon bátor harcosnak mutatkozott, de a feszült várakozásnak ebben a pillanatában nem tudott válaszolni a vadász megjegyzésére. Csak a puskáját markolta még erösebben, ö is közelebb hajolt a réshez, és egyre növekvö izgalommal pillantott ki a holdfényes tisztásra. Most egy mélyebb, parancsoló hang beszélt, s az irokézek néma tisztelettel hallgatták. Azután szétszéledtek, nyilván azért, hogy megkeressék a nyomok folytatását. A holdfény itt szerencsére nem hatolt be az erdöbe, s így az üldözök nem állapíthatták meg, hogy a nyom csakugyan véget ér-e a tisztáson, vagy pedig továbbvezet. Az eredménytelen kutatás után visszatértek a tisztás felé; már hallatszott is a levelek zizegése és a száraz ágak reccsenése.

- Jönnek - súgta Heyward, és igyekezett kidugni puskáját a résen.

- Nyissunk rájuk tüzet, amint felbukkannak.

- Húzd vissza a puskát, minden maradjon árnyékban - felelte a vadász. - Ha meglátják a kovakö szikrázását, azonnal ránk rohan az egész banda. Lehet, hogy ismét harcra kényszerü­lünk a skalpjainkért, de akkor is kövesd inkább a mi példánkat. Van már egy kis tapasztalatunk az efféle dolgokban, ismerjük az indián hadviselés csínját-bínját, s nem szoktunk elfutni, amikor meghalljuk a csataüvöltést.

Duncan hátrapillantott, s az épület legtávolabbi sarkában meglátta a remegö növéreket. A két mohikán úgy állt a rés mögött, mint a cövek, készen arra, hogy a legalkalmasabb pillanatban elkezdje a harcot. Heyward nagy nehezen legyürte türelmetlenségét, visszafordult, ismét kinézett a tisztásra, és némán várta a fejleményeket. E pillanatban egy magas, fegyveres huron kilépett a bokrok közül, és néhány lépést tett elöre a nyílt terepen. Amikor a néma szálfa épületre nézett, a holdfény elárasztotta arcát, úgyhogy világosan látszott rajta a meglepödés és a kíváncsiság. Önkéntelenül is felkiáltott, majd halkan hátraszólt valamit, mire egy másik irokéz is odalépett mellé.

A két irokéz néhány pillanatig ott állt egymás mellett; a düledezö épület felé mutogattak, és halkan tárgyaltak valamit irokéz nyelven. Azután lassú, óvatos léptekkel megindultak a ház felé, s minden pillanatban megtorpantak, mintha kíváncsiságuk rossz elöérzettel viaskodna. Amikor a sírdombhoz értek, egyikük lehajolt, hogy megvizsgálja. Heyward észrevette, hogy Sólyomszem meglazítja kését a hüvelyében, és lejjebb engedi a puskacsövet. Az örnagy követte a vadász példáját, és felkészült a most már elkerülhetetlennek látszó harcra.

Az irokézek már olyan közel voltak, hogy a lovak legcsekélyebb mozdulata vagy akár csak egy kicsit is hangos szuszogása elárulta volna a menekülöket. Úgy látszik azonban, a két ellenséges harcos rájött, hogy mi rejlik a halom mélyében, és most ez kötötte le minden figyelmüket. Néhány szót váltottak halk és ünnepélyes hangon, majd óvatosan visszavonultak, de közben egy pillanatra sem vették le szemüket az épületröl. Talán attól féltek, hogy a halottak szelleme váratlanul kiemelkedik a romok közül. Mikor elérték a tisztás szélét, lassan bebújtak a bokrok közé, és csakhamar eltüntek.

Sólyomszem leengedte puskáját, nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében, majd Heywardhoz fordult, és az eddiginél valamivel hangosabban suttogva, így szólt:

- Roppantul tisztelik a halottakat, s ez most megmentette az életüket, söt náluk különb emberek életét is.

A bozótban, azon a helyen, ahol a két irokéz eltünt, mozgolódás támadt; a többiek nyilván odagyültek, hogy meghallják, mit tapasztalt a két harcos. Néhány percig komolyan tanács­koztak, egészen másképpen, sokkal tisztelettudóbb hangon, mint azelött; azután a zaj egyre távolodott, és végül teljesen beleveszett az erdö csendjébe.

Sólyomszem mindaddig türelmesen várt, amíg Csingacsguk egy mozdulattal nem jelezte, hogy az utolsó irokézt is elnyelte a messzeség. Ekkor kivezették a lovakat, Heyward nyeregbe segítette a két növért, s a társaság elvonult a tisztásról, éppen szemközt azzal a hellyel, ahol odaérkeztek. Alice és Cora egyszer-kétszer még visszapillantott a néma sírhalomra és a düledezö házra, azután megnyugodva követték vezetöjüket az erdöbe.

Jó ideig senki sem szólalt meg, hiszen attól lehetett tartani, hogy az irokézek mégis utánuk eredtek. Sólyomszem eleinte a lehetö leggyorsabban vezette öket, hogy minél távolabbra kerüljenek az ellenségtöl, de azután észrevehetöen meglassúdott a járása. Olyan tájra kerültek, amelyet a vadász egyáltalán nem ismert. Többször is megállt tanácskozni a mohikánokkal, ilyenkor mindhárman felnéztek a holdra, és gondosan szemügyre vették a fák kérgét. E rövid szünetekben Heyward és a növérek feszülten figyeltek, hogy nem hallatszik-e valami gyanús nesz. De az egész erdö mélyen aludt, minden állati lakójával együtt, csak egy-egy patakocska csörgése törte meg a csendjét. Végül egy ilyen patak hangja megadta Sólyomszemnek a várva várt útbaigazítást, és mindannyian oda siettek.

A patak partjára érve, Sólyomszem megállt, levetette mokasszinját, s intett Heywardnak és az énekmesternek, hogy kövessék a példáját. Aztán a vadász belegázolt a vízbe, és csaknem egy óra hosszat haladt így, hogy ne hagyjon semmilyen nyomot. Duncan belátta, hogy erre szükség van, és egyetlen zokszó nélkül követte a vezetöt, habár a hideg víztöl megfájdult a lába. Arra gondolt, szerencse, hogy a növérek lóháton vannak, s nem kell a többiekkel együtt mezítláb gázolniuk a patakban. Úgy látszik, az énekmesternek sem volt ínyére ez a menetelés, mert néha élesen felszisszent. Ami a két mohikánt illeti, azok természetesen fel sem vették ezt az újabb megpróbáltatást.

Sólyomszem végül egy homokos részen kilépett a patakból. Úgy látszik, itt már megint ismerte a terepet, mert újra a régi biztonságával haladt elöre. Az ösvény csakhamar göröngyösebbé vált, s az utasok észrevették, hogy egészen közel értek a hegyekhez, s éppen egy hegyszoros nyílik elöttük.

Sólyomszem hirtelen megállt, megvárta, amíg a többiek is odaérnek, majd beszélni kezdett, de olyan halkan és óvatosan, hogy szavai még súlyosabbnak hatottak azon a csendes és sötét helyen.

- Az erdei ösvényeken eligazodni s a szarvas járta csapásokat követni könnyü dolog - mondta Sólyomszem -, de ki ismerné fel, hogy e kopár hegyek és néma fatörzsek mögött egy hadsereg táborozik?

- Akkor hát nem vagyunk messze a William Henry-erödtöl? - kérdezte Duncan, közelebb lépve a vadászhoz.

- Hosszú és fáradságos út vezet még odáig, s éppen az a legföbb nehézség, hogy miképpen vágjunk neki. Nézd - tette hozzá Sólyomszem, a fák között egy kis víztükör felé mutatva, amely visszaverte a csillagok fényét -, ott láthatod a "Véres-tavat"; nemcsak hogy gyakran jártam már ezen a vidéken, de gyakran harcoltam is itt az ellenséggel, napkeltétöl napnyugtáig.

- Akkor hát ez az a tó, amely annyi bátor harcosnak lett a temetöje! - kiáltotta Heyward. - Hallottam már róla, de még sohasem álltam a partján.

- Háromszor csatáztunk itt a franciákkal - mondta Sólyomszem, mintha meg sem hallotta volna Heyward közbevetett megjegyzését. - Amikor harmadszor is gyöztünk, Effingham örnagy engem küldött az örömhírrel az Edward-erödbe.

- Akkor hát sokat szolgáltál ezen a hadszíntéren? - kérdezte Heyward.

- Én?! - kérdezte vissza Sólyomszem, és büszkén kiegyenesedett. - Nemigen akad olyan hegy ezen a tájon, amely vissza ne verte volna legalább egyszer a puskám hangját, s nincs olyan négyzetmérföld a Horikán-tó meg a Hudson folyó között, amelyen a Szarvasölö legalább egy ellenséges katonát le ne terített volna. De csitt! Nem úgy látod te is, mintha valaki felénk jönne amarról?

- Nem valószínü, hogy rajtunk kívül még egy teremtett lélek itt kódorogjon ebben az ijesztö erdöben - felelte az örnagy.

- De igen, egy emberi alak közeledik! Ragadjátok meg a puskát, barátaim, mert nem tudhatjuk, hogy kivel fogunk találkozni.

- Qui vive?[4] - kérdezte egy szigorú hang, amely ezen az elhagyatott helyen úgy hatott, mintha egy másik világból érkezne.

- Mit mond? - súgta a vadász. - Nem indiánul beszél, és nem is angolul!

- Qui vive? - kiáltotta megint az elöbbi hang gazdája. Egy francia örszem volt, s hallatszott, hogy puskája nekiütödik egy ágnak, amint lövésre emeli.

- Franciaország barátai vagyunk - felelte Heyward franciául, s kilépett a fák árnyékából.

- Honnan jöttök, és hová mentek? - kérdezte az örszem. Kiejtésén érzödött, hogy nem gyarmati francia, hanem az anyaországból került ide.

- Felderítöszolgálaton voltam, s most visszatérek a táborba.

- A francia király katonája vagy?

- Természetesen, bajtárs - felelte Heyward -, remélem, nem tartottál angolnak. Foglyul ejtettem az angol parancsnok lányait, s most a tábornokunkhoz viszem öket.

- Ó, hölgyeim, végtelenül sajnálom, hogy bajba kerültek! - kiáltotta a fiatal francia katona, s egy udvarias mozdulattal sapkájához emelte kezét. - Hiába, ilyen a háború! De ne féljenek, a tábornokunk nagyon derék ember, s a hölgyekhez különösen udvarias.

- Mint minden francia katona - felelte Cora, aki éppoly kitünöen beszélt franciául, mint Heyward. - Isten veled, barátom; kívánom, hogy máskor kellemesebb szolgálatod legyen.

A katona tisztelegve köszönte meg Cora szavait; Heyward csak annyit mondott:

- Bonne nuit, mon camarade![5] - s a társaság továbbindult. Az örszem nyugodtan folytatta a silbakolást; nem is gyanította, hogy az ellenség ekkora vakmeröségre képes; közben halkan dúdolt valami kedves nótát a távoli szép Franciaországról.

- Szerencse, hogy beszélni tudsz a nyelvükön! - súgta Sólyomszem, amikor elég messzire kerültek az elöbbi helytöl. - De neki is szerencséje, hogy barátságos volt, különben el kellett volna tennünk láb alól, mint már olyan sok franciát ezen a környéken.

- Azért a helyzetünk egyáltalán nem megnyugtató - mondta Heyward -, az ellenség elöörsei közé kerültünk. Úgy látszik, a franciák körülvették az erödöt, és nehéz lesz átcsúsznunk a gyürüjükön.

- Pedig nem áll sok idö a rendelkezésünkre - tette hozzá Sólyomszem, a lenyugvó hold felé pillantva. - Két megoldás között választhatunk.

- Halljuk hát gyorsan, mert sürget az idö!

- Az egyik megoldás, hogy a lányok leszállnak a lóról, a lovakat szabadon eresztjük, és egyenesen megindulunk elöre. A két mohikán meg én haladnánk elöl, utat vágnánk a franciák sürüjében, s a holttesteiken taposva mindannyian bevonulhatnánk az erödbe.

- Nem jó, nem jó! - szakította félbe Heyward. - Katonáknak ugyan megfelelne ez a megoldás, de útitársnöinket nem vezethetjük ilyen útra.

- Magam is úgy vélem, hogy ez a véres út nem való az ilyen gyenge lábaknak - bólintott a vadász. - Mégsem hallgathattam el ezt a megoldást. A másik az volna, hogy nyugat felé kanyarodunk, elkerüljük az örszemeket, és felkapaszkodunk a hegyek közé; ott úgy elrejthetlek mindannyiotokat, hogy Montcalm kopói hónapokig sem akadnak a nyomotokra.

- Akkor hát térjünk erre az útra, de azonnal - felelte Heyward.

Minden további szóváltás fölösleges lévén, Sólyomszem csak annyit mondott:

- Kövessetek! - majd megindult nyugat felé. De rendkívül óvatosan, némán haladtak, hiszen nem tudhatták, hogy melyik pillanatban találkoznak egy kevésbé barátságos francia örszemmel. Az ösvény egyre nehezebbé és meredekebbé vált, de a két oldalán emelkedö sziklák a biztonság érzését keltették az utasokban, s némileg kárpótolták öket az út fáradalmaiért. Még Heyward és a lányok is sejtették, hogy ezt a ravaszul kanyargó ösvényt nem a természet alkotta, hanem tapasztalt emberek, akiknek ezer veszély között kellett átvágniuk a hegyeken. Már jó magasan jártak a völgy fölött, amikor az éjszaka sötétje lassan oszladozni kezdett. Végül kiértek a lejtöt borító sivár erdöböl a hegy csúcsára, egy lapos és mohos sziklára, s innen már láthatták, hogy túloldalt, a George-tó völgyében kipirosodik az ég a fenyöfák csúcsa fölött.

Sólyomszem most szólt a növéreknek, hogy szálljanak le a lóról, majd szabadon eresztette az eléggé fáradt állatokat, hadd keressenek valami táplálékot a gyér növényzetü hegytetön.

- Eredjetek - mondta Sólyomszem -, lakjatok jól, és vigyázzatok, hogy ne a farkasok lakjanak jól belöletek!

- Már nincs szükségünk rájuk? - kérdezte Heyward.

- Nézz körül, és ítéld meg te magad - mondta a vadász, s kilépett a hegytetö keleti peremére, majd intett a társaságnak, hogy kövesse. - Ha az emberi szívbe is olyan könnyü volna belepillantani, mint erröl a helyröl Montcalm táborába, akkor a képmutatók kipusztulnának, s a huronok ravaszsága semmit sem érne a delavárok becsületességével szemben.

Mikor az utasok odaértek Sólyomszem mellé, azonnal belátták, hogy a vadász igazat beszélt, s hogy bámulatos érzékkel vezette öket erre a helyre.

Az a hegycsúcs, amelyen álltak, körülbelül ezer láb magas volt. Valamennyire kiugrott a többi hegy láncából, amely mérföldekre elnyúlt a tó nyugati partján, majd a víztükör túlsó oldalán hasonló sziklás, felhö borította hegyekkel találkozott; ezeket már semmi sem szakította meg egész Kanadáig. Közvetlenül az utasok lába alatt a George-tó déli partjának hatalmas félköre látszott. A kristálytiszta vízfelület e szédítö magasságból nézve olyan volt, mint egy keskeny szalag, amely kanyarogva nyúlik észak felé; alakját számtalan öböl, félsziget és sziget tette szabálytalanná. Néhány mérföldnyi távolságban a víz eltünt a hegyek között vagy a felszálló hajnali párában, de a magaslatok gerincén egy szük nyílás mégis megmutatta, hogy a tó merre folytatódik, mielött csatlakozna a távoli Champlain-tóhoz. A tóparti hegyek völgyeiböl fehér párafelhök szálltak felfelé, mintha elrejtett kunyhók füstölögnének a mélyén.

Közvetlenül a tó partján a William Henry-eröd földsáncai és alacsony épületei látszottak. Két bástyája szinte a vízböl nyúlt ki, a többi oldalon mély árkok és mocsarak védték. Körülötte jó darabon kiirtották az erdöt, egyébként a táj mindenütt zöld színben tündökölt, kivéve a tó felszínét és az erdö borította hegyekböl néhol kiugró fekete sziklákat. Az eröd sáncain ki lehetett venni az örszemeket, akik egész éjszaka örködtek, nehogy a túleröben levö ellenség rajtaüthessen a védökön. Délkelet felé, egy sziklás magaslaton, amely közvetlenül összefüggött az eröddel, katonai tábor látszott: itt állomásoztak azok az ezredek, amelyek történetünk elején az Edward-erödböl az ostromlott Munro segítségére indultak. Nem nagyon messzire tölük, déli irányban, a hajnali páráknál sötétebb füstgomolyok szálltak fel az erdöböl, annak jeléül, hogy ott tanyázik az ellenség.

Heyward figyelmét azonban a tó nyugati partjának egyik pontja kötötte le. A vizet itt széles földsáv választotta el a hegyek lábától, s ezen a földsávon tízezer katona ágyúi és fehér sátrai látszottak. Ilyen magasból pontosan át lehetett tekinteni a terepet, mintha katonai térkép volna kiterítve a lábuk alatt, de az ágyúdörejt és robajló visszhangját is jól hallották.

- Újabb háborús nap kezdödik - mondta Sólyomszem gondterhesen. - Akik virrasztottak, most ágyúszóval ébresztgetik az alvókat. Elkéstünk néhány órával! Montcalm és átkozott irokézei mindenütt megszállták az erdöt.

- Az eröd csakugyan be van kerítve! - kiáltotta Duncan. - De nem juthatnánk-e mégis a falai mögé valamilyen módon? Még ha elesik is az eröd, jobb lenne a védöivel együtt fogságba kerülni, semhogy idekint csípjenek el bennünket a kegyetlen irokézek.

- Oda nézzetek! - kiáltotta Sólyomszem, Cora apjának szállása felé mutatva. - Ez a lövedék éppen a parancsnok házát találta el! Hogy röpködnek szanaszét a kövek! Bizony, bármilyen erös az a ház, a franciák hamarabb szétszedik, mint ahogy az angolok megépítették.

- Heyward, nem bírom nézni a veszélyt, ha én magam kívül állok rajta - mondta a bátor Cora. - Menjünk inkább Montcalmhoz, és kérjük meg, hogy engedjen be az erödbe: még ö sem tagadhatja meg két szeretö gyermek kívánságát.

- Mielött a francia parancsnokhoz érnél, az irokézek régen megskalpolnának - mondta kertelés nélkül a vadász. - Lám, ott a tó partján ezer üres csónak van kikötve; ha csak egy is a kezem ügyében volna, játszva odaevezhetnénk apádhoz. Hohó, nemsokára vége lesz az ágyúzásnak, mert úgy látom, kezd leszállni a hajnali köd, s ilyenkor az indián nyilak minden ágyúnál veszedelmesebbek. Nos, ha nem féltek, elindulhatnánk; roppantul szeretnék eljutni az erödbe, már csak azért is, hogy útközben megpiszkáljam egy kissé az irokéz kutyákat, akik, ha jól látom, ott ólálkodnak a nyírfák sürüjében.

- Nem félünk - mondta szilárdan Cora -, ilyen cél felé haladva cseppet sem riadunk vissza a veszélyektöl.

A vadász elismeröen mosolyogva a lány felé fordult, s azt mondta:

- Bárcsak volna ezer katonám, aki mind olyan bátor, mint te! Egy héten belül szétszórnám ezeket a fecsegö franciákat; úgy menekülnének vissza az erdöbe, mint a farkasok. De ne késlekedjünk! - tette hozzá, s intett a többieknek. - Mielött a köd leszállna, ott kell lennünk a tó és a hegyek lába közötti sík terepen, s ott éppen a köd nyújt majd biztos fedezéket. Ha nekem valami bajom történne, úgy haladjatok tovább, hogy a szél mindig bal oldalról érje az arcotokat; különben jobb lesz, ha nem is törödtök a széllel, csak a két mohikánt követitek; ök koromsötétben is eligazodnak.

E szavak után Sólyomszem gyors, de óvatos léptekkel megindult lefelé a meredek lejtön. Heyward segített a növéreknek, s néhány perc alatt jóval maguk mögött hagyták a hegycsú­csot, amelyre olyan sokáig és olyan nehezen kapaszkodtak fel.

Nemsokára leértek a síkság szélére, csaknem szemközt az eröd nyugati sáncainak kiugrásával, amely most körülbelül egy félmérföldnyire volt tölük. Sólyomszem megállt, s bevárta Duncant és a többieket. Olyan szaporán jöttek lefelé, hogy megelözték a ködöt, s most várniuk kellett, hogy a terep homályba boruljon. A mohikánok felhasználták ezt a szünetet, s kilopóztak a fák közül, hogy pontosabb képet nyerjenek a környezetröl. Sólyomszem kis távolságról követte öket.

Nemsokára visszatért, s arca vörös volt a bosszúságtól.

- A ravasz francia éppen az utunkban helyezett el egy örcsapatot - mondta a vadász. - A csapat fehérekböl és rézbörüekböl áll. Mintha csak arra várnának, hogy egyenesen a karjukba szaladjunk!

- Nem kerülhetnénk meg öket? - kérdezte Heyward. - Azután, ha túl vagyunk a veszélyen, visszatérhetünk az útra.

- Aki ebben a ködben egyszer letér az útról, nem tudhatja, hogy mikor találja meg újra! - felelte Sólyomszem. - A Horikán-tóról nem olyasféle barátságos ködök szoktak felszállni, mint egy békepipából.

Még be sem fejezte a mondatot, amikor roppant dörrenés rázta meg a levegöt, s egy ágyúgolyó belevágott a sürübe. Útja közepén nekiütközött egy fenyöfának, s lezuhant. Úgy látszik, az alacsonyan kilött ágyúgolyó súrolta a földet, s ezért nem maradt ereje, hogy továbbrepüljön. A dörrenés után csakhamar felbukkant a két mohikán, és Unkasz néhány szót intézett Sólyom­szemhez.

- Lehet, hogy igazad van, fiú - felelte a vadász -, mindent meg kell próbálnunk, mert a baj elég nagy, s ilyenkor nem lehet olyan könnyed módszerekhez folyamodni, mint egy fogfájás esetén. Gyerünk, barátaim, leszállt a köd!

- Megállj! - kiáltotta Heyward. - Elöbb magyarázd meg, hogy mi a terved.

- Látod ezt az ágyúgolyót? - kérdezte Sólyomszem, aki néhány lépéssel odaért az immár veszélytelen vasdarabhoz. - Az erödböl lötték ki, és útközben felszántotta a földet. Ha semmi egyebet nem látunk, ezt a barázdát követjük. De ne vesztegessük az idöt, induljunk, mert a köd nemsokára felszáll, s ha még akkor is kint leszünk a szabad terepen, mindkét harcoló fél tüzet nyithat ránk.

Heyward belátta, hogy most már valóban gyors cselekvésre van szükség, így hát a két növér közé állt, kézen fogta öket, és sebesen megindult a vadász után. Csakhamar kiderült, hogy Sólyomszem valóban nem túlzott a ködröl szólván, mert alig tettek meg húsz lépést, a társaság tagjai már alig látták egymást.

Az erödhöz vezetö útnak körülbelül a felén lehettek, amikor, mintegy tizenöt lábnyira tölük, harsány kiáltások hangzottak fel:

- Qui vive?

- Tovább, de gyorsan! - súgta a vadász.

- Tovább! - mondta Heyward is; ugyanabban a pillanatban mintegy tucatnyi hang ismételte meg az elöbbi kiáltást, közvetlen közelröl:

- Állj, ki vagy?

- Én vagyok az! - kiáltotta vissza Duncan franciául, és gyorsan továbbhúzta vagy inkább vonszolta a növéreket.

- Ostoba! Ki az az én?

- Franciaország barátja.

- Az a gyanúm, hogy inkább Franciaország ellensége vagy. Állj! Nem hallod? Tüz, bajtársak!

A francia katonák azonnal teljesítették a parancsot, és a következö pillanatban ötven puska­golyó hasított bele a ködbe. Szerencsére a franciák nem láthatták a célt, s a golyók így elkerülték a menekülöket; mégis olyan közel süvítettek el mellettük, hogy a tapasztalatlan David és a két növér azt hitte, csak egy hajszál híján nem sebesültek meg. Azután ismét francia vezényszavak hallatszottak, amelyek újabb tüzelésre és a menekülök üldözésére buzdították a katonákat. Amikor Heyward lefordította a franciák kiáltásait, Sólyomszem megállt, s elszántan így szólt:

- Süssük el mi is a puskánkat; a franciák azt fogják hinni, hogy az erödböl tört ki egy csapat, s akkor visszahúzódnak, vagy megvárják, amíg erösítést kapnak.

Ez a terv azonban nem járt kellö eredménnyel. Miután a franciák meghallották a lövéseket, mintha az egész terep megelevenedett volna, s a tó partjától egészen az erdö széléig mindenütt ropogni kezdtek a puskák.

- Még felriasztjuk az egész hadsereget, és általános támadást okozunk - mondta Duncan. - Vezess tovább, barátom, ha meg akarsz menteni bennünket, s magadnak is kedves az életed.

Sólyomszem szívesen szót fogadott volna, de az elöbbi kavarodásban elvesztette az irányt. Hiába fordította arcát jobbra és balra, semerröl sem érezte a szellöt. A helyzet már-már kétségbeejtönek látszott, amikor Unkasz végre megtalálta az elöbbi ágyúgolyó nyomát.

- Utánam! - mondta Sólyomszem, és azonnal elöreindult.

Most már mindenfelöl kiáltozás, káromkodás, puskaropogás hallatszott körülöttük. Egyszerre csak nagy fény villant fel, egy pillanatra átvilágította a ködöt: néhány ágyú lépett váratlanul müködésbe, s dübörgö hangjuk visszaverödött a hegyek faláról.

- Ezek az eröd ágyúi! - kiáltotta Sólyomszem, és azonnal megállt. - Mi pedig, mint a bolondok, egyenesen az ellenség felé rohanunk!

Azonnal megfordultak, és visszafelé siettek, az ágyúgolyó barázdáját követve. Duncan elengedte Cora karját, hogy jobban segíthessen Alice-nek, s az idösebbik növér most Unkasz karjába kapaszkodva iparkodott tovább. Közvetlenül maguk mögött hallották az üldözök hangját, minden pillanatban tartaniuk kellett attól, hogy fogságba esnek, vagy golyó éri öket.

- Nincs kegyelem a gazembereknek! - kiáltotta hátulról egy francia hang; úgy látszik, ez irányította az ellenség hadmozdulatait.

- Puskát vállhoz, angol fiúk! - hallatszott szemböl, de valamivel magasabbról. - Várjátok be az ellenséget, s amint elöbukkan: tüz!

- Apám! Apám! - kiáltott Alice a ködböl. - Én vagyok az, Alice, a lányod! Vigyázz, ne tégy kárt a tulajdon gyermekeidben!

- Megálljatok, fiaim! - hallatszott ismét az angol parancsnok hangja. - Ő az! Isten visszavezette hozzám gyermekeimet! Nyissátok ki a kaput, s egyetlen puska se dördüljön el, mert még kárt tehetne bennük! Szuronnyal kergessétek vissza a francia kutyákat!

Duncan hallotta a rozsdás sarokvasak csikorgását, azonnal odarohant, és éppen szembe találta magát a kivonuló piros egyenruhás katonákkal. Felismerte öket: saját ezredébe, a hatvanasba tartoztak; Duncan az élükre állt, és visszafordulva, csakhamar elkergette üldözöit a sáncok alól.

Cora és Alice megrémült egy pillanatra, mikor az örnagy eltünt a szemük elöl, de még mielött bármit is szólhattak vagy tehettek volna, egy hatalmas termetü angol tiszt vált ki a ködböl, és odafutott hozzájuk. Ősz haja lobogott a feltámadó szellöben; meglátta a két lányt, magához ölelte öket, s miközben könnyek peregtek alá barázdás arcán, így kiáltott fel, jellegzetes skót tájszólásban:

- Uram, köszönöm, amit értem tettél! Most már nyugodtan szembenézek bármilyen veszéllyel!

VIII.
JAJ A LEGYŐZÖTTNEK!

Néhány nap telt el azóta, hogy a menekülök megérkeztek az ostromlott William Henry-erödbe. Az ellenség roppant túlerövel támadott, s Munro alezredes egyre kevésbé bírta tartani magát. Úgy látszik, Webb tábornok, akinek erös csapatok álltak rendelkezésére a Hudson folyó partján, teljesen megfeledkezett a másik erödben harcoló angolok szorult helyzetéröl. Montcalm elárasztotta az erdöt franciáival és irokézeivel, s Webb katonáin mindinkább úrrá lett a félelem.

A William Henry-eröd védöi azonban bátran kitartottak. A parancsnokok lelkes szavakkal buzdították öket, s példát mutattak a hösiességben. Montcalm nem szállta meg a szomszédos hegyeket, amelyekröl pedig könnyüszerrel elpusztíthatta volna az erödöt; a modern hadvezérek bizonyára nem követnének el ilyen mulasztást. De akkoriban még nem ismerték fel a magas­latok jelentöségét, s a hosszú úttól fáradt franciák különben is irtóztak a hegyektöl.

A turista, aki manapság szórakozásból vagy üdülést keresve jár ezen a tájon, ne feledje, hogy akkoriban sokkal nehezebb volt a közlekedés. Egyetlen ágyúnak sikeres elszállítása felért egy gyözelemmel; de az is elöfordult, hogy a muníció valahol elmaradt útközben, s ilyenkor a veszedelmes fegyver haszontalan vascsövé vált.

Munro alezredes nehéz helyzetben volt. Bár ellenfele nem szállta meg a környezö dombokat, néhány ágyút ügyesen felállított az eröd körüli sík terepen, és sok kárt okozott velük. A vadonban épült eröd védöi csak tökéletlen eszközökkel küzdhettek az ostromlók ellen.

Az ostrom ötödik napján a harcoló felek rövid idöre fegyverszünetet kötöttek. Heyward örnagy, aki negyedik napja volt az erödben, ezt arra használta fel, hogy kijavíttassa az egyik megsérült bástyát, friss levegöt szívjon, és áttekintse a védmüvek állapotát. Egyedül sétált a földsáncok tetején, nem számítva az örszemet, mert a tüzérek is megragadták az alkalmat, hogy pihenjenek egy kicsit. Kellemes, hüvös este volt, s a tó felöl enyhe szellö fújdogált. Úgy látszott, mintha az ágyúk és a puskák elhallgatása után a természet ismét felvette volna legbájosabb és legszelídebb kifejezését. A lenyugvó nap aranyvörös sugarakkal árasztotta el a tájat, a hegyek üde zöld színben ragyogtak. A George-tó apró szigetei között látni lehetett az ostromlók csónakjait: a franciák békésen halászgattak.

A fegyverszünetet két parányi fehér zászlócska jelezte: egyik az eröd sáncain, másik az ostromlók legelöretoltabb ütege mellett; mögöttük azonban Franciaország, illetve Anglia ellenséges lobogóit fújta a szél.

Vagy száz fiatal és vidám francia katona egy hatalmas halászhálóval foglalatoskodott a tó fövenyes partján, az eröd félelmetes, de most néma ágyúinak közvetlen közelében. Mások tréfás kiáltásokkal buzdították öket, ismét mások kisebb kirándulásokra indultak a környezö hegyekbe. Az ostromlottak mindezt nyugodtan, szinte jóindulatúan figyelték. Néhol kisebb csapatokba verödtek és énekeltek, söt még táncoltak is.

Duncan tünödve állt a sáncon, és néhány percig mosolyogva nézte az elébe táruló képet, amikor egyszerre csak közeledö léptek zajára lett figyelmes. Kiment az egyik bástya peremére, és meglátta, hogy egy lóháton ülö francia katonatiszt az eröd felé vezeti Sólyomszemet. Sólyomszem két keze hátra volt kötözve; a kötél másik végét a francia katonatiszt tartotta. A vadász arcán látszott, hogy mélységesen szégyelli magát, amiért az ellenség fogságába került. Heyward azonnal leereszkedett a bástyáról, és befelé sietett az erödbe, hogy megtudja, mi történt.

Útközben a növérekkel találkozott, akik a sáncok felé tartottak, hogy ök is szippantsanak egyet a friss, kellemes levegöböl. Heyward nem látta öket, amióta megérkeztek az erödbe. Akkor fáradtak, eltörödöttek voltak mind a ketten: fiatal szépségük most ismét a régi fénnyel ragyogott. Heyward azonnal a lányok elé sietett. De még mielött megszólíthatta volna öket, Alice csengö hangja rá kiáltott:

- Ó, te álnok, te hütlen lovag! A legnagyobb bajban faképnél hagytad védenceidet, amikor az erödhöz érkeztünk! Napok óta várjuk, hogy a lábunk elé borulva kérj bocsánatot, amiért egyszeriben megfeledkeztél rólunk, és visszafutottál a ködbe.

- Inkább arra vártunk, hogy kifejezésre juttathassuk hálánkat és köszönetünket - mondta Cora mosolyogva. - S nemcsak mi tartozunk köszönettel, hanem apánk is.

- Éppen apátoktól tudhatnátok, hogy nem feledkeztem meg rólatok, és tiértetek is harcoltam - felelte a fiatalember. - Látjátok ott a távolban azokat a kunyhókat? Elkeseredett küzdelem folyt értük, hiszen valósággal kulcsot adnak az erödhöz. Ott töltöttem minden napot és minden éjszakát, amióta elváltunk, mert úgy éreztem, oda szólít a kötelesség. Nem gondoltam volna, hogy Alice éppen ezt veti majd a szememre.

- Heyward! Duncan! - kiáltotta Alice, és a haja tövéig elpirult. - Ha tudtam volna, hogy meg­bántódsz ostoba fecsegésemtöl, inkább ki se nyitom a számat! Cora a tanúm rá, hogy mennyire hálás vagyok a szolgálataidért.

- Csakugyan, Cora? - kérdezte Duncan, és arcáról máris eltünt a borús felhö. - Meg­bocsátjátok, hogy katonai kötelességeimért elmulasztottam lovagi kötelességeimet?

Cora nem válaszolt, elfordult, s tünödve nézett a messzeségbe. Amikor szeme végül találkozott a Heywardéval, kínzó nyugtalanság sugárzott belöle.

- Rosszul érzed magad, Cora! - kiáltotta az örnagy. - Mi tréfáltunk, s te szenvedsz valamitöl.

- Semmi - felelte Cora, eröt véve magán. - Az én bajom, hogy nem tudom mindig a napos oldaláról nézni a világot, mint ez a kedves, lelkes húgom - s Cora gyöngéden rátette kezét Alice karjára. - De mégis, Heyward, mondd meg nekem, mit érezhet ilyen körülmények között az a lány, akinek apját csak a katonai dicsöség élteti.

- Nem szabad elcsüggedned, Cora - mondta Duncan. - A hadiszerencse forgandó, és a katona nem tehet mást, mint hogy becsülettel megállja a helyét. De jó, hogy apádat említed: máris megyek hozzá, és megkérdem, hogyan határozott. Ne bánkódj, Cora, és te sem, Alice, egyszer még mi is leszünk gyöztesek.

A fiatal örnagy elsietett tölük, és csakhamar ott állt a parancsnok elött. Munro türelmetlenül járkált fel és alá szük szobájában, amikor Duncan belépett hozzá.

- Kitaláltad az óhajomat - fordult Munro a belépöhöz. - Éppen hívatni akartalak.

- Szomorúan láttam az elöbb, alezredes úr, hogy futárunkat megkötözve kísérték vissza a franciák. Remélem, nem kell kételkednünk a hüségében.

- Régóta ismerem Hosszú Puskát, s a hüségéhez nem férhet kétség - felelte Munro. - Csak a jószerencséje hagyta el ezen az útján. Montcalm elfogta, s azzal küldte vissza, hogy "tudja mennyire becsülöm a vadászt, és nem akar megfosztani töle". Átkozott francia udvariasság! Így adja értésemre, hogy milyen szorult helyzetben vagyok.

- No de Webb tábornok felmentö serege?

- Ugyan, Duncan, nyugtalankodsz, hogy még mindig nem bukkan fel dél felöl? - kérdezte Munro keserüen nevetve. - Türelmetlen kamasz vagy, fiam; még gondolatban sem szabad sürgetned az urakat!

- De hát elindultak-e felénk? Ezt a hírt hozta Sólyomszem?

- Nem tudom, hogy elindultak-e, s ha igen, melyik utat választották. Levelet küldtek Sólyom­szemmel, s a levél Montcalm márki kezébe került. Ez az egyetlen dolog, amit jó jelnek tartok, mert ha rossz hírek állnának abban a levélben, a márki úr nem tartotta volna vissza.

- Mégis, mit mond Sólyomszem?

- Csak annyit - felelte gúnyosan Munro -, hogy öfelségének van egy Edward nevezetü erödje a Hudson folyó partján, s hogy ebben az erödben jó sok katona tanyázik.

- De nem látszott-e valami mozgolódás, valami készülödés, hogy a segítségünkre siessenek?

- Volt sorakozó reggel, volt sorakozó este, s ha valaki véletlenül belehullajtott egy csipetnyi puskaport a tábortüzbe, volt robbanás is! - mondta Munro, majd kevésbé gúnyos hangon folytatta: - És mégis, jó lenne megtudni, hogy mi van abban a levélben!

- Akár tudjuk, akár nem, gyorsan kell határoznunk - mondta Duncan, aki örült a parancsnok elkomolyodásának, mert már szeretett volna rátérni a fontos megbeszélendökre. - Nem titkol­hatom, alezredes úr, hogy a tábort odakint csak ideig-óráig tarthatjuk még, s bent az erödben sem rózsásabb a helyzet: ágyúinknak több mint a fele tönkrement.

- Csodálkozol rajta? Az ágyúk egy részét a tóból halásztuk ki, másik része Amerika felfedezése óta rozsdásodott az erödben, s a harmadik része nem is volt ágyú soha, csak játékszer.

- A sáncok omladoznak, és készleteink fogytán vannak - folytatta Heyward, nem válaszolva a parancsnok kifakadására -, s ami még rosszabb: katonáink között nöttön-nö az elégedetlenség és a nyugtalanság.

- Őrnagy úr - mondta Munro, s hirtelen megkeményedett a hangja -, hiába szolgáltam volna öfelségét több mint egy fél évszázadon át, s hiába öszült volna meg a hajam a szolgálatban, ha nem tudnék mindarról, amit mondasz. Mindazonáltal ne feledjük, hogy mivel tartozunk a király lobogójának és önmagunk becsületének. Amíg egy szikrányi remény is van, hogy megérkezik a felmentö sereg, védeni fogom ezt az erödöt, s ha elfogy az ólom, kavicsot gyüjtök a tó partjáról. Éppen ezért mindenekelött azt kellene megtudnunk, hogy mi áll abban a levélben, s mi a szándéka Webb tábornoknak.

- Tehetnék valamit ebben az ügyben?

- Igenis, tehetnél. Montcalm márki többek között azt is üzente, hogy meghív engem személyes eszmecserére a táborába, mert van még valami közlendöje. Mármost úgy gondolom, hogy nem lenne jó, ha magam találkoznám vele; még azt hihetné, hogy szorult helyzetemben alig vártam ezt az alkalmat. Téged küldenélek magam helyett, mert törzstiszt vagy, és Skócia becsülete megkívánja, hogy udvariasságban egyetlen másik nemzet fia se tegyen túl rajtunk.

Duncan minden további nélkül vállalta a megbízást. Az idös parancsnok ezután részletesen közölte vele, hogy miröl és miként kell tárgyalnia a franciával, majd Heyward vigyázzba vágta magát, tisztelgett, és elhagyta az épületet.

Mivel nem maga a parancsnok indult el a találkozóra, hanem csak a helyettese, a szokásos formaságokat ezúttal mellözték. Amúgy is érvényes volt még a fegyverszünet, és tíz perccel a fentebb idézett beszélgetés után, amikor Duncan kilépett az erödböl, csak a dobok peregtek, és egyetlen katona vitte Heyward mellett a fehér zászlócskát. Nemsokára odaért a franciák elöörsének parancsnokához, s ez elvezette a francia föparancsnok házába.

Az ellenséges hadvezért éppen körülvették magasabb rangú tisztjei és a szövetséges indián fönökök. Heywardnak egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor ez utóbbiak között váratlanul meglátta Maguát. De csakhamar eröt vett magán, és nyugodt arccal fordult a francia parancsnok felé, aki már elébe is sietett, hogy üdvözölje.

- Uram - mondta Montcalm márki -, végtelenül örvendek a szerencsének..., de az ördögbe is, hol van a tolmácsom?

- Azt hiszem, uram, hogy nem lesz rá szükség - felelte szerényen Heyward. - Egy kissé magam is értek franciául.

- Ennek igazán örülök - mondta a márki; barátságosan belekarolt Duncanbe, s beljebb vezette. - Utálom ezeket a csirkefogókat; sohasem azt fordítják, amit kellene, és szeretik becsapni az embert. Nos, uram - folytatta, még mindig franciául -, büszke lettem volna, ha a parancsnokát fogadhatom táboromban, de örülök, hogy ha már nem ö jött el, ilyen kitünö és kellemes tárgyaló felet küldött maga helyett.

Duncan mély meghajlással fogadta a bókot, de közben minden lelkierejét megfeszítette, hogy a szép szavak be ne hálózzák. Montcalm hallgatott egy pillanatig, mintha a gondolatait rendezné, majd így folytatta:

- Az ön parancsnoka bátor ember, és tiszteletre méltó ellenfél. De nem gondolja, uram, hogy ideje volna az emberiességre is hallgatni, nemcsak a bátorságra? Az egyik éppúgy jellemzi a höst, mint a másik.

- Mi úgy gondoljuk, hogy ez a két tulajdonság elválaszthatatlan - felelte Duncan mosolyogva. - De méltóságod mindent elkövet, hogy próbára tegye bátorságunkat, s ilyen körülmények között az emberiesség gyakorlására nemigen adódik alkalmunk.

Most Montcalm hajolt meg egy kissé erre a finom bókra, de látszott rajta, hogy hozzászokott már a hízelgö szavakhoz, s nemigen hatnak rá. Egy pillanatnyi szünet után tünödve így szólt:

- Lehet, hogy a távcsövem nem egészen megbízható, s az önök erödje jobban ellenáll ágyúimnak, semmint gondoltam. Tudják önök, hogy hány emberünk van?

- Különbözö értesüléseket kaptunk erröl - felelte Duncan közömbösen. - De úgy gondoljuk, hogy a francia katonák száma legfeljebb húszezer lehet.

Montcalm az ajkába harapott, s meröen az örnagyra nézett, mintha a gondolataiban akarna olvasni; azután megcsóválta a fejét, mintha az elöbbi becslés helyes volna, holott a francia sereg létszáma feleannyira sem rúgott.

- Elég szégyen miránk, franciákra, hogy sohasem tudjuk titokban tartani a létszámunkat - mondta a márki. - Pedig azt hihetné az ember, hogy itt az erdöben még könnyebb a rejtöz­ködés, mint másutt. Nos, uram - tette hozzá vidáman mosolyogva -, ha az emberiesség szavára még nem akar hallgatni, inkább a lovagiasságra hivatkozom, hiszen ön fiatal ember. Úgy hallottam, hogy a parancsnok lányai bejutottak az erödbe, amióta elkezdtük az ostromot.

- Igaz, uram, de a hölgyek nemhogy gyengítettek volna bennünket, hanem inkább példát mutattak bátorságukkal és lelkierejükkel. Ha pusztán lelkierövel vissza lehetne verni egy olyan kiváló hadvezért, mint amilyen Montcalm márki, nyugodtan rábíznám erre a két hölgyre a William Henry-eröd védelmét.

- Ha a nemes tulajdonságokat csakugyan örökli a gyermek az apjától, akkor önnek kétségkívül igaza van - felelte Montcalm. - De mint az elöbb mondottam, a bátorságnak is megvannak a határai, és nem szabad megfeledkezni az emberiességröl. Remélem, uram, önt felhatalmazták, hogy a fegyverletételröl tárgyaljon velem.

- Oly gyengének találja méltóságod a védelmünket, hogy úgy véli, máris le kell tennünk a fegyvert?

- Nem szeretném, ha a túlságosan sokáig elhúzódó védekezés felingerelné rézbörü barátaimat - mondta Montcalm, mintha nem is hallotta volna Heyward közbevetett kérdését, s a komor és feszülten figyelö indiánok csoportjára pillantott. - Már most is eléggé nehezemre esik, hogy betartassam velük a hadviselés szabályait.

Heyward nem válaszolt, mert eszébe jutottak mindazok a veszélyek, amelyeket csak nemrég élt át a két lány társaságában.

- Ezek az urak - folytatta Montcalm, aki észrevette az angol tiszt pillanatnyi gyengeségét - rendkívül vadak, ha túlfeszítjük a húrt; s talán nem is kell mondanom önnek, hogy milyen nehéz féken tartani öket haragjukban. Nos, uram, beszélhetünk-e a megadás feltételeiröl?

- Attól tartok, méltóságod nem ismeri pontosan a William Henry-eröd lehetöségeit és védöinek erejét.

- Most nem Quebecet ostromlom, hanem egy földvárat, amelyet mindössze 2300 bátor ember védelmez - hangzott a kurta válasz.

- Igaz, sáncaink földböl vannak, de azon a tóparton épültek, amely látta már egy-két francia sereg vereségét. Meg aztán néhány órányi járásra innét erös csapataink állomásoznak, s mi számítunk a segítségükre.

- Azok az erös csapatok legfeljebb hat-nyolcezer embert számlálnak, s a parancsnokuk bölcsen úgy véli, hogy jobb nekik az erödökben, mint a csatatéren - felelte Montcalm közömbös hangon.

Most Heyward harapott az ajkába: a francia parancsnok ugyanis túlbecsülte az angolok eröit, s mégis oly könnyedén beszélt róluk. Egy ideig hallgattak mind a ketten, majd Montcalm újrakezdte a beszélgetést. Még mindig azt hitte, hogy a fiatal örnagy a fegyverletételröl akar tárgyalni. Másrészt Heyward arra törekedett, hogy a francia parancsnok szavaiból megtudja, mit tartalmazott az elfogott levél. Így kerülgették egymást, mint két birkózó vagy vívó, de eredménytelenül. Miután a tárgyalás nem járt sikerrel, Duncan felállt és elbúcsúzott: a francia parancsnok modoráról igen jó benyomásokat vitt haza, de semmi egyebet nem sikerült megtudnia. Montcalm a sátor bejáratáig kísérte, egy francia tiszt elvezette az elöörsökig, s onnan Heyward gyorsan visszatért az angol parancsnokhoz.

Amikor belépett Munróhoz, a lányokat is ott találta. Alice az öreg katona ölében ült, és finom ujjaival fésülgette Munro ösz haját; Cora mellettük állt, és szinte anyai szeretettel nézett húgára. E derüs családi légkörben mintha valamennyien megfeledkeztek volna a kiállott veszélyekröl, és azokról is, amelyekre számítaniuk kellett. Néhány pillanatig észre sem vették a belépö Heywardot, és a fiatal örnagy kedvére gyönyörködhetett a bájos látványban. Végül Alice egy tükörbe pillantva meglátta Duncant, és felkiáltott:

- Heyward örnagy!

- Mi történt vele? - kérdezte az apja. - Elküldtem egy kis szópárbajra a franciával. Hohó, fiam, fiatal vagy és fürge! Egykettöre ki innét, csúnya lányok; nincs elég baja az embernek, hogy még ilyen csacska nöszemélyeket is nyakára küld a sors?

Cora azonnal kiment, s Alice nevetve követte. Munro egy ideig fel-alá járkált a szobában, s nem is kérdezte Heywardtól, hogy milyen sikerrel járt a küldetése. Végül az örnagy felé fordult, s apai szeretet és büszkeség csillogott a szemében.

- Nagyszerü lányok ezek, Heyward - mondotta -, nagyon meg vagyok velük elégedve.

- Alezredes úr elött nem kell bizonygatnom, hogy miként vélekedem a lányairól.

- Igaz, fiam, igaz - szakította félbe a türelmetlen öregember -, mindjárt a megérkezésed napján célozgatni kezdtél valamire a lányokkal kapcsolatban; de én úgy gondoltam, nem illik egy öreg katonához, hogy lakodalomról beszéljen, amikor az ellenség hívatlanul is betoppanhat a menyeg­zöre. Nos, Duncan, nem volt igazam, és most szívesen meghallgatom, amit mondani akarsz.

- Kimondhatatlanul örülök, alezredes úr, de még nem adtam át az üzenetet, amelyet Montcalm...

- Verd ki a fejedböl azt a franciát és az egész hadseregét! - kiáltotta hevesen az öreg katona. - A William Henry-erödnek egyelöre még nem ö az ura, és soha nem is lesz, ha Webb tábornok úgy viselkedik, ahogy kell. Nem, fiam, hála istennek még nem olyan veszélyes a helyzet, hogy Munrónak másnapra kelljen halasztania családi ügyeit. Anyád a legjobb barátom gyermeke volt, Duncan, tehát akkor is meghallgatnálak téged, ha maga Szent Lajos vezetné ostromra ellenem kedves franciáit, s az ö üzenetét tenném félre!

Heyward belátta, hogy a parancsnok így akarja kimutatni megvetését a franciákkal szemben, nem is tért hát vissza az üzenetre, s nyugodt hangon elöhozakodott kérésével.

- A múltkor már említettem, uram, hogy leghöbb vágyam teljesülne, ha fiának fogadna.

- Úgy van, fiam, nagyon is jól megértettem, hogy mit kívánsz. No de mondd csak, a lányommal beszéltél már?

- Nem, becsület szavamra, nem! - kiáltotta Duncan hevesen. - Úgy éreztem, visszaélnék az ön bizalmával, ha elöbb nem önhöz fordulok.

- Úgy beszélsz, ahogy nemesemberhez illik, Duncan. De Cora Munro komoly, okos leány, s nem szorul arra, hogy az apja gyámkodjék fölötte.

- Cora?

- Igen, Cora! Hiszen arról beszélgetünk, hogy feleségül kéred Munro kisasszonyt, vagy nem?

- Én... én... azt hiszem, hogy még nem is említettem a nevét - dadogta Heyward.

- Hát akkor kinek a kezét akarta megkérni tölem, örnagy úr? - kérdezte az öreg katona, és sértödötten kihúzta magát.

- Alezredes úrnak van még egy lánya, aki éppoly bájos, mint a másik.

- Alice! - kiáltotta az apa, éppen annyira meglepödve, mint az elöbb Duncan, amikor Cora nevét hallotta.

- Az ö kezét akartam megkérni, alezredes úr.

A fiatalember némán várta a választ; eddig nem is sejtette, hogy Munro ennyire megdöbben majd a kérésétöl. A parancsnok néhány percig hosszú és gyors léptekkel járt fel és alá a szobá­ban, arcvonásai görcsösen meg-megrándultak, s egész külsejéröl lerítt, hogy valamiféle rend­kívüli küzdelem dúl benne. Végül megállt Heyward elött, meröen ránézett, és remegö ajakkal így szólt:

- Duncan Heyward, szerettelek, mert jó barátaim gyermeke vagy; szerettelek a saját jó tulajdonságaidért; szerettelek, mert arra gondoltam, hogy boldoggá fogod tenni a lányomat. De mindez a szeretet egy csapásra gyülöletté változik, ha kiderül, hogy igaz, amitöl tartok.

- Isten örizz, hogy bármelyik cselekedetem vagy gondolatom ilyen következményekkel járjon! - kiáltott a fiatalember, s meg sem rezzent a szeme Munro szúrós pillantása alatt. A parancs­noknak tetszett ez a rendületlen tartás, és valamivel szelídebben folytatta:

- Te a fiam akarsz lenni, Duncan, de még nem ismered azt az embert, kit második apádnak választottál. Ülj hát le, s én felnyitom elötted egy fájó szív sebeit, olyan kevés szóval, ahogy csak lehetséges.

Ekkor már Duncan éppen annyira megfeledkezett Montcalm üzenetéröl, akárcsak a parancs­nok. Egy-egy széket húztak maguk alá, s míg az öreg katona néhány pillanatra elmerült gondo­la­taiban, a fiatalember visszafojtotta türelmetlenségét, és tisztelettudóan várakozott. Végül Munro megszólalt:

- Jól tudod, Heyward, hogy családom sok hírneves és derék össel dicsekedhetik. Igaz, sohasem mondhatott a magáénak akkora vagyont, mint a többi hasonló rangú család. Körülbelül olyan idös lehettem, mint te, amikor eljegyeztem magam Alice Grahammel, egy szomszédos földesúr lányával. Az apa ellenezte házasságunkat, elsösorban a szegénységem miatt, de más okokból is. Így hát azt tettem, amit becsületes embernek tennie kell: feloldottam a leányt ígérete alól, és királyom szolgálatába lépve elhagytam az országot. Sokfelé jártam, sok csatában vettem részt, míg végül a Nyugat-indiai-szigetekre kerültem. Itt ismerkedtem meg egy hölggyel, aki késöbb a feleségem és Cora édesanyja lett. E hölgynek egyik öse abból a fajtából származott, amelyet rabszolgasorsban tartanak a mohó angolok, hogy kielégíthessék a saját fényüzö igényeiket. Bizony, Heyward, Skóciának is az a szerencsétlensége, hogy természetellenes kapcsolatba került a kalmárszellemü angolokkal... De ha olyan emberrel találkoznám, aki szemére vetné lányomnak a származását, egykettöre megtanulná tölem, hogy mi az apai harag! De hiszen te is a délvidéken születtél, Heyward, ahol e szerencsétlen fajtát alacsonyabb rendünek tartják.

- Sajnos, így van, uram - felelte Duncan, és zavarában lesütötte a szemét.

- És megveted ezért a lányomat? Szégyelled, hogy a Heywardok vére ilyen vérrel egyesüljön? - kérdezte izgatottan az apa.

- Isten örizzen az efféle elöítéletektöl, amelyek annyira méltatlanok az értelmemhez! - felelte Duncan. - Higgye el, alezredes úr, hogy nem azért kértem meg a kisebbik lánya kezét, mintha a nagyobbiktól idegenkedném. Alice szépsége, kedvessége, jósága elegendö magyarázatul szolgálhat a kérésemre.

- Igazad van, fiam - mondta az öreg katona, s a hangja ismét meglágyult -, Alice hajszálig olyan, mint az anyja volt az ö korában, mielött megtörte volna a fájdalom. Mikor ugyanis feleségem meghalt, visszatértem Skóciába, immár gazdagon; s akkor megtudtam, Duncan, hogy elsö jegyesem húsz esztendön át várt rám, énrám, aki el tudtam felejteni öt! Mi több, megbocsátotta hütlenségemet, s miután minden akadály elhárult az utunkból, feleségül jött hozzám.

- És ö lett Alice anyja! - kiáltotta Duncan.

- Úgy van - bólintott Munro. - De nem sokáig élvezhette az anyai boldogságot: ö is meghalt, így hát magamra maradtam két leánnyal, miután a két anyát elvesztettem.

Munro fájdalma, amint ezeket a szavakat kiejtette, olyan nemes és tiszteletet parancsoló volt, hogy Heyward nem is mert vigaszszavakkal próbálkozni.

A parancsnok szinte megfeledkezett Heyward jelenlétéröl, arcvonásait eltorzították az emlé­kek, s szeméböl nagy könnycseppek peregtek alá. Végül megmozdult, mintha most térne eszméletre, felállt, néhány lépést tett a szobában, majd kihúzta magát, és Duncan felé fordult:

- Őrnagy úr, tudni szeretném, hozott-e valami üzenetet a francia parancsnoktól.

Duncan összerezzent, és zavartan belefogott az üzenet elmondásába.

Fölösleges lenne szó szerint idézni a francia parancsnok udvarias, de kitérö mondatait, amelyekkel ügyesen elhárította az angolok minden kérdését. Montcalm nem nyilatkozott sem további szándékáról, sem az elfogott levél tartalmáról, csak annyit adott Munro értésére, hogy ha meg akar tudni valamit, keresse fel személyesen. Míg az öreg katona Duncan beszámolóját hallgatta, feldúlt apai érzései mindinkább háttérbe szorultak a várparancsnoki kötelességgel járó gondok mögött; s amikor Duncan befejezte mondókáját, már nem az apa állt elötte, hanem a katona, akit legszentebb érzéseiben sértettek meg.

- Elég, Heyward! - kiáltotta haragosan Munro. - Ennyiböl is meg lehet ítélni a francia udvariasságot. A márki úr tárgyalni hívott, és amikor elküldöm hozzá a legtehetségesebb helyettesemet, mert az vagy, Duncan, fiatal korod ellenére, akkor egy talánnyal válaszol.

- Neki talán rosszabb véleménye volt a helyettesröl, alezredes úr; és ne feledje, kérem, hogy a francia parancsnok fenntartja a meghívást, ezúttal határozottan az eröd parancsnokához, nem pedig a helyetteséhez intézve.

- Ej, hát a helyettesnek nem jár ki ugyanaz a tisztelet és megbecsülés, mint a megbízójának? Nos, tehát Munróval akar beszélni! Komolyan, Duncan, talán nem is lenne rossz, ha elfogad­nám a meghívást. Legalább megmutathatnám neki, hogy hiába van túleröben, és hiába fenyege­tözik, egy csöppet sem ijedtünk meg töle. Igen, talán célszerü lenne, ha elmennék hozzá.

Duncan, aki feltétlenül szükségesnek tartotta ezt a találkozást, élénken helyeselt az öregúrnak. Igaz, más okokból ö arra gondolt, hogy mindenképpen meg kell tudni az elfogott levél tartalmát.

- Úgy van, alezredes úr; Montcalm önbizalma egy cseppet sem nöne meg attól, ha látná, hogy mi nyugodtan és félelem nélkül bármikor elbeszélgetünk vele - mondta Heyward.

- Igazad van. Szeretném, ha a francia meglátogatná az erödöt fényes nappal, méghozzá egy roha­mozó csapat élén: így sokkal jobban tudomást szerezhetne a kitartásunkról, mint messzi­röl, az ágyúival. Kár, hogy a hadviselés már nem olyan szép és férfias, mint a régi idökben. Őseink megvetették volna az ilyen tudományos gyávaságot.

- Lehet, alezredes úr; de most a tudományra tudománnyal kell felelnünk. Hogyan határozott a találkozás ügyében?

- Elmegyek a franciához, mégpedig most mindjárt, késedelem nélkül. Eredj, fiam, fúvasd meg a kürtöket, és üzend meg nekik egy futárral, hogy kit várjanak. Némi örséget is magunkkal viszünk, mert így illik ahhoz, aki a király egyik erödjét védelmezi; s talán jó lesz, Duncan - tette hozzá Munro csaknem suttogva, noha négyszemközt voltak -, talán jó lesz, ha csapataink nem maradnak messzire tölünk. Nem szeretnék belesétálni valami csapdába.

A fiatalember kiment, hogy teljesítse Munro utasításait. Néhány perc múlva már fel is sorako­zott a kíséret, s egy katona elöreindult a fehér zászlóval, hogy hírül vigye az eröd parancsno­kának látogatását. Ezek után Duncan az eröd kapujához vonult a kísérö csapattal; Munrót már ott találta. A parancsnok és az örnagy a katonai szertartások közepette elhagyta az erödöt.

Mindössze néhány száz lépéssel hagyták maguk mögött a sáncokat, amikor a francia parancsnok vezérkara felbukkant szemközt a mélyúton. Megpillantva Montcalm kalapjának fehér tollát, Munro kihúzta magát, és a szeme felvillant.

- Figyelmeztesd az embereinket, hogy legyenek résen - szólt oda Munro Duncannek félhangon. - Legyen minden puska lövésre kész, mert Lajos király szolgáiban sohasem bízhatik az ember. De bizalmatlanság vagy nyugtalanság ne látszódjék senkin. Érti, Heyward örnagy?

Ekkor felhangzott a közeledö franciák dobjainak pergése. Az angol csapat ugyanígy válaszolt, azután mindkét fél elöreküldött egy fehér zászlót vivö katonát, s a skót parancsnok kíséretével együtt megállt. A zászlóvivök tisztelegtek egymásnak, majd Montcalm gyorsan, elegánsan elöresietett, s kalaplevetve köszöntötte az agg harcost: amint mélyen meghajolt, a kalap hófehér tolla csaknem súrolta a földet. Munro méltóságteljesen és férfiasan viselkedett, bár nem olyan finoman és fesztelenül, mint a francia. Néhány pillanatig egyikük sem szólalt meg, csak vizsgálták egymást kíváncsi és érdeklödö szemmel. Végül is Montcalm mint vendéglátó megtörte a csendet. A szokásos üdvözlö szavak után Duncanhez fordult, s elismerö mosollyal így szólt, franciául:

- Végtelenül örvendek, uram, hogy a jelen találkozás alkalmával is megtisztel ittlétével. Nem lesz szükség a tolmácsra, mert ha ön vállalja ezt a szerepet, éppoly nyugodt leszek, mintha magam is beszélném az önök nyelvét.

Duncan meghajlással fogadta a bókot, Montcalm pedig a kíséretéhez fordult, amely szorosan mögötte sorakozott fel, akárcsak az angolok Munro mögött.

- Húzódjatok hátrább, fiaim; meleg van, hátrább egy kicsit.

Heyward a bizalom jeléül éppen követni akarta ezt a példát, de körülnézve megpillantotta, hogy a sík terepet szegélyezö erdöböl több helyütt is kilépnek a franciákkal szövetséges indiánok sötét csoportjai, amelyek kíváncsiak voltak a találkozásra.

- Méltóságod bizonyára elismeri, hogy helyzetünk nem egészen egyforma - mondta Heyward az indiánok felé mutatva. - Ha elbocsátjuk örségünket, teljesen ki vagyunk szolgáltatva az ellenségnek.

- Uram, fogadja el az önök biztonságának zálogául egy francia nemesember szavát - felelte Montcalm, s kezét a szívére tette. - Remélem, ez elég.

- Elég. Hátra arc, elöre, indulj! - fordult Duncan az angol kíséret vezetöjéhez. - Vonuljatok vissza, és várakozzatok illö távolságban a további parancsokig!

Munro szemmel láthatóan nyugtalanul fogadta ezt az intézkedést, s azonnal meg is kérdezte okát Heywardtól.

- Alezredes úr is fontosnak tartotta, hogy ne áruljunk el semmilyen bizalmatlanságot - felelte Duncan. - Montcalm márki úr a becsületszavával biztosította sérthetetlenségünket, s én hátraküldtem a csapatunkat, hadd lássa öméltósága, hogy mennyire megbízunk benne.

Az öreg katona bólintott, noha arcán még mindig látszott a bizalmatlanság, amelyet most nem valami nyugtalanító körülmények tápláltak, hanem inkább ösi és meggyökeresedett utálata a franciákkal szemben. Montcalm türelmesen végigvárta ezt a halk beszélgetést, majd közelebb lépett, és rátért a találkozás lényegére.

- Az ön parancsnoka - fordult Montcalm Duncanhez - olyan hösiesen védelmezte az erödöt, hogy máris megtett mindent, amit a becsület és az angol király töle kívánhat. A további vér­ontásnak nincs értelme. Én magam fogom tanúsítani az egész világ elött, hogy Munro alezre­des a lehetö legbátrabban harcolt, s amíg a remény utolsó szikrája is ki nem aludt, elszántan védekezett.

Duncan lefordította ezt a kijelentést, mire az öreg katona méltóságteljesen, de udvariasan így válaszolt:

- Bármennyire nagyra becsülöm is a márki úr elismerését, azt hiszem, még nem követtem el mindent, hogy teljes mértékben kiérdemeljem.

A francia hadvezér elmosolyodott.

- A makacsság könnyen elronthatja azt, amit a bátorságnak eddig sikerült kivívnia - mondta. - Tekintse meg az angol parancsnok személyesen a táboromat, s gyözödjék meg arról, hogy túleröben vagyunk, és a további ellenállás reménytelen.

- Tudom, hogy a francia királyt híven szolgálják a katonái - felelte rendületlenül Munro. - De az én királyomnak is van éppen annyi és éppoly hüséges katonája.

- Elismerem, de a mi nagy szerencsénkre az angol katonák egyelöre nincsenek a közelben - mondotta Montcalm gyorsan, be sem várva, hogy Duncan francia nyelvre fordítsa az angol parancsnok elöbbi kijelentését. - A jó katonának éppen olyan bátran kell szembenézni a sorssal, mint a hadszíntéren az ellenséggel.

- Ha tudtam volna, hogy a márki úr ilyen kitünöen tud angolul, semmi esetre sem vállalom a tolmács szerepét - szólt Duncan bosszúsan.

- Bocsásson meg, uram - felelte a francia, és önkéntelenül is elpirult egy kissé. - Megérteni egy idegen nyelvet nem ugyanaz, mint jól beszélni. Kérem, ezután se tagadja meg tölünk értékes szolgálatait. - Majd rövid szünet után hozzátette: - Felderítöink a dombokról kitünöen belátnak az önök erödjébe, s így gyengeségük nem titok elöttünk.

- Kérdezd meg a márki úrtól, hogy egészen a Hudson folyóig ellát-e a távcsövével - mondta Munro büszkén -, s tudja-e, hogy mikor és merröl számítson Webb felmentö seregére.

- Hadd feleljen erre maga Webb tábornok - felelte Montcalm, hirtelen átnyújtva Munrónak egy felbontott levelet. - Ebböl megtudhatja, uram, hogy az Edward-eröd parancsnokának hadmoz­dulataitól nemigen kell tartanom.

Az öreg katona mohón kapott a levél után, elárulva, hogy milyen fontosnak tartja. Gyorsan végigfutotta a sorokat; arcáról fokozatosan eltünt a büszke kifejezés, ajka remegni kezdett; végül kiejtette kezéböl a papírlapot, s a feje lehanyatlott, mint az olyan emberé, akinek egy csapásra füstbe ment minden reménye. Duncan felvette a földröl a levelet, s engedélyt nem is kérve, egy szempillantás alatt meggyözödött kegyetlen tartalmáról. Webb tábornok, aki felettese volt Munrónak, nemhogy további kitartásra buzdította volna öket, de gyors fegyver­letételt tanácsolt, és félreérthetetlenül közölte, hogy egyetlen katonát sem tud a segítségükre küldeni.

- Ez nem csalás! - kiáltotta Duncan, a papírlap mindkét oldalát megvizsgálva. - Felismerem Webb tábornok aláírását: ez nem lehet más, csak az elfogott levél.

- Webb elárult bennünket! - fakadt ki Munro keserüen. - Megcsúfolta ösz hajamat, és szégyent hozott rám.

- Nem, nem! - kiáltotta Duncan. - Az eröd még a mienk, s így a becsületünket sem vesztettük el. Tartsunk ki mindhalálig, és kövessünk el mindent, hogy az ellenség drága árat fizessen az életünkért!

- Köszönöm, fiam - felelte az öreg katona, magához térve kábulatából. - Köszönöm, hogy eszébe juttattad Munrónak kötelességét. Visszamegyünk, és megássuk sírjainkat a sáncok mögött.

- Uraim - mondotta Montcalm -, önök rosszul ismernek engem, ha azt hiszik, hogy vissza akarok élni ezzel a levéllel. Legalább a feltételeimet hallgassák meg, mielött eltávoznának.

- Mit óhajt a francia? - kérdezte Munro szilárd hangon. - Nagyra van azzal, hogy elfogta a futárunkat? Ha szavakkal akarja megfélemlíteni az ellenséget, hagyja abba ezt az ostromot, és vonuljon inkább az Edward-eröd alá.

Duncan lefordította a francia parancsnok elöbbi szavait.

- Márki úr, szívesen meghallgatjuk önt - mondta Munro, miután Duncan befejezte a fordítást.

- Az erödöt nem lehet tovább tartani - jelentette ki Montcalm. - Érdekeink úgy kívánják, hogy tegyük a föld színével egyenlövé; de önöktöl és bajtársaiktól semmit sem akarunk megtagadni, ami az ilyen bátor katonáknak méltán kijár.

- Mi lesz a zászlóinkkal? - kérdezte Heyward.

- Hazavihetik Angliába, és megmutathatják királyuknak.

- Fegyvereink?

- Tartsák meg; senki sem forgathatja öket jobban.

- S hogyan történik majd az eröd átadása?

- Minden vonatkozásban úgy, hogy az önök becsületén ne essék csorba.

Duncan mindezt tolmácsolta parancsnokának, s Munro meglepödve és meghatódva vette tudomásul az ellenség nagylelkü ajánlatát.

- Eredj, Duncan - mondotta -, eredj, és tárgyald meg a márki úrral a részleteket. Öregkoromra két olyan dolgot kellett megérnem, amit eddig elképzelhetetlennek tartottam volna. Tapasztal­nom kellett, hogy egy angol ember nem mer segíteni a barátján, s hogy egy francia nem él vissza fölényes helyzetével.

Munro elbúcsúzott a francia parancsnoktól, s fejét lehorgasztva visszatért az erödbe. Duncan egy ideig még ott maradt Montcalmnál, s a feltételek részleteiröl tárgyalt vele. Estefelé ö is visszatért, azonnal jelentkezett Munrónál, majd rövid tanácskozás után kihirdették a katonák­nak, hogy az ostrom véget ért. Munro aláírta a szerzödést, melynek értelmében az erödöt másnap reggel át kell adni; a helyörség szabadon elvonulhat fegyvereivel, zászlóival, poggyá­szá­val és csorbítatlan katonai becsületével.

Ez az éjszaka - 1757. augusztus 9-ének éjszakája - pontosan úgy telt el a George-tó partján, mintha a két ellenfél valahol Európában találkozott volna. A legyözöttek szomorúan készülöd­tek a távozásra, a gyöztesek ujjongtak. A franciák elöörsei felöl vidám kiáltozás hallatszott, az angolok pedig fenyegetöen visszaküldtek minden ellenséges katonát, aki a kitüzött idöpont elött közeledni próbált az erödhöz. Végül azonban az örömkiáltások és a dühös válaszok is elhallgattak, s még mielött megvirradt volna, mélységes némaság borult a tájra. Aki nem ismerte a való helyzetet, nem is sejtette, hogy két hadsereg várja a reggelt a "szent tó" partjain.

E csöndes hajnal elötti órában történt, hogy egy magas férfi kilépett a francia föparancsnok sátrából. Állig beburkolózott köpenyébe, talán a hüvös levegö miatt, talán azért, hogy ne ismerjék fel olyan könnyen. A bejáratnál ört álló gránátos tisztelegve köszöntötte, s a köpenyes férfi megindult a sátrak között a William Henry-eröd irányába. Úgy látszik, jól ismerte a jelszót, mert mindenütt átengedték, és az örszemek egyszer sem intéztek hozzá további kérdéseket.

Ily módon sikerült eljutnia a francia tábor széléig, oda, ahol az utolsó örszem járkált fel s alá. Ez is a szokásos kiáltással fogadta:

- Állj, ki vagy?

- Jó barát - hangzott a válasz.

- Jelszó?

- Gyözelem - felelte a köpenyes férfi.

- Akkor szabad az út! - mondta az örszem, s elöreszegezett puskáját ismét a vállára vetette. - Ma reggel korán felkelt, parancsnok úr.

- Ébernek kell lenni, fiam - felelte a parancsnok; szemébe nézett a katonának, majd továbbsétált az angol erödítmény felé. Az örszem feszes vigyázzba vágta magát, tisztelgett, majd visszatért örhelyére, s közben ezt mormogta a fogai között:

- Csakugyan ébernek kell lenni! Úgy látszik, olyan parancsnokunk van, aki sohasem álmos!

Montcalm - mert ö volt a köpenyes férfi - úgy tett, mintha nem hallotta volna az örszem szavait, továbbment, s meg sem állt, amíg el nem ért a tóparti fövenyes síkságra, eléggé közel az eröd egyik vízi bástyájához. Mivel a holdfény eléggé megvilágította a tájat, Montcalm nem lépett ki a síkra, s egy fatörzsnek támaszkodva, jó ideig némán szemlélte az angol sáncokat. Figyelmesen szemügyre vett mindent: talán azt fürkészte, hogy az angolok betartják-e a megállapodást. Úgy látszik, megelégedésére szolgált, amit észlelt; azután felnézett a keleti hegyek csúcsára, mintha türelmetlenül várná a napkeltét, s éppen vissza akart fordulni, amikor valami neszt hallott.

Az angol sáncok tetején váratlanul megjelent egy férfi, s a francia tábor sátrai felé nézett. Aztán nekitámaszkodott a mellvédnek, s a víz fölé hajolt, amely remegve tükrözte vissza sok ezer csillag fényét. Hatalmas alakja, szomorú tartása azonnal elárulta: Munro volt, az angol parancsnok, aki e csendes órában egyedül búcsúzott az erödjétöl. Montcalm tapintatból, de óvatosságból is, hátrább lépett, hogy ne zavarja meg szomorú tünödésében a vesztes hadvezért, aki éppoly bátran harcolt, mint ö, csak kevesebb szerencsével. De még mielött a francia parancsnok eltünhetett volna a fák között, egy újabb hang ütötte meg a fülét. A tó vize megcsobbant, s Montcalm látta, hogy egy sötét alak kilép a partra. Puska volt a kezében; halkan odalopózott vele a fák közé, ahol Montcalm állt. Azután lövésre emelte a fegyvert, és célba vette a mellvédnek támaszkodó angol parancsnokot. De még mielött a fegyver eldör­dülhetett volna, Montcalm odalépett, és a puskás ember vállára tette a kezét.

- Uff! - kiáltotta a merénylö, akit ilyen váratlanul megakadályoztak tervének keresztülvitelében.

A francia parancsnok nem válaszolt; csak intett a puskás indiánnak, hogy kövesse. Amikor már elég messzire voltak az elöbbi helytöl, s nem kellett attól tartani, hogy Munro vagy az angol örszemek észreveszik öket, Montcalm félrelebbentette köpenyét, és megmutatta a mellén csillogó Szent Lajos-keresztet. Aztán szigorúan így szólt:

- Mit jelent ez? Nem tudod, hogy az angolok és a franciák eltemették a csata bárdot?

- S most mihez kezdjenek a huronok? - kérdezte az indián, meglehetösen tört franciasággal. - Harcosaink egyetlen skalpot sem szereztek, és a sápadtarcúak most békét kötnek!

- Ugyan, Ravasz Róka! Meglep a buzgóságod, hisz nemrégen még az ellenségünk voltál. Hányszor ment le a nap, amióta Ravasz Róka az angolok hadicölöpjébe vágta a tomahawkját?

- Hol van most már az a nap? - morogta az indián. - Eltünt a hegyek mögött, de majd feljön újra, és bevilágít az erdökbe. Ravasz Róka hü fia törzsének. Igaz, jó ideig felhök és hegyek választották el népétöl, de most már kitisztult az ég, és megszünt a viszály.

- Az irokézek hallgatnak Ravasz Róka szavára - mondta Montcalm -, bár tegnap még skalpjaikat féltették töle, ma már ö a legnagyobb szónokuk a tanácsban.

- Magua nagy fönök - jelentette ki az indián, a mellére ütve.

- Akkor vegye rá népét, hogy tisztességesen viselkedjék tegnapi ellenségeinkkel szemben.

- Miért vezette ide harcosait a kanadai sápadtarcú fönök? - kérdezte Magua. - Miért támadta meg az angolok földvárát?

- Hogy megadásra kényszerítsem. Ez a föld az én királyomé, s azt a parancsot kaptam, hogy kergessem el róla az angolokat. Megvertük öket, elmennek, tehát nem ellenségeink többé.

- Jó. Magua pedig azért ásta ki a csatabárdot, hogy vérrel fesse pirosra. De a csatabárd még mindig tisztán csillog; majd ha piros lesz, Magua ismét elássa.

- De Magua megfogadta, hogy nem mocskolja be a franciák liliomos címerét - mondta a márki. - Királyunk ellenségei Maguának is ellenségei, de aki nem ellenség, az már jó barát.

- Jó barát! - kiáltotta gúnyosan az indián. - Adja ide a kezét a sápadtarcú fönök.

Montcalm teljesítette a kérést, bár meglehetösen vonakodva; tudta, hogy a szövetséges indián törzsek között pusztán szigorúsággal nem tarthatja fenn a tekintélyét, néha engedményekre is szükség van. Magua megfogta a francia parancsnok mutatóujját, s mellének egyik mély sebforradására helyezte.

- Tudja a sápadtarcú fönök, hogy mi ez?

- Melyik harcos ne tudná? Egy ólomgolyó megsebezte Maguát.

- És ez? - kérdezte az indián, egy másik sebhelyre téve a parancsnok ujját.

- Ez nem olyan, mint a másik. Ezt a sebet mitöl kapta Magua?

- Az angolok ajándéka: szép emlék az angolok wigwamjaiból - felelte Magua keserüen nevetve, de közben csaknem fuldoklott a haragtól.

Aztán eröt vett magán, s indián méltósággal hozzátette:

- Eredj, tanítsd békességre az embereidet. Ravasz Róka tudja, hogy miként szóljon az irokéz harcosokhoz.

Az indián egy szót sem szólt többet, s nem is várt választ; hóna alá vette puskáját, s némán megindult az erdöben az irokézek táborhelye felé. Az örszemek sürün megállították, s a jelszót kérdezték töle, de Magua nem méltatta öket válaszra, és büszkén továbbment; a katonák csak azért nem bántották, mert tartásáról és vakmeröségéröl azonnal felismerték az indiánt.

Montcalm még sokáig ott maradt a parton, és nyugtalanul gondolt az irokéz fönök elkeseredett szavaira. Egyszer már megtörtént, hogy hasonló körülmények között a vad indiánok nem tartották be a fegyverszüneti megállapodást, s így foltot ejtettek a francia seregek becsületén. A parancsnok most teljes mértékben átérezte, milyen roppant felelösséget vállal magára az, aki bármilyen eszközt megragad, hogy elérje célját: sokszor úgy adódik, hogy nem bírja többé megállítani az elindított gépezetet. De azután mégis elhessegette magától kínzó gondolatait, visszatért sátrába, s kiadta a parancsot, hogy riasszák fel a tábort.

A francia dobok megperdültek, azután hasonló válasz érkezett az erödböl, s a völgyet csak­hamar betöltötték a katonazene hangjai.

A gyöztesek kürtjei hosszan és vidáman harsogtak, amíg az utolsó francia katona is el nem foglalta helyét; az angol sípok csak egyetlen éles jelt adtak, majd elnémultak.

Közben megvirradt, s mire a francia hadsereg felsorakozott, hogy fogadja parancsnokát, a napsugarak már szikrázva verödtek vissza a fegyverekröl. Egy tiszt felolvasta a gyözelmi jelentést; kijelölték a legjobb csapatot, melynek az a megtisztelö feladat jutott, hogy elsönek vonuljon az eröd kapuihoz; végül a hatalomátvétel többi elökészülete is megtörtént.

Egészen másféle képet nyújtott az angol tábor. A figyelmeztetö jeladás után mindenki sietve készülödött az elvonulásra; a katonák mogorván vállra vetették töltetlen puskáikat, és menetoszlopba álltak; látszott rajtuk, hogy büszkeségük rettenetes sérelmet szenvedett, s a fegyelem csak nehezen fojtja el bosszúvágyukat.

Asszonyok és gyerekek szaladgáltak ide-oda, egyesek a csomagjaikat keresték, mások az ismerös katonákat, akik olyan hösiesen védték öket.

Munro is megjelent a néma katonák között; rettenetesen fájt neki a váratlan csapás, de a balszerencse közepette is igyekezett férfi módra viselkedni.

Duncan szinte könnyekig meghatódott a parancsnok láttára. Odament hozzá, és megkérdezte, hogy miben lehetne szolgálatára.

- A lányaim - hangzott a rövid, de sokatmondó válasz.

- Még nem gondoskodott róluk, alezredes úr?

- Ma csak katona vagyok, Heyward örnagy - felelte Munro. - Minden ember, akit itt lát, a gyermekem.

Duncan nem kérdezösködött tovább. Azonnal Munro szállása felé sietett, hogy megkeresse a növéreket. Ott álltak útra készen a parancsnoki épület küszöbén; az eröd nöi lakosságának jó része köréjük csoportosult, mert úgy érezte, hogy a parancsnok lányai mellett nagyobb biztonságra számíthat. Cora sápadt volt, s arca nyugtalan, de azért még mindig határozott; Alice kisírt szeme azonban elárulta, hogy a fiatalabbik lány sokkal kevésbé tudja legyürni a keserüségét. Mindketten nagy megkönnyebbüléssel fogadták a fiatal örnagyot.

- Az eröd elesett - mondta Cora szomorúan mosolyogva -, de remélem, a becsületünk nem szenvedett csorbát.

- Ezt senki sem vonja kétségbe. De kedves Cora, most már ne emészd magad a mások bajával, és önmagadra is gondolj egy kicsit. A katonai szokás és a büszkeség, amelyet te olyan nagyra tartasz, azt kívánja, hogy apád és én egy ideig a katonák között maradjunk. De az ilyen elvonulások közben mindenféle zavar támadhat, és nektek szükségetek van valakire, aki megvéd az esetleges veszélyektöl.

- Senkire sincs szükségünk - felelte Cora. - Ki merné megtámadni vagy akár csak megsérteni is egy ilyen apa lányait, éppen ilyen körülmények között?

- Nem szívesen hagylak benneteket magatokra - folytatta az örnagy, és nyugtalanul körülnézett. - Ne feledd, hogy Alice nem olyan erös, mint te, s ki tudja, milyen szenvedéseket kellene kiállnia...

- Nyugodj meg - vágott a szavába Cora -, nem hallod? A szerencse véletlenül utunkba küldte egy régi jó barátunkat.

Duncan felfigyelt, s rögtön meg is értette, hogy Cora mire gondol. A szomszéd épületböl kihallatszott az énekmester csengö hangja: David utoljára énekelt zsoltárt a William Henry-erödben. Duncan azonnal besietett hozzá, megvárta, amíg a zsoltár véget ér, majd elmagyarázta Davidnak, hogy szeretné, ha a növérek mellett maradna, és segítségükre lenne az úton.

- Nagyon szívesen, barátom - felelte a furcsa szerzet. - Most már szívesen, mert befejeztem az éneklést. Igaz, szerettem volna rázendíteni még egy zsoltárra, de a kötelességemet már az elöbbivel is teljesítettem, s így mindent megtehetek a hölgyekért, amit kívánsz.

- Arra kell vigyáznod, hogy senki se közeledjék durva szándékkal hozzájuk, és ne csúfolja öket apjuk balszerencséje miatt - mondta Duncan. - Lehetséges, hogy az indiánok vagy az elvetemültebb francia katonák gorombáskodni próbálnak majd; ebben az esetben add értésükre, hogy ha nem távoznak azonnal, feljelented öket Montcalmnál. Elég, ha ezt a nevet kimondod elöttük.

- S ha nem elég, van egy fegyverem, amelytöl bizonyára megijednek mindannyian - felelte David, elöhúzva a zsoltároskönyvet. - E kötetecskében olyan szavak találhatók, amelyek a legháborgóbb lelkeket is lecsillapítják, ha kellö ritmussal és nyomatékkal adjuk elö a dalt. Végszükség esetén eléneklem az indiánoknak, hogy

Miért dühöng a vad pogány...

- Jó, jó - mondta gyorsan Heyward, hogy megakassza a kitörni készülö zenei áradatot -, értjük egymást; menjünk hát oda, ahova a kötelesség szólít.

Gamut készséggel beleegyezett, s mindketten visszamentek a lányokhoz. Cora udvariasan fogadta az új s egy kissé furcsa kíséröt, Alice arcán pedig újra felvillant valami a természetes vidámságból, amikor megköszönte Heywardnak, hogy ilyen remekül gondoskodott róluk. Duncan biztosította öket, hogy a körülményekhez képest mindent megtett értük; csak arról van szó, hogy ne érezzék magukat egyedül, veszélytöl nem kell tartani. Majd közölte, hogy ha néhány mérföldnyi út már mögöttük lesz, visszatér hozzájuk. E szavakkal elbúcsúzott a két lánytól, és a katonákhoz sietett.

Közben az angol dobosok megadták a jelt az elvonulásra, és Munro csapatai elindultak. A két növér összerezzent a dobszóra: körülnéztek, s meglátták a francia gránátosok fehér egyen­ruháját. Az ellenség már elfoglalta az eröd kapuit. E pillanatban mintha valami sötét felhö szállt volna a lányok feje fölé. Cora és Alice ijedten felnézett. Egy hatalmas francia zászló lobogott fölöttük.

- Menjünk - mondta Cora. - Egy angol katonatiszt lányainak nincs többé semmi keresnivalójuk ezen a helyen.

Alice belekapaszkodott növére karjába, és mindketten elindultak a síró nök tömegével együtt.

Amikor kiléptek a kapun, az ott álló francia tisztek udvariasan tisztelegtek elöttük. A két lány gyalog ment, mert a betegeknek és a sebesülteknek minden teherhordó állatra szükségük volt, s Cora úgy döntött, hogy inkább gyalogosan vállalja az út fáradalmait, semhogy megnehezítse a szenvedök helyzetét. Még így is sok béna és elgyengült katonának kellett gyalog vánszo­rognia az elvonuló oszlop mögött, mivel itt a vadon kellös közepén nem állott rendelkezésre elegendö jármü vagy ló. Nemsokára azonban mindannyian úton voltak: a szenvedö sebesültek csakúgy, mint a néma katonák, a rémült asszonyok és gyerekek.

Miután elhagyták az erödöt, és kiértek a nyílt terepre, egyszeriben áttekinthették az egész helyzetet. Jobboldalt, nem nagyon messze, a francia hadsereg állt, s figyelmesen, de némán szemlélte a legyözöttek elvonulását. Montcalm katonásan felsorakoztatta öket, s a franciák egyetlen gúnyos szó nélkül, tisztelettudóan várták, hogy kevésbé szerencsés ellenfeleik eltávozzanak. Az angolok csaknem háromezren lehettek, több kapun keresztül áramlottak ki az erödböl, a síkság közepén egyesültek, s onnét egyetlen oszlopban haladtak tovább az erdö szélének egyik pontja felé, ahol a Hudson folyóhoz vezetö széles út nyílott. Végig az erdö szélén sötét arcú irokézek álltak, s úgy lestek az elvonulókra, mint a dögkeselyük. Látszott rajtuk, hogy csak a francia hadsereg jelenléte fékezi öket. Néhányan mégis odamentek, és elvegyültek a vesztesek tömegében, türelmetlen és vad pillantásokat vetve rájuk.

Az élcsapat, amelyet Heyward vezetett, már eltünt az erdöben, amikor Cora veszekedö han­gok­ra lett figyelmes. Egy gyarmati katona, aki lemaradt alakulatától, hogy magával cipelhesse hitvány cókmókját, most csúnyán megfizetett a fegyelmezetlenségéért. Indiánok támadtak rá, és meg akarták rabolni: a katona elkeseredetten védekezett. Mindkét részröl egyre többen avatkoztak bele a viszályba, s az irokézek száma mintegy varázsütésre megszaporodott: már százan voltak ott, ahol az elöbb csak tízen. Ekkor látta meg Cora, hogy Magua feltünik honfitársai között, és jól ismert ékesszólásával beszédet intéz hozzájuk. Az asszonyok és gyerekek tömege megállt, s mindannyian összebújtak, mint a rémült madarak. De az indián rablónak végül is sikerült megszereznie, amit akart, az angolok pedig lassan továbbvonultak.

Az irokézek most visszahúzódtak, s úgy látszott, hogy nem akarnak többet kötekedni az ellenséggel. De amikor az asszonyok tömege közelebb ért hozzájuk, az egyik vad huron szeme megakadt egy tarka kendön. Az indián odalépett, megragadta a kendöt, és le akarta tépni a tulajdonosáról. Az asszony talán nem is ragaszkodott volna a kendöjéhez, de megijedt, s ahelyett, hogy elengedte volna, betakarta vele a gyerekét, s a melléhez szorította. Cora éppen oda akart kiáltani az asszonynak, hogy ne törödjék az értéktelen kendövel, amikor az irokéz elengedte a megkívánt tárgyat, s inkább a gyereket tépte ki az asszony kezéböl. Az anya rémülten felsikoltott, s visszakövetelte a gyereket. Az irokéz erre bal kezével felemelte a csecsemöt, jobb kezét pedig elörenyújtotta, annak jeléül, hogy szívesen elcseréli a gyereket a kendöért.

- Nesze..., itt van... minden! - kiáltotta a kétségbeesett asszony, és tépdesni kezdte magáról a ruháját. - Vegyél el mindent, amit csak akarsz, de add vissza a gyermekemet!

Az indián azonban észrevette, hogy a kendöt közben egy másik társa kaparintotta meg; éktelen haragra lobbant, hozzácsapta a gyereket egy sziklához, majd odadobta az anya lába elé. Az anya úgy nézett a kis holttestre, mintha eszét vesztette volna, majd lerogyott melléje. Ugyan ki írhatná le szenvedését? De nem kellett sokáig szenvednie, mert szörnyü dühében s a vér látványától megittasulva, az irokéz felemelte tomahawkját, és lesújtott vele. Az anya holtan terült el gyermeke mellett.

Ekkor Magua mindkét kezét a szájához emelte, és felhangzott az iszonyatos csataüvöltés.

E jelre több mint kétezer irokéz tört ki az erdöböl, és rávetette magát az elvonulók tömegére.

Nem akarjuk részletezni, hogy milyen szörnyüségek következtek ezután. Tombolt a halál, méghozzá a legborzasztóbb és legkegyetlenebb formájában. Ha valaki ellenállt, csak még jobban felingerelte a gyilkosokat. Az irokézek sokszor észre sem vették, hogy áldozatuk már meghalt, és további csapásokat mértek rá a tomahawkjukkal.

Az angol katonák gyorsan harcvonalba fejlödtek, hogy fenyegetö elönyomulásukkal vissza­szo­rítsák az ellenséget. Ez a lépés némi sikerrel járt ugyan, de sok eredménye nem lehetett, hiszen a puskák nem voltak megtöltve, és az irokézek sok katona kezéböl kicsavarták a fegyvert.

Ebben a helyzetben mindenki elvesztette az idöérzékét. A két növér talán csak tíz perce állt rémülten az erdö szélén, de ez a tíz perc örökkévalóságnak tetszett. Sikoltozó társnöik össze­zsúfolódtak körülöttük, semerre sem menekülhettek. Mindenfelöl sikolyok, nyögések, könyör­gö és szitkozódó hangok hallatszottak. E pillanatban Alice meglátta apja hatalmas alakját, amint a nyílt terepen a francia hadsereg felé siet. Montcalmhoz igyekezett, minden kíséret nélkül, mit sem törödve a veszéllyel. Legalább ötven csatabárd és lándzsa villant fel mellette, de Munro nyugalma és rangja még most is tiszteletet parancsolt az indiánoknak. Az öreg katona szó nélkül félretolta az ellene lendülö fegyvereket, de sokszor még erre sem volt szükség, mert az irokézek karja önmagától lehanyatlott. Szerencsére a bosszúszomjas Magua éppen abban a csoportban kereste gyülölt ellenségét, amelyböl Munro a francia parancsnokhoz igyekezve kivált.

- Apám, apám..., itt vagyunk! - sikoltotta Alice, amikor Munro nem nagyon messzire elhaladt mellettük. - Gyere ide, apám, mert meghalunk!

Ez a kétségbeesett kiáltás többször is elhangzott, de minden eredmény nélkül. Igaz, Munro egyszer megállt, talán hallott valamit és körülnézett; de Alice éppen ekkor ájultan rogyott a földre, és Cora letérdelt mellé, úgyhogy egyikük sem látszott ki a tömegböl. Munro csalódottan megrázta a fejét, és továbbment.

- Kisasszony - mondta Gamut, akinek semmi hasznát nem lehetett venni, de akinek mégsem jutott eszébe, hogy elhagyhatná "védenceit" -, itt az ördögök tombolnak, ez a hely nem keresztényeknek való. Meneküljünk innét.

- Eredj! - felelte Cora, s a még mindig eszméletlen Alice-re pillantott. - Mentsd meg a böröd! Rajtunk úgysem segíthetsz.

David megértette a lány elszánt hangjából, hogy hiába próbálná menekülésre bírni. Körülnézett, látta az irokézek sötét alakjait, aztán kihúzta magát, és így szólt:

- Ha Saul szívét annak idején meglágyíthatta egy hárfa muzsikája, amiként a biblia írja, talán itt sem marad haszontalan az énekszó.

Ezzel mindjárt ki is eresztette a hangját, de úgy, hogy még a szörnyü mészárlás közepette is meg lehetett hallani. Az irokézek közül többen is odarohantak a két növérhez, hogy meg­fosszák öket értékes ruháiktól, és lenyúzzák a skalpjukat; de amikor észrevették David Gamut furcsa és mozdulatlan alakját, földbe gyökerezett a lábuk. Azt hitték, egy fehér harcossal állnak szemben, aki dalolva készül a halálra. Meglepetésük csakhamar elismeréssé változott, s nem bántották sem az énekest, sem a lányokat. David felbuzdult a sikerén, és torkaszakadtából énekelt tovább, abban a hiszemben, hogy a szent dalok csodát müvelnek. De a hangja végül is eljutott egy távoli irokéz fülébe, aki összevissza szaladgált a tömegben, mintha a közönséges áldozatokkal nem volna megelégedve, s valami nemesebb és hozzá méltóbb zsákmányt keresne. Ez az irokéz Magua volt; vadul felordított örömében, amikor látta, hogy régi foglyai megint a hatalmába kerültek.

- Gyere - mondta, mocskos kezével megragadva Cora ruháját -, a huron fönök wigwamja még mindig nyitva van. Nem jobb ott, mint itt?

- Pusztulj innen! - kiáltotta Cora, eltakarva a szemét.

Magua gúnyosan felnevetett.

- Talán nem tetszik a kezem? - kérdezte. - Igaz, piros a vértöl, de ez a vér fehérek ereiben folyt!

- Szörnyeteg! Nemcsak ez a vér, tengernyi vér tapad a kezedhez: mindez a te müved!

- Magua nagy fönök! - felelte a diadalmas irokéz. - Eljön-e vele a fekete hajú lány Kanadába?

- Soha! Inkább ölj meg, hogy teljes legyen a bosszúd!

Magua tétovázott egy pillanatig, azután felkapta az eszméletlen Alice-t, és gyorsan beszaladt vele az erdöbe.

- Megállj! - sikoltotta Cora, utána rohanva. - Engedd el azt a gyermeket! Gazember! Mit akarsz tenni?

De Magua úgy tett, mintha süket volna; úgy látszik, tudta, hogy Alice-szel a karjában bárhová elcsalhatja Corát.

- Kisasszony! Kisasszony! Megállj! - kiáltotta Gamut a kétségbeesett Cora után. - A szent dal máris érezteti hatását, s nemsokára vége lesz e szörnyü vérontásnak!

De Cora éppoly kevéssé hallgatott Davidra, mint Magua Corára. A hüséges énekmester nem tehetett mást, utánaszaladt Corának, és közben szorgalmasan énekelt tovább, szokása szerint lendületes hadonászással kísérve a dallamot. Cora talán ennek köszönhette, hogy az útjukba kerülö irokézek nem bántották; az indiánok örültet láttak Davidban, és köztudomású, hogy minden indián törzs tiszteli az örülteket.

Végül Magua megállt egy tisztáson; már elözöleg ide vezette a két lány lovait, amelyeket a menekülök néhány nappal azelött, a William Henry-eröd felé igyekezve, szabadon bocsátottak, s az irokézek megtaláltak. Cora csakhamar odaért; ekkor Magua feltette Alice-t az egyik lóra, és intett Corának, hogy szálljon fel a másikra.

Bármennyire ijesztö volt is ez az új fogság, Cora mégis megkönnyebbült, hogy legalább a szörnyü vérengzést nem kell tovább néznie. Felkapaszkodott a lovára, és könyörögve nyújtotta karját Magua felé, hogy tegye át hozzá Alice-t. Annyi szeretet és kétségbeesés volt ebben a mozdulatban, hogy még az irokéz sem bírt ellenállni neki. Elhelyezte hát Alice-t Cora elött a nyeregben, megfogta a kantárszárat, és elindult az erdö sürüjébe. David, aki szintén odajött közben, látta, hogy Magua vele egyáltalában nem törödik; felült hát a másik lóra, és a növérek után eredt.

Nemsokára elértek a hegy lábához, és kapaszkodni kezdtek felfelé. A rázós út eszméletre térítette Alice-t, Cora figyelmét most részben a húga kötötte le, részben a tomboló irokézeknek még mindig hallható üvöltése, s így jóformán nem is látta, hogy merre haladnak. De amikor felértek a hegy kopár csúcsára, Cora megismerte azt a helyet, ahol az eröd felé jövet Sólyom­szemmel megálltak. Magua itt megengedte, hogy leszálljanak a lóról, s mivel a kíváncsiság még az iszonyatnál is erösebb, a két növér visszafordulva lenézett a szörnyüségek színhelyére.

Odalent még mindig folyt az öldöklés. Látszott, amint a szerencsétlenek rémülten futnak mindenfelé kegyetlen üldözöik elöl, míg a keresztény francia király hadserege mozdulatlanul szemlélte az eseményeket. Montcalm nem adott parancsot katonáinak, hogy lépjenek közbe, s ez soha le nem mosható foltot ejtett a különben oly neves francia hadvezér becsületén. A gyilkolás mindaddig dúlt, amíg az irokézek bosszúszomját háttérbe nem szorította egy még erösebb szenvedélyük: a zsákmányra áhító mohóság. Ekkor, és csakis ekkor, kezdtek meg­rit­kulni a sebesültek sikolyai és a gyilkosok üvöltései; végül már csak azok a diadalmas ordítások hallatszottak, amelyekkel az irokézek hírül adták egymásnak, hogy egy-egy értékesebb holmi akadt a kezükbe.

IX.
A LEÁNYRABLÓ NYOMÁBAN

Az a borzalmas esemény, melyet az elözö fejezetben inkább csak megemlítettünk, semmint részletesen leírtunk, "a William Henry-i mészárlás" címen szerepel az amerikai gyarmatok történelmében. Említettük, hogy a francia parancsnokság pályafutása során egyszer már elöfordult ilyesmi, s ez a második eset újabb sötét folttal szennyezte be Montcalm jó hírét. Ma már a William Henry-eröd eleste s a mészárlás, ami utána következett, kezd feledésbe merülni, és Montcalmról szólva csak arra emlékeznek az emberek, hogy ez a dicsö hadvezér késöbb hösi halált halt az abrahami síkon. Pedig nem ártana felidézni Montcalm és a William Henry-eröd történetét annak igazolására, hogy bármilyen kiváló is egy hadvezér, erkölcsi bátorság nélkül nem lehet nagy ember.

Három nap telt el azóta, hogy a franciák bevonultak az erödbe. Akkor a vérengzés szörnyü lármája verte fel a környék csendjét, most ismét néma csend honol mindenütt. A franciák és az indiánok eltávoztak, s a diadalmas hadsereg kurjongatásaitól hangos tábor helyén csak néhány üres kunyhó maradt. S ami a legszembeszököbb változás: a franciák lerombolták az erödöt, tönkretették ágyúit, feldúlták a sáncokat.

De megváltozott az idöjárás is. A nap sürü párafelhök mögé bújt, s az a sok száz ember, aki nemrég az augusztusi höségben izzadt, most novemberi hüvösséget érzett volna, ha még él, s nem fekszik holtan az erdö szélén. A hegyek gomolygó fehér párája most sötét viharfelhök formájában tért vissza. A Horikán-tó már nem hasonlított tükörhöz: zöld hullámai dühösen csapkodták a partokat, mintha tiltakoznának az ellen, hogy az emberek bemocskolták öket. A szél váltakozva fújt, minden irányból; néha egészen alacsonyan süvített, mintha gyászéneket akarna suttogni a halottak fülébe, máskor nagyokat füttyentett, felszállt a magas fák közül, és megtépte lombjukat. A szél hátán hollók úsztak, de amikor elérték az erdö szélét, nyomban leszálltak lakmározni a halottak testéböl.

Három napig volt ilyen elhagyatott és sivár a William Henry-eröd környéke. A harmadik nap estéjén, alig egy órával naplemente elött, végre ismét emberi alakok bukkantak fel az erdöböl, és megindultak az erödítmény romjai felé. Eleinte lassan és óvatosan haladtak, mintha irtóznának a sok borzalom színhelyétöl, s nem akarnák felidézni a rettenetes emlékeket. Talán attól is tartottak, hogy ami egyszer megtörtént ezen a helyen, megtörténhetik újra. Öten voltak. Legelöl egy fürge fiatal indián járt; minden dombocskára felkapaszkodott, hogy körülnézzen, s ha nem észlelt semmi gyanúsat, intett társainak. Egyébként a többiek elövigyázatos maga­tartásán is meglátszott, hogy régen átestek már a vadonbeli harcok tüzkeresztségén. Még egy indián volt köztük, ez valamelyest oldalt haladt, és éber szemmel figyelte az erdö szegélyét. A másik három férfi fehér ember volt, de nem a fehérek szokásos ruháit viselték. Kockázatos úton jártak; egy hadsereg nyomában, az ösrengetegben - öltözékük és felszerelésük olyan volt, amilyet ez a kockázatos vállalkozás megkövetelt.

A szörnyü látvány, amely az erdö és a tó között tárult a szemük elé, különbözöképpen hatott erre az öt utasra. Az élen haladó indián fiú, erösen küzdött érzéseivel, amikor meglátta a mészárlás áldozatait; bármennyire igyekezett is nyugodtnak látszani, arca elárulta, hogy micsoda vihar dúlhat a szívében. A másik indiánnak azonban a szempillája sem rebbent. Merev arccal, rendületlenül ment elöre a halottak között, mintha nem elöször látna ilyet. A három fehér ember sem viselkedett egyformán. Egyikük magas termetü, ösz hajú férfi volt; tartásáról lerítt, hogy hosszú esztendöket töltött katonai szolgálatban, s nemegyszer láthatott hullákkal zsúfolt csatatereket; útközben most mégis felnyögött néha. Bal oldalán egy fiatalember haladt, s minduntalan megborzongott, de igyekezett uralkodni magán, hogy nyugtalanságával még jobban el ne mélyítse az öreg fájdalmát. Csak a leghátsó utas viselkedett egészen öszintén, mit sem törödve azzal, hogy a többiek belelátnak a szívébe. Arca ugyan éppoly merev volt, mint az indiáné, de idönként keserüen kifakadt, s nem titkolta, hogy mi a véleménye az ellenség iszonyatos bünéröl.

Az olvasó bizonyára máris felismerte az öt férfiban régi jó barátainkat: a két mohikánt, Sólyomszemet, Munrót és Heywardot. Munro azért tért vissza, hogy megkeresse lányait, s természetesen vele tartott Heyward is, valamint a három jó barát, aki az eddigi veszélyek során már jó néhányszor bebizonyította ügyességét és hüségét.

Amikor Unkasz - mert ö járt elöl - elért a síkság közepére, hirtelen felkiáltott, és megvárta társait. A fiatal mohikán néhány nöi holttestet is észrevett azon a helyen a halottak között. Bár­mennyire iszonyatos látvány volt ez, Munro és Heyward lehajolt, s kutatni kezdett a holttestek tömegében. Végül megkönnyebbülve kiegyenesedtek: a két lány nem volt a halottak között. Egy ideig némán s elgondolkozva álltak ott, majd Sólyomszem megszólalt:

- Nem vagyok bosszúvágyó, de ezért a bünért lakolnia kell az ellenségnek! Esküszöm, hogy ha még egyszer szembekerülök vele, nem marad tétlen a puskám. Hát te, Csingacsguk, mit mondasz? - fordult a mohikán fönök felé. - Eltürjük-e, hogy az irokézek büszkén mesélhes­senek rémtettükröl az asszonyaiknak, amikor megérkeznek majd a havas Kanadába?

Csingacsguk arca elsötétült egy percre; aztán meglazította kését a hüvelyében, s egyetlen szó nélkül elfordult a halottaktól.

- Montcalm, Montcalm! - folytatta Sólyomszem, aki nem akarta palástolni az érzelmeit. - Ezért meg kell kapnod a méltó büntetést! Nézzétek, mohikánok, amott egy indián harcos hullája fekszik, és meg van skalpolva. Látom a szemeden, Csingacsguk: ezért még megfizet egy huron, mielött az öszi szél végleg elfújná a vér szagát. Ez a rézbörü a mi oldalunkon harcolt. Gyertek, barátaim, menjünk tovább!

- Uff! - kiáltott a fiatal mohikán, s mereven elörenézett.

- Mi az, fiam? - suttogta a vadász, s azonnal lekuporodott, mint az ugrásra készülö párduc. - Bárcsak egy elkésett irokéz volna, aki visszatért, hogy tovább fosztogassa a halottakat. Fogadom, hogy a Szarvasölö egykettöre elbánna vele!

Unkasz nem is válaszolt, csak elöbbre szaladt néhány lépéssel, majd diadalmasan felemelte a földröl Cora zöld fátylának egy foszlányát. A többiek azonnal köréje sereglettek.

- A gyermekem! - kiáltotta Munro izgatottan. - Szerezzétek vissza a gyermekemet!

- Unkasz megpróbálja - hangzott a fiatal mohikán rövid válasza.

De az apa mintha nem is hallotta volna, görcsösen szorongatta a zöld foszlányt, s közben rémülten nézett az erdö felé. Remény és félelem háborgott egyszerre a szívében.

- A lányok nem várták be itt a halált - mondta Heyward. - Meg kellene tudnunk, hogy merre menekültek.

- Úgy van! - felelte a vadász. - Cora bizonyára elfutott, s közben a fátyla beleakadt valamibe. Unkasz, Csingacsguk: gyertek, keressük meg a nyomait; a ti szemetek olyan éles, hogy talán még a repülö madár nyomát is meglátjátok a levegöben.

Mindannyian az erdö szélére siettek, s ott Unkasz megint felkiáltott. Egy bükkfa legalsó ágán megtalálta az említett fátyolnak egy másik foszlányát.

- Csak lassan, lassan! - mondta a vadász, és hosszú puskájával útját állta Heywardnak, aki türelmetlenül elöre akart sietni. - Most már tudjuk, hogy mi a teendönk, de nem szabad eltaposnunk a szép tiszta nyomokat. Minden elhamarkodott lépésért hosszú órák fáradságos kutatásával kell fizetnünk. De nyomon vagyunk, s már ez is valami.

- Istennek hála! - kiáltotta Munro. - Mondd, drága barátom, merre menekültek, és hol lehetnek most?

- Sok mindentöl függ, hogy milyen ösvényt választottak. Ha egyedül vágtak neki az erdönek, nemigen juthattak messzire; viszont ha az irokézek fogságába kerültek, most talán közelebb vannak Kanada határához, mint hozzánk. De számít az? - folytatta Sólyomszem, látva Munro és Heyward elcsüggedését. - A mohikánok meg én itt állunk az ösvény egyik végén, s mérget vehettek rá, hogy elöbb-utóbb megtaláljuk a másikat, még ha több száz mérföldet kellene is megtennünk. Vigyázz, Unkasz, ne ugrándozz ide-oda: olyan türelmetlen vagy, mintha nem az erdöben nevelkedtél volna, hanem a településeken!

- Uff! - kiáltotta Csingacsguk, aki a bokrok alját vizsgálta az említett bükkfa közelében; most kiegyenesedett, és maga elé mutatott a földre, mintha valami utálatos kígyót fedezett volna fel.

- Egy férfi lábnyoma! - kiáltotta Heyward, követve Csingacsguk pillantását. - Abból a pocso­lyából lépett ki, és félreismerhetetlen nyomot hagyott. Ezek szerint a két lány fogságba esett.

- Jobb így, legalább nem halnak éhen a vadonban, meg aztán több ember több nyomot hagy - felelte a vadász. - Lefogadom ötven hódbörbe ötven kovakö ellenében, hogy a mohikánok meg én egy hónapon belül megtaláljuk öket. Hajolj csak le, Unkasz, és nézd meg, hogy miféle mokasszin hagyta azt a nyomot; mert innen is látom, hogy mokasszin volt, és nem cipö.

A fiatal mohikán letérdelt a nyom mellé, félresöpörte a faleveleket, majd olyan tüzetes vizs­gá­latnak vetette alá, mint manapság, a hamis pénzek korában, a banktisztviselök egy-egy gyanús bankjegyet. Végül felállt, s látszott rajta, hogy meg van elégedve a vizsgálat eredményével.

- Nos, fiú - kérdezte a vadász -, mit mesél a nyom? Rájöttél, hogy milyen ember viselhette azt a mokasszint?

- Ravasz Róka!

- Micsoda, megint az a gazember? Úgy látszik, nem akarja abbahagyni a csavargást, amíg a Szarvasölö egy-két barátságos szót nem intéz hozzá.

Heyward megijedt a felfedezéstöl, s nem akarta elhinni.

- Egyik mokasszin olyan, mint a másik; talán téved a fiú - mondotta.

- Egyik mokasszin olyan, mint a másik! - kiáltotta a vadász. - Akár azt is mondhatnád, hogy egyik láb olyan, mint a másik; márpedig tudjuk, hogy vannak hosszú lábak és rövidek, szélesek és keskenyek, lapos és boltozatos talpúak, s a lábujjak állása sem mindig egyforma. Két idegen mokasszin éppen annyira különbözik egymástól, mint két könyv; csak a mokasszinok nyomát nehezebb elolvasni, mint a könyveket. No de hadd nézem meg magam is, több szem többet lát! - Sólyomszem lehajolt, majd rögtön közölte az eredményt: - Igazad van, fiú, erre a mokasszin­ra foltot varrtak; ráismerek ugyanarra a nyomra, amelyet a múltkor követtünk az erdöben, miután a lányok elöször estek fogságba. Az is világosan kiderül, hogy a mokasszin gazdája iszákos: nem olyan a járása, mint a józan embereké. De nézd meg te is, Csingacsguk; a múltkor, miután elhagytuk a vízesést, pontosan megmérted a nyomokat.

Csingacsguk azonnal szót fogadott; rövidesen végzett a vizsgálattal, kiegyenesedett, és egyetlen szóban fejezte ki az eredményt:

- Magua!

- A kérdés tehát el van döntve: Magua itt járt a fekete hajú lánnyal.

- És Alice? - kérdezte Heyward.

- Neki még egyetlen nyomát sem láttuk - felelte a vadász, s figyelmesen szemügyre vette maga körül a fákat, a bokrokat, a földet. - De mi van ott? Unkasz, hozd csak ide azt a tárgyat onnan, a tüskebokor alól!

Unkasz azonnal felvette azt a valamit, és átnyújtotta Sólyomszemnek. A vadász megnézte, majd hangtalanul felnevetett a maga szokott csendes módján.

- Az énekmester fegyvere, a hangsíp! Most már semmiképpen sem téveszthetjük el a nyomot. Nézz csak körül, Unkasz, s olyan lábnak keresd a nyomát, amilyen egy égimeszelöhöz illik. Szavamra, kezdem hinni, hogy David barátunk észre tért, s a kornyikálás helyett valami jobb foglalkozást választott.

- Annyi biztos, hogy híven teljesítette, amit rábíztam, s Cora és Alice nem maradt egyedül - mondta Heyward.

- Hogyne - mondta Sólyomszem megvetöen, s leengedve puskája agyát a földre, rátámasz­kodott -, ha énekelni akarnak, nem lesznek egyedül. De vajon ellátja-e öket az énekmester vadászzsákmánnyal, tájékozódik-e a fák mohos oldaláról, s el tudja-e metszeni egy huron torkát? Mert ha nem, akkor minden veréb okosabb nála. Nos, fiú, találtál valamit?

- Itt mintha egy cipö nyomát látnám - felelte Unkasz helyett Heyward -, lehet, hogy a barátunké?

- Óvatosan söpörd le róla a leveleket, hogy el ne mázold. Úgy van, egy cipö nyoma, de nem az énekesé, hanem a fekete hajú lányé.

- Hol van? Mutassátok, hadd látom a gyermekem lábnyomát! - kiáltotta Munro, s a többieket félretolva, letérdelt a nyom mellé. Az öreg katonának könnybe lábadt a szeme; Heyward attól tartott, hogy mindjárt sírva fakad, s ezért gyorsan így szólt a vadászhoz:

- Minthogy csalhatatlan jelek birtokában vagyunk, azonnal induljunk útnak. Gondolj arra, hogy a foglyok szemében minden pillanat egy örökkévalóságnak látszik.

- Nem az a szarvas jut a legmesszebbre, amelyik a leggyorsabban ugrik - felelte Sólyomszem, s nem vette le a szemét a különbözö nyomokról. - Most már tudjuk, hogy merre ment az a gazember huron, a fekete hajú lány meg az énekmester, de hová lett az aranyhajú? Őrá nem gondoltok? Őt nem akarjátok megtalálni?

- Hogy is mondhatsz ilyesmit! - kiáltotta Heyward. - Esküszöm, hogy nem lesz egy pillanatnyi nyugtom, amíg meg nem találjuk.

- Akkor lehet, hogy két részre kell oszlanunk, s míg az egyik csapat ezt a nyomot követi, a másik megkeresi az aranyhajú lányét - felelte Sólyomszem. - Egyelöre azonban maradjunk együtt, és induljunk meg az eddigi nyomok után. Ha semmit sem találunk, ketten visszatérnek az erödhöz, és tovább kutatnak. Indulj hát, Unkasz, és tartsd rajta a szemed a száraz leveleken. Én majd a bokrokat figyelem, apád pedig a földet. Siessünk, barátaim, mert a nap mindjárt lebukik a dombok mögé.

- Én miben lehetnék a segítségetekre? - kérdezte nyugtalanul Heyward.

- Te? - felelte a vadász, aki már meg is indult rézbörü barátaival. - Csak abban, hogy mögöttünk maradsz, és nem taposod el a nyomokat.

Nem jártak még messze, amikor a két mohikán hirtelen megállt, s a szokottnál is figyelme­sebben nézett maga elé a földre. Azután néhány szót váltottak egymással, elég hangosan, úgyhogy a vadász is meghallotta.

- Megtalálták az aranyhajú lány nyomát! - kiáltotta Sólyomszem, és odasietett, most már nem törödve a saját feladatával. - Nézd csak, mi van ott! Megint annak a két különös járású lónak a nyomai! Most hát meg van oldva a rejtély, s minden világos, mint éjfélkor az északi csillag. A lovak itt vártak, egy fához kötözve; Magua felültette rájuk a lányokat, és megindult velük azon az ösvényen Kanada felé.

- De Alice nyomát még mindig nem látom - mondta Duncan.

- És az a csillogó kis gomb, amit Unkasz éppen most emelt fel a földröl?! Add csak ide, fiam, hadd nézzük meg közelebbröl!

Heyward azonnal felismerte a kis gombot, és boldogan a szívéhez szorította.

- Most aztán ne késlekedjünk tovább! - kiáltotta a fiatal örnagy. - A lovak már messze járhatnak a lányokkal, talán már elhagyták a Szent Lörinc-folyót, söt a Nagy-tavakat is.

- Fiatal vér, heves vér - felelte nyugodtan a vadász. - Ne feledd, hogy nem mókusvadászatra indulunk, hanem olyan útra, amely hosszú napokig eltarthat. Át kell vágnunk a rengetegen, olyan helyeken, ahol nemigen jár ember, és ahol nem sokat ér a könyvekböl szerzett tudomány. Ilyen út elött a rézbörüek mindig elszívnak egy pipát a tanácsban. Én ugyan nem vagyok indián, de a legtöbb szokásukat átvettem, mert bölcsnek tartom. Most hát visszamegyünk az eröd romjai közé, ott megpihenünk éjszakára, és reggel azután frissen, kipihenten követhetjük a nyomokat. Elvégre férfiak vagyunk, nem pedig fecsegö asszonyok vagy hirtelenkedö kamaszok.

Heyward belátta, hogy minden tiltakozás hiábavaló. Munrón ismét eröt vett a csüggedés, s nem szólt egy szót sem. Így aztán a fiatal örnagy nagyot sóhajtva karon fogta parancsnokát, s megindult vele a mohikánok meg a vadász után, akik már vissza is fordultak.

Mikor az erödhöz értek, a leszálló este árnyai még ijesztöbbé tették a romokat. Sólyomszem és a mohikánok azonnal hozzáláttak a táborhely elkészítéséhez. Néhány üszkös gerendát nekitámasztottak egy koromtól fekete falnak, s Unkasz némi rözsét halmozott fel a gerendák között. Heyward bevezette parancsnokát ebbe a kezdetleges kunyhóba; a fájdalomtól megtört öreg katona azonnal leheveredett, s a fiatal örnagy visszatért barátaihoz.

Közben Sólyomszem s a két indián megrakta a tábortüzet, elkészítették vacsorájukat, s most nagyokat haraptak a magukkal hozott medvehúsból. Duncannek nem volt étvágya, odébb sétált, s felkapaszkodott az egyik vízi bástya romjaira. A szél már elült, s a tó hullámai nyugod­tabban és szabályosabban ütödtek a homokos partnak. A felhök oszladozni kezdtek: a nagyobbak s feketébbek a láthatár felé szálltak, de a könnyebbek még ott úsztak a tó fölött. Néhol kibukkant közülük egy-egy csillag: egy-egy vörhenyes fénypont. A hegyek között megsürüsödött a sötétség; lent a síkon olyan némaság honolt, mint egy halottasházban.

Duncan sokáig állt odafenn, s nézte a hallgatag, kietlen tájat. Hol a tábortüzre pillantott, hol a csillagok halványabb fényére, hol pedig messzebb a sötét síkságra, amelyen a halottak feküdtek. Egyszerre mintha egészen halk és bizonytalan neszeket hallott volna a távolból. A fiatal örnagy azt hitte, hogy képzelödik, s a víz felé fordult, amelynek felszíne visszatükrözte a csillagok pislákoló fényét. De a hallása nem hagyta nyugton, s Duncan aggódni kezdett az esetleges veszély miatt. Végül a nesz hangosabbá vált: mintha valaki vagy valami gyorsan futna odalent a sötét síkságon.

Az örnagy most már nem bírta türtöztetni magát, és halkan leszólt Sólyomszemnek, hogy kapaszkodjon fel hozzá. A vadász fogta a puskáját, és szót fogadott, de arcán látszott, hogy teljesen biztonságosnak tartja a helyzetüket.

- Hallod? - kérdezte Duncan, miután a vadász megállt mellette. - Mintha valami mozogna odalent a síkon. Montcalm seregei talán mégsem távoztak el végleg, vagy talán az irokézek tértek vissza fosztogatni.

- Nem valószínü - felelte nyugodtan a vadász, miután sikerült végre lenyelnie egy nagy darab medvehúst, ami akadályozta a beszédben. - Az indiánok rendszerint csak addig törödnek az ellenséggel, amíg meg nem skalpolták. Azután már hagyják békében nyugodni.

- De mégis, tisztán hallok valamit! Vagy talán csak a szél rázza az ágakat?

Sólyomszem ügyet sem vetett erre a kérdésre.

- Igen, hadd nyugodjanak a halottak békében - folytatta az elöbbi gondolatát. - Egyébként a prédikátorok is ugyanezt mondják a telepeken. Szerintük a túlvilágon örök nyugalom vár az emberre. Nos, örnagy úr, ha ez igaz, én nem örülök neki, mert jobban szeretem a mozgást, a tevékenységet, a vadászatot, mint azt a túlvilági nyugalmat, amiröl a prédikátorok mesélnek.

- Most megint: nem hallod? - vágott a szavába Duncan.

- Talán az éhes farkasok kimerészkedtek az erdöböl - felelte Sólyomszem. - De nem: most már jobban hallom. Mi lehet ez?

Feszülten figyeltek néhány pillanatig, majd a vadász intett Heywardnak, hogy menjenek át egy másik helyre, ahová már nem ér el a tábortüz fénye. Itt tovább füleltek, de minden eredmény nélkül.

- Ide kell hívnunk Unkaszt - súgta végül a vadász. - A fiúnak indián füle van, s felfogja és megérti az olyan hangokat is, amelyek nekünk semmit sem mondanak.

A fiatal mohikán éppen az apjával beszélgetett a tábortüz mellett, amikor egyszerre csak bagoly­huhogást hallott. Azonnal felugrott és körülnézett. Sólyomszem megismételte a jelt, s néhány pillanat múlva Unkasz felkapaszkodott Heyward és a vadász mellé.

Sólyomszem röviden megmagyarázta a fiúnak, hogy miröl van szó. Unkasz azon nyomban hasra vetette magát, és Heyward úgy látta, hogy többé nem mozdul.

Az örnagy türelmetlenül várt egy ideig, de mivel nem történt semmi, közelebb lépett ahhoz a helyhez, ahol Unkasz lehasalt. Kíváncsi volt rá, milyen módon próbál a fiatal mohikán újabb értesüléseket szerezni. Az örnagy lehajolt, és legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy Unkasz eltünt.

- Mi történt Unkasszal? - kérdezte a megdöbbent Heyward Sólyomszemtöl, és hátrahökölt. - Ezen a helyen vágódott hasra, és meg mertem volna esküdni, hogy azután nem is mozdult.

- Csitt! Halkabban beszélj, mert nem tudjuk, ki ólálkodik a közelben. Ami Unkaszt illeti, lement a síkra, s az irokézek, ha csakugyan visszatértek, emberükre találnak ebben a fiúban.

- Úgy gondolod, hogy Montcalm nem vitte magával minden indián szövetségesét? Riasszuk fel társainkat, és fogjunk fegyvert. Öten vagyunk, s megszoktuk, hogy szembenézzünk az ellen­séggel.

- Egyetlen szót se szólj, ha kedves az életed - mondta Sólyomszem. - Látod Csingacsgukot? Nyugodtan ül a tábortüz mellett, ahogy indián fönökökhöz illik. Ha csakugyan ólálkodik valaki a sötétben, Csingacsguk arcáról nem jöhet rá, hogy gyanítjuk a veszélyt.

- De észreveheti és megölheti Csingacsgukot. A mohikán fönök alakja világosan látszik a tüz fényében, s ha támadás készül, minden bizonnyal ö lesz az elsö áldozat.

- Tagadhatatlan, hogy most igazat beszélsz - felelte Sólyomszem egy kissé nyugtalanabbul. - De hát mit tehetünk? Ha eláruljuk, hogy gyanút fogtunk, hamarabb zúdul ránk a támadás, semmint felkészülhetünk rá. Csingacsguk egyébként hallotta a jelt, amit Unkasznak adtam; most mindjárt figyelmeztetem, hogy történt valami; a többit bízzuk rá az ö indián okosságára.

A vadász most a szájához emelte két ujját, s egy halk sziszegö hangot hallatott. Duncan az elsö pillanatban összerezzent: azt hitte, hogy egy kígyó csúszott el mellette. Csingacsguk mindeddig tünödve ült a tüz mellett, s fejét az öklére támasztotta; de amikor meghallotta a sziszegést, hirtelen kiegyenesedett, és a szeme felvillant. Többet azonban nem mozdult, s noha puskája közvetlenül mellette hevert, nem nyúlt utána. Azután úgy tett, mint a fáradt ember, aki pihenésre vágyik: kényelmesebb tartást vett fel, s közben a másik öklére támasztotta a fejét, hogy a jobb keze szabad legyen. Látszólag ernyedten és mit sem sejtve üldögélt tovább.

Heyward azonban látta, hogy a mohikán fönök nem egészen hunyta le a szemét, és az orrlyukai kitágulnak. Az elöbbi mozdulata után úgy helyezkedett el, hogy jobban fülelhessen, és szempillái alól belefúrta éles tekintetét a sötétbe.

- Látod, milyen okos, milyen kitünö ember! - súgta Sólyomszem, megszorítva Heyward karját. - Tudja, hogy egyetlen mozdulatával is elárulna bennünket, s akkor az ellenség...

Nem fejezhette be a mondatot, mert váratlanul felvillant és eldördült egy puska. A tábortüzböl, ahová Heyward olyan figyelmesen nézett az elöbb, szikrák pattantak fel, és kavarogva betöltötték a levegöt. Azután az örnagy látta, hogy Csingacsguk eltünt. A vadász megmarkolta és elöreszegezte a puskáját, mint aki türelmetlenül várja, hogy mikor bukkan fel az ellenfél. Úgy látszott azonban, hogy a sikertelen merénylettel véget is ért a támadás. Sólyomszem és Heyward egyszer-kétszer mintha sietös léptek zaját hallotta volna a távolból, azután meg­csobbant a víz, majd közvetlenül utána egy másik puska is eldördült.

- Ez Unkasz! - mondta Sólyomszem. - Kitünö puskája van a fiúnak. Ráismerek a hangjáról, mint apa a gyermekére, mert a fegyver az enyém volt, amíg jobbat nem szereztem.

- Mit jelenthet ez? - kérdezte Duncan. - Úgy látszik, az ellenség észrevett bennünket, és nincs remény a menekülésre.

- Az elsö lövés, amely a tábortüzet érte, csakugyan azt bizonyítja, hogy nem a jóakaróink érkeznek baráti látogatásra - felelte Sólyomszem.

E pillanatban Csingacsguk visszatért a fénykörbe.

- Mi újság, Kígyó? - szólt rá a vadász. - Sokan vannak az irokézek, és támadásra készülödnek, vagy csak az egyik kóbor gazember tért vissza, hogy megskalpolja a halottakat, és azután eldicsekedjék csodálatos höstetteivel a kanadai asszonyoknak?

Csingacsguk nyugodtan visszaült elöbbi helyére, s nem válaszolt, amíg gondosan meg nem vizsgálta a tábortüz parazsát. Végül kikotorta belöle a golyót, amelyet ellene szánt az ellenség, s csakis ekkor szólalt meg, felemelve hüvelyk ujját:

- Egy.

- Mindjárt gondoltam - bólintott Sólyomszem, s leült a mohikán fönök mellé. - Hallottuk, hogy elérte a tavat, és Unkasz csak azután tüzelt utána. Most majd hazamegy, és elhenceg azzal, hogy milyen bátran harcolt ellenünk. Nem baj, hadd menjen! Érdekes, minden népben vannak becsületes emberek, de az irokézek között valahogy kevesebbet találni. A gazember nem sok híján kioltotta az életedet, Kígyó.

Csingacsguk felemelte a golyót, egy futó pillantást vetett rá, majd megvetöen eldobta. Azután ismét olyan mozdulatlan lett, mint az elöbb; az eset, úgy látszik, teljesen hidegen hagyta. E pillanatban Unkasz is visszatért, s letelepedett a tüz mellé, szemlátomást éppoly nyugodtan és közömbösen, mint az apja.

Heyward mindezt rendkívül érdeklödve és csodálkozva figyelte. Az volt az érzése, mintha a két mohikán valami titkos módon, szavak nélkül is érintkezne egymással. Minden fehér fiatalember izgatottan kezdte volna mesélni és eltúlozni, hogy mi történt odakint a sötétben, de a mohikán ifjú egy szót sem szólt: nyilván úgy gondolkozott, hogy a tettek önmagukért beszélnek. Végül is Heyward nem bírta tovább türtöztetni a kíváncsiságát.

- Mi lett az ellenséggel, Unkasz? - kérdezte. - Hallottuk a puskádat, és reméltük, hogy nemhiába sütötted el.

A fiatal fönök belenyúlt vadászingének egyik zsebébe, s kivette a gyözelmi jelvényt, a skalpot. Csingacsguk átvette töle, s egy pillanatig nagyon figyelmesen vizsgálgatta. Azután megvetöen visszadobta, és így kiáltott:

- Oneida!

- Oneida! - kiáltotta Sólyomszem is, aki eddig csaknem olyan mereven és közömbösen ült, mint indián barátai, de a skalpra hirtelen felfigyelt. - Ha az oneida indiánok errefelé járnak, akkor minden oldalról veszélyeknek vagyunk kitéve az úton. Lám, egy fehér ember semmi különbséget nem lát a két indián skalp között, de Csingacsguk egyetlen pillantásra megmondja, hogy a skalp gazdája melyik törzsböl való. Hiába kérkednek tudományukkal a fehérek, ebben sohasem érhetik utol a rézbörüeket, pedig itt a vadonban ilyen tudásra van szükség. De hallgassunk meg téged is, Unkasz: szerinted miféle indián volt a skalp gazdája?

Unkasz felemelte a fejét, ránézett a vadászra, s lágy hangján így szólt:

- Oneida.

- Megint csak oneida! Ha egy indián kijelent valamit, az rendszerint igaz; de két indián egybehangzó kijelentésére már feltétlenül mérget vehet az ember.

- Az a szerencsétlen oneida indián biztosan azt hitte, hogy franciák vagyunk - mondta Heyward -, különben nem támadta volna meg a barátunkat.

- Még hogy összetévesztett egy mohikánt, aki a harci színeit viseli, egy huronnal! Ez éppen olyan, mintha te összetévesztenéd Montcalm fehér kabátos gránátosait a vörös egyenruhás angol katonákkal - felelte Sólyomszem. - Nem, nem, a gazember pontosan tudta, hogy kire süti el a puskáját, és ez nem is csoda, hiszen az oneida indiánok mindig gyülölték a mohikánokat. Igaz, hogy az oneidák is az angol királyt szolgálják, akárcsak jómagam, de azért megismer­tetném öket a Szarvasölövel, ha találkoznám velük!

- Ez nem lenne méltó hozzád, s a szerzödéseink megszegését jelentené - mondta Heyward.

- Ha az ember sokat érintkezik egy néppel - folytatta Sólyomszem -, s az a nép becsületes, és ö sem gazember, akkor megszeretik egymást. Igaz, hogy a fehérek ravaszsága sok zavart keltett a törzsek között, s ma már nem lehet pontosan tudni, hogy voltaképp ki kinek a barátja. A huronok és az oneidák például majdnem ugyanazt a nyelvet beszélik, és mégis skalpolják egymást; a delavárok között viszályok dúlnak: egy részük az irokézek oldalán harcol, nagyobb részük pedig az irokézek ellen. Így hát minden össze van zavarva. De az indiánok mégsem szeretik olyan gyakran felcserélni a barátaikat az ellenségeikkel, mint ahogy azt a politikai változások kívánják. Ezért a mohikánok és az oneidák éppoly kevéssé barátkoznak egymással, mint a fehér emberek a kígyókkal.

- Rosszul esik, hogy ilyesmit kell hallanom; azt hittem, hogy az angol fennhatóság alatt élö indián törzsek teljesen azonosították magukat a mi ügyünkkel.

- Igen, ezek a törzsek szövetségre léptek velünk - felelte Sólyomszem -, de az egymás közti viszályokat mégis elöbbre valónak tartják, mint a fehér emberek közötti viszályokat, s e szerint viselkednek. Ami engem illet, én szeretem az igazságot, és nem vagyok gyülölködö, de mégis ki kell jelentenem, hogy a merénylö oneidát csak az éjszaka mentette meg a puskámtól.

Ezzel a vadász le is zárta a beszélgetést. Heyward behúzódott a sebtiben készült kunyhóba, de nemigen tudott megnyugodni. Csupán kezdö volt az erdei hadviselésben, s a merénylet óta szüntelenül attól tartott, hogy újabb támadás következik. Sólyomszem és a két mohikán azonban teljesen nyugodt volt. Miután megállapították, hogy az oneida indián egyedül követte el a merényletet, nem törödtek vele többé, s tudták, hogy reggelig már semmitöl sem kell tartaniuk.

Ilyen körülmények között a három jó barát tökéletes biztonságban érezte magát, s így semmi sem tartotta öket vissza attól, hogy elkezdjék a tanácskozást, amiért tulajdonképpen vissza­jöttek az eröd romjai közé. Heyward látta a kunyhóból, hogy újabb fadarabokat raknak a tüzre, s komolyan letelepednek körülötte. A fiatal örnagy úgy helyezkedett el, hogy jól láthassa a következö jelenet minden részletét.

Rövid hallgatás után Csingacsguk rágyújtott a pipájára, melynek a feje faragott köböl volt, a szára pedig fából. Jó nagyot szippantott belöle, majd továbbadta a pipát a vadásznak. Ilyen módon a pipa háromszor járt körbe, mielött bárki is megszólalt volna. Végül Csingacsguk, aki a legidösebb volt közöttük, és a legelökelöbb címet viselte, néhány szóval elöadta, hogy mit kell megtárgyalniuk. Sólyomszem elmondta a véleményét, Csingacsguk válaszolt neki, de úgy látszik, nem értett vele egyet. A tanácskozás jó ideig kettöjük között folyt, és Unkasz meg sem szólalt, amíg Sólyomszem egyszer ki nem kérte a véleményét. Heyward ugyan nem értette, hogy mit beszélnek, hiszen mindhárman a delavár nyelvet használták, de a viselkedésükböl mégis úgy látszott, hogy Csingacsguk és Unkasz másképpen vélekedik a dolgokról, mint Sólyomszem.

A vita egyre hevesebbé vált, mindazonáltal bármelyik fehér gyülekezet példát vehetett volna e három férfi mérsékelt és fegyelmezett viselkedéséröl. Sólyomszem éppoly figyelmesen hallgatta meg Unkaszt, mint az apját; senki sem volt türelmetlen, s mielött válaszolt volna a másik fél ellenvetéseire, néhány pillanatig csendesen gondolkodott a hallottakon.

Heyward csak a mozdulataikból sejthette, hogy miröl vitatkoznak. A két mohikán gyakran mutogatott az erdö felé: nyilván azt akarták, hogy a megtalált nyomok után indulva kövessék Maguát és foglyait. Sólyomszem karja viszont többször is a tó felé lendült: ö tehát a mellett kardoskodott, hogy a vízen folytassák útjukat.

A mohikánok szívósan ragaszkodtak álláspontjukhoz, és már-már úgy látszott, hogy ök kerülnek ki gyöztesen a vitából. Ekkor Sólyomszem hirtelen lerázta közönyét, felállt, és nagy ékesszólással kezdett beszélni, akárcsak az indián szónokok. Lendületes mozdulatokkal jelezte a nap égi pályáját, mégpedig annyiszor, ahány napig szerinte az erdei útnak tartania kellett. Azután világosan látni lehetett, hogy a kunyhóban alvó öreg katona magas koráról és gyengeségéröl beszél. Néhányszor elörenyújtotta tenyerét, s ilyenkor Duncan tudta, hogy róla van szó, mert öt nevezték az indiánok Nyitott Kéznek, bökezüsége miatt. A fiatal örnagy elszégyellte magát arra a gondolatra, hogy Sólyomszem talán az ö jelenléte miatt is ajánlja a könnyebb utat. Azután Sólyomszem valósággal eljátszotta, mint egy színész, a kenuk lágy ringatózását, s az ellentét kedvéért a fáradt erdei utasok botladozását. Végül az oneida indián skalpjára mutatott, nyilván annak jeléül, hogy ezt a helyet gyorsan el kell hagyni, mégpedig nyomtalanul.

A mohikánok komolyan hallgattak, és Sólyomszem beszédének vége felé már jól látszott rajtuk, hogy kezdik elfogadni a vadász érveit. Olykor helyeslöen közbe is kiáltottak. Egyszóval Unkasz és apja öszintén és minden hamis szégyenkezés nélkül feladta korábbi álláspontját, s magáévá tette Sólyomszem nézeteit. Csakugyan, ez a két indián oly becsületesen és öszintén viselkedett, oly könnyedén és természetesen mondott le korábbi felfogásáról, miután jobb belátásra tért, hogy a civilizált európai hatalmak bármelyik parlamentjében egyszer s minden­korra befellegzett volna politikai pályafutásuknak.

Abban a pillanatban, hogy eldöntötték a vitás kérdést, a három férfi már meg is feledkezett az egész vitáról, kivéve annak eredményét. A gyöztes Sólyomszem egyáltalán nem vágyott a többiek elismerésére vagy dicséretére; végignyúlt a földön a tábortüz parazsa mellett, és csak­hamar elaludt.

A mohikánok ily módon négyszemközt maradtak, s viselkedésük teljesen megváltozott. Csingacsguk egyszeriben levetette az indián fönökök komor és méltóságteljes magatartását, s szeretö, apai hangon beszélgetni kezdett a fiával. Mindketten mosolyogtak, söt egyszer-kétszer halkan fel is nevettek. A két félelmetes harcos most mindenkinél szelídebb és derüsebb embernek látszott.

Körülbelül egy óra telt el így, majd Csingacsguk hirtelen véget vetett a beszélgetésnek, bebur­kolózott takarójába, és ö is lefeküdt. Unkasz azonnal elhallgatott, összekotorta a parazsat, hogy egy ideig még melegítse apja lábát, majd nyugovóra tért a romok között.

Heywardba az egész tanácskozás, de különösen ez az utóbbi jelenet ismét bizalmat öntött; a fiatal örnagy követte a tapasztalt erdei harcosok példáját, s még messze volt az éjfél, amikor utolsónak végül ö is álomba merült.

X.
VÁRATLAN TALÁLKOZÁS

Az égen még ragyogtak a csillagok, amikor Sólyomszem sorra felköltötte az alvókat. Munro és Heyward ledobta magáról köpenyét, amellyel takarózott, és kibújt a hevenyészett kunyhóból. A vadász megvárta öket, és suttogva így szólt hozzájuk:

- Maradjatok csendben! Minden szó veszélyes lehet, mert a fehér emberek hangja nemigen tud alkalmazkodni a vadon törvényeihez, amiként az énekmester példájából is láttuk. Gyerünk, ereszkedjetek le utánam az árokba, de vigyázzatok, hogy hova léptek, mert minden tele van a falak törmelékével.

Valamennyien követték, bár a két fehér ember nemigen értette, miért van szükség ily rendkívüli óvatosságra. Lent az árokban, amely három oldalról vette körül a földvárat, csak nagy üggyel-bajjal tudtak elörehaladni a romok között. Végül azonban mégis kiértek valahogy a Horikán-tó homokos partjára.

- Eddig minden rendben van - mondta elégedetten a vadász. - Éjjeli szállásunkról egészen idáig köveken és gerendaroncsokon jöttünk, márpedig azokon nem hagy nyomot a mokasszin. Ha a katonai csizmátokat viselnétek, veszélyesebb volna a helyzet, de az indiánok szarvasbör lábbelije teljes biztonságot nyújt. Unkasz, húzd közelebb a kenut a parthoz, de úgy, hogy ne érintse; az ellenségnek nem szabad tudnia, hogy milyen úton hagytuk el az erödöt.

Unkasz végrehajtotta az utasítást; Sólyomszem lefektetett egy deszkát a romoktól a kenuig, s intett a két katonatisztnek, hogy szálljanak be. Miután valamennyien elhelyezkedtek, vissza­lökte a deszkát, s így semmi sem jelezte, hogy ember járt a parton. A mohikánok óvatosan evezni kezdtek; mikor már elég messzire voltak az erödtöl, Heyward úgy vélte, hogy végre megszólalhat.

- Miért kellett ilyen gyorsan és titokzatosan távoznunk? - kérdezte.

- Ha az oneida vér képes volna pirosra festeni ezt a hatalmas tavat, akkor a tulajdon két szemeddel látnád, hogy miért - felelte Sólyomszem. - Elfelejtetted azt a gazembert, akit Unkasz megölt?

- Persze hogy nem felejtettem el. De a mohikánok szerint egyedül volt, s a halottaktól már nem kell félni.

- Igen, a merényletet egyedül hajtotta végre! De egy ilyen népes törzs tagjának nem kell attól tartania, hogy ha elesik, a társai nem állnak bosszút érte.

- No de a mi jelenlétünk és elsösorban Munro alezredes tekintélye elegendö védelmet nyújtana szövetségeseink haragja ellen, különösen ilyen esetben, amikor az az oneida annyira megérdemelte a sorsát! - kiáltotta Heyward. - Remélem, nem ez az elgondolás indított arra, hogy eltérj az eredeti útiránytól.

- Azt hiszed, az a gazember nem sütötte volna el éppen úgy a puskáját, ha öfelsége a király áll az útjában? - kérdezte Sólyomszem. - Ha a fehérek egyetlen szóval jobb belátásra tudják bírni az indiánokat, miért nem csitította le a francia parancsnok az irokézeket?

- Montcalm márkit csak az isten mentheti fel a büne alól - mondta Heyward.

- Úgy bizony, mert ö nemcsak szavakkal, hanem katonai erövel is megfékezhette volna a vadakat. Nem, nem - folytatta a vadász, visszapillantva a homályos partra, amely gyorsan távo­lo­dott tölük -, én nem bízom a csitító szavakban, s ezért választottam a vízi utat. Ha szeren­csénk van, és a halak nem árulják el a gazembereknek, hogy merre jöttünk, átevezhetjük az egész tavat, amíg az oneidák a nyomunkra bukkannak.

- Ellenség elöttünk, ellenség mögöttünk: úgy látszik, ezen az úton sok veszély vár ránk.

- Veszély? - kérdezte a vadász. - No, nem olyan nagy a veszély, mert ha nyitva tartjuk a szemünket, és éberen fülelünk, egy-két órányi úttal mindig magunk mögött hagyhatjuk az ellenséget. De még ha lövöldözésre kerülne is a sor, akkor sem olyan nagy a veszély, hiszen vagyunk itt egypáran, akik eléggé jól bánunk a puskával. Talán egy kis csatározás, egy kis összecsapás, egy kis közelharc az igen; de az ilyesmit nem nevezném veszélynek.

Úgy látszik, Heyward másképp vélekedett a veszély fogalmáról, mint a vadász, mert nem vála­szolt, és szótlanul nézte a vizet, amelyen a kenu oly gyorsan siklott elöre. Éppen megvirradt, amikor a tó szükületéhez értek, és óvatosan kerülgetni kezdték a számtalan apró szigetet.

Montcalm hadserege is ezen az úton távozott az erödböl, s a franciák talán itt hagytak néhány kisebb alakulatot hátvédnek. Ezért a kenu utasai megint elhallgattak, s vigyáztak minden mozdulatukra.

Csingacsguk letette az evezöjét, s a csónakot Unkasz és a vadász igazgatta tovább a zegzugos, szük csatornákon. A mohikán fönök éberen figyelte a szigetecskéket, hogy nem bújik-e meg rajtuk valaki.

Heywardot akaratlanul is megragadta a vadregényes táj szépsége; nyugtalansága fokozatosan megszünt, s már-már azt hitte, hogy fölösleges volt elöbbi izgalma, amikor Csingacsguk váratlanul jelt adott társainak, s a kenu megállt.

- Uff! - kiáltotta Unkasz, amikor apja a kenu oldalára koppintva jelezte, hogy veszélyhez közelednek.

- Mi történt? - kérdezte a vadász. - A tó olyan sima, mintha sohasem fújt volna fölötte a szél, s most újra mérföldekre elláthatunk a felszínén. Egyelöre azonban még egy halászmadár sem mutatkozik.

Csingacsguk szótlanul felemelte evezöjét, és az egyik szigetecskére mutatott. Duncan odanézett, de a sziget olyan csendesnek és békésnek látszott, mintha emberi láb még sohasem taposott volna rajtuk.

- Nem látok semmit - mondta az örnagy -, csak vizet és földet. Gyönyörü látvány!

- Csitt! - szakította félbe a vadász. - Úgy van, Csingacsguk, te sohasem cselekszel ok nélkül. Csak egy kis árnyék az egész, de most már én is belátom, hogy nem természetes. Őrnagy úr, látod azt a halvány ködöt, amely a sziget fölött gomolyog? Voltaképpen nem is nevezhetjük ködnek, inkább egy bárányfelhö foszlányához hasonlít.

- Azt hiszem, csak a pára száll fel a vízböl.

- A vízi párákra minden gyermek ráismerne. Ez a felhöcske azonban alulról gyarapszik, s ott sötétebb is. Egy tábortüz füstjét látjuk; söt most már azt is meg tudom mondani, hogy a tüz csaknem leégett.

- Akkor evezzünk oda gyorsan, és nézzünk körül - mondta a türelmetlen Duncan. - Olyan kicsi a sziget, hogy nem lehetnek rajta sokan.

- Ha a könyvekböl szerzett tudásod alapján ítéled meg az indiánok ravaszságát, akkor rossz útra térsz, s néha a biztos halálba rohansz - felelte Sólyomszem, s a rá jellemzö alapossággal szemügyre vette a szigetet. - Véleményem szerint csak két megoldás között választhatunk: az egyik az, hogy visszafordulunk, és nem gondolunk többet a nyomok követésére...

- Soha! - kiáltotta Heyward, a körülményekhez képest egy kissé túl hangosan.

- Jó, jó - folytatta Sólyomszem, s egy mozdulattal gyorsan lecsitította az örnagyot -, teljesen egyetértek veled, de mindent el akartam mondani. A másik megoldás az, hogy amilyen sebesen csak lehet, továbbhaladunk, ámbár ha a szigeteken franciák vagy irokézek rejtözködnek, valóságos vesszöfutás lesz az utunk. Jól beszéltem, Csingacsguk?

A mohikán fönök válasz helyett belemerítette evezöjét a vízbe, és nagy csapásokkal lendítette tovább a kenut. A többiek követték példáját, és néhány pillanat múlva olyan helyre értek, ahonnan már jól látszott a kis sziget északi partja, teljes hosszában.

- Ott vannak - súgta a vadász. - Két kenu és egy tábortüz füstje. A gazemberek még nem kukucskáltak ki, különben már hallanánk a csataüvöltést. Rajta, barátaim, mindjárt elhagyjuk öket, és lötávolon kívül leszünk!

Ebben a pillanatban eldördült egy puska, s a golyó ugrándozva felszántotta a víz sima felszínét. Azután éles kiáltás hallatszott, annak jeléül, hogy a szigeten tanyázók észrevették Sólyomszem és társai kenuját. Egy szempillantás múlva elöbukkantak az indiánok, beleugrottak a két kenuba, és üldözöbe vették barátainkat. Nem lehetett kétség afelöl, hogy rövidesen csatára kerül a sor, de azért Duncan semmilyen változást nem tapasztalt a három erdei harcos magatartásán. Csak az evezöket húzták erösebben és egyenletesebben, s a könnyü kis csónak úgy szökött elöre, mintha önálló akaratú élölény volna.

- Tartsd meg ezt a távolságot, Csingacsguk - mondta Sólyomszem, nyugodtan hátrapillantva a bal válla fölött. - Nem kell sietni, csak közelebb ne engedd öket. Nincs olyan puska az egész irokéz törzsben, amely idáig el tudná küldeni a golyót, de a Szarvasölö könnyen megbirkózik ekkora távolsággal.

Sólyomszem meggyözödött róla, hogy a mohikánok nélküle is tartani tudják a kellö távolságot; ekkor letette evezöjét, és felemelte a hírneves puskát. Háromszor is célzott vele, de mind­annyi­szor leengedte a fegyvert, és odaszólt izgatottan várakozó társainak, hogy engedjék valamivel közelebb az ellenséget. Végül, úgy látszik, meg volt elégedve, kinyújtott bal kezével alátámasz­totta a csövet, s éppen tüzelni akart, amikor Unkasz egy váratlan kiáltással megakadályozta szándékában.

- Mi a baj, fiú? - kérdezte Sólyomszem. - Kiáltásoddal megmentetted egy huron életét; de legalább volt-e rá okod?

Unkasz elöremutatott egy sziklás sziget felé: onnan éppen elindult egy harmadik kenu, s így az üldözöttek két tüz közé kerültek. A veszély most olyan nyilvánvaló és közvetlen volt, hogy kár lett volna minden szóért. Sólyomszem letette puskáját, és ismét az evezö után kapott. Csingacsguk pedig a bal oldali part felé kormányozta a kenut, hogy minél jobban eltávolodjék az új ellenségtöl. Közben a hátuk mögül szüntelenül hallatszott a másik irokéz csapat ordítása. Ez az izgalmas helyzet Munrót is felrázta fásultságából.

- Evezzünk ki a sziklás partra - mondta az öreg katona -, és fogadjuk puskával a vadakat. Soha többé nem bízom azokban, akik a francia királyt szolgálják!

- Aki eredményt akar elérni az indián harcokban - felelte a vadász -, annak nem szabad büszkén lenézni a rézbörüeket, jobban teszi, ha tanul tölük. Gyerünk közelebb a parthoz, Csingacsguk; a szemközti kenut sikerült elkerülnünk, s most már ez is csak hátulról követhet bennünket.

Így is történt; a harmadik irokéz csónaknak irányt kellett változtatnia, és néhány pillanat múlva üldözök és üldözöttek csaknem párhuzamosan siklottak a vízen, körülbelül kétszáz yardnyi távolságra egymástól. Most minden attól függött, hogy ki a gyorsabbik. A könnyü csónakok olyan sebesen haladtak, hogy a víz felborzolódott elöttük, és apró hullámai ide-oda ringatták a kenukat. Az irokézeknek vigyázniuk kellett, hogy fel ne boruljanak, no meg a sebességet sem akarták csökkenteni, s ezért mind ez ideig nem folyamodtak a puskáikhoz. Másrészt világosan látszott, hogy a menekülök nem bírhatják sokáig a roppant eröfeszítést, s az üldözök túleröben voltak. Duncan döbbenten vette észre, hogy Sólyomszem nyugtalan pillantásokat vet maga köré, mintha valamilyen segédeszközt keresne, amellyel meggyorsíthatja a menekülést.

- Amennyire csak lehet, a sziklák árnyékában haladj, Csingacsguk - mondotta a rendületlen vadász. - Látom, az egyik gazember elengedte az evezöt, és puskát fogott. Ha csak egyikünk is megsebesül, mindnyájan elbúcsúzhatunk a skalpunktól. Haladj az árnyékban úgy, hogy az a sziget elválasszon üldözöinktöl.

Csingacsguknak sikerült végrehajtania Sólyomszem tervét. Nem messzire elöttük egy hosszúkás sziget emelkedett ki a vízböl, a mohikán fönök ügyesen melléje kormányozta a csónakot, s az üldözök kénytelenek voltak a sziget másik oldalán haladni, hogy idöt ne veszítsenek a fordulással. Az ellenfelek most egy ideig nem látták egymást, mert a szigetet sürü növényzet borította; a menekülök megkettözték eröfeszítésüket. A két csónak végül elérte a sziget túlsó végét; a két párhuzamos vonal valamivel közelebb került egymáshoz, de az üldözöttek jóval elöbbre voltak.

- Látom, hogy értesz a kenukhoz, Unkasz - mondta Sólyomszem mosolyogva. - Éppen a legjobbat választottad ki a huronok kenui közül, amelyek az eröd mellett maradtak. Rajta, barátaim, most az evezö dönti el a küzdelmet, s nem a fegyver.

- Úgy látom, lövésre készülödnek! - kiáltotta Heyward.

- Feküdj le a csónak aljába, Munro alezredessel együtt - felelte a vadász. - Legalább annyival kisebb lesz a célpont.

Heyward azonban így válaszolt:

- Rossz példa lenne, ha a katonatisztek elbújnának, míg a harcosokat nyugodtan célba veheti az ellenség.

- Ilyenek a fehér emberek! - kiáltotta a vadász. - Az ilyesfajta bátorság éppoly oktalan, mint a fehéreknek sok más tulajdonsága. Azt hiszed, hogy Csingacsguk vagy Unkasz vagy akár jómagam egy pillanatig is tétováznánk, ha fedezék állna a rendelkezésünkre, s a fedezéken kívül semmi hasznunkat sem látnák a barátaink?

- Igazat beszélsz, barátom - felelte Heyward -, de a szokásaink mégsem engedik, hogy teljesítsük a kívánságodat.

Ebben a pillanatban a huronok elsütötték a puskáikat, s golyóik közvetlenül az üldözött kenu mellett fütyültek el. Unkasz hátrapillantott Munro és Duncan felé, de Csingacsguk rendület­lenül evezett tovább. Egy újabb golyó azonban eltalálta evezöjét, s kiütötte a kezéböl. A huronok felüvöltöttek, s újabb sortüzet intéztek a menekülök ellen. Unkasz most úgy irányí­totta a csónakot, hogy Csingacsguk kikaphassa a vízböl az imént elörerepült evezöjét. Ez sikerült is, a mohikán fönök felkapta az evezöt, a mohikánok csatakiáltását hallatva meglóbálta a feje fölött, majd újult erövel belemerítette a vízbe.

- Nagy Kígyó! Hosszú Puska! Fürge Szarvas! - kiáltották egyszerre az üldözök, s még buzgóbban eveztek a híres ellenfelek után. Sólyomszem egy pillanatra felemelte bal kezével a Szarvasölöt, és megrázta a levegöben. Az irokézek üvöltve válaszoltak erre a kihívásra, majd újabb sortüz következett. De a golyók csak a víz tükrét szántották fel, s egyik se érte a csónakot. A mohikánok mozdulatlan arccal eveztek tovább, de Sólyomszem Heywardhoz fordult, s a maga csendes hangtalan módján felnevetve, így szólt:

- A gazemberek nagyon szeretik a saját fegyvereik muzsikáját, de nincs olyan ügyes lövész a huronok között, aki egy táncoló kenut eltalálna. Az egyik harcosuk abbahagyta az evezést, csak tüzel, s mi legalább másfélszer olyan gyorsan haladunk, mint ök!

Csakugyan, Duncan némi megnyugvással tapasztalhatta, hogy a távolság egyre nö az üldözök és üldözöttek között. A huronok újra tüzeltek, és egy golyó eltalálta Sólyomszem evezöjét, de a vadászban nem tett kárt.

- Jól van - mondta a vadász. - Úgy látom, elérkezett az ideje, hogy a Szarvasölö is részt vegyen a társalgásban.

Átadta evezöjét Heywardnak, majd vállhoz emelte a puskát, gyorsan célzott és lött. A huronok legelsö kenujában egy harcos megtántorodott, és a vízbe ejtette puskáját. Társai ebben a pillanatban abbahagyták az evezést, s a három üldözö kenu megállt egymás mellett. Csingacsguk és Unkasz arra használta fel a szünetet, hogy kifújja magát egy kissé, csak Duncan dolgozott tovább lankadatlanul.

- Lassabban, örnagy úr, lassabban - mondta a vadász, aki közben újra megtöltötte a puskáját. - Máris túlságosan eltávolodtunk a gazemberektöl, s így a puskám nem mutathatja be minden gyönyörü tulajdonságát. Azok a gazemberek meg, úgy látszik, tanácsot ülnek. Hadd jöjjenek közelebb egy kicsit, s fogadom, hogy egyetlen lövésük sem talál, míg a Szarvasölönek minden golyója halálos lesz.

- Ne feledkezzünk meg utunk céljáról - felelte Duncan. - Használjuk ki elönyünket, és szökjünk meg végleg az ellenségtöl.

- Szerezzétek vissza a gyermekeimet! - mondta rekedten Munro. - Ne játsszatok egy apa fájdalmával, adjátok vissza a lányaimat!

Sólyomszem megsajnálta az öreget. Bármennyire vágyott is a küzdelemre, letette puskáját, s miután még egy sóvárgó pillantást vetett a lemaradt ellenséges kenukra, felváltotta az evezésben kimerült Duncant. Néhány pillanat múlva már olyan messzire voltak az ellenségtöl, hogy Heyward megkönnyebbülten fellélegezhetett.

A tó most kiszélesedett, s a szigetek megritkultak. Minthogy nem kellett már sietni, a mohikán fönök lassan és óvatosan kormányozta a csónakot a jobb oldali part felé, nem messzire a tó északi csücskétöl. Szerencsésen partot értek, és kiszálltak a kenuból. Sólyomszem Heywarddal együtt felkapaszkodott egy dombocskára, s visszanézett. A távolban egy kis fekete pont látszott a víz színén.

- Látod? - kérdezte a vadász. - Mit gondolsz, mi az?

- Biztosan valami madár.

- Tévedsz: az irokézek egyik kenuja. Egyelöre leráztuk öket magunkról, de a gazemberek alig várják az estét, hogy kikössenek, és tovább üldözzenek az erdöben. Végképp meg kell szabadulnunk tölük, különben sohasem csípjük el Maguát.

- Akkor hát ne késlekedjünk, vágjunk neki az erdönek! - mondta Heyward.

- Nem tetszik nekem az a füst, amely a kenu mögött száll fel a szigetröl - csóválta meg a fejét Sólyomszem. - Egészen biztos, hogy nemcsak mi látjuk. Az irokézek minden bizonnyal így adnak jelt társaiknak. De hát kár a sok szóért, inkább lássuk, mi a teendö.

Sólyomszem leereszkedett a dombocskáról, s mélyen elgondolkozva visszament a partra. Közölte megfigyelésének eredményét a két mohikánnal; rövid beszélgetés következett, majd gyorsan határoztak, és hozzá is láttak a határozat végrehajtásához.

Kiemelték a kenut a vízböl, a vállukra vették, és megindultak vele az erdöbe. Igyekeztek olyan széles csapást törni, és olyan feltünö nyomokat hagyni maguk mögött, amilyet csak lehetett. Csakhamar elértek egy patakhoz, átgázoltak rajta, s tovább menve, végül egy nagy kiterjedésü, csupasz sziklához jutottak. Ezen már nem látszott a lépteik nyoma; a társaság itt megállt, s rendkívül óvatosan, hátrafelé haladva, visszatért a patakhoz: vigyáztak rá, hogy pontosan az elöbbi nyomokba lépjenek. Azután a vízben gázolva, folyás iránt mentek egészen a torkolatig, ahol a patak beleömlött a tóba. Itt sürü bokrok nöttek, és jó darabon eltakarták a partot. Sólyomszem intett, hogy bocsássák vízre a kenut, beleültek, és a bokrok fedezéke mögött evezve továbbindultak. Végül a vadász jelt adott, hogy ismét partra szállhatnak.

A társaság most megpihent, és estig nem is mozdult el az új kikötöhelyröl. Amikor besöté­tedett, megint vállukra vették a kenut, és belevetették magukat a sürübe. Egy idö múlva megálltak, gondosan elrejtették csónakjukat az avarban, majd folytatták útjukat.

Olyan területen jártak, amelyet az Egyesült Államok mai lakossága sem ismer jobban, mint Arábia sivatagait vagy a tatár sztyeppeket. Meglehetösen kietlen és terméketlen vidék ez; itt húzódik a vízválasztó, egyfelöl a Champlain-tó, másfelöl a Hudson, a Mohawk és a Szent Lörinc-folyó között. Azóta számos település létesült e terület peremén, de a belsejében még ma is csak vadászok és indiánok járnak.

Sólyomszem és a mohikánok azonban már többször átvágtak e völgyeken és hegyeken, s így most is teljes biztonsággal haladtak elöre. Fáradságos út volt, s csak a patakok iránya meg a csillagok után lehetett tájékozódni. Egy helyen Sólyomszem ismét pihenöt rendelt el, a mohikánokkal együtt tüzet rakott, s miután közölte, hogy ott maradnak éjszakára, lefeküdt. Munro és Duncan követte a példáját, s bármennyire türelmetlenek voltak is, mindketten elalud­tak. Már megvirradt, és a nap eloszlatta a hajnali párákat, amikor az utasok továbbindultak.

Újabb mérföldeket tettek meg az erdöben Sólyomszem vezetésével. A vadász egyre óvatosabb lett. Gyakran megállt, szemügyre vette a fákat, s valahányszor egy patakhoz értek, gondosan megvizsgálta a víz mennyiségét, sebességét és színét. Sokszor nem is akart egymagában dönteni, s a két mohikánhoz fordult. Egy ilyen megbeszélés alkalmával Heyward észrevette, hogy Unkasz figyelmesen és érdeklödve áll a két idösebb harcos mellett, de mégsem kapcso­lódik bele a tanácskozásba. Az örnagy szerette volna megkérdezni a fiatal mohikán fönöktöl, hogy neki mi a véleménye. Unkasz azonban nyugodtan és méltóságteljesen állt, mint aki nem tartja szükségesnek, hogy felhívja magára az idösebbek figyelmét. Végül a vadász angolra fordította a szót, és megmagyarázta, hogy mi okoz fejtörést neki meg Csingacsguknak.

- Az eröd mellett megállapítottam, hogy Magua az északi utat választotta, és hazafelé indult Kanadába - mondta Sólyomszem. - Ebböl nem volt nehéz arra következtetnem, hogy éppen erre kell áthaladnia. Most azonban itt vagyunk, nem messzire a Scaroon folyótól, és eddig még nem akadtunk a nyomára. Tévedni emberi dolog; meglehet, hogy rossz irányban haladunk.

- Isten örizz az ilyen tévedéstöl! - kiáltotta Duncan. - Menjünk hát vissza egy darabon, és vizsgáljuk meg jobban az ösvényeket. De Unkasz nem tudna valami tanácsot adni ebben a szorult helyzetben?

A fiatal mohikán egy pillantást vetett apjára, de éppoly nyugodt és tartózkodó maradt, mint addig. Csingacsguk elkapta pillantását, s egy mozdulattal intett neki, hogy beszéljen. Unkasz komor arca azonnal felderült. A fiú nagyot ugrott, mint a szarvas, elöreszaladt, és felkapasz­kodott egy kis magaslatra. Itt aztán diadalmasan megállt, és lemutatott a földre, amelyen olyasféle jelek látszottak, mintha valami nagy állat járt volna rajta.

- Megvan a nyom! - kiáltotta a vadász, Unkasz után sietve. - A fiúnak éles a szeme, és korához képest nagyon okos.

- Érthetetlen, hogy ilyen sokáig eltitkolta elölünk, amit tudott - dörmögte Heyward a vadász mellett.

- Még különösebb lett volna, ha felszólítás nélkül beszélni kezd. A sápadtarcú fiatalemberek, akik könyvekböl tanulnak, és az elolvasott oldalak számával mérik a tudásukat, néha gögösen versenyre kelhetnek az apjukkal; de ott, ahol a tapasztalat a tanítómester, a tanítvány ismeri az évek értékét, és tiszteli az idösebbeket.

- Nézd! - mondta Unkasz észak és dél felé mutatva, és a többiek világosan látták a nyomokat. - A fekete hajú lány arra ment, ahol az örök fagy uralkodik.

- Nincs az a vadászkutya, amelyik tisztább nyomot kívánhatna - felelte a vadász, s máris elöreindult. - Nagy szerencsénk van, még csak nem is kell folyton az ösvényhez nyomnunk az orrunkat. Úgy, úgy, már látom a két pata nyomait: ez a huron úgy utazik, mint egy sápadtarcú tábornok. Nézz körül, Csingacsguk - tette hozzá a vadász nevetve, talán még kerékvágást is találsz; Magua olyan biztonságban érzi magát, hogy elöbb-utóbb még kocsira ül. Úgy látszik, nem törödik azzal, hogy Amerika három legélesebb szemü harcosa követi.

A vadász jókedve s ez a váratlan siker új reményt öntött a társaság minden tagjába. Gyorsan haladtak s olyan önbizalommal, mintha csak országúton járnának. Ha egy szikla, patak vagy egy kissé keményebb földdarab néhol megszakította a nyomokat, a vadász már messziröl észrevette a folytatását, s nemigen fordult elö, hogy egy-két pillanatra meg kelljen állniuk. Feladatukat megkönnyítette az a körülmény, hogy Magua mindvégig a völgyben haladt, s így az út irányát jó darabon elöre lehetett látni. Igaz, a huron fönök néha megtévesztö nyomokat is hagyott maga után, ahol egy patak vagy szikla lehetövé tette az ilyesmit, de Sólyomszem rövid keresés után mindannyiszor rábukkant az igazi nyomra.

A délután közepe felé átkeltek a Scaroon folyón, s a lenyugvó nap irányában haladtak tovább. Egy völgyben megtalálták Magua és a foglyok ideiglenes táborhelyének nyomait. Látták a kioltott tábortüzet, egy szarvas maradványait, s még azt is megállapították, hogy Magua hová kötözte a lovakat. A táborhely mellett egy patakocska folyt, s bár a táborhely körül mindenfelé rengeteg nyom látszott, Magua útja itt mintha végleg megszakadt volna.

A paták nyomait könnyü volt követni, de úgy látszott, hogy a lovak céltalanul kószáltak ide-oda, eleséget keresve. Unkasz mindazonáltal türelmesen haladt utánuk, s végül egy egészen friss patanyomra bukkant. Csakhamar meg is találta a lovakat; piszkosak és csapzottak voltak, mintha már több napja kószálnának gazda nélkül a közelben. A mohikán fiú visszavezette a két lovat a tábor helyre.

- Mit jelent ez? - kérdezte Duncan elsápadva, és úgy nézett körül, mintha attól tartana, hogy a bokrok valami szörnyüséges titkot rejtenek.

- Azt jelenti, hogy utunk vége felé közeledünk, és az ellenség földjén járunk - felelte a vadász. - Ravasz Róka itt már otthon érezte magát, nem sietett annyira, s azért bocsátotta szabadon a lovakat. Tudom, mitöl tartasz, de Maguának semmi oka sem lehetett arra, hogy kezet emeljen a lányokra. Nem, nem; hallottam, hogy a kanadai indiánok mostanában erre járnak vadászni, s nem lehetünk messze a táboruktól. Magua bizonyára oda ment. A lovakat itt hagyta, keressük hát meg a gyalogosok nyomait.

Sólyomszem és a két mohikán azonnal nekilátott az új feladatnak. Néhány száz lépésnyi körzetben felosztották maguk között a terepet, és minden talpalatnyi helyet alaposan szem­ügyre vettek. A vizsgálat azonban nem járt semmilyen eredménnyel. Találtak ugyan számtalan emberi lábnyomot, de egyik sem vezetett ki a vizsgálat köréböl. A vadász és társai csakhamar visszatértek a táborhelyre, éppoly tanácstalanul, mint azelött.

- Ebben valami ravaszság rejlik! - kiáltotta Sólyomszem, látva a többiek csalódott arcát. - Kezdjük elölröl a vizsgálatot, még tüzesebben! Nem szeretném, ha egy irokéz azzal dicseked­hetne odahaza, hogy a lába nem hagy nyomot.

A társaság újult erövel látott neki a kutatásnak. Minden lehullott falevelet, minden száraz ágat és követ megmozdítottak, hogy nem rejlik-e alatta a nyom. Unkasz a keskeny patakocska mentén haladt, a forrás felé. Itt, mintha eszébe jutott volna valami, letérdelt, göröngyöket kotort maga elé, és elrekesztette velük a szivárgó erecskét. A víznek irányt kellett változtatnia, s addigi medre csakhamar száraz lett. A fiatal mohikán odanézett, és diadalmasan felkiáltott. Mindannyian hozzá futottak. Unkasz egy mokasszin nyomára mutatott a mederben. Bár a nyom eddig víz alatt állt, a gyenge kis erecske nem mosta el egészen.

- Ez a fiú valamikor büszkesége lesz népének és réme a huronoknak - mondta Sólyomszem, olyan érdeklödéssel szemlélve a nyomot, mint egy régész valami öskori leletet. - Csakhogy ez nem indián láb nyoma! A sarka mélyebben nyomódott a földbe, s a lábujjak csaknem négyszögletes formában helyezkednek el. Szaladj vissza, Unkasz, és mérd le egy faággal az énekmester lábnyomát. Több helyütt is megtalálod a táborhely közelében.

A fiatal mohikán csakhamar visszatért; a két méret egyezett, és Sólyomszem most már teljes bizonyossággal kijelentette, hogy a mederben látható nyomok David Gamuttól származnak.

- Olyan világos elöttem az egész csel, mintha tulajdon két szememmel láttam volna végrehajtását - tette hozzá a vadász. - Magua elöreindította az énekmestert, és azután mindig a nyomaiba lépett.

- Igen - kiáltotta Duncan -, de nem látom a...

- A lányok nyomait - fejezte be a mondatot Sólyomszem. - Magua nem bízhatott meg bennük, tartania kellett attól, hogy szándékosan nyomot hagynak maguk után, s ezért bizonyára ölben vitte öket: elöbb az egyiket, azután hátrafele lépkedve a nyomokban, visszatért, s felkapta a másikat is. A fejemet teszem rá, hogy nemsokára ismét meglátjuk a két lány kis lábnyomait. Magua ugyanúgy térítette el útjából az erecskét, mint Unkasz, de sokkal lazább torlaszt emelt, hogy a víz önmagától is elmossa, mikor ö már elég messze jár, s visszatérjen eredeti medrébe.

Ezek után mindannyian megindultak a mederben, éberen figyelve a nyomokat. Az eltérített erecske egy idö múlva visszakanyarodott eredeti medrébe, de Sólyomszem most már nem törödött ezzel, a vízben gázolt tovább, s csak arra figyelt, hogy a nyomok nem tünnek-e fel valahol a parton.

Több mint egy fél mérföldet haladtak így, amikor a patak egy magas szikla tövéhez ért. Itt megálltak, és körülnéztek, hogy nem ezen a helyen lépett-e ki Magua a mederböl.

Unkasz éles szeme csakhamar felfedezett egy lábnyomot a part menti füvön. A fiatal mohikán kilépett a vízböl, s belevetette magát a bokrok közé. Nemsokára harsány kiáltással jelezte, hogy megtalálta a nyom folytatását.

- Minden úgy van, ahogy gondoltam - mondta Sólyomszem, amikor valamennyien odaértek Unkaszhoz. - Most már éppoly tisztán láthatjátok megint a foglyok nyomait, mint az elöbbi táborhelyen.

- Attól tartok, hogy a lányaim nem sokáig bírták a járást ezen a nehéz terepen - mondta Munro, a két kicsi lábnyom fölé hajolva.

- Nem kell félned - felelte a vadász, megrázva fejét. - A nyomokból látszik, hogy a lányok még nem fáradtak el. Nézd, Cora lába alig érintette a földet, itt pedig Alice könnyedén átugrott egy gyökeret. Az énekmester nyomain már jobban látszik a fáradtság, de a két lánynak nincs semmi baja.

A tapasztalt vadász szavai megnyugtatták Munrót és Heywardot; a társaság gyorsan evett valamit, majd folytatta útját. A nap már lefelé hanyatlott az égen, és ezért gyorsabban kellett haladniuk. Szerencsére Magua itt már nem kísérletezett újabb cselekkel, s így a társaság nem vesztett több idöt. Körülbelül egyórányi járás után Sólyomszem mégis lassítani kezdett; most már nem nézett mindig elöre, hanem gyanakvó pillantásokat vetett jobbra is, balra is, mintha érezné, hogy egyre veszélyesebb helyen jár.

- Huron szagot érzek - mondta Sólyomszem a két mohikánnak. - Amott véget ér az erdö, és azt hiszem, nem lehet messze a táboruk. Csingacsguk, kerülj jobbra, és mászd meg azt a dombot; Unkasz menjen baloldalt, a patak mentén, én pedig követem a nyomot. Ha bármi történne, varjúkárogással figyelmeztessük egymást. Nem lesz feltünö, mert épp az elöbb láttam egy varjút a levegöben; ez is annak a jele, hogy táborhely közelébe értünk.

A mohikánok szó nélkül elindultak, amerre Sólyomszem mondta, a vadász pedig óvatosan továbbment az ösvényen a két katonatiszttel. Heyward most a vadász oldalán haladt: alig várta már, hogy megpillantsa, akiket olyan fáradságos úton követett idáig. Sólyomszem egyszerre csak rászólt, hogy menjen elöre az erdö széléig, amelyet szokás szerint bokrok vettek körül, és ott várja meg, amíg ö, a vadász, alaposabban megvizsgál néhány gyanús nyomot. Duncan szót fogadott, és csakhamar olyan látvány tárult a szeme elé, amely meglepte érdekességével és újszerüségével.

Az erdö csakugyan véget ért, bár a távolban folytatódott. A fákat jókora területen kiirtották, s a szelíd nyári este rózsás fénye elárasztotta a tisztást. Az erdei patak nem messzire Duncantöl kifutott a völgybe, és tóvá szélesedett. E tó partján vagy száz földkunyhó állt. Tetejüket gömbölyüre készítették, hogy az esö lecsurogjon róla. Látszott, hogy a tábor nem olyan, mint amilyet ideiglenesen építenek az indiánok, így hát mégsem valami kóborló vadászcsapat tanyáz­hatott benne. Duncan azonban egyelöre nem látott semmilyen mozgást a kunyhók között. Végül mintha négykézláb mászkáló alakok bukkantak volna fel, s valami súlyos tárgyat vonszoltak maguk után. Az örnagy mindebböl semmit sem értett, és a riasztó látvány már-már arra késztette, hogy varjúkárogással figyelmeztesse társait, amikor levelek zizegését hallotta.

Duncan összerezzent, a hang irányába fordult, és néhány száz lépésnyi távolságban meg­pillantott egy idegen indiánt. Sikerült megöriznie lélekjelenlétét, nem mozdult többet, s ahelyett, hogy jelt adott volna társainak, feszülten figyelte az idegent.

Az örnagy csakhamar megállapította, hogy az indián nem fedezte fel öt. Mozdulatlanul állt a tisztás szélén, s akárcsak Duncan, a földkunyhókat nézte. Arcát teljesen eltakarta a festék, de mégis inkább bánatosnak hatott, mint vadnak. A feje le volt borotválva, csak a búbján maradt meg a szokásos varkocs, melyböl három-négy sólyomtoll csüngött bágyadtan lefelé. Rongyos vászoninget viselt, de a lábszára csupasz volt, és látszott, hogy a tüskék összevissza karmolták. Egészben véve nagyon nyomorúságos képet nyújtott, csak szarvasbör mokasszinja volt ép.

Duncan még mindig kíváncsian szemlélte ezt az alakot, amikor Sólyomszem halkan és óvatosan megjelent mellette.

- Látod, elértük a táborukat - súgta az örnagy. - Amott pedig egy irokéz áll, méghozzá olyan helyen, hogy nem lopózhatunk tovább észrevétlenül.

Sólyomszem követte Duncan mutatóujjának irányát, majd szótlanul célba vette az idegent. Azután mégis leengedte a puskát, s fejét csóválva így szólt:

- Az az ember nem irokéz, s még csak nem is kanadai. Az ingét bizonyára egy sápadtarcútól szerezte; talán ö is részt vett a mészárlásban, és kifosztotta a halottakat. Nem látod véletlenül, hová tette a puskáját vagy az íját?

- Nem, eddig még nem láttam fegyvert nála - felelte Duncan. - Azt hiszem, nem kell tartanunk töle; csak az a veszély, hogy figyelmeztetheti társait, akik, mint látod, ott kuporognak és mászkálnak a tó partján.

A vadász meglepödve szembefordult Heywarddal, majd hosszasan, de hangtalanul felnevetett.

- A társai! - mondta végül, alig jutva lélegzethez a nevetéstöl. - Akik ott mászkálnak a víz partján! Látszik, hogy a településeken jártál iskolába, s nem a vadonban. Tudod, mi mozog odalent? No, majd mindjárt rájössz... Hanem elöbb mégiscsak megnézem azt az alakot, mert hosszú lábai vannak, és nincs rá semmi ok, hogy megbízzunk benne. Vedd célba, amíg a háta mögé lopózom, és megpróbálom élve elfogni. De semmi esetre se tüzelj.

Sólyomszem már félig eltünt a bokrok között, amikor Heyward utána nyúlt és visszatartotta.

- Akkor sem löhetek, ha úgy látom, hogy odalentröl támadnak az irokézek? - kérdezte nyugtalanul az örnagy.

Sólyomszem ránézett egy pillanatra, megint kitört belöle a hangtalan nevetés, majd így felelt:

- Akkor minden golyódat ellöheted.

A következö pillanatban már el is tünt a levelek között. Duncan néhány percig izgatottan várakozott. Végül újra meglátta a vadászt, aki a földön csúszva, hátulról közeledett az indiánhoz. Már csak néhány lépés választotta el töle; ekkor lassan és hangtalanul felállt. E pillanat­ban hangos csobbanások hallatszottak a tó felöl, Duncan gyorsan odafordult, s látta, hogy a négykézláb mászó alakok belevetik magukat a vízbe. Aztán az örnagy ismét megmar­kolta a puskáját, és megint az indián felé fordult. Ez nyilván nem sejtette, hogy milyen veszély közeledik hozzá hátulról, mert elörenyújtotta nyakát, s ö is a tavat és a tóba ugráló furcsa alakokat figyelte. Közben a háta mögött Sólyomszem felemelte a kezét, de azután minden látható ok nélkül leengedte. Újabb hosszú, hangtalan nevetés következett, majd Sólyomszem odalépett az áldozathoz, de ahelyett, hogy torkon ragadta volna, barátságosan megveregette a vállát, és hangosan felkiáltott:

- Mi az, barátom? Tán csak nem a hódokat akarod énekszóra tanítani?

- De bizony éppen arra gondoltam - hangzott a készséges válasz. - Olyan eszes állatok, olyan ügyesen építik kunyhóikat, és olyan jól értenek mindenhez, hogy talán még az éneklést is megtanulhatnák.

Az olvasó elképzelheti, mennyire meglepödött Duncan, és mennyire elszégyellte magát, amikor kiderült roppant tévedése. A négykézláb mászkáló alakok nem irokézek voltak, hanem hódok; a kunyhók pedig nem indián épületek, hanem hódvárak; a magányosan szemlélödö alak pedig nem valami veszélyes harcos, hanem a szelíd énekmester!

XI.
A BÁTRAK ÉS A GYÁVÁK

Amikor Heyward az elözö fejezetben leírt jelenet színhelyére ért, Sólyomszem még mindig az oldalát fogta nevettében. Aztán a vadász többször is megforgatta Gamutot, s kacagva kijelentette, hogy az irokézek szemlátomást nagy mesterei a férfidivatnak.

- Hát csakugyan énekszóra akartad tanítani a hódokat? - kérdezte megint a vadász. - Talán nem is lenne olyan nehéz dolgod, mert ezek a ravasz állatok félig már elsajátították nemes tudományodat: éppoly ütemesen csapkodnak a farkukkal, mint te a kezeddel. S milyen hamar beleugráltak a vízbe! Éppen idejében, mert Szarvasölö közébük durranthatott volna. Láttam már írni-olvasni tudó bolondokat, akiknek feleannyi eszük sem volt, mint egy öreg, tapasztalt hódnak. Hát ehhez a muzsikához mit szólsz, barátom?

Sólyomszem nagyot károgott, mire David ijedten a füléhez kapta két kezét, s még Heyward is összerezzent: a varjút kereste, noha jól tudta, hogy a hang nem madártól származik.

- Látod - folytatta nevetve a vadász, s a társaság többi tagjára mutatott, aki a megbeszélt jelre azonnal felbukkant -, az ilyen muzsikának megvan a haszna, mert két jó puskát szólít magunk mellé, nem is beszélve a késekröl és a tomahawkokról. De látjuk, hogy nincs semmi bajod; mondd hát el, hogy mi történt a lányokkal.

- A pogányok foglyai - felelte David -, és a szívük csupa aggodalom, de egyébként épek és sértetlenek.

- Mind a ketten? - kérdezte izgatottan Heyward.

- Mind a ketten. Utunk fárasztó volt, és az élelem kevés, de máskülönben nem adódott okunk panaszra, legfeljebb az, hogy fogolyként egy távoli és idegen országba vezettek bennünket.

- Isten áldjon meg ezekért a szavakért! - kiáltotta Munro remegve. - Akkor hát épen visszakapom gyermekeimet!

- Nem hinném, hogy olyan hamar kiszabadulnának - felelte David. - Az irokézek fönökét megszállta a gonoszság, és úgy látszik, semmi sem hat a lelkére; hiába próbálkoztam szóval és énekkel.

- Hol van a gazember? - szakította félbe a vadász.

- Ma jávorszarvas-vadászatra ment a fiatalabb harcosokkal; de úgy hallottam, holnap tovább­indulnak az erdön át Kanada felé. Az idösebbik növért egy szomszédos törzsre bízták, amely ott tanyázik a hegyen túl; a fiatalabbik a huronok asszonyai között maradt. Egyébként a huronok nincsenek messzire innen; mindössze kétmérföldes út vezet a táborukig.

- Alice, kedves Alice! - mormolta Heyward. - Már a növére sincs mellette, hogy meg­vigasztalja!

- Én mindent elkövettem, hogy megvigasztaljam dalaimmal - mondta az énekmester -, de be kell vallanom, hogy minden igyekezetem ellenére is többet sír, mint amennyit mosolyog.

- És neked miért engedik meg az irokézek, hogy szabadon járkálj, amerre jólesik?

- Nem akarok dicsekedni - felelte szerényen David -, de ez csakis a zsoltárok erejének köszön­hetö. Az eröd mellett, a mészárlás idején, meglepödve tapasztaltam, hogy a szent dalok nem csitítják le a vérszomjas irokézeket, bár nekem nem esett bántódásom. Most azonban úgy látszik, hogy a zsoltárok csodatevö ereje visszatért, és még a pogányok lelkét is megbabonázta. Ezért járkálhatok szabadon, amerre tetszik.

Sólyomszem felnevetett, majd a homlokára mutatva, jobban megmagyarázta a huronok elnézö magatartásának okát.

- Az indiánok sohasem bántják az együgyüeket - mondotta. - De ha szabad vagy, miért nem fordultál vissza azon az úton, amelyen jöttetek? Nem gondoltál arra, hogy hírt kellene vinned az Edward-erödbe?

- A gyenge lányokat énrám bízta az örnagy - felelte David, kihúzva magát. - Inkább elmennék velük a világ végéig, semhogy méltatlan legyek arra a bizalomra, amellyel Duncan Heyward megtisztelt.

Csingacsguk és Unkasz elismerö kiáltásokat hallatott, s még Sólyomszemet is meghatotta ez az együgyü bátorság.

- Nem a te hibád, barátom - mondta a vadász -, hogy az éneklésen kívül semmi másra nem tanítottak meg. Nesze, itt van a hangsípod; már éppen tüzet akartam rakni vele, de látom, hogy derék ember vagy, hát visszaadom, ha már annyira ragaszkodsz hozzá.

Gamut arcára földöntúli boldogság ült ki, amikor átvette a hangsípot. Azonnal belefújt, és örömmel állapította meg, hogy a hitvány kis szerszám éppoly jól müködik, mint azelött. Mindjárt rá is zendített volna egy dalra, de a türelmetlen Heyward nem engedte, és újabb kérdéseket intézett hozzá a növérek helyzetéröl.

David most részletesen elmesélte útjukat. Kiderült, hogy Magua gondosan vigyázott a lányokra; úgy látszik, fontos volt neki, hogy mindketten sértetlenül jussanak el az út céljához.

Amikor elérték az irokéz tábort, Magua indián szokás szerint szétválasztotta a foglyokat. David nem tudta megmondani, hogy mi a neve annak a törzsnek, amelyhez Corát elküldték; csak annyit tudott, hogy azok az indiánok is Montcalm szövetségesei, akárcsak az irokézek, de nem vettek részt a William Henry-eröd elleni támadásban.

Amikor Gamut idáig ért az elbeszélésben, Sólyomszem félbeszakította:

- Nem láttad annak a szomszédos törzsnek a késeit? Milyen dísz van a markolatukon?

- Ilyen hívságos dolgokkal nem törödöm; mindvégig csak azon voltam, hogy megvigasztaljam a lányokat.

- Egyszer majd megtanulod, hogy az indiánok kése nem valami hívságos dolog - felelte a vadász, s látszott rajta, hogy mélyen megveti az ostoba énekmestert. - De azt csak láttad, hogy milyen harci színeket viseltek?

- Mindenféle vad színeket - mondta David. - S a színek között mindenféle vad ábrákat. Különösen az egyik volt ijesztö.

- Kígyó volt? - kérdezte gyorsan a vadász.

- Nem. Teknösbéka.

- Uff! - kiáltotta egyszerre a két mohikán, Sólyomszem pedig megcsóválta a fejét: látszott rajta, hogy ezt az értesülést fontosnak tartja, de nem éppen kellemesnek. Aztán Csingacsguk beszélni kezdett delavár nyelven, s közben többször is a mellére mutatott. Duncan észrevette, hogy sok egyéb ábra között ott is szerepel egy teknösbéka. Az örnagy éppen meg akarta kérdezni, hogy miröl folyik a szó, amikor Sólyomszem kérés nélkül is megadta a felvilágosítást.

- Egyelöre még nem tudhatjuk, hogy a hír, amit megtudtunk, nekünk kedvez-e vagy pedig ellenségeinknek - mondta a vadász. - Csingacsguk mohikán fönök, s mint tudjátok, törzse régóta együtt él a delavárokkal. Márpedig a teknösbéka jelét csak delavár és mohikán fönökök viselhetik. Világos tehát, hogy az énekmester Csingacsguk népének egyik csapatával találko­zott. Ez azonban egyáltalán nem megnyugtató, söt nagyon is aggasztó; mert a jó barát, aki elfordul töled, sokszor veszélyesebb az ösi ellenségnél.

- Nem egészen értem - mondta Duncan.

- Hosszú történet ez, s nem akarom részletesen elmondani, mert rosszul esik rágondolnom. Elégedj meg annyival, hogy a sápadtarcúak, mint már említettem egyszer, az egyes törzseken belül is viszályt keltettek, s most gyakran testvér harcol testvér ellen. Ezzel magyarázható, hogy a delavárok egy része és az irokézek most ugyanazon a hadiösvényen járnak.

- Azt hiszed hát, hogy Cora a delavárok között van?

Sólyomszem némán bólintott. A türelmetlen Duncan néhány kétségbeesett javaslatot tett a lányok kiszabadítására. Munro ismét lerázta fásultságát, figyelmesen hallgatta a vakmerö terveket. Sólyomszem azonban meggyözte a fiatalembert arról, hogy ilyen körülmények között csak a legnagyobb óvatossággal érhet célt.

- Jó lenne - tette hozzá a vadász -, ha visszaküldenénk az énekmestert a táborba, hogy közölje legalább Alice-szel a jelenlétünket. Azután egy megbeszélt jelre ismét visszatérne hozzánk, és elmondaná, amit látott. Mondd csak, barátom, meg tudod különböztetni a varjú hangját az úgynevezett kecskefejö madár fütyülésétöl?

- Hogyne - felelte David -, mindig is szerettem a kecskefejö hangját.

- Nos - mondta a vadász -, jól jegyezd meg, hogy ha háromszor hallod egymás után a kecskefejöt, mi adunk jelt az erdöböl. Akkor pedig rögtön gyere oda, ahonnét a hangot hallod.

- Megállj! - szakította félbe Heyward. - Én is vele megyek.

- Te?! - kiáltotta megdöbbenve Sólyomszem. - Hát ráuntál az életedre?

- David példája azt bizonyítja, hogy az irokézekböl sem hiányzik az irgalom.

- Igen, de David olyan hangon tud kornyikálni, ahogy épelméjü ember egy se.

- Én is el tudom játszani a bolond szerepét, az örült szerepét, a hös szerepét, akármit, csak megmentsem azt, akit szeretek. Ne is próbálj visszatartani: elhatározásom végleges.

Sólyomszem egy pillanatig elképedve nézte a fiatal örnagyot. Duncan, aki eddig mindenben engedelmeskedett a tapasztaltabb és ügyesebb vadásznak, most hirtelen önállósította magát, s látszott rajta, hogy semmi sem tántoríthatja el szándékától. Még mielött Sólyomszem válaszol­hatott volna, az örnagy így folytatta:

- Változtassátok el külsömet, mázoljátok be az arcomat: mindent vállalok. Nem fogom szégyellni, ha olyan leszek, mint a bolondok.

- Azt hiszem, nincs is rá nagy szükség, hogy bolondnak tüntessünk fel téged - morogta halkan a vadász, majd hangosabban hozzátette: - Mi most hadat viselünk, és ilyenkor legalább felderítöket szokás elöreküldeni, hogy állapítsák meg, miféle ellenséggel kerültünk szembe.

- Ide hallgass - vágott a szavába Duncan -, az énekmestertöl most már tudunk annyit, hogy odaát a völgyekben két indián törzs tanyázik. Az egyik törzs valószínüleg a delavároké, s most ez örzi Corát. A másik törzs azonban kétségkívül irokéz, tehát nyílt ellenségünk. Alice az irokézek fogságában van. Menjetek ti a delavárokhoz, s tárgyaljatok velük Cora kiváltásáról. Én az irokézek táborába megyek, s vagy kiszabadítom Alice-t, vagy meghalok.

A fiatal örnagynak valósággal szikrázott a szeme a harci kedvtöl, s bár Sólyomszem világosan látta egy ilyen vállalkozás veszélyeit, mégsem tudta, miként beszélhetné le róla az örnagyot. Egy kicsit talán tetszett is neki a vakmerö terv. Így hát nem vitatkozott tovább, és legyintett, annak jeléül, hogy belenyugszik Duncan akaratába.

- Gyere - mondta jóindulatúan mosolyogva -, Csingacsguknál éppen elegendö festék akad. Ülj le arra a tönkre, s ha megkérjük a mohikán fönököt, néhány perc alatt úgy elváltoztat, hogy magad sem ismernél rá az ábrázatodra.

Duncan szót fogadott, s a mohikán, aki figyelmesen hallgatta öket, azonnal nekilátott a munká­nak. Gyorsan és ügyesen telefestette az örnagy arcát mindenféle torz figurákkal, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy megnevettessék az indiánokat. Gondosan ügyelt, hogy sem az ábrák színe, sem a rajza ne emlékeztessen a harcosok díszeire. Egyszóval bohócot csinált Duncanböl. Mivel az örnagy kitünöen beszélt franciául, számítani lehetett arra, hogy sikerül rászednie az irokézeket. Az indián törzsek között ugyanis gyakran jártak efféle vándor komédiások.

Miután Csingacsguk elkészült a furcsa díszekkel, Sólyomszem még sok tanácsot adott az örnagynak, s megbeszélte vele, hogy siker esetén hol és milyen jelre találkoznak majd. Munro nehezen vált meg fiatal barátjától, olyannyira, hogy Heyward már-már nyugtalankodni kezdett az öreg katona miatt. Sólyomszem ekkor félrevonta az örnagyot, s közölte vele, hogy Munrót Csingacsguk oltalma alatt valami biztos helyen akarja hagyni, míg ö maga és Unkasz elmegy a másik törzshöz, a delavárokhoz. Aztán megismételte tanácsait, s egy forró kézszorítással elbúcsúzott a fiatalembertöl.

Duncan és David egyenesen keresztülvágott a tisztáson, elhaladt a hódok tava mellett. Az örnagy csak most kezdte átérezni a vállalkozás veszélyességét. Tudta, hogy együgyü társának segítségére nemigen számíthat. Az alkonyat homálya még ijesztöbbé tette körös-körül az erdöket, s a néma kunyhók is nyomasztólag hatottak Heyward kedélyére. Ekkor azonban felmerült elötte Alice arca, és Heyward egy csapásra megfeledkezett minden veszélyröl.

Csakhamar elhagyták a tisztást, és jó fél óra hosszat haladtak az erdöben. Aztán egy másik tisztásra értek ki; úgy látszik, itt is a hódok döntötték ki a fákat, hiszen köztudomású, hogy éles fogaik szapora munkájának a vastagabb törzsek sem bírnak ellenállni. A hódok azonban valamilyen okból eltávoztak innen, nyilván oda, ahol Duncan elöször megpillantotta öket.

A tisztáson most másféle kunyhók látszottak: ötven-hatvan durva faépület, amelynek réseit ágakkal és földdel tömték be az építök. A kunyhók egyáltalán nem voltak csinosak, és minden rendszer vagy szabály nélkül álltak egymás mellett. Duncannek meg kellett állapítania, hogy ez a falu minden tekintetben elmarad a hódoké mögött. Végül az indiánokat is meglátta, kísértetiesen jártak-keltek a homályban. Duncan összeszorította a fogát, és Daviddal együtt megindult az irokéz tábor felé.

Az indián táborok többek között abban is különböznek a fehérekétöl, hogy ritkán találni körülöttük fegyveres öröket. Az indián ugyanis már messziröl felismeri a veszélyt, s rendszerint olyan helyen üt tanyát, ahová az ellenség csak hosszú és fáradságos úton juthat el.

A közeledö ellenségnek elöbb találkoznia kell az erdöbe kiküldött harcosokkal, de ha ezeknek az éberségét sikerül kijátszania, közvetlenül a tábor mellett már nem tartóztatja fel senki. Ráadásul az irokézek most még a szokottnál is nagyobb biztonságban érezhették magukat, hiszen tudták, hogy szövetségeseik, a franciák nemrég roppant csapást mértek az ellenségre, s ez jó ideig lehetetlenné tett minden ellentámadást.

Ezzel magyarázható, hogy Heyward és David akadálytalanul bejutott az irokéz faluba. A kunyhók között ugrándozó és bukfencezö irokéz gyerekekkel találkoztak; ezek megijedtek tölük, és hangosan kiáltozva szétfutottak. Néhány lépésnyi távolságban lehasaltak a fübe, s meztelen, barna testüket elnyelte a szürkület. Duncan azt hitte, hogy a föld megnyílt alattuk, de azután észrevette a villogó szemeket.

Ez az elöjáték nem volt nagyon biztató, mert Duncannek most már be kellett látnia, hogy furcsa külsejével meglehetös feltünést kelt, és az idösebbek alaposan szemügyre fogják venni. A fiatal örnagy már-már arra gondolt, hogy visszafordul. Erröl azonban szó sem lehetett, mert a gyerekek visítása felkeltette a harcosok figyelmét, s egy tucatnyi sötét alak kilépett a legközelebbi kunyhóból, komoran megállt, és mozdulatlanul várta, hogy a jövevények közelebb érjenek.

David, aki már ismerte a terepet, egyenesen a harcosok felé vezette társát. A kunyhó, amelyböl kiléptek, a falu legnagyobb épülete volt: ebben tartották gyüléseiket az indiánok. Gamut egyenesen bement a kunyhóba, s Heyward követte, bár megrémült egy kissé, amikor az irokézek mind utána tódultak. Tudta azonban, hogy most minden a lélekjelenlététöl függ, s így eröt vett magán. Követve Gamut példáját, Heyward is letelepedett a kunyhó földjén.

Az irokézek körülvették a két jövevényt, s egy sercegö fáklya fényében jobban megnézték öket. Duncan megpróbálta leolvasni az arcukról, hogy milyen indulattal fogadják, de az irokézek vonásai nem árultak el semmit. A fönökök, akik elöl álltak, hosszú ideig szótlanul bámultak rá, s nem lehetett megállapítani, hogy a tisztelet vagy a bizalmatlanság teszi-e oly merevvé az arcukat. Az árnyékban álló harcosok kevésbé voltak fegyelmezettek, és Duncan látta, hogy érdeklödve lesik minden mozdulatát.

Végül egy idösebb irokéz, akinek már öszbe csavarodott a haja, de azért még mindig szép szál ember volt, elöbbre lépett és megszólalt. Irokéz nyelven beszélt, s így Duncan semmit sem értett a szavaiból; de mozdulataiból arra következtetett, hogy az öreg fönök nem haragszik. Mikor az irokéz elhallgatott, Duncan megrázta a fejét, és egy mozdulattal jelezte, hogy nem értett semmit.

- Testvéreim nem értenek franciául? - kérdezte Heyward az említett nyelven, és azt várta, hogy valaki majd rábólint.

Az irokézek közül többen is feléje fordultak, mintha jobban akarnák hallani a szavait, de senki sem válaszolt.

- Nagyon sajnálnám - folytatta Duncan -, ha e bátor és bölcs törzsnek egyetlen tagja sem értené azt a nyelvet, amelyen Lajos, a franciák királya beszél. Őfelségének rosszul esne, ha azt hinné, hogy rézbörü harcosai ilyen kevéssé tisztelik.

Hosszú és néma szünet következett; egyetlen mozdulat vagy arckifejezés sem árulta el, hogy az örnagy megjegyzése milyen hatást keltett. Duncan, aki tudta, hogy a hallgatás mindennél nagyobb erénynek számít az indiánok között, most örömest alkalmazkodott szokásaikhoz, mert így legalább elrendezhette gondolatait. Végül az öreg ismét megszólalt, ezúttal franciául:

- Mikor a király a rézbörüekhez beszél, vajon az irokézek nyelvét használja?

- Őfelsége nem tesz különbséget gyermekei között, akármilyen színü a börük - felelte Duncan kitéröen. - De annyi bizonyos, hogy általában meg van elégedve a bátor irokézekkel.

- És mit fog mondani a Legnagyobb Fönök, amikor hírül veszi, hogy az irokézek övén számtalan skalp fityeg, amely öt nappal ezelött még az angolok fejét borította? - kérdezte az öreg fönök.

- Ellenségei voltak az angolok - mondta Duncan, és önkéntelenül is megborzongott -, s minden bizonnyal így szól majd: "Jól van; irokéz harcosaim jól cselekedtek."

- A kanadai francia parancsnok nem így gondolkodik. Ahelyett, hogy elörepillantana, és meg­jutalmazná indiánjait, ö visszafelé fordítja a szemét. A halott angolokat nézi, és nem az irokézeket. Mit jelent ez?

- A francia parancsnok nagy harcos, és nem mondja ki minden gondolatát - felelte Duncan. - Most azzal kell törödnie, hogy az ellenség ne menjen utána.

- A halott harcosok kenui nem úszhatnak többé a Horikán-tó vizén - mondta komoran az irokéz fönök. - A francia parancsnok a delavárokra hallgat, akik nem barátaink, és összevissza hazudoznak.

- Ez nem lehet igaz! Nézzetek meg engem: olyan ember vagyok, aki ért a gyógyítás müvészetéhez, s a francia parancsnok küldött az irokézek közé, hogy ápoljam sebesültjeiket és betegeiket.

Duncannek ezt a bejelentését újabb hallgatás fogadta. Minden szempár az örnagyra meredt, mintha azt fürkésznék, hogy igazat mondott-e vagy sem. Duncan csaknem remegett a szúrós pillantások kereszttüzében. Szerencséjére az öreg fönök ismét megszólalt:

- A kanadai orvosok festeni szokták az arcukat? Mi úgy hallottuk, hogy fehér a börük.

- Amikor egy indián fönök látogatóba megy a sápadtarcúakhoz, leveti szarvasbör gúnyáját, s olyan inget visel, amelyet a fehérektöl kap - felelte Duncan szilárd hangon. - Én is azért viselem e színeket, mert indián testvéreim megajándékoztak velük.

Helyeslö moraj jelezte, hogy az irokézek meg vannak elégedve Duncan szavaival. Az örnagy megkönnyebbülve fellélegzett, mert úgy látta, hogy a vizsgálat nehezebbik része már véget ért. Ekkor egy másik harcos emelkedett szólásra, de még mielött kinyithatta volna a száját, az erdö felöl rettenetes, éles üvöltés hallatszott. Duncan minden egyébröl megfeledkezve felugrott, olyan iszonyatos volt a hang. Ugyanakkor a harcosok kirohantak a kunyhóból szörnyü kiálto­zás közepette, amely nem sokkal hangzott kellemesebben, mint az elöbbi üvöltés. Duncan nem bírta türtöztetni magát, utánuk szaladt, s csakhamar ott állt az irokézek tömegének közepén. Ott volt minden férfi, asszony és gyerek, az idösek és a betegek csakúgy, mint a fiatalok és a fürgék; egy részük hangosan kiáltozott, mások ujjongva tapsoltak. A hangzavar eleinte csaknem megsüketítette Heywardot, de azután rájött a csödület és a lárma okára.

Jóllehet a nap már lenyugodott, annyira még világos volt, hogy a tisztást körülvevö fák között látni lehessen a szerteszét futó ösvények nyílásait. Egy csapat irokéz harcos kilépett az egyik ösvényen az erdöböl, és lassan megindult a tábor felé. Vezetöjük egy rudat tartott a kezében, és erröl több emberi skalp lógott. Duncan most értette meg, hogy a harcosok csapata sikeres portyáról tért haza, és az elöbbi üvöltéssel a gyözelmet adta hírül a falubelieknek. Már csak néhány száz lépés választotta el öket a kunyhótól; ekkor a harcosok megálltak, és a vezetö ismét felkiáltott. Azonnal rendkívüli mozgás támadt a falubeliek között. A férfiak kirántották késüket, és két sorban helyezkedve el, afféle kis utcácskát alkottak a hazatérök csoportja és a kunyhók között. Az asszonyok botokat, fejszéket kaptak fel, ami éppen a kezük ügyébe akadt, és odarohantak, hogy ök se maradjanak ki a kegyetlen játékból. Példájukat még a gyerekek is követték: amelyik tehette, kilopta apja övéböl a tomahawkot, és beállt a felsorakozott férfiak közé.

A tisztáson szanaszét kisebb rözserakások hevertek, s egy öreg irokéz asszony sietve igyekezett meggyújtani minél többet, hogy a következö jelenet megfelelö világítást kapjon. A hazatérö harcosok most elöbbre toltak két férfit: nyilván ezekre várt a föszerep a készülö színjátékban. Arcukat ugyan nem világította meg a fény, de magatartásukon jól látszott, hogy mindegyikben másféle érzések dúlnak. Az egyik szálfaegyenesen állt, hösiesen szembenézve sorsával; a másik lehorgasztotta a fejét a félelem vagy a szégyen súlya alatt. Duncan önkéntelenül is rokonszenvet érzett az elöbbi büszke harcos iránt, s azt kívánta, bárcsak sikerülne élve megúsznia azt az utat, amely a felsorakozott irokézek között a faluig vezetett.

E pillanatban felhangzott a vesszöfutás kezdetét jelzö üvöltés. A lehorgasztott fejü, rémült alak nem mozdult, de a másik hirtelen felugrott, s fürgén, mint a szarvas, berohant a félelmetes utcácskába. Jobbján is, balján is felemelkedtek a tomahawkok, kések, botok, de az áldozat - aki fiatal embernek látszott - egyszerre csak oldalt fordult, s átugrott a sorfalat alkotó gyerekek feje fölött. Legalább száz torok dühös ordítása fogadta ezt az eseményt, a sorfal hirtelen felbomlott, s az irokézek összevissza szaladgálva próbálták elfogni a szökevényt.

Roppant kavarodás támadt. Az üldözök lángoló fadarabokat kaptak fel, és a tisztás megtelt kísérteties árnyakkal. Duncan látta, hogy a menekülönek nemegyszer már csaknem sikerült elérnie a tisztás szélét, de még mielött belevethette volna magát az erdöbe, néhány irokéz oldalról elébe vágott és visszaüzte. A fogoly megfordult, és átfutott a tisztás másik oldalára. Itt is irokézek fogadták. A fáklyák fényében ijesztöen villogtak a kések és a tomahawkok. Így folyt tovább a kegyetlen hajsza. Végül a fogoly éppen Duncan felé futott, de egy magas, jól megtermett irokéz idejében észrevette, és villámgyorsan utána eredt. Miután a menekülö elsuhant mellette, Duncan elörenyújtotta a lábát, gáncsot vetett az üldözönek, és az teljes hosszában elvágódott. Ily módon a fogoly némi egérutat nyert, s mivel úgysem remélhette már, hogy sikerül elérnie az erdöt, egyenesen berohant a faluba, és megállt a korábban már említett nagy kunyhó elött. Itt egy festett cölöp volt leverve a földbe; az idegen nekitámaszkodott: nyilván jól ismerte az évszázados indián szokásokat és törvényeket, s jól tudta, hogy aki eljut az ilyen cölöphöz, azt már nem bánthatja a törzs, amíg a fönökök tanácsa ítéletet nem mond róla.

Duncan gyorsan elhagyta elöbbi helyét; még mielött az üldözö feltápászkodhatott volna, ö is a nagy kunyhó felé sietett. A foglyot idöközben már körülvették az irokézek, s bár egy ujjal sem nyúltak hozzá, vad szitkokat és kihívó, gúnyos kiáltásokat zúdítottak rá. A fogoly azonban mindvégig megörizte nyugalmát, és a legarcpirítóbb sértésekre sem válaszolt. Az öregasszony, aki az elöbb a tüzeket gyújtogatta, most utat tört magának, s megállt a fogoly elött. Úgy látszik, ö volt a gúnyolódás és az ingerlés nagymestere, és a többiek ezért adtak neki helyet.

- Te hitvány delavár! - visította a vén banya. - Népedben nincs is férfi, csak asszony, s magad is az vagy! A kapa jobban illik a kezedbe, mint a puska! A huron lányok majd szoknyát varrnak neked, s férjhez adunk valakihez!

A hallgatóság harsány nevetéssel fogadta ezeket a szavakat, de a fiatal fogoly nem mozdult. Az öregasszony ettöl még dühösebb lett, és pergö nyelvvel szórta tovább a szitkokat. Két sovány karja ijesztöen kalimpált, a szája habzott. Végül egy türelmetlen irokéz fiú is csatlakozott hozzá, és meglóbálta tomahawkját. A fogoly csak ekkor fordult oda, és megvetöen végigmérte az éretlen tacskót. E mozdulat lehetövé tette Duncannek, hogy az arcába pillantson, s az örnagy rémülten fedezte fel, hogy a fogoly nem más, mint Unkasz.

Végül egy idösebb harcos elkergette az asszonyokat és a gyerekeket, megfogta Unkasz karját, és bevezette a kunyhóba. A fönökök, és a kiváló harcosok, valamennyien követték öket, s velük együtt Heywardnak is sikerült besodródnia, anélkül, hogy az irokézek felfigyeltek volna rá.

Odabent az irokézek rang szerint helyezkedtek el. Középen, a tetöbe vágott nyílás alatt, Unkasz állt egyenesen és mozdulatlanul. A másik indián, akit Unkasszal együtt hoztak ki az erdöböl a harcosok, most félrehúzódott, és olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak tudta. Arca rettenetes félelmet árult el. Végül az idös fönök, aki Duncant is kihallgatta, Unkasz felé fordulva megszólalt:

- Asszonyok népéböl származol, delavár, de férfi módra viselkedtél. Enni is adnék neked, ha nem úgy szólna a törvény, hogy a huronok barátjukká fogadják azt, akivel együtt esznek. Napkeltéig pihenj békében; akkor majd meghallod az ítéletünket.

- Egyszer hét nap és hét éjszaka követtem étlen-szomjan a huronokat - felelte hidegvérrel Unkasz. - Törzsem fiainak nem kell ennivaló ahhoz, hogy megállják a helyüket.

Az öreg fönök úgy tett, mintha nem hallotta volna ezt a büszke kijelentést.

- Két fiatal harcosom üldözöbe vette társadat - folytatta az irokéz fönök. - Majd ha visszatérnek, a tanács kimondja, hogy élet vagy halál vár-e rád.

- Nincs fülük a huronoknak?! - kiáltotta gúnyosan Unkasz. - Amióta elfogtatok engem, kétszer hallottam egy ismerös puska hangját. Fiatal harcosaitok sohasem térnek vissza!

A fiatal mohikán Sólyomszem puskájára célzott, s nyugodtan várta a bejelentés következ­ményeit. Az öreg fönök azonban nem árult el semmilyen izgalmat, s csak ezt kérdezte:

- Ha a delavárok olyan ügyesek, miért áll most közöttünk egyik bátor harcosuk?

- Azért, mert utánafutott egy gyáván menekülö irokéznek, és csapdába esett. Még az óvatos hódot is el lehet fogni.

Unkasz e szavakkal a gyáván meghúzódó irokézre mutatott. Minden szem arra fordult, s halk, fenyegetö moraj támadt a gyülekezetben. Ezt odakint is meghallotta a tömeg, s az asszonyok és a gyerekek a bejárathoz tódultak, onnan lesték, hogy mi fog történni.

Közben az idösebb fönökök néhány rövid mondatot váltottak. Egyetlen szó sem hangzott el, amely ne a legtömörebb és leghatározottabb módon fejezte volna ki a beszélö véleményét. Azután hosszú, ünnepélyes csend támadt. Mindenki tudta, hogy valami súlyos és jelentös ítélet fog elhangzani. Odakint lábujjhegyre álltak a kíváncsiak, a gyávasággal vádolt fiatal harcos pedig egy pillanatra megfeledkezett szégyenéröl, s felemelte arcát, hogy lássa, mire számítson. A csendet végül is az öreg fönök törte meg. Felállt a földröl, és ellépve Unkasz mozdulatlan alakja mellett, méltóságteljes tartásban megállt a vádlott elött. E pillanatban a vénasszony, akiröl már szó esett, besurrant a kunyhóba. Lángoló fáklya volt a kezében, és azzal valami furcsa táncba kezdett, érthetetlen szavakat motyogva. Bár tulajdonképpen nem lett volna szabad bejönnie, a fönökök nem szóltak rá.

Az öregasszony táncolva megközelítette Unkaszt, s felemelte a fáklyát, hogy annak vörös fényében a fogoly arcának legkisebb rezdülését is jól lehessen látni. A fiatal mohikánnak a szempillája sem rebbent, s nyugodtan állta a vénasszony szúrós, fürkészö tekintetét. A banya csakhamar abba is hagyta a vizsgálatot, s a gyáva irokéz felé fordult. Duncan látta, hogy a vádlottnak minden arcizma rángatódzik. Az öregasszony halk, gyászos vonításba kezdett e látványra, de az öreg fönök utána nyúlt, és szelíden félretolta.

- Hajló Nád - mondta az öreg fönök, nevén szólítva a remegö fiatal vádlottat -, arcod és alakod tetszetös, mégis jobb lett volna, ha meg sem születsz. A faluban hangos vagy, de a csatában néma. Tomahawkodat kérkedve csaptad bele a harci oszlopba, de az ellenség nem ismerkedett meg fegyvereddel. Az ellenség jól ismeri a hátad formáját, de a szemed színét nem tudja. Háromszor intézett hozzád kihívást, s te háromszor maradtál adós a válasszal. Nevedet soha többé nem ejti ki a törzs: máris elfelejtettük.

A fönök e szavak közben kihúzta kését; a vádlott felnézett rá, s látszott rajta, hogy szégyen, rémület és büszkeség viaskodik benne. Végül egy pillanatra mégis a büszkeség gyözött: a fiatal irokéz kiegyenesedett, s tárt mellel állt a kés elé. Mikor a penge lesújtott, és szívébe hatolt, az áldozat még mosolygott is, mintha kevésbé szörnyünek találná a halált, mint amilyennek képzelte. Aztán élettelenül összeesett, és elnyúlt Unkasz lába elött.

A vénasszony panaszosan felvisított, ledobta a fáklyát, s minden sötétségbe merült. A borzal­mas jelenet nézöi kitódultak a kunyhóból, és Duncan éppen követni akarta öket, amikor Unkasz utána nyúlt.

- A huronok kutyák - súgta a fiatal mohikán. - Unkasz sohasem fog megijedni egy gyáva kutya vérétöl. Munro és Csingacsguk biztonságban vannak; Sólyomszem puskája nem alszik. Eredj most! A huronok elött nem ismerjük egymást.

XII.
EGY KÜLÖNÖS MEDVE

Heyward kilépett a kunyhóból, és tanácstalanul megállt a sötétben. Amióta Daviddel együtt a táborba érkezett, nem látta az énekmestert, márpedig csak ö adhatott felvilágosítást arról, hogy az irokézek hol tartják fogva Alice-t. Az örnagy megindult a kunyhók között, s mindegyikbe bepillantott, abban a reményben, hogy elöbb-utóbb felfedezi a lányt vagy az énekmestert. Igyekezett némi rendszerességgel haladni a sötétben, s meg volt gyözödve arról, hogy egyetlen kunyhót sem hagyott ki, de bármilyen alaposan vizsgálódott is, sem Davidet, sem Alice-t nem találta meg. Mikor már az egész falut bejárta, visszament ahhoz a kunyhóhoz, melyben az elöbb a gyülés lejátszódott.

Az irokéz harcosok közben visszatértek, s megint elfoglalták helyüket a fogoly Unkasz mellett. Heyward meglepödve tapasztalta, hogy a fiatal mohikánt nem kötözték meg, s még a kivégzett irokéz harcost sem vitték el a lába elöl. Az örnagy nem tudta, hogy a huronok szándékosan cselekedtek így: arra számítottak, hogy Unkasz megijed a holttesttöl, és kirohan, akkor pedig a kunyhók között megbújt harcosok elfogják, és szégyenszemre visszavezetik.

Amikor Heyward belépett a kunyhóba, tartott attól, hogy a közfigyelem ismét rá terelödik, és a huronok folytatják a kínos kihallgatást. Úgy látszott azonban, hogy aggodalma fölösleges. Az irokézek csendben letelepedtek a földre, s pipázgatva várták, hogy a távollevö vadászok is megérkezzenek. Végül két fiatalabb harcos elölépett, felemelte a holttestet, és kivitte. Duncan, aki eddig viszolygott a véres látványtól, most leült a többiek mellé. Ekkor egy öreg irokéz észrevette, és franciául megszólította:

- A francia parancsnok nem feledkezett meg gyermekeiröl, az irokézekröl. Köszönettel tartozom neki. Lányomat, aki egy fiatal harcosunk felesége, megszállta a rossz szellem. Ki tudod-e üzni belöle?

Heyward látott már indián varázslókat, akik ráolvasással és mindenféle hókuszpókuszokkal próbálták kiüzni a betegekböl a rossz szellemet. Tudta, hogy töle is ilyesmit várnak. Megijedt arra a gondolatra, hogy ha a szellemüzés nem sikerül, az irokézek leleplezik, s minden bizonnyal kegyetlenül meg is büntetik. Mégis eröt vett magán, s amilyen nyugodt hangon csak bírt, így válaszolt:

- A rossz szellemek különbözöek; egyesek nem bírnak ellenállni a tudományomnak, mások erösebbek.

- Testvérem hírneves orvos - mondta az öreg irokéz -, ugye, megpróbálja kedvemért a szellemüzést?

Heyward bólintott. A huronnak ez a válasz is elég volt, visszatette szájába pipáját, s nem mozdult többé. Ekkor a kunyhó bejáratában megjelent egy irokéz harcos alakja, halkan bejött, s leült nem messzire Duncantöl. Az örnagy rémülten ismerte fel a jövevényben Maguát.

Mindenki Magua felé fordult, de egyetlen szó sem hangzott el. Valamennyien csendben szívták a pipájukat; Magua is kivette övéböl a tomahawkját, amelynek foka egyúttal pipafej is volt, megtömte, rágyújtott, és a tomahawk kifúrt nyelén keresztül szívta a füstöt. Arca olyan közömbös és mozdulatlan maradt, mintha nem is lett volna hosszú ideig távol a törzstöl. Tíz perc telt el így, Duncannek úgy tetszett, hogy tíz évszázad, s a kunyhó megtelt pipafüsttel. Végül az egyik fönök Magua felé fordulva megszólalt:

- Üdvöz légy! Sikerrel járt-e a vadászat? Talált-e, testvérem, jávorszarvast?

- Harcosaim roskadoznak a zsákmány alatt - felelte Magua. - Menjen elébük Hajló Nád, és segítsen nekik.

Néma csend támadt, amikor Magua ajkáról elhangzott az a név, amelyet soha többé nem volt szabad kiejteni az irokéz törzsben. Valamennyien kivették szájukból a pipát, és maguk elé bámultak a földre. Egy ösz irokéz azonban lassan felemelkedett, végigpillantott a gyülekezeten, majd így felelt Maguának:

- Aki a fiamról beszél, hazudik. Nem volt fiam. Az a név, amelyet az elöbb kimondtál, örökre feledésbe merült. Elfelejtettük azt is, aki viselte. Víz folyt ereiben, nem pedig huron vér. A Nagy Szellem úgy akarta, hogy haljon ki a családom; s én örülök, hogy a család minden gyengesége velem együtt sírba száll majd. Beszéltem.

Az öreg e szavak után kiment a kunyhóból, s a többiek, akik úgy hitték, hogy minden bün és minden erény örökölhetö, egy szóval sem tartották vissza. Majd az egyik fönök Maguához fordult, hogy tájékoztassa mindarról, ami távollétében történt.

- A delavárok idesompolyogtak táborunkhoz, mint a medve, ha mézre vágyik - mondta a fönök. - De a huronok nem aludtak.

Magua arca elborult egy pillanatra, majd felkiáltott:

- A kanadai delavárok?

- Nem. Azok, akik megmaradtak régi földjükön. Egy harcosukat foglyul ejtettük.

- Hol szárad a skalpja? - kérdezte Magua.

- Még nem végeztünk vele. A lába fürge volt, de a kezébe inkább kapa illik, semmint tomahawk - felelte az irokéz fönök, Unkasz mozdulatlan alakjára mutatva.

Magua óvakodott attól, hogy kíváncsinak mutatkozzék, mint az asszonyok. Nyugodtan tovább szívta pipáját, s fel sem nézett, bármennyire megdöbbentette is, amit az elöbb Hajló Nád apjától, majd a másik irokéz fönöktöl hallott. Végül kiverte pipájából a hamut, visszatette övébe a tomahawkot, s csakis ekkor pillantott arra, ahol Unkasz állt. Magua arca hirtelen eltorzult, nem bírta tovább fegyelmezni magát, s melléböl roppant erövel szakadt fel a kiáltás:

- Fürge Szarvas!

Valamennyien talpra ugrottak: ez a meglepetés még az irokézek önuralmánál is erösebbnek bizonyult. Mindannyian a gyülölt s mégis tisztelt nevet kiáltozták; a bejáratnál leselkedö asszonyok és gyermekek hosszú, éles üvöltésekkel kapcsolódtak be a kórusba. Végül mindenki visszaült a helyére, mintha szégyellné elöbbi gyengeségét; de még sokáig nézték szótlanul a foglyukat, aki oly sokszor bizonyult a legjobb irokéz harcosoknál is ügyesebbnek és bátrabbnak. Unkasz élvezte a hatást, s diadalmas mosoly ült ki az arcára.

Magua meglátta ezt a mosolyt, felemelte karját, és így kiáltott a fogoly felé:

- Meghalsz, mohikán!

- A gyógyító vizek nem kelthetik már életre a halott irokézeket - felelte Unkasz. - Csontjaikat esö mossa, nap szárítja; az irokéz férfiak asszonyok, az irokéz asszonyok baglyok. Eredj, hívd össze a huron kutyákat, hogy egyszer igazi harcost is lássanak. Orrom elfintorodik ebben a kunyhóban: egy gyáva nyúl vérének szagát érzi.

Ezek a gúnyos és sértö szavak az irokézek elevenébe találtak. A gyülekezet dühösen fel­morajlott, s Magua élt az alkalommal, hogy tovább szítsa társainak haragját. Kiegyenesedett, és hosszadalmas beszédbe fogott, jól ismert ékesszólásával. Néhány dicsérö szót intézett a jelenlevökhöz, majd ismét elöadta a vízesésnél lefolyt harc történetét. Sokszor emlegette Hosszú Puskát, de azt bölcsen elhallgatta, hogy a lányokat önmagának akarja megszerezni. Végül azzal zárta le beszédét, hogy az irokézeket szörnyü sérelmek érték a két mohikán és a fehér vadász részéröl; mindezekért Unkasznak halállal kell lakolnia.

Magua szavainak nem maradt el a hatása. Különösen az egyik vad és ijesztö külsejü harcosban lobbant fel a harag lángja. Miután Magua elhallgatott, ez a harcos megragadta tomahawkját, és eldobta Unkasz felé. Magua azonban még idejekorán észrevette, és sikerült egy kissé meglöknie a karját. A tomahawk így csak a tolldíszt vágta le Unkasz fejéröl, majd rezegve megállt a kunyhó falában.

Duncan, aki látta az elöbbi mozdulatot, azonnal talpra ugrott, és el volt szánva arra, hogy élete árán is a fogoly segítségére siet. Mivel a fegyver elkerülte a célt, szerencsére nem kellett közbelépnie. Az örnagy most Unkaszra pillantott, és szívében a rémületet egy csapásra felváltotta a bámulat. A fiatal mohikán úgy állt elöbbi helyén, mint egy márványszobor, s bátran szembenézett az irokézekkel.

- Nem! - mondta Magua, miután meggyözödött arról, hogy a tomahawk nem tett kárt a fogolyban. - Fényes nappal érje a halál, lássák az asszonyok is, amint remeg a húsa, különben olyan lesz a bosszúnk, mint az éretlen kamaszoké. Vigyétek innen biztos helyre; hadd lássuk, hogy a delavárok tudnak-e éjjel aludni, és reggel meghalni.

Két fiatal harcos azonnal megkötözte a fogoly kezét, majd kivezette a kunyhóból. Unkasz egy pillanatra megállt a küszöbön, és visszapillantott: Duncan látta, hogy arcáról még mindig nem tünt el a remény.

Ezek után Magua is eltávozott, anélkül, hogy tovább érdeklödött volna a történtekröl. Heyward szívéröl nagy kö esett le, mert az egész idö alatt attól tartott, hogy ha megmutatják Maguának, a ravasz irokéz esetleg ráismer. A kunyhóban ismét csend lett, a harcosok letelepedtek elöbbi helyükre, és szótlanul pöfékeltek tovább.

Körülbelül egy fél óra múlva az a fönök, aki nemrég Duncan orvosi segítségét kérte, befejezte a pipázást, felállt, és intett az örnagynak, hogy kövesse. Heyward most már szívesen engedel­meskedett, s odakint egy jó nagyot szippantott a hüvös nyáresti levegöböl.

Az öreg irokéz végigment a kunyhók között, amelyekben Heyward hiába kereste Alice-t és az énekmestert, majd elhagyva az ideiglenes falut, megindult a tisztás pereme felé. Közvetlenül az erdö szélén jókora domb emelkedett. Az öreg fönök éppen arra vezette Duncant, s átvágva az erdöszéli bokrokon, a domb felé kanyargó szük ösvényre lépett. Hátuk mögött a tisztáson még játszadoztak az irokéz gyerekek; újabb rözsét hordtak a tüzekre, amelyeknek nemrég Unkaszt és a gyáva harcos vesszöfutását kellett volna megvilágítaniuk; most az irokéz fiúk eljátszották, hogyan ugrott át Unkasz a sorfalon, és hogyan üldözték a harcosok, amíg a szökevény a festett cölöphöz nem ért. A tüzek fénye megvilágította az ösvényt, amelyen az öreg fönök és Duncan haladt. Egyszerre csak észrevették, hogy egy sötét, hatalmas alak áll elöttük.

Néhány lépéssel közelebb mentek hozzá, s akkor látták, hogy egy jól megtermett medve állja az útjukat. Az öreg fönök meghökkent egy pillanatra, de miután jobban szemügyre vette az állatot, nyugodtan elhaladt mellette. Duncan tudta, hogy az indiánok néha megszelídítik az elfogott medvéket: ez is ilyen állat lehet, s most bizonyára kiszökött az erdöbe valami finom falat után. Bár a két hátsó lábán álló medve fenyegetöen morgott, viselkedése egyébként nem vallott rossz szándékra. Duncan mégis némi rossz érzéssel követte a fönököt, a medve azonban öt sem bántotta. Hanem amikor visszapillantott, ijedten tapasztalta, hogy a medve megindult utánuk.

A fönök közben elért a domb lábához, amely csupa szikla volt. Duncan most értette meg úticéljukat: a sziklában barlang nyílott, s bejáratát egy fakéregböl készült ajtó zárta el. Az öreg fönök szó nélkül kinyitotta ezt az ajtót, és belépett a barlangba; Duncan utána sietett, de amikor az ajtót be akarta húzni maga mögött, tapasztalnia kellett, hogy a medve is ott áll, és nem engedi. Az örnagy nem tehetett mást, elengedte az ajtót, és szinte futva iparkodott vezetöje után; a medve követte. Hosszú keskeny folyosón jártak most, a sziklás domb mélyén, s Duncan igyekezett minél közelebb maradni az irokéz fönökhöz, hogy ha a szelídített medvéböl mégis kitörne eredeti vadsága, legalább ketten védekezhessenek. A medve nagyokat morgott mögötte, s egyszer-kétszer el is érte mancsaival a vállát.

Heyward maga sem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig tartott ez a nyugtalanító út a barlangfolyosón. Végül egy forduló után megkönnyebbülten látta, hogy valami fény világít elöttük, s nemsokára kiértek a folyosóból.

A barlang itt kiszélesedett; a hatalmas üreget fából, fakéregböl és köböl készített falak osztották több részre. Néhol nyílás volt a sziklatetöben, nappal arról kaptak fényt az üreg rekeszei, most pedig fáklyák helyettesítették a napfényt. A huronok itt halmozták fel legérté­kesebb holmijukat, s itt feküdt a beteg asszony is, abban a rekeszben, ahová az öreg irokéz és Duncan belépett.

A beteg ágyát több irokéz asszony vette körül, s Heyward nagy örömmel fedezte fel közöttük az énekmestert. Egyébként elég volt egy pillantást vetnie a betegre, máris megállapíthatta, hogy akkor sem tudna segíteni szegényen, ha csakugyan orvos volna. Az asszony kétségkívül halálán járt; kapkodó, szaggatott lélegzése elárulta, hogy már nem élhet sokáig.

David éppen elövette hangsípját, majd rázendített egy zsoltárra, mert a szent dalok erejét csodatevönek hitte. Az indiánok türelmesen végighallgatták, tisztelve együgyüségét. Mikor az ének véget ért, Duncan ijedten hátrafordult, mert úgy hallotta, mintha az utolsó ütemeket egy félig emberi, félig állati hang ismételgetné a háta mögött. Az örnagy odanézett, s a barlang­rekesz egyik homályos sarkában meglátta a hatalmas barnamedvét, amint morogva himbálja magát az ének ütemére. Ez a látvány a jelenlevök közül Davidet képesztette el a legjobban. Ha eddig kételkedett volna a dal csodatevö hatásában, az énekmester most már szentül hitt benne. Egy ideig meredten bámult a dünnyögö fenevadra, de aztán, úgy látszik, a félelem mégis legyözte elképedését, és David kiszaladt a helyiségböl. Útközben még odakiáltotta Heyward­nak:

- Itt van, és alig várja, hogy meglásson téged!

Amint eltávozott az énekmester, a medve abbahagyta a különös dünnyögést, de azért tovább himbálózott jobbra-balra. Heyward éppen azon tünödött, hogy mit jelenthetnek David iménti szavai, amikor az irokéz fönök odalépett a beteg ágyához, és egyetlen mozdulattal távozásra szólította fel a kíváncsi asszonyokat. Ezek csak vonakodva engedelmeskedtek, mert nagyon szerették volna látni a messze földröl érkezett orvos tudományát. Végül mégiscsak elhagyták a helyiséget, s amikor már a lépteik visszhangja sem hallatszott a folyosó felöl, az öreg fönök Heywardhoz fordulva így szólt:

- Most pedig, testvérem, mutassa be a tudományát.

Heyward ismét rádöbbent a szerepével járó veszélyekre. Kétségbeesetten próbálta felidézni emlékezetében azokat a ráolvasó és ördögüzö táncokat, amelyeket olykor az indiánoknál látott, s amelyekkel az indián varázslók a tudatlanságukat és tehetetlenségüket szokták leplezni.

Nagyon valószínü, hogy izgalmában elárulta volna magát valami gyanús mozdulattal, de szerencsére alig kezdte el a hókuszpókuszt, amikor a medve vadul felmordult. Heyward három­szor is újrakezdte a "varázslatot", de a medve fenyegetö magatartása miatt egyszer sem tudta folytatni.

- Úgy látom, a varázslók féltékenyek egymásra - mondta az öreg irokéz. - Inkább egyesült erövel próbáljátok meggyógyítani a lányomat, aki egyik legjobb harcosunk felesége. Nyugodj már meg! - tette hozzá, az elégedetlen medvéhez fordulva. - Elmegyek.

A fönök csakugyan kiment, s Duncan egyszerre csak magára maradt e sivár, elhagyatott barlangban a haldokló asszonnyal és a félelmetes fenevaddal. A medve feszülten figyelt, amíg a távozó fönök lépteinek zaja el nem halt a szük folyosón, majd imbolyogva odament Duncanhez, s megállt elötte a két hátsó lábán, egyenesen, mint egy ember. Duncan nyugtalanul pillantott maga köré, valami fegyvert keresve, mert azt hitte, hogy a medve támadása most már nem késhet sokáig.

Úgy látszott azonban, hogy az állat rosszkedve hirtelen elmúlt. Már nem morgott, és ijesztö mozdulatokkal sem juttatta kifejezésre haragját; hatalmas teste megrázkódott, mintha valami belsö erö mozgatná. Két mellsö lábának roppant tányértalpaival ügyetlenül bökdöste a saját orrát, s míg Heyward izgatottan bámult rá, a félelmetes medvefej váratlanul hátrahanyatlott, s a helyén megjelent Sólyomszem nyílt és mosolygó arca.

- Csitt! - mondta a vadász, nehogy Heyward felkiáltson meglepetésében. - A gazemberek nincsenek messze, s ha olyan hangokat hallanak, amelyek nem tartoznak a varázslathoz, egyszerre a nyakunkon lesznek mindannyian.

- De hát miféle maskara ez, és miért vállalkoztál erre a veszélyes kalandra!

- Hja, a véletlen gyakran keresztezi az ész szándékát - felelte a vadász. - De mivel minden történetet legjobb az elején elkezdeni, elmesélek mindent szép sorjában. Miután elváltunk egymástól, Csingacsgukot és az öreg parancsnokot egy üres hódvárban helyeztem el, ott nagyobb biztonságban vannak a huronoktól, mintha az Edward-erödben volnának; az északi indiánok ugyanis szent állatnak tisztelik a hódot, mert a hódprémkereskedök még nem jutottak el hozzájuk. Azután Unkasz meg én elindultunk a másik tábor felé, ahogy megbeszéltük. Láttad a fiút?

- Láttam; eddig nem esett bántódása, de holnap reggel ki akarják végezni.

- Sejtettem, hogy ilyen ítéletet hoznak ellene - mondta Sólyomszem kevésbé vidám hangon, majd így folytatta: - Tulajdonképpen a fiú balszerencséje miatt jöttem ide, mert nem türhettem tétlenül, hogy az irokézek elbánjanak a barátommal. Micsoda ünnep lenne a gazembereknek, ha egyazon kínzócölöphöz kötözhetnék hozzá Fürge Szarvast meg Hosszú Puskát, ahogy engem neveznek!

- Mondd tovább a történetet - szakította félbe a türelmetlen Heyward -, nem tudhatjuk, hogy melyik pillanatban térnek vissza a huronok.

- Sose félj tölük! A varázslóknak idöt kell adni, akárcsak a fehér telepesek között kóborló papoknak. Minket éppoly kevéssé fognak egy ideig megzavarni, mint a sápadtarcúak a misszionáriusokat, akik hosszú prédikációba kezdenek elöttük. Nos, Unkasz meg én talál­koztunk a gazemberek egyik csapatával; a fiú túlságosan elöre merészkedett; nem is nagyon hibáztatom, hiszen oly forró a vére; azután az egyik huron gyáván megfutott, Unkasz üzöbe vette, és csapdába esett.

- Az a huron drágán fizetett a gyávaságáért - mondta Heyward.

Sólyomszem sokatmondóan végighúzta mutatóujját a torkán, mintha azt jelezné, hogy érti, mire céloz Heyward. Majd így folytatta:

- Gondolhatod, hogy miután a fiú fogságba esett, én a huronok nyomában maradtam. Volt közöttünk némi csatározás, és egy-két gazemberre rásütöttem a puskámat, de hát ez nem tartozik ide. Aztán láttam, hogy puskával már nem megyek semmire, s nesztelenül megközelítettem a tábort. Szerencsémre az erdö szélén találkoztam az irokézek legnagyobb varázslójával, aki éppen maskarába öltözött; nyilván csatába készült a rossz szellem ellen. Nem sokat tétováztam, fejbe kólintottam a puskám agyával, aztán odakötöztem egy fához, felpeckeltem a száját, s a varázsló helyett én bújtam a medve börébe.

- És remekül játszottad a medve szerepét: az igazi medvék elbújhattak volna melletted!

- Nagyon rossz tanítvány volnék - felelte Sólyomszem -, ha az erdöben töltött hosszú évek után nem tudnám élethüen utánozni az ilyen állat mozdulatait. Csak azt sajnálom, hogy az irokéz varázslók nem párduc- vagy vadmacskabört viselnek, mert akkor hatásosabb szerep­kör­ben mutathattam volna be a képességeimet. Egy ilyen otromba, cammogó medve mozdulatait nem nehéz utánozni. No de sok munka áll még elöttünk; hol van Alice?

- Kerestem már a falu minden kunyhójában, de még a nyomát sem találtam sehol.

- Nem hallottad, hogy amikor az énekmester kiszaladt, azt kiáltotta: "Itt van, és alig várja, hogy meglásson téged"?

- Azt hittem, hogy erre a beteg asszonyra céloz - felelte Duncan.

- Szegény együgyü David, nagyon megijedt tölem, és nem fejezte ki magát elég világosan; de biztos vagyok benne, hogy másra gondolt. Ez a barlang, úgy látom, több rekeszre oszlik. A medve nagyon jól tud mászni, hát én most felmászom a falra, és átkukucskálok azon a résen. Talán még mézesbödönök is rejtöznek ebben a sziklában, én pedig olyan állat vagyok, tudod, amelyik odavan minden édességért.

Sólyomszem nevetve felkapaszkodott az egyenetlen falon, és tréfából még most is utánozta a medve mozdulatait; de amikor a réshez ért, elhallgatott, Duncannek is intett, hogy maradjon csendben, majd gyorsan lesiklott a falról.

- Ott van - súgta -, és azon az ajtón keresztül bejutsz hozzá. Szerettem volna mindjárt meg­vigasztalni egy-két szóval, de egy ilyen szörnyü állattól csak megijedt volna. Egyébként, ami azt illeti, örnagy úr, a kifestett arcoddal te sem vagy valami szívderítö látvány.

Duncan, aki máris az ajtóhoz ugrott, most hirtelen visszafordult.

- Csakugyan olyan ijesztö a külsöm? - kérdezte egy kissé bánatosan.

- No, egy éhes farkas vagy egy rohamozó hadsereg nem ijedne meg töled; én jól emlékszem rá, hogy volt idö, amikor megnyeröbb képet mutattál. Az indián asszonyoknak talán semmi kifo­gásuk nem lenne a díszeid ellen, a sápadtarcú lányok azonban jobb szeretnek sápadt arcokat látni - nevetett a vadász. Aztán körülnézett, s egy parányi kis forrásra mutatott, amely itt a barlangban fakadt a sziklából. - Nézd csak, azzal a vízzel könnyen lemoshatod Csingacsguk remekmüvét, s ha majd visszatérsz, én kenek rá újabb díszeket. Remélem, kaptál Csingacsguk­tól egy kis pótfestéket, hogy ha lekopik a díszed, kiigazíthasd?

Heyward bólintott, és már oda is szaladt a vízhez, hogy lemossa az arcát. Miután megszabadult az ijesztö díszektöl, feltépte az ajtót, és átment a barlang másik rekeszébe. Alice egy távoli sarokban ült, sápadtan és nyugtalanul. Szerencsére az énekmestertöl tudta, hogy Heyward az irokéz táborban van, egyébként most biztosan elájult volna a meglepetéstöl.

- Duncan! - kiáltotta a lány, megpillantva szerelmesét.

- Alice! - felelte Heyward, s odaszaladt a szanaszét heverö ládák, zsákok, fegyverek között.

- Tudtam, hogy nem fogsz elhagyni - mondta Alice, és sápadt arca most tüzpirosra gyúlt. - Egyedül jöttél? Bármennyire örülök is neked, szeretném tudni, hogy mi lett a többiekkel. David nem ért rá mesélni, csak annyit mondott, hogy itt vagy.

Duncan látta, hogy a lány minden ízében remeg, s így elöször is beszámolt az elválásuk óta történt eseményekröl. Elmondta, hogy a William Henry-eröd melletti mészárlásban a lányok apjának nem esett bántódása, s Munro a közelben várja öket. Aztán elmesélte, hogyan jött ö Daviddel az irokéz táborba, s hogyan találkozott a medvebörbe bújt Sólyomszemmel.

- Most pedig, Alice - tette hozzá -, nagy lelkieröre van szükség. Sólyomszem segítségével talán sikerül megszöknünk a vad irokézek közül, de csak akkor, ha bátor és erös leszel. Ne feledd, hogy apád a közelben vár, s nemcsak a magad boldogsága, hanem az övé is a te viselkedé­sedtöl függ.

- Mindent megteszek apám kedvéért - felelte Alice.

- És egy kicsit az én kedvemért is, ugye? - kérdezte Heyward, gyengéden megszorítva a lány kezét.

Alice meglepetten nézett rá.

- A hely és az idö nem nagyon alkalmas arra, hogy most valljam meg érzelmeimet - folytatta Duncan. - Mégis meg kell mondanom, hogy mit érzek irántad. Apáddal már beszéltem erröl.

- És Cora? Remélem, Duncan, nem feledkeztetek meg Coráról...

- Nem, dehogyis feledkeztünk meg róla! Mindent el fogunk követni a kiszabadítása érdekében. Apád egyformán szereti mindkét gyermekét. Én a legjobb barátja vagyok Corának, de hozzád még szorosabb érzelmi kapocs füz, s meg is kértem a kezedet apádtól.

- Duncan - felelte Alice, egyenesen a szemébe nézve a fiatalembernek -, erröl csak akkor beszélünk legközelebb, ha megint együtt leszünk mindannyian.

- Nem is kívánok egyebet - akarta mondani Duncan, de ekkor valaki hátulról a vállára ütött. Az örnagy megfordult, és szemközt találta magát Maguával. Az irokéz mély torokhangon felnevetett, s arcáról vadság és gyülölet sugárzott.

- Mit akarsz?! - kiáltotta Alice. Duncan erre a hangra magához tért. Az elsö pillanatban már arra gondolt, hogy birokra kel Maguával, s vagy megöli, vagy elpusztul. Most azonban Alice hangja eszébe juttatta, hogy a lánynak még szüksége van rá, tehát nem kockáztathatja életét ilyen kétes kimenetelü párviadalban.

Magua arca közben visszanyerte szokott kifejezését; az irokéz összefonta kezét a mellén, s így szólt angolul:

- A sápadtarcúak csapdába ejtik a ravasz hódot; de a rézbörüek még a sápadtarcúakat is csapdába tudják ejteni.

- Tégy, amit akarsz! - kiáltotta Heyward izgatottan. - Megvetlek téged is, a bosszúdat is!

- Akkor is így fogsz beszélni, ha majd a kínzócölöphöz kötözünk? - kérdezte Magua gúnyosan.

- Ott is, mindenütt, akár az egész törzsed színe elött!

- Ravasz Róka nagy fönök! - felelte az indián. - Most elmegy, és idehívja harcosait, hadd lássák, milyen bátran viseli egy sápadtarcú a kínzásokat.

Sarkon fordult, és éppen ki akart menni a helyiségböl, amikor valami morgás megállásra késztette. A medve megjelent az ajtóban, szokásos cammogó járásával.

Magua egy pillanatig jobban szemügyre vette, akárcsak a beteg asszony apja, hogy nem igazi medvével áll-e szemben, hanem csak a varázslóval. Ravasz Róka megvetette a varázslókat és babonáikat, s amikor most felismerte az álruhát, szó nélkül ki akart menni a medve mellett. Egy hangosabb és fenyegetöbb morgástól azonban megint visszariadt. Aztán bosszúsan legyintett, mintha unná már a tréfát, s határozottan megindult az ajtó felé. A medve nem tágított, s mellsö lábaival hadonászni kezdett a levegöben.

- Bolond! - kiáltotta Magua. - Eredj, játssz a gyerekekkel és az asszonyokkal, a harcosokat pedig hagyd békén.

Ezzel ismét ki akart menni, még csak arra sem érdemesítve a varázslónak vélt alakot, hogy megfenyegesse késével vagy tomahawkjával. Egyszerre csak a medve kinyújtotta két karját, s olyan erövel szorította magához az irokézt, ahogy csak valódi medvék tudnak szorítani. Heyward, aki lélegzet-visszafojtva figyelte ezt a jelenetet, most felkapott néhány szarvasbör szíjat a földröl, odaszaladt, és megkötözte Magua kezét-lábát. Az irokéz közben moccanni sem bírt, olyan erösen fogták az acélizmú Sólyomszem karjai. Végül Sólyomszem elengedte a megkötözött Maguát, Duncan pedig lefektette a földre.

Mindeddig Magua még csak meg sem mukkant. De amikor Sólyomszem magyarázat helyett hátratolta a medve fejét, és megmutatta saját arcát, az irokéz önkéntelenül is felkiáltott meglepetésében:

- Uff!

- Látom, megjött a hangod - mondta Sólyomszem nyugodtan. - Most azonban ismét elküldjük, hogy ide ne csödítsd a barátaidat.

Sólyomszem nem sokat tétovázott, s egykettöre felpeckelte a harcképtelen ellenség száját. Azután Duncanhez fordult:

- Gyerünk, hadd festem be az arcod, és aztán meneküljünk!

Sólyomszem csakhamar elkészült a díszekkel, s intett, hogy mehetnek a kijárat felé.

- Nem lehet! - mondta Duncan. - Nézd, Alice-nek remeg a lába, egy lépést sem bír megtenni. Menekülj hát magad, s engem bízz a sorsomra.

- Minden bajból van kiút! - felelte a vadász. - Itt éppen elég indián ruhát látok, takard be velük Alice-t, vedd a karodba, és gyere utánam.

Így is történt. Visszatértek a másik helyiségbe, ahol a beteg asszony feküdt, majd tovább­mentek a szük folyosón. Mikor a fakéregböl készült kis ajtóhoz értek, hallották, hogy odakint számos irokéz gyült össze: a varázslat eredményét várták.

- Én nem szólhatok hozzájuk - súgta Sólyomszem. - Azonnal felismernek hangomról, hogy nem a varázsló beszél. Te beszélj velük, barátom; mondd meg nekik, hogy bezártuk a rossz szellemet a barlangba, és az asszonyt olyan helyre visszük, ahol gyógyító füvek találhatók.

Az ajtó kinyílt egy kissé, valaki be akart kukucskálni, mert már nem gyözte türelemmel a vára­kozást. Így hát Sólyomszem nem folytathatta utasításait; bátran meglökte az ajtót, és kilépett a szabadba, egy pillanatig sem feledkezve meg arról, hogy medve módra kell cammognia. Duncan szorosan mögötte haladt, s egyszerre csak a beteg asszony izgatott rokonai és barátai között találta magát. A tömeg hátrább húzódott, s az öreg irokéz, a beteg asszony apja, megszólította Duncant:

- Testvéremnek sikerült elüznie a rossz szellemet? Mit hoz a karjában?

- A lányodat - felelte Duncan komolyan. - A betegség elszállt belöle, de ott maradt a szikla üregében. Most elviszem az asszonyt ide az erdöbe, nem messzire, hogy gyógyító hatású füvekkel megerösítsem. Mire felkel a nap, már otthon lesz a férje wigwamjában.

Az öreg fönök lefordította e szavakat irokéz nyelvre, és a tömeg helyeslöen felmorajlott. A lány apja maga intett Duncannek, hogy csak menjen tovább, majd szilárd hangon így szólt a többiekhez:

- Jól van; én harcos vagyok, bemegyek a barlangba, és megvívok a rossz szellemmel.

Heyward, aki már boldogan sietett tovább, e szavakra ijedten megállt és hátra fordult.

- Megörültél, testvérem?! - kiáltotta. - Ha bemész, a betegség téged fog megszállni; vagy ha mégsem bírna veled, kifutna a lányod után az erdöbe, és újra hatalmába kerítené! Nem, várakozzatok idekint, s ha a rossz szellem megjelenik az ajtóban, verjétek agyon dorongjaitok­kal.

Ez a figyelmeztetés megtette hatását a babonás irokézekre. Az öreg fönök s egy fiatalabb harcos, aki minden bizonnyal a beteg asszony férje volt, kézbe vette tomahawkját, s elhelyezkedett a barlang bejáratánál, hogy azonnal rátámadhasson a rossz szellemre, amint kidugja a fejét; az asszonyok és a gyerekek közben vastagabb faágakat kerestek, ugyanilyen céllal. Az álvarázslók ezalatt gyorsan eltávoztak Alice-szel.

Sólyomszem azért kockáztatta meg ezt a cselt, mert bízvást számíthatott az irokézek babonás elképzeléseire; ugyanakkor azonban azt is tudta, hogy a bölcsebb fönökök inkább csak eltürik a babonákat, de nem hisznek bennük. Most tehát minden attól függött, hogy mikor jut a varázslat híre a többi fönök fülébe, s ezért sietni kellett. Mikor a tisztáshoz értek, Sólyomszem hátrapillantott, hogy nem követi-e öket valaki a rokonok közül, majd a fák között maradva, gyorsan jobbra fordult, s úgy vezette tovább Duncant az erdöben. Nemsokára egy kitaposott ösvényre értek.

- Ez az ösvény egy patakhoz vezet - mondta Sólyomszem. - Haladj tovább a patak északi partján, amíg egy vízesést nem látsz, attól jobb kéz felé egy szikla emelkedik, kapaszkodj fel rá, és meglátod a delavárok tábortüzét. Eredj le hozzájuk, és kérj oltalmat; ha csakugyan delavá­rok, nem fogják megtagadni. Messzebbre nem menekülhetsz a lánnyal. A huronok hamarosan ráakadnak a nyomotokra, és egykettöre utolérnek. Eredj, s a gondviselés vigyázzon rátok!

- És te? - kérdezte Heyward meglepetten. - Csak nem akarsz elválni tölünk?

- A huronok fogva tartják a delavárok büszkeségét, a mohikánok nemes fájának utolsó hajtását - felelte a vadász. - Visszamegyek, és megpróbálom kiszabadítani.

Duncan és Alice most könyörögni kezdett Sólyomszemnek, hogy tartson velük, s ne kockáztassa életét oly kevés reménnyel kecsegtetö vállalkozásban. De hiába volt minden könyörgés, minden érv. A vadász ugyan végighallgatta öket, de aztán olyan hangon válaszolt, hogy Duncan és Alice nem is merte tovább kérlelni.

- Hallottam - mondta Sólyomszem -, hogy van egy érzés, amely mindennél erösebb köteléket teremt a fiatal férfiak és lányok között. Lehet, hogy így van. Én azonban nem ismerem ezt a köteléket: én a vadonban élek, és nem a településeken. A mohikán fiút én tanítottam meg a fegyverforgatásra, és ö bökezüen meg is fizetett a fáradozásaimért; nemegyszer megmentette az életemet. Sok csatában harcolt az oldalamon, s amíg jobbról az ö puskáját hallottam, balról pedig a Csingacsgukét, tudtam, hogy az ellenség nem kerülhet a hátamba. Télen és nyáron, éjjel és nappal jártuk együtt a rengeteget, közös zsákmányból falatoztunk, s amíg egyikünk aludt, a másik örködött. Esküszöm, elöbb fog kipusztulni minden hüség erröl a világról, s elöbb válik a Szarvasölö olyan értéktelen holmivá, mint az énekmester sípja, semhogy a mohikán fiú meghalna, amiért nem volt barátja, aki segítsen rajta!

Duncan szótlanul megszorította a vadász kezét; Sólyomszem megfordult, és eltünt az erdöben. Alice, aki most már megnyugodott egy kissé, lekéredzkedett Heyward karjából a földre. Néhány pillanatig még szomorúan álltak a sötétben, aztán a két fiatal megindult a delavár falu felé.

XIII.
RAVASZ RÓKA UTOLSÓ KÍSÉRLETE

Sólyomszem pontosan tudta, hogy milyen akadályok és veszélyek várnak rá. Visszatéröben az irokéz tábor felé, azon gondolkodott, miképpen játszhatná ki az ellenség éberségét. Ismerte az irokézeket, s tisztában volt azzal, hogy nem lesz könnyü túljárni az eszükön.

Amikor közelebb ért a kunyhókhoz, óvatosabban kezdett lépkedni, s alaposan szemügyre vett mindent, ami elébe került. Az egyik kunyhó valamivel távolabb állt a többitöl, s úgy látszott, mintha építöi nem is fejezték volna be - talán éppen kifogytak a fából. A félig kész kunyhó résein azonban valami gyér világosság szürödött ki, annak jeléül, hogy mégsem lakatlan. Sólyomszem lassan odalopózott, követve az óvatos hadvezérek példáját, akik a döntö támadás elött az ellenséges elöörsök állásáról akarnak megbizonyosodni.

Bár a kunyhó körül senki sem látszott, Sólyomszem változatlanul tovább játszotta a medve szerepét, hogy ha mégis észrevennék, ne támadjanak rá azonnal. Medve módra felkapasz­kodott a kunyhó falán, és benézett egy kis nyíláson. Kiderült, hogy ez a hely David Gamut szállása. Ide húzódott be gondjaival és bánatával a hüséges énekmester. A tüz mellett ült, néha egy-egy ágat dobott rá, s egész lényéböl roppant mélabú áradt.

Öltözéke egy kicsit megváltozott, amióta a hódok tisztásának szélén találkozott Sólyom­szemmel és társaival: most a háromszögletü kalapját is viselte; úgy látszik, néhány ruhadarab nem keltette fel az irokézek érdeklödését, s visszaadták foglyuknak.

Sólyomszem sejtette, hogy mi emészti az énekmestert, s min tünödik olyan bánatosan: bizonyára még mindig nem tudta kiverni fejéböl a csodálatosan dünnyögö medvét, amely elüzte a beteg asszony ágya mellöl. A vadász leereszkedett a falról, körbejárta a kunyhót, hogy megbizonyosodjék róla, nincs-e valaki a közelben, majd az alacsony ajtóhoz lépve, hirtelen megjelent David elött. A szerencsétlen énekmester most még jobban megrémült, s a hangsípja után kapkodott, hogy e csodatevö szerszámmal elüzze a félelmetes jelenést.

- Te sötét és titokzatos szörnyeteg! - kiáltotta David, miközben remegö kézzel feltette vaskeretes szemüvegét, s a zsoltároskönyvért nyúlt. - Nem ismerlek téged, sem a szándékaidat; de ha támadásra készülsz a templom egyik legszerényebb szolgája ellen, hallgasd elöbb végig e szent dalokat, s aztán bánd meg büneidet!

A medve megrázta bozontos testét, majd egy jól ismert hang így válaszolt:

- Tedd el azt a fütyülöszerszámot, s tanítsd meg szerénységre a torkodat is! Öt rövid és érthetö angol szó most többet ér egyórai kornyikálásnál.

- Ki vagy te? - kérdezte David levegöért kapkodva, s képtelen volt rázendíteni a dalra.

- Éppen olyan ember, mint jómagad. Hát ilyen hamar elfelejtetted, hogy kitöl kaptad vissza azt az ostoba szerszámot, amelyet most a kezedben tartasz?

- Lehetséges volna ez? - suttogta David egy kissé megkönnyebbülve, mert agyában mégiscsak derengeni kezdett már valami. - Sok csodálatos dolgot láttam, amióta a pogányok között tartózkodom, de ilyen csodát még egyet se!

- Ugyan, szó sincs itt csodáról! - felelte Sólyomszem, s a medvefejet hátratolva, kimutatta saját becsületes arcát. - Medvebörbe bújtam, s ezzel minden meg van magyarázva. Most pedig lássunk munkához.

- Elöbb mondd el, hogy mi történt a lánnyal és azzal a fiatalemberrel, aki oly bátran vállalkozott a kiszabadítására - kérte David.

- Most már messze járnak mind a ketten, s az irokéz gazemberek tomahawkja nem érheti utol öket. De meg tudnád-e mondani, hogy hol van Unkasz?

- Meg van kötözve, és úgy tudom, az irokézek elhatározták, hogy kivégzik. Végtelenül sajnálnám, ha egy ilyen derék fiatal indián tudatlanul költözne a másvilágra, s ezért már meg is próbáltam hatni rá egy szent dallal, amely...

- El tudsz vezetni hozzá? - vágott a szavába Sólyomszem.

- Nem lenne nehéz - felelte David tétovázva -, de azt hiszem, a te jelenléted inkább súlyosbítaná, semmint enyhítené a fiatal indián helyzetét.

- Elég a beszédböl, vezess! - mondta Sólyomszem; ismét eltakarta az arcát, és kilépett a kunyhóból.

Útközben a vadász kifaggatta az énekmestert, s megtudta, hogy az irokézek egyszer már beengedték Unkaszhoz Davidot, hiszen nem tartották épelméjünek, s ezért tisztelték. Azonkívül az énekmester valamelyest össze is barátkozott az egyik örrel, aki tudott egy kicsit angolul. David ugyanis vallási elöadásokat intézett az örhöz, s bár az irokéz nem sokat törödött a kegyes szavakkal, mégis tetszett neki, hogy az énekmester ilyen buzgón foglalkozik vele.

Sólyomszem mindezt türelmesen végighallgatta, s néhány utasítást adott Davidnak. Végül elértek ahhoz a kunyhóhoz, amelyben az irokézek Unkaszt fogva tartották. Mivel ez a kunyhó éppen a falu közepén állt, nehezebb volt észrevétlenül megközelíteni vagy elhagyni, mint bármely másikat. Sólyomszem azonban nem is törödött azzal, hogy észreveszik-e vagy sem. Bízott álöltözetében és színjátszó képességében, s a legegyenesebb úton tartott a kunyhó felé. Az idöpont kedvezö volt; az elöbb még nagy lármával hancúrozó gyerekek már aludtak, s az asszonyok és a harcosok legnagyobb része is visszavonult szállására. Mindössze négy-öt férfi ögyelgett Unkasz börtöne elött, s idönként be-benézett a fogolyhoz.

Amikor meglátták a félkegyelmü Gamutot és a törzs jól ismert varázslóját, készséggel kitértek az útjukból. A kunyhó elötti helyet azonban nem hagyták el, söt látszott rajtuk, hogy most még inkább ott akarnak maradni, mert kíváncsiak a varázsló szokásos hókuszpókuszaira.

Sólyomszem nem szólíthatta meg az irokézeket, hiszen elárulta volna magát a hangjával, s ezért Davidra kellett bíznia az egész beszélgetést. Szerencsére az énekmester nem felejtette el az útközben kapott utasításokat, s a következö szavakkal fordult ahhoz az örhöz, aki tudott egy kicsit angolul:

- A delavárok asszonyok! Honfitársaim, az ostoba angolok azt mondták nekik, hogy ragadja­nak tomahawkot, és támadják meg az irokézeket. Ezért a delavárok egy pillanatra megfeled­keztek asszonyi mivoltukról. De akarod-e hallani, testvérem, amint Fürge Szarvas visszakéri szoknyáját, és sírva fakad a kínzó oszlopon?

- Uff! - kiáltotta az irokéz, akinek a legnagyobb gyönyörüséget nyújtotta volna David szavainak a beteljesülése.

- Akkor álljon félre, testvérem, hogy a varázsló meg én bemehessünk, és ráfújhassunk a kutyára.

Az irokéz lefordította társainak David szavait, s erre valamennyien helyeslö kiáltásokat hallattak. Félrehúzódtak a kunyhó bejáratától, és intettek a varázslónak, hogy lépjen be. A medve azonban leült a földre, és morogni kezdett.

- A varázsló attól fél, hogy leheletét a testvérei is megérzik, s akkor belölük is elszáll a bátorság - mondta David. - Menjetek hát egy kicsit messzebbre!

Az irokézeket semmi sem ijeszthette volna meg jobban, s így azonnal szót fogadtak; valamivel távolabb helyezkedtek el, de úgy, hogy azért jól lássák a kunyhó bejáratát. Ekkor Sólyomszem felállt, és cammogva bement a fogolyhoz. Odabent sötét volt, csak egy leégett tüz parazsa világított.

Unkasz a kunyhó legtávolabbi sarkában feküdt gúzsba kötve. Amikor meglátta a félelmetes állatot, lebiggyesztette az ajkát. Azt hitte, ellenségei egy igazi medvét küldtek be hozzá, hogy megijesszék. Sólyomszem számított arra, hogy az ellenség kívülröl figyeli, s ezért nem leplezte le magát mindjárt, hanem fenyegetö medvetáncba kezdett. A fiatal mohikán ugyan az igazinak vélt medvétöl sem ijedt meg, de ijedelme különben is gyorsan elmúlt volna, mert éles szeme azonnal észrevette, hogy a táncoló alak nem egészen úgy mozog, mint az igazi medvék. Sólyomszem bizonyára elszégyellte volna magát, ha tudja, hogy most sokkal kisebb sikert arat a medve szerepében, mint nemrég Heyward elött.

Egy ideig folytatta a táncot, majd látva, hogy David az utasítások szerint éppen az ajtónyílás­ban helyezkedett el, s az irokézek nem pillanthatnak be, megállt. Mielött kibújt volna a medvebörböl, kígyósziszegést hallatott, hogy Unkasz tudomást szerezzen ottlétéröl, s még véletlenül se kiáltson fel meglepetésében. Unkasz azonnal felfigyelt, Sólyomszem gyorsan levetette magáról a medve börét, odasietett a fogolyhoz, elvágta kötelékeit, majd kezébe adta a kést. A fiatal mohikán talpra ugrott.

- Az irokézek odakint vannak - mondta Sólyomszem, s egy másik kést vett elö az övéböl. - Ha bejönnek, védekezünk.

- Menjünk innen - súgta Unkasz.

- Hová?

- A delavárokhoz.

- Jó - mondta Sólyomszem -, de mit csinálunk az irokézekkel, akik az ajtó elött állnak? Öten vannak, s az énekmesterre egyáltalán nem számíthatunk a harcban.

- Az irokézek hencegö kutyák - felelte Unkasz gúnyosan. - Szent állatuk a jávorszarvas, de olyan lassan másznak, mint a csigák. A delavárok a teknösbéka gyermekei, s mégis gyorsabban futnak a szarvasnál.

- Van igazság abban, amit mondasz, fiú; nem is kétlem, hogy jó pár mérfölddel megelöznéd az irokézeket, s még ki is fújnád magad, mielött üldözöid a másik faluhoz érnének. De az én eröm a karomban van, nem pedig a lábamban. Könnyen be tudnám verni a fejét akármelyik irokéznek, de versenyfutásban ök lennének a gyöztesek.

Unkasz, aki már az ajtó felé lépett, most visszafordult, és megint a kunyhó sarkába húzódott. Sólyomszem azonban hangosan gondolkodott tovább, s végül is a következö megállapításra jutott:

- Mondom, én nem tudok olyan gyorsan futni, mint te, ez azonban még nem ok arra, hogy fogságban maradj. Indulj hát el egyedül, Unkasz, én pedig felveszem a medvebört, és meg­próbálom ravaszsággal jóvátenni a lassúságomat.

A fiatal mohikán nem válaszolt; nyugodtan keresztbe tette a karját, és nekitámaszkodott a kunyhó falának.

- Nos - kérdezte Sólyomszem -, miért késlekedsz? Elég idöm lesz átöltözni, hiszen az irokézek elöbb téged vesznek üzöbe, s csak azután térnek ide vissza.

- Unkasz marad - felelte a fiatal mohikán.

- Miért?

- Hogy együtt harcoljon apja testvérével, és együtt haljon meg a delavárok barátjával.

- Tudtam - mondta Sólyomszem, acélos ujjaival megszorítva Unkasz kezét -, tudtam, hogy úgysem hagysz el, hiszen mohikán vagy! Hát akkor próbáljunk valamilyen cselhez folyamodni. Vedd fel a medvebört; biztos vagyok benne, hogy csaknem olyan jól el tudod játszani a medve szerepét, mint én.

Unkasz erre nem szólt semmit, bár titokban meg volt gyözödve arról, hogy Sólyomszem egyáltalán nem nyújtott tökéletes alakítást a medve szerepében. A fiatal mohikán belebújt a medvebörbe, s türelmesen várta idösebb barátjának utasításait.

- Nos, énekmester uram - fordult Sólyomszem Davidhoz -, most rajtunk a sor, hogy ruhát cseréljünk. Vedd fel a vadászingemet és a sapkámat, nekem pedig add ide a kabátodat és a háromszögletü kalapodat. A zsoltároskönyvet, a szemüveget és a hangsípot is el kell kérnem töled, de becsületszavamat adom rá, hogy ha még egyszer találkozunk az életben, hiánytalanul visszakapsz mindent.

David szó nélkül beleegyezett a cserébe. Sólyomszem gyorsan magára vette a kölcsönkapott ruhadarabokat, s miután orrára felkerült a vaskeretes pápaszem, fejére pedig a háromszögletü kalap, a csillagok fényében bárki összetéveszthette volna Gamuttal, hiszen körülbelül egyforma magasak voltak. Miután a ruhacsere megtörtént, Sólyomszem az énekmesterhez fordult.

- Nagyon nagy benned a félsz? - kérdezte az átöltözött énekmestertöl.

- Hivatásom békés természetü, és sohasem forgattam fegyvert - felelte David. - Mindazonáltal senki sem mondhatja, hogy akár a legnagyobb veszélyek közepette is megfeledkeztem volna kötelességemröl és hitemröl.

- Most csak egy pillanatnyi veszélynek akarlak kitenni - mondta a vadász. - Ez a pillanat akkor következik majd be, amikor az irokézek rájönnek, hogy becsaptuk öket. Ha elsö haragjukban nem vernek agyon téged, késöbb már nem fognak bántani: hiszen tudod, félkegyelmünek tartanak, s mint ilyet, rendkívül tisztelnek. Ha vállalod, hogy itt maradsz, ülj le ott az árnyék­ban, és tégy úgy, mintha te volnál Unkasz, egészen addig, amíg az irokézek fel nem fedezik az igazságot. Akkor, mint mondottam, egy-két nehéz pillanat vár rád. Nos, válassz: vagy kirohanunk együtt mind a hárman, vagy itt maradsz.

- Választottam - felelte David szilárd hangon. - Itt maradok a fiatal mohikán helyén. Ő bátran és odaadóan harcolt érettem, s én hálából mindent megteszek, hogy életben maradjon.

- Igaz férfi módjára beszéltél; azt hiszem, csak a rossz iskoláidon múlott, hogy nem lettél különb ember. Helyezkedj el, úgy, ni; jobban húzd be a fejed és föként a lábad, különben az irokézek túl hamar rájönnének, hogy ez a hosszú alak nem lehet Unkasz. Maradj csendben, ameddig csak lehet, s ha megszólalsz, mindjárt ereszd ki a hangod, ahogy szoktad; hadd jusson az irokézek eszébe már az elsö pillanatban, hogy nem vagy beszámítható. Ha mégis megskalpolnának, biztos lehetsz abban, hogy Unkasz meg én bosszút állunk érted.

- Megállj! - mondta David, látva, hogy Sólyomszem és a fiatal mohikán indulni készül. - Istennek hitvány, alázatos szolgája vagyok, akihez nem illik a bosszú. Így hát ne bántsátok ellenségeimet; bocsássátok meg nekik, ha végeznek velem.

Sólyomszem meghatódott az énekmester együgyüségétöl; nem válaszolt semmit, csak megszorította David kezét, s a medvebörbe bújt Unkasszal együtt kilépett a kunyhóból.

A vadász tudta, hogy amint megjelenik az ajtónyílásban, mind az öt irokéz rámereszti a szemét; ezért rögtön alkalmazkodott új szerepéhez, és töle telhetöleg megpróbálta utánozni David mozdulatait. Jobb kezét fel-alá lóbálta, mint Gamut szokta éneklés közben, söt valami zsoltárforma dallamra is rázendített. Szerencsére az irokézek füle nem volt zeneileg iskolázott, különben azonnal rájöttek volna a turpisságra. Amikor odaértek az irokézek csoportjához, az angolul beszélö harcos kinyújtotta karját, és megállította az énekmesternek vélt alakot.

- Mit csinál a delavár kutya? - kérdezte az irokéz, s elörehajolt, hogy a homályban jobban lássa az énekmester arckifejezését. - Megijedt? Mikor hallhatjuk a nyögéseit?

Ekkor a medve olyan vadul mordult fel, hogy az irokéz harcos önkéntelenül is elengedte az állítólagos énekmester karját, és hátrahökölt. Egy pillanatig maga sem tudta, igazi medvével áll-e szemben vagy csak a törzs varázslójával. Sólyomszem folytatta fülsértö éneklését, s az irokézek szent borzadállyal húzódtak vissza töle. A medve és az énekmester megszemélyesítöje akadálytalanul haladhatott tovább.

Unkasznak és a vadásznak minden lelkierejére szüksége volt, hogy nyugodtan és lassan ballagjon tovább a kunyhók között. Észrevették ugyanis, hogy az irokézek kíváncsisága kezdi legyözni a félelmüket, s a harcosok odasettenkednek a börtönkunyhó bejáratához. Nyilván türelmetlenek voltak, és máris szerették volna látni a varázslat eredményét. Ha David most ügyetlenül megmozdul, vagy másképpen elárulja magát, az irokézek azonnal a két szökevény után erednek, és minden bizonnyal foglyul ejtik öket.

Ilyesmi azonban egyelöre nem történt, s Unkasz és Sólyomszem már az erdö széléhez közeledett, amikor rettenetes kiáltás hallatszott a börtön-kunyhó felöl. A fiatal mohikán azonnal levetette magáról a medvebört.

- Nyugalom! - mondta a vadász, s megfogta Unkasz karját. - Még nem történt semmi. Csak meglepetésükben kiáltottak fel.

De a következö pillanatban már számtalan üvöltés remegtette meg a levegöt. Sólyomszem tüstént odaugrott egy erdöszéli bokorhoz, s kihúzott alóla két puskát.

- Most már jöhetnek! - kiáltotta a vadász, meglóbálva feje fölött a Szarvasölöt, míg Unkasz a másik fegyvert vette magához. - Ha utolérnek is, drága árat kell fizetniük a skalpjainkért!

Ezek után a szavak után futva megindultak mind a ketten, és csakhamar eltüntek az erdö sürüjében.

De térjünk vissza a börtön-kunyhóhoz. Mikor az irokézek, úgy gondolták, hogy a varázsló félelmetes lehelete már eloszlott, óvatosan odalopóztak s benéztek. A hunyó parázs fényében csakugyan azt hitték, hogy a foglyukat látják. Végül mégis bekövetkezett az a baleset, amelytöl Sólyomszem annyira tartott; az énekmester belefáradt a kényelmetlen tartásba, hiszen jócskán össze kellett húzódzkodnia, hogy hórihorgas alakja rövidebbnek látszódjék. Izmai fokozatosan elernyedtek, a bal lába mindinkább kinyúlt, s végül elérte és megrúgta a parazsat. Az irokézek eleinte azt hitték, hogy a varázslat ereje torzította így el a foglyukat. Ekkor azonban David, aki nem tudta, hogy figyelik, a fejét is megmozdította, és éppen az irokézek felé fordult. Unkasz nemes arca és az énekmester együgyü vonásai között akkora volt a különbség, hogy az irokézeknek azonnal fel kellett ismerniük a cserét. Berohantak a kunyhóba, durván felrángatták Davidot a földröl, s miután körülnéztek, megértették, hogy mi történt. Ekkor hangzott fel az elsö kiáltás, amelyet a szökevények is hallottak.

Az irokézek nem tudtak hová lenni éktelen haragjukban. Tomahawkjukat lóbálva fordultak David felé, s az énekmester szentül meg volt gyözödve róla, hogy ütött az utolsó órája. Ennek ellenére nem feledkezett meg barátairól, s hogy még egy utolsó szolgálatot tegyen nekik, torkaszakadtából énekelni kezdett: így akarta a lehetöségekhez képest feltartóztatni az irokézeket. A harcosok csakugyan megzavarodtak egy kissé; hirtelenében nem tudták, mit tegyenek; végül mégsem bántották a félkegyelmü Davidot, hanem kirohantak a kunyhóból, és kiáltásaikkal felriasztották a falut.

Az indián harcosok nagyon éberen alszanak, s a riasztó kiáltásokra csakhamar felugrottak, és harcra készen kirohantak kunyhóikból. A szökés híre hamarosan elterjedt közöttük, s az egész törzs a tanácskozás céljait szolgáló kunyhó köré sereglett, türelmetlenül várva a fönökök határozatát. Ebben a körültekintést és ügyességet kívánó helyzetben nagy szükség lett volna a ravasz Magua tanácsaira. Többen is az ö nevét kiáltották, s mindenki csodálkozva nézett körül, hogy Ravasz Róka miért nincs közöttük. Végül is futárokat küldtek a kunyhójába.

Közben a legügyesebb és leggyorsabb lábú fiatal harcosok parancsot kaptak, hogy járják körbe az erdö szélét, s állapítsák meg, nem ólálkodnak-e a közelben a szomszédos delavárok. A gyerekek és az asszonyok ide-oda rohangáltak; egyszóval rettenetes volt a kavarodás a tábor­ban. Végül a rend mégiscsak helyreállott, s a legidösebb és legkiválóbb fönökök bevonultak tanácskozni a kunyhóba.

Odakint egyszerre csak nagy kiáltozás támadt: a kiküldött harcosok egyik csapata tért vissza. A tömeg utat nyitott nekik, s a kunyhó bejáratában csakhamar megjelent néhány fiatal harcos a törzs varázslójával, akit Sólyomszem harcképtelenné tett, és egy fához kötözött.

Bár a huronok különbözöképpen vélekedtek erröl a varázslóról - egyesek tisztelték, mások szélhámosnak tartották -, most mindannyian figyelmesen hallgatták végig. Amikor a pórul járt varázsló befejezte elbeszélését, a beteg asszony apja elölépett, és ö is közölte, amit tudott, így hát világosan kiderült, hogy a medve börébe bújva egy ellenséges harcos járt a barlangban.

Az irokézek most hozzáláttak a további vizsgálathoz. Ravaszul és körültekintöen jártak el, mint ahogy szoktak. Ahelyett, hogy tömegestül betódultak volna a barlangba, kiválasztottak tíz okos és bátor harcost, s ezeket küldték elöre. A tíz irokéz a beteg asszony apjának vezetésével megindult a hosszú folyosóban. Amikor beértek a nagy üreg elsö rekeszébe, megdöbbenve tapasztalták, hogy az asszony még mindig ott fekszik ágyán, a kanadai fehér orvos tehát nem öt vitte ki az erdöbe! Az apa izgatottan az ágyhoz lépett, s a fekvö asszony fölé hajolt, mintha nem akarna hinni a szemének. De az elsö pillantás mindjárt meggyözte az igazságról: mégis a lánya feküdt ott, méghozzá holtan.

Az öreg irokéz egy pillanatra átengedte magát bánatának, s eltakarta szemét. Aztán vissza­nyerte önuralmát, a többiekhez fordult, s halott lányára mutatva így szólt:

- Leányom eltávozott közülünk! A Nagy Szellem haragszik gyermekeire.

E gyászos bejelentést ünnepélyes csend fogadta. Rövid szünet után az egyik idösebb harcos meg akart szólalni, amikor valami sötét tömeg kihengeredett a szomszédos helyiségböl, s feléjük gurult. A homályos barlangban nem látták mindjárt, hogy mi az, s fegyvereikhez kapva hátraugrottak. Azután valaki felkapott egy fáklyát, odatartotta, s mindannyian felismerték Magua vad és eltorzult arcát. Az irokézek hangosan felkiáltottak meglepetésükben.

Csakhamar elökerültek a kések, és átvágták Magua kötelékeit. Ravasz Róka felállt, és meg­rázta magát, mint egy oroszlán a barlangjában. Egyetlen szó sem hagyta el az ajkát, de keze görcsösen játszott a kése markolatával, szeme pedig villogva fürkészte a többieket, mintha azt keresné, hogy kin tölthetné ki a bosszúját.

Nagy szerencse, hogy Unkasz, Sólyomszem és David nem voltak jelen ebben a pillanatban, mert Magua kétségkívül azonnal megölte volna öket. Iszonyú haragjában nem halasztotta volna tovább a kivégzést, hogy az ellenséget még szörnyübb kínzásoknak vethesse alá. Fogait csikorgatva kénytelen volt megállapítani, hogy minden oldalról a barátai veszik körül, s nincs áldozat, akire rávethetné magát. A többiek jól látták ezt az örülettel határos dühöt, és hosszú ideig néma csendben várakoztak. Végül a legidösebb fönök megszólalt.

- Testvérem találkozott egy ellenséges harcossal - mondotta. - Itt van-e a közelben, hogy a huronok bosszút állhassanak?

- Halál a delavárra! - kiáltotta Magua mennydörgö hangon.

Ismét hosszú, sokatmondó csend támadt. Végül megint az elöbbi öreg fönök szólalt meg:

- A delavárnak gyors a lába, és nagyokat tud ugrani, de a fiatal harcosok már a nyomában vannak.

- Megszökött? - kérdezte Magua mély torokhangon.

- Egy gonosz szellem járt közöttünk, és a delavár elködösítette a szemünket.

- Egy gonosz szellem! - kiáltotta Magua gúnyosan. - Ez az a szellem, amely annyi irokéz életét kioltotta, amely a vízesésnél harcolt ellenünk, amely a gyógyító forrás mellett kiszabadította foglyainkat, s mely nemrég megkötözte Ravasz Róka karját.

- Kiröl beszél testvérem?

- Arról a kutyáról, akinek sápadt arca mögött indián ravaszság rejlik: Hosszú Puskáról.

A rettenetes név hallatára felkiáltottak. Az elszörnyedés azonban csakhamar helyet adott a gyülöletnek; az irokézek arra gondoltak, hogy ellenségük, akit annyira szerettek volna kézre keríteni, itt járt közöttük, és mégis sértetlenül hagyta el a tábort. Haragjuk vadul fellángolt, mintha Magua szenvedélye a többiekre is átragadt volna. Egyesek a fogukat csikorgatták, mások dühösen üvöltöztek, ismét mások eszeveszetten csapkodtak a levegöbe, mintha gyülöletük tárgya ott volna elöttük.

Elsönek Magua csillapodott le, gondolataiba merült, majd olyan arcot vágott, mint aki tudja, hogy mi a teendö.

- Üljünk tanácsot - mondta Ravasz Róka méltóságteljesen. - Magua beszélni akar.

Társai némán engedelmeskedtek, s a harcosok csoportja visszatért a nagy kunyhóba. Amikor mindannyian elhelyezkedtek, Magua felállt, és elmondta, hogy mi történt. Az irokézek most már megértették Duncan és Sólyomszem cselfogását, s a legbabonásabbak sem hittek többé az állítólagos varázslatban. Nem férhetett kétség ahhoz, hogy bosszantóan, felháborítóan, szé­gyen­letesen becsapták öket. Amikor Magua befejezte elöadását, és leült, a fönökök komoran összenéztek, mintha nem tudnák ésszel felfogni ellenségeik vakmeröségét és sikerét. Végül tanácskozni kezdtek a bosszú lehetöségeiröl és módozatairól.

Miután újabb harcosokat küldtek ki az erdöbe, hogy kövessék a szökevények nyomát, az idösebb fönökök sorra felemelkedtek, és elöadták véleményüket. Magua némán és tisztelet­tudó­an végighallgatta öket. A ravasz irokéz visszanyerte önuralmát, s most szokásos óvatos­ságával és ügyességével készült a továbbiakra. Álláspontját csak akkor óhajtotta elöadni, amikor a többi fönök már mind kifejtette a magáét. Közben az üldözö harcosok közül egynéhá­nyan visszatértek, és jelentették, hogy a szökevények nyomai a szomszédos delavár faluba vezetnek. Említettük már, hogy amikor Magua megérkezett az irokézek közé, azonnal külön­választotta foglyait. Alice-t a közelben tartotta, tudva, hogy ezzel a tússzal bármit elérhet Coránál. Ezt a különválasztást az indián szokások követelték meg, amellett Magua még arra is számított, hogy megnyeri a veszélyes szomszédok jóindulatát, ha egy ideig rájuk bízza a foglyot.

Maguában két indulat dolgozott: egyrészt a bosszúvágy Munro ellen, másrészt az a törekvés, hogy visszalopja magát az irokézek kegyeibe, és tekintélyes fönök legyen közöttük. E kettös cél érdekében már eddig is mindent elkövetett.

A fönökök egy része most vad és vérszomjas tervekkel állt elö; meglepetésszerüen üssenek rajta a delavár táboron, és szerezzék vissza foglyaikat. Mindannyian azzal érveltek, hogy becsületük, érdekük és elesett bajtársaik emléke is megtorlást kíván. Maguának azonban könnyü volt rámutatni e tervek veszélyességére és kimenetelük kétséges voltára. Beszélt a nehézségekröl, a rendkívüli kockázatról, s csak miután sikerült minden ellenérvet megcáfolnia, akkor adta elö a maga javaslatát.

Szokása szerint mindenekelött a többiek hiúságát kezdte legyezgetni. Felsorolta, hogy a huronok hányszor bizonyították be erejüket és bátorságukat, amikor valamilyen sérelmet kellett megtorolni, majd dicshimnuszt zengett a bölcs ravaszságról. Például felhozta a hódokat: mennyivel ravaszabbak a többi állatnál; az emberek azonban ravaszabbak a hódoknál, a huronok pedig a többi embert is felülmúlják ravaszságban. Miután elég sokáig dicsöítette a ravaszságot, megmagyarázta, hogy mennyire szükség van rá a jelenlegi helyzetben. A kanadai francia parancsnok - mondotta - haragszik az irokézekre, amióta ezek vörösre festették tomahawkjukat a William Henry-erödböl elvonuló angolok vérével; a szomszédos törzs, amely éppen olyan népes, mint az irokézeké, idegen nyelvet beszél, nem szereti öket, és örömmel látja, hogy a huronok kiestek a francia parancsnok kegyeiböl. Nem szabad hagyni, hogy az irokézek helyett a delavárok szerezzék meg a kanadai parancsnok jóindulatát.

Magua látta, hogy az idösebb fönököket már megnyerte ravaszságával, csak a fiatalabb harcosok berzenkednek még. Ekkor ügyesen tovább szötte a beszéd fonalát, s utalt arra, hogy ha eleinte óvatosan járnak el, késöbb lecsaphatnak az ellenségre, és az utolsó szálig elpusz­títhatják. Ilyen módon végül is sikerült megnyernie mindkét pártot, a higgadtakat csakúgy, mint a heveseket. A törzs elhatározta, hogy megfogadja a szavát, és Maguára bízta a vezetést.

Az újdonsült fönök ezek után felderítöket küldött szét minden irányba; elrendelte, hogy az irokézek kémei közelítsék meg a delavár tábort, a harcosok térjenek vissza kunyhóikba, de legyenek hívásra készen, az asszonyok és gyerekek pedig ne mutatkozzanak többé, s ne is hangoskodjanak.

Miután ezek a rendeletek elhangzottak, Magua végigsétált a falun, néhol benézett egy-egy kunyhóba, biztató szavakat intézett barátaihoz, megerösítette az ingadozókat, és hízelgö szavai­val mindannyiukat behálózta. Végül visszahúzódott a saját kunyhójába, amelyben egyedül lakott: felesége az egyik fönökhöz került, miután Maguát elüzték az irokézek, s azóta meg is halt, gyerekei pedig nem voltak.

A törzs nyugovóra tért, de Magua egész éjszaka virrasztott, s tovább szötte terveit. Néha egy-egy ágat dobott a tüzre, s ha valaki most bepillant hozzá, megijedt volna a lángok fényében vöröslö arctól.

Jóval napkelte elött a harcosok szállingózni kezdtek Magua kunyhójába. Körülbelül húszan gyültek össze. Magukkal hozták puskájukat és egyéb hadi felszerelésüket, de harci színeket nem viseltek. Magua ügyet se vetett rájuk, amikor beléptek, s a jövevények egy része csendben letelepedett az árnyékba, mások pedig szobormereven álldogáltak a kunyhó fala mellett.

Mikor valamennyien együtt voltak, Magua felállt, és jelt adott az indulásra. Az irokézek liba­sorban követték vezetöjüket, s a csapat hangtalanul és észrevétlenül elhagyta a tábort. Inkább kísértetekhez hasonlítottak, semmint vakmerö harcosokhoz.

Magua nem azt az ösvényt választotta, amely egyenesen a delavár faluhoz vezetett, hanem a kanyargó patak mentén haladt, amíg a hódok tavához nem ért. A nap már felvirradt, amikor kiléptek a hódok által vágott tisztásra. Magua mellén jól látszott a "totemje", vagyis annak az állatnak a rajza, amelyet jelvényül választott és odafestett: egy róka. Egy másik irokéznek a hód volt a totemje, s ez a harcos valósággal bünnek tartotta volna, ha a hódvárak mellett elhaladva nem köszönti ezt az állatot. Meg is állt, s olyan szavakat intézett a hódokhoz, mintha értelmes lények volnának. Rokonainak nevezte öket, és köszönetet mondott nekik, amiért eddig olyan sikeresen megoltalmazták minden harcban. Azt is eszükbe juttatta, hogy sohasem bántalmazta öket, bár néhány kapzsi kereskedö az irokézekhez is eljutott, és magas árat kínált a hódbörökért. Végül megemlítette a mostani vállalkozást, és udvariasan kérte a hódokat, hogy örködjenek fölötte változatlanul, s legalább részben ruházzák át rokonukra hírneves bölcsessé­güket.

A többi irokéz tisztelettudó és figyelmes tartásban hallgatta végig ezt a beszédet. Közben néhány fekete alak felbukkant a tó vizéböl, s a hódok rokona ebböl nagy örömmel arra következtetett, hogy szavai nem voltak hiábavalók. Éppen végére ért a beszédnek, amikor egy hatalmas hód kidugta a fejét az egyik kunyhóból, pedig ez sérültnek és lakatlannak látszott. Az irokéz nagyon jó jelnek vélte ezt a bizalmat, s bár a hód gyorsan visszahúzódott, hálaadó szavakban tört ki, és megköszönte rokonának ezt a figyelmességét.

Amikor Magua úgy gondolta, hogy az irokéz harcos már eleget hódolt családi érzéseinek, jelt adott az indulásra. A harcosok hangtalan léptekkel továbbmentek, s ekkor a tiszteletre méltó külsejü hód ismét kidugta fejét a fedezékböl. Ha az irokézek most visszapillantanak, tapasztalhatták volna, hogy az állat szinte emberi érdeklödéssel tekint utánuk. Végül, amikor az irokézek elhagyták a tisztást, és belevetették magukat az erdöbe, az állat teljesen kibújt várából, egyetlen mozdulattal lerázta fejéröl a bundát, s arca helyén elöbújtak Csingacsguk komor vonásai.

XIV.
TAMENUND

A delavárok törzse, illetve törzsüknek az a része, amely most a közelben táborozott, körülbelül ugyanannyi harcost számlált, mint az irokézeké. Akárcsak szomszédaik, a delavárok is Mont­calm­mal jöttek angol területre, és jó mélyen behatoltak a mohawk indiánok vadászmezöire. Mégis éppen abban a pillanatban tagadták meg segítségüket a francia parancsnoktól, amikor ennek a legnagyobb szüksége lett volna rá. A franciák nemigen értették e furcsa tartózkodás okát. Leginkább arra gyanakodtak, hogy a delavároknak eszükbe jutott régi szerzödésük, amelyet az angolokkal s a velük szövetséges indiánokkal kötöttek, s ezért nem akarnak harcolni régi szövetségeseik ellen. Álláspontjukat egy tömör indián üzenetben fejezték ki: csatabárdjaik tompák, és idö kell, amíg kiélesítik. Montcalm jobbnak látta, ha nem erölteti tovább a dolgot, s inkább megelégszik a delavárok tétlen barátságával, semhogy szigorú intézkedések által esetleg nyílt ellenséggé változtassa öket.

Aznap reggel, amikor Magua elhaladt néma csapatával a hódvárak mellett, a delavár faluban oly nagy volt a nyüzsgés, mintha máris dél lett volna. Az asszonyok kunyhóról kunyhóra szaladgáltak, egyesek a reggelit készítették, mások izgatottan suttogtak barátnöikkel. A harcosok csoportosan álldogáltak, inkább tünödve, semmint beszélgetve, s ha néhány szót szóltak, érzödött a hangjukon, hogy alaposan megrágták a mondanivalójukat. A fegyverek és vadászszerszámok ott voltak a kezük ügyében, a kunyhók falának támasztva, de senki sem készült az indulásra. Néha egy-egy harcos odalépett fegyvereihez, és alaposabban vette szemügyre, mint amikor csak az erdö vadjai ellen készülödik az ember. Néha valamennyien a falu közepén álló legnagyobb kunyhó felé fordultak, mintha oda irányulna minden gondolatuk.

Egyszerre csak a falu szélén álló lapos szikla tetején egy ember jelent meg. Fegyver nem volt nála, és úgy festette ki arcát, hogy a színek inkább enyhítsék, semmint fokozzák kifejezésének vadságát. Amikor a delavárok szeme elé került, megállt, s a barátság jeléül elöbb az égre emelte, majd mellére szorította két kezét. A falu lakosai halk, üdvözlö morajjal fogadták kö­szön­tését, s hasonló baráti jelekkel biztatták, hogy jöjjön közelebb. A sötét alak leereszkedett a szikláról, s méltóságteljes léptekkel megindult a falu közepe felé. Mindenki néma csendben figyelte, csak az idegen karját díszítö ezüst csecsebecsék s a mokasszinjára varrt csengettyük csilingelése hallatszott. A fönökök csoportjához érve megállt, s ekkor a delavárok látták, hogy a jövevény nem más, mint Ravasz Róka, az általuk jól ismert irokéz fönök.

Fogadtatása némán és komolyan zajlott le. Az elöl álló harcosok félrehúzódtak, utat nyitva legjobb szónokuknak, s ez csakhamar elö is lépett.

- Üdvözöljük a bölcs huront - mondta a delavár szónok. - Reméljük, azért jött hozzánk, hogy "szukkotas"-t[6] egyék testvéreivel.

- Úgy van - felelte Magua méltóságteljesen bólintva.

A delavár fönök kinyújtotta karját, megfogta Magua csuklóját, s így üdvözölték egymást újra. Aztán a delavár behívta a vendéget saját kunyhójába, hogy megossza vele a reggelijét. Magua elfogadta a meghívást, s a két harcos három-négy idösebb delavár társaságában nyugodtan elsétált, míg a többiek rendkívül kíváncsian törték a fejüket a szokatlan látogatás okán, de egyetlen szóval sem árulták el kíváncsiságukat.

Az étkezés alatt nagyon óvatos beszélgetés folyt: nem is esett szó másról, csak Magua leg­utóbbi vadászatáról. Miután az asszonyok elvitték az üres tányérokat és kulacsokat, a házigazda és a vendég belekezdett a sok ravaszságot igénylö beszélgetésbe.

- Vajon a nagy kanadai parancsnok arca ismét a huronok felé fordult? - kérdezte a delavárok szónoka.

- Mikor nem fordult feléjük? - felelte Magua. - A parancsnok így szólít bennünket: "Szeretett gyermekeim."

A delavár komolyan bólintott, bár tudta, hogy Magua hazudik, majd így folytatta:

- Harcosaitok tomahawkja nemrég nagyon piros volt.

- Úgy van; de most már fényes és tompa, mert az angolok halottak, s a delavárok a szom­szédaink.

A delavár fönök egy kézmozdulattal nyugtázta ezt a baráti kijelentést, és nem válaszolt. Aztán Magua, mintha az elöbbi megjegyzésröl eszébe jutott volna a William Henry-eröd mellett lezajlott mészárlás, ezt kérdezte:

- Sok gondot okoz testvéremnek a foglyom?

- Szívesen látjuk.

- A huronok és delavárok között rövid és szabad az út; küldjétek vissza foglyomat asszo­nyaink­hoz, ha bajotok van vele.

- Szívesen látjuk - ismételte meg elöbbi szavait a delavár, még nyomatékosabban.

Magua csalódottan elhallgatott néhány pillanatra, de úgy tett, mintha a burkolt visszautasítás nem esne rosszul neki, s nem volna fontos, hogy minél hamarabb visszakapja Corát.

- Vajon harcosaink elegendö vadászterületet hagynak a delavároknak? - kérdezte végül.

- A delavárok biztos urai a maguk dombjainak - felelte a másik egy kissé gögösen.

- Jól van. A rézbörüek között igazság uralkodik. Miért élesítenék ki tomahawkjaikat, s miért fennék egymásra a késeiket? Nincs-e körülöttük annyi sápadtarcú, mint ahány fecske összel gyülekezni szokott?

A delavárok, akik bekísérték a vendéget a kunyhóba, helyeslöen felmorajlottak. Magua várt egy kicsit, hogy hallgatói között még barátságosabb legyen a hangulat, majd így szólt:

- Nem jártak-e idegen mokasszinok az erdöben? Nem látták-e testvéreim fehér emberek lábnyomait?

- Hadd jöjjön a kanadai parancsnok - felelte a delavár fönök kitéröen -, gyermekei szívesen fogadják.

- Ha a nagy fönök jönne, betérne az indiánok wigwamjaiba, hogy békepipát szívjon velük. A huronok is szívesen fogadnák. De az angoloknak hosszú a kezük, és sohasem fárad el a lábuk. Harcosaim olyasmit álmodtak, hogy angol lábnyomok vannak a delavár falu körül.

- Ha az angolok idejönnek, ébren találják a delavárokat.

- Jó. Az a harcos, aki nyitva tartja a szemét, jól látja az ellenséget - mondta Magua, belátva, hogy így nem sikerül megpuhítania a delavárokat. - Hoztam ajándékokat testvéreimnek. A delavárok nem léptek hadiösvényre, mert más terveik voltak; de barátaik nem feledkeztek meg róluk.

E szavakkal felállt, és elövette az ajándékokat: nagyobbrészt értéktelen csecsebecséket, amelyeket a William Henry-eröd mellett lemészárolt asszonyoktól rabolt.

Magua az ajándékok szétosztásában is igen ravasznak bizonyult. A nagyobb értékü tárgyakat a tekintélyesebb fönököknek adta, a többieket pedig hízelgö szavakkal kárpótolta. Mindennek nem maradt el a hatása; s végül is a delavárok arca megenyhült egy kissé.

- Testvérem bölcs fönök - mondta szónokuk. - Szívesen látjuk.

- A huronok szeretik barátaikat, a delavárokat - felelte Magua. - Miért is ne szeretnék? Ugyanaz a nap süt rájuk, és derék harcosaik ugyanazokon a mezökön vadásznak majd haláluk után. A rézbörüek legyenek jó barátok, és nyitott szemmel figyeljék a sápadtarcúakat. Nem bukkant, testvérem, kémek nyomaira az erdöben?

- Láttunk idegen mokasszinnyomokat, amelyek a kunyhóink közé vezettek - felelte a delavár fönök, akit Kemény Szívnek hívtak.

- És testvérem elkergette a kutyákat? - kérdezte Magua.

- Nem tehettem ilyesmit. A delavárok mindig szívesen fogadják az idegeneket.

- Igen, az idegeneket, de nem a kémeket!

- Talán az angolok asszonyokat küldenek kémkedni? Nem azt mondta-e az irokéz fönök, hogy csatában ejtette foglyul az asszonyokat?

- Igazat mondtam. Az angolok kémeket küldtek az erdöbe. Ott jártak a mi wigwamjainkban, de nem találtak szíves fogadtatásra. Akkor a delavárokhoz menekültek, mert azt mondják, hogy a delavárok az ö barátaik, és szembefordultak a kanadai francia parancsnokkal!

Ez a kijelentés az elevenébe talált a delavároknak. Tudták, hogy a franciák rossz szemmel nézik öket, mivel a törzs nem vett részt a harcban, s most meglehetös feszültség uralkodott a franciák és a delavárok között. A delavárok azonban nem akarták túlfeszíteni a húrt, hiszen falvaik a franciák területén voltak. Éppen ezért fejcsóválva és egy kissé megriadva fogadták Magua szavait.

- A francia parancsnok nyugodtan a szemem közé nézhet - mondta Kemény Szív. - Igaz, hogy harcosaim nem léptek rá a hadiösvényre, de szeretik és tisztelik a nagy fehér fönököt.

- Vajon elhiszi ezt a fönök, ha megtudja, hogy legnagyobb ellensége a delavárok táborában tartózkodik? Ha megtudja, hogy egy véres kezü angol békepipát szív veletek? Ha megtudja, hogy az a sápadtarcú, aki a parancsnoknak annyi jó barátját megölte, most a delavároktól kap eleséget és szállást? Nem, ne higgyétek, hogy a nagy fehér fönök bolond!

- Ki az az angol? - kérdezte Kemény Szív. - Ki ölte meg a nagy fönök barátait? Ki ez a halálos ellenség?

- Hosszú Puska.

A delavár harcosok megrezzentek a jól ismert név hallatára. Csak most tudták meg, hogy Franciaország indián szövetségeseinek egyik legnagyobb ellensége van a kezük között.

- Mit akar ezzel mondani, testvérem? - kérdezte Kemény Szív sokkal izgatottabb hangon, mint amilyet az indiánok általában használni szoktak.

- Egy huron sohasem hazudik! - felelte Magua hüvösen, fejét hátratámasztva a kunyhó falának. - Számolják meg foglyaikat a delavárok, s találni fognak közöttük egyet, akinek a böre se nem vörös, se nem fehér.

Hosszú csend támadt. A házigazda félrehúzódva néhány szót váltott társaival; végül is úgy határoztak, hogy elhívják a törzs többi kiválóságát is, és futárokat küldtek értük.

A harcosok egymás után beállítottak, s a házigazda mindegyikkel közölte, hogy mit mondott Magua. Óriási volt a meglepetés; a hír szájról szájra terjedt, végül már az egész tábor tudott róla. Az asszonyok abbahagyták munkájukat, a gyerekek játékukat, és a delavárok szónokának kunyhója köré sereglettek. Mindannyian kíváncsian várták, hogy mi fog történni.

Amikor az izgalom lecsitult egy kissé, a törzs vénei tanácskozni kezdtek a teendökröl. Magua közben meg sem moccant, úgy tett, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy mi lesz a határozat.

A delavárok tanácskozása nem tartott sokáig. Miután véget ért, a fönökök bejelentették, hogy gyülésre kell összehívni az egész törzset. Mivel ilyen ünnepélyes gyülésekre nagyon ritkán került sor, s az egész törzset csak különösen fontos esetekben szokták összehívni, Magua tudta, hogy közeledik a döntö pillanat. Felállt, kiment a kunyhóból, s némán megindult arra a helyre, a tábor elé, ahol a harcosok már gyülekezni kezdtek.

Körülbelül egy fél óráig tartott, amíg mindenki megjelent, beleértve az asszonyokat és a gyerekeket is. Azért kellett ennyi idö, mert az ilyen ünnepélyes gyüléseket mindig különbözö szertartások elözik meg. Mire azonban a napkorong a fák koronája fölé emelkedett, a törzsnek minden tagja a helyén ült, s komoly és figyelmes arccal várta a további fejleményeket. Több mint ezren voltak.

Az indiánok között sohasem akad olyan türelmetlen ember, aki feltünési viszketegségben szenved, és szónoki hevében mindenféle oktalan tervekkel áll a többiek elé, csak azért, hogy a saját hírneve gyarapodjék. Az efféle elhamarkodott fellépéssel indián gyüléseken csak árthat magának az ember. Most sem türelmetlenkedett senki, s a delavárok szótlanul várták, hogy a törzs legöregebb és legtapasztaltabb fönökei a gyülés elé tárják az ügyet. Addig a legsikeresebb harcos vagy a legtehetségesebb szónok sem szólalhatott meg. A jelen esetben egy öreg fönöknek kellett volna elmondania, hogy miröl van szó, de egyelöre ö is hallgatott; úgy látszik, fölöttébb súlyosnak találta a kérdést, s még nem rendezte el a gondolatait. A némaság már sokkal hosszabb ideje tartott, mint ahogy az ilyen gyülések elött szokásos, de semmi jel nem vallott a várakozók türelmetlenségére, s még a legfiatalabb gyerekek is csendben maradtak. Néha fel-felnéztek a földröl, s az egyik kunyhó felé pillantottak, amely csak annyiban külön­bözött a többitöl, hogy szemlátomást több védelmet nyújtott az idöjárás viszontagságai ellen.

Végül halk moraj hallatszott, s a törzs egy emberként talpra állt. Abban a pillanatban az említett kunyhó ajtaja kinyílt, három férfi jelent meg a küszöbén, és lassan megindult a gyülés színhelye felé. Mindhárman öregek voltak, a gyülés legidösebb résztvevöinél is öregebbek; de a középsö aggastyán, aki a két szélsöre támaszkodva haladt, olyan magas kort ért meg, mint nagyon kevés ember. Valamikor erös lehetett és egyenes, mint a cédrus, de most meggörnyedt, hiszen több mint száz esztendö nehezedett a vállára. Járása már nem volt oly rugalmas és könnyed, mint az indiánoké általában; rogyadozó lábainak meg kellett küzdeniük minden lépésért. Sötét, ráncos arca különös ellentétben állt hófehér hajával, amely hosszú fürtökben omlott a vállára.

Az aggastyán öltözéke olyan volt, mint a törzs többi tagjáé, csak sokkal díszesebb és gazda­gabb. Ruhája a legfinomabb börökböl készült, és különbözö régi fegyvertények ábrázolása látszott rajta. Mellét ezüst-, söt aranyérmek is díszítették: ezeket nyilván a sápadtarcúaktól kapta jutalmul hosszú élete folyamán. Arany kar- és lábpereceket is viselt a csuklóján, illetve a bokája fölött. Mivel már régóta nem gyakorolta a harcosok mesterségét, a haját sehol sem borotválta le, s a hófehér fürtöket egy nemesfémböl készült fejék díszítette. Hatalmas tollkorona egészítette ki a fej díszét. Az aggastyán tomahawkja ezüsttel volt berakva, késének markolata pedig tömör aranyból készült.

Miután az izgalom és az öröm elsö hulláma, amely az aggastyán megjelenését fogadta, lecsen­desedett egy kissé, a delavárok visszaültek helyükre, s mindannyian Tamenund nevét suttogták. Magua már sokszor hallott e nagy hírü, bölcs és igazságos delavár fönökröl; messze földön ismerték, s azt tartották, hogy valamilyen titkos kapcsolatban áll a Nagy Szellemmel. Érthetö tehát, hogy Magua kíváncsian elöbbre lépett, s igyekezett minél jobban szemügyre venni azt az embert, akinek döntésétöl minden terve függött.

Az aggastyán lehunyta a szemét, mintha belefáradt volna már az emberi önzés látásába. Arcszíne sötétebb volt, mint a többi indiáné, börét különbözö tetovált ábrák borították. Ügyet sem vetve a figyelö Maguára, elhaladt mellette, s helyet foglalt a gyülés közepén, mint egy uralkodó vagy mint egy apa.

Leírhatatlan az a tisztelet és szeretet, amellyel a delavárok az aggastyánt körülvették. Némi szünet után a legkiválóbb fönökök felálltak, odaléptek Tamenundhoz, s megfogva az aggastyán kezét, a saját fejükre tették, mintegy áldását kérve. A fiatalabbak csak az aggastyán köntösét érintették meg, vagy még azt se: már az is kitüntetés volt, ha mellette állhattak. E tisztelettudó szertartás végeztével a fönökök visszahúzódtak a helyükre, s újra csend támadt.

Tamenund egyik kíséröje végül súgva utasítást közölt a fiatalabb harcosokkal; ezek felálltak, s bementek a már említett kunyhóba, amely aznap reggel mindannyiuk gondolatát lekötötte. Néhány perc múlva visszatértek a foglyokkal, akikröl a gyülésnek ítélkeznie kellett. A tömeg utat nyitott nekik, majd összezárult, s a delavárok szoros embergyürüvel vették körül az ítélkezés színhelyét.

A foglyok közül Cora állt legelöl, gyöngéden belekarolva Alice-be. Bátorsága most sem hagyta el, s bár mindenfelöl oly zord arcokat látott, ö csak a sápadt és remegö Alice-t figyelte. Nem messzire tölük Heyward állt, mögöttük pedig Sólyomszem. Unkasz nem volt jelen.

Miután ismét helyreállt a csend, Tamenund egyik öreg kíséröje így szólalt meg igen jó angolsággal:

- Foglyaim közül melyik a Hosszú Puska?

Senki sem válaszolt. Duncan végigjáratta pillantását a sötét, hallgatag tömegen, s meglátta Maguát.

Sejtette, hogy ezt a gyülést az irokéz miatt hívták össze, s Maguának valamiféle titkos szándékai vannak. Heyward mindenáron meg akarta hiúsítani Magua terveit. A múltkor már látta, hogyan bánnak el az indiánok foglyaikkal, s most attól tartott, hogy Sólyomszem azonnal a kínzóoszlopra kerül. Viszonozni akarta Sólyomszem eddigi szolgálatait, s ezért így szólt:

- Én vagyok az!

- Te vagy hát az a harcos, akiröl annyit hallottunk! - mondta a fönök. - Mi vezérelt a delavárok táborába?

- A szükség. Élelmet, szállást és barátokat kerestem.

- Ez nem lehet igaz! Az erdök tele vannak vaddal. Egy harcos nem kíván más födelet a feje fölé, mint a csillagos égboltot. A delavárok pedig ellenségei és nem barátai az angoloknak.

Duncan zavarba jött, s nem tudta, mit válaszoljon. Ekkor a vadász, aki mindeddig figyelmesen hallgatott, elöbbre lépett.

- Ne higgyétek, hogy félek, vagy szégyellem magam, s azért nem jelentkeztem, amikor Hosszú Puskát kerestétek - mondta Sólyomszem. - Azért hallgattam, mert nem ismerem el az iroké­zek­nek azt a jogát, hogy nevet ragasszanak rám. De kétségtelenül én vagyok az, akit a sápadt­arcúak Nathanielnek vagy röviden Nattynek kereszteltek el, a delavárok Sólyomszemnek, az irokézek pedig Hosszú Puskának.

Most minden szempár, amely eddig Heywardot nézte, Sólyomszem felé fordult. Nem lepödtek meg, hogy ketten is maguknak követelik a híres nevet. Mindazonáltal a delavárok tudni akarták az igazságot, s miután véneik néhány szót váltottak egymással, az elöbbi fönök Maguához fordult:

- Testvérem azt mondta, hogy egy kígyó csúszott be a táborunkba. Melyik az?

Magua Sólyomszemre mutatott.

- Elhiszik a bölcs delavárok, amit egy farkas üvölt?! - kiáltotta Duncan, aki most még bizto­sabb volt abban, hogy régi ellenségének gonosz szándékai vannak. - A kutya sohasem hazudik, de mikor mondott igazat a farkas?

Magua szeme fellobbant; de hirtelen eszébe jutott, hogy meg kell öriznie önuralmát, s ezért némán elfordult Duncantöl. A delavárok ismét tanácskoztak egy ideig, majd közölték határozatukat Maguával:

- Testvéremet hazugnak nevezték, s barátai haragszanak ezért. Be akarják bizonyítani, hogy Magua igazat mondott. Adjatok puskát a foglyok kezébe, hadd lássuk, melyik az igazi.

Az ifjabb harcosok azonnal engedelmeskedtek. Sólyomszem és Heyward kapott egy-egy puskát. Aztán a delavárok felszólították, hogy löjenek célba egy agyag edényre, amelyet körülbelül ötvenlépésnyi távolságban állítottak fel egy fatönkön.

Heyward tudta, hogy Sólyomszem sokkal jobb lövész, mint ö. Mégis beleegyezett a versenybe, mert húzni akarta az idöt, amíg tudomást nem szerez Magua terveiröl. Rendkívül óvatosan emelte vállához a fegyvert, háromszor is célzott, majd tüzelt. A golyó közvetlenül az agyagedény mellett csapódott be a fába, s a delavárok felmorajlottak, annak jeléül, hogy Duncant kitünö lövésznek tartják. Még Sólyomszem is bólintott, mintha azt mondaná, hogy nem tételezett fel ennyit a fiatal örnagyról.

- Ha te vagy Hosszú Puska - fordult a delavár fönök Sólyomszemhez -, közelítsd meg jobban a célpontot golyóddal.

Sólyomszem felnevetett, majd célzás nélkül elsütötte puskáját. Az agyagedény apró cserepekre törve hullott le a fatönkröl.

A delavárok felzúgtak. Legnagyobb részük most már nem kételkedett abban, hogy Sólyom­szem a Hosszú Puska: de olyan hangok is hallatszottak, hogy a telitalálat csak véletlen volt. Heyward mindenképpen meg akarta erösíteni ezt a nézetüket.

- Véletlen volt! - kiáltotta az örnagy. - Ez az ember nem is célzott!

- A felhök közül leszálló sólyom akkor tér vissza, amikor akar - mondta a delavár fönök. - Hadd tüzeljenek még egyszer!

Sólyomszem mohón felkapta a puskát, amelyet a fiatal harcosok közben újra megtöltöttek.

- Most aztán elválik, hogy ki a jobb lövész! - kiáltotta. - Amott arra a fára egy csupor van felakasztva: az legyen a célpont!

Duncan követte Sólyomszem pillantását, és felkészült a lövésre. A célpont afféle kis indián csupor volt, s valami börszíjon lógott egy fenyöfa ágáról, jó százlépésnyi távolságban. Az örnagy­ban akaratlanul is fellobbant a versengés szelleme: már nem is az eredeti szándék vezérelte, csak a gyözelem vágya. Akkor sem célozhatott volna figyelmesebben, ha élete függ ettöl a lövéstöl; végül meghúzta a ravaszt. Három-négy fiatal harcos azonnal odarohant, és hangos kiáltásokkal jelentette, hogy a golyó a csuprot szinte súrolva csapódott be a fába. A delavárok nagy tetszéssel fogadták ezt a jelentést.

- Angol katonától nem is kívánhatunk jobbat! - mondta Sólyomszem, s megint jót nevetett a maga hangtalan módján. - Én azonban sohasem engedhettem meg magamnak hosszú vadász­életem folyamán, hogy ilyen pontatlanul célozzak, mert akkor sok nyest, amely most igen elökelö hölgyek télikabátját díszíti, még mindig vígan futkározna az erdöben. Azonkívül sok irokéz is szabadon garázdálkodna tovább. Remélem, hogy annak az asszonynak, aki a csupor tulajdonosa, van még egypár ilyen edénye, mert ezzel bizony soha többé nem merheti a vizet!

Sólyomszem célzott, s egy pillanatig olyan mereven állt, mintha puskájával együtt szoborrá változott volna. Végül tüzelt; a fiatal harcosok odaszaladtak, és jelentették, hogy sehol sem találják a golyót.

- Eredj! - fordult megvetöen Sólyomszemhez az öreg delavár fönök. - Farkas vagy, aki egy kutya börébe bújt. Nem vagyok rád kíváncsi: Hosszú Puskával akarok beszélni.

- Ha azt a puskát adtátok volna a kezembe, amelynek ezt a nevet köszönhetem - felelte Sólyom­szem nyugodtan -, akár a szíjat is átlöttem volna, hogy a csupor sértetlenül essék le a földre. Ostobák, ha meg akarjátok találni egy jó lövész golyóját, ne a célpont mellett keressé­tek, hanem benne!

A fiatal delavárok azonnal megértették Sólyomszem szavait - mert ezúttal delavár nyelven beszélt-, letépték a csuprot a fáról, visszafutottak vele, és nagyokat kiáltva felmutatták. A golyó egy kis kerek lyukat ütött a csupor fenekén, majd elrepült valahová. A delavárok között óriási, lelkes zaj támadt.

- Miért akartad betömni a fülemet? - kérdezte végül az öreg fönök, Duncanhez fordulva. - Azt hiszed, hogy a delavárok bolondok, és nem tudják megkülönböztetni a fiatal párducot a macskától?

- Még mindig azt állítom, hogy az irokéz hazudik - felelte Duncan.

- Jó. Ki fogjuk deríteni, hogy ki a hazug, és ki mond igazat. Testvér - tette hozzá a fönök Maguához fordulva -, a delavárok figyelmesen várják szavaidat.

Ravasz Róka felállt, s a delavárok gyürüjének közepére lépett. Egy pillantást vetett a foglyokra, majd így kezdte beszédét:

- A Nagy Szellem különbözö színü bört adott az embereknek. Vannak, akiket feketére festett, s azt mondta, hogy ezek legyenek a rabszolgák, és holtuk napjáig dolgozzanak, mint a hódok. Ti is hallhattátok már a feketék nyögéseit a Nagy Sós-tó partján, amikor a hatalmas kenuk hozták s vitték öket. Másoknak sápadt arcot adott a Nagy Szellem, s elrendelte, hogy legyenek kereskedök, hunyászkodjanak meg asszonyaik elött, mint a kutyák, s bánjanak kegyetlenül a rabszolgáikkal, mint a farkasok. Adott nekik nyelvet, amely álnokabb, mint a vadmacskáé; szívet, amely gyáva, mint a nyúlé; elmét, amely ravasz, mint a disznóé, de nem úgy, mint a rókáé; adott nekik kezet, amely hosszabb, mint a jávorszarvas lába. Álnok nyelvével a sápadt­arcú megtéveszti az indiánokat; gyáva szíve arra ösztönzi, hogy másokat fogadjon harcolni maga helyett; ravaszságával a világ minden javának megkaparintására törekszik; karjával magához ragad minden földet a sós víz partjától egészen a Nagy-tavakig. Mohósága beteggé teszi. A Nagy Szellem éppen elég ajándékot hullajtott az ölébe, de neki minden kell. Ilyenek a sápadtarcúak.

Magua mély lélegzetet vett, majd így folytatta:

- Vannak azután emberek, akiknek rézszínü bört adott a Nagy Szellem. Nekik adta ezt a földet úgy, ahogy megteremtette; nekik adta az erdöket és az erdei vadakat. A szél tisztásokat készített nekik az erdöben; a nap és az esö megérlelte gyümölcseit, s télen eljött hozzájuk a hó, hogy figyelmeztesse öket a hálaadás kötelességére. A rézbörüeknek nem kellettek utak, a nélkül is átláttak a hegyeken. Míg a hódok dolgoztak, ök pihentek az árnyékban, s nézték. Nyáron élvezték a hüs szelet, télen meleg állatbörökbe öltöztek, és nem fáztak. Néha ugyan harcoltak egymás ellen, de csak azért, hogy bebizonyítsák férfiasságukat. Bátrak voltak; igazságosak voltak; boldogok voltak.

A szónok elhallgatott, s körülnézett, hogy lássa, milyen hatást keltettek a szavai. A delavárok minden oldalról feszült figyelemmel csüngtek rajta.

- A Nagy Szellem különbözö nyelveket adott rézbörü gyermekeinek - folytatta Magua -, hogy minden állatfajta megérthesse öket. A rézbörüek egy részét a havas tájakon helyezte el, roko­nukkal, a medvével együtt. Másoknak a lenyugvó nap vidékén adott hazát, a boldog vadász­mezökhöz vezetö út mentén. Ismét másokat az édesvizü Nagy-tavak vidékével ajándékozott meg; de legnagyobb és legkedvesebb gyermekeinek a Sós-tó partjait adta. Tudjátok-e, testvéreim, mi a neve ennek a népnek, amelyet legjobban kedvelt a Nagy Szellem?

- A delavár nép! - kiáltották egyszerre többen is.

- A delavár nép - mondta utánuk Magua, és tiszteletadást színlelve meghajtotta a fejét. - A delavárok törzse volt ez a szerencsés nemzet. Saját földjükön láthatták, hogy a nap felkel a sós vízböl, és lenyugszik az édesvízbe. De miért emlékeztessem hagyományaira ezt a népet én, az irokéz? Miért juttassam eszébe sérelmeit, egykori nagyságát, höstetteit, dicsöségét, boldogsá­gát, veszteségeit, vereségeit, nyomorúságát? Nem látta-e mindezt a legidösebb delavár? Látta, és igazolhatja szavaimat. Beszéltem. Nyelvem nem szól többet, mert a szívem nehéz lett, mint az ólom. Hallgatok.

Miután csend lett, mindenki Tamenund felé fordult. Az aggastyán eddig ki sem nyitotta a száját, mozdulatlanul ült, s csak néha nyitotta fel a szemét Magua beszéde közben. Most a két másik öreg fönökre támaszkodva felállt, s a halotti csendben mély torokhangon így szólt:

- Ki szólítja a delavárokat? Ki beszél az elmúlt idökröl? Nem úgy van-e, hogy a tojásból kibújik a féreg, a féregböl lepke lesz, s a lepke elröpül és kimúl? Miért kell a delavárokat az elmúlt szerencsére emlékeztetni? Inkább köszönjük meg Manitunak, a Nagy Szellemnek, amit meghagyott.

- Irokéz harcos vagyok - mondta Magua, közelebb lépve a fönökhöz -, Tamenund jó barátja.

- Jó barátja! - ismételte meg az aggastyán, s az arca elkomorult. - Talán az irokézek a világ urai? Mit keresel nálunk?

- Igazságot. Foglyaim itt vannak testvéreimnél, értük jöttem.

Tamenund az egyik kíséröjéhez fordult, és magyarázatot kért. Aztán szembenézett Maguával, és halkan, nem szívesen így szólt:

- Az igazság a nagy Manitu törvénye. Gyermekeim, adjatok enni ennek az idegennek. Azután vedd a foglyaidat, és távozz velük, irokéz!

Az aggastyán leült, és ismét lehunyta a szemét. Négy-öt fiatalabb harcos Sólyomszem és Heyward mögé lépett, s ügyesen megkötözte öket szarvasbör szíjakkal, Magua diadalmas pillantást vetett maga köré. Mielött azonban átvehette volna foglyait, Cora elörerohant Tamenundhoz, és így kiáltott fel:

- Igazságos és tiszteletre méltó delavár, a te bölcsességedhez és hatalmadhoz folyamodunk! Ne hallgass erre az álnok és ravasz szörnyetegre, aki hazugságokkal mérgezi meg a füledet, mert vérre szomjazik! Te sokat éltél, sok gonoszságot láttál a világon, segítsd hát meg azokat, akik igaztalanul szenvednek!

Tamenund szeme lassan kinyílt, s ránézett Corára. A lány térdre hullt elötte, s mellére szorította két kezét. Végül az aggastyán így szólt:

- Ki vagy te?

- Angol lány vagyok. Tudom, hogy nemzetem most az ellenséged. De én sohasem vétettem ellened, s még akkor sem árthatnék népednek, ha akarnék. Légy hozzám irgalmas!

- Mondjátok, gyermekeim - kérdezte az aggastyán, a delavárokhoz fordulva -, hol van most törzsünk állandó lakhelye?

- Az irokézek hegyei között, a Horikán-tó tiszta forrásain túl.

- Sok tikkasztó nyár múlt el azóta, hogy utoljára ittam ösi folyóink vizéböl - folytatta Tamenund. - Az angol sápadtarcúak szomjasak voltak, és mind elvették. Meddig jönnek még utánunk?

- Mi nem megyünk utánatok, és nem kívánunk semmit - felelte Cora. - Foglyok vagyunk, s akaratunk ellenére kerültünk ide. Nem kérünk egyebet, csak békében hazamehessünk. Nem te vagy Tamenund, a delavárok apja és bírája?

- Én vagyok Tamenund, aki már számlálni sem tudja az éveit.

- Most hét esztendeje történt, hogy egy fehér fönök foglyul ejtette néped egyik harcosát. Ez a harcos azt állította, hogy a bölcs és igazságos Tamenund véréböl származik. "Eredj - mondta a fehér fönök -, származásod miatt szabadon engedlek." Emlékszel ennek a fehér fönöknek a nevére?

- Emlékszem rá, hogy amikor vidám gyermek voltam, egyszer a Sós-tó partján álltam - felelte Tamenund. - Láttam egy hatalmas kenut, amelynek hófehér szárnyai voltak, mint a hattyúnak, s napkelte felöl érkezett ebbe az országba.

- Nem, én nem olyan régi idökröl beszélek. A legfiatalabb harcosod is emlékezhetik arra a jótettre, amit említettem.

- Akkor történt ez, amikor az angolok és a hollandusok a delavárok vadászmezöiért harcoltak? Tamenund akkor fönök volt, s abban az idöben cserélte fel íját a puskával...

- Nem, nem! - vágott a szavába Cora. - Amit én mondok, az úgyszólván tegnap történt. Biztosan nem feledkeztél meg róla.

- Tegnap történt - felelte az aggastyán -, hogy a delavárok elvesztették földjüket. Addig minden az övék volt: a Sós-tó halai, a levegö madarai és az erdö vadjai.

Cora csüggedten lehajtotta a fejét, s egy pillanatig hevesen viaskodott elkeseredésével. Aztán ismét felnézett Tamenundra, és így szólt:

- Magamnak nem kérek semmit. Csak arra kérlek, hogy a húgomat oltalmazd meg a gonosz irokéztöl. Apánk öreg és megtört ember; megszakadna a szíve, ha elvesztené legkisebb lányát.

- A sápadtarcúak büszkék és mohók - felelte Tamenund, mintha nem is hallotta volna Cora könyörgését. - Napkelet felöl hatoltak be az országunkba, és napnyugatig meg sem akartak állni. Rosszabbak a sáskáknál, mert a sáskák pusztítása után újra kivirulnak a földek.

- Megértem, hogy gyülölöd a sápadtarcúakat, és nem hallgatsz rájuk - mondta Cora. - De van itt még egy fogoly, akit nem vezettek elébed. Ő is delavár, vagy legalábbis rokona a delavároknak. Hallgasd meg ezt a foglyot, mielött teljesítenéd az irokéz kérését.

Tamenund most néhány szót intézett az egyik delavár fönökhöz, s az így felelt:

- Igaz, van még egy rézbörü foglyunk is, de éppoly gyülölt ellenség, mint ezek, mert az angolok zsoldjában áll. A kínzóoszlopra fogjuk kötözni.

- Vezessétek ide! - mondta az aggastyán.

Hosszú ideig néma csend volt. Azután néhány delavár harcos elövezette Unkaszt.

Az ifjú mohikán megállt Tamenund elött, s egyenesen a szemébe nézett.

- Milyen nyelven beszél a fogoly? - kérdezte az aggastyán.

- A delavárok nyelvén, akárcsak ösei - felelte Unkasz.

A tömeg önkéntelenül is felkiáltott. Még Tamenund is kizökkent nyugalmából, s tágra meredt szemmel nézett a fogolyra.

- Delavár vagy! - mondta végül az aggastyán. - Öreg vagyok, s láttam, amint a delavárokat elüzték ösi földjükröl, mint a szarvast, az irokézek hegyei közé. Hallottam a sápadtarcúak fejszecsapásait, amint kiirtották erdöinket. Láttam, hogy az emberek megszelídítették a vadállatokat, és hasznos munkára fogták öket. De olyan delavárt még nem láttam, aki aljasul, kígyó módra becsúszott volna saját népének táborába, hogy vétkezzen testvérei ellen.

- Tamenund azért beszél így - mondta Unkasz -, mert az irokéz megmérgezte a fülét hazug szavaival.

Az aggastyán összerezzent erre a hangra, mintha valami távoli emlék merült volna fel benne.

- Álmodik-e Tamenund?! - kiáltotta végül. - Miféle hang ez? Visszafelé halad az idö? Ismét kisütött volna a delavárok höskorának napja?

Kíséröi, a két öreg fönök, nem értették, hogy mire gondol az aggastyán. Sokáig várták a magyarázatot, de mivel Tamenund nem szólt semmit, az egyik fönök a fogolyra mutatva így szólt:

- Ez a kutya delavárnak mondja magát, mert retteg Tamenund ítéletétöl. Az angolok kopója, és szükölve várja gazdái parancsát.

- Ti vagytok a kutyák - felelte Unkasz -, és boldogan csaholtok, amikor a francia parancsnok elébetek veti egy szarvas maradványait!

Legalább húsz kés villant meg a levegöben, és ugyanannyi harcos ugrott talpra, hogy meg­torolja ezt a sértö s talán nem is alaptalan kijelentést. Aztán Tamenund egy mozdulata rendet teremtett.

- Delavár! - mondta az aggastyán. - Nem vagy méltó erre a névre. Népem hosszú évek óta nem látta a tündöklö napot, s az a harcos, aki balsors idején hagyja el törzsét, kétszeresen áruló. Manitu törvénye igazságos. Gyermekeim, a fogoly a tiétek. Bánjatok vele a törvény szerint.

E szavakat ujjongó kiáltások fogadták. Végül egy fönök hangosan bejelentette, hogy a foglyot a rettenetes tüzpróbának fogják alávetni. Nagy mozgolódás támadt, a delavárok hozzáláttak a kínzás elökészületeihez. Heyward kétségbeesetten viaskodott örzöivel; Sólyomszem nyug­tala­nul pillantott maga köré; Cora pedig ismét az aggastyán lába elé vetette magát, és irgalomért könyörgött.

Csak Unkasz maradt éppoly nyugodt és rendületlen, mint addig. Mikor a delavárok meg­ragadták, és letépték róla vadászingét, a szeme sem rebbent. Aztán két delavár harcos hátracsavarta a karját, s az idöközben felhalmozott máglya felé vezette. Éppen hozzá akarták kötözni a rözsehalomból kiemelkedö oszlophoz, amikor az egyik delavár hirtelen megtorpant, és Unkasz mellére mutatott. A többiek odatódultak, és megdöbbenve bámulták a fiatal mohikán mellére tetovált teknösbékát.

Unkasz csak egy pillanatig élvezte a delavárok meghökkenését. Aztán egyetlen mozdulattal intett örzöinek, hogy távozzanak töle, méltóságteljesen visszatért a kör közepére, és csengö hangon így szólt:

- Delavárok! A Teknösbéka törzséböl származom! Azt hiszitek, fogna rajtam a tüzetek? Vérem minden lángot eloltana!

- Ki vagy te? - kérdezte Tamenund, s kíséröire támaszkodva felállt.

- Unkasz, Csingacsguk fia és a Szent Teknösbéka, Unamisz unokája - felelte szerényen a fogoly, elfordulva a törzstöl és tisztelettudóan föt hajtva az agg fönök elött.

- Nincs messze Tamenund utolsó órája! - kiáltotta az aggastyán. - Most már örökre lehuny­hatja a szemét. Köszönöm Manitunak, hogy van, aki átveszi helyemet a tanácsban. Unkasz, az egykori nagy Unkasz utódja megkerült! Jöjj közelebb, hadd lássa a haldokló sas a felkelö napot!

Unkasz fellépett a dombocskára Tamenund elé; most az egész törzs jól látta mindkettöjüket. Tamenund megfogta a fiatal mohikán karját, s hosszan a szemébe nézett.

- Gyermek vagyok-e, s nem telt el annyi esztendö? - kiáltotta végül az aggastyán. - Álom volt csupán, hogy népemet szétszórták az angolok? Tamenund nyilától ma már nem rettegnek az özek; karja száraz, mint a halott tölgyfaág; a kígyó gyorsabban fut, mint ö; s mégis itt áll elötte Unkasz, a nagy Unkasz, akivel együtt harcolt régen a sápadtarcúak ellen! Unkasz, törzsének párduca, a mohikánok legbölcsebb fönöke! Mondjátok, delavárok, aludt-e Tamenund száz esztendön át?

Mindenki visszafojtotta lélegzetét, senki sem mert válaszolni.

Unkasz azonban visszanézett az agg fönökre, s így szólt:

- Négy nemzedék született s halt meg, amióta Tamenund barátja harcra vezette népét. Sok fönök ereiben folyt a Teknösbéka vére, de mindannyian eltávoztak a boldog vadászmezökre, kivéve Csingacsgukot és fiát.

- Igaz..., igaz - felelte Tamenund, mintha hirtelen fény gyúlna emlékezetében. - Bölcseink gyakran mondták, hogy az angolok területén él még két harcos, akinek ereiben az ösi vér folydogál. Miért volt helyük oly sokáig üres a delavárok tanácsában?

A fiatal mohikán most felemelte a fejét, s hangosan, hogy az egész törzs meghallja, így felelt:

- Egykor a Sós-tó mellett éltünk, és hallottuk hullámainak dühös morgását. Akkor mi voltunk ennek a földnek az urai. Aztán megjelentek a sápadtarcúak, s mi a folyó mentén beljebb húzód­tunk az erdöbe. A delavárok elmentek. Kevés harcosuk maradt az ösi folyó partján. Akkor atyáim így szóltak: "Itt fogunk vadászni. A folyó vize a Sós-tóba ömlik. Ha továbbmegyünk a lenyugvó nap felé, olyan folyókat találunk, amelyek a nagy édesvizü tavakba ömlenek; ott a mohikánok meghalnának, akárcsak a tenger halai az édesvizü patakokban. Majd ha elérkezik az ideje, és Manitu ismét szólít bennünket, leúszunk a folyón a tengerhez, és visszaszerezzük birodalmunkat." Így gondolkoznak a Teknösbéka gyermekei, delavárok. Szemünk a felkelö napot nézi, nem pedig a lenyugvót. Tudjuk, hogy merröl jön, de nem tudjuk, hová megy. Beszéltem.

Unkasz körülnézett, s látta, hogy a delavárok megnyugvással és tisztelettel fogadták szavait. Ekkor lelépett a magaslatról, odament a foglyokhoz, s késével átvágta Sólyomszem kötelékeit. A delavárok szótlanul félrehúzódtak. Unkasz kézen fogta Sólyomszemet, és az aggastyán elé vezette.

- Tamenund - mondta Unkasz -, nézd meg ezt a sápadtarcút: igaz ember, és barátja a delavároknak.

- Milyen nevet vívott ki magának a tetteivel?

- Mi Sólyomszemnek nevezzük - felelte Unkasz, a delavár kifejezéssel élve -, mert a szeme éles, és sohasem téveszti el a célt. Az irokézek Hosszú Puskának hívják, mert sok harcosuknak kioltotta az életét.

- Hosszú Puska! - kiáltotta Tamenund a vadászra pillantva. - Fiam, nem jól beszéltél, amikor jó barátnak nevezted.

- Azt nevezem jó barátnak, aki jó barátnak bizonyult - felelte nyugodtan az ifjú fönök. - Ha Unkaszt szívesen látják a delavárok, Sólyomszem is a barátai között van.

- Ez a sápadtarcú megölte sok fiatal harcosomat. Nevét annak köszönheti, hogy rettenetes pusztítást vitt végbe a delavárok között.

- Ez nem igaz! - mondta Sólyomszem, aki úgy vélte, elérkezett az idö, hogy ö is megszólaljon. - Nem tagadom, hogy sok irokéz elesett a kezemtöl, de még sohasem fogtam a puskámat delavár harcosra. A delavárok között nevelkedtem, mindent tölük tanultam, s mindig a barátjuk voltam.

A törzs felmorajlott, annak jeléül, hogy kezdi belátni a tévedését.

- Hol van az irokéz? - kérdezte Tamenund. - Igaz-e, hogy meg akarta téveszteni a fülemet?

Magua, aki dühösen nézte végig Unkasz diadalát, most az aggastyán elé lépett.

- Az igazságos Tamenund nem fogja visszatartani azt, amit egy irokéz kölcsönadott a delavárok törzsének - mondotta.

- Felelj, testvérem fia - fordult Tamenund Unkaszhoz -, jogosan követel vissza téged az irokéz? Ő adott át téged a delavároknak mint foglyot?

- Nem. A párduc beleeshetik azokba a csapdákba, amiket asszonyok állítottak, de erös, és ki tud szabadulni.

- És Hosszú Puska?

- Szemébe nevet az irokézeknek. Eredj, Magua, kérdezd meg népedtöl, hogy szereti-e a medvét.

- Hát a sápadtarcú férfi és leány, aki együtt jött táborunkba?

- Sólyomszem kiszabadította öket. Az irokéznek nincs joga felettük.

- S a fekete hajú lány, akit harcosaimra bízott az irokéz?

Unkasz nem válaszolt.

- Felelj: igaz-e, hogy a fekete hajú lányt az irokéz hozta táborunkba? - ismételte meg a kérdést Tamenund.

- Ő az enyém! - kiáltotta Magua. - Mohikán, te sem tagadhatod, hogy az enyém!

- Unkasz hallgat - mondta Tamenund, az ifjú fönök szemébe nézve.

- Magua igazat mondott - felelte halkan Unkasz.

Hosszú csend támadt; érezni lehetett, hogy a delavárok nem szívesen hallják Magua jogainak elismerését. Végül Tamenund megszólalt:

- Távozz, irokéz.

- Úgy, ahogy jöttem, igazságos Tamenund - kérdezte Magua -, vagy a delavárok igazságát dicsérve, jogos foglyommal? Ravasz Róka wigwamja üres. A fekete hajú lánynak ott a helye.

Tamenund gondolkozott egy ideig, s végül, mintha nehezére esnék, kimondta a határozatot:

- Magaddal viheted, ami a tiéd. A nagy Manitu azt akarja, hogy a delavárok igazságosak legyenek.

Magua odalépett Corához, és megragadta a karját. A delavárok kelletlenül félrehúzódtak.

- Megállj! - kiáltotta Heyward, és elöreugrott. - Légy irgalmas, irokéz! Busás váltságdíjat kapsz ezért a lányért.

- Nem kell! - felelte Magua. - A bosszú minden váltságdíjnál elöbbre való!

- Bölcs Tamenund! - kiáltotta Heyward. - Türöd ezt? Légy irgalmas!

- Hallottad szavaimat - felelte az aggastyán, ismét lehunyva a szemét. - Férfiak nem beszélnek kétszer.

Most Sólyomszem megfogta Heyward karját, és így szólt:

- Egy bölcs fönök nem másíthatja meg a szavait. Hanem ide hallgass, irokéz! Úgy látszik, ez a háború még sokáig fog tartani, s akkor jó néhány harcosod megbánja, ha találkozik velem az erdöben. Gondold csak meg: vajon nem örülne-e jobban a néped, ha a fekete hajú lány helyett engem vinnél magaddal fogolynak?

- Hosszú Puska cserébe ajánlja életét a fekete hajú lány életéért? - kérdezte Magua, s azonnal elengedte Corát.

- Nem, nem azt mondtam - felelte Sólyomszem, látva, hogy Magua szeme felcsillan. - Igazságtalan csere volna, hiszen egy harcos sokkal többet árthat nektek, mint amennyit egy asszony használhat. De beleegyezem abba, hogy a fogságotokban töltöm a telet, ha szabadon bocsátod a lányt.

Magua tagadóan megrázta a fejét.

- Jó - tette hozzá Sólyomszem -, akkor még a puskámat, a Szarvasölöt is megkapod ráadásul. Hidd el nekem, hogy ennek a puskának nem akadsz párjára egész Amerikában.

Magua erre se válaszolt.

- Hát akkor, úgy látszik, fel kell áldoznom magam - folytatta Sólyomszem, Unkaszhoz fordulva. - Isten áldjon, fiú; elöbb-utóbb úgyis elestem volna a harcban. Mondd meg apádnak, hogy sohasem volt nála jobb barátom; te pedig fogadd el tölem emlékbe ezt a puskát. Magua, legyen, amint akarod! Engedd el a fekete hajú lányt: a foglyod vagyok.

A tömeg felmorajlott erre a nagylelkü ajánlatra. Magua nem tudta, mit szóljon; Corára pillantott, s a bosszúvágy felülkerekedett szívében.

- Nem! - mondta Ravasz Róka eltorzult arccal. - Adjátok ide a foglyomat, akit rátok bíztam. Elviszem a fekete hajú lányt. Gyerünk!

- Mehetünk - felelte büszkén Cora. - Isten veletek, barátaim! Sólyomszem, köszönöm, amit tenni akartál értem. Nemes szívedre gondolva könnyebben fogok elviselni minden szenvedést. Vigyázz Alice-re, Heyward, és vigasztaljátok meg apámat! Nincs több szavam. Indulj, Magua: követlek.

- Indulj hát! - kiáltotta Heyward. - De ne feledd, hogy a delavárok törvényei engem nem kötnek: én szembeszállhatok veled!

Magua szeme gonoszul felcsillant.

- Gyere hát te is velünk - mondta Heywardnak -, az erdöben összemérhetjük erönket!

- Megállj! - kiáltotta Sólyomszem, elkapva Heyward karját. - Te nem ismered az irokézek ravaszságát. Csapdába ejtenek és megölnek.

Most Unkasz fordult az irokézhez.

- Magua - mondta a fiatal fönök -, a delavárok törvényei Manituhoz igazodnak. Nézd a napot: már kibújt a fák mögül. Utad rövid és könnyü. Mikor a nap odafönt lesz, azon a helyen, üldözöbe veszünk.

- Károgj csak, varjú! - kiáltotta Magua gúnyosan nevetve. - Eredjetek az utamból, delavárok, és vegyétek fel szoknyátokat! Az irokézek nem félnek töletek. Kutyák, nyulak, tolvajok vagytok: köpök rátok!

A tömeg alig bírta türtöztetni magát, mégis alkalmazkodott az indián vendégbarátságnak mindennél szentebb törvényeihez, és szótlanul nézte, amint Magua diadalmasan eltünik az erdöben foglyával együtt.

XV.
LESZÁMOLÁS

Mindaddig, amíg Corát és Maguát még látni lehetett, a delavárok tömege mozdulatlanul állt, mintha megbabonázták volna; de abban a pillanatban, hogy az irokéz és foglya eltünt, lázas mozgolódás támadt. Unkasz, aki a fönökök sziklájáról sokáig nézett Cora után, most leeresz­kedett, némán átvágott a tömegen, és bement abba a kunyhóba, amelyböl elövezették. Az idösebb fönökök látták szemének haragos villanásait, s utána mentek. Tamenund kíséröire támaszkodva eltávozott, Sólyomszem és Heyward pedig elvezette a félig ájult Alice-t. Az asszonyok és a gyerekek visszavonultak, s egy óra hosszat csak a harcosok jártak ide-oda a táborban.

Végül egy ifjú harcos kilépett Unkasz kunyhójából, felkapaszkodott a falu melletti sziklás magaslatra, lehántotta egy törpefenyöröl a kérgét, majd szótlanul visszatért a kunyhóba. Nemsokára egy másik harcos jött ki a törpefenyöhöz, s fejszével levágta ágait. A csupasz fatörzset végül egy harmadik delavár sötétpirosra festette; mindezeket az elökészületeket komor szemmel nézték a többiek.

Jó idö múlva megjelent Unkasz, odament a fatörzshöz, és ütemes léptekkel, szinte táncolva, többször körbejárta. Közben énekelt, néha rendkívül magas és csengö hangon, néha mélyen és panaszosan. A dal rövid volt, és szavai többször megismétlödtek, de a különbözö hangsúly más-más értelmet adott neki. Nem lehet pontosan lefordítani ezt az indián éneket, csak megközelítöleg adhatjuk vissza, ilyenformán:

Manitu! Manitu! Manitu!
Nagy vagy, jó vagy, bölcs vagy:
Manitu! Manitu!
Igazságos vagy.

Sok foltot látok az égen, a felhök között:
sok fekete, sok piros foltot:
látok, ó, látok az égen
sok-sok felhöt.

Az erdökben, a levegöben, ó, hallok:
kiáltást, ordítást, üvöltést:
az erdökben, ó, hallok
hangos kiáltást!

Manitu! Manitu! Manitu!
Én gyenge vagyok, te erös vagy, én lassú vagyok,
Manitu! Manitu!
Segíts rajtam.

Unkasz minden szakasz végén felemelte a hangját, és szünetet tartott. Az elsö szakasz ünnepélyes volt, a második egy kissé ijesztö; a harmadikat a félelmetes csatakiáltás dallamára énekelte Unkasz; a negyedik könyörgöen és szerényen hangzott. A fiatal mohikán háromszor ismételte meg ezt a dalt, s közben szünet nélkül táncolt a piros oszlop körül.

Kisvártatva csatlakozott hozzá az egyik delavár fönök is. Éppen úgy járta a táncot, mint Unkasz, de valami mást énekelt: a saját harci dalát. Lassanként a többi nevesebb harcos is bekap­­csolódott a táncba. A látvány csakugyan ijesztövé vált; végül Unkasz belecsapta tomahawk­ját a harci oszlopba, s egy éles kiáltást hallatott: a maga külön harci kiáltását. Ez azt jelentette, hogy az ifjú mohikán fönök lesz a többiek vezetöje a tervezett vállalkozásban.

Most egyszeriben mintha felszabadult volna a delavárok minden elfojtott szenvedélye. A fiatalabb harcosok, akik nem vehettek részt a táncban, odarohantak a többiekhez. Vadul csapkodni kezdték tomahawkjaikkal és késeikkel az oszlopot, amely az ellenséget jelképezte; végül a fatörzs szilánkokra szakadt, és csak a gyökerei maradtak meg. De ezzel még nem volt vége a szertartásnak. A delavárok felkapták a törpefenyö szilánkjait és forgácsait, s úgy bántak velük, mintha megannyi ellenség volna a kezük között. Egyes fadarabokat képletesen megskalpoltak, másokat kettéhasítottak tomahawkjukkal, ismét másokat átfúrtak késükkel.

Unkasz, miután belevágta tomahawkját a fatörzsbe, kilépett a körböl, s az égboltra emelte szemét. A nap már nem járt messze attól a ponttól, ahol a fegyverszünet végét kellett jeleznie. Unkasz egy sokatmondó kézmozdulattal s egy félelmetes kiáltással adta hírül ezt a körülményt; a jelképes harc erre csakhamar véget ért, s a delavárok hozzáláttak a komolyabb elökészüle­tekhez.

A tábor arculata egy csapásra megváltozott. A harcosok kifestették magukat, és felkapták fegyvereiket. Az asszonyok kifutottak a kunyhókból, s ujjongó vagy panaszos dalokat éne­kelve, minden értékesebb holmijukat az erdöbe vitték. Biztos helyre szállították a betegeket és az öregeket is. Ez utóbbiak között volt Tamenund, aki távozása elött még rövid tanácskozást folytatott Unkasszal. Heyward a delavár asszonyokra bízta Alice-t, majd Sólyomszem keresésére indult, s közben rendkívül kíváncsi arccal figyelte a delavárok elökészületeit.

Sólyomszem azonban nem elöször látott ilyen elökészületeket, s nem elöször hallott indián harci dalt. Nyugodtan végignézte a szertartást, majd elküldött egy indián fiút arra a helyre, ahová a táborba érkezésekor elrejtette a Szarvasölöt és Unkasz puskáját. Sólyomszem ezzel a megbízatással ki akarta tüntetni a fiút. Heyward közben odaért hozzá, most ketten várták, hogy a megbízott visszatérjen a fegyverekkel.

Az indián fiú nagyon ügyesen hajtotta végre a megbízást. Sólyomszem utasításait követve, hason kúszva közelítette meg a rejtekhelyet, s csakhamar kezében volt mind a két fegyver. Visszafelé azonban már nem volt olyan óvatos; a tábor mellett emelkedö sziklán megállt egy pillanatra, és ujjongva felemelte a két puskát. Ekkor egy lövés dördült el az erdöböl, az indián fiú megvonaglott, de még volt annyi ereje, hogy leugorjék a szikláról, és odafusson Sólyom­szemhez.

A vadász örömmel vette át puskáját, majd pillantása az indián fiú karjára esett.

- Megsebesítettek a gazemberek! - kiáltotta a vadász. - Sebaj, nem veszélyes, egy kis égerfa­gyanta hamarosan meggyógyít. Addig is hadd kötözzem be a karodat, úgy, ni! Jól van, fiam, ez a lövés harcossá avatott. Ismerek sok fiatalembert, aki nem büszkélkedhetik ilyen sebekkel. Eredj, egyszer még fönök lesz belöled!

A fiú boldogan távozott; büszkébb volt vérzö sebére, mint bármely udvaronc a kitüntetésére; s amikor a többi delavár fiú közé ért, mindannyian roppantul csodálták és irigyelték.

A lövés mindenesetre jó volt arra, hogy a delavárok némileg tájékozódhassanak az ellenség holléte felöl. Azonnal ki is küldtek egy csapatot az erdöbe, hogy kergesse el a leselkedö irokézeket. De összetüzésre nem került sor, mert az irokézek önmaguktól visszavonultak, miután látták, hogy az ellenség túleröben van. A delavárok egy ideig követték öket, aztán megálltak az erdöben, további parancsokra várva. Nem akartak túl messzire eltávolodni a többi harcostól, nehogy az irokézek törbe csalják öket.

Unkasz most magához hívatta a fönököket, és mindenkinek kijelölte a feladatát. Sólyomszemet mint tapasztalt harcost megbízta egy húsz delavárból álló csapat parancsnokságával. Ugyanilyen megbízatást akart adni Heywardnak is, tiszteletböl katonatiszti rangja iránt, de a fiatal örnagy szerényen nemet mondott, s inkább azt kérte, osszák be mint egyszerü harcost Sólyomszem mellé. Miután a delavár fönökök megértették a rájuk bízott feladatot, mind­annyian megindultak az erdöbe.

Némán, óvatosan hatoltak elöre a sürüben, de semmilyen akadály nem került az útjukba, és semmilyen riasztó jelet nem tapasztaltak. Végül találkoztak az elöreküldött csapattal, megálltak, és a fönökök "suttogó tanácsot" ültek.

Néhány perce tanácskoztak már, amikor szemböl egyszerre csak felbukkant egy ember a fák között. A delavárok, akik eddig is nagyon óvatosak voltak, most még jobban behúzódtak a fatörzsek mögé.

- Sólyomszem - mondta Unkasz halkan -, látod szemben azt az irokézt? Sohase térjen vissza társai közé!

- Ütött az utolsó órája - felelte kurtán a vadász, és lövésre emelte puskáját. De ahelyett, hogy meghúzta volna a ravaszt, egyszerre csak felnevetett: - Már én is azt hittem, hogy egy irokézzel állok szemben! De amikor valami jó célpontot kerestem a bordái között, egyszerre csak észrevettem, hogy ez az énekmester!

Sólyomszem letette puskáját, majd hason csúszva megindult David Gamut felé, aki éppen megállt egy kis tisztáson. A vadász nem merészkedett tovább, hiszen nem tudhatta, merröl leselkednek az irokézek. Azon törte a fejét, miképpen adhatna jelt Davidnak; végül eszébe jutott az a dünnyögés, amellyel a medve börében egyszer már annyira megijesztette az ének­mestert. Az iskolázott fülü David azonnal ráismert a hangra, s néhány pillanat múlva már ott volt Sólyomszem mellett. A vadász mosolyogva, de szótlanul üdvözölte, majd elvezette a többiekhez.

- Nos, barátom, itt már beszélhetünk - mondta Sólyomszem. - Meséld el szépen, hogy mit csinálnak az irokézek, de egyszerü szavakkal, minden zene nélkül.

David egy kissé ijedten pillantott a delavár fönökök komor arcára, majd összeszedte magát, és így válaszolt:

- Az irokézek nagyon sokan vannak, és minden jel szerint valami gonosz szándékkal vonultak ki az erdöbe. Mielött elindultak volna, olyan éktelen zenebonát csaptak, hogy megijedtem tölük, és a delavárok felé menekültem.

- Ha egy kicsit gyorsabban szeded a lábad, a delavárok között is éppen olyan zenebonát hallhattál volna - felelte a vadász. - De hagyjuk ezt; inkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy hol vannak az irokézek.

- Itt vannak az erdöben, a falu és a tisztás között. De olyan sokan vannak, hogy azt hiszem, jobb lenne visszafordulnotok.

Unkasz egy pillantást vetett a fák mögött rejtözö harcosai felé, s csak annyit kérdezett:

- Magua?

- Ő is ott van. Magával hozta Cora Munrót, s miután elhelyezte a barlangban, visszatért az irokézek élére.

- A barlangban hagyta! - kiáltott fel Heyward. - Ez nagyon fontos hír! Nem tehetnénk valamit, hogy minél hamarább kiszabadítsuk?

Unkasz a vadászra nézett.

- Mit szól Sólyomszem?

- Az lesz a legjobb, ha én most elválok töletek a húsz emberemmel - felelte a vadász. - A patak mentén elmegyünk a hódok tavához, s ott csatlakozik majd hozzánk Csingacsguk és Munro alezredes. Kiáltással fogjuk jelezni, hogy találkoztunk. Akkor vezesd elöre a harcosaidat, Unkasz, és kergesd mifelénk az irokézeket. Ha lötávolba érnek, tüzet nyitunk rájuk, és fogadom, hogy egy részük sohasem áll többé talpra, a többiek pedig megfutamodnak. Azután bevonulunk a faluba, és kiszabadítjuk Corát. Ha visszatérünk vele, folyhat tovább a harc. Nos, örnagy úr, lehet, hogy ez a terv nem nagyon tudományos, de egy kis bátorsággal és türelemmel végre lehet hajtani.

- Nagyszerü terv! - kiáltotta Duncan, megértve, hogy Sólyomszem is elsösorban Cora kiszabadítását tartja szem elött. - Lássunk hozzá azonnal!

Unkasz még néhány szót váltott a fönökökkel, s mindenki elfoglalta kijelölt helyét.

Sólyomszem összegyüjtötte harcosait, hóna alá vette a Szarvasölöt, majd némán jelt adott, hogy kövessék, és elöreindult. Jó darab utat megtettek a patak mentén, amikor az egyik delavár hátulról megérintette Sólyomszem vállát, s halk szóval jelezte, hogy valami nincs rendben. A vadász megfordult, és látta, hogy az énekmester is a harcosok között van.

- Tudod-e, barátom, hogy milyen veszélyes útra indulunk? - kérdezte Sólyomszem. - Talán harminc, de talán már öt perc múlva is megütközünk az irokézekkel.

- Sejtettem, hogy harcba indultok - felelte David. - Én ugyan békés ember vagyok, és egészen más a hivatásom, mint a harcosoké, de miután mostanáig kitartottam az angol parancsnok lánya mellett, azt hiszem, én is részt vehetek a kiszabadításában.

Sólyomszem meglepödve nézett rá.

- Nem tudsz bánni semmilyen fegyverrel - mondta aztán. - Puszta kézzel hiába jössz az irokézek ellen.

- Nem vagyok fegyvertelen - felelte David, és elövett a zsebéböl egy kis tárgyat. - Van parittyám, mint bibliai névrokonomnak, Dávidnak, s talán én is leteríthetek vele egy irokéz Góliátot.

- Ugyan! - mondta Sólyomszem, a parittyára nézve. - Nyilakkal, söt késekkel szemben is hasznát vehetnéd a fegyverednek, de az irokézek kitünö puskákat kaptak a franciáktól. Mindegy, már tapasztaltuk, hogy különös szerencséd van a csatákban, és sohasem esik bántódásod, gyere hát velünk; kiáltani te is tudsz, ha a harcosok kieresztik a hangjukat.

- Köszönöm, barátom - felelte David -, bár igazán nem vagyok vérszomjas, rosszul esett volna, ha visszaküldesz.

- Ne feledd - mondta még a vadász -, hogy harcolni megyünk, nem pedig muzsikálni. Amíg a harci kiáltás fel nem hangzik, csak a puskák beszélhetnek.

David beleegyezöen bólintott, Sólyomszem pedig továbbvezette a csapatát. Körülbelül egy mérföldet haladtak a patak mentén, a meredek part oltalmában. Végül egy szoroshoz értek, átmentek rajta; amikor ismét kiértek a nyílt terepre, puskák dördültek el körülöttük, egy delavár felugrott, mint a sebzett szarvas, és holtan esett össze.

- Tartottam töle, hogy efféle meglepetések érhetnek! - kiáltotta Sólyomszem. - Hasra, emberek, azután pedig tüz!

A delavárok azonnal szót fogadtak, és csakhamar elkezdödött a fegyverek párbaja. Az irokézek, úgy látszik, nem lehettek sokan, mert visszahúzódtak, és Sólyomszem fától fáig ugrálva követhette öket csapatával. Ez azonban nem tartott sokáig. Az irokézek erösítést kaptak, puskáik ropogása sürübb lett, és Sólyomszem nem szoríthatta hátrább öket. Egy ideig állóharc folyt a két fél között. Végül Sólyomszem belátta, hogy az ellenség túlereje nöttön-nö. Nem tudta, mitévö legyen. A visszavonulás ebben a helyzetben veszélyesebb volt, mint a helytállás, de a delavárok így sem tarthatták magukat sokáig, mert az ellenség kezdte bekeríteni öket. E válságos pillanatban hirtelen csatakiáltások hangzottak fel arról, ahol Unkasz várakozott.

Sólyomszemnek és társainak nagy kö esett le a szívéröl. Az Unkasszal szemben álló irokézek, úgy látszik, lebecsülték az ellenfél erejét, s most nem bírtak ellenállni az ifjú mohikán heves támadásának. Sólyomszem ellenfelei azonnal visszahúzódtak, és veszélyeztetett társaik segítsé­gére siettek. Sólyomszem üldözöbe vette öket, és a delavár csapat fedezékböl fedezékbe ugrálva nyomult elöre. A menekülö irokézek végül bevették magukat egy bozótba, és onnan tüzeltek vissza. Sólyomszem halk vezényszavakat adott embereinek; mindannyian hasra feküd­tek, és kúszva közeledtek az ellenséghez. Végül felugrottak, mindenki kiválasztott magának egy irokézt, és rávetette magát. Már az erdö szélén voltak, ott, ahol a hódok tisztása kezdö­dött. Ekkor hátulról hirtelen eldördült egy puska, majd félelmetes csatakiáltás hallatszott.

- Ez Csingacsguk! - kiáltotta Sólyomszem. - Most két tüz közé szoríthatjuk az ellenséget!

A csatakiáltást természetesen az irokézek is meghallották. Annyira megijedtek töle, hogy elengedték azt, akivel éppen birkóztak, és hanyatt-homlok menekülni próbáltak. Sokan elestek közülük, de egy részüknek mégis sikerült megszabadulnia üldözöitöl.

Nem akarunk sok szót vesztegetni arra, hogy az irokézek megfutamítása után miképpen zajlott le a találkozás Sólyomszem és Csingacsguk, illetve Munro és Heyward között. A vadász néhány szóval mindent elmagyarázott barátjának, majd átadta neki a csapat parancsnokságát. Csingacsguk a rá jellemzö méltósággal vállalta ezt a szerepet. A csapat élén visszatért a bozót­ba; itt megskalpolták az elesett irokézeket, és elrejtették saját halottaikat. Azután megálltak hallgatózni: Unkasz és a többi delavár még mindig vadul küzdött az irokézekkel, de a puskák dörrenései most közelebbröl hallatszottak.

- Az ellenség nem bírja tartani magát - mondta Sólyomszem. - Unkasz rövidesen bekergeti az irokézeket abba a völgybe, s akkor mi oldaltámadást intézünk ellenük. Mit szólsz ehhez, Csingacsguk?

A mohikán fönök bólintott, majd elvezette társait egy olyan helyre, ahonnan rögtön lecsaphatnak, ha Sólyomszem feltevése igaznak bizonyul. Egy ideig figyelmesen várakoztak, végül nem messzire tölük mozgás támadt, s egy-két indián alak fel is bukkant a fák között.

- Most már támadhatunk! - kiáltotta Heyward türelmetlenül.

- Még nem - felelte nyugodtan a vadász. - Nézd csak, az irokézek amott gyülekeznek. Megvárjuk, amíg sokan lesznek, és akkor közéjük lövünk; biztos, hogy egyetlen golyónk sem téveszti el a célt.

Úgy is lett. A kellö pillanatban Csingacsguk megadta a jelt, és a húsztagú csapat puskái eldördültek. Jó néhány irokéz felbukott, a többiek eszeveszetten menekültek. Az üldözö Unkasz és harcosai csakhamar kiértek a sürüböl, és találkoztak Csingacsguk csapatával.

A fiatal mohikán fönök a menekülök felé mutatott; a delavárok két részre oszlottak, és folytatták az üldözést. Unkasz egyszerre csak meglátta az irokézek között Maguát. Felkiáltott, és villámgyorsan utána rohant. De túlságosan is elöremerészkedett, s Magua örömmel látta, hogy Unkasznak néhány pillanat múlva olyan helyre kell érnie, ahol védtelen lesz a golyójával szemben. Ravasz Róka megfordult, és maga köré gyüjtve társait, lövésre emelt puskával várta a fiatal mohikánt. Sólyomszem azonban észrevette a veszélyt, nagyot kiáltva oldalról támadt Magua felé, s az irokézek azonnal továbbmenekültek.

Unkasz egy pillanatra sem tévesztette szem elöl Maguát, és lankadatlanul üldözte. Hiába kiáltott utána Sólyomszem, hogy vigyázzon, a fiatal mohikán mit sem törödött a menekülök golyóival, s a hajsza folytatódott. Szerencsére Sólyomszem és társai csakhamar Unkasz oldalára kerültek, különben a fiatal fönök bizonyára életével fizetett volna a vakmeröségéért. Közben menekülök és üldözök egyaránt beértek az irokéz faluba.

Az irokézek most megálltak a fönökök kunyhója mellett, és elkeseredett golyózáporral fogadták üldözöiket. Mindhiába. A delavárok tovább nyomultak elöre. Egyre több irokéz esett el, csak Magua volt még sértetlen, noha bátran harcolt, és nem kímélte magát. Végül már csak ketten maradtak mellette. Ekkor Magua felugrott és továbbmenekült.

Unkasz villámgyorsan követte, s vele tartott Sólyomszem, Heyward és David is. Magua egy fa mögül még egyszer megpróbálta feltartóztatni üldözöit; ekkor már az irokéz falu tisztásának túlsó végén voltak. Végül Ravasz Róka belátta, hogy az ellenállás reménytelen, ismét hátrálni kezdett, elért a barlanghoz, és berohant a nyílásán. Az üldözök utána.

A hosszú folyosón nyomultak tovább, asszonyok és gyerekek sivalkodását hallották. Heyward most már biztos volt a gyözelemben, mert úgy gondolta, hogy Magua semerre sem menekülhet a barlangból. A tágas üreg belsö rekeszében azonban senkit sem találtak. Most már óvatosab­ban haladtak tovább, rekeszröl rekeszre, s egy újabb, titkos folyosóra akadtak. Arra menekül­tek el az irokéz asszonyok, s velük együtt Magua is! Unkasz nagyot ugorva futott tovább, s társaival együtt csakhamar kiért a szabad levegöre. Most sziklák között jártak, s egyszerre csak meglátták egy szoknya lobogását.

- Cora! - kiáltott fel Heyward.

- Cora! Cora! - visszhangozta Unkasz, s úgy rohant, hogy igazán méltó volt a Fürge Szarvas névre.

- A fekete hajú lány! - kiáltotta Sólyomszem. - Ne félj, Cora, mindjárt oda érünk!

Az út azonban egyre nehezebbé vált, s attól kellett tartani, hogy bármely pillanatban lezuhan­hatnak a szikláról. Unkasz eldobta puskáját, továbbrohant; Heyward követte példáját. Most már jól látták Maguát, még egynéhány irokéz volt mellette. Némi egérutat nyertek, s egy magas szikláról tüzeltek üldözöikre.

- Maradjunk együtt! - kiáltotta Sólyomszem. - A gazemberek mindannyiunkat lepuffantanak odafentröl, mi pedig nem löhetünk rájuk, mert Corát maguk elé tartják pajzsnak.

De senki sem hallgatott a szavaira. Unkasz megkettözte eröfeszítéseit, és közelebb került a menekülökhöz. Jól látta, hogy Corát két irokéz vonszolja magával, Ravasz Róka pedig az utat mutatja nekik. Mindenki érezte, hogy ez a nyaktörö hajsza nem tarthat sokáig. Csakugyan, a távolság egyre csökkent az üldözök és a menekülök között. Az irokézek éppen egy lapos sziklatetöre értek Corával, amikor Unkasz utánuk kiáltott:

- Megálljatok, irokéz kutyák! - s a fiatal mohikán fönök meglóbálta tomahawkját. - Állj meg, ha mondom, Magua!

- Nem megyek tovább! - kiáltotta Cora, és hirtelen megállt a sziklatetö szélén, a roppant mélység fölött. - Öljetek meg, ha akartok, de nem megyek tovább!

A két harcos, aki idáig vonszolta, már fel is emelte tomahawkját, de Magua visszatartotta öket. Odaállt a lány elé, kirántotta a kését, és rákiáltott:

- Válassz, fekete hajú! Mi kell inkább: Ravasz Róka wigwamja, vagy kése?

Cora nem is válaszolt: térdre rogyott, s kitárta két karját.

- Nem hallod? - ordította Magua. - Válassz!

Cora azonban most sem szólt semmit. Magua minden ízében remegett; úgy látszik, mégsem volt könnyü rászánnia magát a szörnyü tettre. Végül mintha mégis döntött volna, felemelte a kést, de ebben a pillanatban félelmetes ordítás hallatszott, s Unkasz egy másik szikláról, szédítö magasságból leugrott melléjük. Magua hátrált egy lépést; az egyik irokéz felhasználta ezt az alkalmat, és egy szempillantás alatt leszúrta Corát.

Magua már nem is tudta, mit csinál dühében, csak bosszút akart állni honfitársán, aki meg­fosztotta zsákmányától. De közben már Unkasz is ott termett, és a gyilkos irokézre emelte kését. Magua most az ifjú mohikán háta mögé került, és lesújtott rá. Ez a döfés azonban nem volt halálos; Unkasznak még maradt annyi ereje, hogy leszúrja Cora gyilkosát, majd Magua ellen forduljon. Ez a mozdulat felemésztette maradék erejét. Magua elkapta a fiatal mohikán elgyöngült karját, s kését háromszor egymás után megmerítette az immár tehetetlen ellenfél mellében.

- Irgalmazz neki, Magua! - kiáltotta Heyward, aki idöközben felért arra a sziklára, amelyröl Unkasz leugrott. - Irgalmazz, és te is számíthatsz az irgalmunkra!

Magua azonban Heyward felé dobta véres kését, és vad diadalordítást hallatott. Aztán meg­fordult, és tovább kapaszkodott felfelé a sziklák között. Néhány pillanat múlva Sólyomszem megjelent az elöbbi helyen, de csak halottakat talált.

Az áldozatokról felpillantva meglátta Maguát, aki most már a legmagasabb szikla tetején állt. Csak egy szakadékot kellett átugrania, hogy végképp lerázza magáról üldözöit. Elöbb azonban visszafordult egy pillanatra, s két karját kitárva így kiáltott:

- A sápadtarcúak kutyák! A delavárok asszonyok! Magua itt hagyja öket a sziklákon, a hollók martalékául!

Rekedten felnevetett, és át akarta ugrani a szakadékot. De az ugrás rövidre sikerült: Maguának éppen csak a túlsó szikla peremét sikerült elkapnia, s úgy maradt lógva a levegöben. Kétségbe­esett eröfeszítéssel igyekezett felhúzódzkodni, s ebben a pillanatban eldördült Sólyomszem puskája. Magua elengedte a szikla peremét, s hörögve lezuhant a szörnyü mélységbe.

A delavárok fényes gyözelmet arattak az irokézek fölött. Minden ellenséges harcost megöltek, vagy fogságba ejtettek. Az irokéz falu környékén mindenütt lenyilazott vagy agyonlött férfiak hullái hevertek.

A felkelö nap mégis mélységes gyászban találta a delavárokat. Egyetlen örömkiáltás, egyetlen diadalmi ének sem ünnepelte a gyözelmet. A sorra visszaszállingózott harcosok lemosták arcukról az ijesztö színeket, és csatlakoztak a többi gyászolóhoz.

Minden kunyhó üres volt. Férfiak, asszonyok és gyerekek odakint gyültek össze, a tábor melletti szabad térségen.

Hat delavár lány egy kissé távolabb csoportosult a többiektöl, s illatos erdei virágokat szórt egy dombocskára, amelyen Cora holtteste feküdt. A halott lány mellett Munro állt, kétrét gör­nyedve a fájdalomtól. David is ott volt, födetlen fövel, s tanácstalanul szorongatta zsoltáros­könyvét. Heyward egy fának támaszkodott, és alig bírta visszafojtani zokogását.

Egy másik csoport a halott Unkaszt vette körül. Feldíszítették minden értékes holmival, ami a delavárok kunyhóiban akadt. Unkasz lábainál Csingacsguk ült, az apa, fegyvertelenül, harci színei nélkül, csak a teknösbéka látszott a mellén. Már órák óta nézte mozdulatlanul fiát. Olyan merev volt az arca, hogy a felületes szemlélö nehezen tudta volna megállapítani, melyik az élö, s melyik a halott.

Mellette állt Sólyomszem, a puskájára támaszkodva. Tamenund a már említett magaslaton foglalt helyet, és szomorúan nézett le népére. A tömeg némán gyászolt. Egyetlen szó sem hallatszott, csak néha egy-egy halk sóhaj.

Végül Tamenund kinyújtotta karját, s egyik kíséröjének vállára támaszkodva felemelkedett.

- Delavárok - mondta fakó hangon az aggastyán -, Manitu felhö mögé rejtette arcát. Szemét elfordította töletek, fülét betömte, szája nem ad választ. Nem látjátok öt, de látjátok akaratának következményeit. Manitu felhö mögé rejtette az arcát!

E szavak után ismét csend lett. Végül halk, zümmögö hangok elkezdték a gyászéneket. Csak az asszonyok énekeltek. Mikor a gyászdal véget ért, az egyik fönök lánya elölépett, öt választották ki a többiek, hogy gyászbeszédben méltassa az elesett harcos érdemeit. A beszéd nem volt hosszú, de annál meghatóbb. Végül a lány visszatért társnöi közé.

Azután egy másik lány lépett ki a fiatalok csoportjából; ö Coráról beszélt. Alice-t is meg­említette, aki most sírva sír az egyik kunyhóban, s nincs ereje, hogy részt vegyen a gyász­szertartáson. A beszéd végül dalba ment át: együtt énekelte az egész törzs.

Ekkor egy delavár fönök lépett Unkasz holttestéhez.

- Miért hagytál el bennünket, népünk büszkesége? - kérdezte. - Útban vagy a boldog vadászmezök felé, de száz irokéz jár elötted, hogy eltávolítsa a tüskéket utadról. Aki a harcban látott téged, nem hitte volna, hogy te is meghalhatsz. Lábad olyan volt, mint a sas szárnya, karod olyan súlyos, mint a fenyöfa lehulló ágai, hangod olyan, mint Manitué, amikor a felhök között mennydörög. Népünk büszkesége, miért hagytál el bennünket?

Ezt a fönököt sorra követték a többiek. Egymás után Unkasz elé járultak, és szóval vagy énekkel búcsúztatták a fiatal harcost. Mindenki azt várta, hogy Csingacsguk is megszólal. De Nagy Kígyót szinte letaglózta a fájdalom, s egyetlen hang se jött ki a torkán.

Végül az egyik fönök jelt adott a Cora mellett álló lányoknak, ezek felemelték a holttestet, és elvitték a megásott sírhoz. Munro némán követte öket, csak akkor szólalt meg, amikor a lányok már elborították virágaikkal az örök nyugalomra helyezett Corát:

- Köszönöm nektek, hogy megszépítettétek lányom utolsó útját.

Munrót Heyward támogatta vissza a sírtól a delavárok közé.

Ezek közben Unkasz holttestét is sírba helyezték. A gyászszertartás véget ért. Mindannyian Csingacsgukra néztek. Az apa eddig még nem beszélt. A mohikán fönök tudta, hogy szólnia kell. Végül is eröt vett magán, kiegyenesedett, és tiszta, érces hangon így szólt:

- Miért gyászolnak testvéreim? Miért sírnak a lányok? Azért, mert egy ifjú harcos eltávozott a boldog vadászmezökre? Azért, mert egy fönök becsülettel befejezte életét? Jó volt, megtette kötelességét, bátor volt. Ki tagadhatja ezt? Manitunak szüksége volt egy ilyen harcosra, és magához szólította. Én, az idösebbik Unkasz fia és a fiatal Unkasz apja, olyan vagyok, mint egy kérgétöl megfosztott fenyöfa a sápadtarcúak tisztásán. Népem eltávozott a Sós-tó partjairól és a delavárok dombjai közül. Egyedül vagyok...

- Nem, nem - kiáltotta Sólyomszem, aki eddig mereven nézte barátját, de most már nem bírta türtöztetni magát -, nem vagy egyedül Csingacsguk! Te rézbörü vagy, én pedig sápadtarcú, de kora ifjúságunktól fogva egyazon úton jártunk, s mindvégig együtt maradunk az úton. Nekem sincs rokonom, nekem sincs népem. Unkasz a te fiad volt, nekem csak barátom; de esküszöm, sohasem felejtem el ezt a fiút, aki annyiszor küzdött mellettem háborúban, s annyiszor aludt mellettem békében. A fiú elment tölünk, s ki tudja, mikor megyünk mi is utána; de nem vagy egyedül, Csingacsguk!

A mohikán fönök megszorította Sólyomszem kinyújtott kezét, s a két rettenthetetlen harcos így állt egy darabig Unkasz sírja elött, nem szégyellve, hogy kicsordul a könnyük.

A tisztelettudó csendet nagy sokára Tamenund hangja törte meg.

- Elég - mondta az aggastyán. - Menjetek, delavárok: Manitu haragja még nem csitult le. Miért akarna még élni Tamenund? A sápadtarcúak urai lettek ennek a földnek, s a rézbörüek napja még nem virradt fel újra. Eleget éltem. Hosszú életem reggelén boldognak és erösnek láttam népemet, s mielött estém elérkezett volna, holtan kellett látnom az utolsó mohikánt.

.oOo.