J. F. COOPER

A PRÉRI

Fordította és az ifjúság számára átdolgozta
RÉZ ÁDÁM és SZINNAI TIVADAR

TARTALOM

I.          A FŰTENGER

II.         A LÓKÖTŐK

III.        KÖLTÖZKÖDÉS

IV.        CSALÁDI PERPATVAR

V.         A TÜZÉRSZÁZADOS

VI.        HOVÁ LETT ASA?

VII.       A GYANÚ ÁRNYÉKA

VIII.      INEZ TÖRTÉNETE

IX.        HEKTOR VESZÉLYT SZIMATOL

X.         KÜLÖNÖS PÁRBESZÉD

XI.        BOZONTOS FEJEK

XII.       A NAGY VARÁZSLÓ

XIII.      A LEGVESZEDELMESEBB ELLENSÉG

XIV.      AZ ÁRULÓ HÓ

XV.       A SZIÚK FOGSÁGÁBAN

XVI.      A TOMAHAWK

XVII.     HARCOK VÍZEN ÉS SZÁRAZON

XVIII.    A LESZÁMOLÁS

XIX.      INDIÁN VENDÉGSZERETET

XX.       NATHANIEL BUMPPO EMLÉKÉRE

I.
A FŰTENGER

Valamikor sok vita folyt arról, okosan tette-e az Egyesült Államok kormánya, hogy Louisiana állam francia részét Napóleontól tizenhárommillió dollárért megvásárolta. Okosan tette-e, hogy amúgy is gyéren lakott területét a Mississippitöl nyugatra elterülö pusztasággal növelte? Ez 1803-ban történt, és csakhamar megindult a telepesek áradata a Mississippin át nyugatra. Kiderült, hogy sok ember van, aki szereti a magányt, a kalandokat, a harcot a természettel és az indiánokkal. Sokan a "Folyók Atyja" ölében, vagyis a Mississippi völgyében telepedtek le, ahol az iszapos föld jobb termést ígért. Mások azonban, a merészebbek és vállalkozóbb szelle­müek, a vízmosások mentén törtek elöre, a leendö új állam - egyelöre csak territórium - belsejébe. Céljuk a Nyugat volt, az ismeretlen Nyugat, még fel nem fedezett titkaival, ez a Sziklás-hegységig vagy talán még annál is messzebb elnyúló táj, amely állítólag mesés ásványi kincsekben bövelkedett.

1804 öszén az egyik kiszáradt vízmosásból vagy húsz emberböl álló kis csapat bukkant elö, részint lóháton, részint gyalog, részint szekereken, amelyek zsákokkal, batyukkal, pokrócok­kal, ládákkal, konyhaedényekkel és mindenféle háztartási limlommal voltak megrakva. A kocsik közt feltünt egy gondosan letakart ponyvás szekér is, melynek belsejébe nem lehetett belátni. A lassú menetet kis juhnyáj és néhány szarvasmarha követte.

A menet élén hatalmas termetü, napbarnított arcú, izmos férfi lépkedett, akinek talán csak a lom­hasága árulta el, hogy már az ötvenes éveit tapossa. Kényelmesen, de kitartóan haladt elöre, nem kerülgette az akadályokat - olyan volt, mint egy ellenállhatatlan erövel csörtetö, nehéz, otromba elefánt.

Alacsony homloka és széles, elöreugró álla is növelte arcának durva kifejezését.

A hatalmas férfi ruhája afféle vadnyugati farmerre vallott volna, ha nem szól a feltevés ellen a sok ízléstelen, tarka cifraság, amit magára aggatott. Vastag posztóból készült zekét és börnadrágot viselt: a foltos, mocskos zeke gombjait gondosan kifényesített, csillogó mexikói ezüstdollárok helyettesítették. Derekán a szokásos szarvasbör szíj helyett rongyos, de rikító színü selyemöv pompázott. Ebböl az övböl hosszú vadászkés szarvasagancsból faragott és ezüstveretekkel díszített nyele kandikált elö. Finom kidolgozású nyestbör sapkáját még egy királynö is büszkén viselhette volna. Hátán puskát vitt, melynek drága mahagónifából készült agyát szintén ezüstveretek ékesítették. Felszereléséhez tartozott még a nehéz golyótáska és a jól megtömött löporos szaru, valamint egy nagy, csillogó, éles fejsze is. Mindezt nehézkes járásával és lomha mozdulataival ellentétben olyan könnyüszerrel hordozta, mintha súlyukat nem is érezné.

Mellette egy sokkal egyszerübb ruhájú, mogorva arcú, szúrós tekintetü, zömök férfi baktatott, aki majdnem olyan idös lehetett, mint Ishmael Bush (így hívták a prémsapkás családföt). Mögöttük jó néhány fiatalember menetelt hangosan beszélgetve, tréfálkozva. Feltünöen egy­for­mák voltak, és feltünöen hasonlítottak a prémsapkáshoz; elsö pillantásra észre lehetett venni, hogy testvérek - Ishmael Bush fiai valamennyien. A legfiatalabb még kamaszkorban volt, de már majdnem elérte apja hatalmas termetét.

A menethez két nö is tartozott. Az idösebbik - sápadt és már kissé ráncos képü asszony - Ishmael Bush felesége volt. A másik legfeljebb tizennyolc éves lehetett. Finom vonású arca, városias ruhája, modora és viselkedése elárulta, hogy jobb családból származik. Hol az idösebb asszonnyal beszélgetett, hol meg hátraszaladt az egyik kocsihoz, amelyböl pufók, barna arcú, lenszöke hajú gyerekek kandikáltak ki.

Elöttük a préri terült el, a kisebb domboktól megszakított, végtelen, hullámos pusztaság, melynek kiszáradt földjébe a legkeményebb ekevas sem tudott volna behatolni. Fü is csak gyéren nött rajta, eltekintve a mélyebb helyektöl, ahol olykor összegyült némi esövíz; itt a fü olyan magas volt, hogy még a lovas embert is eltakarta. A táj sivárságát alig enyhítette az itt-ott látható kisebb facsoportok hervadó lombjainak öszi színpompája. A kocsikerekek ezen a prérin éppoly kevés nyomot hagytak, mint az állatok patái.

A türelmes juhok hiába harapdálták az aszott füvet, nem tudták vele éhségüket csillapítani.

Ahogy egy domb tetejére értek, a csapat vezetöje kezét szeme fölé emelte, és kémlelödve nézett körül. Megfelelö helyet keresett, ahol megvan az a három dolog, mely a táborozáshoz elengedhetetlenül szükséges: ivóvíz, tüzelö és dúsabb fü az állatok számára. De ami messziröl zöld fütengernek látszott, közelröl inkább sivataghoz hasonlított. Pedig a nap már lemenöben volt, és ember, állat egyaránt rászorult az éjszakai pihenöre.

Ebben a pillanatban, amikor a kis csapatot már-már csüggedés fogta el, egy váratlan látvány valósággal felrázta öket bágyadtságukból.

A nap már félig eltünt a következö domb mögött, és sugarai bíborvörösre festették az ég alját. Ebböl a még mindig vakító sugárzásból egy emberi alak emelkedett ki. Itt állt a szemközti domb gerincén, egyedül, tünödö testtartásban, teljesen mozdulatlanul. Szinte olyan volt, mint egy földöntúli jelenség. Még elég messze lehetett, de a préri csalóka levegöje mintha közelebb hozta volna. Ishmael Bush úgy érezte, csak a kezét kellene kinyújtania, hogy elérje.

- Küldd elöre a fiúkat! - kiáltott rá a felesége éles hangon. - Asa meg Abner nézze meg közelebbröl, ki az, és mit akar.

- Mit kell itt találgatni? - mordult fel a szúrós tekintetü, zömök ember, aki ha nem is hasonlított Bushnéhoz, mégis örá emlékeztetett. - Egy golyót belé, és a dolog el van intézve! - Már vállához emelte puskáját, és hozzátette: - Ezen a vidéken gyakran csavarognak páni indiánok. Olyan sok van belölük, hogy eggyel kevesebb már nem számít.

- Ne bántsa! - sikoltott fel a fiatal lány ijedten. - Nem vétett nekünk semmit!

- Ellennek igaza van - mondta a másik férfi, és óriási ujjával lecsapta a lövésre emelt puska csövét. - Nem kell elhamarkodni semmit. Majd a fiúk megnézik, mi van ott.

Közben az ég színe megváltozott. A bíborszínü ragyogást szelíd szürkeség váltotta fel; a másik dombtetön álló ember is természetesebbnek tetszett. Az idegen semmi jelét sem adta ellenséges szándékainak. Amikor közelebb értek hozzá, látták, hogy igazán nem kell félni töle. Ez az ember nagyon idös volt, legalább nyolcvanéves. Sovány, szikár teste még mindig délcegnek tünt, és meglátszott rajta, hogy nem betegség viselte meg, csupán az évek száma. Egykor bizo­nyára erös inai és izmai még nem voltak egészen petyhüdtek. Egész lényéböl szívós kitartás sugárzott, és ha nem is gyözhette le a természet törvényeit, rugalmasságából még ebben a magas korban is megörzött valamit. Ruhája állatbörökböl állt, melyeket prémes oldalukkal kifelé viselt. Válláról löporszaru és golyótáska lógott, ö maga egy egészen szokatlanul hosszú puskára támaszkodott. Ez a fegyver olyan kopott volt, mintha öregebb volna, mint a gazdája.

Amikor a jövevények a magányos öreg közelébe értek, lábainál egy nagy, sovány kutya tápászkodott fel, és morogni kezdett.

- Csend, Hektor! Feküdj! - szólt rá az öreg kissé reszketeg hangon.

- Ha itt él, bizonyára ismeri ezt a tájat - szólt a csapat vezetöje. - Nem mondaná meg, hol találunk egy jó helyet, ahol megpihenhetnénk éjszakára?

- Már annyi ember van odaát, a folyón túl, hogy itt keresnek helyet maguknak? - kérdezte az öreg válasz helyett.

- Van még ott hely elég, de én már szüknek éreztem - mondta Ishmael. - Mit gondol, milyen messze lehetünk a Nagy Folyótól?

- Egy üzött szarvasnak ötszáz hosszú mérföldet kellene szaladnia, hogy lehütse magát a Mississippi habjaiban.

- Hogy hívják ezt a helyet?

- Hogy hívják az égnek azt a darabját, ahol azt a kis felhöt látni?

Ishmael tünödve nézett rá, mintha nem tudná felfogni ezeknek a szavaknak az értelmét. Már-már azt hitte, az öreg csúfolódni akar vele.

- Úgy látom, nem szívesen felel a kérdéseimre. Pedig illik egy vándornak tanácsot adni. A jó szó nem kerül semmibe, és néha jó barátokat szerez.

- Nem tagadtam meg a tanácsot. Ezzel tartoznak az öregek a fiataloknak. Mit akar tudni?

- Hogy hol üssek tábort éjszakára. Magam nem vagyok finnyás, de a jószágra is kell gondolnom.

- Jöjjön velem. Megmutatom, hol van jó fü és jó víz. Ennél többet úgysem tud ez a préri nyújtani.

Az öreg ezzel vállára kapta nehéz puskáját, mégpedig korát meghazudtoló könnyedséggel, aztán elindult a völgy felé.

Csakhamar elértek egy alkalmasnak tetszö helyre. Kristálytiszta vizü forrás csobogott a domb tövében, és körülötte dúsan nött a fü. Az állatok meggyorsították lépteiket; ösztönszerüen megérezték, hogy célhoz érkeztek.

Az öregember megállt, és kérdö pillantást vetett a prémsapkásra. Ez körülnézett, és lassan, kényelmesen vizsgálgatta a terepet; minden mozdulatán meglátszott, hogy soha életében nem sietett el semmit.

- Jó lesz - mondta végül. - Fiúk, mindjárt itt az este. Mozgás!

A fiúk engedelmeskedtek. Néhány fejsze csúszott le a földre. Az apa hátizsákját és puskáját lerakta a fübe, és a mogorva, zömök emberrel együtt - aki egyébként a sógora volt, felesé­gének a bátyja - a lovakhoz lépett, és kifogta öket a kocsiból.

Közben a legidösebb fiú könnyedén fokáig belevágta fejszéjét egy nyárfa törzsébe. Egy pillanatig megelégedetten szemlélte mozdulata eredményét, aztán meglengette fejszéjét a feje fölött, olyan ügyesen és kecsesen, mint egy vívómester a kardját, majd egyetlen csapással leterítette a magas fát, mely ropogva lezuhant a földre. Öccsei követték példáját. Csodálatosan rövid idö alatt szép kis tisztást vágtak a facsoport közepén.

Az öregember, aki öket idevezette, figyelmesen, de szótlanul nézte munkájukat. Amikor egyik fa a másik után kidölt, szomorú arccal felpillantott az égre, majd keserü mosollyal elfordult, és valamit motyogott magában. Közben a legfiatalabbak tüzet gyújtottak. Vígan ropogott a máglya. Most apjuk is, nagybátyjuk is megragadta a gondosan letakart ponyvás szekér kerekeinek küllöit, úgy vonszolták fel a szekeret egy kis halom tetejére, a bozót szélére. Itt rudakat vertek a földbe, és összekötötték a szekér tetejének abroncsaival. Majd nagy pokró­co­kat szedtek elö, ráterítették a szekérre, és alsó szegélyüket kis cövekekkel a földhöz erösí­tették. Így tágas, kényelmes sátor keletkezett.

A kíváncsiság olyan emberi tulajdonság, amely a magányos embereket sem hagyja el. A mi öreg remeténk is nagy érdeklödéssel nézte a titokzatos készülödést. Rövid habozás után a sátorhoz lépett, és két pokrócot éppen szét akart húzni, hogy a résen bepillantson, amikor a zömök férfi, aki már akkor puskát emelt rá, amikor elöször megpillantotta, megragadta karját, és durván elrántotta a sátor mellöl.

- Én is adok magának egy jó tanácsot, öreg! - mondta rekedt hangon. - Ne üsse bele az orrát mások dolgába!

- Csak meg akartam nézni, hogy rendezkedtek be odabenn - felelte az öreg. - Nem gondoltam semmi rosszra. Eszembe se jutott, hogy rejtegetnek valamit.

- Hát ezt honnan veszi? Nem rejtegetünk semmit, csak azt akarjuk, hogy békében hagyjanak.

Az öreg nem folytatta a vitát. Félrehúzódott, és hátat fordított a sátornak. Ebben a pillanatban a prémsapkás elkiáltotta magát:

- Ellen Wade! Ellen Wade! Jöjjön csak ide!

A csinos arcú fiatal lány, aki a tüz körül foglalatoskodott, odaszaladt Ishmaelhez. Halkan néhány szót váltottak, aztán bementek a sátorba.

A fiúk az állatokról gondoskodtak, a kisebbek kukoricát törtek mozsarakban, hogy anyjuk elkészíthesse a hominy néven ismert puliszkát vacsorára.

Már félhomály borult a prérire, amikor Bushné éles hangja, mely jó messzire elhallatszott, a családot vacsorázni hívta. Ishmael meghívta a magányos öreget, hogy tartson velük.

- Köszönöm - felelte az öreg, és helyet foglalt a párolgó bogrács mellett. - Nagyon korán szoktam vacsorázni, és már régen túl vagyok rajta. De szívesen leülök egy kicsit, mert nagy ritkaság, hogy fehér emberrel beszélhetek.

- Régen telepedett le ezen a tájon? - kérdezte a családfö, aki annyira teletömte száját az ízletes hominyval, hogy alig lehetett érteni a szavait.

- Már sok éve élek itt, de nem nevezném magamat telepesnek - felelte az öreg -, mert nincs állandó lakásom. Négy hétnél hosszabb idöt nem szoktam egy helyen tölteni.

- Persze vadász, ugye? - mondta Ishmael, és egy pillantást vetett vendége felszerelésére. - A holmija elég ócska, úgy látom.

- Hamarosan sutba kerül, akárcsak a gazdája - felelte az öreg. - De már most sincs rá szükségem. Nem vagyok már vadász, csak trapper.[1]

- Mindegy az, akkor is csak állatokból él, nem?

- Én nem tartom mindegynek. Több mint ötven évig jártam az erdöt anélkül, hogy akár csak egy madárnak is tört vetettem volna, nem is szólva az alattomos csapdákról.

- És legalább jól keres vele?

- Nagyon kevésre van szükségem - felelte az öreg nyugodtan. - Mi kell már egy olyan embernek, mint én vagyok? Egy köteg prém, amit egy szarunyi löporra meg egy rúd ólomra becserélhetek. Mert néha azért elsütöm a puskámat is.

- Erre a környékre való, öreg?

- Dehogyis. A tengerparton születtem, de életem legnagyobb részét az erdökben töltöttem.

- Hogy került ide olyan messziröl?

- Lassanként, az évtizedek folyamán. Amíg a Hudsontöl idáig vándoroltam, majdnem mindig vadpecsenyén éltem. Magam löttem, és magam készítettem el.

- Arrafelé is járt már? - kérdezte Ishmael Bush, és kanalával nyugat felé mutatott. - Meddig lehet menni arrafelé?

- Hónapokig vándorolhat, és mindig ugyanazt fogja látni. Néha azt kell hinnem, hogy az Úristen azért teremtette ezt az egyhangú prérit, hogy elvegye az emberek kedvét a vándor­lástól.

Elhallgatott, és gondolataiba mélyedt. A többiek bádogtányérjuk fölé hajolva, buzgón tömték magukat. Az öreg trapper végül felkapta fejét, és megkérdezte:

- És maga meddig akar nyugat felé törni?

- Amíg jónak látom megállni vagy visszafordulni - felelte Ishmael olyan nyers hangon, mintha gátat akarna vetni a további kérdéseknek. Felállt, és elindult a sátor felé. A többiek is felálltak, és vendégükkel mit sem törödve, folytatták elökészületeiket az éjszakára. A kivágott fák ágaiból, durva pokrócokból és bölénybörökböl kisebb sátrakat vertek, ahová a nök és a gyerekek visszavonultak. A férfiak még fatörzseket gyüjtöttek, és körülbarikádozták a tábort. A közepén tágas helyet hagytak, ahová behajtották az állatokat. Ezután megbeszélték az örség rendjét. Két fiatalember mindjárt puskát ragadott, megvizsgálta a taplót és kovát, aztán elfoglalta örhelyét a bozót szélén, az egyik a tábor jobb, a másik a bal oldalán, olyan pontokon, ahonnan jó messze el lehetett látni.

- Maga is lepihenhet köztünk, van pokrócunk elég - mondta Ishmael, de az öreg megrázta a fejét, és anélkül, hogy bárkitöl is elköszönt volna, lassú léptekkel elindult a domb felé, ahonnan idejött.

Az újhold vékony sarlója halvány, remegö fényével alig világította meg a préri dombjait és völgyeit, a végtelen fütenger megdermedt hullámait. Az öregember visszatért kedvenc dom­bocs­kája tetejére, ott leeresztette válláról hosszú puskáját, és megszokott mozdulattal csövére támaszkodott. Kutyája, mely sohasem maradt el töle, most lekuporodott a lábához. Az öregember átengedte magát tünödéseinek.

Az öreg kutya csendesen szunyókált. De a hü állat egyszerre csak felemelte fejét, és mély morgással felriasztotta gazdáját álmodozásából.

- Mit akarsz, Hektor? - hajolt az öreg nagy szeretettel kutyája fölé. - Mi nyugtalanít, kedves jó kutyám?

A kutya felnézett rá, és hosszas vonítással válaszolt, azután újra bedugta a fejét a fübe, mintha eleget mondott volna.

- Figyelmeztetni akarsz valamire? - kérdezte az öreg halkan. - Mi legyen az, Hektor? Beszélj értelmesebben!

De a kutya meg se moccant, mintha elaludt volna. Gazdája óvatosan körülnézett. Még mindig éles szeme csakhamar felfedezett a távolban egy karcsú alakot, melynek körvonalai elmosód­tak: olyan volt a csalóka fényben, mintha a levegöben lebegne. De egyre közelebb jött, és nemsokára fel lehetett ismerni benne azt a lányt, akit az öreg a tábortüznél látott elöször.

- Jöjjön csak közelebb, jöjjön bátran! - kiáltott felé, mert észrevette, hogy a lány tétovázva megáll. - Nem kell félnie, hogy valami bántódása esik.

Az öreg szelíd, barátságos hangja felbátorította a fiatal lányt.

- Azt hittem, a bácsi már messze jár - mondta, amikor odaért, és aggódva körülnézett.

- Akkor annál nagyobb merészség, hogy sétára indult a sötétben - felelte a trapper. - Csodálom, hogy az apja elengedte.

- Nekem nincs apám! - kiáltott fel a lány hevesen.

Az öreg megértö részvéttel nézett rá.

- Akkor miért jött el ebbe a pusztaságba, ahol a férfiak közül is csak a legerösebbek és a leg­bátrabbak állhatják meg a helyüket? Nem tudta, hogy ha átkel a Mississippin, maga mögött hagyja az egyetlen jó barátot, aki a zsenge és gyenge fiatalokat oltalmába veszi, különös­képpen, ha árvák?

- Kire gondol?

- A törvényre. Néha kellemetlen, hogy van, és megnyirbálja az ember szabadságát. De ha nincs, akkor látjuk csak, milyen nagy szükség van rá.

A lány nem felelt, zavartan hallgatott. De amint az öreg trapper becsületes arcába nézett, valami arra késztette, hogy megszólaljon.

- Isten örizz, hogy azok közül, akiket ma este a táborban látott, bárki is az apám vagy a rokonom legyen! Bárcsak azt mondhatnám, hogy semmi közöm hozzájuk! De mondja csak, kedves bácsi, csakugyan egyedül él itt? Nincs itt senki más?

- Dehogy nincs, kislányom! Ezrével kószálnak itt az emberek - ennek az országnak jog szerinti birtokosai. A rézbörüekröl beszélek, persze. Fehér embert ritkán látni.

- Nem is találkozott fehér emberrel rajtunk kívül? - vágott a szavába a lány izgatottan.

- Az utóbbi napokban nemigen - felelte az öreg. - Csitt, Hektor! - válaszolt kutyájának alig hallható halk morgására, majd újra a lányhoz fordult. - A kutyám valami rosszat szimatol a szélben. A feketemedvék néha kimerészkednek idáig az erdöböl. A kezem már nem olyan biz­tos, mint valamikor, kisasszonyom. De amíg engem lát meg a puskámat, nincs különösebb oka félni.

A lány lassan ráemelte szemét, és arca nagyon komoly, szinte szomorú lett. Mintha mondani akart volna valamit, de nem tudná rászánni magát.

A kutya hirtelen vakkantott egyet, és orrát a levegöbe fúrta. Mindketten abba az irányba meresztették szemüket, hogy felfedezzék, mitöl akarja óvni öket a derék, hü állat.

Az öreg vadász nagyon elcsodálkozott, amikor észrevette, hogy megint egy ember körvonalai bontakoznak ki a sötétségböl; ez most férfi volt, és éppen ellenkezö irányból közeledett, mint az imént a lány, vagyis nem a kivándorlók táborából. Furcsa dolog volt, de az öreg nem veszítette el a hidegvérét.

- Ez már férfi - mondta -, és fehér ember, mert a járása nem olyan könnyü, mint az indiánoké. Nem tudom, ki lehet, és mi a célja. Mindenesetre legyünk óvatosak.

Ezzel felemelte puskáját, és ujjával megnyomkodta a taplót. A lány remegö kézzel ragadta meg a karját.

- Az isten szerelmére, vigyázzon! - suttogta rémülten. - Hátha ismerös vagy jó barát!

Az öreg elcsodálkozott ezeken a szavakon, de már nem volt ideje érzelmeinek kifejezést adni. A közeledö férfi alig huszonöt lépésnyire volt tölük. Hektor felemelkedett, és fenyegetöen indult feléje.

- Hívja vissza a kutyáját! - szólalt meg egy mély férfihang. - Magam is kutyabarát vagyok, és nem szeretném, ha kénytelen lennék belelöni.

- Hektor, ide! Hallod, mit mond ez a rossz ember? - csitította kutyáját az öreg, majd az idegenhez fordult: - Jöjjön csak bátran, ha nincsenek rossz szándékai. A kutyám már fogatlan, csak morogni és ugatni tud, harapni nem.

Az idegen ott állt elöttük. Gyors pillantást vetett a lányra, majd fürkészöen végignézett a trapperen.

- Melyik felhöböl pottyant alá, öreg? - kérdezte. - Vagy csakugyan itt él, ebben a puszta­ságban?

- Nem szoktam a felhök közt járni, és itt a földön tanyázom, nem messze ettöl a dombtól. De ha nekem is szabad kérdeznem valamit: maga hogy kerül ide?

- Lassan csak, öreg! Elöbb én kérdezek. Mondja csak, miféle sportot üz a holdvilágban? Ilyenkor csak nem les bölényekre?

- Találkoztam egy csapat kivándorlóval, akik a másik domb mögött ütöttek tábort éjszakára. Megvártam, míg berendezkednek, és most visszatérek a wigwamomba. Remélem, nincs kifogása ellene.

- Miért is volna? Csak azt mondja meg, hogy kerül ide ez a fiatal lány. Talán megkérte, hogy mutassa meg magának az utat? Ő talán jobban tud tájékozódni a prérin?...

- Véletlenül találkoztam vele, éppen úgy, mint magával. Tíz éve élek ezen a síkságon, de még sohasem találkoztam annyi sápadtarcúval, mint ma este. Ha nem hiszi, kérdezze meg a barátnöjét.

- Barátnömet? - ismételte a fiatalember. Levette sapkáját, és ujjaival végigszántott bozontos haján. - Most látom elöször. Mindjárt be is mutatkozom neki.

- Hagyd ezt, Paul! - vágott a szavába a lány. - Ez derék, becsületes öregember. Elötte nem kell titkolóznunk.

- Mit beszélsz, Ellen? Hát elfelejted, hogy megfogadtuk...

- Nem felejtettem el semmit. De nézz csak az arcába ennek a bácsinak. Töle nem kell tarta­nunk. Derék, jóságos trapper.

- Trapper? Akkor hadd szorítsam meg a kezét, öregapám! A kettönk mestersége rokon.

Az öreg vizsgálódva végignézett a jól megtermett, izmos és hajlékony fiatalemberen, aki könnyedén puskájára támaszkodott. Kedves arcán nyoma sem volt a gondnak vagy az aggo­dalomnak.

- Sokféle mesterség van - mondta az öreg fejcsóválva -, és vigyázatlan állatokat törbe csalni nem nagy dicsöség. Inkább ravaszság kell hozzá, mint bátorság. Öreg koromra magam is ráfanyalodtam. De egy fiatalemberhez különb mesterség illik.

- Egy szóval se mondtam, hogy trapper vagyok! Soha életemben nem állítottam csapdát még egy hörcsögnek sem!

- Hát akkor miböl él?

- Ha egy medvével találkozom, nem nyugszom, amíg a talpát meg nem sütöm. A szarvasokat sem kímélem. Ami meg a bölényeket illeti, öreg, többet ejtettem el belölük, mint ahány ökröt Kentucky legnagyobb mészárosa letaglózott!

- Szóval ért a puskához? - kérdezte az öreg, és szeme felvillant. - Biztos keze van és éles szeme?

- Egyikre sincs panaszom. De ha valakinek meggyülik a baja velem, annak lesz oka panaszra, azt hiszem.

- Tetszik nekem ez a fiú! - Az öreg trapper elismerö fejbólintással fordult Ellenhez. - És mondja csak - fordult vissza a fiatalemberhez -, eltalált már egy bakot ugrás közben a szarva között?

- Éppúgy azt is kérdezhetné, megízleltem-e a húsát valaha.

- Igazán? No, akkor szép, hosszú és boldog élet vár magára. A vadászélet a legszebb a világon. Az én idöm már lejárt, de ha kívánhatnék valamit, azt mondanám: legyek újra húszéves, és térjek vissza az erdöbe. És mit csinál a prémekkel?

- Miféle prémekkel? Én csak akkor sütöm el a puskámat, ha vadpecsenyére fáj a fogam. Megeszem a porciómat, és a többit átengedem a prérifarkasoknak. A prém meg éppenséggel nem érdekel. Van nekem olyan mesterségem, mely többet hoz minden prémnél.

Ezzel a fiatalember leakasztott a nyakából egy henger alakú bádogedényt, felcsapta a fedelét, és odatartotta az öreg elé. A legfinomabb méz illatát érezte a trapper.

- Méhvadász! - kiáltott fel elismeréssel. - Ez már igen!

- No, most már tudja, ki és mi vagyok - mosolygott a fiatalember. - Miután a kíváncsiságát kielégítettem, megkérném, engedje meg, hogy néhány szót váltsak ezzel az ifjú hölggyel négyszemközt.

- Nem, nem kell elmennie! - kiáltott fel Ellen, és az öreg karjára tette kezét. - Beszélj nyugod­tan, Paul! Nem mondhatsz olyat, amit a bácsikának nem szabad meghallania.

- Ember legyen a talpán, aki a nökön el tud igazodni! - dünnyögte Paul kissé bosszúsan. - Te voltál az, aki szavamat vetted, hogy szerelmünket nem árulom el senkinek. Nekem aztán igazán nem kenyerem a titkolózás. Ha akarod, most mindjárt odamegyek a nagybátyádhoz, akit isten tudja, mért nevezel így, és megmondok mindent, akár tetszik neki, akár nem.

- Már megint elhamarkodnál mindent! Nagyon meggondolatlan vagy, Paul Hover! Nagyon jól tudod, milyen veszély fenyegetné életedet, ha Ishmael Bush vagy a fiai megtudnák, hogy követed öket!

- Oka van, hogy bujkáljon? - kérdezte az öreg Paul Hovert.

- Az ugyan nincs! De van okom rá, hogy egyelöre ne mutatkozzam a jeles társaság elött. Többet most nem mondhatok. Legyen olyan szíves, öreg, várjon egy kicsit ott a bokrok közt, amíg nem váltok néhány szót Ellen kisasszonnyal.

- Ne haragudjék - kérlelte a lány is. - Mindjárt odamegyek én is, és elköszönök öntöl, mielött visszatérnék a táborba.

A trapper szó nélkül elballagott. Csak akkor állt meg, amikor már egy szót sem hallhatott abból, amit beszélnek. Kutyája letelepedett a lábához, és fejét a magas fübe rejtve, mindjárt elaludt. De néhány perc múlva, mintha hirtelen felrázták volna álmából, felugrott, elöreszaladt, majd visszatért a gazdájához, és okos fejét felemelve, felnézett rá.

- Mi az már megint, Hektor? - kérdezte a trapper, a kutya nyakát simogatva. - Mi nyugtalanít? Mondd meg szépen, jó kutyám.

Hektor halkan morgott.

- Ez éppen elég - dünnyögte az öreg. - Többet ér sok szónál. - A fiatal párhoz sietett, akik annyira elmerültek a beszélgetésben, hogy közeledését észre sem vették. - Nagyon sajnálom, kedveseim, de most egy kicsit vigyáznunk kell. Úgy látszik, nem vagyunk egyedül ezen a tájon, ami az emberi faj szégyenére azt jelenti, hogy veszélyben vagyunk.

- Ha az öreg Ishmael valamelyik fia ólálkodik itt, mindjárt ellátom a baját, akármilyen óriás is! - jelentette ki a méhvadász.

- Mi jut eszedbe! - felelte a lány. - Mihelyt beterelték az állatokat, lefeküdtek aludni. Alszik most valamennyi, kivéve azt a kettöt, aki örséget áll.

- Pedig a kutya érez valamit - mondta Paul. - Nekem is volt egy kutyám otthon, Kentuckyban, akire jobban hallgattam, mint bármely emberfiára. Sohasem csalódtam benne.

Hektor, mintha csak bele akart volna szólni a beszélgetésbe, panaszos, elnyújtott vonításban tört ki. A trapper elörehajolt, és feszülten figyelt a messzeségbe. Azután szeretettel megsimo­gatta kutyáját, és így szólt:

- Ha tanultam valamit nyolcvan esztendö alatt, úgy megtanultam, hogy nem az ember az egyetlen élölény, akit a természet értelemmel áldott meg. Nem tudom, miféle veszély fenyeget, talán a kutya sem tudja, de hogy valami baj van, arra szavamat adom. Hallgassanak egy öregember tanácsára, és ne tétovázzanak egy percig sem. Ki-ki igyekezzék arra a helyre, ahol biztonságban érezheti magát, különösen a kisasszony.

- Nem engedem el egyedül! - kiáltott fel a fiatalember.

- Én meg nem engedem, hogy elkísérj! - felelte a fiatal lány. - Nekem mindenesetre vissza kell mennem a táborba. Jó éjszakát, bácsika!

- Csitt! - intett Paul. - Figyeljünk csak! Nem bölénycsorda közeleg? Mintha lábak dobogását hallanám.

Mindnyájan feszült figyelemmel hallgatóztak. Valóban, nagyon halk, de különös nesz ütötte meg fülüket.

- Úgy lesz, ahogy mondom - mosolygott Hover. - Talán egy puma kergeti a csordát, azért rohannak úgy.

- Ne higgyen a fülének - mondta az öregember, aki még mindig mozdulatlanul állt, mint egy szobor, s úgy figyelt. - A bölény nem lép ilyen nagyot. Ez hosszabb lépések nesze. Most a völgy mélyében járnak, ahol magas a fü, azért halkul el a nesz..., most meg kemény földön dobog a lábuk. Hopp, már itt vannak a közelben! Most kapaszkodnak fel a dombra, egyenesen mifelénk! Most már késö, nem mehetnek vissza a táborba!

- Gyere, Ellen, próbáljuk meg! - kiáltotta Paul, és megragadta a lány kezét.

- Egy tapodtat sem! - szólt rájuk az öreg halkan, de szigorúan. - Hiszen már látni öket! Emberek ezek, vagy inkább ördögök! Átkozott sziú banda!

- Emberek vagy ördögök: mi ketten is férfiak vagyunk, és puska van a kezünkben! - kiáltotta Paul indulatosan. - Remélem, öreg, nem gondolkodik sokat, ha egy gyámoltalan keresztény lány életét kell megvédenie.

- Ostobaság! A fübe! Le a fübe! Mindketten! - sziszegte az öreg, és arra a helyre taszigálta öket, ahol a fü nagyon magas volt. - Menekülni késö, harcolni egy egész csapat ellen ostoba­ság! Hasaljon le a fübe, fiatalember, ha kedves az élete és a fiatal hölgyé is!

Ő maga már levetette magát a fübe. Olyan erélyesen integetett a másik kettönek, hogy azok sem ellenkeztek tovább, hanem követték példáját.

A hold sarlója eltünt a bárányfelhök mögött. De reszketö fénye az utolsó pillanatban még elég volt ahhoz, hogy a feléjük száguldó lovasokat megpillantsák. Összeszorított szájuk, kegyetlen arcuk, villogó szemük a sötétben nem volt látható, de vágtatásuk nem sok jóval biztatott.

- Legalább harmincan vannak - súgta az öreg. - Nézzék csak, most irányt változtatnak..., talán a folyót keresik... Nem, megint megfordulnak..., a nyomorultak maguk sem tudják, hogy mit akarnak! Istenem, ha legalább hárman lennénk, három jó céllövö persze, még felvehetnénk velük a harcot - de így! Pszt! Most aztán egy hangot se! Fojtsuk vissza még a lélegzetünket is!

Az öreg, aki az imént feltérdelt, most megint elnyúlt a füben. Két perc múlva egy csapat lovas száguldott el mellettük, gyorsan és nesztelenül, akár a kísértetek.

Az öreg trapper megint felemelte fejét, de társainak intett, hogy meg se moccanjanak.

- Úgy látszik, a tábor felé tartanak - súgta. - Nem, visszajönnek..., még nem szabadultunk meg tölük.

A lovasok éppen azt a kis dombot választották ki pihenöül, ahol ök rejtözködtek. Egyesek céltalanul nyargaltak fel-alá, de a legtöbb leszállt a lóról. Kiemelkedett közülük egy sötét arcú, hatalmas indián, alighanem a banda fönöke. Magához intett néhány harcost, és tanácskozni kezdett velük. Paul Hover felemelte puskáját, és célba vette a fönököt.

- Megörült? - súgta fülébe az öreg. - Azt hiszi, a gazfickók nem ismerik meg a felhúzott kakas kattogását? Fektesse le a puskacsövet! Ha megcsillan a holdfényben, végünk! Mindjárt nyíl­záport zúdítanak ránk.

Paul felelni akart valamit; de ebben a pillanatban egy durva kéz nehezedett a vállára. Fel­pillantott, és egy indián sötét, vad arca jelent meg fölötte, alig egyarasznyi távolságban. A váratlan meglepetés nem bénította meg Pault. Villámgyorsan talpra ugrott, és torkon ragadta támadóját. Olyan erövel szorította, hogy alighanem kiadta volna a páráját, ha a trapper közbe nem veti magát. Korát meghazudtoló erövel derékon ragadta a fiatalembert, és visszarántotta. Paul felháborodva tiltakozni akart az árulás ellen, de már nem volt rá ideje. Legalább egy tucat indián vette öket körül. Nem maradt más hátra, mint megadni magukat.

II.
A LÓKÖTŐK

Az öreg trapper zúgolódás nélkül türte, hogy megmotozzák és kirabolják. A durva kezekkel szemben a legkisebb ellenállást sem tanúsította, söt kapzsiságuknak szinte elébe sietve, jószántából ürítette ki zsebeit, és adott át nekik mindent, ami tetszésüket megnyerte. Ezzel szemben Paul Hover fogcsikorgatva szenvedte el kifosztását. Voltak pillanatok, amikor már-már elvesztette önuralmát, és csak Ellen könyörgö tekintete tartotta vissza attól, hogy valami bolondságot ne tegyen. Az indiánok elsösorban a fegyvereket és a löszert vették el foglyaiktól, de szemet vetettek néhány ékszerre, söt ruhadarabra is. Azután megint összedugták fejüket, és tanácskozni kezdtek. A trapper értett annyit a nyelvükön, hogy aggodalom fogta el.

- Nagy baj lesz - súgta társainak -, ha az a család álmából riad fel arra, hogy az indiánok már a nyakukon vannak.

- Ami Ishmaelt és a fiait illeti, igazán nem bánnám, ha megskalpolnák öket - mondta Hover vállvonogatva.

- Hogy beszélhetsz így, Paul! - méltatlankodott Ellen. - Hiszen mások is vannak ott. Gondolj csak az ártatlan gyermekekre.

- Hiszen éppen azért akartam elsütni a puskámat - felelte a fiatalember.

- Nem szeretem az ilyen hetvenkedö beszédet - mondta Ellen.

- Nem azért születtem Kentuckyban, hogy jámbor birka módjára várjam, amíg lemészároljanak!

- Pedig várni kell - felelte Ellen. - Várni és remélni. Mást nem tehetünk.

- Miért? El is ordíthatom magam, olyan hangosan, hogy az öreg Ishmael felriadjon álmából, mintha farkasok törnének a nyájára - mondta Paul. - Alig negyedmérföldnyire táborozik innen, és ha jól kieresztem a hangomat, egymérföldnyire is elhallatszik.

- De akkor eresztené ki utoljára - mondta a trapper. - Nem. Itt csellel kell harcolni csel ellen. Ne törjük a fejünket mások baján. Végtére is elegen vannak, és elég fegyverük is van. Hacsak nem gyávák, hogy az életükért harcoljanak.

- Gyávák? Mindent mondhat róluk, csak ezt az egyet nem. Én igazán utálom Ishmaelt és hét óriási fiát, de gyávasággal nem vádolnám öket. Igaz, hogy Tennessee-ben nöttek fel, de olyan kemény legények, mintha Kentuckyban születtek volna.

Az indiánok most mind leszálltak lovaikról, és az állatokat három vagy négy fiatal fickó örize­tére bízták. Körülvették fönöküket, aki mondott nekik valamit, majd felemelte kezét. Erre a jelre mindenki elindult a szélrózsa különbözö irányaiban. Barna testük csakhamar eltünt a száraz, barna füben. Hosszú gyötrelmes percek következtek. A foglyok felkészültek arra, hogy meghallják az álmukból felvert áldozatok kétségbeesett kiáltását. De fél óra is eltelt esemény­te­le­nül. A szerteszéledt indiánok egyenként visszatértek, és komor arcukon csalódás tükrözö­dött.

- Most mi kerülünk sorra - mondta a trapper. - Egészen biztos, hogy vallatóra fognak minket. Jó lenne összebeszélnünk, hogy ugyanazt mondjuk. Ért valamit a sziú vagy dakota indiánok nyelvén, fiatal barátom?

- Nem én! - felelte a fiatalember.

- Csitt! Jönnek már! - figyelmeztette öket Ellen.

Egy karcsú testü, derékig meztelen indián lépett hozzájuk. Néhány percig élesen szemügyre vette mindhármukat, amennyire a derengö holdvilág megengedte, és csak azután köszöntötte öket anyanyelve durva torokhangján. A trapper válaszolt. És most látszólag barátságos beszélgetés következett, jóllehet mindkét részröl fegyelmezetten elfojtott izgalom rejtözködött a szavak mögött.

- A sápadtarcúak megették talán az utolsó bölény húsát is, és lenyúzták az utolsó hód börét, hogy ide jöttek, és szemet vetnek arra a kevésre is, ami a páni népnek még megmaradt? - kérdezte az indián.

- Nem lopni jönnek ide - felelte a trapper. - Vannak, akik vásárolni akarnak, mások meg árut szeretnének eladni. De fehér kereskedö soha többé nem teszi ide a lábát, ha híre megy, hogy a sziú nép megtámadja vendégeit.

- Ki beszél a sziú népröl? Csupa tolvaj és csaló. Most a pánik országában vagyunk!

- Ha ez csakugyan a pánik országa, akkor nem kell tartanunk semmitöl. Mi a pánik barátai vagyunk.

- Nem raboltak a sápadtarcúak a vörös emberektöl éppen eleget, hogy ide is utánunk jönnek, és azt hiszik, hazug beszédjükkel megszédíthetnek?

- Nekem éppen annyi jogom van itt élni, mint nektek - felelte a trapper egykedvü nyugalommal. - A fehérek és a pánik testvérek. De egy sziú vagy dakota kutya nem teheti be a lábát a páni farkasok falvaiba.

- A dakoták nem kutyák! A dakoták hösök! - fortyant fel az indián, indulatában megfeledkezve arról, hogy eddig cselböl páninak adta ki magát. - Magam is híres dakota harcos vagyok. Beszélj, mi keresnivalód van itt! Hol vannak a társaid? Hol van a sok szép holmi, amit magaddal hoztál?

- Én már sok tanácstüz mellett ültem, és hallgattam sok bölcs indián beszédét. Ha van valami mondanivalóm, csak egy igazi fönöknek mondom el.

- Én nagy fönök vagyok - mondta az indián. - Weucha olyan fönök, akinek a nevét az egész ország ismeri.

- Már sötét van, és nem látod, hogy a fejem ösz - mondta a trapper. - Ha látnád, nem próbál­koznál félrevezetni. Sok fönökkel beszéltem már, és elsö pillantásra látom, ki áll elöttem.

Az indián belátta, hogy ez a csele sem vezet célra, mert tapasztalt emberrel van dolga. Társaira sandított. Attól félt, hogy kinevetik. Könyörgöre fogta a dolgot.

- Fehér atyám nekem is elmondhatja, amit mondani akar. Én majd hírt adok a fönöknek, és fülébe duruzsolom, hogy kegyelmezzen az ösz fehér atya életének.

- Eredj innen - mondta a trapper, és megvetöen elfordította fejét. - Az elöbb hallottam, hogy a fiatal dakota harcosok Matoriról beszélnek. Bizonyára ö a sziúk fönöke. Küldd ide, és neki megmondok mindent.

Weucha gyülölködö pillantást vetett a fogolyra, de jónak látta, ha eloson. Néhány perc múlva hatalmas termetü indián férfi lépett elö a sötétböl, és büszke tartással közeledett a foglyok felé. Nyomában öt-hat harcos lépkedett, és mély csendben körülvette a fehéreket.

A fönök nem szólalt meg rögtön. Megadta foglyainak azt a tiszteletet, hogy csak rövid hallgatás után kezdett beszélni.

- A fehér atya országa nagyobb, mint a mienk - mondta. - Miért van az, hogy testvérei nem férnek el a saját hazájukban?

- Hallották, hogy vörös börü barátaik a prérin sok hasznos dolgot nélkülöznek - felelte a trapper. - Azért jönnek ide, hogy megnézzék, mire van a vörös embereknek szükségük. Azután majd löport hoznak meg takarókat meg sok más holmit a prémekért cserébe. A vörös ember most szegény, de gazdag lesz, ha kereskedik.

- Matori még nem látott kereskedöt, aki üres kézzel kelt át a Nagy Vízen.

- Kezeink üresek, mert a fiatal dakota harcosok azt hitték, fáradtak vagyunk, és megszabadí­tottak terhünktöl. De tévedtek. Én öreg vagyok, de erös.

- Az én harcosaim nem vették el a ti áruitokat. Talán ledobtátok valahol a prérin. Mutassátok meg, hol van, még mielött a páni harcosok kezébe jut.

- Nagy utat tettem meg ma, és már este van - mondta a trapper rendületlen nyugalommal. - A pihenés és alvás ideje elérkezett. Parancsold meg harcosaidnak, hogy gyújtsanak tüzet, mele­ged­jenek meg, és térjenek nyugovóra. Mire a nap újra felkel, mindent szépen megbeszélünk.

A félkörben álló indiánok halk, elégedetlen morgása elárulta az öregnek, hogy ravaszkodása nem sikerült, keresztülláttak rajta.

Matori azonban az izgatottság vagy harag minden jele nélkül, elökelö hangon folytatta a megkezdett tárgyalást.

- Tudom, hogy ösz fejü barátom gazdag - mondta -, és sok harcosa van, akik a közelben tartózkodnak, és több lova van, mint nekünk, szegény dakotáknak.

- Én erröl nem tudok semmit - felelte a trapper.

- Füleim türelmesek, de most már elég hazug szót hallottak! - kiáltott fel a sziú fönök olyan fenyegetö hangon, hogy a trapper önkéntelenül is hátralépett. A fehér vadász azt hiszi talán, hogy a dakoták vakok, és nincs szemük? Kik azok a sápadtarcúak, akik kivágták a fákat, és most a tisztáson alszanak?

Felháborodott mozdulattal abba az irányba mutatott, ahol Ishmael táborozott. A trapper most már nem kételkedhetett benne, hogy új ismeröseit felfedezték. Nagyon aggasztotta a dolog, de eröt vett magán, és nyugodtan válaszolt:

- Lehetséges, hogy fehér emberek alszanak a prérin. Ha testvérem ezt mondja, akkor bizonyára igaz. De hogy miféle emberek azok, akik a dakoták nagylelküségében bízva, gyanútlanul álomra hajtották fejüket, nem tudom megmondani. Ha testvérem többet szeretne tudni róluk, miért nem küldi oda fiatal harcosait, hogy felébresszék a fehéreket, és megkérdezzék, mit keresnek itt? Minden sápadtarcúnak van nyelve, és tud beszélni.

A fönök megrázta fejét, vadul felkacagott, és így szólt:

- A dakoták okos emberek, és Matori bölcs fönök. Esze ágában sincs az idegeneket felébresz­teni, és kérdezni tölük valamit, hogy puskáikkal feleljenek. Inkább majd szép csendesen súg a fülükbe valamit. És ha ez megtörtént, már senki sem fogja öket felébreszteni.

Szavai halk nevetést váltottak ki a sziú harcosokból. Matori sarkon fordult, és vagy száz­lépésnyi távolságban összehívta harcosait.

Halkan különbözö parancsokat adott ki, amelyeket halálos csendben és gyorsan teljesítettek.

A lovakat, amelyek már megszokták az ilyen támadások elökészületeit, szorosan egymás mellé terelték, és ugyanazoknak az embereknek a felügyeletére bízták, akik a foglyokat is örizték. A trapper szíve elszorult, amikor látta, hogy ezeknek a vezetöje Weucha. A fiatal indián kaján és diadalmas mosollyal nézegetett a foglyok felé. Kétségtelenül utasítást kapott a fönöktöl a foglyok dolgában is. Idönként sokatmondó mozdulattal meglóbálta tomahawkját Ellen feje fölött. A két fehér férfi megértette, mit jelent ez: elsö gyanús mozdulatukra elöbb a lányt ölik meg, azután ök kerülnek sorra. Egyébként Weucha beérte ezzel a fenyegetéssel. Paul és a trapper már-már sokkal rosszabbra számított. Most fellélegzettek, és nagy érdekl 545i83f ödéssel figyelték a sziúk hadmozdulatait, már amennyire a sötétben látni lehetett.

Matori két részre osztotta csapatát. Emberei felét jobbra, másik felét balra küldte ki. Azok az indiánokat jellemzö nesztelen járással el is siettek, csak két kiválasztott harcos maradt a fönök mellett. Mihelyt társaik eltüntek a bozótban, ez a három rézbörü lerakta puskáját a földre, lehúztak magukról minden nehezebb ruhadarabot, és félmeztelenül álltak ott a sötétben. Matori szorosabbra húzta derekán a felfüzött kagylókból álló wampumövét, megtapogatta tomahawk­ját, még nagy vadászkését is kihúzta börtokjából, és meggyözödött róla, hogy elég éles-e. Végül szorosabbra kötötte rojtos szélü szarvasbör lábszárvédöjének füzését.

Példáját a két harcos is követte, azután mindhárman elindultak, egyenesen a jövevények tábora felé. Sötét alakjukat elnyelte az éjszakai homály. Mintha csak elsüllyedtek volna a préri füvében.

Ellen több ízben kísértésbe esett, hogy a rettentö veszedelemmel dacolva, felemelje gyenge hangját, és felriassza az alvókat. Most Paul Hover tartotta vissza öt. Pedig benne is vad harci vágy tombolt. Epedve leste, hogy meghallja az amerikai puskák ropogását, és maga is belevesse magát a küzdelembe. De amint Ellenre pillantott, észre tért, és megfékezte magát. Az öreg trapper volt az egyetlen, aki tökéletes nyugalommal szemlélte az eseményeket.

Ezalatt a sziú harcosok kígyók módjára siklottak a magas, száraz füben a tábor felé. Csak Matori emelte fel idönként sötét, zord arcát a fü fölé, és szemét eröltetve igyekezett keresz­tüllátni a bozótot borító sötétségen. Kiszemelt áldozatainak elhelyezkedése most már világosan állt elötte, csak azt szerette volna tudni, hányan vannak, és milyen fegyverekkel rendelkeznek. A völgyet olyan csönd feküdte meg, mintha csak halottakat rejtegetne. A dakota fönök most megparancsolta harcosainak, hogy hasaljanak le, maga pedig egyedül kúszott tovább. Végtelenül óvatosan hüvelykröl hüvelykre haladt elöre a szellö borzolta füben. Minden csepp kis elörehaladás után szünetet tartott, és még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy leste, figyelte a legkisebb neszt is, ami arra vallana, hogy a sápadtarcúak észrevették közeledését. Így sikerült végre a derengö holdfényböl eljutnia a bozót árnyékába, ahol sötét teste teljesen láthatatlanná vált, míg ö sokkal többet látott környezetéböl, mint addig.

Itt elnyúlt, és sokáig mozdulatlan maradt. Látta a sátrat, a kocsikat és a rögtönzött kunyhók körvonalait. A tapasztalt harcos mindebböl meglehetösen pontosan megállapíthatta az ellenség erejét. Valami természetellenes csend uralkodott a táborban, mintha lakói a szokottnál is mé­lyeb­ben aludnának. A dakota fönök a földhöz tapasztotta fülét, úgy hallgatózott. Már csalódva akarta felemelni fejét, amikor meghallotta az egyik, kissé nyugtalanabbul alvó sápadtarcú mély sóhajtásának szaggatott neszét. A dakotának már nagy gyakorlata volt abban, hogy mindenféle hangokon eligazodjék, és minden neszt vagy zörejt utánozni tudjon. Ezért nem történhetett meg vele, hogy valami ehhez hasonló utánzás vagy csel félrevezesse. Tudta, hogy ez a hang valódi, egy közvetlenül mellette alvó ember természetes pihegése. Nem habozott tovább.

Még egy lépésnyire közelebb csúszott a táborhoz, aztán felült, hogy jobban körülnézzen. A következö pillanatban felfedezte a gyanútlan alvót. Az egyik Bush fiú volt, akit Ishmael éjjeli örségre jelölt ki, de az nemtörödömségében elhanyagolta kötelességét.

Miután meggyözödött róla, hogy nem ébresztett fel senkit, a dakota újra felült, és az alvó fölé hajolt. Elsö gondolata az volt, hogy megfojtja, de belátta, hogy ez hiba volna. Azonkívül úgy rémlett neki, hogy az alvó megmoccan. Alig észrevehetö moccanás lehetett, de elég ahhoz, hogy a dakota nesztelenül elterüljön a földön, a kidöntött fatörzs mögött, amelynek az örszem álmában támaszkodott. A dakota sötéten és mozdulatlanul hevert ott, akár a fatörzs, melynek árnyékában meglapult.

A kötelességéröl megfeledkezett ör felemelte álomittas, nehéz szempilláit, és felnézett a fátyolos égboltozatra. Nagy eröfeszítéssel felegyenesedett, és félig öntudatlanul szemügyre vette a tábor elmosódó körvonalait, majd kibámult a préri sötét végtelenjébe. Mivel nem látott semmi gyanúsat, csak az örökké egyforma, hullámos talajt, az alacsony dombok és lapos völgyek váltakozását, megnyugodott. Megfordult úgy, hogy veszedelmes szomszédjának most már egészen hátat fordított, és elnyúlt mellette a földön. Csak a fatörzs választotta el töle. Nagy csend következett, nagy, hosszú csend, amíg az óriás kamasz mély lélegzete el nem árulta, hogy megint álomba merült. A dakota óvatos volt, nem hitt a látszatnak, csapdát szimatolt. De nem volt rá oka. Az elözö nap fáradalmai kimerítették még ezt a hatalmas legényt is. Valósággal belevetette magát a pihentetö álomba. Matori mégis végtelenül óvatosan térdelt fel, olyan lassan és nesztelenül, hogy még egy közeli megfigyelö sem vette volna észre mozdulatait. Végül a dakota fönök másodszor is a jenki ifjú fölé hajolt, és közben még olyan zajt sem csapott, mint a nyárfa levele, amelyet éppen a feje fölött lebbentett meg a szél.

Matori bizonyos elismeréssel nézte a fiatalember széles vállát, hatalmas mellkasát, atléta­ter­metét. Azzal a csodálattal nézte, amellyel a vadak és félvadak a testi tökéletességnek adóznak. Azután csendesen félretolta az alvó nyitott zekéjének és ingének ráncait, elöhúzta éles kését, és már-már teljes erövel beledöfte, amikor a fiatalember megmoccant, és egészen kitakarta domború mellkasát, erös vállát, és izmos karját. A dakota meghökkent. Eszébe jutott, hogy a halott többet árthat neki, mint az alvó: egy ilyen hatalmas testböl bizonyára hangos hörgéssel vesz búcsút a lélek. Aggódó pillantást vetett a bozót sürüjébe, majd a néma prérire. Harmad­szor is áldozata fölé hajolt, meggyözödött róla, hogy nem ébredt fel és most már végleg lemondott iménti szándékáról.

Visszavonulása éppen olyan óvatos, körültekintö és nesztelen volt, mint idejutása. De még nem hagyta el a tábort, söt ellenkezöleg, most vette csak szemügyre igazán. A bozót mentén kúszott elöre, hogy a legkisebb gyanús neszre eltünhessen. Figyelmét most a nagy, magányos sátor keltette fel. Sokáig vizsgálgatta, és szinte kínosan ügyelt minden neszre, amíg alkal­masnak tartotta a pillanatot, hogy a sátorlapot könnyen felemelje és bekémleljen. Egy teljes percig tartott, amíg újra kihúzta fejét. Aztán sokáig ült ott mozdulatlanul, azon töprengve, amit látott. Majd ismét bedugta arcát a sátorlap alá. Ezúttal még tovább tartott, míg újra kibújt.

Matori lassan továbbkúszott. Elérkezett a fatörzsekböl összerótt palánkhoz, és mint egy kígyó, keresztülcsúszott rajta. Mintha vérszemet kapott volna, felállt, és mint egy kísértet, nesztelen léptekkel keresztülment a táboron. Megvizsgálta a kisebb sátrat, amelyben az anya feküdt apró gyermekeivel, és szemügyre vette a tagbaszakadt legények óriási alakjait a lombokból és ágakból rögtönzött derékaljakon. Még egy lépés, és eljutott oda, ahol Ishmael feküdt. Matori rögtön tudta, hogy ö a családfö és a sápadtarcúak vezére fekszik elötte. Sokáig elnézte az ereje teljében levö idösebb férfi herkulesi alakját, és lázasan törte a fejét, mit csináljon. Tudta, hogy ez az ember a kezében van. Ekkor Ishmael egészen váratlanul megfordult, és rekedt hangon megkérdezte, ki motoszkál itt. Matori tüstént a földre vetette magát, és ügyesen utánozta a félálmában motyogó ember értelmetlen hangjait. Ishmael odanézett ugyan, de kábult álla­po­tában eszébe se jutott gyanakodni. Ekkora vakmeröségre valóban nem számíthatott. Behunyta szemét, és megint visszasüppedt mély álmába.

Hosszú, gyötrelmes percek következtek. A dakota meg se mert moccanni, amíg meg nem gyözödött róla, hogy nem figyelik. Közben kigondolta tervét. Továbbkúszott, a gyengén és sebtében összeeszkábált karám felé, ahol az állatok aludtak. Az elsö, amely a kezébe került, hosszas és veszedelmes tétovázásra késztette. A szelíd állat csendesen türte, hogy az indián végigsimítson fehér bundáján, kerek fején, törékeny lábain. A dakota majdnem megfeledkezett veszedelmes helyzetéröl ámulatában - még soha életében nem látott juhot. Amikor azonban a következö állathoz ért, majdnem felkiáltott örömében. De aztán észbe kapott, és úgy, ahogy jött, elhagyta a tábort. Útközben el-elnevette magát örömében, amint a szép, erös lovakra gondolt.

Az egész idö alatt egyetlen hang sem verte fel a préri mély csendjét. Az indiánok kijelölt helyükön hasaltak, és a bennszülöttek közismert türelmével várták a további parancsot. A foglyok hiába meresztették szemüket, nem láttak mást, csak a pusztaságot; a sátortábor helyét legfeljebb még nagyobb sötétség jelezte. A foglyok tudták, hogy valami készül itt, és a nagy nyugalom drámai események elözménye. Izgalmukat növelte, hogy a bozótból egyetlen hang sem hallatszott. Paul szaggatottan lélegzett, és Ellen érezte, hogy egész teste remeg. Ebben a pillanatban Weucha a trapperhez hajolt, és a fülébe súgta:

- Ha a sápadtarcúak megölték a nagy dakota fönököt, ti is a halál fiai vagytok.

- Az élet a Nagy Szellem ajándéka - felelte az öregember egykedvüen. - Akkor ér véget, amikor ö akarja. Minden gyermeke az ö akaratát követi, a harcosok is. Ezen semmiféle dakota nem tud változtatni.

- Nem-e? - mondotta a sziú, és kését az öreg orra elé tartotta. - Majd megmutatom neked, te kutya, hogy életed Weucha kezében van!

Az öreg az indián vad arcába nézett, és szemében a felháborodás tüze villant fel, de máris vissza­nyerte nyugalmát.

- Én Isten képmására alkotott ember vagyok - dünnyögte magában angolul. - Őrizkednem kell attól, hogy egy ilyen félállat kihozzon a sodromból.

Weuchát felbosszantották ezek a számára érthetetlen szavak. Vadul megragadta az öregember vékony, ösz fürtjeit, amelyek sapkája alól elörehullottak, és már homlokába akarta mélyeszteni éles kését, hogy megskalpolja. De hirtelen hosszú, éles rikoltás hallatszott, amely úgy vissz­hangzott a pusztában, mintha ezer démon felelt volna rá. Weucha elengedte az öregember haját, és diadalmas ordításban tört ki.

Paul is elveszítette önuralmát.

- Vigyázz, Ishmael! - üvöltötte torkaszakadtából. - Mutasd meg, hogy verekednek Tennessee-ben! Mélyen célozzatok, fiúk! A sziú kutyák a füben kúsznak felétek!

De szavait újabb hangorkán nyelte el, mely ötven torokból tört ki körös-körül. Az örök nem hagyták ugyan foglyaikat magukra, de karjukat fellökték a levegöbe, és úgy ugráltak örömük­ben, mint a gyerekek, miközben diadalittasan ordítoztak. Ugyanakkor viharos dobogást lehetett hallani, mintha egy egész bölénycsorda száguldott volna el mellettük. De nem bölények voltak, hanem Ishmael pompás lovai és minden más jószága.

- Elrabolták a squatter[2] állatait! - méltatlankodott az öreg. - A nyomorult férgek egyetlen bárányt sem hagytak meg nekik!

Még ki sem mondta, amikor a riadt állatok már fel is bukkantak a kis halom alján, és vad iramban, egymást taposva rohantak tovább. Nyomukban ijesztö, komor, ördögi alakok, akik fahusángokkal hadonászva, eszeveszett ordítozással kergették és hajszolták az álmukból felvert állatokat.

Az izgalom átragadt a sziúk lovaira is, amelyek összedugták fejüket, szíjaikat rángatták és toporzékoltak. Az örök csak a legnagyobb erölködéssel bírták öket féken tartani. Ebben a pillanatban, amikor minden szem a vad iramban elviharzó állatokra és hajszolóikra tapadt, a trapper váratlanul Weucha késéhez kapott, és villámgyorsan kitépte kezéböl, olyan ellen­állhatatlan erövel, amelyet ilyen koros embertöl senki sem várt volna. Azután egyetlen hatalmas suhintással keresztülvágta a börszíjakat, amelyek az egész kis ménest összekötötték. A lovak örömükben és rémületükben ágaskodtak, majd patáikkal valósággal felszaggatva a földet, kirohantak a prérire, a szélrózsa minden irányában.

Weucha megfordult, és böszült haraggal a trapperre vetette magát.

Elöbb kése után kapott, melyet olyan hirtelen kitéptek a kezéböl, majd tehetetlen dühében tomahawkját markolta meg, de ugyanakkor a száguldó lovak után is nézett. Két szenvedély tombolt benne egyszerre, végül a kapzsiság legyözte a bosszúvágyat; és ugyanez játszódott le a többi ör szívében is. Mintha összebeszéltek volna, nem törödtek többé foglyaikkal, hanem az elszabadult lovak után iramodtak. A trapper elöbb farkasszemet nézett Weuchával, majd amikor az a lovak után vetette magát, a maga jellegzetes módján, halkan, szinte befelé kacagott.

- A vörösbörüek nem tagadják meg természetüket - mondta. - A prérin ugyanúgy viselkednek, mint az erdöben. Egy keresztény örszem nem mulasztotta volna el, hogy a merénylöt legalább fejbe vágja. De a sziúk csak a lovak után rohannak. A delavárok bezzeg másképp viselked­né­nek! A legnemesebb indián fajta, amely Amerika büszkesége lehetett volna. De hiába, nem­sokára írmagjuk sem marad! A jenkik egyetlen mohikánnak sem kegyelmeznek. Szerteszórták ezt a büszke, hatalmas népet!

- Nem lenne okosabb, ha Bush segítségére sietnénk? - szakította félbe a trapper bánatos tünödését a méhvadász.

- Ne avatkozz bele! - tiltakozott Ellen.

- Én is azt mondom - hagyta rá az öreg. - Hiszen elegen vannak. És maga is azt mondta, hogy a barátja bátor fickó.

- Csak ne nevezze a barátomnak! Semmi közöm az olyan emberekhez, akik nem tudják felmutatni a pecsétes papirost a földröl, ahol letelepedtek. Nekem sose volt a barátom.

- Hát akkor az ismeröse. Mindenesetre olyan ember, aki golyóval védi meg, ami az övé, nem?

- Ami az övé? Még azt is, ami nem az övé! Ki tudja, ki lötte le a seriff helyettesét Kentucky egyik csücskében, amikor ki akarta kergetni a jogtalanul elfoglalt birtokról? Éppen egy csoda­szép méhrajt kaptam el egy hatalmas tölgyfa odvában, és lám - ott feküdt a másodseriff, a mellén egy lyukkal. Épp a tárcáján hatolt át a golyó, kilyukasztva a hatósági végzést, amit a szíve fölött hordott. Mintha egy pecsétes papiros megoltalmazhatta volna a mindenre elszánt squatter golyójától. Ne tiltakozz, Ellen, magam is tudom, hogy nem lehetett Ishmaelre rábizo­nyítani. A végzés még ötven más emberre is vonatkozott, lehet, hogy azok közül állt bosszút valaki.

- Szomorú dolog - mondta az öreg fejét csóválva. - Már az is szomorú, hogy a börszín, a vagyon, a nyelv és a müveltség különbséget tehet emberek közt, akik végtére is ugyanegy atyának a gyermekei. De hopp, nézzetek csak oda! Micsoda mozgolódás támadt egyszerre!

- Igen! Mozgolódnak! Jaj! A táborból jönnek! Ishmaelék azok! - kiáltott fel Ellen olyan rémülten, mintha jobban félne a Bush családtól, mint az indiánoktól. - Tünj el, Paul! Nem szabad, hogy meglássanak, különösen velem! Az öreg trapper bácsi majd vigyáz rám.

- És ha a sziúk visszajönnek?

- Attól nem kell tartani - mondta az öreg nevetve. - Legalább hat óra hosszat rohannak még a lovaik nyomában. Hü, a mindenségit! Azok miránk lönek! Megbolondultak? Gyorsan a fübe!

Ishmael és fiai nyilván abba a hiedelembe estek, hogy a lótolvajokat pillantották meg, azért nyitottak tüzet rájuk. Mivel a lövöldözés nem akart alábbhagyni, az öreg merész lépésre határozta el magát. Ellennek és Paulnak lelkére kötötte, hogy lapuljanak továbbra is a füben, maga pedig felállt, és a legnagyobb nyugalommal elindult Bushék felé, mit sem törödve a füle mellett elsüvítö ólomgolyókkal.

- Ki az? Ellenség vagy jó barát? - rivallt rá egy erélyes hang a bozótból, most már egész közelröl.

- Jó barát! - kiáltotta az öreg.

A következö pillanatban Ishmael toppant eléje. Tajtékzó haraggal ragadta meg a trappert vállánál, és úgy megrázta, hogy elakadt a lélegzete.

- Maga uszította ránk a sziú kutyákat, hogy kiraboljanak! - kiáltotta magánkívül. - Bizonyára megkapja a részét a zsákmányból!

De az öreg nem zökkent ki nyugalmából:

- Magának elhajtották az állatait, de engem az egész idö alatt fogva tartottak, és késsel hado­násztak az orrom elött. Aztán elkaptam a kést, és elvágtam a lovaik kötöfékjét. Tehát nekem köszönheti, hogy most a lovaik után rohangálnak.

Ishmael megdöbbenve nézett az öregemberre. Haragja elpárolgott, söt már szégyenkezett miatta.

- Mi a vesztesége? - kérdezte a trapper.

- Nyolc pompás lovamat kötötték el és egy csikót, amely testvérek közt is megér harminc mexikói ezüstdollárt. Elvitték a juhaimat, még a kecskéimet is. A feleségem nem tud tejet fejni a gyerekeknek, és meleg ruhájuk se lesz többé! De megkeserülik a gazemberek! Ishmael Bush még senkinek nem maradt adósa!

- Nem szeretem az ilyen beszédeket - mondta a trapper -, még ha igaza is van. Örülök, hogy sohasem törekedtem vagyonra. Az erdöben nem volt szükségem lovakra. A juhok gyapja és a kecskék teje asszonynak való. Sohasem kívántam jobb táplálékot a vadpecsenyénél, különb italt a tiszta víznél és szebb ruhát a szarvasbör zekénél és nadrágnál.

- De ha másnak van, miért ne legyen nekem is?! - kiáltotta a squatter. - Hát igazság az, hogy az egyik embernek ezer meg ezer holdja legyen, a másiknak meg semmi? Ez a természet ellen való. Az ilyen törvényt nem ismerem el!

Közben odaért a legidösebb fia is. Végignézett a trapperen, és megjegyezte:

- Ha csak ez az egy maradt életben azok közül, akiket a dombtetön láttunk, nem is céloztunk rosszul.

- Igazad van, Asa - mondta az apja. - De most jut eszembe: hol van a másik kettö? Hárman voltak ott, ha jól láttam.

- Ha látta volna a sziúkat, ahogy a jószágát hajtották, azt gondolta volna, ezer fekete ördög száguld mögöttük. Ilyen helyzetben az ember nem lát tisztán - vélte az öreg.

- Ezt egy gyerekröl vagy egy asszonyról elmondhatja, de nem rólam. Még minden asszonyról sem. Eszter mama, az én oldalbordám annyira se fél az indiánoktól, mint egy prérikutyától. Ha nappal támadnak ránk a büdös dögök, még a feleségem is ellátta volna a bajukat! Nem engedte volna, hogy elvigyék a tejet meg a sajtot! No de mondom, visszafizetem nekik!

- Egyik gazság a másikat szüli - felelte az öreg fejcsóválva. - Magam is sok csatában vettem részt, de kerültem a kegyetlenkedést. Soha nem löttem szarvast szükségtelenül, és ha kénytelen voltam egy mingót vagy irokézt nyílt, becsületes harcban megölni, nem hagytam hulláját az erdöben eltemetetlenül.

- Micsoda? Hát katona volt? - kiáltott fel Ishmael. - Keblemre, öreg bajtárs! Én is harcoltam az irokézek ellen. Csak aztán meguntam a sok dobszót meg parancsolgatást, és megléptem a csapattól, még az utolsó zsoldomat is náluk hagytam.

A megbékélt Ishmael karon fogta az öreget, és elindult vele a sátortábor felé.

- Most már késö van, s nem aludtam ki magamat. Holnap majd visszaszerezzük a lovainkat. Addig jó lesz eröt gyüjteni.

Ishmael ezzel felajánlotta az öregnek, hogy pihenjen le nála, a sátortáborban. A trapper elfogadta a meghívást, de addig nem hunyta le szemét, amíg meg nem gyözödött róla, hogy Ellen Wade észrevétlenül visszaosont. Akkor aztán elnyújtóztatta szikár testét a lombokból vetett derékaljon, amellyel megkínálták. A következö pillanatban már aludt is. A vadonban töltött évtizedek során megszokta, hogy könnyen aludjék el, de éppen olyan könnyen, a legkisebb neszre is felébredjen. Ilyen éberen alszanak azok, akik tudják, hogy örökös veszély veszi öket körül.

III.
KÖLTÖZKÖDÉS

Ishmael Bush egész életét a társadalmi rend peremén, a törvény határmezsgyéjén töltötte. Dicsekedve szokta emlegetni, hogy ötven esztendön át sohasem tanyázott olyan helyen, ahol tetszése szerint ki nem vághatott bármely fát, melyre szemet vetett, s hogy azokat a tájakat kedvelte, ahová nem ért el a törvény keze, s messze elkerülte a templomtornyok környékét, ahol a harangszótól nem lehet aludni. Sohasem dolgozott többet, mint amennyire feltétlenül szükség volt, és a könyvböl szerzett tudást nem becsülte semmire. Ez utóbbi elvét csak egyszer függesztette fel, egy orvos és természetbúvár kedvéért. Az orvostudomány volt az egyetlen, amelynek tisztelettel adózott, és éppen ezért szíves örömest meghallgatta az említett orvos kérését, aki mindenáron el akarta kísérni vadnyugati útjára. Valóságos családtaggá vált nála, és teljes egyetértésben vándoroltak a Mississippitöl idáig. Ishmael gyakran hangoztatta a felesége elött, micsoda szerencse, hogy egy orvost is visznek magukkal, aki szükség esetén az egész családnak hasznára lehet - és úgy is volt. Obed Bat doktor - vagy ahogy magát latinosan nevezni szerette: dr. Battius - több tudományos társaság tagja volt az Atlanti-óceánon innen és túl. Útközben nem volt Bushék terhére. Néha két-három napra is elszakadt tölük, hogy egyedül csatangoljon a bozótban, és ritka növényeket, bogarakat vagy más állatokat gyüjtsön. Nem volt valami nagyszerü tájékozódóképessége, de valahogy mindig visszatalált a táborba. Két nappal a sziú indiánok orvtámadása elött szokása szerint útra kelt a "zöld sivatagba", a préri füves buckái közé, és így természetesen sejtelme sem volt arról, hogy távollétében mi történt.

Akármilyen fájó volt is állatállományának elvesztése, Ishmael mégis nyugodtan aludt reggelig; elöször is, mert sem az ebédböl, sem az alvásból nem szokta porcióját meghagyni; másodszor pedig, mivel tudta, hogy éjszaka hiábavaló volna minden kísérlet lovai visszaszerzésére. Az üldözés kockázattal is járt. Megszokott indián csel volt egy nyájra lecsapni, az állatokat elhajtani, és néhány nap múlva ugyanarra a helyre visszatérni, és a zavarosban másodszor is halászni. Ishmael vesztesége súlyos volt, de szekerei sok olyan kincset rejtegettek, amelyekre joggal fájhatott a sziú ebek foga. Ezért többen is aggódva fel-felriadtak ennek az emlékezetes éjszakának második felében. Megint öröket állítottak, akik a történteken okulva, most már lelkiismeretesen teljesítették kötelességüket, ámbár már késön. A csend és a fáradtság ránehezedett a családra, és az örök kivételével hajnalban még mindenki mélyen aludt.

Elsönek Ellen Wade ébredt fel, aki az apró gyerekek körében aludt. Izgatottan nyitotta ki szemét. Álomtól kipirult arccal felállt, nesztelenül átlépett az alvókon, ügyesen kikerülte az öröket, és elhagyta a tábort. A palánknál óvatosan megállt, hallgatózott, aztán eliramodott a dombtetöre. Ott jó tíz percig türelmetlenül várakozott. Csalódás lett úrrá rajta, és már csügged­ten vissza akart térni a táborba, amikor észrevette, hogy a domb túlsó oldalán egy ember kapaszkodik fel. Szívéhez szorította kezét, és már ajkán volt a kiáltás: "Paul!" - de észbe kapott, és kedvetlenül hebegte:

- Ön az, Battius doktor? Erre... igazán nem számítottam. Csak nem töltötte ébren az éjszakát?

- Aki igazán szereti a természetet, nem tesz különbséget nappal és éjszaka közt - felelte a jelentéktelen külsejü, kis termetü, vézna, de rendkívül élénk és mozgékony tudós. Középkorú ember volt, akárcsak Ishmael Bush, és éppen olyan furcsán öltözködött, ha nem is olyan cicomásan. Ruhája állatbörök és polgári öltözék különös keveréke volt.

- Azért mászkál annyit éjszaka?

- Azért mászkálok éjszaka, kedves gyermekem, mert annyi a munkám, hogy a nappal nyolc, tíz vagy tizenkét órája semmiképpen sem elegendö az elvégzésére. Most két napon és két éjszakán át egy ritka növényt kerestem, amelyröl eddig azt hitték, hogy csak a La Plata mentén található.

- És itt is megtalálta?

- Sajnos, nem.

- Balszerencséje volt.

- Balszerencsém! Szó sincs róla, kedves Ellen! - kiáltott fel a kis doktor jókedvüen, és elö­rántotta zsebéböl vaskos, nagy jegyzökönyvét.

- Talán aranybányát fedezett fel?

- Annál is értékesebbet! Képzelje csak, már messze jártam a préri mélyén, amikor hirtelen olyan dobogást hallottam, hogy csak úgy rengett a föld. Mi ez - kérdeztem magamban -, bölény talán? De nem, egy egészen más állatfaj félelmetes csordája volt. Vadul száguldottak fel a dombra, le a dombról, be a legsürübb bozótba! A véletlen a segítségemre sietett. Az egyik vad­állat elszakadt a csordától, amely elöbb egyenesen felém tartott, majd hirtelen megváltoztatta irányát, és eltünt a sürüben. De ez az egy példány ötvenlépésnyire tölem megállt. Megragadtam az alkalmat, gyorsan meggyújtottam kis lámpásomat, elörántottam jegyzökönyvemet, és pontosan, tudományosan leírtam az ismeretlen állatot. Mit nem adtam volna, ha kéznél van egy puska, és a kezem olyan biztos, mint akármelyik Bush fiúé!

- De hiszen van pisztolya, doktor - mondta a lány, aki csak szórakozottan hallgatta, és közben a préri felé fülelt.

- Ah, az én pisztolyom! Parányi golyóbisaival! Legfeljebb arra alkalmas, hogy egy madarat vagy valami csúszómászót puffantsak le vele. Ah, kedves Ellen! Ha tudná, milyen nagy veszélyben forgott az életem!

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy a szörnyeteg rövid pihenö után újra megindult felém. Futásnak eredtem, de utánam jött. Valahányszor hátrafordultam, mindig a nyomomban volt. Szerencsére nálam volt a lámpám. Azt hiszem, megijedt töle, különben megtámadott volna. Végre sikerült egérutat nyernem, és nem láttam többé. Jól megijesztett és kifárasztott. No de mindegy! Az a fö, hogy megvan a tudományos leírás. Lerögzítettem. Hallgassa csak!

Kinyitotta jegyzökönyvét, és a pirkadat gyenge fényénél felolvasta:

- "1805. október 6. Az észak-amerikai prérin felfedezett négylábú leírása. Genusa ismeretlen. Neve felfedezöje után: Vespertinus horribilis Americanus Battianus.[3] Méretei, becslés szerint, amennyire a csillagfény és egy kézilámpás világa mutatta: 2 láb hosszú, 6 láb magas, orrlyuka tágas, szeme vad és kifejezö, fogai sürüek és hatalmasak, farka vízszintes és mozgékony, kissé macskaszerü, lába vaskos és szörös, karmai félelmetesek, füle apró és jelentéktelen, szarvai veszedelmesek, hegyesek és elágazók, színe ólom- vagy hamuszürke, tüzesen izzó foltokkal, hangja vérfagyasztó. Életmódja: csordában jár, alighanem húsevö ragadozó, támadó szellemü, félelmet nem ismerö." Íme, egy állat, amelyet érdemes volt felfedezni! - tette hozzá büszkén doktor Battius.

- Nagyon érdekes, doktor úr - felelte a lány -, de nem gondolja, hogy veszélyes ilyen kalan­dok­ba bocsátkoznia? Éjszakákon át, a tábortól messze, a prériben kószálni, ahol ilyen félelmetes szörnyetegek tanyáznak?

- Lehet, hogy igaza van, Ellen, az idegeimet próbára is tette a dolog. De mit nem tesz meg az ember a tudomány érdekében!

- Vallja be, kissé bátrabban is viselkedhetett volna.

- Maga könnyen beszél, kis Ellen! De látta volna, milyen veszedelemben forogtam. Hiába szaladtam, az a fenevad mindig a nyomomban volt. De jóságos ég - mit látok?

Ellen maga is megdöbbent, Bat rémülete egy pillanatra örá is átragadt. Abba az irányba nézett, ahová a doktor mutatott, és valóban észrevett egy állatot, amely vadul nyargalt a prérin keresz­tül, és egyenesen feléjük tartott. A reggeli ködben valóban egy nagy, veszedelmes vadállat benyomását tette.

- Jaj! Jön! Rám pályázik! - kiáltott fel a doktor, és jegyzökönyvét, melyet az imént visszatett a zsebébe, újra elörántotta, és ösztönszerüen maga elé tartotta, mint valami pajzsot.

Ebben a pillanatban a fenevad elordította magát. Hangja valóban vérfagyasztó volt. Ordítását mélységes, ünnepélyes csend követte, amelyet Ellen Wade hangos kacagása tört meg. Ellen­áll­hatatlan kacagás volt. A nagy természetbúvár szinte megkövülten meredt maga elé, miközben egy jól megtermett szamár szuszogva körülszaglászta.

- Hiszen ez a maga szamara! - kiáltott fel Ellen, amikor annyira magához tért, hogy már szólni tudott. - A maga derék, hüséges, jámbor szamara!

A doktor a szamárról a lányra, majd a lányról újra a szamárra pillantott, nagyot nyelt, de nem szólt semmit.

- Mit jelentsen ez? - kacagott a lány megint. - Kitagadja a szamarát? Nem akarja megismerni a pompás négylábút, aki olyan hüségesen szolgálta, és akit, hogy a saját szavait idézzem, úgy szeretett, mintha az édestestvére volna?

- Asinus domesticus! - hebegte végre a doktor, és nagyot sóhajtott. - Ez bizony közönséges háziszamár, Ellen Wade, nem pedig Vespertinus Americanus... a Battianusról nem is szólva. Ez egy közönséges, türelmes, hosszú fülü, szarvatlan bogáncsrágó.

- Én is azt hiszem - mondta Ellen, és részvéttel nézett a csalódott tudósra.

- De higgye el, két különbözö állatról van szó - próbálta kiköszörülni a csorbát Battius szégyen­kezve. - Én nem ezt a fülest láttam, hanem...

- Hanem szarvashibát követett el, kedves doktor! - vágott a szavába Ellen. - A csorda, amit látott, a szegény Ishmael bácsi jószága volt. Hallgasson csak ide!

És csak most volt érkezése, hogy elmesélje a doktornak az éjszaka történetét. Battius néma megdöbbenéssel hallgatta. Közben azonban - az éles szemü lány észrevette - kitépett jegyzö­köny­véböl egy lapot, apró darabokra tépte, és elszórta a fübe. Így hát a világ nem értesül többé a szenzációs felfedezésröl, mely eddig ismeretlen fenevaddal gazdagította volna a tankönyve­ket.

Néhány perc múlva újabb rémület szakadt a szegény természetbúvárra. Hirtelen eszébe jutott, hogy a sziúk bizonyára nem kímélték az ö kincseit sem. Mi lett a könyveivel, feljegyzéseivel, müszereivel, amiket Ishmael örizetére bízott, s mindenekelött azzal a sok dobozzal, melyet szárított növényekkel és gombostüre tüzött bogarakkal töltött meg? Annyira kétségbeesett, hogy Ellen sem tudta megnyugtatni. Rohant a táborba, hogy megnézze, maradt-e kincseiböl valami.

Közben a nap magasabbra hágott az égen, és Obed Bat jajveszékelése is kiverte az álmot a Bush család szeméböl. Ishmael és a sógora, Abiram komor arccal ténferegtek a kocsik körül, mintha most mérnék csak fel veszteségük teljes nagyságát. A családfö pillantása az erösen megrakott kocsikról a gyerekhadra tévedt, mely csak fokozta gondjait. A két idösebb férfi szótlanul felballagott a dombtetöre, ahonnan jó kilátás nyílt a prérire. De nem láttak mást, csak egy magányos bölényt, mely a közelben a sárguló füvet harapdálta, és a doktor szamarát, mely a bozótban turkált, valami reggelit keresve.

- A nyomorultak ezt az egy szamarat hagyták meg nekünk! - fakadt ki Ishmael. - Nem sok hasz­nát vesszük, ha arra kényszerülünk, hogy ebböl a konok földböl kaparjuk ki az enni­valónkat.

Közben odaért a trapper is, és Ishmael legidösebb fia, Asa szintén erre vette reggeli útját.

- Azt hiszem, a puskánktól többet remélhetünk, mint az ekevastól vagy kapától - jegyezte meg, amikor meghallotta apja sóhajtását. Cipöje sarkával megvetöen rugdalta a kemény talajt.

- Hát maga hogy vélekedik erröl, öreg csapdász? - fordult Ishmael a trapperhez.

- Mi tagadás, van ennél jobb föld is - felelte az öreg. - Kár volt olyan messzire eljönni a Mississippi völgyétöl. Közben háta mögött hagyott vagy millió hold pompás televényt, ahol gyerekjáték lett volna jó termést elérni. De ne búsuljon, talál még termékeny földet nyugat felé is. Ha azt keresi, ötszáz mérfölddel hosszabb utat tett meg a kelleténél vagy ötszáz mérfölddel rövidebbet.

- Azt hiszi, jobb föld van arrafelé? - kérdezte Ishmael, és kinyújtott karjával napnyugat felé mutatott.

- Nem hiszem, hanem tudom. Jártam én arra, majdnem a másik tengerig - felelte az öreg, hosszú puskájára támaszkodva. - Életem javát York államban töltöttem, de el kellett onnan mennem. Nem bírtam már hallgatni az erdöket irtó gyilkos fejszék csapkodását.

Hektor felhorkant, mintha igazat adna gazdájának.

- A kutyája kiöregedett már, szomszéd! - jegyezte meg Ishmael. - Nem ártana a fejére csapni a puskatussal..., jótétemény volna!

- Hát igen, öreg, akárcsak a gazdája - bólintott az öreg, és eleresztette füle mellett a squatter durva lélekre valló javaslatát. - Hol vannak már azok az idök, amikor könnyü lábbal üztem a szarvast a Hudson meg a Delaware partjain? A Gondviselés úgy akarta, hogy sokáig éljek - ki tudja, mi a célja velem? Nem mindig a leggyorsabb szarvas az, amely megmenekül a kopóktól, és nem a legerösebb kar tartja a puskát a legbiztosabban. A jenki szívós nép, de mire eljutnak a nyugati Nagy Víz partjáig, megtörténhetik, hogy egy másik nép már megelözte öket! Meg­érdemelnék a gonoszságukért! No de hagyjuk ezt..., ezek csak egy öregember tünödései, aki nyolcvan év alatt sok ostobaság és gonoszság szemtanúja volt! Az indiánok szíve tele van füstölgö haraggal..., úgy érzik, ök ennek az országnak a jogos tulajdonosai, és a jenkik kitúrták öket apai örökségükböl. Nem csoda, hogy ha megtehetik, megskalpolják a fehér embert, és nem hagynak meg neki mást, csak a börét, amelyre olyan büszke!

- Mondja csak, öreg - mordult rá Ishmael komoran -, miféle ember maga tulajdonképpen? A színe és a nyelve keresztény, de a szíve, úgy látszik, a pogány indiánokhoz húz!

- Hát ami azt illeti, nem teszek olyan nagy különbséget ember és ember között - felelte a trapper. - Az a nép, melyet legjobban szerettem, szerteszóródott a világ négy tája felé, akár egy kiszáradt folyómeder porszemei. Pedig egyetlen csöpp indián vér sincs az ereimben. Ami pedig a kötelességet illeti, mellyel hazámnak tartozom, azt böségesen leróttam békében és háborúban egyaránt.

- Hát ha mégiscsak fehér ember, mondja meg nekem, hol vannak a sziúk, akik a lovaimat elkötötték.

- Hol vannak a bölények, amiket egy puma kerget a prériben? Hol van a felhö, amit a szél hajt az égboltozaton? Hol a héja, amelyet egy pillanatig láttunk, aztán eltünt a szemünk elöl? - felelte a trapper rejtélyesen.

- Azt akarja mondani, hogy bottal üthetem a rabló zsiványok nyomát?

- Nekik is van annyi eszük, hogy nem mutatkoznak újra, amíg zsákmányukat biztos helyre nem vitték.

- És azután újra eljönnek?

- Az emberi természet nagyjában mindenütt egyforma - felelte az öreg. - A fehér ember, akár­mennyi kincset harácsolt is össze, nem éri be vele, hanem még többre vágyik. Az indiánokat is ide húzza, amit még itt hagytak.

- Nézze, barátom, maga egy öreg és tapasztalt ember - mondta Ishmael. - Mit tenne az én helyemben?

Az öreg sokáig hallgatott, és csak szabódva válaszolt:

- Mit tennék? Hát... elsösorban a gyermekeimmel törödnék. Még a vadállat is megvédi kölykeit.

- Mit akar ezzel mondani? Én talán nem védeném meg?

- Csak az a kérdés, hogy sikerül-e. Ez a hely nem alkalmas arra, hogy egy tucat férfi szembe­szálljon százzal vagy ötszázzal - felelte a trapper. Megcsóválta fejét, és a dombokra mutatott. - Ezekröl a magaslatokról könnyü golyó- vagy nyílzáport árasztani a táborra. Nem szabad itt maradniuk. Hárommérföldnyire innen ismerek egy helyet, amelyröl gyakran gondoltam, ha arra jártam, hogy a természet is várnak vagy erödnek teremtette. Olyan hely, amelyet hetekig, söt hónapokig meg lehet védeni a legnagyobb túlerö ellen is.

Ishmael szeme felragyogott. Néhány kérdés, és a megfelelö válasz elég volt, hogy két kézzel kapjon a trapper tanácsán. Olyan ember volt, aki szükség esetén a legnagyobb energiát tudja kifejteni, bár rendes körülmények között lusta és lomha volt. Most habozás nélkül munkához látott.

A feladat nem volt könnyü. A megrakott szekereket puszta kézzel kellett jó messzire tolni a préri hepehupás talaján. Tagbaszakadt fiainak hatalmas ereje sem volt ehhez elegendö, még az asszonyok és gyerekek is kivették részüket a munkából.

Az egész müveletet Ishmael irányította. Fáradhatatlanul szaladgált ide-oda, parancsokat oszto­gatott, ordítozott, s ha egy-egy kocsi elakadt a göröngyökön, maga is nekivetette erös vállát, és legyözte az akadályt.

A trapper az egész idö alatt - legalább egy órán át - puskájára támaszkodva, némán figyelte az ese­ményeket. Kemény vonásain néha egy kis mosoly villant át; tetszett neki a fiatalok lendülete és ereje. Néha a messzeségbe bámult, és szokása szerint átengedte magát révedezö gondolatai­nak.

Egyik kocsi a másik után tünt el a tisztásról. Már csak a ponyvás szekér maradt hátra. Ishmael és Abiram éppen a ponyva alá bújt, és buzgón rakosgatott odabenn. Azután hozzáláttak a pokrócokat rögzítö cövekek kiráncigálásához. Az öreg még mindig a helyén állt, és nézte öket. Ishmael sötét pillantást küldött felé.

- Mit bámul, öreg? - kiáltott rá. - Melyik bírónak vagy seriffnek akar rólunk jelentést tenni?

- Én csak egy bírót ismerek - felelte az öreg nyugodtan, és az égre mutatott -, azzal is csak a saját ügyeimröl beszélek. Nem tudom, maguknak mi titkolnivalójuk van, de nem törödöm vele.

A két bosszús embert lefegyverezték ezek az egyszerü szavak.

- Mindenesetre kedvesebb volna - jegyezte meg Ishmael -, ha nem nézi összetett kézzel a mi veszödésünket, hanem segít egy kicsit.

- Ha akarják, segítek eltolni ezt az utolsó szekeret - felelte az öreg.

- Olyan butának néz minket? - mordult rá Abiram. - Maradjon csak ott, ahol van! Majd elboldogulunk maga nélkül is.

A két férfi már el is mozdította a ponyvás szekeret. Olyan gyorsan tolták fel a következö domb­oldalra, mintha négy ló húzta volna. A trapper töprengön nézett utánuk, míg el nem tüntek a túlsó lejtön. Vajon miféle titkot rejteget ez a szekér? - gondolta magában, aztán vállat vont. Mi köze ezekhez az emberekhez és a titkaikhoz? Inkább a szép fákat sajnálta, amelyeket kidöntöttek, és most ott hagytak a földön. Ilyen az ember - gondolta az öreg - örökösen pusztít és tékozol! Mindig erre gondolt, valahányszor látta, hogy visszaélnek a természet bökezüsé­gével.

Megreccsent a bozót. Az öreg hallgatózott egy pillanatig, majd így kiáltott:

- Ki bujkál ott? Jöjjön elö bátran! Tölem nem kell félnie senkinek!

- Köszönöm a szíves meghívást! - felelte egy fiatalosan csengö férfihang, és Paul Hover lépett ki a bokrok sürüjéböl.

Karon fogta a trappert, és az öreg mosolyogva türte, hogy a kedves ifjú magával vonszolja.

IV.
CSALÁDI PERPATVAR

Körülbelül egy hét telt el az említett események óta. Az idö egyre ösziesebbé vált. A préri felöltötte pompás vörösbarna ruháját. A magasban sötét felhök vonultak, és egymás fölé tornyosulva kavarogtak a szélben. Csak néha hasadtak meg, és ilyenkor rövid idöre újra látni lehetett az ég bársonyos kék színét. A kopár prérin szabadon száguldott a szél.

Egy kis csermely közelében hatalmas, csupasz köszirt meredt az égnek. Teteje lapos volt, mintha késsel vágták volna le a csúcsát. Keskeny, meredek, kanyargó ösvény vezetett oda. A szirt lábánál kis égerfa- és szömörceliget maradványait lehetett látni. A köztük meg-megcsillanó tócsák vize táplálta ezeket a fákat, magvaikat a sziklahasadékokba is elvitte a szél, egyik-másik fa és bokor ott próbált gyökeret verni.

Az ösvény alját kidöntött fák törzsével torlaszolták el, és feljebb is, ahol az ösvény még jobban összeszükült, hasonló torlaszokat emeltek. A magasban néhány kalyibát tákoltak össze, és a szikla lapos tetején, az egyik sarokban állt a nagy sátor, mely messziröl olyan volt, mint egy fehér zászló. Így festett az a hely, ahol Ishmael Bush kénytelen volt hosszabb idöre beren­dezkedni, miután lovait és jószágát elrabolták.

A squatter a szirt alján sógorával beszélgetett.

- Ha meg akarunk élni, meg kell változtatnunk a természetünket - mondta. - Kérödzö állatokká kell változnunk, és ráfanyalodnunk a legelésre.

- Ebböl a földböl bizony nem lehet sokat kihozni - felelte Abiram. - De mit csináljunk, ha nem mehetünk tovább?

- Pedig nagyon szeretnék vagy száz mérfölddel messzebb lenni - mondta Ishmael, és komor pillantást vetett a szirt csúcsára, ahol a fehér sátor állt.

- Hiába kínlódtunk eddig, ha itt elakadunk - mondta Abiram, és megértöen bólintott. - Mindig így van ez. Egyszer meghallgattam egy vándorprédikátort Ohióban. Azt mondta, hogy ha egy ember száz évig él jámbor keresztény módjára, ám egy napig inog hitében, a pokolra kerül.

- És te adsz valamit az ilyen locsogásra?

- Nem mondom éppen..., de azért lehet benne valami.

- Mi bajod? - förmedt rá Ishmael. - Imádkozni szeretnél? Hát csak rajta, ha azt hiszed, hogy segít rajtad. Ostoba tökfilkó! - tette hozzá, és bosszúsan elfordult.

Abiram keze ökölbe szorult, de nem szólt semmit. Ismerte Ishmael természetét; tudta, hogy ha dühbe gurul, nem tanácsos ingerelni.

Az idösebb fiúk, akik eddig fát aprítottak tüzelönek, most az egész családra jellemzö lomha lépteikkel apjuk felé közeledtek.

- Ellen Wade úgy áll ott a sziklán, mint egy örszem - mondta a legnagyobb fiú. - Felkiáltottam hozzá, és megkérdeztem, nem lát-e valami gyanúsat, de csak a fejét rázta. Válaszra nem érdemesített. Nagyon barátságtalan hozzám.

Ishmael felnézett a sziklára. Körülbelül kétszáz lábnyi magasságban megpillantotta a lányt. Szöke haja a vállára hullt, és a szél minduntalan belekapott. A lány észre se vette. Kissé elörehajolt, és a prérit figyelte.

- Mi van, Ellen? - eresztette meg Ishmael hatalmas hangját. - Látsz valamit?

A lány nem felelt.

- Süket vagy, Nelli? - ordította Ishmael, majd fiaihoz fordulva hozzátette: - Még azt sem bánnám, ha száz sziú közeledését jelentené. Viszket a tenyerem! Szívesen visszafizetném, amivel a kutyáknak tartozom!

Asa is felnézett, és így kiáltott:

- A lány már nincs ott! Istenúgyse', elfújta a szél!

- Talán meglazult egy kö a lába alatt? - folytatta Asa.

- Hányszor mondtam neki, hogy ne merészkedjék a szikla szélére! De mindig odaáll bámész­kodni.

- Mintha megint látnám a ruhája csücskét..., nem azt cibálja a szél? - mondta az apa.

- Ellen! Ellen! - kiáltották a fiúk, de a lány mintha nem is hallotta volna. Megint feltünt a szirt egy másik kiugró pontján. A préri felé bámult, és mintha kezével integetett volna. Ugyanakkor meglebbent a sátorlap a titokzatos fehér sátor bejárata elött. Abiram a családföhöz hajolt, és valamit súgott a fülébe.

- No, még csak az kellene! - sziszegte Ishmael. - Nem hiszem, hogy meg merik tenni. Tudhatják, hogy velem nem lehet tréfálni.

- Pedig úgy van, ahogy mondom - súgta Abiram. - A sátor nyitva áll. Nem a szél nyitotta ki.

Ishmael dühösen odacsapta puskája agyát a földhöz, és olyan hangon, mely egymérföldnyire is elhallatszott volna, ordította:

- Mit csinálsz, te bolond?! El onnan, de rögtön! - Megint a fiúk felé fordulva folytatta: - Ez a lány egészen meghabarodott. Nem hallgat a jó szóra. Úgy látszik, az anyanyelvét is elfelejtette. Hát majd megpróbálok más nyelven beszélni vele!

Vállához kapta puskáját, és mielött még bárki is megakadályozhatta volna, elsütötte. A puska eldördült, csövéböl tüz villant elö.

Odafenn Ellen nagyot sikoltott, és rémülten beugrott a sátorba. Nem lehetett tudni, hogy megsebesült-e, vagy csak megijedt.

Ishmael már megbánta elhamarkodott mozdulatát, de amikor meglátta fia dühös, szemrehányó pillantását, még jobban elöntötte a haragos indulat.

- Mi volt ez, apám?! - kiáltott rá Asa. - Mit vétett Ellen, hogy célba veszed, mint egy vadat?

- Fogd be a szád! - förmedt rá Ishmael. - Elfelejted, kivel beszélsz? Mindjárt megkapod a magadét te is!

- Nem tanácsolom, hogy megpróbáld! - felelte a fiú kivörösödve. - Ezt megteheted egy védtelen lánnyal, de nem egy felnött férfival!

- Szóval felnött férfi vagy, mi? Nem a fiam, aki engedelmességgel tartozik nekem?! Hát akkor fel is út, le is út! Boldogulj magad!

- De apám, hogy beszélhetsz így? Asának igaza van! - mondták a fiúk.

- Egy szót sem akarok hallani! A pokolba veletek, ahányan csak vagytok!

- Micsoda zsarnok! - jegyezte meg Abiram. - Ne a fiaddal pörölj, Ishmael! Inkább arra figyelj, mi történik ott!

Ishmael a szirt felé emelte tekintetét, és majd megdermedt nagy megdöbbenésében.

Egy nöi alak állt a kiugró szirtfokon, pontosan azon a helyen, ahonnan Ellent a füle mellett elsüvítö puskagolyó kergette el az imént. Ez a nöi alak vékony és filigrán volt, szinte olyan, mint egy serdülö lány. Fényes, fekete selyemruháját, mint vékony pókhálót lengette a szél. Hosszú, dús, fürtös haja még ruhájánál is fényesebb és feketébb volt. Ilyen messziröl nem lehetett arcvonásait tisztán látni, de karcsú, kecses alakja csupa finomság és gyöngédség volt. Parányi kezét szívére szorította, és másik kezével olyan mozdulatot tett, melyet nem lehetett félreérteni: nemes felháborodással mintha arra szólította volna fel Ishmaelt, hogy öt ölje meg, ha már gyilkolni akar.

A szikla lábánál ott álltak mind, fejüket hátraszegve, csodálkozó arccal a magasba bámulva. Álmélkodásuk még fokozódott, amikor a gyengéd jelenség mellett feltünt Ellen is. A két nö néhány szót váltott egymással, aztán eltüntek a sátorban.

Ishmael fiai összenéztek. A megdöbbenés, mely úrrá lett rajtuk, csak lassan oldódott fel. Asa volt az elsö, aki megszólalt. De nem apjához fordult, talán nem akarta újra magára vonni veszedelmes haragját, inkább Abiramet szólította meg.

- Ez hát az a titokzatos állat, amelyet olyan gondosan rejtegettetek? - kérdezte gúnyosan. - Amelyröl azt mondtátok, hogy csaléteknek hoztátok el a préribe? Mindig tudtam, hogy lopsz, hazudsz és csalsz, de hogy emberrabló is vagy, még rólad sem hittem volna!

- Én emberrabló?! - kiáltott fel Abiram. - Söpörj inkább a saját családod ajtaja elött! Tennessee-ben minden fára, minden póznára, minden kerítésre kiragasztották az apád képmását, és alatta ötszáz dollár jutalmat ígérnek a nyomravezetönek. Egész kis vagyon, mondhatom. Nincs mit büszkélkedned! Ha akarnám...

A legidösebb fiú keze feje nagyot csattant Abiram száján, és torkára forrasztotta a szót. Óriás unokaöccse úgy szájon vágta, hogy orrán és ajkán kibuggyant a vér.

Ezt már apja is megelégelte.

- Asa! - kiáltott fel méltatlankodva. - Kezet emeltél anyád bátyjára?

- Kezet emeltem arra, aki a családunkat pocskondiázta! - felelte a fiatalember. - És ha ez a fenyítés nem elég, még a nyelvét is kitépem, mielött folytatja. Nem vagyok hepciáskodó ember, de ami sok, az sok!

- Én is azt mondom, fiam. Ami sok, az sok. Ma már kétszer feledkeztél meg magadról. Szemtelenkedtél apáddal és nagybátyáddal is. Vigyázz magadra! Nagyon sajnálom, Abiram, hogy így történt, de magadnak köszönheted. Nagyon jól tudod, hogy azok a bírósági pribékek nem azért köröztettek, és tüztek ki díjat a fejemre Tennessee-ben, mert valami becstelen dolgot követtem el. Az egész bünöm annyi, hogy nyíltan hangoztattam: a földet nem lehet lefoglalni! A föld, a víz, a levegö mindenkié. No de hagyjuk ezt! Elég a veszekedésböl! Éppen elég gondunk és bajunk van a nélkül is.

Asa mondani akart valamit, de meggondolta. Haragja elpárolgott, és visszasüppedt nehézkes, lusta nyugalmába. Abiram tovább füstölgött magában, de jónak látta száját befogni. Ishmael néhány percig fel és alá járkált, aztán odaszólt a fiainak:

- Felmegyek a tetöre, megnézem, mi újság. Ha minden rendben van, megbeszéljük, mit tehetünk ma a család érdekében. Kár egy ilyen szép napot hiábavalóságokra tékozolni.

Mindenki tudta, hogy ezek a szavak, akármilyen nyersen és parancsolón hangzottak is el, inkább a megbékélést szolgálták. Ishmael nem várt választ senkitöl, elindult az ösvényt kereszt­be elzáró fatörzsek felé. Itt fegyveres ör vigyázott a sziklaeröd biztonságára. Az ösvény elején a fiatalabb fiúk váltogatták egymást.

Ishmael helyeslön bólintott, és elindult a meredek ösvényen felfelé. Elérte az alsó teraszt, ahol fatörzsekböl, ágakból és fakéregböl viskókat eszkábáltak össze a család számára. Itt bizton­ságban érezhették magukat, mert a hely jóformán megközelíthetetlen volt. Az ösvény innen már csak a szirttetöre vezetett, ahol a fehér sátor állt.

Eszter asszony gyermekei körében megszokott házi munkájával foglalatoskodott. Nem tudott semmit a veszekedésröl, mely odalent lezajlott.

- Szelesebb helyet már nem is találhattál volna nekünk, Ishmael - mondta a házsártos asszony, aki az imént még a tízéves kislányával pörölt, de most a férjére csapott le. - Minden órában meg kell számolnom a gyerekeket, hogy nem vitte-e el valamelyiket a szél! Te meg mit lebzselsz itthon, ahelyett, hogy egy kis húsról gondoskodnál?!

- Meglesz az is, Eszter, ne nyugtalankodj! - mondta Ishmael, és elindult a sziklatetö felé.

De az asszony megállította.

- Valami durranást hallottam az elöbb. Miféle vadat ejtettél?

- Vadat itt, a közelben? Ugyan, mit beszélsz? Egy héját láttam körözni a szikla fölött, azt akartam elriasztani.

- Jobb dolgod nincs? Tizennyolc éhes szájat kell etetnem, te meg eljátszod az idöt! Szedd össze a fiúkat, és menjetek ki a prérire szerencsét próbálni.

Ishmael fel akart menni a sátorba, de meggondolta magát. Megint leballagott és maga köré gyüjtötte a nagyobb fiúkat. Két csoportra osztotta öket. Az egyiknek utasításokat adott a tábor örzésére, a másik csoportot magával vitte, hogy vadra cserkésszenek. Asát és Abiramet nem hagyta itthon, de nem is választotta külön. Mindkettöt magával vitte, hogy szemmel tarthassa öket.

Abban az órában, amikor Ishmael elindult vadászni, két ember üldögélt egy forrás mellett, néhány mérföldnyire az új táborhelytöl. A földön ültek, és kitünö étvággyal falatoztak. Ebédjük bölénypúp volt, mégpedig példásan elkészítve. Az állatot Paul Hover lötte, és az öreg trapper sütötte meg a legnagyobb szakértelemmel. Most pedig jó étvággyal nekiláttak, és nem gyözték dicsérni kiváló erényeit. A tálalás nagyon egyszerü volt, bicskájukkal vágták ki a remeknél remekebb falatokat, és puszta kézböl ették, nem tányérból. Ám ez inkább növelte, mint csökkentette egészséges étvágyukat.

- Azt hiszem, tartalmasabb ebédet kívánni sem lehet - mosolygott Paul.

- Igen, eröt ad annak, aki fogyasztja - bólintott a trapper. - Te is kapsz, Hektor, neked is szükséged van egy kis eröre öreg napjaidra... - Ezzel jókora darabot szelt a húsból, és a hü állat elé dobta, amely már jó ideje vágyakozva, de türelmesen várta, hogy rá kerüljön a sor. - Látja ezt a kutyát, fiatalember? Azt hiszem, világéletében jobban aludt, eszesebben étkezett, és okosabban élt, mint a legtöbb ember. És tudja, miért? Mert sohasem élt vissza a természet adományaival. Ez a hosszú élet titka... De figyeljen csak! Mintha lépéseket hallanék. Úgy látszik, valakit idecsalt a mi ebédünk illata.

Nem tévedett. A természetbúvár tartott feléjük, akit rendes felfedezö útján szerencséje erre vezérelt. Most nem valami ritka növényt vagy ritka bogarat, hanem ritka jó ebédet fedezett fel.

- Foglaljon helyet, tudós uram, és tartson velünk - invitálta az öreg szívélyesen. - Evett már bölénypúpot?

- Nem hiszem, hogy ízletes volna - mondta a tudós.

- Hát ha nem hiszi, nem is érdemli meg - elegyedett a beszélgetésbe Paul Hover.

A doktor csak most nézte meg a méhvadászt figyelmesebben.

- Maga nekem nagyon ismerös - mondta. - Nem találkoztunk már valahol?

- Még a Nagy Folyó partján botlottunk egymásba, tudós doktorom - felelte a fiatalember. - Maga békákra és gyíkokra vadászott, én meg egy méhrajt üldöztem, és aznap mindkettönknek szerencséje volt. Bödöneimet megtöltöttem a legfinomabb mézzel, és sikerült néhány pompás rajt befognom. Magának sem volt oka panaszra, zsákja megtelt csúszómászókkal. Mi tagadás, nem irigylem a mesterségét, de hát ki-ki a maga gusztusa szerint él.

- A maga mestersége mindenesetre könnyebb, mint az enyém - mondta a doktor. - Csak azt nem tudom, hogy talál rá azokra a rajokra.

- Nagyon egyszerüen. Lepkehálómmal elfogok egy méhet, amikor felszáll egy virágról, amely­böl besöpörte a virágport. Egy alkalmas helyen szabadon engedem, és megfigyelem, merre repül. Iránya egyenesen az a fa, amelynek odvában a vadméhek raja tanyázik. A kísérletet néhányszor megismétlem, persze más méhekkel. Ahol röptük pályája keresztezi egymást, biztosan megtalálom a rajt.

- Bravó! - kiáltott fel a doktor. - Nem is olyan ostoba.

- De nem ám! - mondta az öreg trapper, és elismerön bólintott.

- Az ember mindig tanul valamit - mondta a doktor. - Ha megengedik, megkóstolom a pecse­nyéjüket. Hadd ismerjem meg, milyen íze van annak a bölénypúpnak.

A kóstolóból alapos falatozás lett. A doktor kénytelen volt beismerni, hogy ilyen jót már rég nem evett.

- Maga is a táborban lakik, Ishmael Bush családjával?

- Igen, az ö vendége vagyok. Egy bizonyos megállapodás alapján.

- Akkor mesélje el nekünk, mit rejtegetnek abban a fehér sátorban - kérdezte az öreg. - Mi az, amit Ishmael Bush foggal-körömmel védelmez? Még a közeléböl is elmar mindenkit!

- Maga is hallott róla? - álmélkodott a doktor.

- Nem hallottam semmit, csak véletlenül kerültem a közelébe. Majd leharapták a fejemet.

- Micsoda! A fejét? Hiszen akkor óriási állat lehet! Méghozzá ragadozó! Nem is képzeli, kedves bátyám, hogy ez az állat, amelyet azon a ponyvás szekéren magukkal hurcoltak, hány álmatlan éjszakát okozott már nekem!

- De miért?

- Mert valami ritkaságról van szó, és én leszek az elsö tudós, aki leírja és osztályozza. Legalábbis ezt ígérték nekem.

- És maga elhiszi? - kérdezte Paul Hover.

- Nincs okom kételkedni benne - mondta a tudós, majd hangját suttogóra fogva, bizalmasan hozzátette: - Említettem már a megállapodást, amit Ishmaellel kötöttem. Már régen vissza­fordultam volna, mert ez a préri növényekben nagyon szegény, ha nem ég bennem a vágy, hogy azt a titokzatos állatot szemügyre vegyem.

- Miért nem leselkedett egy kicsit? - kérdezte az öreg.

- Nem tehettem. Ishmael megesketett, hogy egy bizonyos idöpontig még közelébe se megyek a sátornak. Az eskü szent, nem lehet vele tréfálni. Ishmael azt mondta nekem, hogy egy nagyon ritka állat, és azért viszi magával a préribe, hogy segítségével más állatokat is elfogjon ugyanabból a fajtából. Egyelöre nem mutathatja meg nekem - mondta -, de ha elérkezünk egy bizonyos távolságra, a préri mélyébe, ahol már több van ebböl a fajtából, akkor megengedi, hogy alaposan megnézzem.

Paul fejcsóválva hallgatta, és végül megszólalt.

- Kedves uram, attól félek, magát lóvá tették. Csak nem képzeli, hogy egy olyan müvelt lány, mint Ellen Wade, egy vadállat társaságában tegyen meg ilyen hosszú utat?

- Miért ne? Ellen okos lány, és érdeklödik a természetrajz iránt. Az én fejtegetéseimet és magyarázataimat is mindig a legnagyobb figyelemmel meghallgatja. De most jut eszembe - honnan ismeri Ellent?

- Honnan? Az ördögbe is! - Paul zavarba jött. - Mindegy, no! Most nem rólam van szó!

- Nekem is úgy rémlik, hogy a doktort csakugyan lóvá tették - mondta a trapper. - Nem hiszem, hogy a sátorban állatot rejtegetnek. A kutyám már régen jelezte volna.

- Ezt nem értem.

- Hát figyeljen ide! - A trapper a bozót felé fordult és hallgatózott. Majd kutyája fölé hajolt. - Mit csináljunk, Hektor? Kövessük a nyomát? Vagy ne törödjünk vele?

A kutya felemelte fejét, és szimatolni kezdett. Morgott egy kicsit, de nem mozdult el a helyéröl.

- Látja? - fordult az öreg a doktorhoz. - Ebböl biztosan tudom, hogy nem állat, hanem ember.

- Kicsoda?

- Aki felénk közeledik a bokrok közt - felelte az öreg nyugodtan.

És a következö percben egy katonás tartású fiatal férfi lépett ki a bozótból.

V.
A TÜZÉRSZÁZADOS

A jövevény finom posztóból varrt kék sapkát viselt, amelyröl már meglehetösen elpiszkolódott aranybojt csüggött alá, elvegyülve hollófekete, hullámos fürtjei közé. Nyakában lazán megkötött, fekete selyem nyakravalót viselt. Sötétzöld vadászingét sárga paszomány díszítette. Zubbonya ugyanabból a posztóból készült, mint a sapkája. Öltözékét szarvasbör nadrág és indián mokasszin egészítette ki. Két övet is viselt. Piros selyemövéböl dúsan ékesített, egyenes kard - erös és hozzáértö kézben veszedelmes fegyver - lógott le; festetlen börböl készült derékszíjára pedig csinos fegyvertokot erösített, melyböl két parányi pisztoly nyele kandikált ki. Ezenkívül rövid katonai karabélyt hordott keresztben a vállán, a hozzá tartozó löporszaruval és golyótáskával. Végül katonai hátizsákot is cipelt, rajta a közismert U. S. kezdöbetükkel, amelyek az Egyesült Államokat jelentették, bár a katonák humora az Uncle Sam (Samu bácsi) szavak kezdöbetüit látta bennük.

- Jó barátként jöttem - jelentette ki a barna arcú, jóképü fiatal férfi. - Olyan ember vagyok, aki semmi esetre sem kívánja keresztezni az önök békés útjait és becsületes törekvéseit.

- Mondja csak, kedves uram - kérdezte Paul Hover -, ért valamit ahhoz, hogyan kell méheket a síkságról a legközelebbi erdöig követni?

- A méh olyan madár, melyre sohasem pályáztam, pedig fiatalabb koromban híres madarász voltam - felelte mosolyogva az idegen.

Paul széles mozdulattal nyújtotta felé kezét.

- Akkor isten hozta! - mondta. - És abban az esetben, ha akad még egy üres csücsök a kedves gyomrában, itt a jó alkalom a megtöltésére. Szívesen látjuk egy kisebb-nagyobb kóstolóra. Fogadjunk, hogy ilyet még nem evett, amióta hátat fordított a civilizációnak! Mióta van úton, ha szabad kérdeznem?

- Annak már néhány hete, és attól tartok, még néhány hétbe telik, amíg hazatérhetek. Minden­esetre köszönettel elfogadom a szíves meghívást, annál is inkább, mert tegnap reggel óta böjtölök, és nagyon jól ismerem a jól elkészített bölénypúp dicsö érdemeit.

- Ah! Már hallott róla, söt ismeri! Ebben elöttem jár, helyesebben: elöttem járt ma reggelig, de most már én is a bölénypecsenye lelkes hívei közé tartozom. Én lennék a legboldogabb ember Kentucky és a Sziklás-hegység között, ha volna egy kis viskóm ezen a tájon, egy jó öreg erdö közelében, ahol sok odvas fa van, s ha elég friss szalmát tudnék keríteni a méhkasokhoz, és egy ilyen bölénypúpot fogyaszthatnék mindennap ebédre, persze nem egyedül, hanem a kis El...

- A kis micsoda? - kérdezte az idegen mosolyogva. - Vagy talán a kis kicsoda?

- Hagyjuk ezt, másra nem tartozik - felelte Paul elvörösödve, és zavarában tömködni kezdte kis fapipáját.

Közben az idegen helyet foglalt, és minden figyelmét a falatozásnak szentelte. Paul meg­nyugodott, és mosolyogva nézte. Miután meggyözödött róla, hogy nem kapott versenytársat a méhészkedés terén, egyre jobban megkedvelte az idegent. Annál komorabban nézett rá Obed Bat. Most öt gyötörte a féltékenység. Az idegen fiatalkorában híres madarász volt, ráadásul ismeri a bölénypecsenyét. Nyilván ö is természettudós. Battius eddig azt hitte, hogy ö az egyetlen, aki a préri flórájának és faunájának, vagyis növény- és állatvilágának feltárásával foglalkozik. Még csak az kellene, hogy egy másik tudós tolakodjék ide, és megfossza attól a dicsöségtöl, amelyet eddig fáradságos munkájával böségesen kiérdemelt.

- Látom, ízlik a vadpecsenye, tisztelt uram - fordult az idegenhez. - Bocsánat, ha nem adtam meg a titulusát. Bizonyára doktor úrnak kellett volna szólítanom. Ön doctor medicinae, nemdebár?

- Ön olyan címet tulajdonít nekem, melyre nem tarthatok igényt.

- Talán csak egyetemi hallgató? Vagy más tudományággal foglalkozik?

- Egyik sem talál rám.

- Pedig az a benyomásom, hogy ön kutatóúton van..., azért járja a prérit, hogy keressen, kutasson.

Az idegen letette bicskáját, és csodálkozva nézett rá.

- Hát ezt honnan tudja? - kérdezte elvörösödve. - Talán a homlokomról olvasta le szándé­kaimat?

- Mindegy, honnan olvastam le, most az a kérdés, jogosan vállalkozhatik-e ilyen felelösség­teljes feladatra. Van erre felhatalmazása vagy jogosítványa? Valami okmányra gondolok, amelyet megfelelö szerv vagy hatóság állított ki.

- Valóban komoly feladat, söt kötelesség vezérelt ide. De ez teljes mértékben magánügy. Hogy miért kell hozzá valami papiros, nem tudom megérteni.

- Pedig a szokás megköveteli - mondta Bat ünnepélyesen. - A magunkfajta ember azt az okmányt utazásaira magával viszi, és szükség esetén felmutatja. Már csak azért is, hogy elejét vegye mindenféle kételynek vagy gyanúsításnak.

- Furcsa - dünnyögte az idegen, és sorra szemügyre vette a tüz mellett ülö embereket, mintha testi erejüket mérlegelné arra az esetre, ha netalán verekedésre kerülne a sor. - De ha okvetlenül kívánja, papírral is szolgálhatok - folytatta. Belsö zsebébe nyúlt, és egy hosszúkás dobozt vett elö. Büszkén átnyújtotta Battiusnak. - Vessen erre egy pillantást, uram. Remélem, ezek után ön sem vonja kétségbe, hogy jogom van utazgatni egy országban, amely most már az Egyesült Államok területe.

- Majd mindjárt meglátjuk - felelte a természetbúvár, és a dobozból pergamentekercset vett elö. Kibontotta, és felkiáltott meglepetésében. - Ejha! Hisz ez az Egyesült Államok pecsétje! Jefferson saját kezü aláírása, az elnöké és filozófusé! A hadügyminiszter ellenjegyzései! Ah, ez teljesen rendben van!

- Miféle okmány az? - kérdezte a tüz másik oldaláról Paul Hover.

- Elnöki pátens, mely Duncan Uncas Middleton urat tüzérségi századossá nevezi ki.

- Kicsodát?! - kiáltott fel a trapper, aki az elsö perctöl kezdve úgy nézett a jövevényre, mintha el akarná nyelni a szemével. - Milyen nevet mondott? Uncast? Csakugyan Uncas? Fürge Szarvas?

- Valóban úgy hívnak - mondta az idegen kissé gögösen -, és azt is tudom, hogy indián név. Egy indián törzsfönök neve volt ez. Én is, nagybátyám is büszkén viseljük, annak a nagy szolgálatnak az emlékéül, amelyet ez a hös indián törzsfönök a régi harcok idején családunknak tett.

- Uncas? Azt mondja, Uncas? - ismételte a trapper, és közelebb húzódott a fiatalemberhez, söt kezével félresimította homlokán hollófekete fürtjeit. Az idegen, csodálkozva bár, de türte. - Ne vegye rossz néven..., szemem már nem a régi, nem olyan éles, mint azokban az idökben, amikor magam is derék harcos voltam. De így is felismerem fiában az apát! Abban a pillanat­ban, amikor hozzánk lépett, feltünt nekem a csodálatos hasonlatosság! Mondja, kedves fiam, hogy hívják az édesapját?

- Apám tiszt volt a függetlenségi háború idején, és természetesen Middletonak hívták, mint engem. De nagybátyám - édesanyám fivére - Duncan Uncas Heyward volt.

- Ő is Uncas! - kiáltotta a trapper, remegve izgalmában. - És az ö apja?

- Ugyanúgy hívták, csak ö még nem viselte az indián fönök nevét keresztnév gyanánt. Ő és nagyanyám sokat köszönhetett a nagyszerü indián harcosnak.

- Tudtam! Mindjárt tudtam! - kiáltott fel az öreg remegö hangon, és dermedt arca megeleve­nedett. - Ha nem a fia, hát az unokája! Mindegy! A vére, a tekintete, az arca ugyanaz! És mondja csak: az, akit szintén Duncannek hívtak, de Uncas nélkül, él-e még?

A fiatal férfi szomorúan megrázta fejét.

- Sajnos, már nem él. Rendkívül magas korban halt meg, tisztelettöl és megbecsüléstöl övezve. Boldog volt, és szerették. Boldogsággal és szeretettel árasztotta el környezetét.

- Rendkívül magas korban! - ismételte a trapper, és tünödve nézte sovány, de még mindig izmos kezét. - Persze, a szabadban élt, és a maga módja szerint okosan. De ön még gyakran látta, nem? Nem szokott Unkaszról és a vadonról mesélgetni?

- Gyakran mesélgetett. Akkoriban királyi tiszt volt. De amidön kitört a háború a korona és gyarmatai között, nagyapám az üres szó helyett, a formai kötelesség helyett az igazi köteles­séget választotta. Hü maradt szülöföldjéhez, igazi hazájához, és a szabadság oldalán harcolt.

- Ebböl is látni, hogy okos ember volt. Jöjjön, fiam, mondja el, miröl mesélt a nagyapja, amikor megemlékezett az öserdöröl.

A fiatalember mosolygott az öreg kíváncsiságán és sürgetö kérésén, de mivel nem látott benne semmi bántót, készségesen eleget tett neki.

- Az öreg emberek szeretik a régi históriákat, és magam is szívesen meghallgatom - mondta Paul, és letelepedett az öreg mellé.

Middleton ajkán kissé gúnyos mosoly suhant át, de amint a trapperhez fordult, inkább elnézöen mosolygott.

- Hosszú és szomorú história ez - mondta. - Tele van véres tettekkel és az indián kegyetlenség borzalmaival.

- Nem tesz semmit - mondta Paul. - Mi odaát, Kentuckyban megszoktuk már az ilyen történeteket, és nem is bánjuk, ha elöfordul benne néhány skalpolás.

- Azt szeretném hallani, amit Unkaszról mesélt - mondta az öreg, kissé bosszankodva a méh­vadász kotnyelességén. - Mit gondolt és mit mesélt róla szép otthonában, díszes bútorai közt?

- Valószínüleg ugyanúgy megbecsülte, mint annak idején a vadonban.

- Barátian emlékezett meg róla? A szegény, meztelen, hadiszínekre mázolt harcost barátjának nevezte? Nem volt büszke ahhoz, hogy egy indiánt barátjának nevezzen?

- Büszke volt a barátságára, és elsöszülött fiát róla nevezte el. Kifejezte azt az óhajtását, hogy ez a név nemzedékröl nemzedékre szálljon át.

- Derék dolog! Így érez egy igazi katona! Megemlítette a mohikán fürgeségét?

- Fürge volt, mint a szarvas! A franciák így nevezték: Le Cerf Agile.

- Igen, Fürge Szarvas volt, csakugyan. És milyen bátor! Nem ismerte a félelmet! - kiáltott fel a trapper elragadtatásában. Szemében sóvárgás tükrözödött.

- Nagyapám úgy emlegette, mint a hüség és hösiesség mintaképét. Unkaszt is meg az apját is, Nagy Kígyót.

- Mennyire igaza volt! Hüségesebb barátot nem szült még semmiféle nép, akármilyen színü a böre, az egész földkerekén! Az ön nagyapja igazságos ember volt, és mindig megtette kötelességét. Veszedelmes idöket élt át akkoriban, ott a hegyek közt. Mondja, fiam, bocsánat, mondja, százados úr, ez volt minden, amit nagyapja mesélt?

- Dehogyis! Mondtam már, hogy hosszú és borzalmas történet. Mindketten, nagyapám és nagyanyám is...

- Ó, én ne tudnám? - kiáltott fel a trapper, és arca kigyúlt az emlékek tüzétöl. - Hogy is hívták csak? Elsie? Vagy Alice? Tudom, finom, mosolygós arca volt, de könnyen sírva fakadt. Haja aranyszöke, böre fehér és makulátlan. Ó, kitünöen emlékszem rá!

- Hogyan? Ismerte?

Az öreg elfordította fejét, és meglátszott rajta, hogy érzelmeivel birkózik. Majd visszafordult a fiatalemberhez, egyenesen a szemébe nézett és megkérdezte:

- Kiröl beszélt még a derék indiánokon kívül? A Munro lányokról talán?

- Nem. Inkább egy fehér férfiról, aki a delavárok közt élt. A gyarmatokon született, vadász és erdei vezetö volt, nyomkeresö a királyi csapatok szolgálatában.

- Bizonyára egy haszontalan csavargó, mint a többi sehonnai fehér, aki a vademberek közt élt, ugye?

- Vigyázzon a szavaira, öregem! Ha nem nézném ösz haját, gorombán visszautasítanám meggondolatlan rágalmait! Az a férfi, akiröl én beszélek, talán egyszerü ember volt, de a szíve arany. A végeken élö emberekkel ellentétben, mindkét faj jó tulajdonságait egyesítette magá­ban, nem a rosszakat. Megvolt benne az a ritka képesség, hogy a jót és a rosszat elsö pillan­tásra meg tudta különböztetni egymástól. Bátorsága nem maradt indián barátai mögött, de katonai ügyességben felülmúlta öket. Nagyapám így nyilatkozott róla: "Az emberi faj egy nemes példánya volt, és csak azért nem jutott arra a magas polcra, mely megillette volna, mert az erdöben nött fel." Így mondta a nagyapám szóról szóra.

Mialatt a fiatalember így beszélt, a trapper lesütötte a szemét, és kutyája fülével játszadozott. Azután reszketö ujjaival kinyitotta, majd újra becsukta puskája serpenyöjét. Rekedt hangon kérdezte:

- Ezek szerint az ön nagyapja nem felejtette el azt az erdei vezetöt teljesen?

- Annyira nem felejtette el, hogy a családban már három fiú az ö nevét viseli.

- Az ö nevét..., azt mondja?! - kiáltott fel az öreg megdöbbenten. - Egy tudatlan, egyszerü vadász nevét? A nagyok, a gazdagok, az elökelök... és ami még fontosabb, a talpig becsületes, derék emberek ennek a vadásznak a nevét viselik?

- Az öcsémet róla nevezték el, és még két unokabátyámat is. Büszkén viselik ezt a nevet.

- A vadász igazi nevét - amely n-nel kezdödik, és l-lel végzödik?

- Úgy van, a Nathaniel nevet - felelte a fiatalember mosolyogva. - De honnan tudja mindezt? Egyébként van egy kutyám - most nincs itt, de nem messze innen egy szarvas után szimatol -, amelyik a szóban forgó vadász egykori kutyájának az utóda. Az a vadász ajándékul adta nagy­apámnak, és pompásabb fajkutyát, kitünöbb szimatú és gyorsabb lábú állatot az egész országban hiába keresne.

- Hektor - mondta az öreg elcsukló hangon, mintha egy kisgyermekkel beszélne -, hallod-e, kutyuskám? A te véred száguld itt a prérin. Hát nem csodálatos?

Nem bírta tovább. Az izgalomtól kimerülten, a sokáig szunnyadó és most oly váratlanul és különös módon felébresztett emlékek hatása alatt éppen csak annyi ereje volt, hogy tompa és természetellenes hangon, melyen hiába próbált úrrá lenni, felkiáltson:

- Én voltam az a vadász és erdei vezetö, édes fiam! Valamikor harcos a javából, most meg egy nyomorúságos csapdaállító!

Könnyek peregtek alá beesett orcáján; fejét két térde közé rejtette, és börzekéje ujjával takarta el; hangosan zokogott.

Paul Hover, aki feszült figyelemmel hallgatta a beszélgetés minden szavát, nem értette meg, miért olyan felindult az öreg. Kelletlenül fészkelödött a helyén, hol az egyikre, hol a másikra nézett, és nem tudta, mit gondoljon. De amikor látta, hogy az öregember keservesen zokog, felugrott, és torkon ragadta a századost. Ráförmedt, hogy miért bántja ezt a szegény embert, miért ríkatja meg. Aztán észbe kapott, és eleresztette az idegent; helyette a természetbúvárt ragadta meg, és az üstökét kezdte cibálni.

De mivel ez az üstök csak müüstök volt, vagyis paróka, legnagyobb meglepetésére a kezében maradt.

- Mit akar tölem? - mondta a doktor, és megsimogatta fénylö, kopasz fejét. Majd kirántotta parókáját Paul kezéböl, és visszaillesztette kobakjára. - Micsoda zagyva történet! - sóhajtotta. - Ishmael legyen a nevem, ha egy szót is értek belöle!

- Azt hittük, a derék vadász már régen nem él - folytatta a százados. - Nagyapám ebben a hitben halt meg. Azt hitte, kettöjük közül ö a fiatalabb.

- Igen, a halál kiszámíthatatlan - mondta a trapper, fejét újra felemelve. - A sors úgy akarta, hogy még nyolcvan tevékeny év után is itt maradjak az élök sorában! Amit mondtam, mindenki elhiheti. Mi értelme volna, hogy ebben a korban hazudjam, és hiú dicsekvéssel az ajkamon szálljak sírba?

- Egy pillanatig sem kételkedtem benne, csak csodálkoztam - mondta az idegen. - Hogy van az, kedves uram, nagyapám kedves barátja, hogy itt él, ebben a pusztaságban, távol minden kényelemtöl, mely tisztes korát megilleti?

- Elsösorban azért jöttem ide, hogy ne halljam a fejszék gyülölt csattogását. Ide talán nem jönnek utánam a favágók és az erdöirtók! De még több joggal kérdezhetném én öntöl ugyanazt. Csak nem tartozik azokhoz a csapatokhoz, amelyeket a kormány küldött az új territóriumba?

- Nem, azok több száz mérföldnyire innen, Lewis parancsnoksága alatt menetelnek a folyón felfelé. Én magánügyben jöttem ide.

- Ha már az is csodálatos, hogy egy öregember, akinek nincs már ereje vadászni, és törei meg csapdái tartják el puskája helyett, itt telepszik le, mennyivel különösebb, hogy egy szép, boldog fiatalember, dicsö szülök dicsö sarja, vállalja a préri kényelmetlenségeit, és egyetlen szolga nélkül járja ezt a pusztaságot!

- Ha okaimat ismerné, nem csodálkoznék. El is mondok mindent öszintén, mert úgy látom, becsületes emberek közé kerültem, akik nem fognak elárulni, inkább segítségemre lesznek.

- Igen, halljuk, mondjon el mindent! Üljön le mellém, és meséljen! - mondta a trapper, miköz­ben közelebb húzódott a tüzhöz.

Az idegen engedelmeskedett. Paul és Bat is követte példáját, s a százados belefogott elbeszélé­sébe.

Az eget egész nap párafelhök borították. Csak alkonyatkor szakadt fel rajta egy tiszta kék csík, és a nap olyan lángoló pompával süllyedt alá a sötét pusztaságba, mint künn az óceánon a végtelen vizekbe. A prérin legelészö hatalmas bölénycsordákat elnyelte a sötétség, akárcsak a költözö madarak rajait, amelyek szokásos öszi útjukon észak komor partjairól a Mexikói-öböl felé igyekeztek téli szállásukra. Az éjszaka árnyai sötét köpenybe öltöztették Ishmael Bush sziklavárát.

Amint bealkonyodott, Eszter összeterelte gyermekeit, maga pedig kiült az elöreugró sziklára, és türelmesen leste a vadászok visszatértét. Néhány lépésnyi távolságra töle egymagában üldögélt Ellen Wade.

- A te nagybácsid mindig rossz számoló volt, Nelli! - kiáltott át hozzá Eszter. - Reggeltöl délig itthon eljátszotta az idöt hét nagy fiával együtt. Most pedig itt az este, és nem készült el a legszükségesebbel.

- Igen, rossz példát ad a fiainak - hagyta rá Ellen.

De Eszter asszony úgy vélte, csak neki van joga Ishmaelt bírálni, másnak nem.

- Nonono, kislány! Te még fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen megjegyzéseket tégy! Mutass nekem még egy férfit az egész határvidéken, aki annyit veszödne a családjáért, mint ö. Csak egy kicsit lomha, az a baj.

- Helo, vénasszony! - hangzott fel hirtelen a squatter kiáltása a szikla aljából. - Már készítheted a tálaidat meg a kosaraidat! Annyi sütni való húst hoztunk, hogy csak gyözzed elrakni! Mozgás, fiatalság! Gyertek le érte! Mi már éppen eleget fáradoztunk!

A gyerekeknek nem kellett nógatás. Egymás hegyén-hátán rohantak lefelé a meredek ösvé­nyen. Eszter kissé lassabban követte öket, és Ellen sem maradt fenn a teraszon. Leérve látták, hogy Ishmael két-három fia segítségével egy kövér szarvast hurcol: mögöttük Abiram lépeget bölényhússal megrakodva.

- Rézbörüvel nem találkoztunk, azt hiszem, egy ideig még nyugságunk lesz tölük - mondta Ishmael, amikor a gyerekek lármája kissé alábbhagyott. - Több mérföldnyire bejártuk a prérit, és nem fedeztük fel egyetlen indián mokasszin nyomát sem. Süsd meg a hús egy részét minél elöbb, Eszter, mert farkasétvágyunk van, de fáradtak is vagyunk, szeretnénk korán lepihenni.

- Én nem állítanám olyan biztosan, hogy nincsenek sziúk a közelben - vitatkozott Abiram. - Én mintha láttam volna egy helyen a nyomaikat. De várjatok, míg Asa megjön, neki élesebb a szeme, mint bárkié közülünk.

- Még csak az kellene, hogy hallja, miképpen dicsérgetik! - fakadt ki Ishmael bosszúsan. - Már a nélkül is túl sokat tart magáról. De akkor sem kell aggódnod, Eszter, ha a sziúk visszajöttek volna. Ezt a sziklát nem foglalják el egykönnyen. Tíz erös védöje van!

- Nyugodtan mondhatsz tizenkettöt is, Ishmael - jelentette ki erélyes oldalbordája. - Ha ezt a lepke- és poloskavadászt nem számítjuk, engem kettönek is vehetsz! A doktor persze gyáva és gyámoltalan. Rossz üzletet csináltál vele. Szép kis doktor, mondhatom! Tegnap a szájamat akarta beragasztani egy flastrommal, amikor a lábamban éreztem szaggatást.

- Kár, nagy kár, hogy nem ragasztotta be - felelte az ura nyugodtan. - Azt hiszem, jót tett volna neked, söt mindnyájunknak. De ha Abiramnek véletlenül igaza van, vigyünk fel mindent a sziklatetöre, és vacsorázzunk ott. Ami biztos, az biztos.

Tíz perc múlva az egész társaság odafenn volt. Eszter munkához látott. Fözött, és ugyanolyan buzgalommal szidta a gyerekeket is, amíg az étel el nem készült. Azután olyan hangon hívta a társaságot vacsorához, mint a török mecsetek tornyában a müezzin, ha imára szólítja az igazhívöket. Nem is kellett megeröltetnie magát. Már elsö szavára mindenki odatelepedett a párolgó üst köré.

A töredezett szikla, melyet Ishmael citadellájának szemelt ki, úgy nyúlt fel a magasba, mint a tenger vizéböl egy magányos sziget. Tetején hatalmas tüz lobogott, és a szikla olybá tünhetett a távolból, mint egy világítótorony. Fénye beragyogta a napsütötte, barna gyermekarcokat, melyek ártatlanságukban is magukon viselték bizonyos vadság bélyegét. Idönként, ha egy-egy szélroham felkavarta a máglya parazsát, és a láng magasabbra csapott, a sziklatetö sötétjéböl elövillant a nagy fehér sátor. Egyébként minden mély sötétségbe borult körös-körül.

- Hihetetlen, hogy Asa ilyenkor még nincs itt! - mondta Eszter bosszankodva. - Persze, majd ha már végeztünk a vacsorával, beállít, mint egy éhes medve, felver az álmomból, és a vacso­ráját követeli. Csak azt csodálom, hogy a gyomra még nem kergette haza, hiszen pontosabban müködik, mint a legjobb óra Kentuckyban. Irtózatos zabagép ez az Asa, különösen ha dolgo­zott egy kicsit.

- Remélem, nem esett a sziú ördögök kezébe - dünnyögött Abiram.

Ishmael dühösen a combjára csapott.

- Vigyázz a szavaidra, Abiram! Micsoda ostoba beszéd ez! Inkább fogd be a szád, ha nem jut eszedbe okosabb, mint az asszonyt meg a lányokat ijesztgetni. Ellen Wade arca megint olyan sápadt, mint ma délelött. Most jut eszembe, Nelli: miért voltál olyan süket reggel?

Ellen orcája hirtelen égöpirossá vált; lehajtotta fejét, és nem válaszolt. Szerencsére Ishmael túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy tovább firtassa a dolgot. Felállt, nagyot nyújtózkodott, mint egy jóllakott ökör, és kijelentette, hogy máris aludni megy.

A nagyfiúk sorra eltüntek durva fekhelyük irányába. Néhány perccel késöbb Eszter a gyerek­hadat is lefektette. A szikla alján tanyázó örön kívül most már Eszter volt az egyetlen, aki nem aludt.

Asa kimaradása sehogy sem tetszett neki. Annyira nem ismerte a félelmet, hogy már-már kiment volna elébe egészen egyedül a sötét préribe, amerre kémlelödve meresztgette szemét. Mi történhetett azzal a fiúval? Talán az indiánok fogságába esett? Vagy még nagyobb szerencsétlenség érte? Ezek a gondolatok annyira felizgatták, hogy nem jött álom a szemére. Éberen figyelt minden kis neszre, mely közelgö léptekre vallott volna. Végre kívánsága teljesült. Fülét megütötte a régen várt zaj, és a szirten kihajolva, egy férfi homályos alakját vette észre a szikla lábánál.

- Igazán megérdemelnéd, hogy ne engedjenek fel, Asa! - kiáltott le. - Aludj csak odalenn, a puszta földön! - Hirtelen balsejtelem fogta el. - Abner! Abner! Abner, nem hallod? Csak nem alszol? Ne merészeld a kaput kinyitni, amíg le nem jövök. Én magam akarom beereszteni!

- Asszonyság! - kiáltott fel egy hang alulról, mely fenyegetö akart lenni, de csak azért, hogy aggodalmát elleplezze. - Nehogy eszébe jusson köveket ledobálni! Tiltakozom az ellen, hogy szállásomról kizárjanak! Tiltakozom a törvény nevében! Ennek az országnak a honpolgára vagyok, azonkívül orvos és tudós! Nem akarja beengedni doktor Battiust?

- Hát nem Asa van ott? - kérdezte Eszter.

- Nem! Sem Asa, sem Absalon, sem más héber fejedelem! Ne várasson már olyan soká!

Eszter nem felelt. Csalódottan visszafeküdt szalmazsákjára. Abner azonban, aki a bejáratnál örködött, csak félig riadt fel bóbiskolásából. Mihelyt a doktor hangját megismerte, utat nyitott neki. A doktor visszafordult és megjegyezte:

- Abner, te nagyon gyanús vagy nekem! Gyanús tüneteket észlelek rajtad: mintha ásítottál volna - a szád még most is rángatózik. Vigyázz magadra, mert álomszuszékságod bajt hozhat rád és egész családodra!

Nem várta be a választ, hanem felkúszott az ösvényen. De ahelyett, hogy lefeküdt volna, még sokáig üldögélt, merész terveket szövögetve. Ekkor a szomszédos kunyhóból motyogó hangokat hallott. A squatter felesége beszélt magában.

Obed elhatározta, hogy ezt az asszonyi Cerberust ártalmatlanná teszi. Beszólt hozzá.

- Nem tud aludni, asszonyom?

- Mit akar ajánlani? Talán megint egy flastromot a számra?

- Dehogyis. Van nálam szíverösítö orvosság. Néhány cseppet keverek egy pohárka konyakba, és mindjárt remekül fog aludni.

A doktor ismerte Bushné gyenge oldalát, és tudta, hogy a konyakot semmiképpen sem fogja visszautasítani. Tüstént nekilátott receptje elkészítéséhez. Amikor a keverék elkészült, Bushné meg se köszönte ugyan, de annál gyorsabban felhajtotta. Negyedórával késöbb olyan mélyen és szabályosan lélegzett, hogy a doktor maga is elcsodálkozott volna rajta, ha nem tudja, szíverösítö helyett milyen erös adag altatót oldott fel a konyakban. Nemsokára mély csend honolt a sziklateraszon. Battius doktor akkor elömászott sátrából, mely alig volt nagyobb egy kutyaháznál. Gondosan meggyözödött róla, hogy szomszédai valamennyien alszanak, azután lassan felmászott a sziklatetöre. De akármilyen óvatosan mozgott is, hogy zajt ne csapjon, mihelyt lábát a legfelsö kölapra tette, visszahökölt, mert egy kéz ragadta meg kabátja szegélyét.

- Beteg talán valaki a sátorban - súgta egy szelíd hang -, hogy Battius doktort idefárasztják ebben a késö éjszakai órában?

A természetbúvár szíve nagyot dobbant, de fellélegzett, amint megismerte Ellen Wade hangját. Még halkabb suttogással felelte:

- Örülök, Nellike, hogy maga az! Maradjon csendben, gyermekem! Ha Ishmael megtudja, hogy itt vagyok, mindkettönket lehajít a szikláról.

- Miért tette ki magát ilyen veszélynek, Battius doktor?

- Csitt! Biztos, hogy Ishmael nem hallja?

- Ő nem. Inkább a nénitöl féljen.

- Eszter nem ébred fel - jelentette ki a doktor határozottan. - Ellen, miért leselkedett ma reggel a sziklán?

- Megparancsolták, hogy örséget álljak.

- Látott talán indiánokat?

- Ó, nem!

- És vadállatokat?

- Azt sem.

- Én egy érdekes állatot fedeztem fel, gyermekem.

- Már megint?

- Ezúttal egy kétlábút, mégpedig a Kentucky-fajtából.

Ellen érezte, hogy haja tövéig elpirul, de hetykén válaszolt:

- Nem értem, mit beszél, de álmos vagyok ahhoz, hogy most rejtvényeket fejtsek meg.

- Mindjárt nem lesz álmos, ha megmondom, hogy mi a neve annak a kétlábúnak, akivel talál­koztam, Paul...

- Az isten szerelmére, csendesebben! - suttogta Ellen izgatottan. - Tönkretesz minket!

- Neve Paul Hover - folytatta az orvos rendületlenül. - Foglalkozása méhvadász. Mit akar még tudni?

- Mit... mit... mit mondott? - hebegte a lány. - Csak nem ö vette rá magát arra, hogy feljöjjön ide a sötétben? Hisz nem tudhat semmit. Én nem szegtem meg a fogadalmat.

- Tudom, gyermekem. De van még valaki, aki nem fogadott meg semmit, és nem esküdött meg, hogy hallgatni fog. Attól tudtam meg egyet-mást. Ellen! Az az ember, akivel gyanútlanul megállapodást kötöttem, visszaélt a bizalmammal. A maga nagybátyja engem megcsalt, félrevezetett!

- Ishmael Bush nem a nagybátyám, csak nagybátyám özvegyének a férje. Ezt nem lehet igazi rokonságnak tekinteni - felelte a lány nem minden büszkeség nélkül. - Ne vessen szememre egy köteléket, melyet csak a véletlen bogozott össze, és amelyet magam is szívesen elszakítanék!

Leroskadt a sziklalapra, és olyan heves zokogásban tört ki, hogy a doktor már aggódni kezdett.

- Ma jöttem rá a csalásra - mondta. - Látnom kell ennek a sátornak a lakóját.

- Szóval maga már tudja?

- Csak sejtem. De van nálam egy levél, amelyet saját kezüleg kell odabenn átadnom valakinek. Ha egy négylábú állat van odabenn, akkor Ishmael nem hazudott. De ha kétlábúra akadok, akkor a megállapodásunk felborult, és azt tehetem, amit akarok.

Ellen intett neki, hogy maradjon csendben, és várjon, aztán beosont a sátorba. Izgalmas pilla­natok következtek, amíg a lány ki nem jött. Karon fogta a doktort, és mindketten eltüntek a titokzatos sátorlap redöi mögött.

VI.
HOVÁ LETT ASA?

A család komor hangulatban, szótlanul fogyasztotta el reggelijét. Még Eszter asszonynak sem volt kedve zsörtölödni; különben is még zúgott a feje az altatótól. A fiúk legidösebb bátyjuk eltünésén töprengtek, és Ishmael is sötéten ráncolta homlokát. Ellen és legújabb szövetségese, a természetbúvár, elfoglalta szokott helyét, és örült, hogy senki sem törödik velük. Még az sem tünt fel, hogy idönként tünödö pillantást vetettek a sátorra.

- Ezt majd megkeserüli! - kiáltott fel Ishmael hirtelen. - Elmúlt az egész éjszaka, és még mindig a prérin csavarog! Pedig tudhatná, milyen nagy szükség volna a puskájára meg a biztos kezére, ha az indiánok váratlanul megtámadnának!

- Csak folytasd, Ishmael! - mordult rá a felesége. - Egyik fiadat már elüzted a felfortyanó természeteddel, talán sikerül még néhányat elkergetned!

- Apám - szólalt meg Abner -, a fiúk meg én is úgy gondoljuk, hogy elindulunk Asa keresésére. Nem tetszik nekünk a dolog. Miért nem jött haza aludni? Máskor sohasem maradt el.

- Eh, butaság! - dörmögött Abiram. - A fiú bizonyára elejtett egy szarvast, és nem bírja egyedül hazahozni. Ott aludt hát a zsákmánya mellett, nehogy egy kóbor farkas elorozza töle.

- Az én fiaim közül egyiknek sincs szüksége segítségre, ha arról van szó, hogy egy elejtett szarvast felkapjon a vállára - felelte az anya. - Nem értelek, Abiram, mit fecsegsz itt össze­vissza! Tegnap még magad mondtad, hogy indiánok portyáznak arrafelé.

- Azt mondtam? - kiáltott fel a bátyja elvörösödve. - Igen, azt mondtam, és még most is azt mondom. Ez is lehet, az is lehet - majd meglátjuk.

Battius doktor is beleszólt a vitába.

- Nem vettem ugyan részt az indián harcokban, és nem sokat értek az ilyesmihez, de mint a tudomány embere logikusan gondolkodom. Ha egy kérdésben nézeteltérés merül fel, akkor a legsürgösebb teendö a tényállás tisztázása.

- Eh, ne papoljon már! Még a mesterségéhez se ért! - förmedt rá Eszter. - Az éjjel is olyan erös orvosságot adott nekem, hogy alig tudom a nyelvemet mozgatni.

- Nem is lehet rossz orvosság - jegyezte meg Ishmael epésen.

- A tudományos felfogás szerint - mondta a doktor -, ha valahol hiányzik a levegö, ott vacuum, vagyis légüres tér keletkezik. A természet mindig igyekszik ezt a vacuumot kitölteni. Most a tények ismeretének hiánya idézte elö ezt a légüres teret, és a mi feladatunk, hogy meg­szüntessük.

- Ne hallgassatok rá! - kiáltotta Eszter dühösen, mert látta, hogy a doktor szavai nagy figyelmet keltenek. - Csak megszédíti az embert tudós szavaival.

- Battius doktor azt akarja mondani - magyarázta Ellen -, hogy ne vesztegessük az idöt, hanem lássunk hozzá azonnal Asa felkutatásához.

- Azt gondolja? - mondta Bushné. - Hisz akkor több esze van, mint képzeltem volna. Igaza van, Ishmael! Máris menjünk! Magam is puskát akasztok a vállamra, és jaj annak a sziú kutyának, aki a szemem elé kerül!

Az anya szavai csatakiáltásként hatottak. A fiúk felpattantak helyükröl, és gyorsan felkészültek az útra. Ishmael követte példájukat. Néhány perc múlva elindult a kis csapat, élén a harcias asszonnyal.

- De a sziklát sem hagyhatjuk védtelenül - mondta Ishmael.

- Majd én itt maradok és örködöm - ajánlkozott készségesen Abiram.

Gúnyos vihogás követte szavait. Abiram látta, hogy gyávasággal vádolják, és kénytelen-kelletlen csatlakozott a többiekhez. Ishmael most Battiust kérte fel a helyettesítésére, de a doktor nem akart itthon maradni. A vége az volt, hogy Ellent bízták meg a tábor védelmével. Ishmael a lelkére kötötte, hogy legyen elövigyázatos, és ellátta pontos utasításokkal. A fiúk is megtették a szükséges intézkedéseket a védelemre. Nagy köveket halmoztak fel a sziklatetö peremére, hogy Ellen és a kislányok szükség esetén a támadókra zúdíthassák. A barikádokat is megerösítették odalenn. A szikla csúcsán forgácsból és száraz levelekböl máglyát raktak, hogy Ellen gyorsan meggyújthassa, így jelezve a fenyegetö veszedelmet.

Ezután a csapat elindult.

- Most aztán, Abiram - mondta a puskás amazon -, dugd elöre az orrodat, és szimatolj, mint egy kopó! Azt mondtad, láttad az indiánok nyomait. Hát mutasd meg nekünk is.

Abiram olyan savanyú arcot vágott, hogy megint hangosan vihogtak rajta. Ishmael arca meg azt árulta el, hogy nem sokat vár az egész expedíciótól, de a többiek kedvéért mégis részt vesz benne. Így haladtak elöre, amíg a sziklavár már csak egy kis pontnak tünt fel a látóhatáron. Némán és sietve lépkedtek. Sorra megmászták a közeli dombokat, de eredménytelenül. Még Eszter nyelve is megbénult egyre fokozódó aggodalmában. Végre Ishmael megállt, puskája agyával megkoppantotta a földet, és így szólt:

- Itt éppen elég bölény- és szarvasnyom van. De hol vannak az indiánok nyomai?

- Még tovább, nyugatra - felelte Abiram, és kimutatott a prérire.

- Én bizony tamás vagyok benne - mondta Ishmael gúnyosan. - Azt mondom, fiúk, az utolsó esö óta nem járt erre indián. Mit sétálgassunk itt hiába? Menjünk haza!

- Menj egyedül, ha akarsz! - kiáltott rá a felesége. - Ma én veszem át a parancsnokságot. Gyertek utánam! Elveszett gyermekének senki sem akad biztosabban a nyomára, mint az édesanyja.

Ishmael elnézö mosollyal pillantott élettársára, aki már be is fordult egy ösvényen, de nem azon, amelyet Abiram mutatott. Battius tétovázva megállt.

- Most már nekem is az a véleményem, mint a kedves urának - mondta. - Úgy látszik, valami ignis fatuus tévesztette meg Abiram barátunk szemét.

Eszter asszony most hallotta elöször a lidércfény latin nevét. Dühösen felkiáltott:

- Ki kíváncsi a maga tudós szavaira? Ha rozoga lábai nem bírják, forduljon vissza! Vagy üljön le itt, mint egy kutya, ha elfáradt a sok futkosásban!

- Köszönöm a jó tanácsot, meg is fogadom - felelte a doktor, és nyugodtan letelepedett egy bokor tövében, melynek leveleit tüstént vizsgálgatni kezdte, és elfeledkezett minden egyébröl. Észre se vette, hogy magára hagyták.

Megint eltelt egy óra hiábavaló keresésben. Eszter tekintete már bizonytalanná vált - ekkor megreccsentek az ágak a bozótban, és egy szarvas ugrott ki belöle. Olyan gyorsan száguldott el mellettük, hogy mire a fiúk puskájukhoz kaptak, a riadt állat már lötávolon kívül volt.

- Bizonyára egy farkas kergeti - mondta Abner. - Figyeljünk csak! Egy szép farkasbunda nem is lenne rossz, hiszen közeleg a tél. Nini, ott jön az éhes dög!

Már lövésre emelte puskáját, de apja felütötte a fegyver csövét.

- Megállj! - kiáltotta. - Nem farkas ez, hanem kutya, mégpedig jófajta! Söt, nézd csak, ketten vannak! Alighanem a vadász is itt lehet a közelben!

Még be se fejezte, már látták a két kutyát, amint lihegve száguldoztak a szarvas után. Az egyik öreg állat volt, a másik olyan fiatal, hogy még vadászat közben is játékosan viselkedett. Szép, lendületes ugrásokkal szöktek elöre, orrukat a magasba emelve, mint olyan állatok, melyeknek szimata éles és biztos. Talán utol is érték volna a szarvast, ha a fiatalabbik kutya hirtelen félre nem ugrik, és vad ugatásban nem tör ki meglepetésében. Erre a másik is megállt; kimerülten visszakullogott társához, amely most már eszeveszetten körbe-körbe szaladgált, és közben kurtákat vakkantott.

Az idösebb kutya is odaért, leült, orrát a levegöbe emelte, és panaszos, elnyújtott vonításban tört ki.

Az emberek csodálkozva bámultak a kutyákra.

- Valami nagyon erös szimatot kaptak el - mondta Abner. - Nem könnyü két ilyen kutyát útjából eltéríteni.

- Löjétek le öket! - kiáltotta Abiram. - Az egyik a trapper kutyája, aki halálos ellenségünk. Ronda vén dög! Golyót belé!

De még maga is visszariadt attól, hogy megtegye, amit a többinek tanácsolt. Szinte meg­dermedve bámulta a kutyák különös viselkedését. Sokáig tartott, míg valaki megszólalt. Végre Ishmael törte meg a csendet.

- Gyerünk tovább - mondta hidegen. - Hagyjuk ezeket a kutyákat. Nincs szívem egy állatot megölni csak azért, mert a gazdája kellemetlen.

- Maradjatok! - kiáltotta Eszter. - Azt mondom, gyerekek, ne menjetek tovább. Ez jelent valamit, és nem nyugszom, amíg ki nem derítem.

Ezzel oda sietett, ahol a kutyák még mindig panaszosan vonítottak. A fiúk lomha léptekkel követték, noha öket is elfogta már egy bizonyos izgalom.

- Gyertek ide! Abner! Abiram! Ishmael! - kiáltotta az asszony, amikor odaért, és a letaposott földre mutatott, ahol világosan felismerhetö vérfoltok voltak. - Ti vadászok vagytok! Mondjátok meg, miféle állat vérzett el itt! Farkas vére ez vagy pumáé?

- Bölényé - felelte a squatter nyugodtan, a vérnyomokra pillantva, amelyek feleségét annyira kihozták a sodrából. - Bölény volt ez, mégpedig hatalmas példány. Patáival letaposta a földet, miközben kiszenvedett. Még a szarvaival is feltúrta kínjában.

- És ki ejtette el? - kérdezte Eszter. - És hol vannak a maradványai? A farkasok csak nem falják fel az irhát is? Biztos-e, hogy állat vére ez?

- Bizonyára meg is találjuk a domb túlsó lejtöjén - mondta Abner, aki jó darabbal elöbbre sietett. - Alighanem ott fekszik az égerbozótban. Nézzétek, mennyi dögmadár kering fölötte!

- Talán él még - mondta az apjuk -, különben már rátelepedtek volna a dögkeselyük. A kutyák viselkedése azt mutatja, hogy veszedelmes állat lehet. Talán egy fehérmedve jött le a hegyekböl. Azok rettentö szívósak.

- Forduljunk vissza! - kiáltotta Abiram. - Nagyon veszedelmes állat ez! Kockázatos egy ilyen vadat megközelíteni, Ishmael, és nincs is semmi értelme.

A fiatalok összenéztek, és mosolyogtak nagybátyjuk ismert gyávaságának újabb bizonyítékán. Abner meg is jegyezte:

- Inkább vigyük haza! Ugyanabban a ketrecben lehetne mutogatni, mint azt a másik állatot, amit magunkkal hoztunk. Visszavisszük Kentuckyba, hogy egy sátorban mutogassuk a vásá­ron, mindjárt a dutyi mellett, nem igaz?

Az apa fenyegetö homlokráncolása figyelmeztette a fiatalembert, hogy jó lesz a gúnyolódást abbahagyni. Abner lázadozó pillantást váltott öccseivel, de elhallgatott. Folytatták útjukat le a völgybe, amíg az égerbozóthoz nem értek.

Az eget sötéten vonuló felhök borították. Alattuk vízimadarak ezrei húztak hosszú, fárasztó röptükben dél felé. Hirtelen szél kerekedett, és olyan vadul söpört végig a völgyön, hogy az emberek alig tudtak elöbbre jutni. Amikor a szél kissé elcsendesedett, mintha a vihar odafenn tombolt volna tovább. Hatalmas felhötömegeket szaggatott és kergetett maga elött. A bozót fölött még mindig ott keringtek a dögkeselyük, nehéz szárnyukkal a szélnek ellene szegülve; idönként leereszkedtek, majd rémült vijjogással újra a levegöbe emelkedtek.

Sokáig állt Ishmael feleségével és fiaival egy csoportban. A rettegéssel keveredö álmélkodás bénította meg öket. Halálos csendben meredtek maguk elé. Végre Eszter hangja törte meg a csendet.

- Hívjátok ide a kutyákat, és küldjétek a bozótba! - mondta. - Elegen vagytok, férfiak, hogy akár egy medvével is megbirkózzatok. Szólítsátok a kutyákat, ha mondom! Enoch! Abner! Gabriel! Hát megsüketültetek?

A fiúk egyike engedelmeskedett. Nagy nehezen sikerült a kutyákat elcsalni a bozót szélére arról a helyröl, ahol megtorpantak.

- Hajtsd csak be öket a bozótba! - kiáltotta az asszony. - Vigyázz, Ishmael! Nyisd ki a szemed, Abiram! Ha valami veszélyes állat tör ki, mutassátok meg, hogy mesterei vagytok a puskának. De ha féltek, majd megszégyenítelek én magam a gyerekek elött!

A fiúk, akik eddig erösen fogták a kutyákat, eleresztették örveiket, és hangos kiáltással uszí­tották öket a bozótba. Az öreg kutya néhány lépést tett, aztán visszahökölt, és minden tagjában reszketve megállt. A fiúk biztató kiáltásaira csak hosszú, elnyújtott vonítással válaszolt. Egy pillanatig a fiatal is csak ezt tette, de aztán izgatottan felugrott, és bevetette magát a bozótba. Most különös, ijesztö ugatás hallatszott, és a következö pillanatban a kutya újra elöugrott a bozótból, és riadtan körberohant, ugyanúgy, mint az elöbb.

- Hát egyetlen férfi sincs köztetek? - kiáltotta Eszter. - Akkor majd bemegyek én!

- Mama! Maradj itt! - kiáltotta Abner és Enoch egyszerre. - Ha mindenáron látni akarod a bestiát, mi majd kipiszkáljuk!

Alaposan megvizsgálták fegyverüket, és lövésre készen tartották, azután elszánt léptekkel behatoltak a sürübe. A kutyák egyre hangosabban és panaszosabban vonítottak. A keselyük olyan alacsonyan szálltak, hogy nehéz szárnyaik a bozótot súrolták. A szél sivítva söpörte a kopár prérit. A fiúk lélegzetüket visszafojtva várakoztak. Még Eszter szívdobogása is elakadt, amikor Abner és Enoch eltünt a bozótban, melynek hervadt ágai összecsapódtak mögöttük. Mély, ünnepélyes csend következett. Majd két hangos kiáltás hasított a levegöbe, utána még borzalmasabb csend borult a bozótra.

- Gyerekek, gyertek vissza! Vissza, gyermekeim! - kiáltotta az anya, de hangja elnémult, és minden érzéke megdermedt rémületében, amikor a két vakmerö ifjú sápadt arccal, szinte önkívületi állapotban elöjött a bozótból, és az elveszett Asa merev, mozdulatlan holttestét letette lába elé. A halott arcán világosan fel lehetett ismerni az eröszakos halál jeleit.

A kutyák még egy utolsó, szívfacsaró vonításban törtek ki, azután elrohantak, és eltüntek az imént elszabadult szarvas nyomában. A madarak felröppentek a felhök felé, és panaszos vijjogásuk betöltötte a levegöt - mintha tiltakoztak volna az ellen, hogy megfosztották öket borzalmas zsákmányuktól.

VII.
A GYANÚ ÁRNYÉKA

- Helyet! Félre innen, mind! - mondta Eszter rekedt hangon, félretolva a halott körül tolongó férfiakat. - Én vagyok az anyja! Nekem több jogom van hozzá, mint másnak. Istenem, istenem, ki tette ezt? Beszélj, Ishmael, Abiram, Abner, szóljatok már végre! Mondjátok meg az igazat! Ki követte el ezt a véres gaztettet?

Ishmael nem válaszolt. Puskájára támaszkodva állt ott, és fájdalomtól sajgó szívvel nézte elsö­szülött fia holttestét. Ám az anyja leroskadt mellé a földre, ölébe vette Asa hideg, borzalmasan eltorzult fejét, és közelröl nézett arcába, melyen fel lehetett ismerni az irtózatos halálküzdelem nyomait. Asa szája bezárult örökre, de hallgatása többet mondott minden vádnál és panasznál. Ishmael megpróbálta néhány keresetlen szóval vigasztalni feleségét, de az asszony oda sem figyelt.

Ujjai a halott zilált hajával játszadoztak, és arcát simogatták, mint egy alvó gyermekét.

Majd hirtelen felemelte kezét, mintha el akarná hárítani a csapást, mely elsö fiát, büszkeségét, oly hirtelen leterítette. A lomha Abner elfordult. Gombóc volt a torkában, nagyot nyelt, aztán kinyögte:

- Anya azért int, hogy keressünk valami nyomot, mely a tetteshez vezet. Meg kell tudnunk, ki ölte meg Asát!

- Ki ölte meg? Hát az átkozott sziúk! - kiáltott fel Ishmael. - Most már kétszeresen vagyok az adósuk. De esküszöm, harmadszorra visszafizetek nekik mindent!

Fiai azonban nem érték be ezzel a kijelentéssel. Talán örültek is, hogy elfordulhatnak a szo­morú látványtól, és valami cselekvésben vezethetik le a szívükben dúló tompa indulatot. Neki­láttak a nyomok keresésének. Ishmael nem intette le öket, bár arca elárulta, hogy nem vár semmi eredményt. Abner és Enoch egyszerre jegyezték meg, hogy a holttestet majdnem egyenesen ülö helyzetben találták meg, hátát egy halom hervadt lombnak támasztva, melyet feltornyozott a szél, keze pedig még halálában is egy letört égerfaágat szorongatott. Nyilván ez az ülö helyzet riasztotta el a mohó dögkeselyüket, és tartotta vissza attól, hogy tüstént lecsap­janak áldozatukra. Az égerfaág pedig azt bizonyította, hogy Asa még élt, amikor a bozótban keresett menedéket. Valamennyien egyetértettek abban, hogy a nyílt mezön kapta halálos sebét, és félholtan vonszolta magát a bozót rejtekébe. A széles nyom is megerösítette ezt a feltevést. A további vizsgálódás kiderítette, hogy a bozót szélén kétségbeesett küzdelem játszódhatott le. Az ágakat letaposták, a nedves talaj mélyen besüppedt, és alvadt vér töltötte ki a talaj repedéseit.

- Nyilvánvaló, hogy a prérin lötték le, és itt keresett menedéket - mondta Abiram. - Az indiánok nagy többségben voltak, amikor megtámadták, és hösiesen védekezett, amíg erejéböl futotta.

Ishmael nem érte be ezzel, és azt követelte, hogy magát a holttestet is vizsgálják meg. Meg­állapították, hogy puskagolyó ölte meg: a válla alatt hatolt be a testébe, és a mellén keresztül távozott. A határvidék emberei jól értenek lött sebekhez, és könnyen megállapították, mi történt. A fiúk arca bizonyos elégtételt árult el, amikor Abner határozott hangon kijelentette, hogy Asát orvul, hátulról támadták meg.

- Nem is lehet másképp - mondta Ishmael komoran. - Ne felejtsétek el, fiúk, hogy bármilyen erös is az ellenfél, amíg férfi módjára, szemtöl szembe támad, nem gyözhet le titeket. Csak a gyáva orvtámadás ütötte ki Asa kezéböl a fegyvert. De mit csinálsz, Eszter, térj észhez! Ne rángasd a szegény fiú haját és ruháját! Azt hiszed, így életre tudod kelteni?

- Nézzétek! - vágott a szavába Enoch, aki a halott fölé hajolt. - Itt a golyó!

A golyót bátyja ruhájában találta meg. Ishmael a kezébe vette, és sokáig nézte, vizsgálgatta.

- Látom már - dünnyögte végre összeszorított fogai közül. - Kétségtelenül annak a nyomorult vén trappernek a golyója! Itt a jele is: hat kis lyuk kereszt alakjában. A vadászok szeretik saját jelükkel ellátni golyóikat arra az esetre, ha vitás, kit illet meg az elejtett vad.

- Akár esküvel is tanúsíthatom! - kiáltott fel Abiram diadalmasan. - Ő maga mutatta nekem a golyóit, miközben dicsekedett, milyen sok szarvast ejtett el velük. Elhiszed végre, Ishmael, hogy a vén gazember az indiánok javára kémkedik, és összejátszik velük?

Az ólomgolyó kézröl kézre járt. A fiúk közül több is visszaemlékezett rá, hogy ily módon megjelölt golyókat láttak az öregnél, amikor letelepedett rözsetüzük mellé, ök meg kíváncsian nézegették felszerelését.

Ezen a seben kívül számos kisebb sebet és zúzódást fedeztek fel a holttesten, valamint heves dulakodás jeleit attól a helytöl kezdve, ahol az elsö vér folyt, egészen a bozót sürüjéig. Ebböl arra következtettek, hogy a gyilkos jóval gyengébb volt áldozatánál, aki még haldokolva is félelmetes ellenfélnek bizonyult. Hogy a gyilkos nem lött másodszor is, könnyen megmagyaráz­ható azzal az aggodalommal, hogy több lövés esetleg odacsödíthetett volna más vadászokat is, akik a közelben portyáztak. A halott puskáját nem találták sehol; nyilván támadója rabolta el. De a nyomok kétségtelenül bebizonyították, hogy Asa halálos sebe után még sokáig kétségbe­esett ellenállást tanúsított. Ishmael fájdalmas büszkeséggel hangoztatta újra meg újra:

- Úgy esett el, mint egy höshöz illik! Még halálában is rettegéssel töltötte el aljas gyilkosát. Gyertek, fiúk, ássuk meg a sírját, aztán üldözöbe vesszük a gazembert.

A fiúk néma gyászban láttak munkához. Sok idöbe és nehéz fáradságba került, amíg elég mély gödröt ástak a kemény talajban; azután többen levetették kabátjukat, és teljesen beburkolták a halottat. Eszter még mindig mozdulatlanul ült mellette a földön. Ishmael odalépett hozzá, és megmondta neki, hogy a halottat el kell temetni. Eszter felállt és némán követte szük nyug­vóhelyére. Aztán leült fejtöl a sírgödörhöz, és vörösen égö szemmel figyelte a fiúk minden mozdulatát. Amikor elég földet lapátoltak a holttestre, Enoch és Abner leereszkedtek a sírba, és keményre döngölték a földet. Arcukon a testvéri gondoskodás kifejezése a gyásszal vegyült össze. Erre az utolsó szolgálatra szükség volt, így akadályozták meg, hogy a farkasok és sakálok kikaparhassák a holttestet. A dögkeselyük megint megjelentek a levegöben, és vad vijjogással köröztek a sír fölött, mintha a halott hozzátartozóit el akarnák riasztani kegyeletes kötelességüktöl.

Ishmael összefonta karjait a mellén, úgy állt a gödör mellett, és szemrebbenés nélkül nézte a szomorú kötelesség teljesítését. Azután megemelte sapkáját fiai felé, mintha segítségüket meg­köszönné; olyan méltóságteljes viselkedést tanúsított, mely egy müvelt embernek is becsületére vált volna. Az egész idö alatt megörizte nyugodtságát. Arcán mélységes fájdalom tükrözödött, de nem veszítette el önuralmát, amíg örökre hátat nem fordított a sírnak, mely elsöszülött fiát magába zárta. Arca csak aztán rándult meg, és szemébe könnyek tolultak. Gyermekei reá függesztették tekintetüket, mintha töle várnának példamutatást, hogy érzelmeiket miképpen juttassák kifejezésre. De apjuk arca kisimult. Karon fogta feleségét, és gyengéden felemelte a földröl, mint egy gyermeket, és szilárd, de jóságos hangon ezt mondta:

- Gyere, Eszter. Mindent megtettünk, amit apa és anya gyermekéért tehet. A fiút felneveltük, és olyan férfi lett belöle, akinek nincs párja az egész határvidéken. A sors elvette, és most eltemettük. Menjünk haza.

Az asszony lassan elfordította tekintetét a friss sírról, és kezét ura vállára tette.

- Ishmael, Ishmael - mondta -, utoljára indulatosan beszéltél vele, és haraggal váltál el töle!

- Bárcsak a jó isten is olyan készségesen bocsátaná meg büneit, mint én minden hibáját! - felelte Ishmael nyugodtan. Magához szorította az asszonyt, és elvezette. Amikor a dombtetöre értek, ahonnan utoljára láthatták Asa sírját, valamennyien megfordultak, mintha összebeszéltek volna, és még egy pillantást vetettek a szomorú helyre. A kis sírhalmot nem láthatták tisztán, de a fölötte körözö, vadul rikácsoló madarak hátborzongató bizonyossággal mutatták meg, hol van. Az ellenkezö irányban pedig egy kis kék magaslat a látóhatáron azt a helyet jelezte, ahol a család másik felét hagyták. Eszter vonakodva mondott búcsút Asa sírjának, és némán követte a szomorú menetet hazafelé. Mindnyájan úgy érezték, hogy a szomorú sors, mely Asát sújtotta, szorosabban összekovácsolta a családot.

Sokáig tartott az út hazafelé. Dél már régen elmúlt, amikor az a kék magaslat a látóhatáron világosan kivehetö alakot öltött, és megint olyan lett, mint egy világítótorony, mely kiemel­kedik a tengerböl. Végül már a szikla körvonalait, söt egyes fákat is fel lehetett ismerni.

- Mit mondjunk a kislányoknak? - sóhajtott Ishmael, aki az egész úton mindig talált néhány vigasztaló szót, hogy felesége szívének sajgó fájdalmát enyhítse. - Szomorú viszontlátás lesz. A gyerekek nagyon szerették Asát. Ha vadászni ment, mindig hozott nekik valamit.

- Soha nem felejtette el! - zokogott fel Eszter. - Asa volt a büszkeségem. A többi fiam nem sokat ér hozzá képest.

- Az már nem igaz - felelte az apa, és büszkén nézett végig az atléták csapatán, mely kis távolságra tölük, nyomukban haladt. - Ne beszélj így, jó Eszterem. Kevés apának és anyának van oka olyan büszkének lennie, mint nekünk.

- És olyan hálásnak! - felelte az asszony alázatosan. - Inkább mondd azt, hogy alázatosnak, Ishmael!

- Jól van, legyen alázatos, ha neked ez a szó jobban tetszik. De miért nem mutatkozik Nelli? A gyerekek talán alszanak, ö meg bizonyára ábrándozik. Mindig csak Tennessee-re gondol. Az unokahúgod nem való a végekre, Eszter!

- Igen, lélekben mindig távol van. Már akkor is féltem ettöl, amikor magamhoz vettem, mert árvaságra maradt, és nem volt senkije rajtam kívül. A halál kíméletlenül feldúlja a családokat, Ishmael! Abban reménykedtem, hogy Asa meg Nelli egyszer még a helyünkbe lépnek, de a sors másképp határozott.

- Mondtam már, hogy nem határvidéki asszonynak való. Abból is láthatod, hogyan örzi a házat, amíg a férfi vadászaton van. Abner, süsd el a puskádat, hadd tudja meg, hogy jövünk!

A fiatalember olyan buzgalommal engedelmeskedett, mely elárulta, hogy maga is szeretné, ha megpillanthatná a lányt a sziklatetön. De a jeladást nem követte semmiféle válasz. Néhány pillanatig feszült figyelemmel lesték a szirtet, azután önkéntelenül is valamennyien elsütötték puskájukat. Ezt a ropogást lehetetlen volt meg nem hallani.

- Kijött! - kiáltott fel Abiram. - No, végre!

- Nem jött ki senki - mondta Eszter. - Az én alsószoknyámat látod, az lebeg a szélben. Magam akasztottam a kötélre száradni.

- Igazad van. De most már igazán jön. Úgy látszik, kényelmesen elterpeszkedett a sátorban. De nem! - tette hozzá Ishmael, és máskor oly merev arcán nyugtalanság tükrözödött. - Magát a sátrat rángatja a szél. A gyerekek, úgy látszik, kioldozták a tartóköteleket. Ha nem igyekszünk, elrepül az egész!

Még ki se mondta, amikor erös szélroham támadt, melynek irányát a felkavart por mutatta. A porfelhö felfelé szállt, egyenesen arra a helyre, ahová valamennyien felbámultak. A laza ponyva ide-oda lebegett, a sátor megingott, majd visszanyerte egyensúlyát. De a következö szélroham már egészen felborította a sátrat, mely lezuhant a szikláról, és mint egy óriási madár, szállt alá a prérire.

A helyében nem maradt más, csak a kopár, fehér sziklatetö. Mindnyájan megdöbbenten nézték. Olyan elhagyatott volt, mint az ideköltözésük idején, amikor elöször látták.

- A gyilkosok itt voltak! - sikoltott fel Eszter. - Jaj, szegény gyermekeim!

Ishmael maga is megrendült egy pillanatra a váratlan új csapástól. De megrázkódott, mint egy álmából felriadt oroszlán, hatalmas ugrással a palánknál termett, egyetlen mozdulattal félre­lökte útjából a fatörzseket, mintha csak pálcikák volnának, és felrohant a sziklaösvényen. Vad lendülete megmutatta, mire képes egy lomha ember, ha indulatba jön.

Amikor Ishmael elindult fiaival Asát megkeresni, Ellen Wade az elsö órákban azt se tudta, mihez kezdjen elöbb. A gyerekek egy percnyi nyugtot sem hagytak neki. Mindig kellett nekik valami; hol éhesek voltak, hol szomjasak, s szüntelenül újabb meg újabb kívánságokkal tették próbára türelmét. Végre aztán egy kis levegöhöz jutott, és beosont a sátorba, hogy kipihenje magát. Ekkor a gyermekek hangos kiáltásai újra kiszólították.

- Nézd csak, Nelli! Oda nézz! - kiáltotta egy fél tucat élénk gyermekhang. - Emberek közeled­nek! Phoebe azt mondja, sziú indiánok!

Ellen gyorsan arra nézett, ahová a kinyújtott kis karok mutattak. Nagy rémületére több férfit látott a szikla felé sietni. Megszámolta öket - négyen voltak, de ilyen messziröl nem tudta meg­állapítani, miféle emberek. Annyi bizonyos, hogy nem tartoztak a családhoz. Félelmetes pillanat volt. Ellen a ruhájába kapaszkodó, rémült gyerekseregre nézett, és eszébe jutottak a nöi höstettekröl szóló történetek, amelyeket a határvidéken gyakorta mesélgetnek. Az egyikben három-négy asszony egyetlen férfi segítségével napokon át visszaverte több száz indián támadását; a másikban asszonyok egészen egyedül védték meg gyermekeiket és távol levö férjük minden jószágát. Söt egy olyan történet is volt, amelyben egy indián fogságba került asszony az öreit álmukban megölte, és gyermekeivel együtt sikerült megszöknie. A kislányok is ezekre a történetekre gondoltak, és kipirult arccal készültek a sziklavár védelmére.

Ellen a két nagyobbacska lányt az emelörudak mellé állította, hogy kellö pillanatban sziklákat zúdítsanak a támadók fejére. A kisebb gyerekeket úgy állította fel, hogy messziröl felnötteknek nézzék öket, és így a védösereg száma nagyobbnak tünjék fel a valónál. Ellen maga mint parancsnok a középen foglalt helyet, és igyekezett nyugalmát, amennyire lehetett, megörizni. Mert ha müveltség és erkölcsi bátorság tekintetében magasabban állt is a squatter gyerme­keinél, fizikai bátorság dolgában nem vehette fel velük a versenyt; hiányzott belöle a közöny a veszéllyel szemben, az a bizonyos érzéketlenség, amely a katonai nevelés eredménye. Ezek a gyerekek a civilizált világ határán nöttek fel, életük örökös vándorlásban és ezernyi nélkülözés között telt el; megszokták a vadon sokszor borzalmas meglepetéseit, és alighanem ugyanolyan bátrak lesznek, mint az anyjuk. Eszter asszony höstetteit olyan gyakran emlegették a család­ban, hogy a kislányok büszke elszántsággal igyekeztek a nyomába lépni.

Az idegenek már a szikla tövében voltak, de ekkor megpillantották a két puskacsövet, mely a terasz pereméröl meredt feléjük. Megtorpantak, és egy magas füvel borított halom mögött tanácskozni kezdtek. Vagy öt percen át, amely Ellen szemében végtelen hosszúnak tünt, figyelték az erödöt. Végre kilépett közülük egy ember, és a jelek szerint nem annyira ellenség-, mint inkább parlamenterként közeledett feléjük.

- Phoebe, löj már!

- Nem, Hetty, löj te! - kiáltották Ishmael nagyobb leánykái félig rémülten, félig meg harci vágytól égve.

Ellen mentette meg a közeledö férfit, ha nem is a biztos haláltól, de mindenesetre a halálos ijedelemtöl. Odakiáltotta a leányoknak:

- Tegyétek le a puskát! Nem látjátok, hogy a doktor az?

A lányok engedelmeskedtek, de csak annyiban, hogy levették ujjukat a ravaszról, de a puskákat nem tették félre. A doktor, aki eddig is igen óvatosan lépkedett, most fehér zsebkendöt vett elö, és hevesen lengette, amíg hallótávolságba nem érkezett.

Jó hangosan, söt túl hangosan kiáltotta:

- Hé, ti odafenn! A törvény nevében követelem, hogy ne tanúsítsatok ellenállást!

- A doktor is ellenségünk, Nelli! - kiáltotta Phoebe. - Nem hallod, hogy a törvényröl beszél?

- Várjatok egy kicsit! - felelte Ellen. - Hallgassuk meg, mit akar.

- Figyelmeztetek mindenkit - kiáltotta a doktor még túl hangosan, de remegö hangon -, hogy én az Egyesült Államok békés polgára vagyok. Aki fegyvert emel rám, felelni fog érte!

- Azt hittem, ön a család barátja! - kiáltotta le Ellen. - Szerzödést kötött Bush úrral...

- Az a szerzödés érvényét vesztette. Becsaptak és félrevezettek. Ezért a szerzödést, melyet Ishmael Bush squatter Obed Battius doktorral kötött, semmisnek jelentem ki. De gyerekek, ez egy jelentéktelen ügy, egy semmiség! Apátokat ezért nem fenyegeti semmi baj. Tegyétek hát le a puskátokat, és hallgassatok a józan ész szavára. Magával, Nellike, mindig barátságosan beszélgettem; hallgasson meg legalább maga! Ismeri annak az embernek a jellemét, akinél lakik, és tudja, hogy a rossz társaság milyen veszedelmes. Mondjon le helyzete csekély elönyei­röl, és engedje át nekünk békésen a terepet. Az ellenállás úgyis hiábavaló, egész hadsereg áll mögöttünk. Adja át a sziklát! Ti meg, gyerekek, tegyétek félre azokat a veszedelmes fegyve­reket! Egy ember élete nem játék, értsétek meg! Hát elfelejtetted, Hetty, hogy én csillapítottam a fájdalmadat, amikor a füled gyulladásba jött? Te meg, hálátlan Phoebe, talán még ma is jajgatnál kínodban, ha én nem húztam volna ki a lyukas zápfogadat! Tegyétek hát félre a fegy­vereket, és fogadjátok meg az olyan ember tanácsát, aki mindig jó barátotok volt!

A felszólításnak nem volt foganatja. Elöször is alig értették meg; a lányok csak egy fenye­getöen hadonászó ember szitkozódását vették ki belöle. Gondolatmenete még Ellent sem gyözte meg. Miközben a doktor beszélt, többször elnevette magát, és végül így felelt:

- Nem tudom, mit akar, Battius doktor, de egy bizonyos: nagyon csalódik, ha azt hiszi, hogy én elárulom azokat, akik bíznak bennem. Figyelmeztetem, óvakodjék minden eröszaktól. Akik mellettem vannak, nem is fogadnának szót nekem, ha azt parancsolnám, hogy adják meg ma­gukat. Ismerheti ennek a családnak a természetét, és tudhatja, hogy nem tanácsos feldühösíteni öket.

- Elég jól ismerem az emberi lelket - felelte a természetbúvár, miközben gyorsan hátrált -, de itt jön valaki, aki egy bizonyos lány lelkét mindenesetre jobban ismeri, mint én, és átadom neki a szót.

- Ellen! Ellen Wade! - kiáltotta Paul Hover, aki most ért oda. - Bevallom sohasem képzeltem volna, hogy egyszer még ellenségként állunk szemben egymással!

- Erre nem is kerülne sor, ha nem kívánnál tölem olyasmit, ami lehetetlen. Tudod, hogy Bush bácsi rám bízta a családját, és én nem élek vissza a bizalmával. Nem engedem fel ide ellen­ségeit, hogy gyermekeit megöljék, és elrabolják azt a keveset, amit az indiánok meghagytak nekik.

- Hát gyilkos vagyok én, Ellen? Vagy azt hiszed talán, hogy ez az ösz ember és az a katonatiszt - közben azok is odaérkeztek - olyasmire vetemednének, ami becstelen és embertelen?

- Hát mit akarnak tulajdonképpen? - kiáltott fel Ellen, most már kezét tördelve.

- Azt az állatot! - rikoltotta a doktor. - Azt a veszedelmes vadállatot, amit Ishmael Bush rejteget!

- Kedves kisasszonyom... - kezdte a fiatal férfi, akit Ellen most látott életében elöször, de a trapper félbeszakította.

- Bízza csak erre a fiatalemberre - súgta a tiszt fülébe. - A szív szava erösebb az ész szavánál.

- Értsd meg, Ellen, kiderült az igazság! - kiáltotta Paul. - Nyomára akadtunk a squatter titkos gaztetteinek. Érvényt akarunk szerezni a jognak és az igazságnak! Az ártatlan foglyot ki akarjuk szabadítani. És ha csakugyan az a derék és becsületes teremtés vagy, akinek mindig tartottalak, nem állsz az utunkban, hanem csatlakozol hozzánk!

- Ünnepélyes esküt tettem...

- Az ígéret, amit tudatlanságunkban vagy kényszerhelyzetben tettünk, nem kötelez semmire! - kiáltotta a doktor.

- Megesküdtem mindenre, ami szent - folytatta Ellen -, hogy soha nem árulom el senkinek, mi van a sátorban, és nem leszek segítségére a fogolynak, ha szökni próbál! Mindketten rettenetes esküt esküdtünk, és talán csak ennek köszönhetjük, hogy életünknek megkegyelmeztek. Úgy látom, ti ismeritek a titkot, de leszögezem, nem tölünk tudtátok meg! Halljátok?! Mi nem árultuk el senkinek!

- Hallatlan ostobaság! - kiáltott fel a doktor. - Saját érdeke ellen makacskodik!

- Szidalmaival csak megharagítja - jegyezte meg a trapper. - Bízza csak a fiatalemberre. Még néhány szó, és olyan szelíd lesz, mint egy özike. De nem a maga szavától, maga nagy tudós!

- Ez az egyetlen esküd, Ellen? - kiáltott fel Paul fájdalmas hangon. - Másnak nem tettél foga­dalmat? Másnak nem tartozol hüséggel? A squatter szava csupa méz, és minden más szó értéktelen viasz?

Még ilyen messziröl is észre lehetett venni, hogy a lány sápadt arca lángba borul. Egy pillanatig tétovázott, aztán hevesen kifakadt.

- Nem tudom, milyen joggal kiáltjátok világgá az én legbensöbb titkaimat! Nem tudom, egyáltalán ígértem-e bárkinek is valamit! Nem tárgyalok tovább valakivel, aki ilyen önzö és kíméletlen, és csak magával törödik!

- Ez már sok, gyermekem! - kiáltott fel a trapper. - A fiatalember ezt nem érdemelte meg. Az ígéret komoly dolog, és nem lehet félredobni, mint egy elejtett bölény szarvát!

- Jó, hogy a szavamra emlékeztet - felelte Ellen. - Már majdnem megfeledkeztem az eskümröl.

- Ezek a nök! - csóválta fejét az öregember csalódottan. - Nem arra megy, amerre a szíve húzza, hanem éppen az ellenkezö irányba.

- Ellen! - kiáltotta az idegen. - Ha így szólíthatom...

- Van családnevem is - felelte a lány.

- Kérem, Miss Wade - folytatta az idegen udvariasan. - Engem nem köt semmiféle eskü vagy ígéret. Engedje meg hát, hogy felmenjek a sziklára egészen egyedül. Szavamat adom, hogy a rokonának nem leszek ártalmára, és minden kárát megtérítem.

Ellen már tétovázott, de ekkor pillantása Paulra tévedt, aki puskájára támaszkodva, színlelt közönnyel fütyörészett. A lány felfortyant.

- Amíg Bush úr haza nem jön, én vagyok ennek az erödnek a parancsnoka, és nem engedek fel ide senkit!

- Ne vesztegessük a drága idöt! - jelentette ki a fiatal tiszt. - A nap már lemenöben van, és kár minden szóért!

Battius doktor megvakarta fejét.

- Az óvatosság a bölcsesség anyja, a siker pedig a bölcsesség gyermeke - mondta.

- Szóval az óvatosság a siker nagymamája! - vágott a szavába Paul gúnyosan, de a doktor rendületlenül folytatta:

- Javasolom, hogy vonuljunk vissza kissé ettöl a bevehetetlen erödtöl, és tanácskozzunk. Talán kisütünk valami okosat.

- Én meg azt mondom, rohammal kell bevenni a várat! - felelte a tiszt a magasba nézve és az akadályokat mérlegelve. - A kockázat nem túlságosan nagy. Legfeljebb egy legurított kö eltöri a karunkat, vagy betöri a fejünket. A puskát talán nem is tudják elsütni.

- Akkor hát rajta! - kiáltotta a méhvadász, és egyetlen ugrással a sziklaperem alatt termett, olyan helyen, ahol már nem érhette el a puskagolyó. - Megállj, te makacs kis ördög! Mindjárt megszelídítlek!

- Paul, Paul, ne légy könnyelmü! - kiáltott le Ellen a magasból. - Még egy lépés, és össze­zúznak a kövek! A lányok már taszítják!

- Akadályozd meg, ha féltesz! - felelte Paul.

- Próbálja csak meg! - kiáltotta a nagyobbacska lányok egyike gúnyosan. - Ismerlek, Nelli Wade! Szíved mélyén te is a törvény embereivel tartasz! De mi majd megmutatjuk neked!

- Meg ne moccanj, Paul, ha kedves az életed! Maradj ott a szikla alatt!

- Soha! Inkább meghalok!

- Mindenre, ami szent, én kérem, hogy várjon! - szólalt meg egy lágyan csengö hang a magas­ban. - Senki se dobja el az életet! És senki se vegye el másnak az életét!

A kiejtés idegenszerü volt, de maga a hang megejtöen kedves. Mindnyájan arra néztek. Fenn a sziklatetön ugyanaz a jelenség tünt fel, mint a múltkoriban, amikor Ishmael Bush pillanatnyi dühében majdnem eltalálta Ellent a puskája golyójával.

- Inez, Inez! - kiáltott fel a tiszt. - Hogy végre újra látlak! Kiszabadítlak, ha ezer ördög állja is utamat! Elöre!

A sátorból váratlanul kilépö nöi alak annyira meghökkentette a terasz védöit, hogy egy pillanatra elvesztették fejüket. De amikor Middleton felkiáltott, Phoebe - alig tudva, hogy mit csinál - puskáját a nöalak felé fordította és elsütötte. A titokzatos nö eltünt. Ellen felsikoltott rémületében, és felszaladt hozzá a sátorba.

Paul felhasználta a zürzavart odalenn. A sziklához lapulva helyet csinált Middletonnak, aki egy ugrással ott termett mellette. Battius doktor is követte, mert a lövés annyira megrémítette, hogy ösztönszerüen a sziklafalnál keresett fedezéket. A trapper nyugodtan ott maradt, ahol volt. De ha nem is vett részt az ostromban, örhelyéröl értesítette barátait mindenröl, ami odafenn történt, és szinte irányította hadmozdulataikat.

Eszter gyermekei méltóknak bizonyultak rettenthetetlen anyjukhoz. Felkészültek a védekezésre immár láthatatlan támadóik ellen, akik ott voltak a terasz alatt. Paul felkiáltott hozzájuk, hogy adják meg magukat, de erélyes kiáltása éppen olyan hatástalan maradt, mint a trapper figyelmeztetése, hogy jó lesz abbahagyni a tréfát, mert nagyon ráfizethetnek. A gyerekek egymást bátorítva, odagörgették a nehéz ködarabokat a terasz peremére, és a két puskát is készenlétben tartották.

- Maradjanak csak a kiugró szirt alatt! - kiáltotta a trapper, és utasította Pault, mit tegyen. - A lábát húzza beljebb! Hopp, éppen ideje volt! A következö pillanatban már szétzúzta volna az az ostoba ködarab! Ön meg, aki az Uncas névvel büszkélkedhetik, most nyugodtan ugorhat egyet jobbra. Bravó, gyönyörü ugrás volt! Legalább húszlábnyi elörehaladás! Fürge Szarvas is büszke lett volna rá! Vigyázat, az a bokor nem tart, nem szabad megkapaszkodni benne! Mégis? Bravó, sikerült! Lövöldözzetek csak, kislányok..., öreg füleim megszokták a golyók süvítését, és különben is több mint nyolcvanéves vagyok már, nincs sok veszítenivalóm... - Szomorú mosollyal megrázta a fejét, amikor egy golyó, amelyet az elkeseredett Hetty küldött felé, baj nélkül zúgott el a feje mellett. Ha ilyen gyenge ujj nyomja meg a ravaszt, nem is érdemes hederíteni rá! - folytatta. - De azért mégis borzasztó, hogy az emberi természet milyen gonosz! Ilyen fiatal teremtések, és szemrebbenés nélkül megölnének! Bravó, állat- és növénykutató - ezt igazán jól csinálta! No, még egy ugrás - nem ismerek rá a doktorra! Az istenért, ne hetvenkedjék! Maradjon csak a fedezékben!

A természetbúvár megérdemelte ugyan a dicséretet, de hösiessége okát illetöen a trapper tévedett. Miközben a jeles természetbúvár óvatosan és szorongó szívvel kúszott a sziklán felfelé, hirtelen megpillantott egy ismeretlen növényt egy meglehetösen kiálló szirten. Erre megfeledkezett az óvatosságról, megfeledkezett mindenröl, csak a dicsöségre gondolt, mely a tudományos világban vár rá, ha egy új növényt fedez fel. Úgy csapott le rá, mint veréb a légyre. A következö pillanatban nagy szikladarabok zúdultak le ijesztö robajjal mellette. A doktor eltünt a porban és a kisebb kövek görgetegében. A trapper már lemondott a tudós életéröl, de lám, amint a por leülepedett, a doktor nyugodtan kuporgott egy kis sziklamélyedésben, mely akkor keletkezett, amikor a szirtfal egy darabja levált, és a legurított szikla után zuhant. Ott ült Battius, kezében valami leszakított zöldséggel, és oly diadalmasan nézte, majd elnyelte a szemével. Paul villámgyorsan odaugrott mellé, erre a biztos helyre, és anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, nyugodtan felhágott a doktor vállára, majd erröl a zsámolyról egy újabb ugrással elérte a bástyának azt a hézagát, amelyet a legurított szikla hagyott maga mögött. Middletont sem kellett nógatni. Máris ott volt a nyomában. Mindketten megragadták a kislányokat, és egy pillanat alatt lefegyverezték öket. Így történt, hogy a citadella, melyet Ishmael bevehetetlennek tartott, rövid, vértelen küzdelem után az ellenség birtokába került.

VIII.
INEZ TÖRTÉNETE

Louisiana elsö gyarmatosai spanyolok voltak. Ezt a területet a spanyol kormány engedte át a franciáknak, akik aztán eladták az Egyesült Államoknak. Amikor az amerikai telepesek behatoltak az újonnan megszerzett nyugati territóriumba, a régi spanyol gyarmatosok szelíd és kényelmes utódai szívesen fogadták a jövevényeket; maguk is örültek, hogy a spanyol uralmat köztársasági kormány váltja fel, és az önkény helyét a törvény foglalja el. Mégis bizonyos idöbe került, amíg a spanyol király engedelmes alattvalói a szabadságban felnött emberekkel, a katolikusok a protestánsokkal és az elpuhult, tunya régi birtokosok a vállalkozó szellemü, tetterös új telepesekkel összekeveredtek. Ebben nagy részük volt a bájos déli lányoknak és asszonyoknak.

Middleton azokkal a csapatokkal érkezett ide, amelyeket az amerikai kormány küldött a rend fenntartására. Az elsök közé tartozott, akit egy szép louisianai lány rabul ejtett. A katonai tábor közelében, melynek ö volt a parancsnoka, élt a legrégibb spanyol telepesek egyike, Don Augustin de Certavallos, kinek nevét az óhazában éppen olyan jól ismerték, mint itt, hiszen ösei történelmi hösök, híres "grandok" voltak, rokonai pedig magas méltóságokat viseltek. Származása, melynek olyan nagy jelentöséget tulajdonított, noha mások számára cseppet sem volt fontos, kissé zárkózottá tette. Nem sietett - a szomszédos földbirtokosok példájára - kitárni háza kapuit az újonnan érkezett katonatisztek elött. Beérte leánya társaságával, aki szeme fénye és özvegységének vigasztalója volt. Inez félig még gyermekként, de a serdülö lányok kíváncsiságával nézte a világot, mely tele volt érdekesnél érdekesebb dolgokkal. A katonák csapata vidám zeneszóval tért vissza esténként gyakorlatairól. A Certavallos-birtok közelében emelkedö dombtetön magas árbocra felhúzott lobogót lengetett a szél. A tisztek többnyire délceg termetü, csinos arcú fiatalemberek voltak. Ám mindez semmit sem jelentett volna, ha a véletlen nem hozza magával, hogy Middleton százados valami személyes ügyben komoly szívességet tegyen Don Augustinnak. A földbirtokos kötelességének tartotta, hogy meghívja Middletont a házába, és így köszönje meg szolgálatát.

Ezt a visszapillantást, mely tulajdonképpeni történetünket szükségszerüen megszakítja, rövidre akarjuk fogni. Nem ecseteljük részletesen, hogy Inez szépsége mennyire elbüvölte Middletont, s hogy a százados férfias fellépése, jó modora, müveltsége és szemmel látható hódolata milyen hatást tett az addig visszavonultan élö, regényes hajlamú, melegszívü tizenhat éves lányra. Elég az hozzá, hogy beleszerettek egymásba, a fiatalember hamarosan nyilatkozott, és sikerült meg­nyernie az apa beleegyezését. A kis csapat még hat hónapot sem töltött louisianai állomás­he­lyén, amikor parancsnoka már völegénye volt a környék legszebb és leggazdagabb leányának, akire hatalmas örökség várt.

Házasságuknak egyetlen komoly akadálya a valláskülönbség volt. A leányka könnyebben, Don Augustin nehezebben tette túl magát vallási aggodalmain és elöítéletein, amelyeket az amerikai tiszt nagy türelemmel igyekezett eloszlatni. Annál nagyobb ellenállásba ütközött azonban menyasszonya gyóntatójánál, Ignatius atyánál, aki mindent elkövetett, hogy a fiatalembert megnyerje a katolikus hit számára. Végeláthatatlan vita következett, valóságos szellemi párbaj, amelyet a pap egy gyakorlott kardforgató ügyességével és fogásaival vívott meg, míg a tisztnek csak két fegyvere volt: az egyszerü, józan ész és a nagyobb látókör. A két ellenfél makacssága körülbelül egyformának bizonyult. A pap már-már belátta, hogy nem sikerül a fiatalembert megtérítenie. De nem engedett semmiképpen, mert attól félt, hogy ezzel saját nyájának hitét ingatná meg.

Közben elérkezett az esküvö kitüzött napja. Felhötlen kék ég borult a tájra, amikor Ignatius atya összeadta a fiatal párt Don Augustin birtoka mélyén, egy kis kápolnában. A daliás jenki tisztnél és a piruló kreol lánynál szebb párt el sem lehetett képzelni. Az esküvöt kis ünnepség követte Don Augustin házában, ahová csak néhány jó barát kapott meghívást. A fiatal férjnek ekkor néhány órára a barakktáborba kellett mennie. Már alkonyodott, amikor halaszthatatlan szolgálati ügyeit elintézve, visszatért Don Augustin házába. A park sürüjében egy fehér ruha szegélyét vette észre a lombok között. Lábujjhegyen odasietett, és meglátta Inezt, amint a füben térdelt, és hangosan imádkozott. Miután szavaiból saját nevét is kihallani vélte, megállt egy fa mögött, és hallgatózott. Inez esdekelve kérte isten bocsánatát azért a bünéért, hogy eretnekhez ment feleségül. Imájában annyi áhítat, annyi öszinte érzés és annyi nöi gyengédség volt, hogy Middleton még azt sem vette volna rossz néven töle, ha egyszerüen pogánynak nevezi. Megvárta, míg felesége feláll, és csak akkor lépett oda hozzá. Nem árulta el, hogy mindent hallott.

- Esteledik, Inez - mondta. - Édesapád joggal vetheti szemedre, hogy nem vigyázol az egész­ségedre. És mit szóljak én, aki legalább úgy szeret, mint az édesapád, de félannyira sem tud neked parancsolni?

- Szeretném, ha mindenben hasonlítanál hozzá - felelte Inez, és szemében könny csillant meg. - Érted, édes szívem? Mindenben!

- Igyekszem olyan tiszta szívü és becsületes emberré válni, amilyen ö - felelte Middleton mosolyogva. - De mindenben nem lehetek hozzá hasonló, már azért sem, mert én katona vagyok. Karolj a karomba, kedvesem, és menjünk be a házba, mert már hüvös van.

- Még nem mehetek - felelte a fiatalasszony. - Megígértem hüséges dajkámnak, Inesellának, hogy vacsora elött meglátogatom. Tudod, hogy milyen korán veszítettem el édesanyámat, és Inesella mindent elkövetett, hogy pótolja. Egy óra múlva otthon leszek.

- Ne kísérjelek el?

- Jobb, ha egyedül megyek.

- Akkor egy óra múlva látlak.

- Úgy van, szívem - felelte Inez, és kezével csókot hintve felé, eltünt a fasorban.

Middleton tünödve visszaballagott a házba; közben többször is megfordult, és arra nézett, ahol felesége eltünt, mintha abban reménykedett volna, hogy megpillanthatja még elmosódó alakját a félhomályban. A villában Don Augustin nagy szeretettel fogadta, és nemsokára élénk beszélge­tésbe merültek. Terveket szöttek a jövöre, és a százados elmesélte, hogyan élt addig északon.

Ily módon az óra, melyet Inez kitüzött, sokkal gyorsabban telt el, mint távollétében az ura gondolta volna. Végre az órára pillantott, és aggódva látta, hogy az idö eltelt, és Inez még nem jött haza. A nagymutató már újabb félkört írt le, és még mindig nem történt semmi. Middleton nem bírta tovább a várakozást. Felállt, és azt mondta, lemegy Inezért, és hazahozza. Sötét éjszaka volt, a levegö nagyon párás, ami abban a klímában közelgö záporesöre mutatott. A százados hosszú, gyors léptekkel Inesella kunyhója felé sietett. Útközben hússzor is megállt, mert úgy képzelte, Inez kecses alakja bukkan elö a sötétböl; hússzor is elébe szaladt, aztán csalódva folytatta útját. Végre a kunyhó ajtajához ért, kopogott, benyitott és belépett. Már ott állt az öreg dajka elött, és még mindig nem pillantotta meg feleségét. A dajka pedig kijelen­tette, hogy a fiatalasszony már jó ideje elindult hazafelé. "Bizonyára elment mellettem a sötétben" - gondolta Middleton, és ugyanazon az úton visszasietett a villába. Inez nem volt ott, és senki sem látta. Middleton most már izgatottan dobogó szívvel felkereste a parkban azt a helyet, ahol Inez alkonyatkor térdelve imádkozott.

Itt is csalódás várt rá. Csüggesztö bizonytalanság fogta el, maga sem tudta már, mit gondoljon.

Valami arra késztette, hogy ne szóljon senkinek, és csak óvatosan, titokban kutassa tovább felesége nyomait. De mire megvirradt, és még mindig nem tudott felöle semmit, kénytelen volt Don Augustint és háza népét gondjaiba beavatni. Most már nagy eréllyel folytatták a nyomozást, de eredménytelenül. Attól a perctöl kezdve, hogy dajkája viskóját elhagyta, Inezt nem látta senki. Így múlt el egyik nap a másik után, anélkül, hogy az eltünt asszony nyomára akadtak volna. Végül fájó szívvel kénytelenek voltak arra gondolni, hogy Inezt többé nem látják viszont.

Egy ilyen rendkívüli esemény természetesen nagy feltünést keltett. Az emberek mindenféle feltevésekre gondoltak, és a legkülönbözöbb - részben rosszindulatú - híresztelések keltek lábra. Egyebek közt azt suttogták, hogy a fiatalasszony megbánta házasságát, és felo de se (vagyis öngyilkos) lett. Ignatius atya eleinte egy kis lelkiismeret-furdalást érzett, aztán elhatározta, hogy a szomorú esetet felhasználja nyája hitének megerösítésére. Itt is, ott is elejtett egy-egy szót, melyböl arra lehetett következtetni, hogy csoda történt: az angyalok meg akarták menteni Inezt attól, hogy eretnekkel éljen házasságban, és ezért felragadták a mennybe.

Don Augustin jó apa volt, de kreol is - az a tunya emberfajta, mely hamar belefárad még a szomorúságba is. Némi lázadozás után félig-meddig beletörödött isten akaratába.

És Middleton? A férj, a hüséges szerelmes, a lángoló szívü katonatiszt?

Egy percig sem hitt az állítólagos csodában, de elképzelhetönek tartotta, hogy Inez az utolsó pillanatban visszarettent ettöl a házasságtól, és megszökött. Gyötrelmes gondolat volt, de vigaszt is rejtett magában: azt a reményt, hogy Inez még él, és meg lehet találni.

A fiatal parancsnok egy este bánatos gondolatokba mélyedve tért vissza a gyakorlótérröl szállására, mely nem volt messze a barakktábortól. A domboldalon egy csavargót pillantott meg, azon a területen, ahol polgári személyeknek tilos volt tartózkodniuk. A csavargó ruhája piszkos és rongyos volt, arca és egész külseje nemcsak szegénységet árult el, de züllött életmódot is. Middletont szomorúsága megszelídítette, és ahelyett, hogy a csavargót erélyesen elzavarta volna, odalépett hozzá, és barátságos hangon figyelmeztette:

- Jó lesz eliszkolni innen, öregem! Ha az örjárat itt találja, letartóztatja. Fogja, itt egy dollár! Ezért kap éjjeli szállást és még vacsorát is.

- Köszönöm, százados úr! - kiáltott fel a csavargó, és ügyesen elkapta az ezüstpénzt. - Ha megengedi, olyan vacsorát veszek rajta, amit nem kell megrágni. De ha kiegészítené húsz dollárra, olyan titkot adnék érte, mely megér ezret is.

- Jól van, jól van, menjen csak - mondta a tiszt türelmetlenül. - Ne kényszerítsen arra, hogy magam hívjam az örséget.

- Megyek már, kapitány úr. De ha elmegyek, viszem azt a titkot is, és akkor özvegy marad, amíg nem fújják el magának is az utolsó takarodót.

- Mit fecseg itt összevissza?! - kiáltotta Middleton, és gyorsan visszafordult. - És miben sántikál?

- Egyelöre csak abban, hogy ezen a dolláron veszek egy üveg pálinkát. Aztán visszajövök, és ha akarja, fecsegek tovább. De csak akkor, ha annyi pénzt kapok, hogy egy egész hordócskára teljen belöle.

- Ha van valami mondanivalója, ki vele! De most rögtön! - förmedt rá Middleton.

- Száraz a torkom, kapitány úr, és ilyenkor nem tudok finoman beszélni. Mit ad a titkomért? Szép, kerek summa legyen, amilyet egy úriember fel szokott ajánlani egy másik úriembernek!

- Úgy látszik, mégis az örséget kell hívnom. Miféle titkot tudhat maga?

- Házassági titkot. Egy fiatal asszonyról, aki mégse asszony! De ami a fö, szép és gazdag! Érti már, kapitány úr?

- Ha tud valamit a feleségemröl, beszéljen! Nem kell félnie, hogy a jutalma elmarad!

- Nézze, kapitány úr, én már sok üzletet kötöttem életemben. Néha készpénzzel fizettek ki, máskor meg üres ígéretekkel. Nem szeretem, ha falhoz állítanak.

- Mennyit akar?

- Húszat - nem! Harmincat is megér, mint egy centet!

- Itt a pénze! De vigyázzon magára! Ha valami ostobasággal traktál, visszaveszem a pénzt magától, és ráadásul le is csukatom a szemtelenségéért!

A fickó mohón megragadta a bankjegyeket, gondosan megvizsgálta öket, és miután meg­gyözödött róla, hogy nem hamisak, elégedetten zsebre vágta az összeget.

- Ne féljen semmit, kapitány úr. Úriemberrel van dolga. Amit mondani fogok, arra mérget vehet. Egy szóval se lesz több vagy kevesebb, mint ami színigaz - amit saját szememmel láttam.

- Beszéljen már, az isten szerelmére!

- Nos, kapitány úr, meg kell mondanom, hogy már jobb napokat is láttam. Volt idö, hogy felvetett a pénz. Pedig nem dolgoztam. Mindig sajnáltam azokat a szerencsétlen flótásokat, akik ebben a höségben robotolnak. Én másképp kerestem a pénzt.

- Szóval tolvaj volt, mi?

- Hagyjuk a goromba szavakat, kapitány úr! Én nem nyúltam a zsebébe senkinek. De megesett, hogy hozzásegítettem valakit egy kis levegöváltozáshoz.

- Aha! Szóval emberrabló!

- Csak voltam, tisztelt kapitány úr, csak voltam. Amikor még olyan erös és fiatal voltam, mint maga. Csúnya mesterség, nem mondom, de van benne valami közös a maga mesterségével, elhiszi? Mindkettöhöz bátorság kell meg jó lábak. Az elöbbi talán megvolna, de a lábam már nem bírja. De láttam olyan szakmabelieket, akik még nagyszerüen bírják.

- És az ö kezükbe került a feleségem? Jóságos ég! Ember! Beszéljen! Mi van vele?

- Semmi - vonogatta vállát a csavargó. - Legfeljebb utazgat egy kicsit.

- Gazember! Honnan tudod? Megfojtalak!

- El a kezekkel! Vagy azt hiszi, az ember jobban tud beszélni, ha a torkát szorongatják? Legyen egy kis türelemmel, és akkor megtud mindent.

- Beszéljen már! De egy szó hazugság elég, hogy megkeserülje!

- Hát akkor ide hallgasson! Már régóta ismerek egy embert, akit Abiram White-nak[4] hívnak, vagy annak nevezi magát. Lehet, hogy csak azért vette fel ezt a nevet, hogy ezzel is hangoz­tassa, mennyire gyülöli a feketéket. De annyira sose utálta öket, hogy ne éljen belölük. A derék úriember ugyanis sok éven át rabszolgakereskedelemmel foglalkozott. Egyik államból a másik­ba csempészte a fekete igavonó barmokat, akiket rendszerint elrabolt gazdájuktól, és eröszak­kal szállított tovább. Sokáig nem láttam, de a minap itt találkoztam vele ezen a környéken. A minap? Pontosan a kapitány úr esküvöje napján, helyesebben estéjén. A sógora társaságában volt, és felszerelésük mutatta, hogy az új territóriumra készülnek kivándorolni. Csudás banda, mondhatom! A sógornak hét legény fia van, olyan hatalmas fickók, mint a maga örmesterei sapkástul! Nos, amikor meghallottam, hogy a maga felesége nyomtalanul eltünt, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy Abiram kezébe került.

- Lehetséges volna? Honnan veszi ezt? Mi készteti ilyen örült feltevésre?

- Nem kell hozzá több, mint egy körömfeketényi ész! Ismerem Abiram White urat. Remélem, hasznát veszi annak, amit mondtam. Megérdemelnék egy kis ráadást is, kapitány úr! A pálinka drága, és sohasem elég!

- Pedig már most is részeg - mondta Middleton. - Azt ajánlom, keressen magának szállást, és feküdjön le aludni.

- Bízza csak rám, kapitány úr! - kiáltotta a fickó az elsietö Middleton után, majd megelégedett vihogással, mint aki ügyesen elintézett valamit, elballagott a legközelebbi kocsma felé.

Middleton egész éjjel álmatlanul forgolódott ágyában. Ezerszer is elmondta, hogy ostobaság egy ilyen részeg fickó szavára adni valamit, s ezerszer jutott arra a következtetésre, hogy talán mégiscsak lehet valami a dologban. Hajnaltájban szunnyadt csak el, de nemsokára felkeltette a tisztiszolgája. Jelentette, hogy egy embert találtak holtan a gyakorlótér közelében, nem messze a százados szállásától. Middleton magára kapta ruháját, és odasietett. A csavargót találta holtan, akivel az este beszélt.

A szerencsétlen fickó áldozatul esett alkoholista szenvedélyének. Felpuffadt arca, kidülledt szeme és a szinte kibírhatatlan büz, mely szájából áradt, tüstént elárulta, mi okozta vesztét. Middleton undorodva elfordult, és parancsot adott a holttest elszállítására. De mielött távozott volna, felkeltette figyelmét a halott ember különös kéztartása. Lehajolt, és megvizsgálta közelebbröl. Észrevette, hogy a csavargó kinyújtotta mutatóujját, mintha írni akart volna valamit a homokba. És a szinte olvashatatlan írást betüzgetve, a következöket lehetett kivenni: "Miért nem hisz, kapitány, egy úriem..." Úgy látszik, a halál vagy a halált megelözö kábulat akadályozta meg, hogy üzenetét befejezze.

A csavargó makacssága, mellyel állításához halála percében is ragaszkodott, arra indította a kapitányt, hogy titokban nyomoztasson. Megtudta, hogy esküvöje napján csakugyan átvonult itt egy nagy család, mely megfelelt a csavargótól kapott leírásnak. A családot nyomon követték a Mississippi partján jó darabon, amíg hajóra nem szálltak, és el nem jutottak a folyón felfelé a Missouri torkolatáig. Itt a család eltünt, mint annyi más, amely nekivágott a prérinek szerencsét próbálni.

E tények birtokában Middleton kis csapatot szervezett legmegbízhatóbb embereiböl. Elbúcsú­zott Don Augustintól, anélkül, hogy közölte volna vele reményeit és aggodalmait. Embereivel eljutott a két folyó egyesüléséig, onnan pedig folytatta az üldözést a vadon mélyébe. Nem volt nehéz egy ilyen népes karaván nyomát követni mindaddig, amíg a telepesek övezetében haladt, akik már ideiglenes házat építettek maguknak, és nekiláttak a kemény föld feltöréséhez. De annál nehezebbé vált a feladat, amikor a préri belsejében kellett az üldözést folytatnia. Végül kénytelen volt csapatát több kisebb rajra osztani, hogy minél nagyobb területet fésülhessenek át, s abban a reményben, hogy több szem többet lát. Kitüztek egy bizonyos távoli napot, amikor egy meghatározott helyen valamennyien találkoznak. Middleton már egy hete egyedül barangolt, amikor a véletlen összehozta a trapperrel és a méhvadásszal. Így jutott felesége nyomára. A többit az olvasó részint már tudja, részint pedig elképzelheti, milyen izgalmas magyarázkodás következett, amikor férj és feleség annyi gyötrödés után végre megint egymásra talált.

IX.
HEKTOR VESZÉLYT SZIMATOL

A gyors, kapkodó és gyakran összefüggéstelen kérdések és feleletek közben majdnem egy óra telt el.

Végre Middleton, aki olyan boldog örömmel nézett Inezre, mint egy zsugori az elvesztett és újra megtalált kincsére, megkérdezte:

- És te, drága Inezem? Veled hogy bántak?

- Attól a nagy gazságtól eltekintve, hogy eröszakkal választottak el családomtól, a körülmé­nyekhez képest elég rendesen bántak velem. Azt hiszem, az az ember, aki ennek a családnak és az egész társaságnak a feje, még csak kezdö a bünözés terén. Fülem hallatára szörnyüségesen lehordta azt a gazembert, aki elrabolt. Végül kénytelen voltam alkut kötni vele, melynek betartására szent esküt kellett tennem, és ök is esküvel fogadkoztak a betartására. Ah, Middleton, attól félek, az eretnekek nem adnak olyan sokat az esküvésükre, mint mi, akik az igazi szentegyház keblén nöttünk fel!

- Ne hidd! Inkább az a baj, hogy ezek a gazfickók fütyülnek minden vallásra. Megszegték az esküjüket?

- Nem, azt nem mondhatom. De nekem rettenetes volt a jó istent tanúul hívni egy ilyen bünös egyezséghez.

- Nincs olyan bíboros, aki ezt jobban megértené, mint én. De mondd csak, Inez, miböl áll az az alku vagy egyezség?

- Megígérték, hogy nem háborgatnak, és távol tartják tölem gyülölt személyüket, ha esküvel fogadom, hogy nem próbálok megszökni; s azonkívül, hogy nem mutatkozom a többiek elött, amíg be nem következik az az idöpont, melyet rabtartóim jónak látnak megnevezni.

- És bekövetkezett már az a határidö? - kérdezte türelmetlenül Middleton, akit bosszantottak felesége vallásos aggályai.

- Már el is múlt. Védöszentemre esküdtem, és hüségesen be is tartottam fogadalmamat, amíg az az ember, akit Ishmaelnek hívnak, meg nem feledkezett ígéretéröl, és meg nem szegte adott szavát. Csak akkor léptem ki a sátorból, és jelentem meg a sziklán, annál is inkább, mert a határidö is lejárt. Azt hiszem, még Ignatius atya is felmentene fogadalmam alól, öreim áruló viselkedése miatt.

- De ha esetleg nem mentene fel - sziszegte a százados, fogait összeszorítva -, akkor én menteném fel öt egyszer s mindenkorra attól a hivatalától, hogy lelkiismereted öre legyen!

- Te, szívem? - felelte az asszony, és kipirult arcába nézett. - Te meghallgathatod a fogadal­maimat, de ahhoz nincs jogod, hogy felments a kötelességeim alól.

- Jól van, Inez, hagyjuk ezt. Én nem vagyok pap, és nem értek az ilyen finomságokhoz. Inkább azt mondd meg, mi indította ezeket a szörnyetegeket erre a borzalmas gaztettre.

- Tudod, milyen kevéssé ismerem a világot, de azt hiszem, a kapzsiság már ennél sötétebb bünökre is csábította azokat, akik ilyesmire hajlamosak. Bizonyára arra számítottak, hogy egy gazdag és koros apa semmiféle váltságdíjat sem sokall majd, hogy visszakapja egyetlen gyermekét. És talán arra is számítottak - tette hozzá, könnyein keresztül fürkészö pillantást vetve Middletonra -, hogy egy újdonsült férj szerelme sem riad vissza semmiféle áldozattól.

- Ebben nem is csalódtak volna! Szívem minden vérét örömest odaadtam volna érted, akár cseppenként is!

- Tudom - folytatta a fiatalasszony, és félénken elfordította túlságosan szeretö tekintetét. - Csak azért említettem ezt, mert hallottam, hogy vannak olyan férfiak, akik igaz érzés nélkül lépnek az oltár elé, hogy elnyerjék egy bennük feltétlenül bízó lány földi kincseit. Ha ez lehetséges, miért csodálkozunk azoknak a kapzsiságán, akik a bünt választották életpályául?

- Bizonyára igazad van, Inez. De figyelmeztetlek, hogy ha el is foglaltuk ezt a sziklavárat, és ha itt is vagyok melletted, hogy akár életem árán is megvédelmezzelek, még nem vagyunk túl minden veszélyen. Nagyon kérlek, szedd össze minden bátorságodat, és viselkedj úgy, ahogy egy katona feleségéhez illik. Sürgösen menekülnünk kell.

- Akár ebben a percben is útra kész vagyok. A levél, melyet az orvos útján küldtél nekem, visszaadta reménységemet. Már magamtól is mindent elökészítettem a szökésre.

- Akkor hagyjuk el ezt a rossz emlékü helyet, és keressük meg barátainkat.

- Barátainkat? - kérdezte Inez, és körülnézett a sátorban, Ellent keresve. - Nekem is van egy barátnöm, akiröl nem szabad megfeledkeznem. Megígérte nekem, hogy élete hátralevö részét mellettem fogja leélni. Most meg nem látom sehol.

Middleton gyengéden kivezette a sátorból, és mosolyogva felelte:

- Könnyen lehet, hogy neki is van egy külön megmentöje, és most azzal beszélget.

De Middleton nem találta el Ellen Wade távollétének okát. Az érzékeny és értelmes fiatal lány rögtön észrevette, hogy a beszélgetésnél, melyröl beszámoltunk, jelenléte fölösleges. Azzal a finom érzéssel, mely inkább nökben van meg, mint férfiakban, visszavonult. Most ott ült a sziklaterasz egyik szögletében, és kendöjét úgy magára borította, hogy egészen eltakarta az arcát. Így ült ott majdnem egy óra hosszat, és senki sem szólt hozzá, söt - ahogy féltékeny és keserü szívvel megállapította - még csak észre se vette senki. Ámbár ami ezt illeti, még az éles szemü Ellen is tévedett.

Amikor Ishmael fellegvárát elfoglalta, Paul Hover elsö dolga az volt, hogy gyözelmét világgá kürtölje - mégpedig azon a furcsa és nevetséges módon, amely a nyugati határvidéken szokásos volt. Könyökét derekához szorítva, úgy csapkodott karjaival, ahogy a kakasviadalok gyöztese szokott szárnyaival csapkodni, s ugyanakkor élethüen utánozta a dicsö madár diadalmas kukorékolását. Pedig ez a kihívó hang nem bizonyult volna teljesen veszélytelennek, ha a squatter atléta fiai a közelben tartózkodnak.

- Ez aztán sikeres hadmüvelet volt, igaz-e, öregem? - fordult a trapper felé. - Hallom, maga fiatalkorában rendes sorkatona volt. Azt hiszem, nem ez az elsö vár, melyet elesni látott.

- Bizony igaz - felelte az öreg, aki még mindig ott állt eredeti örhelyén, a szikla lábánál, és cseppet sem hozta ki sodrából mindaz, amit látott. A maga néma módján nevetgélt, és elismeröen kiáltott fel a magasba: - Derekasan viselkedtek!

- Azt hiszem, ilyenkor névsort kell olvasni, hogy kiderüljön, ki maradt életben, és kit kell eltemetni. Vagy nem ez a szokás minden véres csata után? - kérdezte Paul.

- Van, aki így tesz, van, aki nem. Amikor Sir William visszaverte azt a németet a Hori...

- A maga Sir Williamje elbújhat Sir Paul mellett! Tartsuk be a katonai szabályokat, és olvassuk fel a névsort. Erröl jut eszembe, öregem! A nagy méhvadászat és vadpecsenye-evészet közepette egészen elfelejtettem megkérdezni a nevét. Kezdjük hát az utóvédünkkel, vagyis magával.

- Az én nevem, fiam? A hosszú évtizedek folyamán annyi nevet viseltem, ahányfajta ember közt csak megfordultam! A delavárok éles látásomról Sólyomszemnek neveztek. Az Otsego-tó menti telepeseknek a lábszárvédöm szúrt szemet, és Börharisnyának neveztek. Még sok más nevet is viseltem életemben, egyik sem számít semmit. Az a fontos, hogy majd ha Mennyei Bírám elé szólítanak, felelni tudjak tetteimért.

Paul már oda se figyelt, hiszen a szikla magasságában alig érthette meg a trapper szavait.

- Battius doktor! - kiáltotta falrengetö hangján a természetbúvár felé, aki beérte elsö höstetté­vel, melynek során elfoglalta helyét a sziklaüregben, és még most is ott ült kényelmesen, teljes biztonságban, kezében a már említett botanikai csodával, és elbüvölten nézegette.

- Szíveskedjék ide felfáradni, tisztelt vakondokvadász úr! - folytatta Paul Hover. - Gyönyörködjék kicsit a derék Ishmael várából nyíló kilátásban! Nézzen egyszer a természet arcába is, ne csak mindig a talpa alá, ahol férgek és giliszták nyüzsögnek!

Hirtelen elhallgatott, mert megpillantotta Ellent. Miss Wade éppen akkor telepedett le nagy szomorúan a szikla szélére. Paul lopva figyelte, de úgy tett, mintha nem is látná. A "várúr" holmijában tartott házkutatást. Kíméletlenül beletúrt Eszter fiókjaiba, a lányok falusias ünneplö ruháit közömbösen kiszórta a földre, a lábosokat és fazekakat pedig megvetöen rugdalta ide-oda. Ám ez a buzgó tevékenység teljesen céltalan volt. Nem keresett semmit, és nem tartott meg magának semmit, valójában nem is tudta, mi kerül a keze ügyébe. Miután sorra megvizsgálta a kis sátrakat és kunyhókat, visszatért abba a kunyhóba, ahová a gyerekeket zárta, miután kezüket-lábukat zsineggel alaposan összekötötte. Egy vödör került az útjába; szertelenül belerúgott, és mint egy futball-labdát, vagy ötvenlábnyi magasba felrepítette a levegöbe. Végül kiállt a sziklaterasz peremére, és mindkét kezét wampumövébe dugva, olyan buzgón kezdte fütyülni a "Kentuckyi vadászdalt", mintha fizetést kapna azért, hogy hallgató­ságát zenei szórakozásban részesíti. Így telt el az idö, amíg Middleton ki nem vezette Inezt a nagy fehér sátorból, és új irányba nem terelte az egész társaság gondolatait. Intett Paulnak, hogy hagyja abba a fütyülést, a doktornak, hogy szüntesse be csodanövénye tanulmányozását. Magához rendelte öket, és mint a kis csapat elismert vezére, kiadta a parancsot a haladéktalan indulásra.

A most kezdödö zürzavarban és sürgés-forgásban nem maradt idö sem töprengésre, sem kesergésre. A csapat tagjainak nem hullt váratlanul ölükbe a gyözelem. Mindegyiknek meg volt már a maga szerepe vagy beosztása, mely erejének és képességeinek legjobban megfelelt. A trapper megragadta a sziklától nem messze békésen legelészö Asinust, és hátára illesztette azt a bonyolult micsodát, amit Battius doktor saját eszüleg talált ki, és saját kezüleg készített el, s nagy merészséggel nyeregnek nevezett. Maga a doktor dobozait, mappáit, növény- és bogárgyüjteményét kapkodta össze, s gyorsan beledugta az említett találmány egyik zsebébe, ahonnan - abban a pillanatban, mihelyt a doktor hátat fordított neki - a trapper a legnagyobb lelki nyugalommal kiszórta a sziklák közé. Paul azzal mutatta ki ügyességét, hogy villám­gyor­san leszállította Inez és Ellen elöre összecsomagolt holmiját a citadella aljába, míg Middleton, miután részint szörnyü fenyegetésekkel, részint nyájas ígéretekkel rábírta a gyerekeket, hogy megkötözve is maradjanak csendben, segített a hölgyeknek leereszkedni a meredek ösvényen. Mivel az idö már sürgetett, és attól kellett tartani, hogy Ishmaelék minden pillanatban meg­érkezhetnek, az egész hadmüvelet a fokozottan gyorsuló mozgás jegyében zajlott le.

A trapper nagy nyugalommal és szakértelemmel rakosgatta a legszükségesebb (föképpen a hölgyek kényelméhez szükséges) holmit a nyereg zsebeibe, ahonnan a boldogtalan természet­búvár kincseit az imént olyan kegyetlenül kidobálta, Middleton pedig felültette Inezt a nyereg egyik oldalára, amelyet számára gondosan elökészített, míg a másik ülést barátnöje részére tartotta fenn.

- Álljon fel, gyermekem - mondta a trapper Ellennek, intve, hogy kövesse Middletonné példá­ját, és aggódón csóválgatta fejét. - A szikla gazdája nemsokára itt lesz. Azt hiszem, nem olyan ember, aki békésen nézné, hogy holmiját így feldúlják, akárhogyan jutott is hozzá.

- Igaz - mondta Middleton. - Minden perc drága.

- Nem akartam sürgetni - mondta az öreg. - Nagyapjára gondoltam, és eszembe jutott, milyen boldog volt a menyasszonyával ifjúsága idején. Hiába, ez a természet parancsa, nem lehet semmibe venni.

Ekkor Ellen odalépett, megragadta Inez kezét, és megszólalt akadozó hangon, mely elárulta, mennyire küzd érzelmeivel.

- Isten áldja meg önt, kedves, drága asszonyom! Remélem, idövel elfelejti és megbocsátja azt a méltánytalanságot, melyet nagybácsim hibájából kellett elszenvednie, és...

A többit nem lehetett megérteni, mert csukló zokogásban tört ki.

- Nem értem! - kiáltott fel Middleton. - Hát nem azt mondtad, Inez, hogy ez a helyes kislány velünk tart, és házunkban fogja tölteni élete hátralevö részét? Legalábbis vendégünk lesz addig, amíg nem talál kellemesebb otthont magának.

- Igen, azt mondtam. És még mindig remélem, hogy így lesz. Ellen annyi barátságot és együttérzést tanúsított irántam nyomorúságom idején, hogy örökké adósa leszek. Megígérte, hogy mellettem marad boldogabb idökben is.

- Nem tehetem..., nem szabad megtennem! - mondta Ellen, pillanatnyi gyengeségét legyözve. - Ha sorsom már idevetett ezek közé az emberek közé, nem hagyhatom el öket. Csak meg­erösíteném abban a hitükben, hogy én voltam az árulójuk. A nagybácsim a maga durva módján nagyon jó volt hozzám, amikor árvaságra jutottam.

- A nagybácsija! Úgy rokona annak a csavargó Ishmaelnek, mint ahogy én püspök vagyok! - kiáltott fel Paul, torkát köszörülve. - Ha a vén csirkefogó oda is vetett neki egy-egy falat vadpecsenyét, vagy megengedte, hogy belekanalazzon a hominyjába, visszakapta kamatostul! Hát nem tanította Ellen a kis ördögfiókákat a bibliát betüzgetni, és nem segített az öreg Eszternek a kislányokat felruházni, hiszen a tüvel is ügyesen bánik! Próbáljatok meggyözni arról, hogy a herének is van fullánkja, hamarabb elhiszem, mint azt, hogy Ellen hálával tartozik a Bush pereputtynak!

- Nem az a kérdés, ki az adós, ki a hitelezö - felelte Ellen. - Egy gyermeklány, akinek nincs se apja, se anyja, nem felejtheti el egyetlen rokonát, aki törödött vele. Nem, drága hölgyem, útjaink elváltak. Az ég áldása kísérje, és árassza el felhötlen boldogsággal! Nekem jobb lesz itt, ebben a sivatagban, ahol nem kell restelkednem senki elött.

- Látja, öreg, innen fúj a szél! - fordult Paul a trapperhez. - Maga tapasztalt ember, sokat látott és hallott. Mondja, mit szól ehhez?

- Pszt! - intette csendre az öreg. - Hektor nyugtalankodik. Mi van, kis kutyám? Beszélj!

A tiszteletre méltó eb idegesen szimatolt a friss szellöbe, mely éppen most kerekedett, és söpört végig a prérin. Gazdája szavára morogni kezdett, és fenyegetöen vicsorgatta maradék fogait. A fiatalabb kutya, amely eddig lankadtan hevert a füben, kipihenve a reggeli vadászat fáradalmait, most felkapta fejét, és orrlyuka kitágult. Aztán mindketten újra leheveredtek, mintha csak jeleznék, hogy ök megtették a kötelességüket.

A trapper megragadta a szamár kantárját, és felkiáltott:

- Most nincs idö locsogni! A squatter meg a fiai a nyakunkon vannak!

Middleton egy pillanat alatt megfeledkezett Ellenröl, és csak arra gondolt, hogy feleségét újabb veszély fenyegeti. Szükségtelen megjegyezni, hogy Battius doktor sem várt újabb biztatást, hanem elsönek kezdte meg a visszavonulást.

A kis csapat az öreg trapper útmutatásait követve hátat fordított a sziklavárnak, és gyors léptekkel nekivágott a prérinek.

Paul Hover azonban egy tapodtat sem mozdult a helyéröl, hanem komor arccal puskájára támaszkodott. Eltartott egy teljes percig, amíg Ellen észrevette. Annyira kétségbeesett, hogy arcát megint kezébe temette.

- Miért nem menekülsz? - kérdezte sírva.

- Nem szokásom - felelte a fiatalember.

- A bácsi mindjárt itt lesz. Ne számíts könyörületre, ha itt talál.

- Nem várok együttérzést senkitöl. Még az unokahúgától sem. Jöjjön csak az öreg, bánom is én! Legfeljebb agyoncsap! Többet nem tehet.

- Paul, Paul! Ha csak egy cseppet szeretsz, menekülj!

- Egyedül? Ha ezt megtenném, akkor...

- Ha kedves az életed, fuss, rohanj!

- Egyáltalán nem kedves nélküled!

- Paul!

- Ellen!

A lány kinyújtotta feléje mindkét kezét. Újabb zokogásban tört ki, mely még hevesebb volt, mint az elöbbi. Arca valóságos könnyárban úszott. A méhvadász nem szólt semmit, csak átölelte izmos karjával a lány karcsú derekát. A következö pillanatban már vitte is magával az ösvényen, egyre gyorsabban, menekülö barátai után.

A kis csermely, amely vizével a magas szikla lábánál kinött fákat és bokrokat táplálta, Ishmael Bush fellegvárától nem messze, egy sürü bozótban eredt. Forrását nyárfák vették körül, és vadszölö cserjéi rejtették el. Ide vezette a trapper a menekülök csapatát, mert tudta, hogy messze földön ez az egyetlen hely, mely fedezékül szolgálhat. Az öregember sok évtizedes tapasztalatának köszönhette, hogy ilyen nehéz helyzetekben ösztönszerüen megtalálta a helyes utat. Célja egyelöre az volt, hogy a magas szikla minél elöbb elválassza gyorsan közeledö ellenségeitöl. Sikerült is kellö idöben elrejtenie csapatát a bozótban, s még Paul Hover is utolérte öket, karján a ziháló Ellennel. A kusza bokrok éppen abban a pillanatban zárultak be mögöttük, amikor Ishmael felért a szirt tetejére, és eszeveszett haraggal bámult feldúlt és szerteszórt ingóságaira, majd felfedezte megkötözött gyermekeit (kiknek a szájuk is be volt tömve) az egyik kunyhóban, ahová Paul Hover zárta öket nagy elörelátással és körül­tekintéssel. A szikla tetejéröl egy hosszú csövü puska játszva golyót röpíthetett volna a bozót kellös közepébe, ahol a sziklavár feldúlói rejtözködtek.

A trapper volt az elsö, aki megszólalt, érezve, hogy társai szeme rajta függ, és töle várnak tanácsot.

Végignézett a körülötte csoportosuló és egymástól ugyancsak különbözö embereken - szinte szemlét tartott fölöttük -, és örömmel állapította meg, hogy nem hiányzik senki.

- Mégiscsak gyözött a természet szava! - dünnyögte, és helyeslö mosollyal nézett a diadal­masan ujjongó Paulra. - Mindjárt gondoltam, hogy azok, akik jóban és rosszban összetartottak, s még éjszaka is találkoztak, csillagfényben vagy a felhös ég alatt, nem válnak el haraggal az utolsó pillanatban. No de most nincs idö beszélgetni. A gyorsaság még megmenthet minket, semmi más. Az a vad csürhe hamarosan ráakad a nyomunkra, és akkor nem sok jót várhatunk tölük. A vitát csak a puskák dönthetik el, amit nem szeretnék. Isten örizz minden vérontástól! Kapitány úr, hol az a hely, ahol önt a katonái várják? Nem vezethetne minket oda?

- Találkozónk megbeszélt helye rettentö messze van innen - a Platte folyó partján.

- Az baj, nagy baj! Ha már az ütközet elkerülhetetlen, legalább egyenlö erök mérközzenek egy­mással, amiröl itt szó sem lehet. Figyeljenek hát arra, amit egy tapasztalt öregember mond. Itt nincs más lehetöség, csak a gyors visszavonulás. Ez a bozót majdnem egymérföldnyi hosszú­ságban nyújtózkodik lejtösen lefelé, csak az a baj, hogy nem a lakott telepek irányában, hanem napnyugat felé. Így hát...

- Elég, elég! - kiáltott Middleton türelmetlenül, nem várva meg, hogy a megfontolt és talán már kissé fecsegö öreg befejezze fejtegetéseit. - Szedjük a lábunkat máris!

A trapper helyeslöen bólintott, és keresztülvezette a szamarat a mocsaras mélyedésen, majd gyorsan folytatta útját az ismét kemény talajon.

- Ha az öreg Ishmael megpillantja ezt a széles országutat a bozóton keresztül - mondta Paul, a csapásra mutatva, amelyet kitapostak -, rögtön tudni fogja, hol keressen minket. No de jöjjön csak utánunk! A gazember, tudom, nagyon szerette volna, ha egyik fia feleségül veszi...

- Csitt, Paul! - szólt rá Ellen Wade ijedten és elpirulva. - Olyan csuda erös hangod van, hogy mérföldnyi távolságra is elhallatszik.

A méhvadász elhallgatott, de sötét pillantása, mellyel hátrafelé nézett, elárulta harcias hangulatát. A társaság most már úgy sietett, ahogy csak lába bírta. Nemsokára egy kis domb elé értek. Gyorsan megmászták, és pihenö nélkül leereszkedtek a túlsó lejtön. Most már nem forogtak abban a veszélyben, hogy Ishmael fiai fellegvárukból is megláthatják öket.

A trapper felhasználta a terep alakulását arra, hogy irányt változtasson, és így játssza ki üldözöit, akárcsak egy hajó a ködben és sötétben, mely hasonló módon nyer egérutat.

Két óra hosszat haladtak így eröltetett menetben. Közben nagy félkörben megkerülték a szikla­várat, és végül egy olyan helyre értek, mely pontosan az ellenkezö irányban terült el, mint amerre menekülésük kezdetén elindultak. De legtöbbjüknek sejtelme sem volt erröl. Hogy megint a hajóhasonlattal éljünk, éppoly kevéssé tudtak tájékozódni a prérin, mint a tapasz­talatlan utas az óceánon. Teljesen az öreg trapperre bízták magukat, aki olyan határozottan vezette öket, mint aki tökéletesen ismeri ezt az utat. Kutyája idönként megállt, a trapper arcába nézett, aztán jó messzire elöreszaladt, mintha megbeszélte volna gazdájával a helyes utat. De az említett két óra leteltével a kutya hirtelen megállt, söt le is ült a fübe, hosszasan szimatolta a levegöt, majd halk, panaszos vonításban tört ki.

- Hát persze, kutyuskám, igazad van - mondta az öreg, és nyugtalan négylábú barátja mellé lépve, megcirógatta. - Én is megismertem a helyet, hogy is felejthetném el. - Közben a többiek is odaértek, és az öreg, maga elé mutatva, így szólt: - Amott, abban a sürü bozótban kitünöen elbújhatnánk. Nyugodtan heverhetnénk akár addig is, amíg terebélyes fák nönek ki ebböl a kemény földböl, a squatter meg a pereputtya akkor sem háborgatna itt bennünket.

- Ez az a hely, ahol a holttest feküdt! - kiáltott fel Middleton, és homloka elborult a vissza­emlékezésre.

- Úgy van - felelte az öreg. - De hogy barátai eltemették-e már, egyelöre nem tudhatjuk. A kutyák megismerték a szagot, de kissé megzavarodtak. Jó lenne, ha méhvadász barátunk behatolna a sürübe, és megvizsgálná a terepet, míg én igyekszem visszatartani a kutyákat attól, hogy túl hangosan vonítsanak.

- Miért éppen én? - kiáltott fel Paul, és kezével végigszántott bozontos fürtjein, mint egy ember, aki gondolkodóba esik, mielött valami nagy fába vágná a fejszéjét. - Ide hallgasson, öreg! Szemrebbenés nélkül álltam nem egy kavargó méhraj kellös közepén, amely éppen elvesztette királynöjét. Mondhatom, egy emberre, aki ezt meg tudja tenni, nem lehet ráfogni, hogy megijed a saját árnyékától. A legnagyobb nyugalommal szembenézek azzal a csavargó Ishmaellel vagy bármelyik fiával. De hogy felkotorjam egy halott ember csontjait, ahhoz semmi kedvem. Így hát köszönöm a megtiszteltetést, ahogy Kentuckyban szokták mondani, ha valakit kineveznek a polgárörség káplárjának, de nem fogadom el.

Az öregember csalódott pillantással Middleton felé fordult, akit annyira elfoglalt Inez vigasz­talása és bátorítása, hogy mit sem törödött a trapper gondjaival. Ekkor az öreg attól kapott segítséget, akitöl legkevésbé várta és remélte.

Battius doktor az egész úton azzal tüntette ki magát, hogy mindenkinél gyorsabban szedte a lábát, ami annál feltünöbb volt, mert ellenkezett megrögzött szokásaival. Egyébként a derék természetbúvárnál rosszabb útitársat el sem lehetett képzelni, különösen ha sietös útról volt szó, hiszen rendes körülmények között lépten-nyomon megállt, lehajolt, leguggolt, söt lehasalt a földre, hogy megvizsgáljon egy-egy növényt vagy kis állatot, amely felkeltette figyelmét. Ám Linnaeus[5] buzgó tanítványa ezúttal nemcsak vakon sietett el a legizgalmasabb kórók, lapuk, bogarak és férgek mellett, hanem úgy száguldott elöre, hogy még egy vizslával is felvehette volna a versenyt. Szerencséjére nem vette észre a trapper cselfogását, mellyel nagy körben Ishmael fellegvára mögé vezette a menekülök csapatát. A jó doktornak az volt a benyomása, hogy minden perce és minden lépése növeli a távolságot közte és a rettegett Bush család közt. Most, hogy ráeszmélt tévedésére, megdöbbent ugyan, mégis bátran ajánlkozott a bozót felkutatására, ahol Asa holtteste feküdt.

- Ha olyan emberre van szükség, aki tökéletesen uralkodik az idegrendszerén, itt vagyok én! - jelentette ki büszkén és kissé elpirulva.

- Ez az ember kezd tetszeni nekem, bár mindig nyakatekerten beszél - dünnyögte a trapper. - Arról van szó, kedves uram, hogy ez a bozót nagyon alkalmas volna pihenöre, de attól tartok, hogy olyasvalamit rejteget, amitöl a hölgyek könnyen megrémülhetnek. Ha nem riad vissza attól, hogy esetleg szembe kell néznie a halállal, vizsgálja át ezt a bozótot. Mutassa meg, hogy ember a talpán.

- Hogy ember vagyok-e? Ki merné kétségbe vonni? Egy pillanatig sem lehet vitás, hogy az em­lösök osztályába, a föemlösök rendjébe és az emberek nemébe tartozom. Ez az én rendszertani helyem az élök világában. Homo vagyok a javából.

- Akkor nincs semmi baj! Úgy látom, csak a szavak választanak el minket, egyébként egész jól megértjük egymást. Végtére is egyik ember olyan, mint a másik. Csitt, Hektor! Maradj nyugton, kis kutyám! Megszokhattad már a vér szagát. Persze, az emberi vér egészen más!

A doktor szánakozó pillantást vetett az öregre, és fölényeskedve megjegyezte:

- Hogy egyik Homo olyan, mint a másik? Testi vonatkozásban így van, csakugyan. De ami a többit illeti, az egyik ember az állatok színvonalára süllyed, a másik meg a tudományos meg­ismerés magaslatára emelkedik, és elmondhatja magáról, hogy istenhez hasonló!

Ez a hetvenkedés felbosszantotta az öreget. Még mindig puskájára támaszkodott, de megrázta fejét, és így felelt:

- Ilyen az emberi gög és gonoszság. Immár nyolcvan esztendeje taposom a földet, és nézem csodálkozva a világot, de ma sem tudom megmondani, mi az oka, hogy tavasszal kifakad a rügy, és összel lehull a levél a fáról. A maga tudománya, amellyel olyan nagyra van, az én szememben keveset ér. Hiába dicsekszik, és hasonlítja magát istenhez. Tud-e valamit az életröl és a halálról? Miért él a sas olyan sokáig és a pillangó olyan rövid ideig? Vagy kérdezek valami egyszerübbet. Miért olyan nyugtalan ez a kutya itt? Ha olyan nagy tudós, és annyi könyvet elolvasott, feleljen erre!

A doktort kissé meghökkentette ez a heves támadás.

- Az ösztön - mondta vállvonogatva.

- És mi az ösztön?

- Az ész alacsonyabb foka.

- És mi az ész?

- Tisztelt vadász, hogy ezt megmagyarázzam, ahhoz hosszabb idö kellene. És kérdés, hogy kellö iskolai elöképzettség nélkül meg tudná-e érteni.

A trapper nem folytatta a vitát. Megint kutyájához fordult, megsimogatta fülét, hogy meg­nyugtassa.

- Ne légy már olyan ostoba, Hektor! Hiszen máskor nagyon értelmes kutya vagy. Nos, kedves uram, térjünk vissza a feladatra, melyre jelentkezett. Legyen szíves, nézzen körül abban a bozótban.

A doktor szó nélkül elindult a bozót felé. A kutyák, amelyeket az öreg eddig féken tartott, halkan nyöszörögni kezdtek. De amikor a doktor belépett a bozótba, a fiatal kutya kitépte magát a trapper kezéböl, és gyorsan futkározni kezdett körülötte.

Közben folyton a földet szaglászta, majd visszatért Hektorhoz, és heves ugatásban tört ki.

- Úgy látszik, Ishmaelék erös szagot hagytak hátra - dünnyögte magában az öreg. - Remélem, annak a könyvmolynak van annyi sütnivalója, hogy nem felejti el, miért küldtem be a sürübe!

Battiust elnyelte a bozót. Hosszú percek teltek el, és a trapper már nyugtalankodni kezdett, amikor hirtelen felbukkant a doktor megint, de nagyon furcsa módon: hátrafelé farolt ki a bozótból, szemét arra a helyre szegezve, ahonnan kijött, mintha valami varázslat igézte volna meg.

- Valami borzalmasat láthatott, hiszen egészen kikelt magából! - kiáltott fel az öreg, s Hektort elengedve, a szinte meghabarodott doktor felé sietett. - Mi történt, kedves uram? Talán megint felfedezett valamit a tudomány számára?

- Bizonyára egy baziliszkusz! - hebegte a doktor rémülten. - Valami sárkánykígyó, a serpensek rendjéböl! Eddig azt hittem, csak a mesében létezik, de a természet olyan hatalmas, hogy versenyez az emberi képzelettel!

- Hogyan? Mit beszél? A préri kígyói többnyire ártalmatlanok. Legfeljebb hébe-hóba bukka­nunk itt egy-egy csörgökígyóra, de az sem veszélyes, mert farkával elözetesen jelt ad, mielött megtámadná az embert. Uramisten, milyen megalázó dolog is a félelem! Itt van ez a tudós, akinek tele van a szája olyan nagy szavakkal, hogy az egyszerübb ember hasra esik tölük, de rémületében olyan kicsi lesz, hogy csipogni se mer. Szedje össze magát, az isten szerelmére! Mit látott tulajdonképpen? Mi ijesztette meg annyira?

- Egy csodalény! Egy monstrum! Egy szörnyeteg, amelyet a természet csak azért hozott létre, hogy megmutassa hatalmát. Soha életemben nem találkoztam még egy ilyen példánnyal! Nem ismerem sem az osztályát, sem a rendjét, sem a családját, sem a nemét, sem a faját! Fittyet hány minden osztályozásnak! De hadd jegyezzem fel a külsejét, amíg nem késö! - kiáltott fel, és remegö kézzel turkált a zsebében, hogy elörántsa jegyzökönyvét. - Szeme megbabonázó, színe tarka és bonyolult, alakja...

- Ez az ember egyszerüen megbolondult! Talán nem is látott semmit, csak képzelödik! - vágott a szavába a trapper.

- Hát akkor oda nézzen! Oda, oda! - kiáltotta a doktor, és a bozót sürüjébe mutatott, egy pontra, amely körülbelül ötvenlábnyira volt attól a helytöl, ahol mindketten álltak.

A trapper a legnagyobb nyugalommal a megjelölt irányba nézett, de abban a pillanatban, amikor éles, gyakorlott szeme meglátta azt, ami a természetbúvárt kihozta a sodrából, maga is meghökkent. Puskáját gyors mozdulattal lövésre fogva, elörelépett, de hirtelen megállt, mintha meggondolta volna magát, vagy ráeszmélt volna arra, hogy tévedett. Sem az elsö ösztönös mozdulat, sem a hirtelen visszakozás nem volt indokolatlan. A bozót peremén egy élö labda kuporgott a földön, valami állati gomolyag, amely olyan különös és ijesztö volt, hogy nem csoda, ha a doktor egészen elvesztette a fejét. Ez a különös állat nemcsak tarka volt, de égö, rikító színekben pompázott, noha színei közül a fekete és a vörös volt a legszembeszököbb. Mozdulatlanul feküdt ott, akár egy kö, és az ember könnyen kétségbe vonhatta volna, egyál­talán él-e, ha tarkaságából elö nem villan fekete szeme, mely hátborzongató merev figyelemmel követte a trapper minden mozdulatát.

- Nem sárkány, és nem kígyó, hanem indián felderítö, ha csak szikrányit is értek az indián ravaszsághoz és ördöngösséghez! - dünnyögte az öreg, miközben puskája agyát a földhöz kop­pantva, nyugodtan csövére támaszkodott, és szemügyre vette a doktor rémületének tárgyát. - Most úgy próbál zavarba hozni, hogy mereven farkasszemet néz velem. Szeretné elhitetni, hogy amit látok, nem egy rézbörünek vastagon bemázolt feje, hanem kö, amelyet redves gyökerek és lombok takarnak. Vagy ki tudja, még miben sántikál?

- Szóval emberi teremtmény? - álmélkodott a doktor. - Közönséges Homo? Én meg azt hittem, valami ismeretlen szörnyeteg.

- Ez bizony közönséges ember! Olyan halandó, mint a préri bármelyik harcosa! Nem az elsö rézbörü, aki a bozótból ostobán és vakmeröen a fehér vadászra mered, mintha nem is élne! De majd szóra bírjuk a fickót, hadd tudja meg, hogy olyan férfiakkal van dolga, akiknek már kinött a szakálluk. Gyere csak elö a búvóhelyedröl, barátocskám! - folytatta dakota nyelven. - Van itt hely elég, elfér még egy harcos!

A két szem mintha még vadabbul izzott volna, de a kerek golyó, amely a trapper véleménye szerint nem volt egyéb, mint egy indián harcos módjára megnyírt emberfej, továbbra is mozdu­latlan maradt, és nem adott semmi életjelt magáról.

- Téved, öregem! - kiáltott fel a doktor. - Ez nem ember, még csak az emlösök osztályába sem tartozik, hanem jóval alacsonyabb rendü állat.

- Sokat adok a maga tudományára! - felelte a trapper elégedett kuncogással. - Addig bújta a könyveket, amíg nem tud egy rénszarvast egy vadmacskától megkülönböztetni. Az én Hektor kutyám nem ismeri az ábécét, mégis müvelt kutya, és nem lehet olyan könnyen lóvá tenni, mint magát. Szóval azt hiszi, hogy ez nem ember? No, majd mindjárt meglátja, hogy micsoda. Majd megtanítja rá egy öreg trapper, aki még olvasni sem tud. Nem fogom bántani, csak éppen kiugrasztom a bokorból.

A trapper most gondosan megvizsgálta puskája fojtását, ügyelve arra, hogy kényelmes elökészületeivel félreérthetetlenül elárulja ellenséges szándékát. Amikor úgy gondolta, hogy céltáblája már eléggé komolyan veszi a fenyegetö veszélyt, vállához emelte puskáját, és hangosan felkiáltott:

- Nos, barátom, béke vagy háború? Ahogy tetszik! Nem felel? Akkor úgy látszik, csakugyan nem élö ember, mint ahogy ez a tudós állítja. Ha meg így van, mit árthat, ha belepörkölök egy halom száraz falevélbe?

A puska csöve már halálos biztonsággal célba illeszkedett, amikor az utolsó pillanatban egy magas, karcsú indián ugrott elö a hervadt lombok alól, amelyeket álcázásul magára halmozott.

Kihúzta magát, és csak ennyit mondott:

- Uff, itt vagyok!

X.
KÜLÖNÖS PÁRBESZÉD

Az öregnek esze ágába sem jutott fegyverét elsütni. Leeresztette puskáját, és szemmel látható elégedettséggel kuncogott magában csele sikerén. Az álmélkodó természetbúvárhoz fordult és megjegyezte:

- Ezek a kópék gyakran órák hosszat fekszenek így, teljesen mozdulatlanul, akár az alvó alligátorok, miközben valami ördöngös ravaszságon törik a fejüket. De ha látják, hogy komoly a veszély, éppen úgy talpra ugranak, mint más emberfia. Ez az indián hadiszínekben pompázik. Bizonyára egy nagyobb csapat felderítöje, és társai itt lehetnek valahol a közelben. Mindjárt megpróbálom kicsiholni belöle az igazságot, mert egy ilyen indián csapat, ha elindul a hadiösvényen, veszélyesebb lehet számunkra, mint Ishmael valamennyi fiával együtt!

- Bizony veszedelmes fajta - hagyta rá a doktor, és nagyot fújt, mintha így akarná lerázni magá­ról a meglepetés lenyügözö hatását. - Olyan fenevadak, akiket nehéz osztályozni. Beszéljen hát vele, de barátságosan.

Az öreg óvatosan körülnézett minden irányban, hogy meggyözödjék róla, nem ólálkodnak-e más indiánok is a közelben, aztán a békés szándék szokásos jeleivel közeledett a leleplezett "baziliszkuszhoz". Tenyerét felfelé fordította, és úgy nyújtotta felé. Az indián nem árult el semmiféle nyugtalanságot. Szemrebbenés nélkül, méltóságteljesen várta közeledését. Pedig tudhatta, hogy a sápadtarcúnak a fegyvere különb, mint az övé.

Minden tekintetben pompás emberpéldány volt. Alakja délceg, karcsú és arányos. Hadiszínek­kel kifestett arca egy igazi harcos komolyságát, elszántságát tükrözte. Arcéle feltünöen nemes volt, majdnem római arcél - de vonásai egyébként elárulták ázsiai eredetét. Vörös böre már magában is elég harcias lett volna, de a ráfestett harci jelek még vadabbá és félelmetesebbé tették. Pedig ebben a tekintetben mérsékletet tanúsított, és beérte néhány vörös és fekete csíkkal; nyilván lenézte azt a borzalmas maszkot, amelyet az öserdö gyermekei fegyverzetük kiegészítésének tekintenek. Fejét a szokásos módon simára borotválta, csak a feje búbján hagyott meg egy vaskos, hosszú fürtöt, amely ellenségeinek szóló dacos kihívás volt. Fül­cimpáján nem viselt függöt vagy más ékességet, mert zavarta volna felderítöútján. Felsöteste a késö ösz ellenére jóformán meztelen volt, és hanyagul vállára vetett szarvasbör köpenyét inkább csak díszül viselte, nem pedig férfiatlan védekezésül a hideg ellen; ez a köpeny, mely bö ráncokban omlott alá, a legfinomabban kidolgozott szarvasbörökböl készült, és a rajta látható kezdetleges festés valami vakmerö höstettet ábrázolt. Finom, piros posztóból szabott nadrágja arra vallott, hogy kapcsolatban állt fehér kereskedökkel. Ám a térdcsatjától lefelé egészen a mokasszinjáig érö iszonyatos rojtok emberi skalpokról levágott hajból készültek. Egyik kezével könnyedén íjára támaszkodott, másik kezében hosszú égerfa lándzsáját tartotta. Hátán pumabörböl készült tegezt viselt, melyröl az állat farka lógott le díszül. Az állati inakkal nyakába akasztott bölénybör pajzsot szintén csatakép díszítette.

Amikor a trapper odalépett hozzá, a harcos meg se moccant, csak villogó szeme, mely sötétebb és fényesebb volt, mint a szarvasé, cikázott egyik fehér arcról a másikra.

- Testvérem messze elkerült a falujától? - kérdezte az öreg páni nyelven, mert öltözékéröl, mázolása színeiröl és egyéb jelekböl felismerte az indián nemzetségét. Gyakorlott szeme olyan volt, mint a tengerészé, aki talán maga sem tudná megmondani, miféle titokzatos jelekre alapítja biztos megfigyeléseit.

- A Hosszú Kések városai sokkal messzebb vannak - hangzott a lakonikus, szükszavú válasz.

- Miért hagyja egy páni farkas hazai folyója elágazását olyan messze a háta mögött, anélkül, hogy lovát is magával hozná egy ilyen kopár pusztaságba, mint ez?

- Meg tudnak élni a sápadtarcúak asszonyai és gyerekei egyetlen falat bölényhús nélkül? Kunyhómban éhség vert tanyát.

- Testvérem túlságosan fiatal ahhoz, hogy már saját kunyhója legyen - felelte a trapper, és keményen nézett az ifjú harcos merev arcába. - De látom, hogy nagyon bátor, és akármelyik fönök szívesen odaadná neki a lányát feleségül. De vajon nem tévedett-e, amikor kampós hegyü, gyenge nyilakat hozott magával? - mutatott az indián nyílvesszejére. - Ilyenekkel akar bölényt ejteni? Szeretik talán a pánik, ha a vad sebe gennyesedik?

- Mindig jó felkészülni egy sziúra is; ha nincs szem elött, a bozótban rejtözködhetik.

- Látom rajta, hogy nem hazudik - dünnyögte a trapper angolul. - Jóképü, nyílt tekintetü gye­rek. De túl fiatal ahhoz, hogy jelentösebb fönök legyen. Bárcsak sikerülne összebarátkoznom vele! Ha kenyértörésre kerül a dolog Ishmaellel, minden kar sokat számít. - Megint a préri nyelvére fordította a szót, és közeledö társaira mutatott. - Testvérem láthatja, hogy gyerme­keim fáradtak. Pihenni és enni szeretnének. Ez a vidék talán az én páni testvéremé?

- A Nagy Folyó tájáról érkezö futárok azt mesélik nekünk, hogy a te néped megvásárolta ezt az országot azoktól a sápadtarcúaktól, akik a Nagy Sós-tón túl élnek, és a préri most már a Hosszú Kések vadászterülete.

- Igaz, magam is ezt hallottam a Platte folyó vadászaitól.

- Azért vonulnak a sápadtarcú harcosok a Nagy Folyón felfelé, nehogy a vásárnál megcsalják öket?

- Attól tartok, ez is igaz. Nem adok neki sok idöt, és nyomukban idejönnek az átkozott favágók is, hogy elcsúfítsák és tönkretegyék ezt a szép vadont a Mississippitöl nyugatra! Nem nyugosznak, amíg sivataggá nem változtatnak mindent a Nagy Sós-tótól a Sziklás-hegységig!

- És hol voltak a páni farkasok fönökei, amikor ezt az alkut megkötötték? - kérdezte hirtelen a fiatal harcos, és sötét arcán vad harag villant keresztül. - El lehet adni egy nemzetet, akárcsak egy hód börét?

- Bizony, bizony, nagyon is igaz! Testvérem azt is kérdezhetné, hol volt a jog és a becsület. De hiába, ezen a világon csak az erö számít, és az erösek kénye-kedve az, amit a gyengék kötelesek jognak elismerni. Ha Wahcondah törvényei erösebbek volnának a Hosszú Kések kényénél-kedvénél, akkor szebb volna az élet ezen a világon, én is azt mondom, páni testvérem! Akkor a páni népnek annyi joga volna a prérihez, mint akármelyik nagy fönöknek a szép házához odaát a telepeken!

- A sápadtarcú vadász haja fehér - mondta az indián, és ujját sokatmondó mozdulattal a trapper ráncos kezére tette. - Hogy van az, hogy szíve mást mond, és a nyelve is mást?

- A fehér ember Wahcondahja mindent lát, és mindent hall, éppen úgy, mint a páni nép Nagy Szelleme. Nem szereti hallgatni a hazugságot. Hajam fehér, mint a zúzmarás fenyö, és nemsokára a föld alatt pihenek majd. Miért lépjek hazugsággal az ajkamon a Nagy Szellem színe elé?

Az indián kecses mozdulattal egyik vállára dobta pajzsát, mellére szorította kezét, és lehajtotta fejét, így fejezte ki tiszteletét a sápadtarcú fehér fürtjei iránt. Ezután szeme nem villogott már olyan vadul, és arca is barátságosabb lett, de nem tünt el róla teljesen a bizalmatlanság kifejezése, és ébersége sem enyhült, inkább fokozódott.

De még ez a bizonytalan barátság is arra késztette a trappert, hogy utasítást adjon Paulnak a pihenöre. Inez és Ellen leugrott a szamár hátáról, Middleton és Paul pedig megtett mindent, amit a két hölgy kényelme érdekében az adott körülmények között megtehetett. Közben a beszélgetés is folytatódott, hol páni nyelven, hol meg angolul, hogy Paul és a doktor is részt vehessen benne. A fiatal indián és az öreg trapper nagy figyelemmel leste egymás arcát; mind­kettö ügyesen ravaszkodva igyekezett a másiknak a gondolatait kitalálni, és a magáét eltitkolni. Az eredmény aztán az volt, hogy egyikük sem tudott meg semmit. A trapper hiába próbált értesüléseket szerezni a páni farkasok törzsének helyzetéröl, télire gyüjtött készleteikröl, szom­szédaikhoz füzödö kapcsolataikról; csupa olyan feleletet kapott, amelyböl cseppet sem világ­lott ki, mi indította a fiatal harcost ilyen hosszú útra. Az indián kérdései méltóság­telje­sebbek és tapintatosabbak voltak, de éppen olyan ravaszak, mint a trapperé. A szörmekereskedelem állapotáról beszélt, és egyes fehér vadászok szerencséjéröl vagy kudarcáról, akiket személyesen vagy hallomásból ismert. Arra a folytonos elönyomulásra is célozgatott, melyet a Nagy Fehér Atya (így nevezte az Egyesült Államok kormányát) folytat az indiánok vadászterületén. Fegyelmezetten, tartózkodón beszélt, de hangja néha remegett felháborodásában. Szavaiból kiviláglott, hogy inkább csak hallomásból ismeri azt az idegen népet, mely ösei földjét elözönli, és valójában még kevés dolga volt velük. A fehér világban való járatlanságát az a mód is elárulta, ahogy Inezre és Ellenre nézett. Nyilván most látott életében elöször fehér nöket, akik a jelek szerint nagy hatást gyakoroltak rá. Különösen Inezre nézett nagy elismeréssel és hódolattal. Szerencsére ezt csak az öreg trapper vette észre, aki jól ismerte az indiánok viselkedését és szokásait.

Ezalatt Ellen a csüggedt és fáradt Inezt figyelmes gyengédséggel vette körül. Kettöjük közül ö volt a bátrabb és erösebb, és megszokta már, hogy Inezt gyámolítsa. Pedig most magának is volt gondja éppen elég. Az egyik percben örült, hogy szakított Bushékkal, a következö percben pedig megbánta ezt a kockázatos lépését. Aggodalom és remény közt ingadozva várta, mit hoz a jövö.

Annál derüsebben nézett Paul a világba. Nem is tudta, minek örüljön jobban - annak-e, hogy most már mindig Ellen mellett tartózkodhat, vagy annak a gyözelemnek, amelyet Ishmael fiai fölött aratott. Úgy sürgölödött és dolgozott pihenöhelyükön, mintha otthon volna, a saját házában, s az volna legföbb gondja, hogy vendégei jólétéröl gondoskodjék. Sapkáját oldalra csapva, halkan fütyörészve verte le a bokrokat, hogy a hölgyeknek kényelmes pihenöhelyet biztosítson. Közben a trapper folytatta beszélgetését az indián ifjúval.

- Igaz-e, hogy a páni farkasok törzse elásta a csatabárdot, és kibékült szomszédaival, a világos börü konzákkal? - kérdezte, de az ifjú nem volt hajlandó nyilatkozni. - Hallott már a konzákról, ugye? - fordult most a trapper a doktorhoz. A monda szerint fehér börü nép volt, amely már akkor itt élt, ezen a prérin, amikor a keresztény hódítók még nem is álmodtak arról, hogy ide betolakodjanak, és elrabolják a pogány öslakók örökségét.

- Hogyne hallottam volna! - kiáltott fel a természetbúvár, és letette azt a jókora darab hideg bölénysültet, amellyel birkózott. - Ez a monda két tétel megerösítésére szolgál. Az egyik az, hogy ez a világrész már ismerte a kultúrát még mielött Kolumbusz idetévedt. A másik tétel meg úgy hangzik, hogy az arcbör színe nem természeti törvény, hanem az éghajlat és a táplálkozásmód következménye. Kérdezze csak meg, tisztelt vadász, ezt az indián gentlemant, hogyan vélekedik erröl a dologról - nagyon érdekes lehet.

- Azt hiszi talán, hogy egy páni indián könyveket olvas, és elhisz minden hazugságot, amit nyomtatásban lát, akárcsak a városi léhütök? De ha éppen kívánja, megtehetem önnek ezt a szívességet - felelte az öreg mosolyogva, és máris páni nyelvre fordította a szót. - Testvé­remnek mi a véleménye a következö dologról: akiket itt lát, mind sápadtarcúak, de a páni harcosok böre vörös. Lehetséges-e, hogy idövel az ember megváltozik, és a fiú elüt az apjától?

A fiatal harcos egy pillanatra elgondolkozott, aztán ujjával az ég felé mutatott, és így felelt:

- Wahcondah küldi az esöt a felhökböl, ha beszél, megremegnek a dombok, a tüz, mely fel­gyújtja a fákat, az ö szemének haragja. Gyermekeit saját terve szerint alkotta, és amit egyszer megalkotott, örökké változatlan marad.

A trapper lefordította az indián szavait angolra.

- Okos beszéd - tette hozzá, és megint az indiánhoz fordult. - A páni bölcs nép. Azok a vadászok és trapperek, akik a páni falvakban megfordultak, sokat meséltek nekem testvérem törzsének okosságáról.

- Törzsem nem áll csupa asszonyból. Bátor és bölcs harcos nem ritkaság az én falumban.

- Tudom. De hallottam egy híres páni fönökröl, aki az egykor oly hatalmas, de ma már kihalt delavároknak is becsületére vált volna.

- Egy ilyen hösnek bizonyára neve is van - mondta az indián.

- Úgy hallottam, Sziklaszívnek hívják, mert akarata és elhatározása rendületlen és szilárd, mint a szikla - mondta az öreg.

Az indián a trapper szemébe nézett és megkérdezte:

- Sápadtarcú testvérem látta már törzsem fönökét?

- Soha. Valamikor sok véres csatában vettem részt, és sok törzsfönökkel kerültem szembe. De most már évtizedek óta csendben és magányban töltöm napjaimat.

Ebben a pillanatban Paul minden óvatosságról megfeledkezve, hangosan felkiáltott:

- Ide nézzetek! Micsoda pompás paripa! - és máris elöbukkant a bozótból, kantárjánál vezetve egy csodaszép indián csatamént. - Mit szóltok hozzá, milyen gyönyörü lova van ennek a réz­börünek! - folytatta, miközben a lovat elléptette elöttük. - Nincs brigadéros egész Kentucky­ban, aki ilyen nemes hátaslóval dicsekedhetnék! És nézzétek csak, díszes spanyol nyerget visel! Egy spanyol grand is megirigyelhetné! A farkát és sörényét befonták, és kis ezüstgolyókkal díszítették! Ellen sem csaphatná magát nagyobb parádéba, ha bálba megy! Hogy kerül egy ilyen versenyparipa egy közönséges indián birtokába?

- Lassan a testtel, kedves öcsém! - felelte az öreg. - A páni farkasok híresek a lovaikról. Ez itt mindenesetre kivételesen szép állat, ilyen paripája csak egy hatalmas törzsfönöknek lehet. A nyereg valamikor egy fönemesi családból származó spanyol tiszté lehetett, aki csatában veszít­hette el, talán az életével együtt. Ez az ifjú bizonyára egy nagy fönök fia, talán maga Sziklaszív az apja!

Paul nem viselkedett udvariasan, amikor a beszélgetést félbeszakította, de a fiatal páni a legkisebb jelét sem adta türelmetlenségének vagy rosszkedvének; ám amikor úgy gondolta, hogy lovát már eléggé megcsodálták, hideg udvariassággal kivette a zablát Paul kezéböl - olyan arckifejezéssel, mely elárulta, hogy akaratát tiszteletben szokták tartani. A következö pillanatban a gyeplöt a ló nyakába dobta, és egyetlen ugrással a nyeregben termett. Egy akrobata ügyességével és egy mülovar biztonságával ült a nyeregben, amely - most lehetett csak látni igazán - csupán parádéul szolgált, és inkább akadályozta, mint segítette a mozgás­ban. A kengyelröl is nyilván úgy vélekedett, hogy nöknek találták ki, neki semmi szüksége rá. A ló rögtön ágaskodni kezdett, éppen olyan vad és féktelen volt, mint a gazdája; mindkettöjük mozdulatait mesterkéletlen báj és kecsesség jellemezte. A paripa minden bizonnyal arab vérének köszönhette kiváló tulajdonságait; eredete a mexikói musztángon, a spanyol telivéren és a mór harci ménen keresztül Arábiába nyúlt vissza. A fiatal indián a nemes paripához méltó hajlékonysággal és bátorsággal rendelkezett - mint kiváló lovas, a világ bármely pontján megállta volna a helyét. A páninak, úgy látszik, egyáltalán nem volt sietös, hogy elnyargaljon. Most tökéletes biztonságban érezte magát, és nyugodtan sétáltatta lovát fel és alá, miközben sokkal elfogulatlanabbul nézegette a fehérek kis csapatát, mint eddig. A trapper több ízben azt hitte, hogy most már elnyargal, de az indián az utolsó pillanatban mindig visszafordította lovát, és hol száguldó szarvas módjára, hol meg kényelmes lépésben újra elhaladt bámulói elött. Az öreg trapper intett neki, hogy szálljon le, és folytassák a beszélgetést, de jó ideig eltartott, míg az indián kötélnek állt. Akkor sem szállt le a nyeregböl, csak az öreg mellé léptetett, és a magasból figyelt rá. Arcán a gög és a gyanakvás különös keveréke mutatkozott.

- A páni farkasok falvai messze vannak innen, és az út tekervényes - mondta, miközben karjá­val abba az irányba mutatott, amelyröl a trapper mindjárt kitalálta, hogy éppen az ellenkezöje az igazi iránynak. - Nincs már idöm. Fehér atyám mit kíván mondani?

- Igen, elég tekervényes, ha arrafelé próbálnál hazajutni, de az indián észjárás még tekervé­nye­sebb - dünnyögte magában az öreg angolul, majd az indiánhoz fordulva az ö nyelvén folytatta: - Testvérem nem mondaná-e meg nekem, hogy a páni fönökök szívesen látnának-e idegen arcokat wigwamjaikban?

A fiatal harcos könnyedén és kecsesen a nyeregkápa fölé hajolt, és mosolyogva felelte:

- Mikor történt meg, hogy népem megfeledkezett a vendégszeretetröl, és nem adott enni a falvaiba tévedt idegennek?

- Ha leányaimat oda vezetném - folytatta az öreg a faggatást -, mit szólnának a farkastörzs asszonyai? Kézen fognák a leányaimat, és bevezetnék kunyhójukba? A harcosok pedig elszívnák a békepipát a sápadtarcúakkal?

- A sápadtarcúak hátuk mögött hagyták hazájukat. Miért követték a lenyugvó napot ilyen messzire? Talán elvétették útjukat? Vagy a fehér harcosok asszonyai ezek? Azokhoz tartoznak, akik a Nagy Folyó mentén nyomulnak felfelé?

- Akik a Missouri vizébe gázoltak, a Nagy Fehér Atya parancsát teljesítik. Azok katonák, mi pedig békés vándorok vagyunk. A fehér telepesek szomszédai az indiánoknak, és barátkozni kívánnak velük. Vajon az omahák nem látogatják-e meg a farkasokat, amikor a tomahawk el van ásva a két nemzetet elválasztó ösvényen?

- Az omahák szívesen látott vendégeink.

- És a sziúk? - kockáztatta meg a kérdést az öreg.

- A sziúk kutyák! - kiáltott fel a páni indulatosan. - Fehér atyám láthatja mutatott büszke diadallal a nadrágja térdcsatján fityegö borzalmas ékítményekre -, milyen keveset érnek a skalpjaik! Annyi van belölük, hogy a páni férfiak a lábukkal tapossák. A sziú éljen a hegyek között, és falja a havat! A prérit és a bölényeket Wahcondah igazi férfiak számára teremtette.

- Végre kiszedtem belöle a titkot - súgta a trapper Middletonnak, aki mellette állt és figyelt. - Ez a jóképü fiatal indián a sziúk nyomait fürkészö páni felderítö. Meglátszik arca festésén, nyilai hegyén, de még a szeme éles tekintetén is. Nyugalom, Hektor, nyugalom! Még sohasem érezted egy páni szagát? Feküdj csak nyugodtan, kutyuskám! - Megsimogatta az öreg kutyát, és megint az indiánhoz fordult: - Testvéremnek igaza van. A sziúk hazug tolvajok. Minden nép ugyanazt mondja róluk. De a felkelö nap tájáról érkezett sápadtarcú vándorok semmiképpen sem sziú kutyák, és szeretnék a páni wigwamokat felkeresni.

Az indián ifjú fürkészö pillantást vetett a trapperre. Szemében megcsillant az okosság.

- Testvérem feje fehér, és szeme már sok dolgot látott - felelte. - Meg tudja-e mondani, mi az ott a távolban? Talán egy bölény?

Karjával a keleti látóhatárra mutatott.

- Inkább olyan, mint egy felhö a síkság széle fölött. Azt hiszem, csak ködpára vagy maga az ég.

- Nem. Az egy szikla, tetején sápadtarcúak kunyhóival. Ha testvérem leányai meg akarják mosni a lábukat, kényelmesebben megtehetik saját népük kunyhóiban.

- Páni testvérem szeme nagyon éles lehet, ha ilyen messziröl felismer egy sápadtarcút.

Az indián lassan az öreg felé fordította fejét, és komoly arccal megkérdezte:

- Szokott fehér testvérem vadászni?

- Nem vagyok már vadász, csak egy öreg trapper.

- De ha a prérit elborítják a bölények, meglátja öket?

- Hát hogyne? Meglátni könnyebb, mint elejteni egy toporzékoló bikát.

- És amikor a madarak menekülnek a hideg elöl, és egészen fekete tölük az ég, testvérem látja öket?

- Nem nehéz meglátni egy vadlibát vagy -kacsát, ha milliószámra lepik el az eget.

- És ha hull a hó, és betakarja a Hosszú Kések kunyhóit, fehér testvérem meg tudja külön­böztetni a hópelyheket a levegöben?

- Szemem már nem a régi - felelte az öreg kissé haragosan -, de volt idö, páni, amikor az éles szememröl neveztek el.

- A pánik olyan könnyen meglátják a Hosszú Késeket, mint testvérem a bölényeket vagy a ván­dormadarakat vagy a szállingózó hópelyheket. A Hosszú Kések azt hiszik, hogy Wahcondah az egész világot nekik teremtette. De tévednek. Testvérem ne gondolja, hogy a páni vak vagy ostoba!

Az indián harcos hirtelen elhallgatott, oldalra hajtotta fejét, és feszülten figyelt. Azután meg­for­dította lova fejét, a bozót szélére ugratott, és elmerülve figyelte a kopár prérit a sápadtarcúak háta mögött. Majd abbahagyta rejtélyes leskelödését, visszatért a társasághoz, szemét Inezre szegezte, és háromszor-négyszer elléptetett elötte olyan arccal, mint aki töpreng és tétovázik. Meghúzta türelmetlen paripája zabláját, és már-már szóra nyitotta száját, amikor feje újra mellére csuklott, és megint feszült figyelemmel hallgatózott. Mint egy szarvas, a bozót széléhez szökellt, ahol az imént a végtelen prérire bámult, majd néhányszor gyorsan körülnyargalta a trapper társaságát. Végül hatalmas szökkenéssel szinte felröppent a levegöbe, mint egy madár, amely elöbb szárnyait próbálgatja, azután nekivág hosszú útjának. Egy percig még a prérit súrolta száguldva, azután eltünt egy domb mögött.

A kutyák, amelyek egy idö óta szintén nagy nyugtalanságot árultak el, kis darabig követték, azután abbahagyták üldözését; letelepedtek a fübe, és halk, nyöszörgö, figyelmeztetö vonítás­ban törtek ki.

XI.
BOZONTOS FEJEK

Mindez sokkal gyorsabban történt, mint ahogy el lehet mondani. Az öreg trapper fejcsóválva odasétált a bozót végébe, ahonnan az indián elugratott, és szomorúan dünnyögte:

- Úgy látszik, vannak hangok és áramlatok a levegöben, amiket az én szegény, kiöregedett érzékeim már nem tudnak felfogni.

Middleton csatlakozott hozzá, és vigasztalni próbálta.

- Nem volt itt semmi érzékelnivaló - mondta. - Az én szemem még éles, és a hallásom kitünö, és biztosíthatom, nem láttam és nem hallottam semmit.

- A szeme éles! A hallása kitünö! - visszhangozta az öreg lekicsinylöen. - Nem, fiam, ez nem így van! A szeme elég jó, hogy végignézzen a templom padsorain, a füle, hogy meghallja a távoli harangszót, de amíg nem töltött hosszú éveket itt a prérin, lépten-nyomon rájön, hogy könnyen összetéveszt egy pulykát egy lóval és a bölénybika bömbölését a mennydörgéssel! Ez a kopár pusztaság megtéveszti érzékeinket, a levegöben káprázatos képek lebegnek, és a hullámzó fütengert néha nehéz megkülönböztetni az igazi tengertöl. De amott van egy jel, amelyröl minden vadászember tudja, mire vall.

A trapper egy csapat keselyüre mutatott, amely egyenesen abban az irányban szállt, ahová az ifjú indián tekintete is elmerült. Middleton eleinte nem tudta felismerni a kis fekete pontok mibenlétét, amelyek a komor felhöket pettyezték, de amint jobban szemügyre vette, felismerte alakjukat, majd nehéz, csapkodó szárnyaikat is.

- Figyeljen csak! - mondta a trapper, miután felhívta Middleton figyelmét a gyorsan szálló madárrajra. - Most már hallhatja a bölények dübörgését. A doktor ugyan váltig hajtogatja, hogy a helyes nevük bizon, de végtére is a vadász hivatott arra, hogy eldöntse, mi a préri vadjának általános neve.

Ez célzás volt egy régebbi nagy vitára. A természetbúvár akkor nagyon erösködött, hogy ezt a hatalmas, púpos állatot, melynek kidagadó háta sütve olyan pompás falat, nem is amerikai bölénynek, hanem bizonnak kell nevezni.

- Mert magát csak a púpja érdekli! - kiáltott rá Battius, a megjegyzésre felfigyelve. - A tudo­mányos név, a tudományos meghatározás a maga szemében semmi. Szerencsére vannak még...

- ... olyan nagy tudósok, mint maga! - vágott a szavába az öreg trapper bosszankodva. - Az elsö ember a paradicsomban, isten kertjében nem bújta a könyveket, de a teremtményeket ö nevezte el sorban.

- Nézze, öregem, nem kell szó szerint vennie mindazt, amit a bibliában olvasott - mosolygott a doktor.

- Amit én olvastam! Azt hiszi talán, hogy volt alkalmam iskolába járni? De ha nem is tudok olvasni, annyit én is tudok, hogy a paradicsom nem hasonlított azokhoz a nyavalyás kertekhez, amikkel a városi ember büszkélkedik. Isten kertje nem lehetett más, mint az öserdö, ahol madarak dalolnak, és a legszebb gyümölcsök teremnek. No de térjünk vissza a keselyük titkára. A bölényeket kísérik, és közeledésüket jelzik. Oda nézzen! Már jönnek is - nagyszerü csorda! Valószínünek tartom, hogy a mi páni barátunk abban a völgyben rejtette el embereit, mert abban az irányban tünt el, hogy hírül vigye nekik a bölénycsorda közeledését. Ha így van, akkor most csodás vadászat szemtanúi leszünk. A squatter is jónak látja majd, hogy meglapuljon, és nem kell tartanunk semmitöl. A páni indiánok általában jóindulatúak.

Most az egész társaság figyelme a meglepöen érdekes színjáték felé fordult, mely szemük elött lejátszódott. Még a félénk Inez is odasietett, és Middleton karjára támaszkodva gyönyörködött a látványban. Ellen éppen fözötudományát akarta bemutatni, de Paul hívására letette kezéböl a serpenyöt, és csatlakozott a többiekhez.

Mialatt a mozgalmas jelenet, amelyröl mindjárt beszámolunk, gyorsan lejátszódott, a hatalmas préri fönséges csendje és nyugalma szinte keretbe foglalta a bölénycsorda felvonulásának képét. Legfeljebb az eget sötétítették el a költözö madarak tízezrei, a négylábúak közül, a bölényeken kívül, nem volt más látható, csak a két kutya és a doktor szamara. És ekkor, mintegy varázsütésre, hirtelen megélénkült a táj.

Mindenekelött néhány óriási bölénybika tünt fel a legtávolabbi domb tetején. Mögöttük egyes bölények hosszú sora lépegetett. Azután következett csak az óriási, sötét testek megdöbbentö tömege, amíg a préri rozsdabarna színe nem tünt el teljesen a bozontos bundák sötétebb barnasága alatt. A tömeg egyre sürübb lett, akárcsak a költözö madarak végtelen rajai, amelyek megszámlálhatatlannak tünnek fel. A bölények tömegéböl itt is, ott is porfelhök emelkedtek ki, amint egy-egy dühös állat szarvaival feltúrta a földet. A szél messze vitte a sok ezer állati torokból kitörö mély, tompa bögést.

A kis társaság sokáig állt néma megdöbbenésben. Lenyügözte öket a látvány nagyszerüsége. Végre a trapper törte meg a csendet.

- Nézzék csak! Tízezer hatalmas állat vonul itt egyetlen óriási csordában, minden pásztor vagy felügyelö nélkül. Nem örzi más, csak az égi pásztor, aki erre a végtelen legelöre irányította öket! És van-e olyan büszke kormányzó ezekben az államokban, akinek pompásabb falat kerül az asztalára, mint amihez itt a legegyszerübb vadász is hozzájuthat? Ha megsüt magának egy szép szeletet az állat púpjából, melyet üzött és legyözött, és a természet törvényei szerint becsületesen megérdemelt, megelégedetten hajthatja le fejét éjszakai pihenöre!

- Hát bizony, a bölénypúp fenséges csemege! - kiáltott fel a méhvadász, aki még nem felejtette el a kiadós villásreggelit - helyesebben bicskásreggelit, mert villájuk nem volt -, mellyel a trapper megvendégelte.

- Ugye, fiam? Maga megkóstolta, és igazat ad nekem! - mosolygott az öreg. - De a csorda felénk tart, és fel kell készülnünk a fogadására. Ha elrejtözünk, akkor keresztültörnek a bozóton, és letaposnak, akár a férgeket. Így hát társaságunk gyengébb tagjait biztonságba helyezzük, mi pedig, mint férfiakhoz és vadászokhoz illik, elöl foglaljuk el örhelyünket.

Már nem volt sok idejük tervük megvalósítására. Inezt és Ellent gyorsan elbújtatták a bozótnak abban a részében, mely a közelgö bölénycsordától legtávolabb esett. A csacsit mint gyengébb idegzetü lényt középen helyezték el, míg az öreg trapper a három másik férfival együtt kiállt a bozót elé, abban a reményben, hogy a feléjük viharzó sereg élét, ha túl közel jönnének, más irányba sikerül terelniük. Az az ötven vagy száz bika, mely társai élén haladt, idönként megváltoztatta irányát, úgyhogy az utolsó pillanatig kérdéses maradt, végül is merre tartanak. Ekkor fájdalmas bömbölés hallatszott a csorda közepéböl, az egyik porfelhö mögül; a csorda fölött röpködö prédasóvár dögmadarak irtózatos vijjogása felelt rá, s a következö pillanatban az egész megrémített csorda egyenesen a sürü bozót felé vágtatott.

A veszély most olyan óriási volt, hogy még a legerösebb idegzetü embert is erösen próbára tette. A sötétben hullámzó tömeg két szárnya kissé megelözte a többit, s az arcvonal ily módon homorú rajzot mutatott. A hím állatok gubancos sörényéböl kivillanó vad szemekben esze­veszett rémület tükrözödött. Valamennyien a bozót felé fordultak, és egymást taposták, hogy minél elöbb elérjék ezt a fedezéket. Az elöl rohanókat ezer meg ezer társuk nyomta, taszigálta szüntelenül. El se lehetett képzelni mást, mint hogy a vezetö állatok vakon nekirontanak ennek a pár embernek, és letapossák öket.

Mindnyájan felismerték a veszélyt. Middleton ingadozott. Idönként abba a kísértésbe esett, hogy bevesse magát a sürübe, karon kapja Inezt, és menekülni próbáljon vele. Azután eszébe jutott, hogy lehetetlen a megriasztott bölények eszeveszett rohanását túlszárnyalni. Inkább fegyverei után kapkodott, mintha megállíthatná velük az óriási bivalycsordát. Battius doktor szellemi képességei egyszerüen felmondták a szolgálatot nagy rémületében. Szeme elött elmosódtak a bölények sötét körvonalai, és azt képzelte, hogy egy olyan állatsereglet közeledik felé, amelyben a világ valamennyi állatfaja képviselve van. Most azért csörtetnek feléje, hogy meg­bosszulják rajta azokat a tévedéseket, amelyeket tudományos munkássága közben elkövetett. A szerencsétlen természetbúvár valósággal megbénult, nem tudott sem hátrálni, sem elörelépni, és kétségbeesetten erölködött, hogy felismerje és megnevezze a szeme elött tolongó különféle állatóriásokat. Egészen másképpen viselkedett Paul. Vadul ordítozott, és szüntelenül Ellent hívta, hogy jöjjön, és segítsen neki ordítani. Hangja azonban elveszett a bölénycsorda bögésében és toporzékolásában. Izgatottan és elbüvölten nézte a vadul rohanó állatokat, s miközben torkaszakadtából ordítozott, valami különös rokonszenvet érzett irántuk. Ám ezt háttérbe szorította a szörnyü aggodalom, amelyet Ellen miatt érzett.

- Gyerünk már, öreg trapper, mutassa meg, mit tud! - rivallt az öregre. - Ha soká habozik, mindjárt palacsintává lapítanak!

A trapper puskájára támaszkodva eddig nyugodtan állt, és szemrebbenés nélkül figyelte a csorda mozdulatait. Végre elérkezettnek látta az idöt a cselekvésre. Vállához emelte puskáját, és célba vette a legelöl rohanó bikát. Olyan szép találat volt, hogy még fiatalkorában is becsüle­tére vált volna. A golyó bozontos homlokán találta el az állatot, pontosan a két szarva közt. A bika térdre roskadt, de megrázta fejét, és tüstént talpra állt megint, mintha a váratlan ütés meg­százszorozta volna erejét. Minden pillanat drága volt. A trapper eldobta puskáját, elölépett, és két karját széttárva, puszta kézzel elállta a rohanó csorda útját.

Az ember, ha azzal a szilárdsággal és bátorsággal lép fel, melyet csak a felsöbbrendü értelem adhat, többnyire lenyügözi az állatokat. A vezetö bikák megtorpantak, és az elsö sorok egy percre megálltak. A sürü tömeg összetorlódott mögöttük, és száz meg száz bölény zuhant egymásra vagy a földre, mások meg két hátsó lábukra ágaskodtak. De a háttérböl megint felhangzott a tompa bögés, és a csorda újra elindult. Ám az éle hirtelen kettévált. A trapper mozdulatlan alakja szinte szétvágta és két hömpölygö folyammá választotta a sötét sereget. Middleton és Hover tüstént követték az öreg példáját, odaugrottak mellé, és ök is széttárták karjukat, hogy segítsenek neki, és saját testükkel is megerösítsék a gyenge, élö gátat, mely más irányt szabott az áradatnak.

A hösi kiállás néhány percig tökéletesen bevált. De amint az él mögött rohanók egyre türel­metlenebbül tolongtak elöre, olyan porfelhö kerekedett, hogy majdnem eltakarta a három férfit, és félö volt, hogy letapossák öket. Most volt aztán igazi bátorságra és hidegvérre szükségük. Egy-két percig fokozatosan hátrálniuk kellett, söt egy dühös bika olyan közel száguldott el Middleton mellett, hogy szinte súrolta. Nem volt hajlandó kitérni, hanem szélsebesen betört a bozótba.

- Ne engedjünk még az életünk árán sem! - kiáltotta a trapper. - Különben ezer bestia nyomul utána!

De önfeláldozásuk is hiábavaló lett volna, ha ebben a drámai pillanatban Asinus fel nem emeli hangját, hogy tiltakozzék a betolakodás ellen. Ez a vad, recsegö, soha nem hallott ordítás megrémítette a legdühösebb bikákat is. Megvetették lábukat, és a világért sem hagyták magukat a bozót felé taszítani, hanem kétségbeesetten igyekeztek irányt változtatni. Az imént még vad iramban törtek a bozót felé, most meg ugyanolyan vadul igyekeztek elkerülni. A csorda megint kettévált, és elhömpölygött a bozót mellett jobbra és balra. Csak egy jó mérföld után egyesültek újra. Az öreg megkönnyebbülten vette tudomásul a szamárbögés csodálatos hatását. Nyugodtan megtöltötte puskáját, halkan nevetgélt magában, és csak ennyit mondott:

- Úgy rohannak, mint a kiskutyák, ha patrontáskát kötnek a farkukra. A csacsinak hálásak lehetünk mindnyájan.

- A szamár beszélt, de Bálám hallgat! - kiáltotta Paul, és az oldalát fogta, úgy kacagott. - Nézzétek a doktort! Megnémult ijedtében.

- Ejnye, kedves barátom - fordult a trapper a természetbúvárhoz, aki tátott szájjal állt mellette ‑, egy ember, akinek az a mestersége, hogy az állatokat leírja, csak nem ijed meg néhány bölénytöl - akarom mondani, bizontól?

A doktor nem felelt a csipkelödésre. Soha többé nem vitatta, mi ezeknek az állatoknak az igazi neve. De az is igaz, hogy a húsukból sem evett többé. Elment a kedve a bölénypúptól.

- Hát bizony, ezek a hatalmas állatok elég ijesztöek, amíg meg nem szoktuk öket - folytatta a trapper. - De akármilyen ijesztönek fest is, a világ legmulyább és legbátortalanabb állata.

Beszélhetett a doktornak! Battius holta napjáig gyülölte ezeket az állatokat, akár vadak, akár szelídek. Még évek múltán is, amikor már egy nagy kikötöváros köztiszteletben álló tudósa volt, borzadva gondolt vissza erre a jelenetre. És ha szakmai vacsorákon ezt a csemegét tálalták fel, mely a legelökelöbb párizsi és londoni éttermek leghíresebb ínyencségeivel is felveheti a versenyt, tudós barátunk undorral utasította vissza.

- Persze, egészen más volna a helyzet, ha egy csapat szürkemedve rohant volna felénk, ahogy velem meg Hektor kutyámmal egyszer megtörtént a Nagy Zuhatag... Hohó, ott szalad már a csorda vége, és egy sereg éhes farkas rohan a nyomukban, hogy rávesse magát azokra, amelyek kidöltek vagy elhullottak! Ejha! Ha szemem nem csal, emberek is száguldanak ott, mégpedig kitünö lovasok! Nézzék csak, milyen port vernek fel! Most körülvesznek egy megsebesült bölényt, és elárasztják nyilaikkal!

Az öregember éles szeme látta meg elöször, de a következö percben Middleton és Hover is megpillantotta a sötét csapatot. Tizenöt-húsz lovas lehetett..., ott nyargalásztak a pompás bika körül, mely súlyosan megsérülhetett, mert már nem tudott menekülni, de még nem terült el a földön, pedig kemény börét vagy száz nyíl fúrhatta keresztül. Végre egy hatalmas indián lándzsájával megadta neki a kegyelemdöfést. A hatalmas állat olyan bömböléssel búcsúzott szívós életétöl, hogy messze a bozóton túl társai fülébe jutott, és még rémültebb rohanásra késztette öket.

- Milyen kitünöen érti a mi fiatal páni barátunk a bölényvadászat helyes módját - mondta az öreg trapper elismeröen, miután néhány percig gyönyörködve nézte a mozgalmas képet. - Látták, hogy mint a kilött nyíl, úgy vágtatott el, még mielött a csorda ideért? Nem akarta, hogy megszimatolják, mert akkor talán eltérítette volna az állatokat útjukból... Ha! Hát ez mi? Hisz ezek nem páni indiánok! Bagolytollak állnak ki a fejükböl, a bagoly farkából és szárnyaiból tépték ki! Hogy az ördög vinné el öket! Átkozott sziú banda! Gyorsan vissza a bozótba, fiúk! Ha ezek megpillantanak minket, elbúcsúzhatunk a ruháinktól, de ez még a jobbik eset! Az életünket is elvehetik!

Middleton nem mondatta magának kétszer; már rohant a bozótba, hogy megmentse szép fiatal feleségét. Paul a doktort rántotta vissza a bozótba, a trapper pedig haladéktalanul követte öket. A kis társaság tanácskozásra dugta össze fejét a sürü gallyak védelme alatt.

Mivel a többiek töle vártak irányítást, a trapper néhány szóval kifejtette, milyen új veszély fenyegeti öket.

- Olyan vidék ez, mint maguk is tudják, ahol egy erös kar többet ér minden jognál, mivel a törvény keze nem ér el idáig. Itt csak az erö számít, és legfeljebb még a gyors ítélöképesség. A legjobb lenne persze - folytatta, ujját orrához illesztve -, ha sikerülne a sziúkat és a Bush-féle családi bandát egymásnak uszítani. Akkor mi nyugodtan végignéznénk, hogyan öldösik egymást, és csak a végén csapnánk le rájuk, mint a dögkeselyük. Erösen remélem, hogy a pánik itt vannak valahol a közelben. Az a fiatal indián nem egyedül jött el a falujából.

Tulajdonképpen négy csapat áll itt szemben egymással, ami kissé bonyolulttá teszi a dolgot, annál is inkább, mert a terep nagyon kevés búvóhelyet kínál. Mindenesetre van fegyverünk és három bátor férfi...

- Négy! - vágott a szavába Paul.

- Hogyan? - csodálkozott az öreg.

- Négy! - ismételte a méhvadász, a doktorra mutatva.

- Hát igen - felelte a trapper ajkbiggyesztve, és kereken megmondta: - Minden hadseregnek vannak lógósai. De ha már nála tartunk, meg kell mondanom, hogy kénytelenek leszünk a szamarát kivégezni.

- Asinust kivégezni! - kiáltott fel a tudós elborzadva. - Ez már a kegyetlenség csimborasszója volna!

- Én nem értem a maga tudós szavait, de tudom, hogy nincs is sok értelmük. Az volna kegyetlenség, ha feláldoznánk egy keresztény ember életét egy szamár kedvéért. Ha most belefújna egy jó nagy trombitába, az se lenne veszélyesebb annál, mintha a szamár újra elbödül. Egész biztosan nyakunkra szabadítaná a sziúkat.

- Felelek Asinus tapintatosságáért - mondta a doktor. - Sohasem nyitja ki a száját ok nélkül.

- Madarat tolláról, embert barátjáról - felelte az öreg. - Ez a szamárra is vonatkozik. Egyszer eröltetett menetelésben igyekeztem nagy veszélytöl szabadulni, és szerencsétlenségemre olyan útitársam volt, aki mihelyt kinyitotta a száját, máris énekelt. Éppen elég bajom volt vele. Az ön nagyapja is kapcsolatban volt ezzel az esettel, százados úr. De mégiscsak emberröl volt szó, aki be tudja fogni a száját, ha nagyon a lelkére kötik. Istenem! Ha olyan fiatal volnék, mint akkor, fütyülnék erre a sziú bandára! Egyedül is ellátnám a bajukat. No de mit érünk a hiú dicsekvéssel? Az a harcos, akit a delavárok valaha kitüntettek azzal, hogy Sólyomszemnek nevezték, ma legfeljebb a Vakond nevet érdemelné meg. Elég, elég! Ismétlem, véleményem szerint a fülest le kell vágni.

- Logikus - mondta Paul. - A zene mindig zene, és mindig lármával jár, akár egy hegedüböl, akár egy szamár torkából tör elö. Én is azt mondom: halál a szamárra!

- Barátaim - könyörgött a doktor könnyekkel a szemében, és egyik vérszomjas társától a másikhoz fordult -, ne öljétek meg Asinust! Olyan példány ez, mely ritkítja a párját. Csak jót lehet mondani róla, semmi rosszat. Egyszerüen csodálatos individuum. Egész genusában nincs még egy ilyen tanulékony és kitartó állat. Egész speciesében nincs ilyen szerény és türelmes.[6] Sokat utaztunk együtt, és halála mélységesen lesújtana. Önnek sem esnék jól, tisztelt vadász, ha ilyen korai búcsút kellene vennie hüséges kutyájától.

Ez a legutolsó érv levette az öreget a lábáról. Torkát köszörülte, és így szólt:

- A szamárnak megkegyelmezünk. De akkor is el kell némítani. Kösse be a száját a kötöfékkel. A többit a Gondviselésre bízzuk.

Miután Asinus tapintatosságát a kötöfékkel is biztosították, a trapper felderítöútra indult a bozót szélére.

A csorda már kétmérföldnyire volt tölük, és dübörgése csak tompán hallatszott a távolból. A porfelhöket szétoszlatta a szél, és az iménti vad, zürzavaros jelenet helyett meglehetösen nyugodt kép tárult a trapper szeme elé.

A sziúk a jelek szerint elégedettek voltak zsákmányukkal, és nem üldözték tovább a bölény­csordát. Vagy tízen az elejtett állat körül foglalatoskodtak. Fejük felett keselyük lebegtek kiter­jesz­tett szárnyakkal, sóvár szemüket a bölény tetemére szegezve. A többi indián ellovagolt, nyilván abban a reményben, hogy még néhány kidölt vagy eltaposott bölényt találnak a csorda nyomában. A trapper felbecsülte a lötávolságot, és gondosan vizsgálgatta a bozót felé közelgö indiánok felszerelését.

Egyikükben felismerte Weuchát. Meg is mutatta Middletonnak.

- Most már tudjuk, kik ezek, és miben sántikálnak - mondta az öreg fejét csóválgatva. - Bizonyára elvesztették Bushékat szemük elöl, és az ö keresésükre indultak. Közben ez a bölénycsorda keresztezte útjukat. Természetesen felhasználták az alkalmat, hogy egy kis pecsenyéhez jussanak. Szerencséjükre - és a mi szerencsétlenségünkre - a csorda éppen erre vette útját, és egyenesen a keresett sziklához vezette a sziú bandát. Nézze csak azokat a ronda madarakat, amelyek a kivégzett vad maradékát lesik. Ebben tanulság rejlik, mely megvilágítja a préri életét. A páni indiánok ezekre a sziúkra lesnek, akárcsak a keselyük arra a dögre, mi pedig, jó keresztények, valamennyiük kényétöl-kedvétöl függünk. Ha! Miért állt meg ott az a két nyomorult? Megtalálták azt a helyet, ahol a szerencsétlen Bush fiú az életét vesztette?

Az öreg jól sejtette. Weucha és a kíséretében levö másik sziú arra a helyre ért, ahol a már részletesen leírt dráma lejátszódott. A két indián sokáig vizsgálgatta a vérontás megmaradt jeleit. Gyanakodva vizsgálgatták és igazi indián hozzáértéssel. Végül fülsiketítö kiáltást hallattak mindketten egyszerre. Ez a hang éppen olyan hátborzongató volt, mint a kutyák vonítása korábban ugyanazon a végzetes helyen. Néhány perc múlva vágtatva közeledtek arra a helyre az indiánok a szélrózsa minden irányából. Azt mondják, a sakálok szokták hasonló módon segítségül hívni társaikat közös portyázásra.

XII.
A NAGY VARÁZSLÓ

A trapper megpillantotta Matorit, és megmutatta társainak. A sziú fönök késöbben érkezett oda, mint harcosai. Tüstént leugrott lováról, és alaposan megvizsgálta a gyanús nyomokat. Weucha és a többi indián türelmesen várta a vizsgálódás eredményét, egyikük sem beszélt, nem zavarták meg vezérüket munkájában. Éppen úgy, mint Ishmael, Matori is követte a vérnyomokat a bokrok felé. A többiek a legnagyobb csendben mentek utána. A bozót szélén megálltak.

A kis fehér csoport természetesen nem érte be azzal, hogy tétlen szemlélöje legyen az esemé­nyeknek. A trapper felvetette a kérdést, szálljanak-e szembe az indiánokkal. Suttogó hangon tanácskoztak. Paul azonnal meg akarta kezdeni a tüzelést, de Battius rémülten tiltakozott ellene. Middletonra hárult a döntöbíró szerepe. Noha maga is harcra hajlott volna, jobbnak látta várni egy kicsit. Egyelöre attól tartott, hogy két útitársának a vitája áthallatszik az indiánokhoz. A trapper nagy figyelemmel meghallgatta mindhármukat, azután megmondta a magáét.

- A józan észre kell hallgatni - súgta. - Az ember ilyen óriási túlerövel szemben igyekezzék ésszel gyözni. Húzódjanak meg a bozótban, és maradjanak csendben. Én megpróbálok a sziúkkal tárgyalásba bocsátkozni. Az én életemért már nem kár, azonkívül ismerem a nyelvüket és a szokásaikat. Talán sikerül másfelé terelnem öket, és akkor maguk idöt nyernek, söt esetleg egérutat is.

Az öregember meg se várta, mit válaszolnak, hanem vállára vette fegyverét, és nesztelenül keresz­tülvágott a bozóton. A másik oldalon bukkant elö, hogy úgy közeledhessék az indiánok­hoz, mintha éppen az ellenkezö irányból ért volna oda.

Egy fehér vadász váratlan felbukkanása - vállán löfegyverrel, amely mindig egy kis félelmet keltett a rézbörüek körében - szemmel látható izgalmat okozott. A trapper csele olyan jól sike­rült, hogy a sziúk azt hitték, a nyílt préri felöl érkezett oda, bár voltak többen, akik gyanakodva néztek a bokrok sürüjébe. Egyelöre mindnyájan visszahúzódtak, hogy növeljék a távolságot maguk és a sápadtarcú között. De a trapper nyugodt léptekkel ment utánuk, amíg elég közel nem ért ahhoz, hogy szavait meghallják. Akkor megállt, puskáját leeresztette a földre, és kezét tenyerével felfelé, a béke jeléül, az indiánok felé nyújtotta.

- Testvéreim szívesen látott vendégek - mondta sziú nyelven. - Messze elkerültek falvaiktól, és bizonyára fáradtak, éhesek. Jöjjenek velem a kunyhómba, ott kényelmesen megpihenhetnek.

Szavait félig gúnyos, félig örvendezö kacagás fogadta. A trapper rögtön látta, hogy meg­ismerték, és nem hisznek neki. Miután visszafordulni már késö lett volna, nyugalmat színlelve Matori elé lépett. Weucha tajtékzó haraggal magyarázott valamit társainak, de a törzsfönök sokáig szótlanul nézte a sápadtarcút.

- Hol vannak társaid? A fiatalok? - kérdezte végül szigorúan, amikor látta, hogy a vadász rendületlenül farkasszemet néz vele, és arca nem árul el semmit.

- A sápadtarcúak nem szoktak csoportosan hódvadászatra indulni - felelte a trapper. - Egyedül vagyok.

- A sápadtarcú haja fehér, de nyelve kétágú. Matori járt a táborodban, és látott mindent. Tudja, hogy nem vagy egyedül. Hová lett fiatal feleséged és az a harcos, akit a prérin láttam?

- Nincs feleségem. Ha testvérem egy asszonyt látott és egy sápadtarcú harcost, nem tartoznak hozzám. Sápadtarcú asszonyok nem is tudnak sokat gyalogolni.

- Mégis elmentek! - csattant fel a fönök hangja indulatosan. - De hiába mentek el! Matori bölcs fönök, és szeme messzire lát.

- Kit lát a testvérem ezen a kopár prérin? Az én szemem már öreg és fáradt, nem látja öket. Merre vannak?

A törzsfönök megvetöen elfordította fejét, mintha nem tartaná érdemesnek olyasmiröl vitázni, amit biztosan tud. Végül mégis a földre mutatott, és szelíd hangon megkérdezte:

- Fehér atyám öreg ember és bölcs ember. Nem mondaná meg nekem, kinek a mokasszinja hagyta ezeket a nyomokat?

- Nem biztos, hogy mokasszinok nyomai. Sok farkas és bölény tapossa a prérit. Pumák is járnak erre.

Matori szeme harcosaira villant, mintha figyelmeztetné öket, hogy vigyázzanak, mert a Hosszú Kések mind álnokok és veszedelmesek. Három-négy félig meztelen fiatal indián meglegyintette lova nyakát, és a bokrokhoz ugratott. Néhányszor körülnyargalták a bozótot, egyre szorosabb körben, és megvizsgálták a terepet. Az öreg trapper szorongó szívvel figyelte öket, majd Matori arcát fürkészte, de nem tudott kiolvasni belöle semmit. Az egyik fiatal indián oda­lovagolt hozzá, és jelentette, hogy a bozót üres. A fönök egyetlen arcizma sem rándult meg. A trapper ismerte ezt a hideg arckifejezést. A fönök vigyázott rá, hogy gondolatait ne lehessen kitalálni. Nem árulta el, hogy hitelt ad-e a fiatal indián jelentésének, vagy bizalmatlanul fogadja. Megsimogatta lova nyakát, aztán leugrott róla, és a kantárt - helyesebben a kötelet, amely a kantárt helyettesítette - odadobta a fiatal harcosnak. Aztán karon fogta a trappert, és magával vonta, néhány lépésnyire a többiektöl.

- Fehér atyám harcos volt valamikor? - kérdezte békülékeny hangon.

- Hol vannak a fa levelei, ha télire fordul az idö? - felelte a trapper. - A fiatal dakoták nem láttak még annyi élö harcost, ahányat én láttam vérében fetrengeni. De mit ér a hívságos emlékezet - tette hozzá angolul, csak úgy magának -, ha az ember tagjai már dermedtek, és szeme felmondja a szolgálatot?

A törzsfönök komolyan, fürkészöen nézett rá, azután - látva, hogy nyugodt, nyílt tekintete semmiféle cselt nem rejteget - megfogta az öregember kezét, és szelíden a saját fejére tette, így fejezve ki azt a tiszteletet, amellyel a sápadtarcú magas korának és tapasztalatainak adózik.

- Miért mondják a Hosszú Kések nekünk, hogy ássuk el tomahawkunkat - kérdezte -, amikor az ö fiataljaik mindig harcra gondolnak, és kezük többnyire véres?

- Az én népem nagyon nagy - felelte az öreg. - Többen vannak, mint a bölények a prérin vagy a galambok a levegöben. De harcos kevés van köztük. Nem járnak a hadiösvényen, és nem szeretik a vérontást.

- Nem úgy van! - csattant fel Matori, majd udvariasságból kiigazította szavait. - Fehér atyám téved. A Hosszú Kések okos emberek, de rossz emberek. Azt akarják, hogy a vörösbörüek a földet túrják, és gyökereket rágjanak. De a dakota nem erre termett. Ha nem veri a pánit meg az omahát, elveszíti atyái dicsö nevét.

- Wahcondah szeretettel néz gyermekeire, akik csatában halnak meg, ha igaz ügyért harcolnak. De befogja szemét és fülét, ha olyan indián kiált fel hozzá, akit rablás és fosztogatás közben ér utol a halál.

- Atyám öreg - felelte Matori, és gúnyosan nézett a trapperre. - Nagyon öreg. Talán azért jött ide a préri másik végéböl, hogy minket oktasson?

- Vigyázz! - kiáltott rá a trapper, és puskája agyát indulatosan odacsapta a földhöz. - Népem közt is vannak gögös emberek, akik nem ismernek mást, csak a saját tudományukat és hiúságukat. Eljön a nap, amikor alázatosak lesznek, mert a Nagy Szellem így akarja. Egy dakota fönöknek nem szabad nevetni az igazságon.

Matori most a trapper vállára tette kezét, és odavonta a bozót széléig. Megint fürkészöen szemébe nézett, és így szólt:

- Ha fehér atyám ebben a bozótban rejtette el fiatal harcosait, szóljon nekik, hogy jöjjenek elö. Matori nagy fönök. Mindent lát. Mindent tud. Egy öreg harcos, akinek a feje fehér, aki nemsokára elmegy a Szellemek Országába, beszéljen igazat. Nyelve ne legyen kétágú, mint a kígyóé.

- Dakota, én nem hazudtam neked. Amióta a Nagy Szellem férfiúvá érlelt, az erdöben éltem meg ezen a kopár prérin. Nem volt házam és családom. Magányosan járom útjaimat.

- Fehér atyámnak jó puskája van. Célozzon a bozót sürüjébe, és tüzeljen.

Az öregember csak egy pillanatig habozott, azután megtette az elökészületeket, hogy így gyözze meg az indiánt szavai igazságáról. Remélte, hogy gyanakvását akkor sikerül eloszlatnia. Miközben puskáját kezébe vette, a magas kortól elhomályosult szeme óriási eröfeszítéssel vizsgálgatta az elötte összefonódó lombokat. Végre sikerült megkülönböztetnie egy kis fa törzsének barna kérgét. Erre célzott, amikor puskáját vállához emelte. Elsütötte fegyverét. Mihelyt a golyó kirepült a csöböl, keze remegni kezdett - ha egy pillanattal elöbb történik, a kockázatos kísérlet balul végzödhetett volna. A dördülést iszonyú csend követte. Az öreg már hallani vélte nöi hangok rémült sikoltását; de amint a füst szertefoszlott a szélben, meg­pillantotta a szétroncsolt fakéreg szerterepülö szilánkjait. Megkönnyebbülten fellélegzett, látva, hogy régi ügyessége nem hagyta egészen cserben. Megint leeresztette puskáját, és nyugodt arccal az indiánhoz fordult.

- Testvérem meg van elégedve? - kérdezte.

- Matori a dakoták fönöke - felelte az indián, és kezét mellére tette, jelezve, hogy nem kételkedik többé a sápadtarcú öszinteségében. - Matori tudja, hogy egy harcos, aki olyan sok tanácstüznél ült már, hogy feje hófehér lett, nem lehet álnok áruló. De miért van az - folytatta, és szeme ravaszul megcsillant -, hogy nem lóháton utazik, ahogy egy gazdag fönökhöz illik, hanem gyalogosan talpal, mint egy éhes konza, aki az indiánok közt a legnyomorultabb?

- Lóháton? Soha! - felelte az öreg. - Wahcondah azért adott nekem lábakat, hogy használjam. Hatvan telet és nyarat töltöttem Amerika erdeiben és tíz évet ezeken a nyílt réteken örökös vándorlásban, de sohasem kértem kölcsön más teremtmény lábait, hogy egyik helyröl a másikra vigyenek.

- Ha atyám annyira szerette a fák árnyékát, miért jött el a prérire, ahol a nap megpörköli?

- Igazad van, dakota! Életem tavaszát, nyarát és öszét a fák közt töltöttem, és életem telén is ott lett volna a helyem, az erdö becsületes csendjében és nyugalmában. Ha tudnád, milyen boldogan aludtam a lombok alatt, fejem fölött az ég kéklett, ahol népem Jó Szelleme lakozik. De nem tudtam ott maradni. Jöttek a favágók, és fejszéjük zaja ébresztett fel hajnalban. Egész nap fülemben zakatolt kopácsolásuk. Sokáig türtem, mint férfi és harcos, de türelmem végül elfogyott. Ide menekültem az átkozott zaj elöl. Mondd, dakota, nem volt igazam?

Hosszú, sovány ujját az indián meztelen vállához illesztette. Ez a bizalmaskodás nem vette le a fönököt lábáról. Az indiánokra jellemzö ünnepélyességgel felelte:

- Atyám feje ösz. Sokat élt, és sokat látott. Minden tette igazságos, minden szava bölcs. Mondja meg nekem: bizonyos-e abban, hogy semmi köze azokhoz a Hosszú Késekhez, akik állataikat keresik most mindenfelé a prérin, de megtalálni nem tudják?

- Dakota! Amit mondtam, színigaz. Egészen egyedül élek, és egyetlen fehér társam sincs ezen a nagy prérin, bízvást elhi...

Hirtelen torkán akadt a szó. A bokrok szétnyíltak, és a bozótból elöléptek azok, akiknek kedvéért legyözte igazságszeretetét és kétértelmü válaszokat adott, kertelt, söt hazudott. Megdöbbent csodálkozással bámult a váratlanul megjelent társaságra. Matorinak egyetlen arcizma sem rándult meg, és egyetlen hanggal sem árulta el csodálkozását, meglepetését és diadalát. Csak a szeme villant fel haragosan, és vad, sötét arcán vészjósló mosoly jelent meg, miközben színlelt udvariassággal intett a trapper barátainak, hogy jöjjenek csak közelebb. Elöbb Middleton lépett elö, karján Inezzel, majd Paul Ellennel, míg a hátvédet Obed Bat meg Asinusa alkotta. Paul összeszorította ajkát, és dühösen meredt az indiánra, míg a doktor leplezetlen ijedelemmel nézegetett lépten-nyomon hátrafelé. A trapper követte pillantását, és a rejtély máris megoldódott. A bozóton túl egy másik csapat közeledett a bokrokhoz és a sziúkhoz: a völgy horpadásából Bush rontott elö állig felfegyverzett fiaival, dühösen, bosszúra szomjazva, de mégis óvatosan.

Amikor Matori és emberei meglátták ezt az új csapatot, ösztönszerüen visszahúzódtak, és csak a dombtetön álltak meg, ahonnan áttekinthették az egész terepet. A fönök karon fogta az öreg trappert, és a szó szoros értelmében magával vonszolta. Middleton önként követte, mellette a könnyü és légies Inez lépkedett, szinte lebegett a levegöben. Middleton aggódó pillantást vetett rá, úgy nézte, mint apa a veszélyben forgó gyermekét. Paul keze ökölbe szorult, Ellen meg­lehetösen nyugodtan viselkedett. Obed Mohamed koporsóját juttatta az ember eszébe; ha nem is ég és föld között lebegett, minduntalan megállt, és hol elöre-, hol hátranézett, mintha nem tudná elhatározni magát, hogy a két veszedelem közül melyiket válassza.

Olyan csoportosulás volt ez, mint amikor három flotta készül megütközni a tengeren. A dombtetön Matori állt az embereivel, és elsö dolga volt terepszemlét tartani. Kissé távolabb töle a bozót bujdosói dugták össze várakozón fejüket. A távolban pedig Ishmael Bush csapata készülödött támadásra.

A dakota fönök sötét, fenyegetö tekintete egyik csoportról a másikra vándorolt, és végül megállapodott az öregemberen. Gögös és keserü szemrehányással rivallt rá.

- A Hosszú Kések ostobák! Könnyebb álmában elkapni egy pumát, mint kijátszani egy dakota éberségét! A fehér fönök azt gondolta már, hogy a sziúk lovain folytatja útját!

A trappernek néhány perc elég volt, hogy zavarából felocsúdjon. Megértette, hogy Middleton vette észre elsönek Ishmaelt azon az ösvényen, amelyet ök tapostak ki menekülés közben. Tudta, hogy mit várhat a squattertöl, és úgy döntött, hogy inkább a sziúk vendégszeretetére bízza magát. A trapper most azon törte a fejét, mit mondjon, hogy társai kedvezö fogadta­tás­ban részesüljenek. Teljesen egyetértett Middletonnal abban, hogy ez a természetellenes barátkozás szükséges rossz - az egyetlen, mely megmentheti a társaság életét, ha szabadságát nem is.

- Testvérem már sok gyözelmet aratott, amióta a hadiösvényre lépett - mondta Matorinak, anélkül, hogy méltatlankodó kérdésére válaszolna. - Gondolja, hogy megveri azt a sápadtarcú csapatot is odaát, a bozóton túl?

A törzsfönök megfeledkezett haragjáról. A hízelgö szavak mosolyt csaltak arcára. Büszke örömmel felelte, miközben karja nagy ívben egész kört írt le:

- Nincs olyan törzs vagy nép, mely ne érezte volna a dakoták öklét. Matori a dakoták nagy fönöke!

- És mit tapasztalt, amikor szembekerült a Hosszú Késekkel? Asszonyok-e vagy harcos férfiak?

Erre a kérdésre szenvedélyes érzelmek viharzottak át az indián napcserzette arcán. Ellentétes érzelmek, amelyek egymással hadakoztak. Egy percre az olthatatlan gyülölet kerekedett felül, majd helyet adott a bátor harcoshoz méltóbb öszinteségnek. Egy mozdulattal fellebbentette képekkel telefestett, könnyü szarvasbör köpenyét, és egy sebforradásra mutatott a mellén, amelyet szurony okozott.

- Ezt kaptam, de becsületes csatában - mondta.

- Testvérem vitéz fönök, és remélem, bölcs is. Nézze meg jól a társaimat. Ilyenek a sápadt­arcúak harcosai? Egy ilyen adta a nagy dakota fönöknek azt a dicsö emléket?

Kinyújtotta karját, mellyel sorban társaira mutatott, és ujja végül Inez félig alélt alakján álla­po­dott meg. Az indián tekintete követte az öreg trapper kinyújtott kezét, s végül hódoló csodál­ko­zással tapadt Inezre. Akárcsak korábban az a fiatal páni dalia, a sziú fönök is úgy nézett Inezre, mint egy égi látomásra, aki a legbájosabb földi asszonyon is túltesz. Azután Ellenre pillantott, elismeröen nézett örá is, csak nem olyan önfeledten. Végül a társaság férfitagjait vette szemügyre egyenként.

A trapper kihasználta a kedvezö pillanatot, látva, hogy az indián arcán barátságosabb érzelmek tükrözödnek.

- Testvérem most már saját szemével láthatja, hogy az én nyelvem nem kétágú - mondta az öreg. - A Hosszú Kések nem küldik asszonyaikat a csatába. Ezek nem harcosok, hanem békés utasok. Tudom, hogy a dakoták vendégül látják a békés idegeneket, és elszívják velük a békepipát.

A sziú vezér kezét mellére tette, és olyan elökelö udvariassággal, mely a legjobb társaságban is megállta volna a helyét, így felelt:

- Matori nagy fönök. A Hosszú Késeket szívesen látjuk wigwamjainkban. Fiatal harcosaink nyilai tegzükben maradnak.

A trapper intett Middletonnak, hogy lépjen közelebb. Néhány perc múlva a két csoport összevegyült. A vendégek barátságos üdvözletet váltottak a sziú harcosokkal, a préri szokásai szerint. De miközben minden elképzelhetö módon kimutatta vendégszeretetét, Matori egy pillanatra sem tévesztette el szem elöl a másik fehér csapatot a messzeségben. Az öreg trapper nem feledkezett meg a szükséges óvatosságról. Amint az ellenséges csapatot figyelte, rögtön látta, hogy támadásra készülnek. Még nem mozdultak el arról a helyröl, ahol az imént megtorpantak, de a jelek azt mutatták, hogy hamarosan megindítják a támadást. Vajon milyen várható kimenetele lehet egy összecsapásnak itt a nyílt prérin? Az indiánok többen vannak, de fegyverzetük silány; még ha ezek a fehérek, akiket néhány perccel ezelött barátságukba fogadtak, az ö oldalukon vesznek részt a küzdelemben, akkor is kérdés, vajon megállják-e a helyüket az elszánt squatterrel és hatalmas termetü fiaival szemben. Egy bizonyos: ha kitör a csata, a nök védtelenül maradnak. Mit lehet tenni? A trapper agya lázasan dolgozott. Hogy idöt nyerjen, megjegyezte:

- Tudom, hogy a dakota nagy és bölcs nép. De van köztük olyan is, aki alávaló.

Matori szeme büszkén suhant végig emberein, s végül kissé kelletlenül megpihent Weucha alakján.

- A Nagy Szellem fönököket, harcosokat és asszonyokat teremtett - felelte, és úgy gondolta, ezzel tökéletesen összefoglalta az emberi lét fokozatait a legmagasabbtól a legalacsonyabbig.

- És ö teremtette azokat a sápadtarcúakat is, akik gonoszak. Ilyenek azok, akiket testvérem odaát láthat.

- De most gyalogosan gonoszkodnak! - jegyezte meg a dakota, és szeme villanása elárulta, hogy nagyon jól ismeri siralmas állapotuk okát.

- Lovaik szétszaladtak - bólintott a trapper. - Állataikat mind elvesztették. De megmaradt a puskaporuk. Sok ólomgolyójuk és sok jó takarójuk van.

- És magukkal hordozzák vagyonukat, mint a nyomorúságos konzák? Vagy bátran asszo­nyaikra bízzák, ahogy férfiakhoz illik, akiknek a harc és a vadászat a dolguk?

- Testvérem láthatja azt a csöppnyi kék foltot a prérin túl. A nap éppen most érinti ma utoljára. Testvérem látja?

- Matori nem vakondok.

- Az a kék folt egy nagy szikla. Ott rejtegetik a Hosszú Kések kincseiket.

Vad öröm kifejezése suhant át a törzsfönök sötét arcán. Az öregemberhez hajolt, és mélyen a szemébe nézett, hogy megállapítsa, igazat mond-e. Azután Ishmael csapata felé fordult, és megszámolta öket.

- Egy harcosuk hiányzik - mondta.

- Testvérem látja azokat a keselyüket. Ott van a sírja. Testvérem látta a vérnyomokat a prérin. Az ö vére az.

- Elég! Matori bölcs fönök! Ültesd fel az asszonynépet a dakoták lovaira. A többit majd meglátjuk. Szemünk nyitva lesz.

A trapper nem vesztegette az idöt felesleges szavakra. Ismerve az indiánok gyors elhatározását és szükszavúságát, sietett közölni tárgyalásai eredményét társaival. Paul egy szempillantás alatt lóra pattant, és felvette Ellent maga mögé. Valamivel tovább tartott, míg Middleton kényel­me­sen elhelyezte Inezt a ló hátán. Mialatt ezzel foglalatoskodott, Matori odalépett a rendelke­zésükre bocsátott állathoz, amely a saját paripája volt, és el akarta foglalni szokásos helyét a ló hátán. De Middleton erösen fogta a kantárszárat.

- Ide én ülök, senki más! - mondta fenyegetö hangon angolul.

- Matori nagy fönök! - felelte a maga nyelvén az indián.

Mindketten dühösen és gögösen néztek egymásra, de egyikük sem értette, mit mond a másik. Ekkor az öreg trapper a törzsfönök mellé lépett, és a fülébe súgta:

- A dakotáknak sietniük kell, különben elkésnek. Lám, a Hosszú Kések rémülten tanakodnak, és nemsokára megfutamodnak.

A sziú fönök tüstént hátat fordított Middletonnak, és felvetette magát egy másik ló hátára. Intett az egyik emberének, hogy engedje át lovát a trappernek. A lovukról leszállított harcosok társaik mögé ültek fel. Battius doktor újra felszállt Asinus hátára. Az egész társaság hamarosan menetkész volt - a készülödés addig sem tartott, mint az elmesélése.

Amikor látta, hogy mindenki kész, Matori kiadta a parancsot az indulásra. A legjobb lovasok, köztük a fönök maga, elörenyargaltak, és úgy viselkedtek, mintha nagy támadásra indulnának. De még mielött a veszedelmes puskák lötávolságába értek volna, a ravasz fickók hirtelen irányt változtattak, és félkörben megkerülték Bushékat. Azok is megfordultak, hogy szemtöl szembe fogadják a támadókat. Ám a sziúk diadalmas ordítozásban törtek ki, és sebesen, mint a kilött nyílvesszö, elszáguldottak Bushék mellett, és a trappert meg társait közrefogva elviharzottak a távoli sziklacsúcs felé.

Ropogtak a puskák a menekülök háta mögött, elárulva, hogy Bushék felismerték a sziúk cselét és alattomos szándékát. De csak tehetetlen dühükben lövöldöztek, golyóik ilyen távolságról nem tehettek kárt senkiben. A dakota fönök válasza újabb diadalordítás volt, karabélyát kinyújtott karral magasba emelte, és megforgatta a feje körül, azután csapata után iramodott. A Bush fiúk dühükben újabb golyózáport eresztettek utána. Ishmael kénytelen volt lemondani a gyors ütközetröl, és haladéktalanul megkezdte az indiánok üldözését. Idönként el-elsütötte puskáját, már csak azért is, hogy figyelmeztesse a félelmet nem ismerö Esztert, kire a citadellát bízta, hogy ellenséges támadás fenyegeti. Az üldözés lankadatlanul folyt tovább. A távolság a lovasok és üldözöik közt percröl percre nött, jóllehet az utóbbiak hihetetlen erövel és lendülettel rohantak a sziúk nyomában.

Amikor az a kis kék folt a látóhatáron már egy szikla felismerhetö körvonalait öltötte fel, az indiánok vad diadalordításban törtek ki. Az esti köd gyorsan ereszkedik alá a prérin, és néhány perc múlva a szikla újra eltünt a háttér félhomályában.

Matori azonban, aki a csapat élén lovagolt, egy vadászkutya biztos szimatával egyenesen a szikla felé tartott. Csak néha lassította kissé az iramot, hogy a kimerült lovak kifújhassák magukat egy kicsit. Ekkor történt, hogy az öreg trapper Middleton mellé poroszkált, és így szólt hozzá angolul:

- Ami most következik, közönséges fosztogatás lesz, amelyben nem szeretnék részt venni.

- Én sem, de mit tehetünk? - felelte Middleton. - Még mindig jobb, mint a nyomunkban rohanó gazfickók kezébe kerülni.

- Ami azt illeti, gazfickó valamennyi, Ishmaelék éppúgy, mint a sziúk. De vigyázzunk, ezek az ördögök figyelnek minket. Tegyünk úgy, mintha csak a lovaikról beszélnénk. Nagyon szeretik hallani, ahogy a lovaikat dicsérik, mint ahogy nem egy elfogult anya boldog, ha vásott csemetéinek a dicséretét hallja. Láttam nemegyszer, amikor a telepeken megfordultam. Így jó: simogassa a ló nyakát, csodálja meg azt a díszes limlomot, amit a sörényébe fontak. Közben pedig hallgassa meg a tervemet. Azt javaslom, hagyjuk itt a sziúkat, mihelyt beesteledik.

- Pompás gondolat! - kiáltott fel Middleton, és eszébe jutott az a pillantás, amellyel a sziú törzsfönök Inezt megbámulta.

- Vigyázzon: még egy ilyen mozdulat, és a fickók kitalálják, miben sántikálunk. Rettentö ravasz dögök; olyan ártatlan képet vágnak, mint egy szarvasborjú, közben meg ellenünk acsar­kod­nak. Így már jobb: mosolyogjon csak, cirógassa a ló nyakát, és bólogasson, mintha dicsérné. Közben füleljen rám. A nap hátralevö részén ügyeljen rá, hogy ne fárassza ki a lovát. Nem sokat értek lovakhoz, de annyit én is tudok, hogy csak pihent állattól lehet rendkívüli teljesít­ményt várni, márpedig este arra kerül a sor. Figyeljen a jelre. Ha elöször hallja az én öreg Hektoromat nyüszíteni, készüljön fel a szökésre. A második jelre húzódjék félre a tömegtöl. A harmadik jelre illa berek, nádak, erek! - mindig csak utánam, megértette?

- Tökéletesen - felelte Middleton, és már reszketett türelmetlenségében, hogy a tervet megvalósítsa. Közben magához szorította Inez karját. - Bárcsak este volna már!

- Bizony pompás ló, cseppet sem lomha - felelte a trapper sziú nyelven, mintha csupán erröl lett volna szó, majd óvatosan utat tört magának, és elöreugratott Paul mellé. Vele is ugyanolyan óvatosan közölte tervét, mint az imént Middletonnal. A bátor méhvadász talán még nagyobb örömmel fogadta a hírt, mint a százados. Kijelentette, hogy szükség esetén kész birokra kelni az egész sziú bandával. Az öreg sietve búcsút vett ettöl a pártól is, és körülnézett - a doktort kereste.

Battius a csapat közepén helyezkedett el. Amíg attól tartott, hogy Ishmael ólomküldeményei eljuthatnak az ö nagybecsü személyéhez is, mindent elkövetett, hogy ott is maradjon a lovasok között, ami nem kis fáradságot okozott neki is meg Asinusnak is. De mire a veszély csökkent, söt teljesen megszünt, a doktor kezdett lemaradozni, és inkább az utóvédhez csatlakozott. A trapper itt akadt rá. Nagy óvatosan, nehogy a mellettük ügetö indiánokban gyanút keltsen, a trapper hozzálátott Battius "megdolgozásához".

- Barátom - kezdte, amikor elérkezett a beszélgetésre alkalmas pillanat -, mondja meg nekem, van-e kedve tíz-tizenkét évet tölteni egy indián faluban, fejét leborotválni, arcát festékkel bemázolni és két-három feleségen kívül hat-nyolc; félvad gyerekkel bajmolódni?

- Isten örizz! - kiáltott fel a természettudós rémülten. - Semmi kedvem a házassághoz általában sem, hát még ilyen különleges körülmények között! Szó sem lehet róla!

- Elhiszem, hogy semmi kedve hozzá, de ha ezek a sziúk elviszik magát a falujukba, soha többé nem eresztik el.

- De csak nem házasítanak meg eröszakkal? - méltatlankodott az öreg.

- Ők ezt másképp fogják fel. Magának bizonyára nagy tekintélye lesz köztük, és a tekintélyes embereknek öt-hat feleség jár. Ismertem törzsfönököket, akiknek tíz is volt! - lódított az öreg, és csak szeme sarka árulta el, milyen jól mulat a doktor megrökönyödésén.

- Szerencsére én nem vagyok fönök - kapaszkodott a remény utolsó szalmaszálába Battius.

- Hm - csóválta fejét az öreg. - Ez nagy kérdés. Az indiánok nagyon tisztelik vajákosaikat. Ha megtudják magáról, milyen nagy tudós - és ezt nem nehéz kitalálni -, akkor a törzs bizonyára fiává fogadja. Valamelyik hatalmas törzsfönök megajándékozza a nevével, esetleg a lányával is. Próbáljon csak nemet mondani.

- Jóságos ég! - fohászkodott a doktor. - Akkor inkább megszököm!

- Okos beszéd! Tudja, milyen jó gondolat ez? - dicsérte az öreg. - Hát akkor rajta, amíg nem késö! Legjobb lenne most mindjárt.

A doktor aggódva körülnézett, de a töle jobbra-balra ügetö zord alakok mintha egyszerre megháromszorozódtak volna. A nap már leáldozott, de még nem volt elég sötét.

- Még korai, még korai! - hebegte a doktor. - Kérem, tisztelt vadász, ne sürgessen, amíg a dolog meg nem érlelödött bennem. Majd ha jól meghánytam-vetettem, értesítem elhatáro­zásomról.

- Értesít! - ismételte az öreg, és megvetöen rázta fejét, miközben meghúzta a gyeplöt, és elöreugratott az indiánok közé. Egy komor arcú, zömök termetü harcos mellé került, és beszélgetésbe elegyedett vele, a sziúk nyelvén persze.

- Ismeri testvérem azt az állatot, amelyen a sápadtarcú ül? - kérdezte, és karjával Asinus felé mutatott.

A sziú egy pillantást vetett a csacsira, de méltóságán alulinak tartotta csodálkozását elárulni. Pedig társaival együtt rettentö álmélkodásba esett, amikor elöször megpillantotta a fülest. Soha életében nem látott még ilyen furcsa állatot. A trapper nagyon jól tudta, hogy a mexikói határ közelében élö indián törzsek már kezdik ismerni a szamarat és az öszvért, de ezeknek az állatoknak még a híre sem jutott el olyan messze, mint a Platte folyó vidéke. Kedve lett volna kezét dörzsölgetni örömében, amikor észrevette a néma álmélkodást, melyet az indián hiába próbált leplezni.

- Mit gondol, testvérem, kiváló harcos ez a sápadtarcú? - kérdezte, miután egy kis idöt adott az indiánnak, hogy alaposabban szemügyre vegye az ijesztöen furcsa állat nagyon is jámbor arcú gazdáját.

A sziú arcán a megvetés kifejezése villant át, a trapper jól látta a csillagok halvány fényében.

- A dakota nem bolond! - hangzott a válasz.

- Tudom. A dakota bölcs nép. Nyitott szemmel járnak. Csak azt csodálom, hogy még nem látták a sápadtarcúak nagy varázslóját.

- Huh! - kiáltott fel az indián, és arcát szinte elöntötte a félelemmel vegyült csodálkozás.

- Minden dakota tudja, hogy az én nyelvem nem kétágú. Testvérem nyissa ki jobban a szemét. Nem látja a nagy varázslót?

Ennek a harcosnak már régen szemet szúrt Battius különös öltözéke és viselkedése. Mint minden indián, ez a harcos is kitünö megfigyelö volt. Vigyázott ugyan hogy kíváncsiságát ne árulja el semmivel, de lopva az elsö perctöl kezdve alaposan szemügyre vette az idegeneket. Jól agyába véste mind a hat Hosszú Kés arcvonásait, alakját, ruháját, még szemének és hajának a színét is. Különös körülmények közt bukkantak fel, és egész lényük fölötte rejtélyes volt. Vajon mit keresnek a prérin? Milyen szándékkal jöttek ide? Harcosok nem lehetnek, hiszen a Hosszú Kések, éppen úgy, mint a sziúk, otthon hagyják asszonyaikat falvaikban, amikor elindulnak a véres hadiösvényen. Ugyanez a meggondolás zárja ki azt is, hogy vadászok vagy kereskedök legyenek. Márpedig a sápadtarcúak ebben a három minöségben szoktak megjelenni a rézbörüek elött. A sziú harcos nem félt tölük, de nagyon hatalmasoknak tartotta öket, és a maga zavaros módján gyakran eltöprengett azon, mi lehet a hatalmuknak a titka. Amit most az öreg csapdavetötöl hallott, feleletet adott erre a kérdésre. A sápadtarcúak bübájosságnak köszönhetik hatalmukat, annak a varázslatnak, amelyben babonásan hitt minden indián. Rettenetes varázslóik lehetnek, lám, ide is elhozták egyiket, talán a legnagyobbat valamennyi közül. Ilyen körülmények között a sziú harcos feladta férfias bátorságát és méltóságteljes tartózkodását. Tudatlanságában és rettegésében egészen gyámoltalanul könyörgöre fogta a dolgot. Az öreg sápadtarcúhoz fordult, és kinyújtotta két karját, jelezve, hogy kényére-kedvére ki van szolgáltatva neki.

- Fehér atyám nézzen rám. Vadember vagyok, a préri gyermeke. Testem meztelen, böröm vörös, kezem üres, nincs semmi vagyonom. Verekedtem a pánikkal, a konzákkal, az omahákkal, még a Hosszú Késekkel is, és nem vallottam szégyent egyikkel szemben sem. Harcos vagyok a harcosok közt, de asszony a varázslók közt. Fehér atyám mondja meg, mit tegyek, a dakota füle nyitva van. Úgy figyel a fehér atya szavára, mint a szarvas a puma lépteinek neszére!

- Íme, isten kifürkészhetetlen útjai! - kiáltott fel a trapper angolul. - Az egyiknek bátor szívet ad, a másiknak eszes agyat. Elszorul a szívem, és szégyenkezem, ha látom, hogy egy ilyen derék harcos, aki számos csatában megállta a helyét, így összeroppan és megalázkodik babonás félelmében. Az Úristen bocsássa meg nekem, hogy visszaélek egy vadember tudatlanságával. Nem gögböl vagy játékból teszem, hanem azért, hogy megmentsem két nö és három férfi életét, a magam böréröl nem is szólva!

Az indián kimeresztett szemmel nézett rá, és rettegve hallgatta az érthetetlen szavakat. Nem merte félbeszakítani az öreg sápadtarcút. A trapper végül észbe kapott, és sziú nyelven folytatta.

- Dakota - mondta -, légy hálás nekem, hogy megmutattam a rettenetes erejü varázslót. Nézd az állatot, amin ül! Ló az talán? Vagy szarvas? Ha bölcs dakota vagy, kerüld a varázslót! Ne érintsd meg a ruháját! Ne szívj vele egy levegöt! A Wahconshecheh (hisz ismered a Rossz Szellemet) vigyáz a varázslóra, és jaj annak, aki ujjat húz vele!

Az öreg ünnepélyes, vészjósló hangon mondta ezt, aztán hirtelen elhallgatott, mintha attól félne, hogy máris túl sokat mondott. Számítása bevált. A sziú harcos sietett megsúgni társainak mindazt, amit hallott. A fontos értesülés nagy izgalmat váltott ki. Valamennyien lopva hátra-hátrafordultak, hogy egy-egy pillantást vessenek a varázslóra, bármennyire rettegtek is töle. De semmiképpen sem kívántak a közelében maradni. Egyik a másik után elöreugratott, és a trapper nemsokára magára maradt a doktorral. Megragadta az alkalmat, hogy gyorsan megkérdezze töle:

- Látja azt a különösen fényes csillagot amott a préri felett, északi irányban?

- Persze..., ismerem azt a csillagot..., hogy is hívják csak?

- Mindegy, hogy hívják! Látja, vagy nem látja?

- Hogyne látnám!

- Most utol fogom érni a többieket. De maga, mihelyt egyedül marad, tartsa vissza a szamarát, hogy egészen lemaradjon. Amikor nem lát többé senkit, se jobbra, se balra, változtassa meg az irányát, és kocogjon ama fényes csillag felé. De gyorsan kocogjon ám, mert minden lépés közelebb viszi a szabadsághoz, söt az is lehet, hogy az életét hosszabbítja meg!

- Hogyan?

- Ne kérdezzen semmit, hanem tegye, amit mondtam!

A doktor ellenvetéseit be sem várva, kieresztette a gyeplöt, és a következö percben már elvegyült az elöl lovagló csoportban.

Obed Bat magára maradt. Nem értette, mit akar töle a trapper, de merö kétségbeesésböl szót fogadott neki. Asinus is készségesen engedelmeskedett. A doktor elöbb lassított, aztán megtapogatta iszákját, és meggyözödött róla, hogy kincseinek maradéka - amit feljegyzéseiböl és gyüjteményéböl meg tudott menteni - megvan még. Azután, amikor a gyorsan ügetö sziúkat teljesen elveszítette szem elöl, megfordította a szamár fejét, és a kantárral dühösen csapkodni kezdte az állat nyakát, hogy gyorsabb ügetésre bírja. Amint leért a völgybe, úgy rémlett neki, hogy legalább húsz sziú ordít utána. A legfurcsább az volt, hogy valamennyien az ö nevét kiáltozták, méghozzá kifogástalan angol kiejtéssel. Erre rugdosni kezdte Asinus oldalát, hogy még jobban fokozza a tempót. Asinusnak nem tetszett a dolog. A nézeteltérés azzal végzödött, hogy Battius megtartotta ugyan a helyes irányt, de Asinustól kénytelen volt megválni. A csacsi ugyanis hirtelen megállt, két hátsó lábát felrúgta a levegöbe, a doktor pedig nagy ívben elörerepült. Szerencsére nem ütötte meg magát a füben. Oldalát tapogatva, elnyúlt a földön, és eltartott néhány percig, míg sikerült feltápászkodnia. Asinus ura maradt a csatatérnek, és a legnagyobb nyugalommal kiélvezte gyözelme gyümölcsét, illetve a száraz füvet, amelyet jóízüen rágcsálni kezdett. Amikor Battius magához tért, elöször is csomagját kereste meg, azután a csacsiját. Kellemes meglepetésére Asinus duzzogás nélkül, barátságosan fogadta. Hallgatólagos megegyezést kötöttek, melynek értelmében a csacsi megengedte gazdájának, hogy újra felüljön a hátára, a doktor pedig lemondott a túlzott sebességröl.

Nem volt merö képzelödés, hogy kiáltozást hallott. Ha nem is a nevét kiáltották, és nem is angol kiejtéssel szólítgatták, annyi bizonyos, hogy nagy ribillió támadt, amikor eltünését észrevették. Matori alig tudta helyreállítani a csendet. A trapper mellé lovagolt és ráförmedt.

- Hová lett a varázsló?

- Ki tudna egy csillagot megtalálni az égen? - felelte az öreg. - A nagy varázsló útjai nem olyanok, mint egy közönséges emberéi.

A törzsfönök bizalmatlansága feléledt. Parancsoló hangon szólt rá a trapperre:

- Figyelj jól, szürke hajú, és ne felejtsd el a szavaimat! A dakoták nem asszonyt választottak fönöküknek! Ha Matori saját börén érzi meg a varázslótok hatalmát, majd reszket, és meghúzza magát. De addig a saját szemével néz, és a saját fülével hall, és nem kér tanácsot senkitöl. Ha a varázsló holnap reggelig nem kerül elö, akkor az én harcosaim keresik meg. Hallottad, mit mondtam. Elég!

A trapper fellélegzett. Holnap reggelig? Ennyi idöre nem is volt szüksége. Látta, hogy Matori félig hisz a varázslóban, félig meg kételkedik benne. Az öreg ennyivel is beérte.

Nem volt ideje sokat töprengeni, mert a kopár szikla körvonalai ebben a pillanatban bukkantak fel elöttük a sötétségböl. Matori lázas tevékenységbe fogott. Mindenekelött csendre intette harcosait, és olyan halkan adta ki parancsait, hogy még a trapper sem hallott semmit. A parancsot suttogva továbbadták, aztán mélységes csend következett. Csak a lovak patáinak halk neszét lehetett hallani a magas füben.

Ám ez elég volt ahhoz, hogy felkeltse a sziklatetön aggódva hallgatózó Eszter figyelmét. Már a korábban kitört lárma is megütötte fülét a messzeségböl. Most feszült idegekkel leste, mit hoznak a következö percek. A sziúk közben leszálltak lovaikról, és nesztelenül bekerítették a sziklát.

- Ki van odalenn? Feleljen, ha kedves az élete! Akár sziúk vagytok, akár ördögök, nem félek töletek!

Nem kapott választ. Minden harcos mozdulatlanul állt a helyén, a préri sötétségének leple alatt. A trapper megértette, hogy itt a kellö pillanat, és elhatározta, hogy fel is használja. Barátait nem kellett megkeresnie, mert Matori utasítására egy csoportba terelték öket, és megint azok vigyáztak rájuk, akikre a lovak örizetét is bízták. Ennek a három-négy embernek most is Weucha volt a parancsnoka. Mint a többi harcos, ök is leszálltak lovukról, de a fehéreknek még nem volt idejük leszállni, és nem is nagyon igyekeztek. Az örök szerencsére nem sokat törödtek velük, minden figyelmüket az kötötte le, ami a szikla körül történt. Egy felhö úszott az égen, és egy percre elhomályosította a csillagok amúgy is gyenge fényét. A trapper lova nyakára hajolva, suttogni kezdett:

- Hol vagy, Hektor? Hallod-e, kis kutyám? Hol vagy?

A kutya megismerte gazdája hangját, és hosszas nyöszörgéssel válaszolt, mely minden pillanatban átható vonítássá erösödhetett volna. A trapper elégedetten fel akart egyenesedni, amikor torkán érezte Weucha kezének szorítását. Levegö után kapkodva felhördült, és a hüséges kutya erre a hangra is nyöszörgéssel válaszolt. Weucha erre elengedte a trapper nyakát, és a kutyáját igyekezett elhallgattatni. De ekkor megszólalt a magasban Eszter hangja, és egyszerre mindenki odafigyelt.

- Hiába változtatjátok meg a hangotokat odalenn! - kiáltotta az asszony gúnyos nevetéssel. - Ismerlek, gazemberek, és megkapjátok a büntetésteket! Szenet a tüzre, Phoebe, sok szenet rá. Apád és bátyáid hadd tudják meg, hogy sürgös segítségre van szükségünk!

A következö percben vakító fény lángolt fel a szikla legmagasabb csúcsán. Villásan szétágazó láng nyaldosta az óriási halom rözsét. A máglya tüzet fogott, és megvilágította az egész sziklát. Harsogó gúnykacaj tört ki a magasban; a gyermekek hangja csendült ki belöle.

Közben Paul és Middleton felkészültek a szökésre. Hektornak sikerült kicsúsznia Weucha markából, és most megint ott kuporgott gazdája lovának lábánál. A fény odafenn egyre ragyo­góbb lett, és egyre nagyobb kört világított meg. Az öreg trapper körülnézett, ítélöképessége, mely ritkán csalta meg, azt súgta, hogy még várni kell egy kicsit.

- Ishmael! Édes jó uram! - harsant fel a sziklavár tetején az amazon hangja. - Nyakunkon az indiánok! Siess, siess, siess! Mutasd meg, mit tudsz!

A távolból tompa kiáltás hallatszott. Eszter megismerte az ura hangját, és ujjongott örömében. Felugrott a legmagasabb szirtre, és mindkét karját diadalmasan a magasba emelte. Alakját tisztán lehetett látni a szikla aljáról. Ekkor egy sötét árnyék jelent meg mögötte, közte és a tüz között. Két erös kar ragadta meg, és rántotta le a kiálló szirtröl. A tüz egy pillanatra megvilágította az árnyék arcát - Matori arca volt. Most három-négy másik árnyék jelent meg mellette, úgy ugráltak és táncoltak, mint a megveszekedett démonok. Az égö máglyát szétdobálták és eltaposták. Újra sötétség borult a sziklára és az egész tájra. Az indiánok diadalordításban törtek ki, míg Hektor panaszos vonításba kezdett.

Paul és Middleton nem késlekedett egy percet sem. De már köztük termett az öreg trapper, és két kezével jobbról-balról megragadta türelmetlen társai karját.

- Lassan, csak lassan - súgta. - Most nem látnak semmit, de a fülük éber. Legalább negyed mérföldet lépésben kell megtennünk.

A következö öt perc egy örökkévalóságnak tetszett. Amikor szemük visszanyerte látását, úgy érezték, mintha világos nappal volna. Az öreg fokozatosan gyorsabb ügetésre nógatta a lovakat, amíg a következö dombtetöre nem értek. Akkor halkan kacagott, és így szólt:

- Most aztán vágtassunk! De maradjunk mindig a hervadt füvön, hogy felfogja a paták kopo­gását.

Megeresztették a gyeplöt, és a lovak szinte repültek a préri fölött ragyogó fényes csillag irányában.

XIII.
A LEGVESZEDELMESEBB ELLENSÉG

A menekülök úgy hallgattak, mint a végtelen préri, mely elterült elöttük. De abból az irányból, ahonnan jöttek, sem hallatszott semmi zaj. Még az öreg trapper is hiába fülelt, nem tudta felfedezni semmi jelét annak, hogy valóban megkezdödött a csata Matori és Ishmael emberei között. Amióta gyors lovaik hátuk mögött hagyták a nagy szikla környékét, patáik kopogásán kívül semmi sem verte fel a préri mélységes csendjét. Ez, úgy látszik, nem tetszett az öregnek. Idönként bosszúsan dünnyögött magában, és elégedetlensége vagy nyugtalansága abban is megnyilvánult, hogy szüntelenül nógatta a lovakat. Csak egyszer lassított. Azon a völgyön vágtak keresztül, ahol Ishmael és családja táborozott az elsö éjszakán, amikor olvasóink megismerkedtek velük. Az öreg megmutatta Middletonnak a helyet, ahol a ponyvás szekér állt - azután visszasüppedt baljós némaságába. Társai már eléggé megismerték jellemét, és tudták, hogy a helyzet igen komoly lehet, ha még ezt a bátor, edzett és tapasztalt embert is kizökkenti egykedvü nyugalmából.

- Nem lesz elég mára? - kérdezte Middleton, gyengéd aggodalommal nézve Inezre, aki sápadtan, szinte aléltan ült mögötte. - Már jó néhány órája nyargalunk, és elég nagy utat megtettünk. Ideje volna pihenöhelyet keresni.

- Legfeljebb az égben találhatja meg, ha nem bírja tovább a fáradtságot! - dörmögte az öreg. - Abban az esetben, ha Bushék meg a sziúk javában agyabugyálnák egymást, ami egészen természetes volna, akkor kényelmesen lepihenhetnénk és nyugodtan alhatnánk reggelig. De a tényleges helyzet olyan, hogy ez a pihenés biztos halált vagy életfogytiglani fogságot jelentene számunkra. Nem hajthatjuk fejünket álomra, hacsak nem találunk valami rendkívül alkalmas búvóhelyet.

- Nem tudom - ellenkezett Middleton, aki csak a két nö szenvedését tartotta szem elött. - Már sok mérföldnyire vagyunk tölük, és nem hiszem, hogy nagyobb veszély fenyegetne. Ha maga fél, öreg, higgye el, hogy...

- Az ön nagyapja - vágott a szavába a trapper, és kezét kinyújtva, mutatóujját Middleton karjára tette -, ha élne, és itt volna, nem beszélne velem így. Tudná, hogy még ifjúkoromban is, amikor szemem éles volt, mint a sólyomé, és lábam olyan fürge, mint a szarvasé, még akkor sem ragaszkodtam túlságosan az élethez. Miért csüggnék rajta gyermekes makacssággal most, amikor tudom, hogy úgyis hiábavaló, nem is szólva arról, hogy az élet csupa szenvedés és fájdalom. Jöjjenek a sziúk, és tegyenek velem, amit akarnak; nem a szegény, öreg, elnyütt trapper lesz az, aki a leghangosabban jajgat, és kegyelemért könyörög!

- Bocsásson meg, kedves, nagyra becsült barátom! - kiáltott fel a százados, és forrón megszorította a trapper kezét, amelyet éppen vissza akart húzni. - Magam sem tudom, hogy mondhattam ilyet! Csak azért történt, mert megszántam a hölgyeket, akik már félholtak a fáradtságtól!

- Nem kell mentegetöznie. Amit érez, helyes, és egészen természetes. Nagyapja ugyanígy érzett volna. Istenem! Hány telet és nyarat töltöttünk együtt, mennyi hideg és meleg, száraz és forró napot a régi York hegyszakadékaiban, a mingók vagy huron indiánok között! Hány pompás özbakot ejtettem el, és hány nyomorult mingót tettem ártalmatlanná! Mondja csak, kedves fiam, beszélt a tábornok - mert bizonyára hamarosan tábornok lett belöle, meg is érdemelte -, beszélt-e arról a szarvasról, amelyet együtt kergettünk azon az éjszakán, amikor az átkozott mingók beszorítottak minket a tóba, ahol egy szigeti barlangban találtunk menedéket, és pompás lakomát csaptunk?

- Gyakran emlegette azt az éjszakát, amelyröl ön beszél, de...

- És az énekest, aki úgy ordítozott csata közben? - szakította félbe az öreg, és hangosan kuncogott vidám emlékeinek hatása alatt.

- Igen, öt is - bólintott a százados.

- Hát azt a szerencsétlen flótást, akit elsodort a zuhatag? És azt a másikat, a fában?

- Igen, emlegette valamennyit, azt hiszem.

- Haj, haj! - sóhajtott az öreg, és hangja is elárulta, hogy szinte maga elött látja azt a régi jelenetet. - Hetven esztendöt töltöttem a vadonban, és bátran állíthatom, hogy sok borzalmas látványban volt részem, de még nem láttam embert, aki többet szenvedett volna, mint ez az indián, de egyetlen jajszó sem hagyta el az ajkát! Egyik kiváló tulajdonságuk ez, méltósággal tudnak türni és szenvedni!

Paul eddig szótlanul lovagolt mellettük, a derekába kapaszkodó Ellen kezét simogatva. De most hirtelen megszólalt.

- Ide hallgasson, öreg! Az én szemem olyan éles, mint egy kolibrimadáré, de csak nappal! Éjjel, csillagfénynél annál megbízhatatlanabb. Mi az, ami ott cammog a völgyben? Talán egy beteg bölény? Vagy Ishmael valamelyik elbitangolt jószága?

Az egész társaság megállt, hogy megvizsgálja a furcsa jelenséget, melyre Paul mutatott. Idáig többnyire kis vízmosásokban tették meg az utat, ahol az árnyék sürübb volt, és jobban eltakarta öket. De most egyenesen a domb lankáján ereszkedtek le, hogy minél elöbb szemügyre vehessék az ismeretlen állatot.

- Nem kell félnünk semmitöl - jegyezte meg Middleton. - Akár ember, akár állat, elegen vagyunk ahhoz, hogy ellássuk a baját.

- Ha nem volna kész lehetetlenség - dünnyögte a trapper fejcsóválva -, azt mondanám, hogy a bogarak és száraz kórók gyüjtöje ez - vagyis útitársunk, a doktor.

- Hát ez hogy lehet? Csak nem utasította, hogy éppen erre jöjjön, és találkozzék velünk?

- De igen, éppen ezt tettem. Csak az a csodálatos, hogy már itt van, és szamarával megelözte a lovakat - felelte a trapper, és amint a távolság csökkent köztük, jó szeme már minden kétséget kizáróan megállapította, hogy Obed és Asinus botorkál elötte. - Bizony, éppen ez a gyorsaság a csoda. Istenem, mire nem képes a félelem! No, itt vagyunk, barátom! Nagyon szépen igyekezett, hogy ilyen hamar ideért, és még meg is elözött minket.

- Asinus kitett magáért. De már nagyon lóg a nyelve - felelte a természetbúvár bánatosan. - Közben egyszer fel is lázadt, mert gyorsallta a tempót. Remélem, itt már nem kell tartanunk az indiánoktól.

- Azt nem mondhatom. Sajnos, nem mondhatom. A dolgok alighanem úgy alakultak a squatter meg a sziúk között, ahogy cseppet sem kívánatosak. Legalább a mi szempontunkból nem. Sajnálatomra, nem állhatok jót egyikünknek a skalpjáért sem. Szegény csacsi, igazán dögrová­son van! Többet követelt töle, mint erejéböl futja.

- Igyekeztem követni a csillagot, amit ön mutatott - felelte a doktor.

- Hát ami azt illeti, ezzel a módszerrel a csacsiját majdnem a csillagokba hajszolta. De mi lesz most? Hogy jut tovább?

- A csacsim szerkezete az oka - mondta Battius. - Ha a jó isten kerekekkel teremtette volna, négy kerékkel a patái alatt...

- Azt hiszem, inkább magánál hiányzik egy-két kerék! - kiáltott fel a trapper bosszúsan. - Adjon tanácsot, százados úr, mit csináljunk most. Vagy sorsára bízzuk a doktort, amit nem szívesen tennénk meg, vagy valami fedezéket kell keresnünk, ahol a szegény állat kipihenheti magát.

- Tisztelt vadász úr! - kiáltott fel Obed rémülten. - Az istenre kérem, ne hagyjanak itt! Vétek volna az emberi természet ellen!

- Aha, most istenröl meg a természetröl beszél. Jó, jó, nem hagyjuk cserben. Elbújunk vala­hová. De mit kezdjünk a szamárral?

- Ne bántsák! - könyörgött Obed. - Régi, hüséges szolgám! Megszakadna a szívem, ha látnám, hogy szomorú véget ér. Kössenek béklyót a lábaira, és hagyják itt a magas füben, hadd pihenje ki magát alaposan. Biztosítom, hogy reggelre megtaláljuk ugyanott, ahol lefektettük.

- És a sziúk? Ha megpillantják a füleit, hogy kiállnak a füböl, mint két ökörfarkkóró - kiáltott fel Paul -, menten úgy teletüzdelik nyilaikkal, hogy olyan lesz, mint egy tüpárna!

Middletont már türelmetlenné tette ez a vita. Közbevetette magát a szamár érdekében, századosi rangja következtében volt is súlya a szavának. A jámbor Asinust, mely túl fáradt volt ahhoz, hogy ellenállást tanúsítson, megkötözték, és lefektették a hervadt fübe. Az öreg trapper váltig hangoztatta, hogy okosabb volna a csacsit örökre elhallgattatni, de mosolygása elárulta, hogy szíve mélyén örül az irgalmasabb megoldásnak, és maga is sajnálná a szegény állatot kivégezni.

A trapper számítása szerint körülbelül húsz mérföldet lovagoltak, amióta menekülésüket meg­kezdték. A hosszú út alaposan megviselte öket. Inez már nem is érezte tagjait, és a jóval erösebb Ellen is nagyon fáradt volt. Middleton és Paul is bevallotta, hogy ráférne egy kis pihenés. Az öreg trapper volt az egyetlen, akin nem látszott meg a fáradtság. Olyan volt, mint egy száraz, csupasz, viharvert vén tölgyfa, melyet még most sem tud meghajlítani a szél, és ellenálló ereje olyan, mintha köböl volna. Most fiatalos lendülettel, de az öregkorával járó körültekintéssel és sok tapasztalattal látott neki alkalmas búvóhely keresésének, ahol nyugodtan alhatnak.

Egy darabig azon a lejtön haladtak tovább, ahol a csacsit elrejtették, és csakhamar olyan helyre érkeztek, ahol a dombokat nagy, egyhangú rónaság váltotta fel. Ezt a rónát, ameddig a szem ellátott, sokmérföldnyi távolságban magas, száraz fü lepte be.

- Igen, ez jó lesz nekünk - mondta az öreg, amikor a fütenger szélére értek. - Ismerem ezt a helyet, tele van barlangszerü, mély horpadásokkal. Hányszor lapultam ezekben, néha több napon keresztül is, mialatt az indiánok bölényekre vadásztak a nyílt terepen. De óvatosan hatoljunk be a fübe, nehogy széles csapást tapossunk benne. Az indián kíváncsi nép, és jó szeme van az ilyesmihez.

Maga ment elöl, és kiválasztott egy helyet, ahol a vaskos, durva fü a legmagasabb és legsürübb volt - szinte valami nádashoz hasonlított. Utasítására társai egyenként követték, óvatosan egymás nyomaiba lépve. Vagy tíz percig haladtak így, amikor az öreg átengedte a vezetést Middletonnak, maga pedig leszállt a lóról, és gyalog tért vissza arra a pontra, ahol a fütengerbe behatoltak. Vagy negyedórát töltött el azzal a türelmes munkával, amelyhez még az indiánok­nál is jobban értett: amennyire csak lehetett, eltüntette behatolásuk minden nyomát. A letapo­sott füszálakat felegyenesítette, a földet tenyerével egyengette, és eltávolított minden áruló jelet.

Közben a társaság lassan folytatta útját. Körülbelül egymérföldnyire haladtak, amikor egy horpadásra bukkantak, mely kitünöen megfelelt céljuknak. Nemsokára a trapper is utolérte öket, és miután körülnézett, helyeselte választásukat.

Egy kis területen kivágták és kitépték a füvet; ebböl olyan fekvöhelyet rögtönöztek Inez és Ellen számára, amely a legkényelmesebb paplanos ággyal is vetekedhetett. A férfiak valamivel távolabb hasonló pihenöhelyet készítettek maguknak. Ettek valamit az elemózsiából, amit Paul és a trapper hozott magával, azután nyugovóra tértek. Az öreg feküdt le utoljára. Kevés álomra volt szüksége, és kalandos élete során megszokta, hogy akkor hajtsa álomra fejét, amikor a körülmények megengedik.

Noha utoljára pihent le, mégis a trapper volt az elsö, aki kitörölte az álmot szeméböl. Amikor a hajnal elsö szürke fénye megjelent a keleti látóhatáron, felkelt, és felzavarta társait meleg vackukról, lelkükre kötve, hogy igyekezzenek, mert nem idözhetnek itt tovább. Mialatt Middleton Inez és Ellen kényelméröl gondoskodott, és elökészítette öket a hosszú, fárasztó útra, mely rájuk vár, Paul és az öreg trapper megfözte a reggelit. Az öreg ragaszkodott hozzá, hogy alaposan lássanak neki a falatozásnak. Ez a villásreggeli talán nem volt olyan elökelö, amilyet Inez és Middleton jobb körülmények között fogyasztani szokott, de ízletesség és táperö dolgában semmi sem múlhatta felül.

- Majd ha eljutunk a páni indiánok vadászterületére, annyi ennivalónk lesz, hogy több se kell - mondta a trapper, miközben a vadpecsenyéböl egy különösen finom és puha darabot vágott le, és egy csinos kis csonttányéron Ineznek nyújtotta át; mindig vitt magával néhány ilyen tányér­kát, amelyet valamely agancsos vad szarvából maga készített. - Ha szerencsénk van, elejtünk egy hódot, hisz a hódfartö a legpompásabb csemege.

- Milyen utat választunk, ha sikerül leráznunk a nyakunkról ezeket a vérszomjas fenevadakat? - kérdezte Middleton.

- Én azt tanácsolnám - mondta Paul -, hogy induljunk el egy vízmosáson lefelé, amíg el nem jutunk egy folyóhoz. Aztán az elsö nyárfából olyan kenut faragok, hogy a csacsi kivételével valamennyiünket elvisz olyan helyre, ahol már otthon érezhetjük magunkat. Egy nap és egy éjjel összeeszkábálom. Ellen igazán nem kényeskedö kislány, de napokon át lovagolni nem neki való. Csónakon játszva megteszünk akár hét-nyolcszáz mérföldet is lefelé. Mindenesetre kényelmesebb, mint szarvasok módjára ugrándozni a prérin. Azonkívül a víz nem árulja el nyomainkat, és ez sem megvetendö elöny.

- Nem esküdnék meg rá - felelte a trapper. - Nemegyszer azt gondoltam, hogy egy indián szeme még a levegöben is felfedezi a nyomokat.

- Nézd csak, szívem! - kiáltott fel Inez, Middletonhoz fordulva, olyan fiatalos elragadtatással, mely egy pillanatra elfeledtette vele keserves helyzetét. Nézd csak, milyen gyönyörü az ég! Nem gondolod, hogy ez biztató jel, mely boldogabb idök közeledését jelenti?

- Csodás! - felelte az ura. - Különösen az az élénkpiros csík tetszik nekem. Még a bíbornál is ragyogóbb! Még sohasem láttam ilyen gyönyörü napfelkeltét!

- Napfelkeltét! - ismételte az öreg lassan, és felemelkedve, feszülten figyelt az ég alján kibonta­kozó, kétségtelenül gyönyörü színjátékra. - Nem szeretem az ilyen napfelkeltét! A gazfickók megtalálták a módját, hogy kitöltsék rajtunk a bosszújukat! Felgyújtották a prérit!

- Jóságos isten, ne hagyj el! - kiáltott fel Middleton, és magához ölelte Inezt, mintha már közvetlen életveszély fenyegetné. - Minden pillanat drága! Meneküljünk!

- Hová? - kérdezte a trapper nyugodtan. - Ebben a fürengetegben olyan az ember, mint egy csónak, mely iránytü nélkül hánykolódik a nyílt tengeren. Egyetlen lépés rossz irányban elég ahhoz, hogy biztos pusztulásba vigyen! És a veszély sohasem lehet olyan sürgetö, kedves fiatal barátom, hogy ne legyen idönk gondolkodni, és ne legyen érdemes a fejünket törni, míg meg nem találjuk a kivezetö utat.

- Ami engem illet - mondta Paul Hover, leplezetlen aggodalommal nézve körül -, ugyanazt ajánlom, amit a százados úr: gyorsan lóra pattanni és elvágtatni! Mert ha ez a száraz gizgaz úgy istenigazában fellángol, még egy méh sem repülhet olyan magasan, hogy szárnyait meg ne perzselje.

- Nincs igaza, fiatalember, nincs igaza. Az ember nem állat, hogy pillanatnyi ösztönére hallgas­son, ha valami szag, amit érez, vagy valami nesz, amit hall, megsúgja, mit kell tennie. Az ember­nek elöbb gondolkodnia kell, és csak azután határozhat. Menjünk feljebb, kissé balra, arra az emelkedésre, terepszemlét tartani.

Parancsoló mozdulattal intett, hogy kövessék, azután minden további szó nélkül elindult egy kis halom felé. Az ijedt társaság ellenvetés nélkül követte. Olyan kis halom volt, hogy más talán észre se vette volna, de az öreg trapper tapasztalt szeme mindjárt felfedezte; pedig csak annyit lehetett látni, hogy itt valamivel magasabb a fü. Amikor odaértek, azt is megállapították, hogy a fü száraz és hervadt; nyilván nem jutott el ide az a nedvesség, amely a végtelen róna füvét és dudváit táplálta; az öreg éppen ebböl következtetett arra, hogy a fü domborulatot takar. Itt megint elvesztegettek néhány percet azzal, hogy letépdesték a fü végét, mely olyan magasra nött, hogy a fejüket is eltakarta. Most aztán szabad kilátásuk nyílt a tüztengerre, mely minden oldalról körülvette öket.

Reménytelen kép tárult eléjük. Ámbár erösen reggeledett, az a pirosság a látóhatáron, amit hajnalpírnak véltek, egyre jobban elmélyült, és a róna szélén már sárga lángok csaptak fel. A vad elem orcátlanul versenyre kelt a napfénnyel. A trapper merev arcán aggodalom tükrö­zödött, miközben látszólag nyugodtan és kényelmesen vette szemügyre a préritüzet, amely most még csak széles övként szegélyezte körös-körül a látóhatárt, de kétségtelenül nött, terjedt és közeledett.

A trapper abba az irányba fordult, ahol a veszély a legfenyegetöbb volt, és fejcsóválva megjegyezte:

- Önmagunkat csaltuk, amikor azt hittük, már kisiklottunk a sziúk markából, és teljesen elvesztették nyomunkat. Amit látunk, ékesen bizonyítja, hogy pontosan tudják, hol vagyunk. Elhatározták, hogy kifüstölnek, akár egy vadállatot a barlangjából. Nézzék csak: egyszerre gyújtottak tüzet mindenfelé körös-körül; mint szigetet a víz, a bestiák úgy körülfogtak minden oldalról.

- Üljünk már lóra, és meneküljünk! - kiáltott fel Middleton. - Ne adjuk fel az életünket küzdelem nélkül!

- Hová akar menni? Azt hiszi, a lova afféle szalamander, mely sértetlenül keresztül tud törni a lángokon? Vagy azt gondolja, az Úristen csodát müvel a kedvünkért, mint azokban a régi idökben? És ha meg is menekülnénk az égö préri lángjából, nem esnek-e nekünk nyilaikkal és késeikkel a sziúk, akik ott leselkednek a lángövezet mögött? Akkor rosszul ismerik azt a gyilkos fajzatot!

- Mégis meg kell kísérelnünk, hogy keresztülrohanjunk a lángokon, és átvágjuk magunkat az indiánokon!

- Úgy van, öreg vadász, én is azt mondom! - kiáltott fel Paul. - Fussunk versenyt a tüzzel, még akkor is, ha utunk a sziúk wigwamjába vezet! Még ott is birokra kelek velük!

Kinyújtóztatta atlétatermetét, és fogát vicsorgatta, mint egy szelindek, ha erejét fitogtatja.

- Mit ér a bátor szív - bólogatott az öreg szomorúan -, ha ilyen dühödt elemmel és ilyen dühödt ellenséggel állunk szemben? A kettö együtt már kissé sok. Nézzenek csak körül, a mélyebb helyekröl feltörö füstfelhök világosan mutatják, hogy erröl a dombról nem vezet más út, csak a lángövezeten keresztül. Nyissák ki a szemüket, és ha találnak egyetlen kis rést, induljunk el tüstént arra, egy pillanatig sem ellenkezem tovább.

De a gyors vizsgálat, akárhogy meresztették is a szemüket, csak megerösítette, amit az öreg az elöbb mondott: hogy ebböl a kétségbeejtö helyzetböl nincs kivezetö út. A völgyekböl hatalmas füstoszlopok törtek az ég felé, azután sürü tömegben ellepték az égboltot. Mögöttük vörösen izzó hullámok lebegtek, mint egy óriási égö függöny redöi. Néha egy-egy piros tüzcsóva szállt fel rakéta módjára a magasba, néha meg kissé alábbhagyott a lángolás, hogy aztán egy másik helyen kettös erövel törjön ki újra. És amikor egy-egy percre lelohadt a láng, az átmeneti sötétség talán még a lángoknál is rémítöbb és fenyegetöbb volt.

- Borzasztó! - kiáltott fel Middleton, szívére szorítva a remegö Inezt. - Elpusztulni, méghozzá ilyen szörnyü módon!

- A menny kapui nyitva állnak mindenki elött, aki hinni tud - felelte a jámbor teremtés.

- Hogy beszélhetsz így, Inez? Ez a belenyugvás megörjít! De mi férfiak vagyunk, és küzdünk az életünkért! Mi lenne, bátor, derék barátom - fordult a trapperhez -, ha megint lóra ülnénk, és megpróbálnánk keresztültörni a lángokon? Még mindig jobb, mint tétlenül állni és végignézni, hogyan éri utol a legrettentöbb halál azokat, akiket legjobban szeretünk!

- Én is azt mondom, sürgösen kirajzani, elrepülni, mielött forró lesz a kas! - kiáltott fel a méhvadász, aki rögtön rájött, hogy Middleton szavai hozzá szólnak. - Magának is be kell látnia, öreg, hogy itt maradni a legbiztosabb halál. Ha soká tétovázunk, úgy járunk, mint a méhek, ha a kast kifüstölték, hogy elrabolják a mézüket! Én már láttam, hogy hevernek holtan a szalmán! Már hallani lehet a tüz pattogását. Tapasztalatból tudom, mit jelent az, ha a lángok belekapnak a préri füvébe. Akkor nem jó lajhárnak lenni.

- Azt gondolja, van olyan halandó, aki versenyt futhat a megvadult elemekkel? - felelte az öreg, és haragos mozdulattal a száraz fütömegre mutatott, amely körülvette öket. - Csak azt tudnám, melyik oldalon lesnek ránk a sziú ördögök!

- Szóljon már maga is valamit, doktor, az istenért! - fordult az egészen megzavarodott Paul a természetbúvárhoz, azzal a gyámoltalan reménnyel, amellyel a fuldokló megkapaszkodik egy szalmaszálban. Gyakori eset, hogy az erösek ily módon fordulnak segítségért a gyengékhez, ha már megpróbáltak minden egyebet, de eredménytelenül. - Mi a véleménye? Hát semmi tanácsot nem tud adni ebben a helyzetben, ahol életröl-halálról van szó?

A természettudós jegyzökönyvével a kezében állt mellettük, és olyan nyugodtan nézte a szörnyü színjátékot, mintha csak valami tudományos kísérlet eredményét figyelné, hogy adatait feljegyezze. Ügyet se vetett Paul kétségbeesett szavaira, hanem a trapperhez fordult, aki - ha egészen más okból is - ugyanolyan nyugalommal nézte a tüzet, mint ö.

- Mondja csak, tisztelt vadász úr - kezdte a doktor -, látott már ilyen különös fénytörési jelenséget? Az ember azt hinné...

- Eh, hallgasson! - förmedt rá Paul durván, és kiütötte kezéböl a jegyzökönyvet. Hevessége elárulta, hogy már nem is tudja, mit csinál.

Mielött a doktor tiltakozhatott volna, az öreg trapper, aki nem annyira ijedten, mint inkább töprengön állt mellettük, erélyesen felkiáltott:

- Elég az ostobaságból! Hagyjuk a veszekedést meg a siránkozást! A könyvek tudományát is! Elérkezett az ideje a cselekvésnek!

- Késön kapott észbe, bárgyú vénember! - kiáltott rá Middleton, tombolva dühében. - A lángok már negyedmérföldnyire vannak tölünk, és a szél percröl percre közelebb hozza!

- Eh, a lángok! - legyintett az öreg. - Ki törödik a lángokkal? Azon töröm a fejemet, hogyan lehetne a ravasz sziúk eszén túljárni! A lángokkal elbánok én könnyen, még a jó istent sem kell segítségül hívnom hozzá! Hát ez is tüz? Látták volna azt, amit keleten éltem át, amikor egész hegyek álltak lángban, és vörösen izzottak, mint megannyi tüzes kemence! Akkor tudnák, mi a tüzvész meg a tüzveszély! Rajta, fiúk, segítsenek nekem! Amott már csakugyan közelednek a lángok! Fürge ez a tüz, akár a jávorszarvas! Essünk neki a fünek, itt ahol mutatom, és kopasszuk le a földet, egykettö!

- Csak nem gondolja, hogy ilyen gyerekes módon megszabadulunk a tüztöl?! - kiáltott fel Middleton.

Halvány, de ünnepélyes mosoly suhant át az öregember arcán.

- Az ön nagyapja ebben a helyzetben azt mondaná: ha az ellenség ennyire közel van, a jó katona szó nélkül engedelmeskedik a parancsnak, okosabbat nem tehet.

A százados megértette a szemrehányást, és tüstént követte Paul példáját, aki erélyesen nekiesett a hervadt fünek, és vadul tépdeste, rángatta ki a földböl. Még Ellen és Inez is segített, noha egyikük sem tudta, miért teszik, és mi haszna lehet. Ám az életveszély tudata meg­sokszorozta erejüket, és néhány perc leforgása alatt teljesen kiirtották a füvet akkora darabon, amely minden irányban vagy húszlábnyira terjedt. A trapper ezután leültette a nöket a kis tisztás egyik szélén, és megparancsolta Middletonnak meg Paulnak, hogy dobjanak rájuk minél több takarót, nehogy a gyúlékony nöi ruhákba a láng belekaphasson. Amikor ez megtörtént, az öreg átment a rögtönzött tisztás másik oldalára, melyet veszedelmesen magas fü vett körül. Egy maroknyi száraz gizgazt dobott puskája serpenyöjébe, és elsütötte fegyverét. Tüstént kis láng csapott fel. Ezt az égö máglyát a trapper óvatosan bedugta a magas fü kellös közepébe, és karját mellén összefonva, nyugodtan várta, mi lesz.

A tüz mohón kapott új tápláléka után, és a következö percben a kígyózó lángok elharapóztak jó messze a kis tisztás mentén.

- Így, ni - mondta az öreg, miközben egyik ujját a magasba emelte, és a maga jellegzetes módján, szinte hangtalanul nevetett -, most mindjárt megláthatják, hogyan harcol tüz ellen a tüz! Istenem, hányszor égettem magamnak ily módon utat, merö lustaságból, hogy ne kelljen a bozóttal veszödnöm!

- De ez egészen más eset! - kiáltott fel Middleton. - Csak sietteti a bajt! Nem hozza nyakunkba a tüzet?

- Csak nyugalom! - felelte az öreg. - Azt hiszi, olyan könnyen megpörkölödik? A kedves nagyapja nem féltette úgy a börét, mondhatom. Várjunk csak egy kicsit, majd meglátjuk, beválik-e a számításom.

Közben a tüz megerösödött, és vígan lobogott három oldalról, míg a tisztás negyedik oldalán nem volt, ami táplálja, és ott el is aludt. De a többi irányban egyre hatalmasabban lángolt, és zúgva, bömbölve elpusztított mindent, amibe beleharaphatott. Nem hagyott maga mögött mást, csak a fekete, füstölgö talajt, mely olyan csupasz volt, mintha gondosan lekaszálták volna. És minél jobban tomboltak a lángok a tisztás körül, annál nagyobb lett a tüzbiztos terület. A társaság sürün változtatta helyét, hogy elkerüljék a rettentö höséget; a felégetett és lassanként kihülö területek módot nyújtottak erre. Negyedóra múlva már minden oldalról visszahúzódtak a lángok, és fojtogató füstfelhöben álltak ott, egymásba kapaszkodva, de immár teljes bizton­ságban, mert a tüztenger már messze volt tölük, és egyre távolabb tombolt. A trapper kísérlete tökéletesen sikerült.

A kis társaság olyan álmélkodva nézte az egyszerü, de elmés elgondolás sikerét, mint Ferdinánd spanyol király udvaroncai Kolumbusz mozdulatát, mellyel megmutatta, hogy lehet egy tojást a hegyére állítani - csak annyi volt a különbség, hogy itt az álmélkodást irigység helyett a hála kísérte.

- Csodálatos! - kiáltott fel Middleton, amikor látta, hogy a trapper megmentette öket az elkerülhetetlennek látszó, biztos pusztulástól. - Ezt a gondolatot a gondviselés sugallta, és áldott legyen a kéz, mely megvalósította!

- Jó öreg trapper! - ujjongott Paul, és öt ujjával végigszántott bozontos haján. - Ez olyan csodás volt, mint kitépni egy darázs fullánkját, anélkül, hogy hozzányúljunk.

- Jól van, jól - dünnyögte az öreg. - Az a fö, hogy sikerült. Bevallom, eleinte én is aggódtam, és nem adtam volna egy lyukas centet valamennyiünk életéért. De addig törtem a fejemet, míg kisütöttem valamit, és attól kezdve csak nevettem a tüzet. Most már elö lehet készíteni a lovakat az útra. Persze, várni kell még fél órácskát, amíg a talaj lehül, hiszen ezek a patkolatlan indián lovak olyan érzékenyek, mint egy mezítlábas kislány. Hagyjuk még egy kicsit a lángokat távolodni, azután folytathatjuk utunkat.

Middleton és Paul úgy érezte magát, mintha halottaiból támadt volna fel. Most már rendületlen bizalommal alávetették magukat a trapper csalhatatlan ítéletének. Türelmesen kivárták az általa kiszabott idöt. A doktor közben megkereste jegyzökönyvét a rögök közt; kissé bepiszkolódott, de máskülönben nem érte semmi baj. A doktor letelepedett az életmentö tisztás egyik végében, és feljegyzett egyet-mást, amit megfigyelt, és érdemesnek tartott a megörökítésre.

Közben az öreg gondos szemlét tartott, minden irányban kémlelödve; különösen akkor eröltette meg a szemét, ha a szél idönként rést hasított a füstfelhökben, amelyek hatalmas oszlopokban ellepték a földet mindenfelé.

- Nézzenek csak oda, fiatal barátaim! - mondta hirtelen. - A maguk szeme talán élesebb, mint az enyém. Volt idö, amikor kiváló felderítönek tartottak, de hol van az már! A kitünö látásomtól is búcsút vehetek, mint annyi jó baráttól! Hiszen ha módomban állna megváltoztatni az élet rendjét - amiröl persze szó sem lehet, istenkáromlás még gondolni is rá -, akkor azt mondanám: akik szeretetben és barátságban éltek egymás mellett sok-sok éven át, azok egyszerre haljanak meg, hiszen azok az évek, amiket ajándékba kaphatnak még, ha magukra maradtak, úgysem érnek már sokat.

- De mit akart mutatni nekünk? - kérdezte Middleton. - Mit látott ott, amerre mutatott? Egy indiánt talán?

- Indián vagy fehér - egészen mindegy. A barátság nem ismer ilyen különbségeket. Hány melegszívü barátra tettem szert fiatalabb éveimben! Hány vadász van, aki egy másik jó vadásszal szövetkezik, és együtt üzik a vadat! Ezt ugyan nem tettem, többnyire magányosan jártam az erdöt, ha ugyan magányról panaszkodhatik az, aki a természet ölében él, és napról napra gyönyörködhetik a természet szépségében és csodáiban. De még így is megáldott a sorsom egy-két bátor és igazszívü jó baráttal. A bátorság is fontos, mert a nyúlszívü ember - és ennél a szónál a doktorra pillantott - nem sokat ér az erdöben. De ugyanolyan fontos a becsületes szív is, mert az álnokság és alattomosság a vademberi állapot tartozéka - fokoza­tosan meg kell szabadulni töle, ahogy kiemelkedünk az állati sorból.

- De hát mi az, amit látott? - vágott a szavába Middleton türelmetlenül. - Talán egy sziú?

- Hogy mi lesz ebböl az Amerikából és hová vezet a nagy sürgés-forgás, a sok új találmány meg az emberek izgágasága, csak a jó isten tudná megmondani! - folytatta hangos tünödését az öreg, ügyet sem vetve a közbeszólásra. - Én még ismertem azt a nagy fönököt, aki látta az elsö keresztényeket, amint bünös lábukkal York földjére léptek! Hogy tönkretették a vadont két rövid emberöltö leforgása alatt! Amikor kinyílt a szemem, a tenger hullámait láttam a keleti parton, és hogy az elsö puskámat elsüssem, emlékszem, elég volt kis sétára indulnom a szülöi házból az erdöbe, akkora útra, ami egy kis kölyöktöl telik..., a természet még zavartalan szép­ségében pompázott az egész partvidéken, s a kapzsi telepesek beérték még egy keskeny csíkkal az óceán és az öserdö közt. Ma pedig? Ha olyan erös szárnyam volna, mint egy sasnak, akkor is elfáradnék, s még a tizedrészét sem repültem be a távolságnak, mely a tengertöl elválaszt. Közben meg városok és falvak, utcák és udvarok, templomok és iskolák, egyszóval az emberi gonoszság ezernyi ördögi találmánya lepi el a tájat. Jó messzire kell vándorolni, amíg olyan helyre érünk, ahol a fák, a vadállatok, a természet ajándékai mindenkinek a rendelkezésére állnak, és nem toppan elébe valaki, aki azt vitatja, hogy ehhez csak neki van joga, hogy ez kizárólag az övé! Még emlékszem azokra az idökre, amikor néhány indián, aki egy kis lármát csapott a határban, lázba hozta az egész tartomány fehér lakosságát; a férfiak fegyvert ragadtak, és katonaságot hívtak távoli államokból segítségül; a templomokban imádkoztak, és az asszonyok rémüldöztek, és senki sem tudott aludni, mert az irokézek a hadiösvényre léptek, és az átkozott mingók kiásták a csatabárdot. És mi történik ma? Az ország kiküldi hajóhadát távoli, idegen vizekre; több ágyúnk van, mint valamikor puskánk, és szükség esetén katonák tízezrei állnak rendelkezésünkre. Ez a különbség egy tartomány és egy birodalom között, kedveseim, és akármilyen nyomorúságos öregember vagyok is, mindezt átéltem, mindezt láttam.

- Abban senki sem kételkedik, öreg! Mindenki tudja, mennyit látott, mennyit tapasztalt! - mondta Paul. - De Ellen még mindig retteg a sziúktól, és miután ennyi érdekes dolgot mesélt nekünk, talán megjelölhetné az irányt, amerre a raj tovaszálljon.

- Hogyan?

- Azt mondom, Ellen rettenetesen fél, és a füst már oszladozik. Talán okos lenne elindulni.

- Igen, az okos lenne. Egészen elfelejtettem, hogy ég a préri körülöttünk, és a sziúk úgy lesnek ránk, mint az éhes farkasok. Ha egy ilyen fejben dolgozni kezd az emlékezet, akkor csak a múltat látja, és elfelejti a jelent. Igazatok van, gyermekeim. Legföbb ideje, hogy útra keljünk, hiszen hátravan még a neheze. Könnyü a tüzet kijátszani, hiszen a tüz csupán egy dühöngö elem. Még egy szürkemedvét sem nehéz szimatjától eltéríteni, hiszen az ösztön nemcsak vezeti, de néha el is vakítja az állatot. De port hinteni egy csavaros eszü sziú szemébe, már sokkal nehezebb feladat!

Akármilyen kockázatosnak tartotta is az utat, az öreg most már gyorsan nekikészülödött, és szólt a fiataloknak, hogy üljenek lóra. A szegény állatok reszketve álltak ott, amíg a tüz vadul tombolt körülöttük. Most olyan szemmel látható örömmel vették hátukra lovasaikat, hogy nem volt kétséges, fürgén emelik majd a lábaikat. A trapper átengedte lovát a doktornak, és kijelentette, hogy ö maga inkább gyalogol.

- Nem szoktam meg, hogy mások lábát vegyem igénybe, nem a magamét - mondta. - Az én lábam már egészen zsibbadt a semmittevéstöl. Azonkívül, ha lesböl ránk támadnak, ami nagyon könnyen megtörténhetik, a ló gyorsabban elszalad egy emberrel, mint ha kettö ül a hátán. Ami engem illet, nekem már körülbelül mindegy, hogy az életem néhány nappal tovább tart-e vagy megrövidül. Ha sorsom úgy akarja, húzzák le a sziúk skalpomat! Nem nagy dicsöség egy ösz hajjal borított skalpot zsákmányolni. Mit érnek vele? A tudásomat és tapasztalataimat nem kapják meg.

Társai megint türelmetlenül hallgatták, de senki sem szakította félbe. Csak a doktor sóhajtott egy nagyot elvesztett csacsija miatt, egyébként örült, hogy nem kell gyalog szaladnia társai után. Néhány perc múlva a méhvadász katonásan jelentette, hogy a csapat menetkész, és az öreg ki is adta a parancsot az indulásra.

- Figyeljenek szüntelenül keleti irányba - mondta, miközben hosszú léptekkel rótta a még füstölgö, fekete prérit. - Lám, itt senkinek sem kell attól tartania, hogy a lába megfázik. Az irány, mint mondtam, kelet. Majd ha megpillantanak egy ragyogó fehér csíkot, mely úgy csillog a füstön keresztül, mint egy ezüstböl vert öv, akkor vízhez jutottunk. Csodaszép folyó vár ott ránk, széles és sebes sodrású, amilyen tucatszám akad ezen az óriási prérin, persze nem közel egymáshoz. A természet ott pompásabb, mint máshol, csak éppen a fák hiányzanak. Nyissák ki jól a szemüket, hogy el ne mulasszák a csillogó ezüstcsíkot. Mert biztonságban csak akkor leszünk, ha átkeltünk a folyón, amely elnyeli nyomainkat.

A legnagyobb csendben folytatták útjukat. Az öreg különösen akkor kötötte lelkükre az elövigyázatosságot, amikor egy-egy füstfelhöbe kerültek. Sok ilyen ködszerü füstfelhö gomolygott a síkság fölött, különösen olyan helyeken, ahol a tüz valami horpadásban felgyülemlett víz vagy tócsa mellett viharzott el.

Már majdnem egy mérföldet lovagoltak anélkül, hogy a várva várt folyót megpillantanák. A tüz még nem aludt ki teljesen; imitt-amott fellobbant még a messzeségben, valahányszor a szél szerteszórta a füstfelhöket; hamarosan újabb hatalmas füstgomolyag nyomult a helyükbe, megint elzárva a kilátást. Az öreg újra nyugtalankodni kezdett. Hirtelen megállt, puskáját leeresztette a földre, és tünödve bámult valamire a lába elött. Middleton és a többiek utolérték - az öreg ugyanis, mint vezetöhöz illik, mindig jóval elöttük lépkedett -, és megkérdezték, miért állt meg.

- Nézzék csak - felelte az öreg, és egy elhullott lóra mutatott, mely félig elégett, és egy fa tövében hevert. - Ebböl is láthatják a préritüz szörnyü erejét. A föld itt nedves, és a fü magasabb, mint máshol. A szegény állat itt keresett menedéket, de utolérte a tüz. Nézzék a csontjait, a megperzselt, megrepedezett börét, vicsorgó fogait! Ezer tél sem pusztíthatta volna el alaposabban, mint a tüz egy perc alatt.

- Ez lett volna a mi sorsunk is, ha álmunkban kap el a tüz - mondta Middleton.

- Azt nem állítanám. Az ember eszesebb a lónál, és inkább megtalálja a menekülés útját.

- Könnyen lehet, hogy a ló már régebben hullott el, és a tüz csak a tetemét találta itt - vélte Paul -, különben a ló is elszaladt volna.

- Nézzék a nyomait a nedves földön. Itt láthatják a patáinak a nyomát, mellettük pedig - hát ez mi? Szavamra, egy mokasszin nyoma! A ló gazdája is itt volt, és erölködött, hogy tovább­hajszolja. De hiába, ilyen a ló természete: tüz esetén elveszti a bátorságát, és csökönyösen megáll, ahol megtorpant.

- Lehetséges. De ha lovasa is volt, hová lett?

- Bizony, elég titokzatos - felelte a trapper, és lehajolt, hogy alaposabban megvizsgálja a talajt. - Igen, igen, világosan meg lehet ismerni..., itt tusakodás folyt..., az ember mindent elkövetett, hogy lovát megmentse, és talán sikerül is neki, ha a tüz nem éri utol olyan hamar!

- Ide nézzen, bácsikám! - vágott a szavába Paul, aki vagy húszlépésnyire töle olyan helyen állt, ahol a föld szárazabb és a fü silányabb volt. - Akár két lóról is beszélhet. Mert amott fekszik még egy.

- A fiúnak igaza van! Mit jelentsen ez? Talán a sziúk beleestek a saját csapdájukba? Megesik néha, és tanulságos, elrettentö példa a gazfickók számára! De nézd csak, egy vaspánt! A nyavalyások fehér emberekkel kerülhettek kapcsolatba, a lószerszámon vascsatok is voltak. Hogy kerülhettek ide? Egy sziú csapat alighanem keresésünkre indult a füben, és közben a társaik felgyújtották a prérit. Most aztán megkapták a magukét! Lovaikat elvesztették, és örülhetnek, ha megmentik a saját börüket. De az is lehet, hogy már útban vannak az örök vadászterületek felé.

- Miért nem segítettek magukon úgy, mint mi? - kérdezte Middleton, miközben lassan ballagtak a másik lótetem felé.

- Nem tudom. Nem minden indiánnak van kovája és acélja, nem is szólva az olyan pompás serpenyöröl, amellyel az én öreg puskám fel van szerelve. Sok idöbe telik, amíg két száraz fadarabból tüzet lehet csiholni, és különben sem volt sok idejük a fejüket törni. Ezt abból a lángoló csíkból is láthatjátok, amelyet odaát kerget a szél: minden percben fellobog, mintha puskaport szórtak volna az útjába. Könnyen lehet, hogy az egész eset nemrég történt, talán csak tíz perce, hogy itt dühöngött a tüz, ahol most állunk. Jó lesz készenlétbe helyezni fegy­vereinket. Nem mintha szeretném, ha harcra kerülne a sor, isten örizz! De ha már harcolni kell, mindig jó, ha az elsö lövést mi adjuk le.

- Mondhatom, furcsa állat lehetett ez, öreg! - jegyezte meg Paul, aki felemelte a második elhullott ló gyeplöjét, helyesebben kötöfékét, mialatt a többiek - nagy igyekezetükben, hogy továbbjussanak - már hátuk mögött hagyták a tetemet. - Ilyen lovat még soha életemben nem láttam! Se feje, se patái!

- A tüz nem végez félmunkát - felelte a trapper, miközben a látóhatárt kémlelte, és igyekezett tekintetével áthatolni a füstfelhökön, valahányszor a szél rést hasított rajtuk. - Néhány perc elég neki, hogy egy egész bölényt hamuvá változtasson patástul, szarvastul, mindenestül. Fuj, Hektor, szégyelld magad! Ha a százados úr kutyája viselkedik így, mentségére szolgál, hogy még fiatal, és - bocsánat! - rossz nevelésben részesült. De egy öreg vadászkutya, aki annyi évet töltött az erdöben, csak nem morog és vicsorog egy megpörkölt ló hullájára, mintha azt jelentené a gazdájának, hogy szürkemedve nyomára bukkant!

- Én meg azt mondom, öreg, hogy ez nem ló.

- Micsoda? Nem ló? Lehet, hogy az ön szeme kitünöen felismeri a méheket meg az odvas fákat, de itt, a prériben... jóságos ég, a fiúnak igaza van! Igaza van! - ismételte a trapper, visszatérve arra a helyre, ahol a tetem hevert. - Hová is tettem a szememet? Egy megperzselt bölénybört lótetemnek néztem! Hiába, eljárt fölöttem az idö! Azelött nem történhetett volna meg velem, hogy ekkorát tévedjek. Messziröl meg tudtam mondani, miféle állatot látok, mi a neve, a kora, a fajtája és így tovább!

- Sok természettudós még közelröl sem tudja olyan könnyen eldönteni - dünnyögte a doktor.

- Hát csakugyan nem ló? - kiáltott fel Ellen.

- Nem bizony - felelte a trapper. - Egyszerü bölénybör, szörével befelé. A tüz úgy viharzott el fölötte, hogy jóformán meg se perzselte, mert az irha még egészen friss, és a tüz nem tudott belekapni. Az állatot nemrég ejthették el. Talán találunk még egy kis friss húst is a böre alatt.

- Emelje fel, öreg! - biztatta Paul. - Ha a púpjából megmaradt egy darabka, bizonyára jól átsült, és pompás falat lehet.

Az öreg szívböl nevetett, lábát az irha alá dugta, és megpróbálta így felemelni.

Ekkor hirtelen megmozdult az irha, és alóla egy indián harcos ugrott elö.

XIV.
AZ ÁRULÓ HÓ

A következö pillanat meggyözte a meghökkent társaságot arról, hogy a fiatal páni harcos áll elöttük, akivel egyszer már találkoztak. Egy teljes percig nézték egymást néma csodálkozással és gyanakvással. Csakhogy a fiatal harcos csodálkozása sokkal tartózkodóbb és méltóság­teljesebb volt, mint a fehéreké. Mialatt Middleton és Paul érezte, hogy a karjukba kapaszkodó Inez és Ellen mennyire remeg, az indián izzó szeme minden félelem nélkül suhant egyik arcról a másikra. Végre Battius doktor törte meg a csendet, amint felkiáltott:

- Íme, a préri embere! Remek példány!

- Lám, ez a titok nyitja - mondta az öreg trapper elégedetten bólogatva. - A fiú a füben lapult, és a tüz álmában lepte meg. Mivel a lova megmakacsolta magát, és nem lehetett elvonszolni, gazdája egy friss bölénybör alatt keresett menedéket. Nem is rossz ötlet, ha nincs nálunk acél és kovakö, hogy kopár tisztást égessünk magunk köré. Nyilván okos fiú ez, nemcsak bátor, jó lenne megnyerni útitársul. Megpróbálok összebarátkozni vele. - Indián nyelven folytatta: - Ismételten köszöntöm páni testvéremet. Úgy látom, a sziúk kifüstölték, akár egy mosómedvét.

A fiatal páni körbejártatta szemét, mintha még egyszer mérlegelné, milyen nagy veszélyböl menekült meg, de a legkisebb izgalom sem látszott meg rajta. Könnyedén ráncolta homlokát, és így felelt:

- A sziúk gyáva kutyák. Ha meghallják a pánik csatakiáltását, az egész sziú nép reszket félelmében.

- Ez igaz. De a gazfickók minket üldöznek, és a nyomunkban vannak. Örülök, hogy egy harcossal találkoztam, akinek éles tomahawkja van, és gyülöli ezeket a kutyákat. Gyermekeim fáradtak. Testvérem nem vinné el öket a falujába? De ha a sziúk követik nyomainkat, a sápadtarcú férfiak bátran szembenéznek velük, páni testvéremmel együtt.

A fiatal páni fürkészöen szemügyre vette öket, egyiket a másik után. A férfiakkal hamar elkészült, és szemmel láthatóan meg volt elégedve velük. Azután Inez felé fordult. Pillantása, éppen úgy, mint elsö találkozásuk alkalmával, leplezetlen hódolatot fejezett ki. Majd Ellenre nézett, de tekintete újra meg újra visszatért a filigrán spanyol asszonykára, aki nyilván a legszebb és legtündéribb jelenség volt, akit valaha is látott, vagy elképzelni tudott. Csak akkor fordította el tekintetét, amikor látta, hogy Inezt zavarba hozza és nyugtalanítja. Ekkor kezét ünnepélyesen szívére tette, és szerény meghajlással így szólt:

- Fehér atyámat szívesen látjuk otthonunkban. Fiaival együtt vadásznak majd népem fiatal férfiai. Leányait körülveszik a páni lányok, és legszebb dalaikat éneklik fülükbe. Fehér fejü atyám fönökeinkkel szívja a békepipát.

- És ha a sziúkkal találkozunk? - kérdezte a trapper, aki tisztázni akarta a megállapodás legfontosabb pontját is.

- A sápadtarcúak ellenségei érezni fogják a páni öklök erejét.

- Akkor jó. Most páni testvéremmel félrevonulunk tanácskozni, nehogy görbe ösvényre tévedjünk, és utunk a pánik falujába olyan egyenes legyen, mint a galambok röpte.

A fiatal harcos udvarias mozdulattal fejezte ki hozzájárulását. Mindketten félrevonultak, hogy tanácskozásukat ne zavarhassa meg senki. Mindössze néhány percig beszélgettek. Hamarosan visszajöttek, és az öreg így szólt:

- Nem tévedtem. Ez a pompás fiatal harcos - mert igazán szép, délceg és elökelö, bár kissé ijesztö hadiszínekre mázolta magát - közölte velem, hogy egy kis csapat élén felderítöútra indult. A prérin megtalálta a sziúkat, akik számos faluból gyültek össze bölényvadászatra. A gaz ördögök olyan sokan voltak, hogy a maroknyi páni csapat nem támadhatta meg öket. Fiatal barátunk ezért futárokat küldött a páni falvakba, és erösítést kért. Elszánt fickó lehet, hogy egész egyedül követte a sziúk derékhadát, az oldalukon maradt, mint egy bögöly, végül azonban kénytelen volt, akárcsak mi is, a magas füben keresni fedezéket. De hallottam töle egyebet is, ami cseppet sem vált örömömre. Azt meséli, hogy a ravasz Matori, ahelyett, hogy megverekedett volna a squatterrel, kiegyezett vele, és a legjobb cimborák lettek. Most mind a két banda a mi életünkre tör, Bushék meg a sziúk egyaránt. Bekerítettek minket, és a felperzselt préri mögött lesnek ránk, hogy kitöltsék rajtunk bosszújukat.

- Honnan tudja mindezt? - kérdezte Middleton. - Honnan tudja, mit csinál Bush és Matori?

- Hogy honnan tudja? Hát újságok nem jelennek meg a prérin, és ki se dobolják a híreket, mint a telepesek falvaiban; az asszonyok sem dugják össze a fejüket, hogy elpletykálják, mi újság! Mégis tudja. Ez éppen az indiánok tudománya. A szabadban tanulta meg, és nem valami dohos tanteremben - talán ez a legszebb az egészben. Nyugodjék meg, százados úr, amit ez az ember mond, színigaz.

- Mindenesetre ésszerü - mondta Paul -, és éppen ezért bizonyára igaz. Én a magam részéröl nem kételkedem benne.

- Mérget vehet rá, fiatalember. Megtudtam töle azt is, hogy öreg szemem még elég megbízható - a folyó csakugyan itt van a közelben, alig másfél mérföldnyire tölünk. A préritüznek mi is köszönhetünk valamit, a folyóhoz vezetö utat füstbe burkolta. Páni barátunk is azt mondja, hogy legjobb lesz a folyón átkelni, mert a víz elmossa nyomainkat. Legsürgösebb, hogy túl legyünk a folyón, akkor aztán isten segítségével meg egy kis eröfeszítéssel eljuthatunk a páni farkasok falujába.

- Akkor máris túl sok idöt fecséreltünk el - mondta Middleton. - Gyerünk tovább!

Az öreg helyeslön bólogatott, és folytatták útjukat. A páni vállára kapta bivalybörét, és a menet élén haladt. Csak néha-néha nézett lopva hátra, vajon nem maradnak-e le. Egy óra múlva megérkeztek a folyó partjára. Ez csak egyike volt a sok-sok folyónak, mely messze földröl viszi felgyülemlett vizét a Missouriba, és azután a Mississippin keresztül az óceánba. Nem volt mély folyó, de árja erös, és vize meglehetösen zavaros.

A lángok felperzselték a füvet egészen a part szegélyéig. A felmelegedett hullámok gözölögtek a hüs reggeli levegöben. Az egész völgyet megfeküdte a füst, a folyó ágyát szürkésfehér pára­tömegek lepték el. A trappernek nagyon tetszett a dolog, ráncos szeme vidáman villant Inezre, miközben lesegítette a ló hátáról.

- A ravasz gazfickók elszámították magukat! - mondta. - Talán magam is szívesen felgyúj­tottam volna a prérit, hogy ez a füst eltakarja mozdulatainkat. A kegyetlen fajzat akaratlanul is szívességet tett nekünk. Ami a préri felgyújtását illeti, régi fogás, amit fiatalabb koromban magam is nemegyszer sikeresen gyakoroltam. Jöjjön, asszonyom, lépjen csak le bátran! Képzelem, milyen nehéz út volt ez egy elkényeztetett asszonyka számára. Istenem, hány ilyen fiatal, gyengéd, erkölcsös leánykát, szebbnél szebb virágszálat láttam hösiesen viselkedni a régi indián harcok idején! A férfiakkal vetekedtek bátorság dolgában a legnagyobb szörnyüségek közepette! Nyugodtan támaszkodjék a karomra! Még egy negyed mérföld, és már a túlsó parton leszünk, a víz pedig megszakítja nyomainkat.

Paul ezalatt Ellent segítette le a ló hátáról, és töprengve nézte a folyó kopár partját, melyen, ameddig a szem ellátott, egyetlen fát sem lehetett felfedezni, legfeljebb néhány megperzselt bokrot.

- Ettöl a folyótól többet vártam, öreg! - kiáltotta mogorván a trapper felé. - Szép kis patak, nem mondom, vagy nevezze folyónak, ha jólesik, de mit érünk vele? A sodra olyan erös, hogy ember legyen, aki át tud jutni rajta.

- Amíg a hegyek vizei táplálják, nagyon komoly folyó, meglehetösen széles, és gyors sodrú. De nyáron nemegyszer úgy gázoltam át rajta, hogy még a térdem sem lett vizes.

- Csakhogy nyárig nem várhatunk - felelte Paul türelmetlenül. - Csak nem képzeli, hogy Ellen meg a százados úr felesége át tud úszni rajta?

- Arra egy pillanatig sem gondoltam. De itt vannak a jó sziú lovacskák. Fogadjunk, hogy úgy átúsznak ezen a vízen, akár a szarvasok!

- Nézze csak, öreg - mondta Paul, és ujjaival végigszántott bozontos haján, mint mindig, vala­hányszor bajba került -, az úsztatás nekem gyerekjáték, söt szükség esetén még a leghidegebb napon is átúsztatnék ezen a folyón. De nem rólam van szó, hanem Nelliröl! Nem hiszem, hogy meg tudna ülni a ló hátán, amikor a víz úgy örvénylik körülötte, mint a legerösebb sodrású malompatak. Egy dolog mindenesetre bizonyos: kizárt dolog, hogy a két hölgy szárazon átjusson a túlsó partra.

- Sajnos, igaza van - csóválgatta fejét az öreg. - Valamit ki kell találni, különben itt maradunk.

- Mi lenne, ha mi átgázolnánk, és vállunkon vinnénk át a hölgyeket? - kérdezte Middleton.

- Ezt maga sem gondolja komolyan - felelte a trapper. - A víz sokkal mélyebb, semhogy meg lehetne próbálni.

A páni harcoshoz fordult, és megmagyarázta neki, miröl tanácskoznak: nem látják semmi módját annak, hogy a nöket átvigyék a túlsó partra. A fiatal harcos komoly arccal, figyelmesen meghallgatta, azután újra vállára kapta a bölénybört, és intett az öregnek, hogy segítsen. A trapper tüstént megértette, mi a szándéka.

A két férfi szarvasbör szíjakkal úgy széthúzta a bölényirhát, míg olyan nem lett, mint egy kife­szített és megfordított esernyö. Szíj volt náluk elég, és néhány könnyü fadarabot is kerítettek, hogy segítségükkel az ernyöt kifeszítve tarthassák. Ezt a rögtönzött csónakot aztán haladék­talanul vízre bocsátották. Az indián intett a nöknek, hogy üljenek bele. De sem Inez, sem Ellen nem merte rászánni magát, még Paulnak és Middletonnak sem engedték meg, hogy kipróbálja, amíg az öreg trapper meg nem nyugtatta öket, hogy a furcsa jármü baj nélkül elbír még jóval nagyobb megterhelést is. Erre a férfiak segítségével, szabódva és tétovázva, beültek a börcsónakba.

- Hadd legyen a páni a kormányos - mondta a trapper. - Az én kezem már nem olyan erös, mint régen, az ö keze-lába meg kemény, akár a diófa. Bízzunk csak mindent a páni bölcsességére.

A két jenki kénytelen-kelletlen belenyugodott, hogy tétlen szemlélöje legyen a kalandos átkelésnek. Feszült figyelemmel nézték, hogyan birkózik meg a páni a nehéz feladattal. A fiatal harcos gyors pillantást vetett a három indián lovacskára, nagy szakértelemmel Matori paripáját választotta ki közülük, a hátára pattant, és benyargalt a folyóba. Lándzsáját megfordítva, tompa végét nekifeszítette a bölényirhának, és ily módon tologatta ár ellen a könnyü jószágot. A gyeplöt lova nyakába dobta, és rábízta, hogy legjobb tudása szerint igyekezzék a túlsó partot elérni. Így mindkét keze szabad volt, és ügyesen hajtotta a csónakot maga mellett és maga elött a tajtékzó hullámokon keresztül. Middleton és Paul a két másik lovon követte, és óriási eröfeszítéseket tett, hogy lehetöleg a közelében maradjon. Végül a fiatal harcosnak sikerült a két nöt biztonságosan partra tennie; csupán nekik és a nézöknek volt izgalmas a dolog, a páni meg a paripa is olyan nyugodtan viselkedett, mintha nem történt volna semmi szokatlan vagy különös. Mihelyt elérték a túlsó partot, az indián kihúzta a rögtönzött csónakot a vízböl, és pillanatok alatt szétszedte; az irhát megint vállára dobta, a léceket karja alá csapta, és szó nélkül visszaúsztatott a folyón, hogy csakhamar hasonló módon átsegítse az ott maradt két embert is.

- Látja, kedves doktor - mondta az öreg trapper, amikor látta, hogy az indián másodszor is benyargal a vízbe -, most már tudom, hogy ebben a fiúban van hüség és becsület. Mindjárt gondoltam, mert nemcsak jóképü, de tekintete is nyílt és öszinte. Persze az embert csalódás is érheti, a szél sem lehet szeszélyesebb, mint ezek a vadak, ha egyszer beléjük bújt az ördög. Ha most nem pánival, hanem sziúval lenne dolgunk, vagy a gonosz és kegyetlen mingók egyikével, akik nemrég még csapatostul kószáltak York erdöségeiben - nemrég! úgy gondolom, hatvan esztendövel ezelött -, akkor már csak a hátát láttuk volna, az arcát soha többé. Titokban aggódtam is, amikor láttam, hogy a legjobb lovat választja ki. Ha a szándéka alattomos, ezzel a lóval olyan könnyen elhagyott volna minket, mint egy fürge galamb a dühösen károgó, lomha szárnyú varjakat. De, mint látja, rendes gyerek ez. És jegyezze meg: ha egy indián egyszer barátságába fogadta, hü barátja marad, amíg tisztességesen bánik vele, és nem él vissza a bizalmával.

- Milyen messze lehet innen ennek a szélesen hömpölygö folyónak a forrása? - kérdezte Battius, miközben aggódva nézte a kavargó, szennyes vizet.

- Az évszaktól függ. Most például alaposan elfáradna, amíg eljutna a Szikláshegységig, ahol ered. De vannak idök, amikor a folyó ágyában is felsétálhat, mégpedig kényelmesen és száraz lábbal. Ha néhány hónap múlva újra eljönne ide, a tajtékozó víz helyén futóhomokot találna.

Battius mély töprengésbe esett. Közben a páni visszaérkezett az innensö partra, és hamarosan megint összeeszkábálta az irhacsónakot. Az öreg trapper óvatosan beült, kutyáját gondosan elhelyezte a két térde közt, és intett Battiusnak, hogy szálljon be harmadiknak. A doktor egyik lábát a könnyü jármübe tette, mint egy elefánt, ha bizonytalan talajra lép, és ki akarja próbálni, mielött ránehezednék. Az öreg már félrehúzódott, hogy helyet szorítson neki, de a doktor visszahúzta a lábát.

- Tisztelt vadász úr - mondta fejcsóválva -, ez a bárka nem tetszik nekem. Valami belsö hang int, hogy ne bízzam rá magam.

- Mi baja? - kérdezte az öreg bosszúsan.

- A jármü alakja nem felel meg a tudományos követelményeknek..., arányai sem olyanok, hogy egyensúlya biztos legyen.

- Mi a fene! Nem mondom, láttam már csinosabb csónakot is. Nem olyan jó, mint egy nyírfaháncsból készített kenu, de azért megteszi.

- Ez a teknö, tisztelt vadász úr, soha nem jut át a túlsó partra!

- De hiszen saját szemével látta, hogy az imént átjutott!

- Igen, de az kivételesen szerencsés eset volt. Az a kivétel, mely csak megerösíti a szabályt. Ha általában a kivétel után igazodnánk, az emberiség nem jutna messzire. Ez a csónak olyan a vízi jármüvek közt, mint az állatvilágban egy monstrum - egy torzszülött!

A doktor aggályait megerösítette az a vitatkozóhajlandóság is, melynek gyakran tanújelét adta. Talán most is parázs vita kerekedett volna, ha nem üti meg fülüket ebben a pillanatban egy hatalmas ordítás, mely olyan volt, mint valami vészjósló, emberfölötti, természetellenes hang. A fiatal páni harcos, aki komoly arccal és bámulatos türelemmel várta a számára teljesen érthetetlen vita végét, most felkapta fejét, mint egy szarvas, ha szimata veszélyt jelez. Feszülten figyelt, és az iménti ordítás csakhamar megismétlödött:

- I-á! I-á!

A trapper meg a doktor most már megismerte az elveszettnek vélt szamár hangját. Battius már fel akart kapaszkodni a parton, hogy elébe siessen, de ekkor feltünt Asinus a szemhatáron. Vágtatva közeledett, de nem egyedül, hanem egy indiánnal a hátán, aki vadul rugdosta, és hajszolta elöre. A kíméletlen lovasban az öreg trapper tüstént Weuchára ismert.

Amikor a sziú megpillantotta a két fehér embert, hosszan elnyújtott, fülsértö rikoltozást hallatott, amelyet részint ujjongásnak, részint figyelmeztetésnek lehetett értelmezni. A figyel­meztetés persze nem a két fehérnek szólt, hanem a többi sziúnak, aki alighanem Weucha nyomában a folyó felé közeledett. Ez a rikoltozás gyorsan véget vetett a trapper és a doktor vitájának. Az a bizonyos belsö hang, mely Battiust az imént még óva intette ettöl a megbíz­hatatlan és szabálytalan alakú csónaktól, most hirtelen elhallgatott. Battius hanyatt-homlok beugrott a csónakba, olyan hirtelen, hogy a jármü majdnem felborult, és már-már igazolta a tudós aggályait. Ám a következö pillanatban a fiatal páni a vízbe ugratott, és teljes erejével küzdött az ár ellen. Nemcsak erejére, de minden bátorságára is szükség volt, mert már záporoztak a nyilak a csónak felé. Weucha rikoltozása vagy ötven sziút csábított a partra; szerencsére nem volt köztük magasabb rangú harcos, aki íj helyett karabéllyal lett volna felszerelve. De a menekülök még a folyó közepét sem érték el, amikor maga Matori is feltünt a parton; a következö pillanatban eldördült a puskája is, de nem talált el senkit. A trapper több ízben is vállához emelte fegyverét, de mindig meggondolta, nem sütötte el. A páni harcos szeme felvillant, mint a pumáé, amikor az ellenséges sziú törzs ennyi harcosa bukkant fel elötte. Karját magasra emelte, és torkaszakadtából a páni törzs csatakiáltását küldte feléjük. Ez a kihívás vérig bosszantotta a sziúkat. Gondolkozás nélkül a folyóba ugrottak. A víz szinte nyüzsgött a sok lótól és lovastól. Félelmetes versenyfutás kezdödött. A dakoták lovai még pihentek voltak, és egyiknek sem kellett vinnie mást, csak a gazdáját. Nem csoda, hogy az üldözök egyre jobban közeledtek. A trapper tekintete a sziú lovasokról a páni harcosra siklott, de az ifjú arcán nyomát sem látta a félelemnek.

Komoran összeráncolt homloka és összeszorított ajka nem fejezett ki egyebet, csak megvetést és gyülöletet.

- Szereti az életét, doktor? - kérdezte az öreg olyan nyugodtan, hogy Battius kétszeresen meg­rémült.

- Az életet... igen..., de nem önmagáért - hebegte, és tenyerével egy kis vizet merítve a folyó­ból, megnedvesítette homlokát. - A tudománynak szüksége van az én életemre. A természet...

- Igen, igen, a természet - dünnyögte az öreg -, a maga gyáva és silány természete. Ennek a fiatal páninak az élete semmivel sem ér kevesebbet, mint egy kormányzóé valamelyik államban odaát, és könnyen megmenthetné, ha cserbenhagyna minket. De esze ágába se jut. Hüséges bajtárs, fiatal, és mégis igazi férfi. Én már eleget éltem, és zokszó nélkül elfogadom, amit sorsom rám mér - a maga élete meg, doktor, annyit sem ér az emberiség számára, mint egy száraz kóró, hiába emlegeti, hogy szüksége van rá a tudománynak! Szégyenkezem, ha arra gondolok, hogy egy ilyen pompás és derék indián ifjú feláldozza életét két száraz kóró kedvéért, mert magam is csak az vagyok, már a korom miatt is! Így hát azt ajánlom, ne fogadjuk el töle az áldozatot. Ha maga is hozzájárul, szólok neki, hogy bízzon minket a sorsunkra. Megkérem, hogy meneküljön, amerre lát, velünk ne törödjék.

- Protestálok! - kiáltott fel a természettudós rémülten. - Ez az ötlet egészen természetellenes! Árulás a tudomány ellen! De különben is, nézze csak, milyen gyorsan siklik ez a pompás csónak! Még néhány perc, és a túlsó parton vagyunk.

Az öreg mosolygott a doktor heves tiltakozásán. Aztán megcsóválta fejét, és így szólt:

- Istenem, milyen szégyenletes dolog is a félelem! Egészen kiforgathat valakit emberi mivoltá­ból! Elnyom benne mindent, ami szép, és kihoz belöle mindent, ami rút! Istenem, a félelem, a gyáva félelem!

De már nem volt idö elmélkedni. A dakoták lovai eljutottak a folyó közepébe. A sziúk diadal­ordítása betöltötte a levegöt. Ebben a pillanatban feltünt a parton Paul és Middleton. Miután a nöket elrejtették egy közeli bozótban, visszarohantak a partra, és vállukhoz kapták puskájukat.

- Üljetek lóra, és meneküljetek! - kiáltott rájuk a trapper. - Ha drága nektek a két asszony élete, gyorsan lóra! Nyargaljatok, és bízzatok minket isten kegyelmére!

- Hajtsa le a fejét, öreg! - kiáltott vissza Paul. - Kuporodjatok le mindketten! A sziú sátán ott van éppen a hátatok mögött! Helyet egy kentuckyi golyónak!

Az öreg trapper hátrafordult. Látta, hogy Matori megelözte társait, és már-már utoléri a csónakot. Lehajtotta fejét, és a következö pillanatban elsüvített fölötte a golyó. Csakhogy Matori, akinek a golyó szólt, éppen olyan fürge volt, mint a kéz, mely célba vette. Látta, hogy a sápadtarcú megnyomja a ravaszt, és abban a pillanatban a vízbe vetette magát. A gazdátlanul maradt ló felhorkant rémületében, felágaskodott a vízben, majd visszazuhant, és a vad ár magával sodorta. Körös-körül piros lett a víz a megsebzett állat vérétöl.

A dakota fönök nemsokára felbukkant a víz színére, és erös karcsapásokkal legközelebbi harcosa felé úszott, aki tüstént átengedte neki lovát. De a többi sziú, mihelyt fönökét lezuhanni látta, elvesztette fejét, és teljesen megzavarodott. Abbahagyták az elörenyomulást, további parancsra vártak - közben pedig a kis lélekvesztö elérte a túlsó partot.

A sziú harcosok egy helyben úszkáltak, lovaik a vizet taposták. Szemmel láthatóan tétováztak, nem merték megközelíteni a partot, amelyet ilyen félelmetes lövészek védtek. Az indián óvatosság legyözte a bosszúvágyat. A lovakkal is alig lehetett már bírni. Matori visszavezette csapatát arra a partra, ahonnan támadásra indultak.

- Most már üljetek fel végre a lovakra, és vigyétek fel a nöket arra a kis dombra! - mondta a trapper. - Onnan már látni lehet a következö folyót. Ha eléritek, gázoljatok bele, és a medrében tegyetek meg legalább egymérföldnyi utat, arccal mindig a nap felé. Akkor megláttok egy homokos fennsíkot, ott találkozunk! Lóra, ha mondom! Én meg ez a fiatal páni, no meg a doktor is, aki félelmetes harcos, elegen vagyunk ahhoz, hogy tartsuk a partot. Úgy látom, elég, ha mutatkozunk, egyebet nem is kell tennünk, hogy azt a bandát elriasszuk!

Middleton és Paul nem felelt semmit. Gyorsan lóra pattantak, és eltüntek a trapper szeme elöl. Örültek, hogy a hátuk félig-meddig biztosítva van váratlan támadás ellen. Húsz-harminc perc telt el a legnagyobb csendben, a sziúk a túlsó parton akkor kezdtek újra mozgolódni. A jelek szerint újabb támadásra határozták el magukat. A trapper tisztán látta Matorit, amint harcosai körében áll, és szenvedélyes mozdulatokkal mutat a túlsó partra. Nyilván új parancsot adott ki, de még mindig nem történt semmi. Végül a sziúk vad ordításban törtek ki. A látóhatáron feltünt Ishmael a fiaival. Hamarosan mindkét csapat a folyó partján, a víz mellett tolongott. A squatter alaposan szemügyre vette a helyzetet, és mintha csak puskáját akarná kipróbálni, egy golyót küldött át a túlsó partra. Szerencsére nem talált el senkit, mert a golyó a nagy távolság ellenére is olyan erövel csapódott a földbe, hogy könnyen halált okozhatott volna.

- Most már igazán mehetünk! - kiáltott fel Obed. - Elég hosszú ideig védtük a partot, és fedeztük a társaság visszavonulását. Derekasan helytálltunk, most már gondoljunk a saját börünkre is!

Az öreg hátranézett. Látta, hogy a lovasok már eljutottak a dombtetöre, söt el is tünnek mögötte. Hála istennek, túl vannak az út legveszedelmesebb szakaszán - gondolta meg­könnyebbülten. Megparancsolta a doktornak, hogy üljön fel az ott maradt egyetlen ló hátára, és igyekezzék a társaságot utolérni. Ő maga és a fiatal páni még várt néhány percig, aztán olyan ügyesen vonultak vissza, hogy az ellenség még sokáig törte a fejét azon, hogy miben sántikálnak. Valami nagyon ravasz ellentámadásra számítottak. Valójában már javában távo­lod­tak, ugyanabban az irányban, mint a többiek, csak jóval rövidebb ösvényt választottak, melynek megvolt az az elönye is, hogy kihasználta a talaj egyenetlenségeit, és mindvégig elrejtette öket a sziúk szeme elöl. Végül pontosan ott lyukadtak ki, ahol Middletonék a folyó ágyából, illetve a majdnem száraz mederböl elöbukkantak.

- Ez is valami, hogy eljutottunk idáig - mondta a trapper. - Most keressünk egy jó helyet, ahol öt-hat óra hosszat pihenhetünk.

- Pihenni? - kiáltott fel a doktor aggódva. - Tisztelt vadász úr, én amondó vagyok, hogy a világért se álljunk meg. Szedjük a lábunkat, amilyen gyorsan csak tudjuk!

Middleton és Paul is ezen a véleményen volt. Az öreg türelmesen meghallgatta öket, aztán így válaszolt:

- Nincs elég lovunk, és gyalogosan nem lehet lovakkal versenyt futni. Azt hiszitek, a sziúk még nem keltek át a folyón? Bizonyára buzgón keresik már a nyomainkat. Szerencsére megfür­dettük lábunkat a folyó vizében, és talán más csel is kínálkozik még, hogy túljárjunk az eszükön. Csak az a baj, hogy a préri nem erdö, ahol a lábnyom olyan fontos, és könnyü valakit elveszteni. A prérin csak egy dombra kell felkapaszkodni, és olyan messze látunk, akár a sólyom. Itt könnyü a menekülöt felfedezni. Nem, ennek nem tehetjük ki magunkat. Várjunk, míg besötétedik, és este majd folytatjuk utunkat. - Amikor látta, hogy társai savanyú arcot vágnak, így folytatta: - Hallgassuk meg a páni harcos véleményét. Okos és bátor fiatalember, és ismeri a sziúk harcmodorát. Mit gondol, testvérem, elég hosszúak már a nyomaink? - kérdezte páni nyelven.

- A sziú hal talán, és a vízben is megtalálja nyomainkat?

- Nem, nem, de az én fiataljaim azt hiszik, jó lenne a nyomokat annyira meghosszabbítani, hogy átfogják a prérit.

- Matorinak nem kerülhetjük el a figyelmét.

- Testvérem mit tanácsol?

A fiatal harcos felnézett az égre, mintha tünödve vizsgálgatná a felhöket, majd kijelentette:

- A sziúk szeme éles. Feküdjünk le a magas fübe.

- Ugyanúgy gondolja, mint én - bólintott az öreg trapper, aztán lefordította barátainak a páni harcos szavait. Middleton beletörödött. Belátta, hogy veszedelmes mutatkozni. Gyorsan kerestek egy megfelelö helyet. Inezt és Ellent elrejtették a meleg bölénybör alá. Átlagos szem nemigen fedezhette fel öket a magas füben. Paul és a páni megbéklyózták a lovakat, és lefektették a földre. Böséges takarmányt raktak eléjük, aztán nyugodtan ott hagyták öket a füben. Végül a férfiak a maguk számára is hasonló búvóhelyet kerestek.

Jó néhány órán keresztül feküdtek a legnagyobb csendben. Végül a páni felkapta fejét, de ugyanakkor már a trapper is figyelmesen hallgatózott. Mindkettöjük fülét egy halk sóhajtás nesze ütötte meg. De nem sóhajtás volt, hanem Inez álmélkodó suttogása. Az öreg trapper és a fiatal indián harcra készen felugrott, és most már ök is álmélkodtak.

Fehér világot láttak maguk körül. A végtelen prérit, a hullámzó dombokat, a szerteszórt bokrokat fehéren csillogó hótakaró borította.

- Teremtö atyám, végünk van! - kiáltott fel az öreg, és kétségbeesetten nézett körül. - Most már tudom, testvérem miért nézte olyan hosszasan a felhöket. Hát bekövetkezett a leg­rosszabb. Ebben a fehérségben még egy mókus nyomát is észre lehet venni. De hiába is szaladnánk. Már késö! Ott jönnek a gazfickók! Feküdjetek le! Hátha nem fedeznek fel rejtekhelyünkön, bár nagyon kevés reményem van rá.

A következö pillanatban valamennyien újra lehasaltak, és aggódó pillantással lestek ki a füszálak között. Vagy félmérföldnyi távolságban megpillantották a sziúkat. Körben nyargaltak, de a kör egyre kisebb lett, mintha pontosan azt a helyecskét akarták volna közrefogni, ahol a szökevények rejtözködtek. A rejtvényt nem volt nehéz megoldani. A hó már régen leesett, alig fél órával azután, hogy Middletonék lepihentek, de a magas fü védelme alatt csak jóval késöbb vették észre. Közben a sziúk akkora távolságot nyargaltak be, melyhez legalább két óra kell. Miután sehol sem láttak nyomokat a hóban, bizonyosak lehettek benne, hogy a menekülök mögöttük vannak. Most már nem kellett más, csak a sziúk kitartó türelme. Körben nyargaltak, és a kört egyre szükebbre vonták, tudva, hogy elöbb vagy utóbb elérik céljukat.

A veszély percröl percre nött. Paul és Middleton lövésre készen tartották puskájukat. Matorira lestek. A sziú fönök végre felbukkant, és szemével a bozótot fürkészve közeledett. Vártak, míg ötvenlépésnyire ér, és mintha összebeszéltek volna, egyszerre szorították vállukba a puskát, és ugyanabban a pillanatban sütötték el. A két závár nagyot kattant - más semmi sem történt.

- Elég! - kiáltotta az öreg, és méltóságteljesen felemelkedett. - Én magam távolítottam el puskátokból a fojtást. Minden elhamarkodott tett biztos halált jelentene. Várjuk be sorsunkat, ahogy férfiakhoz illik. A félelem és jajveszékelés nem tesz jó benyomást az indiánokra.

Mihelyt a trapper alakja láthatóvá vált, a sziúk vad üvöltözésben törtek ki. A következö pillanatban vagy száz lovas rontott rájuk. Matori maga nyugodtan viselkedett, nem árulta el örömét a foglyok kézre kerítése fölött. Csak egyszer villant fel a szeme, amikor megpillantotta Inezt, aki rémületében már nem volt se élö, se holt. Middleton szíve elszorult, amint észrevette Matori pillantását.

A sziúk ujjongó öröme olyan nagy volt, hogy az elsö percekben észre se vették a fiatal páni harcost, aki mozdulatlanul állt, kissé félrehúzódva, és mereven, elgondolkodva nézett maga elé, mintha nem is látná az ellenségeit, hanem gondolatai egészen máshol járnának. Amikor a sziúk végre észrevették, akkor tört csak ki igazán a diadalordítás. Ilyen vad örömet még a trapper sem látott soha. A levegö megremegett a harsány kiáltástól, mely száz torokból tört ki egy­szerre. Valamennyien ugyanazt a nevet üvöltötték. A trapper ebböl tudta meg, hogy fiatal páni barátja nem más, mint a híres, rettegett, eddig legyözhetetlennek tartott páni törzsfönök - Sziklaszív!

XV.
A SZIÚK FOGSÁGÁBAN

Néhány nap múlva höseinket siralmas helyzetben látjuk újra. Dél van, és a színtér egy kisebb fennsík a termékeny róna fölött, amelyet számos kisebb-nagyobb folyó öntöz. A fennsíkhoz legközelebb hömpölygö folyó a Sziklás-hegységben ered, és a Missouriba torkollik. A táj sokkal derüsebb, és növényzete gazdagabb, mint az alacsony domboktól megszakított füves és mégis kopár, egyhangú prérié. Itt már sok a fa, söt a fennsíkot észak felöl meglehetösen sürü erdö határolja. A völgyben emberi kéz munkájával találkozunk. Az indiánok itt a maguk módja szerint - sebtében és felületesen, minél kevesebb fáradsággal - néhány olyan növényt termesz­tenek, amely táplálkozásukat változatosabbá teszi. A kukorica például könnyen megterem, és a zab is "jól fizet". A termékeny völgy felett, a kis fennsíkon körülbelül száz sátor áll a legn­agyobb összevisszaságban, rendezetlenül. Egy félig nomád, vagyis vándorló és félig már megtelepedett sziú horda tartósabb pihenöhelye ez, szinte már falunak is mondható. A sátrakat nem állították fel sorban, hanem minden indián ott húzta fel, ahol éppen eszébe jutott. Talán a víz közelsége volt az egyetlen szempont, mely a hely kiválasztásánál latba esett. A helyet semmi esetre sem lehetett katonai tábornak nevezni; az erdötöl eltekintve három oldalról teljesen nyitva állt, és nem nyújtott védelmet váratlan támadások ellen. Legfeljebb az erdövel ellenkezö oldalon hömpölygö folyó nyújtott egy kis természetes védelmet. Aki az ilyen falvak keletkezését megfigyelte, elsö pillantásra látja, mi történt. A sziú nemzetség csak néhány napra akart megpihenni itt. Az asszonyok és gyerekek jól érezték magukat, a folyó halban gazdag volt. A pihenö meghosszabbodott, és végül állandó tartózkodássá változott.

A sátrak a legkezdetlegesebb módon, állati börökböl készültek. A kúp alakú, magas sátrak egy-egy családnak szolgáltak lakóhelyül. Minden sátor bejáratánál cölöpöt vertek a földbe, amelyen a sátor harcos gazdájának pajzsa, dárdája, íja és tegze lógott. A különféle edények pedig szerteszét hevertek a sátor körül a földön. Minden harcosnak - rangja szerint - egy, két vagy három felesége volt, akik együttesen tartották rendben a sátrat. A legtöbb sátor mellett egy cölöp állt; ezeken ringatóztak a szarvasbör szíjakkal odaerösített, nyírfaháncsba pólyált, vörösbarna börü, pufók arcú, fekete hajú, síró vagy nevetö sziú csöppségek. A nagyobbacska gyerekek a sátrak elött és a sátrak közt játszottak, hancúroztak, hemperegtek. A fiúk már ebben a korban is zsarnokoskodtak a kislányok fölött, akik természetesnek tartották, hogy nekik alázatosan engedelmeskedniük kell. A még nagyobb kamaszok már megvetették a játé­kot, és inkább olyasmivel foglalkoztak, ami bátorságot kíván. Egyik-másik már segített apjának a vadlovakat betörni és idomítani. A sátrak elött itt is, ott is ráncos képü öregasszonyok dugták össze fejüket, és suttogó hangon, de élénken és szenvedélyesen karattyoltak.

A férfiak három csoportra oszlottak. Akik már elég idösek voltak ahhoz, hogy a vadászatban részt vegyenek, ám a hadiösvényre még nem léphettek, az öregebbektöl kissé távolabb tartóz­kodtak, de igyekeztek komoly és méltóságteljes viselkedésüket utánozni. Akik már közelebbröl hallották a dühös csatakiáltást, a harcosokhoz közelebb húzódtak. Az igazi harcosok a fönökök körül ültek, de inkább csak mint hallgatók - a tanácskozásba nem szólhattak bele.

Maguk a fönökök is két csoportba tartoztak. A legtöbb hatalmas testi erejének és dicsö hadi­tetteinek köszönhette rangját, de volt néhány, akit csavaros esze vagy bölcsessége miatt tisz­teltek. Az elöbbiek tagbaszakadt óriások voltak, és arcukon borzalmas sebforradások tanús­kodtak vitézségükröl. Az utóbbiak csillogó szeme és élénk arckifejezése is elütött társaikétól; mozdulataik óvatosak voltak, természetük gyanakvó, s ha felszólaltak, többnyire hevesen beszéltek, hogy az indulatokat minél jobban felkavarják.

Válogatott tanácsadói közepette Matori komoran és a látszat szerint nyugodtan ült. Szemé­lyében mindkét csoport kiváló tulajdonságai találkoztak: arcán olyan hosszú sebforradások díszelegtek, mint a legedzettebb harcosokén; testi ereje átlagon felüli volt; bátorságát senki sem merte kétségbe vonni. Ráadásul éles esze és okossága az öregekén is túltett. Egy olyan társa­dalomban, ahol tettereje korlátlanul érvényesülhet, alighanem nagy hódító, de mindenesetre nagy zsarnok vált volna belöle.

Az indiánok közelében egy másik csoport is lebzselt, ezek egészen másféle származású, külsejü és természetü emberek voltak. Magasabb termetüek és jóval izmosabbak az indiánoknál; az amerikai nap barnára pörkölte börüket, de nem tüntette el angolszász vagy normann jellegüket. Mondanom sem kell, hogy a squatterröl és családjáról beszélünk. Bámulatos egykedvüséggel és lomhasággal ácsorogtak a négy-öt sátor elött, amelyet a sziúk vendégszeretete bocsátott a rendelkezésükre. Lovaik és egyéb állataik a völgyben legelésztek, a bátor Hetty felügyelete alatt. Jószágaikat visszakapták, s ez elárulta, hogy a váratlanul és meglepö gyorsan kötött szövetség milyen feltételek mellett jött létre. Kocsijaikat is ide vontatták, és hevenyészett védö­sáncként sátraik körül állították fel, ami viszont arra vallott, hogy az újdonsült szövet­ségesek nem bíztak egymásban túlságosan. A Bush fiúk tompa arcán, amint puskájukra támaszkodva bámulták a sziúk tanácskozását, egy kis kíváncsiság és egy kis lenézés tükrözödött. Néha egy-egy halk megjegyzést is tettek egymásnak, kigúnyolva egyik-másik indián hozzájuk képest satnya testalkatát. Egyébként igyekeztek nyugalom és egykedvüség dolgában túltenni a rézbörüeken.

Abiram nem vegyült el sem rokonai, sem a sziúk közé. Egészen egyedül, mindenkitöl félrehúzódva állt, és komor töprengésbe merült.

A tábor jobb oldalán, kis emelkedésen Middleton és Paul hevert a földön, arccal egymás felé fordulva. Kezüket és lábukat gúzsba kötötték bölénybör szíjakkal, mégpedig olyan szorosan, hogy fájt. Vagy húszlépésnyire tölük egy cölöp meredt ki a földböl, ehhez meg a fiatal páni fönököt kötötték. Közöttük az öreg trapper állt puskája, löporos szaruja és golyótáskája nélkül; a sziúk ezeket elszedték töle, egyébként azonban nem bántották, félig-meddig megvetö legyintéssel meghagyták szabadságát. Öt-hat sziú harcos azonban szemmel tartotta az öreget és a többi foglyot is; hatalmas íjjal a vállukon, tegezzel a hátukon szüntelenül a közelben tartózkodtak, és komoly arccal figyelték öket. Ám ez nem tartotta vissza a fehéreket attól, hogy beszéljenek egymással.

- Százados úr - mondta a méhvadász dacos elkeseredéssel -, az ön vállát is úgy szorítja ez az átkozott szíj, vagy csak az enyémet?

- A testi fájdalmat nem is érzem - felelte Middleton. - De nem bánnám, ha derék tüzéreim itt volnának a közelben, és ezt a csürhét néhány lövéssel észre térítenék.

- Én meg azt kívánnám, hogy a sátraik darázsfészkekké változnának, és a darazsak úgy összeszurkálnák ezeket a félmeztelen vadakat, hogy attól kolduljanak.

Erre a gondolatra még kínos helyzetében is elvigyorodott, míg Middleton komor töprengésbe merült. Az Öreg trapper odalépett hozzájuk, és így szólt:

- Gyáva és kegyetlen nép ez. Semmiféle embertelenségtöl sem riadnak vissza. A szegény páni ifjút már odakötözték a kínzócölöphöz. Borzasztó, mi vár rá.

- Ide hallgasson, öreg - mondta Paul, és amennyire kötelékei engedték, a trapper felé fordult -, maga tud velük beszélni, és ismeri ezeknek az átkozott sziúknak a szokásait. Menjen oda a tanács­kozók közé, és mondja meg a fönököknek, hogy én, Paul Hover Kentuckyból, a követ­kezöket üzenem nekik: ha Ellen Wade nevü foglyukat szabadon bocsátják, velem csinálhatnak, amit akarnak, még meg is skalpolhatnak, ha jólesik nekik. Tölem egy jajszót sem fognak hallani!

- Sajnos, kedvesem, erre az ajánlatra csak nevetnének, mivel maga már úgyis a kezükben van, és azt tehetik, amit akarnak. De ne csüggedjen. A fehér bör néha halálos ítéletet jelent, néha meg menlevelet a vademberek között. Nem mondom, hogy szeretnek minket, vagy tisztelnek, de néha ravaszságból kíméletesen viselkednek. Persze ha kedvük szerint cselekednének, megint erdö borítaná Amerika minden szántóföldjét, és fehér volna a rög a keresztények porladó csontjaitól. Csakhogy megszámoltak és megmértek minket - tudják, hogy sokan vagyunk, és erösek vagyunk, azért taktikáznak. A mi sorsunk még nem dölt el, de a páninak nem kegyelmeznek, annyi bizonyos.

Ezzel hátat fordított Paulnak, és átballagott az indián fogolyhoz. Megállt mellette, és ahogy illik, sokáig némán várta, hogy Sziklaszív megszólítsa. De a páni fönök a távolba nézett, és nem törödött vele.

- A sziúk most tanácskoznak testvérem sorsa fölött - mondta végre a trapper, látva, hogy másképp nem vonhatja magára a páni figyelmét.

A fiatal törzsfönök a trapper felé fordította fejét, és nyugodt mosollyal felelte:

- Most számlálják össze a skalpokat, amiket Sziklaszív sátra elött himbál a szél.

- Bizony, azt teszik, és tomboló haraggal emlékeznek meg azokról a sziúkról, akiket testvérem megölt. Neked is jobb lenne most, ha több napot töltöttél volna vadászaton, és kevesebbet a hadiösvényen. Akkor talán egy sziú anya, aki elvesztette fiát, helyette téged fogadna fiául, és nyugodtan élhetnéd le napjaidat.

- Gondolja, atyám, hogy egy jó harcos valaha is meghal? Wahcondah nem azért ajándékozta meg az élettel, hogy ajándékát visszavegye. Ha látni akarja gyermekeit, fiatalon magához szólítja. Akibe egyszer életet lehelt, örökké él mellette.

"Igen ez nagyon szép és vigasztaló hit. Mindenesetre szerényebb és alázatosabb, mint az, amit a sziúk vallanak. Szívem mindig meleg volt, ha a páni farkasokra gondoltam. Éppen olyan bátrak és becsületesek, mint a régi delavárok egykor odaát a yorki hegyek közt. És ez az ifjú - az alakja, a szeme, a járása, a kora mintha csak annak a másiknak az édestestvére volna; hát nem csodálatos?"

Az öreg magában dünnyögte ezeket a szavakat, de aztán megint Sziklaszívhez fordult.

- Mondd csak, fiam, nálatok nem mesélgetnek egy hatalmas népröl, amely a Nagy Sós-tó partjain él, a felkelö nap irányában?

- Atyám népétöl, a sápadtarcúaktól nyüzsög a föld.

- Eh, én nem azokról a csavargókról beszélek, akik a vízen át jöttek ide, hogy elrabolják ezt a földet jogos tulajdonosaitól! Én egy dicsö népröl beszélek, amely a természettöl vörös bört kapott ajándékba, de hadiszíne, amit magára mázolt, még vörösebb volt!

- A mi öreg embereink gyakran emlegetik, hogy a Nagy Sós-tó partján egy hatalmas indián törzs élt valamikor.

- És volt köztük egy, a legbátrabb és a legbölcsebb, a legderekabb harcos, akit Wahcondah valaha is megteremtett - öt nem emlegették?

Sziklaszív gögösen felemelte fejét, és így válaszolt:

- Atyámat megvakították az évek? Vagy páni harcosokat nem is látott soha?

- Ó, az emberi hiúság! - dünnyögte az öreg angolul. - Ebben a tekintetben a rézbörüek sem­mi­vel sem jobbak a fehéreknél. Ez a páni természetesen a világért sem ismerné el, hogy egy delavár különb lehetett nála! Ugyanígy vélekedtek a franciák is Kanadában, amikor szembe­kerül­tek a vörös kabátos angol katonákkal. Hogy pöffeszkedtek vitézségükkel és gyözel­meikkel!

Az öreg ember szeme egy percre elrévedezett, lelke elmerült a múlt emlékeiben. Ám hirtelen újra a pánihoz fordult, és meghatottságtól reszketö hangon szólt hozzá.

- Nézd, fiam, én sohasem voltam apa, de még testvér sem. Wahcondah úgy akarta, hogy egye­dül éljek. Szívemet sohasem bilincselte le a ház vagy a föld, mint népem más fiait. Különben nem is vándoroltam volna el ilyen messzire. De sok évet töltöttem egy erdei nép között, amelyet nagyon megszerettem. Volt köztük egy barátom, akit sohasem felejthetek el. Töle tudom, milyen nagy érzés az apai szeretet. Te nagyon hasonlítasz egy ifjúhoz, akit annyira szerettem, mintha a saját fiam lett volna. Amikor téged megláttalak, azt képzeltem, az ö vére csörgedezik az ereidben. De nem is fontos, így van-e, vagy csak álmodozom. Te anélkül is derék, becsületes, bátor ifjú vagy. Szívem hozzád húz, és szeretnék valamit tenni érted, ha lehet.

A fiatal harcos lehajtotta fejét meztelen mellére, tisztelete jeléül. Azután újra felemelte fejét, és sötét szeme megint a távolba meredt. Sokáig hallgatott. A trapper ismerte a harcos büszke­ségét, és türelmesen várt. A páni végül felocsúdott révedezéséböl, szeme az öregemberre villant, és hangjában a bizalom, söt a barátság érzése csendült meg, amidön így válaszolt:

- Atyám, hallottam szavaidat. Fülembe hatoltak, és elérték szívemet. A fehér Hosszú Késnek nincs fia, a páni Sziklaszív fiatal még, de máris legöregebb a családjában. Apja csontjait az ellenség vadászmezején találta meg, és eltemette a prérin. Apja, aki nagy fönök volt, most az örök vadászmezökröl néz rá. Wahcondah nemsokára magához szólít téged is, engem is. Téged, mert már mindent láttál, engem pedig, mert szüksége van egy fiatal harcosra. Sziklaszívnek nincs már ideje háláját az ösz sápadtarcúnak leróni.

- Akármilyen öreg vagyok is - felelte a trapper -, talán megérem még a naplementét ezen a prérin.

- Sziklaszív nem éri meg. A sziúk most számlálják, hány skalp lóg a sátra elött - felelte a fiatal törzsfönök, és mosolyában a büszkeség szomorúsággal keveredett.

- Én is attól tartok, hogy a skalpok száma túl nagy. De fiam nem gyenge asszony. Szeme nem rebben meg, amint az ösvényre néz, melyen végig kell mennie. De nem akar-e valamit súgni népe fülébe, mielött elindul az utolsó ösvényen? Lábaim öregek, de még van bennük annyi erö, hogy elvigyenek a Farkas-folyó elágazásáig.

- Mondd meg nekik - csattant fel a fogoly hangja szenvedélyesen -, mondd meg nekik, hogy Sziklaszív bogot kötött wampumövére minden egyes sziúért, aki csak él! A páni harcosoknak legyen gondjuk rá, hogy egyetlen sziúval se találkozzam az örök vadászmezökön, ahová csak az juthat el, aki skalpját becsülettel megörizte! Ezt ne felejtsék el.

- Szeretlek, páni, mintha a fiam lennél - mondta az öreg szomorúan. - De keresztény vagyok, és ilyen üzenetet nem adhatok tovább.

- Ha apám fél, hogy a sziúk megtudhatják, súgja meg halkan törzsem öregjeinek.

- Nem így félek, ahogy gondolod, ifjú harcos. A gyávaság a sápadtarcúaknál is szégyen, akárcsak nálatok. Wahcondah azonban arra tanított minket, hogy az élet szent. Az ö ajándékát nem szabad lábbal tiporni. Ha ö szólít magához, nem kell nevemet kétszer kiáltania, hogy készen álljak az útra. Akár ma is megyek, inkább, mint holnap. De mit ér egy harcos, ha nem tiszteli a törvényt? A törvény itt a szívemben tiltja, hogy szavaidat továbbadjam.

A fiatal törzsfönök arca megdermedt, eltünt róla a barátságos kifejezés. Az öreg egy percig habozott, majd szemébe nézett a páni harcosnak, és így szólt:

- Megmondtam fiamnak, mit nem tehetek meg. De talán van olyan is, amit megtehetek. Ha van ilyen kívánságod, mondd meg. Egy szarvas nem vághat át a prérin gyorsabban, mint öreg lábammal én a te emberségesebb üzeneteddel.

Az ifjú harcos arcán tusakodás tükrözödött. De a csalódás kifejezése lassanként eloszlott, és így szólt:

- Hallja hát a sápadtarcú! Várja meg, amíg a sziúk elkészülnek megölt harcosaik skalpjainak összeszámlálásával. Várja meg, amíg megpróbálják tizennyolc sziú halottjuk skalpját egyetlen páni skalpjával betakarni. A sápadtarcú nyissa ki szemét, hogy el ne felejtse a helyet, ahol annak az egy páninak a csontjait eltemették.

- Meglesz, bátor fiam.

- Jegyezze meg a helyet, hogy megismerje, ha visszajön.

- Meglesz, édes fiam! - felelte az öreg egyre növekvö megrendüléssel.

- Tudom, hogy atyám felkeresi népemet. Feje ösz, és szava nem száll el a levegöben, mint a füst. Akkor keresse meg kunyhómat, álljon meg elötte, és hangosan kiáltsa Sziklaszív nevét. Egyetlen páni sem lesz süket. Akkor kérje el atyám azt a csikót, mely még nem hordott hátán senkit - a csikót, melynek szöre simább, mint a szarvasé, és lába gyorsabb, mint a jávor­szarvasé.

- Értem, fiam, nagyon jól megértem - felelte az öreg. - Amit mondasz, meglesz, ne legyen rá gondod. Tudom jól, mit jelent egy indián utolsó kívánsága.

- És ha a páni ifjak atyám kezébe adják az embert még nem hordott csikó kötöfékét, akkor vezesse el görbe ösvényen Sziklaszív sírjához.

- Meglesz, fiam, még akkor is, ha hegyekbe tornyosul a hó, és a nap úgy elbújik, hogy minden út sötétségbe borul. Fejtöl állítom a szent hanthoz, hogy szeme a lenyugvó napba tekintsen.

- És atyám beszél a csikóhoz, és megmondja neki, hogy gazdája, aki kezéböl etette, amióta megszületett, várja. Hogy gazdájának szüksége van rá.

- Ezt is megteszem. Ámbár, isten tudja, bajosan tudom elképzelni, hogy egy ló megértse a szavaimat, ha a szándékaimat meg is érti. De nem bánom, eleget teszek egy indián hitének. Mit szólsz hozzá, Hektor? Mit gondolsz, kutyuskám, lehet egy lóval beszélni?

Az öreg trapper angolul dünnyögte ezeket a szavakat, szokása szerint, inkább csak magának. De a fiatal harcos félbeszakította:

- Atyám a pánik nyelvén szóljon hozzá!

- Teljesítem kívánságodat, fiam. Ez a két öreg kéz fogja kedves csikódat sírodon megölni.

- Úgy legyen! - felelte az ifjú, és arca felderült. - Sziklaszív saját lován nyargal be az örök vadászmezökre, és úgy jelentkezik Wahcondah elött, ahogy egy nagy fönökhöz illik.

Arca hirtelen megváltozott. A trapper megfordult, és most már ö is észrevette, amit Sziklaszív meglátott: a sziúk befejezték tanácskozásukat, és Matori néhány kiváló harcosa kíséretében elindult áldozata felé.

A sziúk megálltak vagy tíz lépésre tölük, és Matori intett az öregnek, hogy lépjen közelebb hozzá. A trapper olyan pillantással búcsúzott a páni ifjútól, mely biztosította, hogy kérését minden körülmények közt teljesíti. Amikor Matori elé ért, a sziú vezér kinyújtotta karját, kezét az öregember vállára tette, és egy teljes percig átható pillantással nézett rá.

- Minden sápadtarcúnak két nyelve van? - kérdezte végre, amikor belátta, hogy az öregembert nem tudja megfélemlíteni.

- A becsületesség mélyebben rejlik, mint a bör színe.

- Úgy van. Atyám most nyissa ki fülét. Matorinak csak egy nyelve van, Ősz Fejnek sok. Talán mind egyenesek, és nem villásak. Egy sziú: csak egy sziú, de egy sápadtarcú minden! Tud beszélni a pánikkal, a konzákkal, az omahákkal és a saját népével is.

- Nem olyan nagy dolog - felelte az öreg. - A telepesek városaiban vannak nyelvmesterek, akik nálam is többet tudnak. De mire való ez? Wahcondah füle mindenkinek nyitva van, megért minden nyelvet.

- Ősz Fej nem volt becsületes. Másképp beszélt, és másképp cselekedett. Agyonhajszolta a dakota fönök lovát. Egy pánival barátkozott, és megmutatta, hogy ellensége az én népemnek.

- Sziú, a foglyod vagyok. Tégy velem, amit akarsz. Nem fogok panaszkodni.

- Nem. Matori nem festi pirosra a fehér hajat. Atyám szabad. Nyitva elötte a préri. De mielött hátat fordít a sziúknak, nézze meg öket, hogy aztán elmesélhesse saját fönökének, milyen nagy nép a dakota.

- Utam nem sietös. Olyan ember áll elötted, kinek feje ösz, de nincs asszonya. Nem lógatom a nyelvem a nagy rohanásban, csak azért, hogy elmeséljem a préri népeinek, mit csinálnak a sziúk.

- Helyes beszéd. Atyám sok tanácstüznél ült már nagy fönökök mellett. Matori úgy beszél atyámmal, mint öreg barátjával. A Sápadt Virágszálnak akar mondani valamit. Matorit nem érti meg, de egy bölcs sápadtarcúra bizonyára hallgat. Atyámnak az lesz a dolga, hogy amit egy szegény indián mond, fehér fülbe énekelje.

- Beszélj hát! - mondta a trapper, aki megértette a sziú képletes beszédét. - Figyeljetek! - folytatta angolul, a százados és a méhvadász felé fordulva. - Készüljetek fel minden sziú gonoszságra. És ha úgy érzitek, hogy szívetek nem bírja, vessetek egy pillantást arra a pánira ott, és vegyetek példát róla.

- Atyám nem oda fordította szemét, ahová kell - vágott a szavába Matori barátságos hangon, de türelmetlenül.

- A dakota fönök nem az én fiataljaimnak akar valamit mondani?

- Nekik is, de elöbb a Sápadt Virágszálnak.

- Te sötét gazember! - kiáltott fel az öreg angolul, és sziú nyelven folytatta: - A sziú fönök beszéljen! Ősz Fej figyel.

- Csak nem akarja atyám, hogy amit bölcs férfiak beszélnek, asszonyok és gyerekek is hallgassák? Gyerünk be a sátramba, és suttogjunk.

Egy sátorra mutatott, mely egészen külön állt, néhány lépésnyire a többitöl. Rikító színekkel csataképeket mázoltak rá, melyek Matori höstetteit ábrázolták.

A sátor elött függö pajzs és tegez dúsabb és díszesebb volt a szokottnál. A cölöpön egy puska lógott, amely ékesszólóan bizonyította a sátor tulajdonosának magas rangját. Egyébként azon­ban meglehetösen szegényes sátor volt. Az edények és háztartási eszközök talán még silá­nyabbak voltak, mint más sátrakban. Itt nyoma sem volt azoknak az apró-cseprö tárgyaknak, amelyeket kereskedök hoztak néha a civilizált világból, és amelyeket az indiánok olyan nagyra becsültek, és értékükön felül is megfizettek. Nem mintha Matori nem jutott volna hébe-hóba ilyen iparcikkekhez, de nagylelküen odaajándékozta alvezéreinek. Engedelmességük és a hatalom, amelyet ily módon megvásárolt, többet ért szemében a jólét külsö jeleinél.

Az öreg trapper lassú léptekkel, vonakodva követte a fönököt sátrába. Middleton emberfölötti eröfeszítéssel felkönyökölt, és utána kiáltott.

- Mondja meg neki, öreg, az isten szerelmére, mondja meg neki... - de a szíj úgy a húsába vágott, hogy nem tudta folytatni. Kimerülten elnyúlt a földön.

Paul is kiabálni kezdett.

- Hallja, öreg! Ha már felcsapott tolmácsnak, mondja meg a véleményét a nyomorult banditá­nak úgy istenigazában! Mondja meg nekik, hogy ha Nellinek csak egy hajaszála is meggörbül, olyan átkot szórok a fejükre, hogy megemlegetik. Még a halálom után is bosszút állok rajtuk!

Miután tehetetlen dühének ilyen szavakban adott kifejezést, ö is újra elnyúlt a földön. De idönként azzal szórakoztatta Middletont, hogy a legszörnyübb káromkodásokat szórta a sziú gazfickók és különösen Matori fejére.

Ezalatt Matori és a trapper belépett a sátorba. Szegényes berendezése a törzsfönök szerény életmódjáról tanúskodott, mely valójában csak porhintés volt, és arra szolgált, hogy Matori önzetlenségét és katonás egyszerüségét hirdesse. A legszükségesebb dolgokon kívül nem volt ott más, csak néhány kiváló minöségü íj és dárda meg három-négy emlékérem, amelyet kanadai ügynökök hoztak a sziú fönöknek, a rangját megilletö tisztelet jeléül. Vadpecsenyének vagy felhalmozott bölényhúsnak nyoma sem volt a sátorban. Matori híres vadász volt, de zsákmá­nyát sohasem vitte a saját sátrába. Nem is volt szüksége rá, hiszen a törzs minden vadásza kitüntetésnek tekintette, ha zsákmányából a legjobb részt a nagy fönöknek ajándékozhatta.

A sátor egyik falán, dárdák, lándzsák, pajzsok, íjak és nyilak közt, mint egy büvös kör köze­pén, a szent és titokzatos varázszacskó lógott, benne gyógyfüvek és más csodaszerek. A kagy­lók­kal kirakott, üveggyöngyökkel és sündisznótüskékkel pazarul ékesített zacskó az indián kézügyesség müvészi terméke volt. Matori vallásos hite ugyancsak szabadosnak bizonyult. Nagy figyelemmel viseltetett a természetfeletti hatalmak e jelképe iránt, annyira, hogy az már ellentétben állt vallásával.

Matori még nem kereste fel a sátrát, amióta a nagy vadászatról hazajött. De a sátra nem volt üres. Néhány óra óta Inez és Ellen börtönéül szolgált.

Middletonné egy pamlagszerü zsákon ült, melyet illatos füvekkel tömtek ki, és dúsan betakartak finoman kidolgozott állatbörökkel. A szegény asszonyka már annyit szenvedett, és rövid idö alatt annyi rémületen esett át, annyi borzalmas jelenet szemtanúja volt, hogy már úgy érezte: betelt a pohár. Arca fakó volt, máskor élénken csillogó fekete szeme bágyadt és szomorú, tekintete szenvedö. Megadó türelemmel viselte sorsát. Eszébe jutottak Ignatius atya tanácsai, és elhatározta, hogy zokszó nélkül viseli el ezt a megpróbáltatást is. Egészen másként viselkedett a mellette ülö Ellen. Szeme vörös és dagadt volt a sok sírástól. Arca kipirult harag­já­ban, és egész lénye szenvedélyes tiltakozást fejezett ki. Dacosan felemelte fejét, és hallga­tózott. Minden pillanatban azt várta, hogy Paul beront a sátorba, karjaiba kapja, és valami megmagyarázhatatlan módon, hösiesen kiszabadítja a sziúk fogságából. Természetével nem fért meg a csüggedés. Egy pillanatra sem adta fel a reményt, hogy még jönnek szebb idök is, és boldog lesz szíve választottja oldalán.

Még egy harmadik nö is tartózkodott a sátorban: Matori törzsfönök legfiatalabb és leg­csinosabb felesége, aki eddig a kedvence volt, és akit a legjobban szeretett három felesége közül. A neve is nagyon szép volt: Tacsihcsana - ami Szökdécselö Szarvasünöt jelent. Böre friss és üde volt, sötétbarna, de világosabb, mint a többi indiáné. Barna szeme lágy és szelíd, mint egy özé. Hangja vidám és csicsergö, mint az ökörszemé. Kacagása, különösen amíg boldog volt, akár az erdei madarak önfeledt trillázása. Alig két esztendeje, hogy a nagy fönök ünnepélyesen feleségül vette, és gyermekük - a szokásos faháncsba és puha állatbörökbe csavarva - ott aludt anyja lábainál.

Amikor Matori és a trapper belépett, a sziú fiatalasszony a sátor egyik sarkában, fahusán­gok­ból és börökböl összetákolt, egyszerü széken ült, és szeretö elragadtatással bámult elötte heverö gyermekére. De közben lopva a két fehér asszonyra pislogott. Kíváncsisága csillapít­hatatlan volt. Milyen különös, idegen teremtések! Milyen fehér a börük, milyen furcsa és bonyolult a ruházatuk, egész lényük milyen titokzatos! Tacsihcsana nem tudott betelni velük - minden, amit látott rajtuk, módfelett izgatta és érdekelte.

Ura még nem látogatta meg, amióta hazajött. Most lépett elöször sátrába, olyan arccal, mint aki itthon van, és mindennek a gazdája. Mokasszinja zajtalanul közeledett, de a lábszárvédöjét ékesítö ezüstcsatok és csuklóján a karkötök halkan megcsörrentek már akkor, amikor félretolta a börfüggönyt a sátor bejáratánál. Tacsihcsana halkan felsikoltott örömében és meglepetésé­ben. Már-már repesve szaladt ura elé, de eröt vett magán, és mozdulatlan maradt, csak az indián asszonyok alázatos módján mélyen lehajtotta fejét. Matori egy pillantásra sem méltatta feleségét, hanem foglyaihoz lépett, és büszke tartással megállt elöttük. Az öregember is halkan odalépett.

Inez és Ellen megszokta már a rikító színekre mázolt, vad indián harcosok látványát. De Matori váratlan megjelenése olyan meglepö és ijesztö volt, hogy mindketten félénken és zavartan lesütötték szemüket. Végül Inez összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte az öreget, mit jelent ez a látogatás.

- Asszonyom - felelte a trapper -, ne felejtse el, hogy vademberek kezébe kerültünk, és külön­ben is itt a prérin nem szoktak udvariaskodni, mint a telepesek városaiban. Magam is erdei ember vagyok ugyan, de fiatalkoromban gyakran megfordultam parancsnokaim házában, és tudom, ott hogyan viselkednek. Azt is tudom, mi jár egy százados feleségének. Ha sejtettem volna, hogy ebben a sátorban van, köhécseltem volna, mielött belépek, ha már nem lehet kopogtatni az ajtón. Így hát...

- Eh, nem erröl van szó! - szakította félbe Inez türelmetlenül. - Azt akarom tudni, minek jöttek ide.

- Ezt a sziútól kell megkérdezni. Mindjárt meg is kérdezem - mondta az öreg, majd sziú nyelvre fordította a szót. - A sápadtarcúak leányai tudni akarják, hogy a nagy dakota fönök miért jött ide.

Matori csodálkozva nézett rá; tekintete elárulta, hogy a kérdést különösnek tartja. Fölényesen mosolygott, és leereszkedöen felelte:

- Énekelj Sötét Szem fülébe. Mondd neki, hogy Matori sátra nagy, van benne hely az ö számá­ra is. Mondd meg Világos Hajnak, hogy ha akarja, ö is itt maradhat, és neki is jut vad­pecsenye böségesen. Matori nagy fönök. Sátrában senki sem éhezik. Keze mindig nyitva van.

A trapper fejcsóválva hallgatta ezt a beszédet, és egyáltalán nem titkolta, mennyire helyteleníti.

- Beszélj másképpen, sziú - mondta -, ha azt akarod, hogy szavad zene legyen a sápadtarcúak leányai fülében. Ha a te beszédedet énekelem fülükbe, elfordulnak, és Matori kufár lesz a szemükben. Hallgasd meg, mit mond Ősz Fej, és kövesd tanácsát. Az én népem hatalmas nép. Országunk egyik határán kel fel a nap, és országunk másik határán nyugszik le. Ez a nagy ország tele van nevetö szemü és nevetö ajkú leányokkal, akik szépen beszélnek, és akikhez szépen kell beszélni. Hidd el, Matori, igazat mondok - tette hozzá, mert észrevette a bizal­matlanságot a sziú fönök szemében.

Matori kinyújtotta kezét, és ujját a trapper vállára tette.

- Atyámnak otthon sok felesége van, ugye? Talán száz is? - kérdezte, és nagy érdeklödéssel várta a választ.

- Nem, Matori. Wahcondah azt akarta, hogy egyedül éljek; hogy házam az erdö legyen, és wigwamom teteje a felhö. De jártam népem nagy-nagy falvaiban is, és láttam, milyen szép az, ha egy fiú és egy leány szíve egymásért dobog. A fiúk szelídek és kedvesek. A lányok boldogan dalolnak, mint a színes madarak a virágok nyílása idején. Gondolj rájuk, nagy fönök.

- Uff! - kiáltott fel Matori.

- Ha egy fiú talál egy lányt, aki tetszik neki, halkan és szelíden beszél vele - folytatta az öreg. - Nem azt mondja, hogy a sátram elég nagy, és elfér benne több asszony is. Hanem megkérdezi: "Hol építsek kunyhót kettönknek, melyik réten, melyik forrás mellett?" Hangja édes, mint az akácfa virága, és csattog, mint a csalogányé. Ha dakota testvérem azt akarja, hogy szavait meghallgassák, beszéljen úgy, mint a sápadtarcúak.

Matori töprengö arca elárulta, hogy igyekszik a trapper szavait megérteni. Ezek a szavak sehogy sem fértek bele a dolgoknak abba a rendjébe, melyet ö természetesnek tartott. Úgy vélte, egy fönök, söt még egy egyszerü harcos sem alázkodhatik meg ennyire egy asszony elött. De amint Inezre nézett, aki fejét elfordítva, hidegen és zárkózottan ült elötte, valahogy maga is átérezte, hogy egy ilyen asszonynak nem lehet parancsolgatni. Kissé hátralépett, és lehajtotta fejét, mintha tévedését beismerné, majd így szólt:

- Én is ember vagyok, vörös börü ember, de mégis olyan, mint a sápadtarcúak. Szemem sötét, és sok mindent látott. Hamar megtanulta, mi a különbség a bátor és a gyáva között. Már gyermekkoromban ismertem a szarvast és a bölényt. Aztán elvittek a nagyok vadászatra. Megismertem a pumát és a medvét. Így lett Matori férfi. Nem ült többé anyja lábainál. A nagy harcosok lábainál ült, és az öregek bölcs szavát leste. Szíve dobogott, amikor a Hosszú Késekröl hallott. Aztán ö is elment a hadiösvényre. Az utolsó volt a hösök mögött, most meg az elsö, és elöttük lépked. Nagy fönökök várták otthon, és megnyitották elötte sátraikat. Lányaikat hozzá adták feleségül. Matori végül nagy fönök lett, mint atyái. Betört a pánik, az omahák, a konzák falvaiba, és annyi asszonyt hozhatott volna sátrába, amennyit akart. De neki elég volt a három dakota asszony. Aztán meglátta a préri legszebb virágát, a Sápadt Virág­szálat. Ha Wahcondah úgy akarta, hogy idejöjjön a dakoták falujába, maradjon itt. Ha nem térhet vissza atyja házába, legyen a nagy fönök felesége. Matori nem tolvaj. Neki adja legszebb lovát, legszebb wampumövét. Lába elé rak mindent, ami szép és jó. Legyen egy nagy harcos felesége örökre.

Amikor ezt a különös beszédet befejezte, a trapperre nézett, várva, hogy szavait tolmácsolja. Közben önhitten mosolygott, mint aki biztos a dolgában. A trapper egyetlen szót sem eresztett el a füle mellett, de eszébe se jutott mindent tolmácsolni. Inkább azon törte a fejét, hogyan homályosítsa el a sziú szavait. De még ki sem nyitotta a száját, amikor Ellen felemelte ujját, és Inezre pillantva, így szólt:

- Ne erölködjék, kérem. A tolmácsolás teljesen fölösleges. Amit egy ilyen vadember beszél, nem való keresztény hölgy fülébe.

Inez felemelte fejét, bólintott, és hidegen megköszönte a trapper fáradozását és jó szándékát. Hozzátette azonban, hogy most már egyedül kíván maradni. A trapper az indiánhoz fordult, és így szólt:

- Leányaimnak nincs szükségük az én nyelvemre, hogy megértsék, mit mondott a nagy dakota fönök. Hangja és tekintete elegendö. Szavain gondolkozni kívánnak, mert olyan nagy emberek gyermekei, akik komoly dolgokban nem határoznak gyorsan és megfontolatlanul.

A sziú fönök hízelgönek érezte ezt a választ, és beérte vele. Megbiccentette fejét, méltóság­teljes mozdulattal vállára vetette köpenyét, és diadalmas arckifejezéssel elindult a sátor kijárata felé. De nem gondolt arra, hogy beszédének volt egy fültanúja, aki meg se moccant, egy szót sem szólt, de megdöbbent figyelemmel kísérte az egész jelenetet, és pontosan megértett mindent. És a nagy fönöknek, Tacsihcsana urának, gyermeke apjának minden egyes szava tördöfés volt, mely fájdalmasan járta át a fiatalasszony szívét. Hiszen ugyanígy beszélt öhozzá is annak idején, amikor apja sátrában felkereste - így nyerte el feleségül Tacsihcsanát, aki attól kezdve elzárta fülét sok más derék fiatal harcos udvarlása elöl.

Amikor Matori el akarta hagyni sátrát, felesége elállta az útját; karján csecsemöjével, alázato­san állt meg elötte. A sziú fönök arca jéghideg közönyösséget öltött fel. Parancsoló kézmozdu­lattal intett az asszonynak, hogy húzódjék félre.

- Hát Tacsihcsana nem egy nagy fönök leánya? - kérdezte elfojtott izgalommal, s hangjában büszkeség és fájdalom tusakodott egymással. - Fivérei nem voltak-e híres, bátor harcosok?

- Menj utamból! A harcosok vezérüket várják. A nagy fönöknek nincs füle egy asszony számára.

- Most nem egy asszony hangját hallod, hanem ezét a gyermekét, aki anyja nyelvével szól hozzád. A nagy fönök egyetlen fia ö, és apja nem zárhatja el fülét az ö szavai elöl. Hallgasd csak, mit mond: "Mikor jött haza Matori éhesen, anélkül, hogy anyám ne rakott volna tüstént ételt elébe? Mikor indult el a hadiösvényen úgy, hogy anyám ne sírt volna utána? Mikor tért vissza sebforradásokkal, amiket a páni fegyverek ejtettek rajta, anélkül, hogy anyám ne ápolta volna? Nem énekelt anyám a fülébe? Nem nevelte és gondozta a fiadat? Nézz meg jól, hogy megismerj. Szemem olyan, mint a sasé. Belenézek a napba, és nevetek. Kis idö múlva elvisznek vadászatokra, és nem sok idö múlva én is elindulok a dakoták hadiösvényén. Miért fordítja el atyám tekintetét anyámról? Hogy lehet egy hatalmas fönök leányát ilyen hamar elfelejteni?"

Matori pillantása elidözött egy percig a fiúcska mosolygós arcán, és a zord harcos tekintetében megindultság tükrözödött. De gyorsan lerázta magáról elérzékenyülését. Kezét nyugodtan felesége karjára tette, és az asszonyt Inez elé vezette. Szó nélkül a kedves sápadt arcra muta­tott, mely szelíden és részvéttel nézett a fiatal indián asszonyra. Ekkor Matori hirtelen felkapta a kis tükröt, mely láncon felesége nyakában függött, és az asszony sötét arcára mutatott. Ezután újra összefogta köpenyét, intett a trappernek, hogy kövesse, s büszke léptekkel elhagyta a kunyhót.

Tacsihcsana dermedten állt ott, mint az alázat szobra. Máskor oly derüs arca elsötétült és meg-megrándult, elárulva, micsoda tusakodás tombol benne. Inez és Ellen természetesen nem tudta, mi dúlja fel a fiatalasszony szívét, bár Ellen éles esze megsejtett valamit az igazságból. Annyit mindenesetre megértettek mindketten, hogy a fiatalasszony rettenetesen szenved; már éppen kifejezést akartak adni együttérzésüknek, amikor Matori feleségének arca hirtelen megfagyott, megmerevedett. Csak a homlokán és a szemében lehetett az eröszakkal elnyomott fájdalmat megismerni; azt a fájdalmat, mely soha többé nem tünik el nyomtalanul.

Ekkor Tacsihcsana lerántotta csuklójáról karpereceit, letépte az üveggyöngyöket és függöit, levette homlokáról a széles ezüstabroncsot; s miután így levetette férje valamennyi, eddig olyan drága és kedves ajándékait, némán és alázatosan letette a földre Inez elé.

Majd újabb hosszú belsö tusakodás következett, mely úgy végzödött, hogy kis fiát is Inez lábai elé tette.

Mialatt a két fehér nö megdöbbent csodálkozással nézte ezt a különös jelenetet, az indián asszony halkan, szelíden, éneklö hangon beszélni kezdett. Persze nem értették, hogy mit mond.

- Fiamat idegen neveli férfivá, idegen nyelven tanítják mindenre, amit tudnia kell. Idegen hangokat fog hallani, és anyja hangját elfelejti. Halkan szólj hozzá, hiszen füle olyan parányi. Majd ha nagyobb lesz, hangosabban is szólhatsz hozzá. Ne neveld leánynak, mert nagyon szomorú az asszony élete. Tanítsd arra, hogy tekintetét férfiakra függessze. Tanítsd arra, hogy üssön oda, ha bántják, és ne maradjon adós semmiféle sérelemért. Mielött elöször vadászatra indul, a Sápadt Virágszál súgja fülébe, hogy anyja böre vörös volt, és egykor a dakoták Szarvas­ünöjének nevezték.

Most csókot nyomott fia ajkára, azután visszahúzódott a sátor legtávolabbi sarkába. Leült a puszta földre, és fejére borította ruháját. Minden kísérlet, hogy fásultságából felrázzák, ered­ménytelen maradt. Mintha nem hallott volna semmi szót, és nem érzett volna semmi érintést. Olykor-olykor elötört hangja a ruhája alól, halkan, panaszosan, félig éneklön. Így ült órák hosszat mozdulatlanul, mialatt a sátorkunyhón kívül fontos események történtek.

XVI.
A TOMAHAWK

Még jóformán ki sem léptek a sátorból, amikor Ishmaellel, Abirammel és Eszterrel találkoztak, akik már mindenütt keresték Matorit. A trapper csak rájuk nézett, és már látta, hogy az újsütetü szövetség Matori és a Bush pereputty között nem lesz hosszú életü.

Ishmael villámló szemmel nézett a törzsfönökre, és a trappert is szinte keresztüldöfte tekinte­tével. Azután vállon ragadta az öreget, maga felé penderítette és rárivallt:

- Maga beszél a sziúk nyelvén, ugye? Hát tolmácsolja szavaimat ennek a fickónak! Már bele­fáradtam, hogy kézzel-lábbal próbáljam magam megértetni.

- Beszéljen, barátom - felelte a trapper nyugodtan. - Én majd lefordítom, amit mond.

- De pontosan ám, minden szépítgetés nélkül, akár tetszik neki, akár nem! - dúlt-fúlt a squatter. - Mondja meg ennek a lókötönek, hogy ragaszkodom a megállapodáshoz, amit a nagy szikla tövében kötöttünk. Abból, ami nekem jár, nem engedek egy fikarcnyit sem!

Amikor a trapper mindezt továbbadta Matorinak, a sziú fönök csodálkozó arcot vágott.

- Testvérem talán fázik, és nincs sátor a feje fölött? Éhes, és nem kapott elég vadpecsenyét? A puszta földön kell hálnia, és nem rakták tele sátrát puha bölénybörökkel?

A squatter öklével hevesen a tenyerébe csapott, és ezt ordította:

- Mondja meg ennek a bitang csalónak, hogy én nem vagyok koldus, nekem ne adjon alamizsnát! Én a magamét követelem. Elsösorban a foglyomat, azt a spanyol asszonyt. Azután az unokahúgomat. Végül pedig magát, vén bünös, mert sok van a füle mögött, és el akarok számolni magával! Megígérte, hogy ez a három ember az enyém lesz. Hát tartsa meg az ígéretét!

Az öreg trapper csak mosolygott, és így felelt:

- Furcsa kívánság, mondhatom. Én beszéljem rá a sziú fönököt, hogy szolgáltasson ki engem magának, kényére-kedvére? Más ember nem tolmácsolná ezt. De én megteszem.

- Nehogy becsapjon, mert megkeserüli! - mondta a squatter. - Majd ha magáról beszél, mutasson a fejére, akkor tudni fogom, hogy nem hallgatott el semmit.

Az öreg hangtalanul nevetett magában, aztán a sziú fönökhöz fordult.

- A nagy fönök nyissa ki fülét, hogy szavaim utat találjanak hozzá. Sápadtarcú barátja elégedet­len. Azt mondja, nem megy el üres kézzel.

- Matori gazdag fönök - felelte az indián. - Mit kíván a Hosszú Kés?

- Azt mondja, Sötét Szem az övé. Magával akarja vinni.

Matori összeráncolta homlokát.

- Nem adom - mondta. - Kap helyette mást.

- Azt is mondja, Világos Haj is az övé. Felesége vére. Nem hagyja itt.

- Itt marad! - felelte az indián. - Kap helyette mást.

- Engem is el akar vinni - folytatta a trapper, és félreérthetetlenül önmagára, ösz fejére muta­tott, miközben Ishmaelhez fordult és bólogatott. - Engem, nyomorult öregembert! Azt akarja, hogy az ö foglya legyek!

- Nem! - jelentette ki a sziú fönök ellentmondást nem türö hangon, és kezét biztatóan az öregember vállára tette. - Atyám öreg és fáradt, nem tud messzire menni. Atyám itt marad a dakoták közt, és a dakota fiatalok hallgatják majd szavait, hogy bölcsességet tanuljanak töle. Hol van dakota, akinek annyi nyelve volna, mint Ősz Fejnek? Mondd meg sápadtarcú barátomnak, hogy ezt a három embert nem kapja meg. Ez a három nekem is kell. De kap helyette mást. Matori nagy fönök. Hosszú Késnek ajándékozza a legszebb feleségét.

Az öreg trapper megint hangtalanul nevetgélt magában, de hüségesen lefordította Matori szavait.

- Micsoda? - csodálkozott Ishmael. - De hiszen nekem van már feleségem! Itt áll mellettem. Mondja meg ennek a pogánynak, hogy nálunk egy embernek csak egy felesége lehet.

A trapper tolmácsolta ezt is. A sziú fönök bólintott, és nyugodtan így szólt:

- Mondd meg Nagy Bivalynak (a sziúk, amióta meglátták Ishmaelt, így nevezték el), hogy kergesse el ezt a csúnya vénasszonyt, és akkor csak egy felesége lesz, Szökdécselö Szarvas­ünö. - A legnagyobb nyugalommal mutatott Eszter ráncos arcára. - Matori úgy szereti Nagy Bivalyt, mint a tulajdon testvérét. Neki ajándékozza Tacsihcsanát, a dakota lányok büszkesé­gét. Fiatal, szép és alázatos. Nem kerepel úgy, mint ez a rút, vén banya - mutatott újra Eszterre, aki csak a szemét meresztgette, nem értve, miröl van szó tulajdonképpen. - Matori nem marad adósa senkinek. Matori nagy fönök.

Ez a különös ajánlat még a trappert is megdöbbentette; s még jobban felháborította, hogy az indián ezzel már elintézettnek tekintette a dolgot, és választ sem várva, méltóságteljesen továbbsétált, az öregre bízva a squatter meggyözését.

A tárgyalást nem is lehetett folytatni, mert Matorit már körülvették kedvenc harcosai, akik eddig az indiánokra jellemzö türelemmel várták, hogy fönökük befejezze beszélgetését a sápadtarcúakkal, és visszatérjen körükbe.

- A sziú fönök elég világosan beszélt - fordult a trapper Ishmaelhez. - Nem hajlandó kiadni magának a százados feleségét, akihez véleményem szerint magának éppen olyan kevés joga van, mint ennek a pogány fickónak. Csak a jó isten tudja, milyen jogon merészelte eddig is fogva tartani. No de ez nem tartozik rám. A másik hölgyet sem adja ki, akit maga az unokahúgának nevez. Söt mi több, kedves szomszéd, a sziú fönök kereken visszautasította azt a kívánságát is, hogy engem, szegény vén koldust a maga kezébe adjon. Ezzel szemben egy indián hölggyel kívánja kárpótolni magát, és azt javasolja, hogy öt vegye magához években gazdag hitvese helyett. Én persze nem helyeslem ezt, de kötelességem, hogy tolmácsoljam.

Ishmael egyre nagyobb felháborodással hallgatta ezeket a szavakat, és azt se tudta, mit mond­jon dühében. Végül hangos kacagásban tört ki, így próbálta jelezni, hogy Matori javaslatát egy pillanatig sem lehet komolyan venni. De Eszternek esze ágába sem jutott, hogy tréfásan fogja fel a dolgot. Nagy lélegzetet vett, szinte felfújta magát, aztán legélesebb hangján rákezdte:

- No, szép dolog, mondhatom! Ilyen szemtelenséget még soha életemben nem hallottam! Egy piszkos indián beleüti orrát egy fehér házaspár magánéletébe, és lábbal tiporná a tisztességben megöregedett feleség hitvesi jogait! Azt képzeli, hogy egy asszony afféle háziállat, akit csereberélni lehet! Ez a rézbörü fickó nemcsak tolvaj, csaló gazember, hanem sötét zsarnok is, aki azt hiszi, hogy mindenkinek parancsolgathat. Te pedig, Ishmael Bush, hét derék fiú és ugyanannyi csinos lány apja, nyugodtan végighallgatod, amint feleségedet sértegetik! Menj utána, és mondd meg neki, hogy te nem vagy vadállat, afféle erdöben kószáló medve, hanem jó keresztény, tisztességes férj és családapa, akinek nem lehet ilyen mocskos ajánlatot tenni!

Az okos trapper elöre látta, hogy ebböl nagy családi perpatvar lesz. Még mielött a vihar kitört volna, eloldalgott, és magára hagyta a derék házaspárt. Ishmael tehetetlenül vonogatta vállát, de akármilyen ártatlan volt is ebben a dologban, nem merte megállítani felesége szóáradatát. Az asszony most Matori sátra felé fordult, és öklét rázta felé.

- Jöjjön ki az a rézbörü nöszemély! - rikácsolta. - Mutassa meg azt a híres szép pofikáját, majd én is festek rá egy kis színt a tíz körmömmel! - Most már kissé aggódva fogták közre ketten, Ishmael és Abiram, de hiába kapaszkodtak a karjába, nem bírták a sátortól elvonszolni. - Csak akkor megyek el innen, ha megígéritek, hogy egészen itt hagyjuk ezt a piszkos indián telepet. Mi keresnivalónk van itt? Abner! Enoch! Jesse! - kiáltott a fiaira. - Hát nem jöttök anyátok segítségére? Ide! Ide! Ha ez a gügye ember itt, a ti jámbor atyátok, rábízza magát ezekre a vörös sátánfiakra, ne kövessük a példáját. Maradjon itt köztük, ha jólesik neki, én torkig vagyok velük! Maradj itt, Ishmael, egyedül, a fiaid, tudom, velem jönnek. Maradj itt, Ishmael és vedd el azt az arcátlan vörös békát feleségül! Biztosan már szemet vetettél rá!

A squatter gyakorlott férj volt, és tudta, mit kell csinálnia, ha felesége szíve a keserüségtöl kiárad. Idönként felkiáltott, és ártatlanságát hangoztatta, egyébként azonban alázatosan hallga­tott. De most ez sem használt, az asszony haragja nem akart lecsillapodni. Folyton csak azt hajtogatta, hogy hagyják el az indián tábort.

Ishmael óvatosságból már jóval korábban összeterelte állatait, és megrakta szekereit. Így tulajdonképpen alig volt akadálya annak, hogy Eszter kívánságának sürgösen eleget tegyen. A fiúkat nem érdekelte az egész dolog; nekik teljesen mindegy volt, hol táboroznak. Apjuk parancsára gyorsan befejezték a rakodást, még azokat a sátrakat is leszerelték, és feldobták a kocsikra, amelyeket az indiánok bocsátottak rendelkezésükre. Ez volt az elsö jóvátétel és kártérítés a szövetségesi hüség megszegéséért. Miután a szekereket lekötözték, a kocsikaraván a szokásos lomha és rendetlen módon elindult.

A sziúk nem akadályozták meg távozásukat. A szekereket állig felfegyverzett, tagbaszakadt férfiak csapata kísérte, nem volt tanácsos ujjat húzni velük. A sziúk még attól is óvakodtak, hogy csodálkozásuknak vagy bosszúságuknak a legkisebb jelét adják. A puma is csak olyankor szereti megtámadni ellenségét, amikor az a legkevésbé számít rá. Ebben a tekintetben a sziúk természete is olyan volt, mint a pumáé.

Matori úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Hallgatott. Hogy mit gondolt, azt nem tudta senki.

A kocsisor körülbelül egymérföldnyi távolságra vonult a folyó mentén, aztán megállapodott egy alkalmas helyen, meredeken kiemelkedö domb peremén. Megint felütötték a sátrakat, az igásállatokat kifogták, a jószágot lehajtották a völgybe, egyszóval éppen olyan kényelmesen és nyugodtan tértek nyugovóra, mintha veszedelmes szomszédaiktól százmérföldnyire lettek volna.

Közben a sziú táborban nagy izgalom uralkodott. Amikor híre ment, hogy a páni törzs gyülölt és rettegett vezére fogságukba esett, a sziúk öröme nem ismert határt. A törzs vénasszonyai sorra járták a kunyhókat, hogy a harcosok dühét felkavarják. Az egyiknek a fiát emlegették, kinek skalpja valamelyik páni kunyhó füstjében szárad. A másiknak megtapogatták seb­forra­dá­sait, amiket páni fegyverek okoztak. A harmadikat azokra a lovakra és prémekre emlékez­tették, amelyeket a pánik zsákmányoltak töle. A negyediknek eszébe juttatták valamelyik régi hadikalandját, mely szégyenletes kudarcba fulladt. Így szították a harcosok bosszúvágyát.

Közben a férfiak összegyültek, és kicserélték véleményüket. A foglyok sorsának eldöntésére ünnepélyes tanácskozást rendeltek el. Erre a célra azt a térséget jelölték ki, amely a kínzócölöp elött terült el, ahová a legnevezetesebb foglyot kikötötték. Middletont és Pault is odahurcolták, s odadobták a páni törzsfönök lába elé. Azután a férfiak elfoglalták helyüket. Egyik harcos a másik után érkezett meg és telepedett le, olyan fontoskodó arckifejezéssel, mintha csakis örá hárulna az ítélkezés felelösségteljes feladata. Az elsö sorban üresen hagyták a jelentösebb fönökök helyét. Néhány nagyon öreg asszony is az elsö sorba furakodott, ahol - tekintettel magas korukra és kipróbált hüségükre, melyet nehéz idökben a törzs iránt tanúsítottak - helyet szorítottak nekik. Az évek súlyától görnyedten gubbasztottak ott, naptól, széltöl és sok veszödségtöl ráncos boszorkányarcuk remegett a bosszú izgalmától.

Csak a fönökök hiányoztak még. Egy nagy sátorban különvonultan tanácskoztak, abban a hiú reményben, hogy a gyülés megkezdése elött meg tudnak egyezni egymás közt. Mert akármilyen nagy volt is a tekintélyük, szüntelenül figyelniük kellett a közhangulatot, nehogy olyasmit tegyenek vagy mondjanak, ami népszerüségüknek árthatna. Ugyanez vonatkozott Matorira is.

Amikor a nagy fönök a kisebb fönökök kíséretében a gyülés színterére érkezett, sötét pillan­tásuk és gondterhes homlokuk elárulta, hogy nem sikerült egységes véleményre jutniuk. Matori pillantása hideg és óvatos volt. Színlelt szerénységgel foglalta el helyét az elsö sorban. A legöregebb harcos meggyújtotta a nagy törzspipát, és füstöt fújt mind a négy világtáj felé. Azután a pipát Matorinak nyújtotta, aki alázatosan elhárította ezt a megtiszteltetést, és a kisebb fönökök legöregebbjének engedte át. Miután valamennyien szippantottak néhányat a kézröl kézre adott pipából, melynek füstje tudvalevöleg lecsillapítja az indulatokat, és megteremti a tanácskozáshoz szükséges higgadtságot, az egyik öreg harcos felállt, és a következö beszédet mondotta:

- A végtelen folyó nagy zuhataga fölött szálló sas még tojás volt, amikor karom elöször sújtott le az ellenségre. Azóta sokszor lehullt a hó, és sokszor elolvadt a jég. Amit nyelvem mond, azt szemem sokszor látta. Borecsina nagyon öreg. A dombok már akkor is a helyükön álltak, amikor ö megszületett, és a folyó vize már elöbb is hullámzott, de hol van egy sziú, aki többet látott, mint Borecsina? Amit Borecsina mond, meg kell hallgatni, és meg kell szívlelni. Ha szavait elfújja a szél, a fiatalok szaladjanak utánuk, és kapják el. Ha szavai a földre esnek, a törzs fiataljai szedjék fel. Halljátok hát, mit mondok! Amióta a folyó hullámzik, a szél fúj, a fák lombja kizöldül és elhervad, amióta a sziú férfiak a hadiösvényt járják, mindig a páni nép ellen harcoltak, mindig a páni harcosokat verték. Ahogy a puma szereti az antilopot, úgy szereti a dakota a pánit. Mikor volt az, hogy a farkas meglátta a szarvast, és lefeküdt, és aludni tért? Mikor volt az, hogy a puma megleste az özet a forrásnál, és nem vetette rá magát? Tudjátok, mindnyájan tudjátok, hogy ez lehetetlen. A farkas és a puma is szomjas, de vért iszik. A dakota a farkas, nem a páni! A dakota a tigris, és a páni a reszketö szarvas. Gyermekeim hallgassanak rám. Szívleljék meg szavaimat. Uff, beszéltem!

A harcosok hörgö torokhangon fejezték ki helyeslésüket. Az öreg harcos vérszomjas fel­szólalása nagy lelkesedést keltett. De azután elhallgattak, és ahogy az illem megköveteli, hosszú csend következett, hogy mindenki alaposan megfontolhassa az elhangzott bölcs szavakat, mielött a második szónok elkezdi beszédét. Ez is öreg harcos volt, de korántsem olyan idös, mint az elötte szóló, amit túlzott alázatossággal sietett hangsúlyozni.

- Én csak gyermek vagyok - kezdte, és lopva körülnézett, hogy a közelében ülök arcáról leolvassa szavai hatását. - Az asszonyok közt éltem a sátorban, amikor elöttem szóló ösz atyám már harcos volt. Az én fejem is ösz, de az semmi az ö fejéhez képest. Nem is a kortól van, hanem a hótól, amely a fejemre esett, amikor a hadiösvényen elindultam. A hó aztán megfagyott rajta, és amikor a páni falvakban jártam, és a páni kunyhókat felgyújtottam, a hó elolvadt a fejemen, de nem egészen, ez a kevés fehérség megmaradt rajta. - Elismerö mormo­gás mutatta, hogy a hallgatók mennyire megcsodálják a szónok ravasz ügyességét, mellyel régi höstetteire célozgat. Most egy kis szünetet tartott, majd a szerény hangról önérzetes dicsekvésre váltott át. - De ha fiatalabb vagyok is, a szemem jó. Hiúz vagyok, messze látok. Nézzetek meg jól. Most megfordulok, hogy a másik felemet is láthassátok, azt, amelyiket az ellenség nem láthatott soha. Most meg nézzétek meg az arcomat. Látjátok ezt a nagy sebforradást? Ezen nem láthattok a szívembe. Ez csak egy lándzsa hegye, amit egy konza döfött belém. De van az arcomon két másik lyuk is, amit Wahcondah teremtett. Ez a két szemem, és kérlek, nézzetek bele. Mi vagyok én? Dakota tetötöl talpig, kívülröl és belülröl. Tudjátok ti is, és hallgassatok rám. A prérin minden teremtmény vére piros. Ha megöltök egy pánit, vére pirosra festi a füvet. Ha megöltök egy bölényt, akkor is piros lesz a fü. De mi történik, ha megöltök egy sápadtarcút? Azt hiszitek talán, nem tartják számon a testvérei, és nem veszik észre az eltünését? Ha nem találják meg, futárokat küldenek a dakotákhoz, és kérdezösködnek utána. De nem is kell kérdezösködniük, hiszen itt van nálunk a sápadtarcúak nagy varázslója! Ki tudja megmondani, milyen erös a hangja, és milyen hosszú a karja?

Matori hirtelen felugrott, és türelmetlenül félbeszakította a gyáva beszédet. Hangjában megvetés bujkált, amikor parancsoló mozdulattal felkiáltott:

- Hozzák ide a sápadtarcúak varázslóját! Testvérem hadd lássa szemtöl szembe! Hadd lássák a többiek is!

A felkiáltást megdöbbent csend követte. Nem csupán a szónoklat durva félbeszakítása, a szokásos indián udvariasság lábbal tiprása döbbentette meg a harcosokat, hanem az a vak­meröség is, amellyel Matori kihívóan maga ellen ingerli a sápadtarcú varázsló titokzatos hatalmát. De a parancsot engedelmesen teljesítették. Obed Battiust szamarastul elövezették, olyan ünnepélyes külsöségek közt, amelyek csúfondárosak voltak ugyan, de nem tudták a szorongó félelmet elleplezni. Matori körbejáratta szemét a gyülekezeten, hogy lemérje a varázsló megjelenésének hatását.

A természetbúvár külsö megjelenése mindenesetre különös volt. Fejét sziú ízlés szerint kopasz­ra borotválták, csak egy vaskos csimbókot hagytak meg a feje búbján, ami nem volt kellemes ilyen hüvös öszi idöben. A lekopasztott koponyát aztán különféle színü festékcsíkokkal ékesítették, és szeme alá meg az orra és a szája köré is rikító vonalakat mázoltak. Vállára szarvasbör köpenyt kötöttek, melyen fantasztikus képek díszelegtek. Hajcsimbókjára döglött varangyos békákat, gyíkokat, nagy bogarakat és mindenféle gyógyfüveket kötöttek. Hasonló ékszerek függtek a fülén is. Lábát annyira odakötözték a szamárhoz, hogy úgy rémlett, mintha a kettö együtt valami összenött és egybeforrt csodalény volna. Ezt a csodalényt Weucha a kör közepébe vezette, aztán gyorsan visszahúzódott a helyére, kezével eltakarva szemét, hogy ne is lássa a félelmetes varázslót.

Ám a rettegés kölcsönös volt. A sziúk szíve elszorult, amint a Hosszú Kések szent emberére néztek, Battius pedig ugyanolyan szorongó szívvel nézett vissza rájuk, mert azt hitte, valami pogány ünnepség van itt készülöben, amelyen öt akarják feláldozni az indián isteneknek. Amerre csak nézett, mindenütt vad, sötét, kegyetlen arcokat látott - csupa olyan vadembert, akitöl nem várhatott irgalmat. Végül azonban megpillantotta az öreg trappert, aki puskájára támaszkodva állt az elsö sor szélén. Most már barátnak és szövetségesnek tekintették, söt a fönökök sorában adtak neki helyet. Kutyája, Hektor, a lábánál hevert.

- Tisztelt vadász úr - mondta Obed -, végtelenül örülök, hogy maga is itt van. Ha nincs is sok iskolája, mégis olyan ember, aki megbecsüli a tudományt, nem úgy, mint ezek a vadak itt. Mondja, mit gondol, ütött az utolsó órám? Vagy van még egy kis reményem arra, hogy túlélem ezt a szörnyüséget? Igazán kár lenne értem! - sóhajtotta. - A tudománynak még nagy szüksége van rám. Korai halálom felbecsülhetetlen veszteséget jelentene az emberiség számára.

Az öreg trapper figyelmesen végighallgatta, még el is gondolkodott kissé a szavain, és csak aztán felelte:

- Véleményem szerint az élet és a halál a sorstól függ, és legjobb belenyugodni az akaratába, mert sem a félelem, sem a jajveszékelés nem segít. És ki tudná kiszámítani, hogy ezek az átkozott indiánok ravaszságukban mire vetemednek? Lehet, hogy most mindjárt kitekerik a tisztelt nyakát, kedves barátom, ami magának bizonyára kellemetlen lesz, de nem hiszem, hogy az emberiség számára olyan nagy veszteséget jelentene.

- Hogyan? Hát az eddigi tudományos munkásságom a maga szemében semmi? Az sem számít, milyen felfedezésekkel gyarapíthatom még a tudományt, ha életben hagynak? Mit gondol maga tulajdonképpen?

- Azt gondolom - felelte a vadász -, hogy minden embernek egyformán drága az élete, akár kisember, akár nagy, akár indián, akár fehér. Persze nem tagadom, hogy mindenkinek joga van az életéhez ragaszkodni, és mindent elkövetni, hogy amennyire lehet, meghosszabbítsa. Én a magam részéröl bármikor készen vagyok jelentkezni, ha szólítanak, akár a katona, ha névsorolvasás van. Azt kérdezi tölem, remélhet-e. Ez bizony a sziú vezértöl függ. Úgy látom, vérszomjas hangulatban van, és tüzeli az embereit, ahelyett, hogy csillapítaná.

Obed szomorúan lehorgasztotta fejét. Nagyot sóhajtott, majd az öreg trapperhez fordult, aki olyan bölcs nyugalommal beszélt mindkettöjük haláláról.

- Bizonyára igaza van - mondta Battius majdnem síró hangon -, mégis arra kérem, mondja meg, nem tudna-e segíteni rajtam.

- A segítés egészen más dolog - felelte az öreg. - Egy szóval sem mondtam, hogy nem vagyok hajlandó segíteni. Nyugodt lehet, mindent megteszek, amit megtehetek. Csak attól félek, hogy szavamnak nem lesz sok foganatja.

A sziúk nagy türelemmel, szinte tisztelettudóan várták a két sápadtarcú beszélgetésének végét. A tömeget féken tartotta a szorongás, amelyet a titokzatos varázsló keltett bennük. Az eszesebb fönökök felhasználták az alkalmat, hogy felkészüljenek a vita folytatására. Amikor a csend teljesen helyreállt, felállt Matori. Szigorú pillantást vetett az egybegyültekre, majd eszébe jutott, hogy nem szabad gögösnek mutatkoznia, és barátságosabb arcot vágott.

- Mi a dakota? - kezdte harsány hangon. - A préri ura, és a préri minden vadjának gazdája. A bölények a prériben, a halak a vízben, a madarak az ég alatt az ö parancsait lesik. A dakota talpig férfi, és bátor harcos! - Várt, míg a szavait követö helyeslés elnémul, majd így folytatta: - És mi a páni? Tolvaj, aki csak ravaszságából él. Indián, aki gyáva. Vadász, aki nem ejt vadat. A tanácstüznél ostoba mókus, mely egyik ágról a másikra ugrál. Éjjel huhogó bagoly. Csatában hosszú lábú jávorszarvas. A páni annyit sem ér, mint egy asszony!

A harcosok elragadtatása határtalan volt. Üvöltve követelték, hogy Matori szavait tolmá­csolják a fogolynak. A nagy fönök intett az öreg vadásznak, aki engedelmeskedett. Sziklaszív egykedvüen meghallgatta, aztán újra a messzeségbe bámult.

Matori olthatatlan gyülölettel nézte, majd így folytatta:

- Ha a földön hemzsegnének a patkányok, nem maradna hely a bölényeknek, és a dakota nem találná meg táplálékát és ruházatát. Ha a prérin nyüzsögnének a pánik, nem maradna hely a dakoták számára. A páni nem farkas, hanem patkány. A dakota erös bölény. Én azt mondom, a bölények tapossák el a patkányokat, és csináljanak helyet maguknak.

Hatásos szünetet tartott, és csak azután beszélt tovább.

- Testvéreim az imént egy gyermek szavát hallgatták. Ő maga mondta, hogy haja nem ösz, hanem a hótól fehér. Arról beszélt, milyen a fü, ahol egy dakota vagy egy bölény vére csurog. De tudja-e azt is, milyen a vére a sápadtarcúaknak? Nem tudja, mert még sohasem látta. Nem látta, mégis beszél. És ha ö beszél, akkor Matori hallgat. Matori sok csatát vívott a pánikkal és a Hosszú Késekkel is. Wigwamja fölött skalpok száradnak. De Matori nem beszél.

Ezzel leült, és megbántott arccal nézett maga elé. Egyik-másik harcos tiltakozott, és nógatta, hogy beszéljen tovább. De Matori elfordította fejét, és hallgatott. Megvárta, míg a moraj meg nem erösödik, és egyre hangosabban követelik, hogy beszéljen. Akkor felugrott, és egészen megváltozott hangon, vadul rikoltotta:

- Hol van Tetao? Hiába keresitek, skalpja ott szárad egy páni sátor füstjében! Hol van Borecsina fia? Csontjai olyan fehérek, mint gyilkosai arca. Hol van Mahha? Talán alszik a wigwamjában? Mindenki tudja, hogy már több hold óta nem látta senki, már több holddal ezelött kelt útra az örök vadászmezökre. Mindenki tudja, kinek a kése metszette le skalpját a fejéröl!

Így folytatta a ravasz törzsfönök vagy tíz percen át. Felsorolta a harcosokat, akik nem tértek vissza a hadiösvényröl, mert páni kéztöl estek el, vagy fehérekkel csaptak össze, és úgy vesztették életüket. Olyan gyorsan sorolta fel neveiket, hogy nem volt idö gondolkodni, a jelenlevök nem mérlegelhették, hogy eltünt társuk megérdemli-e a dicséretet, vagy csak pórul járt rabló, aki rajtavesztett kapzsi vállalkozásán. Most hös volt valamennyi, áldozat, kinek halála bosszúért kiált.

Matori beszédének legnagyobb sikere az volt, hogy felrázta töppedtségéböl a törzs egyik leghíresebb öreg harcosát. Ez az ember olyan vén volt már, hogy alig tudott járni. Mégis felállt, és a kör közepére totyogott. Ez a harcos valamikor híres volt szépségéröl és daliás termetéröl. Szeme villámlott, és éles volt, mint a sasé. Sok csatában vett részt, és arcát számos sebforradás éktelenítette el. A franciák úgy emlegetik az ilyen vén harcosokat: Le Balafré - a sebhelyes arcú. A sziúk a kanadai franciáktól átvették ezt a kifejezést, és saját höseiket illették vele.

- Le Balafré, Le Balafré! - hangzott most is az elismerö mormogás minden felöl.

De mivel az öreg csak állt, álldogált, és meg se moccant, szóra sem nyitotta száját, megunták bámulni, és minden szem újra Matori felé fordult, aki saját szavaitól megrészegülten még szenvedélyesebben tüzelte bosszúra hallgatóit. És amikor úgy gondolta, hogy a további szavak csak csökkentenék a hatást, hirtelen elhallgatott, és megint leült.

A gyakorlott szónok beszéde óriási visszhangot keltett. A harcosok felugráltak, öklüket rázták, ordítoztak, amikor váratlan esemény történt. Le Balafré felemelte ráncos kezét, és ajka mozogni kezdett. A lármázók elhallgattak, és minden szem a vén harcos felé fordult. Feszülten figyeltek, hogy megértsék, mit mond. Halk, remegö hangja eleinte tompán, szinte kísértetiesen kongott, de lassanként megerösödött.

- Le Balafré napjai hamarosan elfogynak - kezdte. - Olyan, mint a bölény, melynek nem nö már a szöre. Nemsokára elhagyja wigwamját, és másik helyre költözik, messze a dakoták falvaitól. Ezért amit mond, nem a maga kedvéért mondja, hanem azokért, akik itt maradnak. Szavai olyanok, mint az érett gyümölcs a fán. Sok tél hava hullott le a földre, amióta Le Balafré a hadiösvényt járta. Vére heves volt, de volt ideje lehülni. Wahcondah nem küld már olyan álmot rá, mely harcokról szól. Most már tudja, hogy jobb békességben élni.

Matori arca elkomorodott, de nem szólt semmit. A sebforradásoktól borított, ráncos arcú ember így folytatta:

- Testvéreim! Nincs messze a nap, amikor egy öreg fönök, aki sokat látott, apja mokasszin­jainak nyomába lép, és elindul az örök vadászmezök felé, éppen úgy, mint annyi derék dakota tette elötte. De vajon ki követi majd öt, ki lép majd az ö nyomába? Le Balafré egyedül van, nincsenek már fiai. A legidösebb fia addig zsákmányolt páni lovakat, míg végül rajtavesztett. Legfiatalabb fiának csontjait konza kutyák rágták le. Le Balafré azért jött ide, hogy egy fiatal kart keressen, amelyre támaszkodhatik. Fiává fogadna valakit, aki wigwamjába jönne lakni, hogy ne maradjon üresen. Tacsihcsana, a dakoták Szarvasünöje jószívü, de nem fiú. Nem elég erös ahhoz, hogy egy öreg harcos örá támaszkodjék. Azonkívül elörenéz, nem hátra. Szíve urán és parancsolóján csügg. Nekem fiú kell.

Le Balafré szavait mélységes csend fogadta. Matori hívei aggódva pislogtak a vezér felé, de egyik sem merte az öreg beszédét félbeszakítani. Matori szeme néhányszor dühösen villámlott, de még ö is jobbnak tartotta, hogy türelmesen végighallgassa az öreget.

Közben Le Balafré lassú, fáradt léptekkel elindult a páni fogoly felé. Megállt Sziklaszív elött, és szemmel látható elismeréssel nézegette daliás termetét, nemes vonásait, büszke arckifeje­zését. Azután parancsoló mozdulattal intett, és várta, hogy engedelmeskedjenek neki. Abban a pillanatban késsel átvágták az ifjú szíjait - megszabadult kötelékeitöl és a kínzócölöptöl. Az öreg törzsfö elé vezették, kinek megtört szeme most közelröl újra alaposan megnézte. Arcán ekkor tükrözödött csak az igazi elismerés. Azzal a csodálattal nézett az ifjú harcosra, amellyel a vademberek a testi tökéletességnek hódolnak.

- Nagyon jó - dünnyögte. - Igazi puma! Beszéli fiam a dakoták nyelvét? A fogoly szeméböl ki lehetett olvasni, hogy megértette a kérdést. De büszkesége tiltotta, hogy a sziúk nyelvén beszéljen. Lesütötte szemét, és hallgatott. Néhány harcos, aki ott állt a közelben, megmagya­rázta az öreg törzsfönek, hogy a fogoly a páni farkasok törzséböl való.

- Fiam a farkasok folyójánál nyitotta ki szemét elöször - felelte Le Balafré -, de a dakoták folyó­jánál fogja lehunyni örökre. Nézz rám, gyermekem - folytatta páni nyelven. - Én egy százéves szikamorfa vagyok, melynek árnyéka valamikor sok embernek nyújtott üdülést. Levelei lehullottak, ágai elkorhadtak. De lám, gyökeréböl új hajtás fakad. A vékony sarj a vastag törzsre támaszkodik, és ugyanakkor meg is támasztja azt. Régóta keresek valakit, aki méltó arra, hogy nevemet viselje. Végre megtaláltam. Le Balafré nem társtalan többé. És emlékét megörzi új fia. Dakota férfiak - fordította ismét sziúra a szót -, én ezt az ifjút fiammá fogadom.

Senki sem volt olyan vakmerö, hogy vitássá tegye ezt a jogot, melyet sokszor gyakoroltak már kevésbé híres harcosok is. Komoly csendben vették tudomásul az örökbefogadást. Le Balafré megragadta fogadott fia kezét, és a kör közepébe vezette. Hátrált egy lépést, hogy mindenki láthassa, milyen jól választott. Matori egyetlen arcizma sem rándult meg, semmivel sem árulta el, mit érez. De az okosabb és tapasztaltabb kis törzsfök nagyon jól tudták, hogy nem lesz jó vége ennek a dolognak. Két olyan híres nagyfönök, mint Matori és Sziklaszív, akik között régi féltékenység és gyülölet tombolt, nem élhet békésen ugyanabban a törzsben. Ámde Le Balafré tekintélye olyan nagy volt, és a szokás, melyre hivatkozott, olyan szent és sérthetetlen, hogy senki sem merte felemelni tiltakozó szavát ellene. Feszült érdeklödéssel figyelték a fejlemé­nyeket, de ide-oda villanó tekintetük és nyugtalan mozdulataik elárulták izgatottságukat. Ekkor váratlanul olyasmi történt, ami megszabadította öket zavaruktól, és Matori malmára hajtotta a vizet.

A fogoly eddig egykedvüen, szinte fásultan viselkedett. Szíjainak elvágását éppen olyan közömbösen fogadta, mint annak idején a megkötözését. Most azonban Le Balafré felé fordult, és csengö hangon, melyet mindenki meghallhatott, így szólt:

- Atyám nagyon öreg, de vannak dolgok, amiket még nem láthatott. Még sohasem látta, hogy egy bölény denevérré változott volna át. És sohasem láthatja, hogy egy páni sziúvá változzék.

Ez a váratlan döntés olyan gyorsan és határozottan hangzott el, hogy mindenki érezte: ez végleges, s változtatni rajta nem lehet. Ám Le Balafré szíve annyira sóvárgott egy fiú után, ki utolsó napjait felderítse, hogy erélyes kézmozdulattal elhallgattatta az itt-ott kitörö ujjongást, mely részint a páni ifjú bátorságának szólt, részint pedig a nehezen türtöztetett bosszúvágy közelgö kielégítésének.

- Jól van, fiam - mondta az öreg. - Így kell beszélnie egy igazi hösnek, hogy megmutassa, milyen a szíve. Volt idö, amikor Le Balafré is így beszélt a konzák falujában. Nézzétek a fejemet - fehér, mint a hó. De a fehér haj gyökere bölcsesség. Fiam megmutatta a dakotáknak, szíve milyen bátor. Bátorságát ezután azzal fogja kimutatni, hogy szétveri a dakoták ellen­ségeit. Dakota férfiak, amit mondtam, megmondtam: ez az ifjú az én fiam!

A páni ifjú egy pillanatig habozott, majd az öreg törzsfö elé lépett, tiszteletteljesen megfogta kemény, ráncos kezét, és a saját fejére tette. Aztán egy lépést hátrált, felegyenesedett, leírhatat­lan megvetéssel végignézett ellenségei tömegén, és sziú nyelven felkiáltott:

- Halljátok szavaimat! Sziklaszív megvizsgálta magát kívül és belül. Végiggondolt mindent, amit vadászatokon és csatákon müvelt. Mindig ugyanaz az érzés vezette, s ez sohasem válto­zott meg. Sziklaszív testestül-lelkestül páni. Annyi sziút ölt már meg, hogy wigwamjaikban nem tudna sem enni, sem aludni. Nyilai hátrafelé repülnének. Dárdája hegye rossz irányba fordulna. Amikor hadikiáltást hallat, barátai sírnának, és ellenségei nevetnének. Láttak már a sziúk igazi páni farkast? Ha nem, nézzenek ide! Fején hadiszínek égnek. Karja izmos. Szíve köszikla. Ha a nap nyugaton kel fel a Sziklás-hegység mögül, és keleten nyugszik le, ahol a Nagy Sós-tó van, és a sápadtarcúak laknak, Sziklaszív akkor változik sziúvá. De addig a napig páni marad, pániként fog élni és meghalni.

Ezekre a szavakra eget verö kiáltozás tört ki. Volt abban minden: csodálkozás, elragadtatás és tajtékzó düh, mely már jelezte a fogoly kikerülhetetlen sorsát. Amikor a zajongók kifáradtak, és egy kis csend lett, a fogoly újra Le Balafréhoz fordult, és meleg, szívélyes hangon így szólt:

- Atyám mégis jobban tenné, ha a dakoták Szarvasünöjére támaszkodnék. A fiatalasszony most gyenge. De ha fiai megtöltik wigwamját, ereje megnö. Nézd csak - tette hozzá, a közelében álló trapperre mutatva, aki a legnagyobb figyelemmel kísérte minden szavát és mozdulatát -, Sziklaszív már választott egy atyát, aki megmutatja neki az örök vadászmezökre vezetö utat. Ha atyja helyett valaha atyjává fogad valakit, ez a derék ösz Fej lesz az.

Le Balafré csalódottan elfordult az ifjútól, és a trapper felé indult, aki megelözte, és elébe ment. A két öregember hosszasan és kíváncsian nézegette egymást. Jó néhány perc telt el így, aztán a sziú szólalt meg elöször.

- Testvérem feje nagyon fehér, de Le Balafré szeme már nem olyan, mint a sasé. Testvérem böre milyen színü?

- Wahcondah akaratából olyan vagyok, mint azok a foglyok, akik ott hevernek megkötözve. Fehérnek teremtett, csak a jó idö meg a rossz idö festette börömet sötétebbre, mint a rókáé. Hát aztán! Nem a bör a fontos, hanem ami alatta van. A fa kérge is érdes és repedezett, de azért belül egészséges és hibátlan lehet.

- Testvérem a Hosszú Kések egyike? Akkor fordítsa arcát a lemenö nap felé, és nyissa ki szemét! Látja-e a Nagy Sós-tavat a hegyen túl?

- Volt idö, bátyám, amikor kevés ember látta meg a sas fején a kis fehér tollakat olyan messziröl, mint én. De nyolcvan tél elhomályosította szememet, és már nem dicsekedhetem a látásommal úgy, mint valamikor. De bátyám azt hiszi talán, hogy a sápadtarcú nem is ember, hanem isten, aki keresztüllát a hegyeken?

- Testvérem akkor ne nézzen arra. Nézzen csak rám. Itt vagyok a közelében. Láthatja, hogy egy balga vörös ember vagyok, semmi más. Azt hittem, a sápadtarcúak az egész világot látják, hiszen az egész világot akarják.

- Értem, mit gondolsz, dakota fönök, és nem vonom kétségbe szavaid igazságát, mert sajnos, van okod így beszélni. De ha ahhoz a fajhoz tartozom is, melyet nincs okod szeretni, a legádázabb ellenségem, még egy aljas, hazug mingó sem vádolhat azzal, hogy kapzsi vagyok; hogy valaha is kinyújtottam a kezemet valami után, ami a másé; hogy több földet igyekeztem volna szerezni, mint amennyi egy emberre jut...

- De amikor fiúra volt szüksége, testvérem mégis idegenben, a rézbörüek között kereste!

A trapper ujját Le Balafré meztelen vállára tette, és bánatosan nézett sebforradásokkal borított, ráncos arcába, miközben bizalmasan fülébe súgta:

- Tudod, miért tettem ezt, dakota? Hogy a fiú szívét megnyugtassam. Ha azt hiszed, azért kapaszkodtam ebbe az ifjúba, hogy öregkorom gyámola legyen, nagyon igazságtalanul ítélsz meg. Azért fogadtam fiammá, hogy tudja és érezze: valaki marad utána. Csitt, Hektor, nyug­hass! Illik az, kutyuskám, hogy ha öregemberek egymással tanácskoznak, te belevinnyogsz? A kutyám nagyon öreg már, dakota, és ha jó nevelésben részesült is, néha elfelejti, amit tanult, akárcsak mi...

Az öregasszonyok vad sipítozása lehetetlenné tette a beszélgetés folytatását. Sziklaszív, aki barátságos mosollyal nézte a két öreget, most valamiért hirtelen gögös, megvetö arcot vágott, és kihúzta magát. Ez a mozdulat rettentöen felböszítette a sziúkat. Az öregasszonyok áttörtek a tanácskozók sorain, a kör közepébe nyomultak, és a foglyot ocsmány szidalmakkal halmozták el. Eldicsekedtek fiaik gaztetteivel, amiket a pánik ellen elkövettek, és Matorira mutogattak, mondván: nézzen csak rá, ha igazi harcost akar látni, aki különb minden páni kutyánál. Arcába sziszegtek, hogy nem is anya szülte, hanem egy szarvastehén, és tej helyett gyávasággal szoptatták.

Le Balafré csalódottan csóválgatta fejét, és eltünt a tömegben. A trapper viszont annál közelebb húzódott a fogolyhoz, és arcán mélységes aggodalom tükrözödött. A vénasszonyok mérges indulata átragadt a fiatal harcosokra is. Már alig tudták fékezni vérszomjas dühüket, csak a jelre vártak, hogy a fogoly kínzását megkezdhessék.

Matori még várt egy-két percig - szándékosan feszítette a húrt -, aztán szemöldökének egyetlen rándításával megadta a várva várt jelet.

Weucha felpattant, mint egy szabadjára engedett véreb. Félrelökte az asszonyokat, és rájuk ripakodott, hogy várjanak még, amíg a fogoly üvölt és jajgat kínjában.

Azon kezdte, hogy tomahawkját a fogoly feje körül forgatta és lengette; az éles bárd olyan közel suhogott a feje körül, mintha minden pillanatban belevághatna, holott valójában egyetlen hajaszála sem görbült meg töle. Éppen ebben nyilvánult meg Weucha ügyessége és kegyetlen­sége. Ám a fogoly meg se moccant, és szeme nyugodtan a messzeségbe meredt. Ekkor kínzója a bárd hideg élét a fogoly tarkójára illesztette, és úgy tett, mintha már megkezdené a skalpolást. Hol így, hol úgy fogott hozzá, és vigyorogva mutogatta, hányféle módon lehet az ellenség fejbörét lenyúzni. Az asszonyok ujjongva nézték, és gúnyos kiáltásokkal becsmérelték áldozatukat. Ám a páni ifjút nem tudták hallgatásából kizökkenteni.

A trapper szeme egy igazi apa aggodalmával követte a tomahawk minden mozdulatát, és végül így kiáltott fel:

- Fiam megfeledkezik az egyetlen cselröl, mely ilyenkor megrövidítheti a szenvedést? Aljas sziúval van dolga, akit könnyü felingerelni. Csak néhány sértö szó kell, és már megvásárolta a gyors, könnyü halált!

A dühöngö sziú hallotta ezeket a szavakat, de nem értette meg. Fenekedve fordult az öreg felé, és megfenyegette tomahawkjával.

- Tégy velem, amit akarsz! - felelte ez sziú nyelven. - Ma éppúgy készen állok a halálra, mint holnap, bár egy becsületes ember szebb halált érdemel. Nézd meg ezt a nemes páni ifjút, ha tisztességes indiánt akarsz látni! Hány handabandázó sziút ölt meg nyílt harcban, miközben sürün röpködtek a nyilak a feje körül! Nevezzen meg Weucha csak egyetlen páni harcost is, akit ö ölt meg!

- Egyet máris megnevezek! Sziklaszív! - üvöltötte a sziú, miközben tajtékzó haraggal meg­fordult, és halálos csapásra emelte csatabárdját. Ám csuklója a fogoly markába zuhant. Egy pillanatig szinte kövé dermedten feszítették erejüket egymás ellen ebben a testtartásban; az egyiket a váratlan ellenállás bénította meg, a másikat a feszült figyelem tette mozdulatlanná. Az asszonyok felsikoltottak örömükben, mert Weucha diadalát látták abban, hogy a fogoly elvesztette önuralmát, és reménytelenül berzenkedik végzete ellen. Még a trapper is reszketett barátja becsületéért, és Hektor panaszos vonításban tört ki.

Ám a páni tétovázása csak egy pillanatig tartott. Másik kezének villámgyors mozdulatával kitépte a bárdot ellensége kezéböl. A tomahawk megvillant a levegöben, és Weucha ketté­hasí­tott koponyával zuhant a földre. Ezután Sziklaszív a véres bárddal utat tört magának, gyorsan átgázolt a résen, melyet a rémült asszonyok nyitottak önkéntelenül, és egy hatalmas ugrással a lejtön termett.

Az asszonyok ajkán fültépö jajveszékelés fakadt, és a férfiak hüledezve bámultak a meg­szabadult fogoly után. De csak egy pillanatig. Most száz torokból szakadt ki a bosszúkiáltás, és száz harcos vetette magát a menekülö után. De Matori harsány parancsa visszatartotta öket. A nagy fönök látszólagos nyugalommal intett, és kinyújtott karjával a folyó felé mutatott, amelyet Sziklaszív már-már elért.

Állig felfegyverzett lovasok csapata száguldott a lejtön a part felé.

És már hallani lehetett a víz csobbanását, amint Sziklaszív belevetette magát; még néhány perc, és izmos karjaival keresztülvágott a folyón. A túlsó parton felhangzó diadalordítás értésére adta a vérig alázott sziúknak, hogy ellenségeik hirtelen megjelentek, és örömük határtalan.

XVII.
HARCOK VÍZEN ÉS SZÁRAZON

Nem volt idö a tanakodásra. Matori most mutatta ki nem mindennapi lélekjelenlétét. Míg az asszonyok rikácsoltak, a gyerekek sivalkodtak, a nagy fönök higgadtan intézkedett.

Minden épkézláb férfi fegyvert ragadott. Az asszonyok sebtében leszerelték a sátrakat, és az igavonó állatok hátára rakták. Az anyák hátukra vették a kisebb gyerekeket, a nagyobbakat meg, akik már járni tudtak, akár egy nyájat, hátraterelték. Mindez fülsiketítö lármában, de bámulatos gyorsan zajlott le.

Matori felment egy magasabb pontra, ahonnan megfigyelhette az ellenség mozdulatait. Arcán zord mosoly villant át, amikor látta, hogy az ellenség száma jóval kisebb a sziúékénál. Igaz, hogy az ö emberei inkább vadászok voltak, mint harcosok. Azonkívül neki az asszonyok és gyerekek védelméröl is kellett gondoskodnia, míg az ellenség csupa lovas férfiból állt, söt minden bizonnyal válogatott harcosokból, akik lóhalálában nyargaltak ide, hogy vezérüket kiszabadítsák vagy megbosszulják. De Matori csapatában is voltak jó harcosok, akikben megbízhatott. Harcba is bocsátkozott volna, ha töle függ. Ám az asszonyok és gyerekek jelenléte óvatosságra késztette. A döntést, hogy megütközzenek-e vagy sem, kénytelen volt az ellenségre bízni.

A pánik, akik elsö és legfontosabb céljukat ilyen váratlan és szerencsés módon máris elérték, nem siettek a támadással. Tudták, hogy a sziúk túleröben vannak, és veszedelmes lett volna a folyón gondolkodás nélkül átkelni, és támadásra indulni. Az óvatos indián taktikának sokkal inkább megfelelt az, hogy egyelöre visszahúzódjanak, és várjanak a támadással a sötétség beálltáig. Pedig Sziklaszív valósággal epedve várta, hogy bosszút állhasson az elszenvedett gyalázatért. Harcosai egy gazdátlan paripát is hoztak magukkal, jóllehet kevés reményük lehetett rá, hogy vezérük még megülhesse. A ló hátán keresztbe rakták a törzsfönök legszebb íját, tegzét és lándzsáját, arra számítva, hogy esetleg eltemetik vele együtt, ha megtalálják a holttestét.

A fiatal törzsfönök szeme felcsillant, amikor kezébe ragadta az íjat és a lándzsát; de amikor újra lóra szállhatott, öröme nem ismert határt. Ide-oda nyargalt, és ujjongó harcosai diadal­kiáltásait hallgatta; azután megállította lovát, és gondosan megvizsgálta a puskát, amelyet átnyújtottak neki.

Matori ebben a pillanatban határozta el magát arra, hogy dülöre viszi a dolgot. A távolban megpillantotta a squatter sátrainak körvonalait. Tudta, hogy arról az oldalról is támadás fenyegeti, és ezért jó lesz elöbb a páni csapattal végezni. Súlyos gondot okoztak foglyai is. Elsö gondolata az volt, hogy a férfiakat tomahawkkal teszi el láb alól, a nöket pedig az indián asszonyok kezére adja. De visszatartotta az a tagadhatatlan félelem, amellyel harcosainak zöme a fehér varázslóra nézett. Matori magához intette azt az öreg harcost, akit már korábban megbízott a harcban részt nem vevö személyek felügyeletével. Most vállára tette az ujját, és így szólt:

- Ha fiatal harcosaim a pánikkal összeütköznek, osszál ki késeket az asszonyok közt. Atyám elég öreg. Nincs szüksége arra, hogy egy fiatal törzsfönök ajkáról lesse a bölcsességet.

A zord öreg vad vigyorgása elárulta, mennyire örül annak, hogy szabad kezet kapott. Matori lóra ült, és intett harcosainak, hogy kövessék. Ezúttal mellözték az ünnepségeket és harci dalo­kat, amelyekkel máskor a hadiösvényre léptek. Az egész csapat némán ügetett a folyópart felé.

A folyó túlságosan széles volt ahhoz, hogy a silány indián lövedékek át tudjanak repülni fölötte. A fönökök mégis átküldtek puskájukból néhány golyót, persze eredménytelenül.

A trapper figyelmét semmi sem kerülte el abból, ami történt. Sziklaszív váratlan kiugrása öt is meglepte, söt az elsö percben bosszankodott és szégyenkezett is miatta. De csakhamar ráeszmélt, hogy itt nem férfiatlan szökésröl van szó, mely kudarcra van kárhoztatva, és legfeljebb egy órával hosszabbíthatja meg a páni ifjú életét. Most már látta, hogy Sziklaszív régóta leste és villámgyorsan kihasználta a kedvezö pillanatot, mely visszaadta szabadságát. Mialatt a sziúk haragja és jajveszékelése Weucha halála és Sziklaszív szökése fölött egészen felkavarta a tábort, az öreg trapper ujjongott magában, és majdnem megfeledkezett arról az óvatosságról, hogy örömét eltitkolja. A páni csapat felbukkanása fölöslegessé tette azt a kétségbeesett és vajmi kevés reménnyel kecsegtetö kísérletet, hogy szót emeljen a fehér foglyok érdekében. Ezeket egyelöre nem bántotta és nem is fenyegette senki.

A trapper észrevette, hogy az asszonyokat, a gyerekeket és az értékesebb holmit a tábor mögé hurcolják, nyilván azért, hogy szükség esetén a közeli erdöbe menthessék. Matori sátra azonban érintetlen maradt. Két megnyergelt ló állt elötte, két kamasz felügyelete alatt, aki még fiatal volt ahhoz, hogy harcolni menjen. Az öreg megfigyelte ezt és sok egyebet; végül arra a következtetésre jutott, hogy közeledik a döntö pillanat. Töprengéséböl Battius siránkozó hangja riasztotta fel.

- Kedves bátyám, akiben remélhetöleg megmentömet tisztelhetem - kezdte Obed -, azt hiszem, legföbb ideje, hogy kissé meglazuljon az a kínos és fárasztó kapcsolat, amelyet ezek a sziúk az én alsó végtagjaim és Asinus oldala közt létesítettek. Ha legalább a lábam szabad lenne, akkor esetleg még fel tudnám használni a kínálkozó alkalmat, hogy akár hason csúszva is eljussak a legközelebbi fehér telepre, és tudományos gyüjteményem maradványait is magammal vigyem... mert különben, attól tartok, mind a kettö elvész az emberiség számára.

- Nem tudom - felelte az öreg. - Azokat a bogarakat és gizgazt, amit a tisztelt úr magával hurcol, a jó isten a préri számára teremtette, és az emberiségnek semmi érdeke sem füzödik ahhoz, hogy mindezt innen elhurcolják. Ami pedig a maga becses személyét illeti, úgy, ahogy van, a csacsi hátára kötve, még nagy hasznára lehet a társaságnak. Csodálom, hogy ezt nem látja be. Persze egy ilyen könyvmoly nem lát az orránál tovább.

- Miféle hasznára lehetek így embertársaimnak? - felelte a vitatkozni szeretö doktor. - Bezzeg ha szabadon mozoghatok, szerény tudásommal még a tábori sebészt is pótolhatnám, amennyiben vérontásra kerül a sor, ami könnyen megtörténhetik.

- Egy indiánnak eszébe sem jut, hogy orvoshoz folyamodjék, ha a csatában megsebesül. Inkább a javasasszonyokhoz fordul. De nézze csak ezeket a vén boszorkányokat, doktor. Egyik csú­nyább squaw[7] mint a másik. Nem csodálnám, ha nekünk esnének, és kikaparnák a szemünket, olyan vérszomjas némberek. Ám amíg maga ilyen félelmetesen szamaragol mellettünk, nem mernek közelebb jönni.

- Ide hallgasson, öreg - mondta most Paul -, szeretném, ha most két dolgot sürgösen elvágna. Az egyik a szóáradata, amit nagyon kellemes lenne hallgatni szabadlábon, egy jól megsütött bölénypúp mellett, a másik pedig ez az átkozott szíj, ami a húsomba hasít. Bicskájának egy ügyes mozdulata többet érne most, mint a legszebb beszéd, amely a bíróság elött Kentuckyban valaha is elhangzott.

- Hát ami azokat a bíróságokat illeti, nekem sincs róluk valami jó véleményem. Megtörtént egyszer...

- Hagyja már abba, az isten szerelmére! - vágott a szavába Middleton. - Ez már kíméletlenség. Ne kéresse magát annyit, hanem vágja el a kötelékeinket!

- A maga nagyapja nem volt ilyen heves. De nem panaszkodom. Egy pumakölyöktöl nem lehet türelmet várni. Hogy a szíjaikat átvágom, az természetes. Már régen elhatároztam magam is, csak lesem a kedvezö pillanatot. Ha ezek a vén boszorkányok észrevesznek egy gyanús moz­du­latot, akkor végünk van! Itt nem hevességre van szükség, hanem ravaszságra. Beszélgessünk csak, mintha nem sántikálnánk semmi rosszban. No, most vigyázz! Mindenki mozdulatlan marad! - Ebben a pillanatban roppant gyorsan és ügyesen keresztülvágta a szíjat, amely Paul egyik karját megbénította, és ugyanakkor kését Paul felszabadított markába ejtette. - Így ni, ez jól sikerült! Szerencse, hogy odalenn olyan nagy üvöltözés támadt, és mindenki arra nézett. A többit most már intézzék el maguk. De óvatosan, nehogy észrevegyenek valamit!

- Köszönöm, kedves öreg - mondta Paul. - Ez olyan volt, mint a májusi hó, kicsit késön jött. De jobb késön, mint soha.

- Mikor tanulja meg, milyen fontos a türelem! - mondta a trapper, miközben kissé eltávolodott tölük, és a völgybe bámult, mely hadszíntérré változott. - Ha azt hiszi, a puszta bátorság is elég, akkor nagyon téved. Mérlegelni is kell. Mindent a maga idejében.

- Jól van, öreg, most már beszélhet - nevetett Paul, és átvágta többi szíját is, majd Middletont szabadította meg kötelékeitöl. De azért megszívlelte a trapper intö szavait, és óvakodott attól, hogy mozogjon; ö is, Middleton is mozdulatlanul hevert a földön, mintha még mindig gúzsba volna kötve.

A trapper nem is hallotta, mit beszél Paul. Figyelmét egészen más kötötte le. Észrevette, hogy egy öreg harcos késeket oszt ki az öregasszonyok között. Ezek vad örömmel ragadták meg a fegyvert, és halkan, egyhangúan énekelni kezdtek, miközben körültáncolták az öreg sziút. Fejüket vad mozdulattal hátravetették, és bozontos hajuk összekuszálódott a szélben. Idönként üvöltésben törtek ki, és fejük fölött meglóbálták a kést. Igazi boszorkánytánc volt.

A trapper közelebb lépett hozzájuk, és intett a vénasszonyoknak, hogy hallgassák meg.

- Minek ez a szomorú ének? - kérdezte. - A harc még nem dölt el. Lehet, hogy a fiatal dakoták az ellenség skalpjaival térnek vissza.

- Mi addig megskalpoljuk a sápadtarcúakat! - kiáltotta az egyik szipirtyó.

Szavait újabb ordítozás követte. Néhány fúria körülvette a trappert, és késükkel hadonásztak az orra elött.

- Mire való ez? - mondta a trapper, anélkül, hogy egy tapodtat is hátrálna, és nyugodtan szemébe nézett az egyik dühöngö asszonynak. - Már sok tomahawk villant el mellettem, és sok nyíl süvített el a fejem fölött, és mégis itt vagyok. Gondolják meg a sziú asszonyok: nem nagy dicsöség egy öreg ember életét megrövidíteni.

Szavaival csak idöt akart nyerni, hogy Paul és Middleton ereiben felfrissüljön a vérkeringés a hosszú zsibbadtság után. De a legöregebb asszony - talán a legvadabb valamennyi közül - hirtelen kivált a körböl, és mint egy ragadozó madár, mely lecsap a zsákmányára, a foglyok felé tartott. Társai követték példáját, és a trapper már attól tartott, hogy valamennyien áldozatul esnek a vérszomjas boszorkányok feltartóztathatatlan rohamának.

- Népem hatalmas varázslója! - kiáltotta sziú nyelven, olyan harsányan, ahogy csak torkán kifért. - Emeld fel hangodat, és beszélj! Mondd meg a dakota asszonyoknak, mi vár rájuk!

Battius megértette az öreg trapper cselfogását, de a rémület annyira megbénította, hogy egyetlen hangot sem tudott kiszorítani a torkán. A helyzetet megint Asinus mentette meg. Mintha csak tudta volna, hogy most töle függ gazdája élete, olyan hatalmas ordításban tört ki, hogy még a trappernek is borsódzott töle a háta. Dicsö ordítás volt, megérdemelte volna, hogy Battius doktor megörökítse jegyzökönyvében az utókor számára.

Az öregasszonyok megtorpantak. Most olyanok voltak, mint a keselyük, amint áldozatuk fölött köröznek. De a fenyegetöen meglóbált kések ugyancsak meggyorsították Paul és Middleton vérkeringését. A zsibbadtság egy szempillantás alatt nyomtalanul eltünt. Mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre talpra ugrottak. A boszorkányok hüledezve bámultak rájuk. Nem tudták megérteni, miképpen szabadíthatták ki tagjaikat ilyen hirtelen a szíjak szorí­tá­sából. Erre csak egy magyarázatot találtak: a varázsló büvös hatalma adta vissza szabadsá­gukat. A vénasszonyok eldobálták késeiket, megfordultak, és hanyatt-homlok elszaladtak.

- Itt az ideje, hogy eltünjünk innen! - kiáltotta az öreg trapper, visszatérve társaihoz. - Most senki sem törödik velünk.

De tévedett. Torkán akadt a szó, mert egy herkulesi erejü kéz markolta meg a vállát. Hátrafordult, és megdöbbenve látta, hogy egy másik ellensége kezébe került, aki semmivel sem volt irgalmasabb a sziúknál. A vállára nehezedö kéz Ishmael Bush keze volt. Mögötte feltüntek állig felfegyverzett, tagbaszakadt fiai is, akik Matori sátra mögül léptek elö. Az történt, hogy nagy ívben megkerülték és úgy támadták meg a tábort.

Ishmael nem méltatta a trappert és barátait arra, hogy szándékait megmagyarázza. Fiaival együtt szó nélkül, de gyorsan és ügyesen újra megkötözte Pault és Middletont, söt ezt a sorsot most az öreg trapper sem kerülhette el. Matori sátrát szétszedték, a nöket a sátorral együtt felrakták a lovakra, és elindították a squatter új táborhelye felé. Mindez olyan gyorsan történt, hogy nemcsak a sziúk, de még a fehérek is méltán boszorkányságnak tarthatták volna.

Míg ezek az események a fennsíkon lejátszódtak, a harcosok sem töltötték tétlenül a völgy mélyén az idöt. Ott váltunk el tölük, ahol a két ellenséges csapat a folyó két partjáról figyelte egymást, s mindegyik hetvenkedö, kihívó, becsmérlö szavakkal igyekezett a másikat valami meggondolatlan lépésre ingerelni. A páni indiánok fönöke csakhamar ráeszmélt arra, hogy az idöfecsérlés inkább az ellenségnek kedvez. Ennélfogva megváltoztatta terveit, és csapatával visszahúzódott a partról, hogy a jóval nagyobb számú sziúkat átcsalogassa a vízen. Ám ezek nem mentek lépre, és a páni farkasoknak megint valami más módszerhez kellett folyamodniuk.

A pánik fiatal fönöke lovasaival elnyargalt a part mentén megfelelö átkelöhelyet keresve, ahol zavartalanul keresztülúsztathat a folyón, és nyílt csatában megmérközhetik ellenségeivel. Szándékát felismerve, Matori minden lovasa mögé egy-egy gyalogost ültetett, és az innensö parton ugyanabban az irányban nyargalt velük, mint Sziklaszív odaát. Matori ezzel elérte azt, hogy a sziúk az átkelöhelyen is túleröben legyenek. Igaz, hogy a pánik megelözhették volna a sziúkat, de Sziklaszív nem akarta lovait kifárasztani. Inkább harmadszor is megváltoztatta tervét.

Mivel egyik csele sem vált be, a fiatal páni törzsfönök a legvitézebb módon, saját életének kockáztatásával akarta a gyözelmet kivívni. A terep, amelyet kiválasztott, erre a célra nagyon alkalmas volt. A folyó, mely általában mély és gyors sodrású volt, egy helyen a kétszeresére szélesedett ki, és ágyának közepén a hullámok gyürüzése elárulta, hogy a víz ott nagyobb homokzátonyt takar. Ez a zátony a legmagasabb pontján kissé ki is emelkedett a vízböl. A gyakorlott szem felfedezhette, hogy a talaj ott elég szilárd, és néhány ló biztosan megvetheti rajta a lábát. Sziklaszív néhány pillanatig sóvárogva bámult a zátonyra, és közben megérlelte elhatározását. Néhány gyors szóval beavatta tervébe alvezéreit, azután lovával együtt belevetette magát a hullámokba. A ló részint úszva, részint gázolva elérte a szigetnek is nevezhetö homokzátonyt.

Sziklaszív számítása bevált. Amikor lova horkantva kievickélt a vízböl, lába elég nagy száraz területre ért. A nemes paripa, mintha kitalálta volna gazdája szándékát, kecsesen és büszkén lépkedett a folyó kellös közepén, mindkét sereg szeme elött.

A látvány a pánikat lelkesedéssel töltötte el, míg a sziúk kihívónak és megalázónak érezték.

A páni vezér váratlan megjelenését a sziúk dühös ordítozása fogadta. Legalább ötven nyíl és néhány puskagolyó repült a kis sziget felé, de nem érte el célját. Ekkor néhány sziú harcos elökészületeket tett arra, hogy belevesse magát a vízbe, és a páni vezér türhetetlen elbizako­dottságát megtorolja. Ám Matori hangos kiáltással visszaparancsolta öket. Elrendelte, hogy az egész csapat vonuljon vissza a partról, aztán tudtára adta a kisebb törzsföknek, hogy elfogadja a kihívást, és egyedül kíván szembeszállni vele. Amikor a páni harcosok látták, mi történik a túlsó parton, maguk is visszahúzódtak, követve Sziklaszív parancsát, mely úgy szólt, hogy siessenek a védelmére, ha többen támadnák meg, de hagyják magára, ha a sziúk késznek mutatkoznak szabályos párviadal formájában egyenként megmérközni vele.

Matori most egy kis darabon begázolt a vízbe, aztán megállt. Többször felemelte karját, tenyerét kifelé fordítva, hogy békés szándékait jelezze. Még a puskáját is visszahajította a partra, azután mélyebben hatolt a vízbe, és újra megállt, hogy megállapítsa, miképpen fogadja ellenfele a békés közeledést.

A ravasz sziú a fiatal páni fönök nemes érzületére alapította számításait, és nem is csalódott. Amíg a nyilak és golyók a feje körül röpködtek, Sziklaszív gögös nyugalommal sétáltatta lovát a homokzátonyon, mintha észre se venné dühösen ordítozó ellenségeit. De amikor látta, hogy a sziú törzsfönök a vízbe ereszkedik, magasra emelte lándzsáját, és torkán diadalmasan tört elö a pánik hátborzongató csatakiáltása, arra ingerelve ellenfelét, hogy jöjjön közelebb. S amidön Matori békés szándékait jelezte, Sziklaszív lemondott minden óvatosságról, pedig tudta, hogy a sziúk semmiféle árulástól vagy becstelenségtöl sem riadnak vissza. Maga is elhajította puskáját, és két karját mellén összefonva, nyugodtan várta Matori közeledését.

A két törzsfönök fegyverzete körülbelül egyforma volt. Mindegyik készenlétben tartotta dárdáját, íját, tegezét, kését és csatabárdját; mindegyiknek volt börböl készült pajzsa, hogy megvédje a támadó fegyverektöl. A sziú nem habozott tovább, még jobban bemerészkedett a vízbe, és nemsokára kikecmergett a zátony egyik végében, amelyet lovagias ellenfele ebböl a célból szabadon hagyott. Ha valaki most közelröl figyeli Matori arcát, észrevehette volna rajta a titkos öröm felvillanását: sikerült újra megközelítenie félelmetes ellenfelét, akit ezerszeresen meggyülölt azóta, hogy kicsúszott a kezéböl. Most azután bosszút áll rajta, és örökre megszabadul töle!

Sziklaszív a zátony másik végébe húzódott vissza, és méltóságteljes nyugalommal várta ellenfelét. Matori kétszer-háromszor körbetáncoltatta lovát, hogy az átkelés után újra biztosan üljön a nyeregben, majd a kis sziget közepébe nyargalt, és udvarias kézmozdulattal intett a páninak, hogy ugrasson oda ö is. Sziklaszív meg is tette, és a következö percben a két férfi szemben állt egymással. Hosszasan és komolyan méregették egymást, ahogy jó harcoshoz illik, aki nem becsüli le ellenfelét. De Matori arckifejezése sokkal nyájasabb volt, mint a páni farkasé. Pajzsát hátralökte, kezével üdvözlö mozdulatot tett, és így szólt:

- Ha a páni harcos fellovagol a dombtetöre, és körülnéz a prérin, láthatja, hogy a világ nagyon nagy. Miért van az, hogy a különféle rézbörü nemzetek nem férnek el egymás mellett?

- A sziúk azért jöttek talán ide, hogy engedélyt kérjenek a páni farkasoktól sátraik felütésére? - felelte a másik alig leplezett megvetéssel.

- Ha egy sziú sátrában éhség ver tanyát, ott keresi a bölényt, ahol megtalálhatja, még akkor is, ha messze kell nyargalnia falujától - mondta Matori, eröt véve haragos indulatán, amelyet a fiatal páni fönök gúnyos hangja korbácsolt fel benne. - Wahcondah több bölényt teremtett, mint rézbörüt. Nem jelölte ki, hogy ez a bölény a pániké, amaz meg a dakotáké; hogy ez a vad a konzáké, amaz meg az omaháké. Elegendö táplálékot teremtett valamennyi vörös gyerme­kének. Miért van az, hogy a testvérek mégis ölik egymást?

Sziklaszív is hátravetette pajzsát, és lándzsája egyik végét leengedte a földre. Könnyedén a másik végére támaszkodva, megkérdezte:

- Belefáradtak a sziúk a vadászatba? Csak megsütni akarják a vadat, elejteni nem? Beérik az elhullott állatokkal? Felsebezte lábukat a hadiösvény, és inkább leülnek a fübe? Nincsenek már férfiak a sziúk között, hanem valamennyi csupa squaw?

A sziú fönök keze ökölbe szorult a vérlázító sértés hallatára, de gyorsan eröt vett magán, és szelíden felelte:

- Igen, így kell egy fiatal fönöknek beszélnie. De Matori több telet látott, mint fiatal testvére. A hosszú éjszakákon sokat gondolkodott népe sorsán sátra sötétségében. Azt mondta magában: "Számold meg, dakota, a wigwamod füstjében száradó skalpokat. Két skalptól eltekintve, valamennyit vörös fejröl vágtad le! Hát helyes ez? Pusztítja-e a farkas a farkast? Megfojtja-e testvérét a csörgökígyó? Akkor te miért emeled tomahawkodat rézbörü testvéred ellen?"

- A nagy sziú fönök megfosztja harcosait a dicsöségtöl? Azt mondja embereinek: "Dobjátok el tomahawkjaitokat, és rágcsáljátok a fák száraz gyökereit"? - kérdezte Sziklaszív élesen.

- Ha Matori ilyet mond, tépjék ki a nyelvét! - mondta a sziú méltatlankodva, és közelebb húzódott a pánihoz. - Nem, testvérem! - tette hozzá, és mintegy bizalmasan, még közelebb lépett hozzá. - A harcos maradjon harcos. Ez Wahcondah akarata. De ellenségeit ne testvérei közt keresse. Elég sápadtarcú nyüzsög törzseink vadászterületén. Ellenségeink számosabbak, mint a levelek a fákon, a madarak az ég alatt és a bölények a prérin. Ha testvérem kinyitja szemét, maga is jól láthatja ezt.

- Mióta gondolkodnak így a sziúk? - kérdezte Sziklaszív. - Egy órával ezelött még sziú tomahawk villogott a szemem elött.

- Elég volt a görbe utakból! - felelte Matori. - Ha a rézbörü örökké csak testvérét üti, ki lesz a préri ura? A sápadtarcúak, akik mindig éhesek, és már a préri is kicsi nekik.

A messzeségbe mutatott, ahol Ishmael sátrainak körvonalai rajzolódtak az ég aljára. Elhall­gatott, és mohón leste, mit szól a páni. Egy teljes perc telt el így.

- Mit javasolnak hát a sziúk? - kérdezte a fiatal páni.

- Forduljunk egyesült erövel a sápadtarcúak ellen! - felelte Matori. - Kövessük mindegyiket szüntelenül, akár a medve nyomát. Ha egy sápadtarcú eljön ide, ne hagyja el a prérit! Útja legyen nyitva ide, de kifelé zárva. Ők gazdagok, mi szegények vagyunk. Minek jönnek ide? Skalpoljuk meg öket, ahányan csak vannak! Nincs kivétel - öljük meg valamennyit!

- Nem, sziú, nem! - tiltakozott Sziklaszív. - Nekem vannak sápadtarcú barátaim is. Oltalmat kértek tölem, és meg is találják a páni farkasok falujában.

- Akkor halj meg, ostoba! - kiáltott fel Matori, és villámgyorsan nyilat tett íja húrjára, megfeszítette, aztán közvetlen közelröl nekieresztette a fiatal páni csupasz mellének.

A régen kieszelt áruló mozdulat olyan gyorsan és váratlanul következett be, hogy a harcosok rendes módján már nem lehetett védekezni ellene. Sziklaszív pajzsa a hátát verte, és készen­létben tartott nyilát is ugyanabba a kezébe fogta, mint az íját. De éles szeme még idejében felismerte alattomos ellensége szándékát, és hatalmas eröfeszítéssel megrántotta lova kantárját. Így kényszerítette a nemes állatot, hogy két hátsó lábára ágaskodjék, és élö pajzsként takarja el nyakához simuló gazdáját. A nyíl a ló nyakába fúródott, és hegye már nem tudta a páni ifjút megsebezni.

Sziklaszív még a gondolatnál is gyorsabban küldte vissza bosszuló nyilát, mely átfúrta ugyan a sziú pajzsát, de Matori maga sértetlen maradt. Néhány percen át szakadatlanul csattogtak a megfeszített húrok, és süvítettek a kilött nyilak. Mindkét tegez kiürült, és már vér folyt, de az ellenfelek ereje lankadatlan maradt.

Most gyors és mesteri hadmozdulatok következtek. A két küzdö jobbra-balra hajolt, hátrált és elötört, úgy kerülgette egymást, mint két fecske, ha a víz fölött köröz. A dárdák egymásnak csaptak, porfelhö kavargott a levegöben, de a két harcos egyike sem tudta a másikat kivetni a nyeregböl. Ekkor a sziú - hogy egy halálos döfést kikerüljön - kénytelen volt levetni magát a lováról. A páni vad diadalordítással döfte dárdáját ellensége lovába. Gyorsan megfordult, hogy elönyös helyzetét kihasználja, de saját lova is megbotlott, és a földre zuhanva, lovasát maga alá temette. Most a sziú kiáltása követte Sziklaszív korai diadalordítását. Késével és tomahawk­jával rávetette magát a páni ifjúra, aki még nem tudott lova alól kikecmeregni. Sziklaszív felismerte kétségbeesett helyzetét. Kitapogatta kését, pengéjét hüvelyk és mutatóujja közé fogta, azután teljes erejével ellensége felé hajította. Az éles kés süvítve hasította át a levegöt, hegye eltalálta Matori pöre mellét, és pengéje egészen szaruból faragott nyeléig belefúródott.

A sziú kezét a fegyverre tette, és egy pillanatig tétovázott, vajon kihúzza-e. Arcán vad harag és olthatatlan gyülölet tükrözödött. De érezte, milyen kevés ideje van hátra; a homokzátony szélére támolygott, és lábával már a vízben, megállt.

- Kölyökfarkas! - kiáltotta, és arca bösz mosolyra torzult. - Az én skalpomat nem kapod meg soha!

Ezzel kirántotta sebéböl a kést, és megvetö mozdulattal ellensége lába elé dobta. Még egyszer megrázta öklét, azután belevetette magát az árba. A feszült csendet, mely eddig a folyó mindkét partján honolt, most vad ordítozás törte meg. Vagy ötven harcos ugrott a vízbe mindkét csapatból, és törtetett a kis sziget felé, hogy a párviadal gyöztesét megölje vagy megvédje. Ám Sziklaszív, aki közben már kiszabadította magát lova alól, nem törödött senkivel. Egyetlen ugrással a zátony szélén termett, és felkapta az eldobott kést, második ugrásával már a tajtékzó hullámokba lendült. A víz felszínét nagy vérfolt festette sötétre. A páni vezér itt merült bele a vízbe.

Ezalatt megkezdödött a vízi csata. A pánik visszaszorították a sziúkat a túlsó partra, söt a szárazföldre is követték öket. A sziúk kénytelenek voltak felhasználni a talaj egyenetlenségét, és a bokrok közt vagy a magas füben keresni menedéket. A csata ezen a terepen váltakozó szerencsével folytatódott. Most már kevesebb harcos esett el. A sziúkat jól elrejtette a sürü, dús fü, ahová ellenségeik lóháton alig tudtak behatolni, vagy ha behatoltak, íjaiknak semmi hasznát sem vették, és tomahawkjaikkal sem tudták, hová sújtsanak. Mindent elkövettek, hogy kiüzzék a sziúkat fedezékeikböl; de minden eröfeszítésük meddö maradt. Már-már a visszavonulásra gondoltak, amikor megütötte fülüket vezérük jól ismert hangjának diadalmas kiáltása. A folyóból Sziklaszív bukkant elö, és magasra emelt kezében Matori skalpját lengette.

A pánik örömrivalgással fogadták, és a látvány új lelket öntött beléjük. De a véres trófea felböszítette a sziúkat, és az elkeseredés megkétszerezte erejüket. Elörontottak rejtekhelyük­röl, és ellentámadásba kezdtek. Túlerejükkel már-már szétszórták a páni csapatot.

Ekkor a küzdötér bal oldalán harsány csatakiáltás tört fel, és a kis szakadékból mennydörgö sortüz adott az ütközetnek egészen új fordulatot. Öt-hat sziú holtan vagy súlyosan meg­sebe­sülve dölt ki a sorból, társaikat pedig rémület fogta el. Most már jól látták a közelgö Ishmaelt és óriás fiait, akik ezt az alkalmat ragadták meg, hogy szövetségeseiken bosszút álljanak.

Ez már sok volt a jóból, helyesebben a bajból. Legvitézebb fönökeik elestek, és a harcosok elárvultnak érezték magukat. Még egy sortüz Bushék puskáiból elegendö volt a végsö gyözelemhez. A sziúk megfutamodtak - szaladtak a szélrózsa minden irányába, a pánik meg, akár vadászaton az agarak, száguldva üldözték öket. Az elesettek közt volt Lebegö Sas - az öreg törzsfö, aki a béke mellett emelt szót a tanácsban, de hasztalan. A másik öreg, Borecsina is itt fejezte be életét; szívét nyíl fúrta át. Mire a nap lebukott a látóhatáron, a csatatér végképp elcsendesült.

XVIII.
A LESZÁMOLÁS

Másnap a préri olyan volt, mint egy kihalt sivatag, ahol ember még sohasem járt. A völgy mélyén mintha álmosan hömpölygött volna a folyó, és az ég is szelídebben borult a tájra, mint egy nappal elöbb. Csak Ishmael sátrai álltak ugyanazon a helyen.

Ishmael komor arccal járkált kicsiny táborában fel és alá. Fiai azt olvasták le arcáról, hogy valami igen fontos és megmásíthatatlan elhatározásra jutott. Rendes foglalatosságukat abba­hagy­va, feszült várakozással figyelték apjuk minden mozdulatát.

Eszter nem hanyagolta el napi munkáját - ahhoz legalábbis földrengésre lett volna szükség -, de kevesebbet zsémbelödött, és még gyermekeivel is halkabban pörölt, mint máskor.

Abiram a többiektöl félrehúzódva állt egy fa alatt. Arca belsö tusakodást és szorongó félelmet árult el. Aggódva leste sógora arcát, de amit látott, egy cseppet sem volt biztató. Szeretett volna beszélgetni Ishmaellel, de nem merte megszólítani.

Nemsokára Ishmael megparancsolta, hogy vezessék elö a foglyokat. Fiai elö is hozták Middletont és Inezt, Pault és Ellent, Battiust és az öreg trappert. Sorba álltak, és várták, mit határozott sorsuk felöl az, akit saját akarata és ereje tett meg bírájuknak.

A sor végén még két ember jelent meg. Egy hihetetlenül öreg indián férfi és egy fiatal indián asszony. Le Balafré volt és leánya, Tacsihcsana. A Bush család fiataljai kíváncsian bámulták öket, söt még Eszter is otthagyta tüzhelyét, hogy hallgatózzék.

A komor színjátéknak egyetlen olyan tanúja volt, akinek nem parancsolt senki. Sziklaszív komoly arccal állt a közelben, dárdájára támaszkodva. Mellette lova rágcsálta a füvet: gözölgö orrlyukai elárulták, hogy gazdájával együtt messziröl érkezett. Sziklaszív jól meghajszolta, hogy idejében itt legyen.

Ishmael hidegen fogadta új szövetségesét. Még finom lelkü tapintatosságát sem méltányolta, mely abban nyilvánult meg, hogy egyedül jött ide, nem harcosai kíséretében. Ishmael Bush nem támaszkodott senkire, és nem félt senkitöl. Elhatározta, hogy ma ítélkezni fog, és olyan méltóságteljesen fogott hozzá, mint egy igazi patriarcha. Komoly arca, hatalmas termete és a tekintetéböl áradó komorság annyi méltóságot adott ennek a törvényen kívül álló embernek, hogy még Middleton is bizonyos tisztelettel nézett rá. Amikor látta, hogy valamennyien együtt vannak, zord pillantást vetett foglyaira, majd a századoshoz fordult, aki kétségtelenül a legelökelöbb volt köztük.

- Ma azt a hivatalt kell betöltenem itt a prérin, amit a telepeken tanult bírák látnak el, ha igazságot kell tenni ember és ember között. Nem sokat értek a joghoz, de egy törvényt ismerek, mely így hangzik: szemet szemért, fogat fogért! Ez a törvény legalább értelmes és igazságos. Ünnepélyesen kijelentem, hogy ma ezt a törvényt fogom alkalmazni. Mindenki megkapja, ami neki jár - se többet, se kevesebbet.

Amikor idáig eljutott, egy kis szünetet tartott, és körülnézett, mintha látni akarná szavai hatását. Tekintete hosszabban elidözött Middleton arcán, aki rövid habozás után így válaszolt:

- Ha arról van szó, hogy a bünös elnyerje büntetését, és az ártatlan visszakapja szabadságát, akkor kettönknek helyet kellene cserélni.

- Azt akarja mondani, hogy igazában én lennék a vádlott, mert ezt a hölgyet elraboltam apja házából, és akarata ellenére elhurcoltam ebbe a pusztaságba - bólintott a squatter nyugodtan, harag és megbánás nélkül. - Bizonyos mértékben igaza van. Nem akarom gonosz tettemet hazug­sággal is tetézni. Amióta idáig jutottunk, volt idöm átgondolni a dolgot. Arra a következtetésre jutottam, hogy súlyos hibát követtem el, amikor rossz tanácsra hallgatva, erre vetemedtem. Gondom lesz rá, hogy a hölgy visszakerüljön családjához.

- Látják, milyen derék ember ez! - szólt bele Eszter. - A sok munka és küszködés, a nagy szegénység egészen elvadította. A hatóságok meg a hivatali személyek is üldözték, hajszolták. Egy gyenge pillanatában aztán elkövette ezt a csúnya dolgot, de meg is bánta és jóváteszi.

- Nem lesz köszönet benne! - dünnyögte Abiram, és arcán csalódás, félelem, gonoszság kifejezése váltakozott. - Ha már egyszer megtetted, nem bocsátják meg neked! Így is, úgy is felelsz érte!

- Hallgass! - kiáltott rá Ishmael, és olyan fenyegetön emelte fel nagy, nehéz kezét, hogy sógora tüstént elnémult. - Még te mered kinyitni a szádat? Ha nem károgsz a fülembe, sohasem ért volna ilyen szégyen!

- Ha már belátja hibáját - mondta Middleton -, ne álljon meg félúton, hanem legyen egészen nagylelkü. Így még barátokra is szert tehet, akik néhány szót szólhatnak az érdekében, ha egyszer bíróság elé kerül az ügy.

- Elég! - vágott a szavába Ishmael, és homloka elborult. - Ha félnék a bíróságtól, akkor magának nem lenne alkalma meghallgatni, hogyan teszek igazságot én!

- Maradjon meg jó szándékánál. Lehet, hogy megveti a bíróságot meg a törvényt, de azért tudja, hogy a törvény karja hosszú. Ha néha lassan is, de elöbb-utóbb utoléri azt, aki vétett ellene.

- Ez bizony így van - erösítette meg a trapper is. - Nem mintha olyan nagyon lelkesednék a törvényért! A hatóságok gyakran pökhendien avatkoznak be az emberek ügyeibe. Azt hiszik, ök az úristenek, az emberek meg ostoba juhok, akiket csak terelgetni kell! És még azt mondják, hogy ebben az országban mindenki úgy élhet, ahogy jólesik neki!

Amíg a trapper beszélt, Ishmael nem szakította félbe, de olyan sötét pillantást vetett rá, mely nem sok jóval biztatott. Most megint Middletonhoz fordult.

- Ami a kettönk dolgát illeti, százados úr, mindegyikünknek sok van a rovásán. Én elraboltam a feleségét, persze azzal a szándékkal, hogy bizonyos idö múlva és bizonyos feltételekkel visszaadom. Maga viszont betört a táboromba, és segített tulajdonomat rongálni, pusztítani.

- Csak azért, hogy a feleségemet...

- Jó, jó, a számla ki van egyenlítve - vágott a szavába Ishmael. - Maga és a felesége szabad. Mehetnek, ahová akarnak. Abner, oldozd fel a százados urat. Ha velünk akarnak maradni, adok egy kocsit, és arra is hajlandó vagyok, hogy elkísérjem a sürübben lakott vidék határáig.

- Derék beszéd! Isten verjen meg, ha elfelejtem tisztességes viselkedését, noha sokáig váratott magára! - kiáltott fel Middleton, és a zokogó Inezhez sietett, hogy megölelje, és könnyeit letörölje. - Mint katona szavamat adom, hogy megpróbálok önnek bünbocsánatot kieszközölni.

A squatter arcán bágyadt mosoly jelent meg, ez elárulta, milyen keveset ad erre a biztatásra.

- Sem ez a remény, sem a büntetéstöl való félelem, hanem az igazság vitt rá elhatározásomra - mondta. - Maga szabad, és tehet, amit akar. A világ elég nagy ahhoz, hogy ne keresztezzük többé egymás útjait. Ha megbocsát nekem, jó, ha nem, az se baj. Nem fogok bocsánatért esdekelni, ha egyszer elkapnak. Most meg térjünk át magára, Battius doktor. Nekünk is van egy kis számolnivalónk. Úgy emlékszem, magával megállapodást kötöttem. Betartotta?

Obed eleinte felháborodva nézte, hogy Ishmael bírónak tolja fel magát. De Middleton szavai erösen hatottak rá. Most már félig-meddig hibásnak érezte magát.

- Nem tagadom - felelte udvariasan -, hogy Obed Bat orvostudor és Ishmael Bush vándor­gazdálkodó közt megállapodás jött létre egy utazás tekintetében, melyet bizonyos ideig együtt kívántak megtenni. De a határidö letelt, és a szerzödés véleményem szerint érvényét vesztette. Azt hiszem, kettönknek semmi dolga egymással.

- Ishmael! - kiáltott fel Eszter. - Ha tudnád, milyen méregkeverö ez! És milyen csaló! Örülj, hogy megszabadultál töle! Semmi szükségünk rá. Ha valamelyik gyereknek hascsikarása van, magam is meg tudom gyógyítani.

- Jól van, Eszter, legyen a kívánságod szerint. Fel is út, le is út, doktor! Én nem tartóztatom.

- Még valamit, Ishmael - folytatta Eszter vérszemet kapva. - Ha azt akarod, hogy helyreálljon a béke a családban, és ne legyen köztünk semmi tüske, küldd el ezt az öreg rézbörüt is a leányá­val együtt - mutatott Le Balafréra és még inkább az elözvegyült Tacsihcsanára. - Menjenek isten hírével vissza a falujukba!

- Ők nem az én foglyaim, hanem a páni fönökéi! Nem rendelkezem fölöttük! - hangzott a kitérö válasz.

Eszter most akarta csak kinyitni a száját igazán, de Ishmael olyan fenyegetö arcot vágott, hogy torkán akadt a szó.

- Elég az ostobaságokból, asszony! - mondta a squatter. - Most sokkal fontosabb dolgokról van szó. Lépjen csak elö, fiatalember! - intett Paul Hovernak. - Maga örökösen a táborhelyem körül ólálkodott és lábatlankodott, azzal az ürüggyel, hogy méhrajokat akar befogni. A vége az lett, hogy feldúlta a táboromat, és a feleségem húgát fogta be, akivel egészen más terveink voltak.

Mindenki a fiatal szerelmespárra nézett.

Paul zavartan köszörülte a torkát, Ellen pedig pirulva és szégyenkezve lesütötte szemét.

- Mondok valamit, Ishmael Bush barátom - kezdte a méhvadász. - Az egyik vádat nem tagadhatom. Valóban kissé udvariatlanul bántam a maga lábosaival és fazekaival. Számolja össze a kárt, és megtérítem, aztán elfelejtjük az egészet. Már sokkal nagyobb félreértéseket is sikerült elsimítani. De ami Ellent illeti, semmi alkunak nincs helye!

- Akkor hozzád fordulok, Nelli - mondta Ishmael, és megvetö kézlegyintéssel felelt a méh­vadász szavaira. - Egy évet töltöttél nálam. Kaptál szállást és ellátást, nem szenvedtél hiányt semmiben. Azt hittem, jól érzed magad nálunk, és reméltem, hogy itt is maradsz örökre.

- Tudom, miben sántikált, Mr. Bush! - kiáltott fel Paul Hover. - De ilyen dolgokban nem lehet parancsolgatni. A házassághoz szívbeli vonzalom kell, különben nem ér az egész semmit!

Váratlanul Eszter is Nelli pártjára állt.

- Ne eröltesd a dolgot, Ishmael! - mondta könyörgö hangon. - Akit kiszemeltünk neki, sajnos, már a hideg földben alussza örök álmát, és helyette a másik fiunk... Isten tudja, talán nem is helyes elgondolás.

A squatter szemét a lányra szegezte, és sokáig nézte hallgatagon. Végre megszólalt:

- Ha a lány szíve máshová húz, nem állok az útjában. Beszélj, Nelli, ne félj senkitöl. Mondd meg, mi a kívánságod. Mit akarsz: ezzel a fiatalemberrel valamelyik városba vagy telepre költözni - vagy pedig velünk maradni, és megosztani azt, amink van? Ha nem is sok, de jó szívvel osztjuk meg veled!

Ellen most elsápadt, lélegzete meggyorsult, és elcsukló hangon felelte:

- Szegény, apátlan árva voltam, magára hagyott, gyámoltalan teremtés, amikor magatokhoz vettetek, míg más rokonaim, akik hozzátok képest jómódban élnek, nem törödtek velem. Ezt sohasem felejthetem el. Az életmódotok, nyíltan megmondom, nem tetszik nekem. Mégis nálatok maradnék, ha nem kötne a szavam ehhez a kedves, bájos hölgyhöz, akivel ti olyan csúnyán bántatok!

- Azt már letárgyaltuk. Megtörtént - jóvátettük. Most magadról beszélj. Maradsz vagy mégy?

- Megígértem a hölgynek, hogy nem hagyom el soha - felelte Ellen szemlesütve. - S mivel családunk részéröl annyi sérelem érte, legalább énbennem ne csalódjék.

- Oldjátok el a fiatalember kötelékeit! - rendelkezett Ishmael, s amikor megtörtént, elöszólí­totta nagyobb fiait, és felsorakoztatta Paul mellett. - Most itt állnak elötted egyformán! - kiáltott a lányra. - Válassz közülük!

A lány félénken nézett egyik fiúról a másikra, s tekintete végül a méhvadász izgatott arcán állapodott meg. Még egy perc, és hangos zokogással Paul mellére vetette magát - gyözött a szív szava.

- No, hát akkor isten vele! Menjen haza, és vigye a lányt is magával! - mondta a squatter félig bosszúsan, félig barátságosan. - De figyelmeztetem, bánjon vele jól, ha már a szerencséje ilyen kincshez juttatta! Így hát majdnem végére értünk a bíráskodásnak. Remélem, senkinek sincs panasza ellenem. De még nem kaptam választ a százados úrtól: vigyük el a határig, vagy nincs szüksége a kíséretünkre?

- Hallom, hogy katonáim a páni falvak közelében kutatnak utánam - mondta Middleton. - Ezért legjobb, ha a fiatal páni fönökkel megyek, hogy minél elöbb találkozzam velük.

- Akkor útjaink elválnak. Lovunk van most elég. Menjen le a völgybe, válassza ki a leg­jobbakat, és szerencsés utat!

- Megvárom még az öreg bácsit. Fél évszázadon át barátság füzte a családomhoz, nem hagyhatom magára. Mi a vétke tulajdonképpen, hogy nem akarja elengedni?

- Jobb, ha nem kérdez semmit, és nem avatkozik az ügyeimbe - felelte a squatter sötéten. - A trapperrel van még egy elintézetlen ügyem, ami nem tartozik az Egyesült Államok tisztjeire. Menjen innen, amíg szabad az út.

- Könnyen lehet, hogy igaza van - jegyezte meg a trapper, aki eddig olyan közönyösen hallgatott, mintha nem is érdekelné, ami körülötte történik. - A sziú alattomos és bosszúvágyó népség, és nem felejti el ezt a vereséget. Én is csak azt tanácsolom: induljon el minél elöbb. És a völgyekben vigyázzon, nehogy megint a préritüz csapdájába kerüljön. Ebben az évszakban még tisztességes vadászok is fel szokták gyújtani a füvet, hogy tavasszal a bölények dúsabb táplálékot találjanak.

- Ha ezt a foglyot a maga kezeiben hagynám, nemcsak hálámról, hanem kötelességemröl is megfeledkeznék - makacskodott Middleton. - Ezen a vidéken én vagyok a törvény öre, ha nincs más. Tudnom kell, mit követett el, és milyen bünnel vádolják.

- Érje be azzal, hogy megérdemli a büntetést, amit mindjárt kiszabok rá.

- Nagyon kételkedem benne. Jobban ismerem, semhogy minden bizonyíték nélkül bünösnek tartsam.

- Bizonyítékot akar? Akkor nézze meg ezt - mondta Ishmael, és egy puskagolyót tartott a százados elé. - Ezzel a golyóval tették el láb alól a legderekabb fiatalembert, aki szüleinek szeme fénye volt!

- Nem hiszem, hogy ö tette volna, hacsak nem önvédelemböl. Hogy a maga fia haláláról tudott, magam is tanúsíthatom, hiszen ö mutatta meg nekünk azt a helyet, ahol a holttest feküdt. Ha öt terheli a bün, bizonyára nem beszélt volna róla. Hogy ö a gyilkos, csak akkor hiszem el, ha saját maga vallja be.

Szavait nagy csend követte, melyet végül a trapper tört meg.

- Hosszú életem folyamán sok rosszat láttam - mondta -, és sok gonoszságot tapasztaltam. Láttam medvéket és pumákat, amint egy falatért egymást tépték és marcangolták. Még az eszesnek mondott embereket is láttam marakodni, gyakran semmiért. Az emberi örület számos példájával találkoztam. Ami azonban engem illet, dicsekvés nélkül mondhatom, hogy egész életemben inkább a gonoszság megakadályozására törekedtem, és sohasem tettem olyat, amiért késöbb szégyenkeznem kellene.

- Ha atyám megölt valakit a saját fajtájából - mondta a fiatal páni, miután egy pillantást vetett a golyóra, és gyors felfogásával rögtön megértette, miröl van szó -, akkor jó harcos módjára nézzen nyíltan a megölt fiú apjának a szemébe, és fogadja el ítéletét.

- Remélem, fiam, nem kételkedsz szavaimban. Ha a gaztettet én követtem volna el, férfi módjára fogadnám a büntetést, mint ahogy minden tisztességes indián tenné. - Ezt a pánik nyelvén mondta, majd angolul folytatta: - El kell mondanom egy rövid történetet. Aki elhiszi, az igazságot hiszi el. Aki nem hiszi, önmagát vezeti tévútra. Abban az idöben a magas füben feküdtünk, és a maga táborhelyét figyeltük, Mr. Bush. Tudtuk, jogtalanul fogva tart egy hölgyet, és elhatároztuk, hogy kiszabadítjuk. Persze nem mentünk fejjel neki a falnak, hanem elöbb lesben álltunk, és felderítettük a helyzetet. Mindezt természetesnek fogja találni. Mivel a felderítöszolgálatban én voltam a legügyesebb, engem küldtek körülnézni és szimatolni, míg társaim rejtekhelyükön maradtak. Maga persze nem gondolt arra, hogy minden lépését figyelik. De én a nyomában voltam, és nyitva tartottam a szememet, akár a puma, ha lesi a szarvast, amikor inni megy. Istenem, ha meggondolom, hogy fiatalkoromban, amikor még eröm teljében voltam, hányszor lopóztam az ellenség táboráig, még a sátrába is bekukkantottam, miközben aludt. Sok ilyen esetet tudnék elmondani...

- Maradjunk csak a tárgynál! - vágott a szavába Middleton.

- Igen, ilyen eset volt ez is - mondta a trapper. - A füben feküdtem mozdulatlanul, amikor két vadász jött szembe egymással. Nem üdvözölték egymást barátságosan, mégis azt hittem, nem lesz semmi baj. Az egyik már továbbment, amikor a másik lövésre emelte fegyverét. Csak nem lövi le orvul, ilyen galád és alattomos módon? - gondoltam magamban, és már meg is történt. Daliás termetü, pompás fiatalember volt az áldozat! Még a kabátja is megpörkölödött, olyan közelröl löttek rá, mégis majdnem két percig tartotta magát, mielött összeesett volna. Elöbb a térdére roskadt, és még akkor is keményen védekezett. Végül bevonszolta magát a sürü bozótba, mint egy megsebzett medve, ha menedéket keres.

- De az isten szerelmére, miért nem beszélt erröl senkinek? - kérdezte Middleton. - Miért tartotta titokban?

- Egy ember, aki több mint hatvan évet töltött a vadonban, megtanult hallgatni - felelte a trapper. - Egyetlen indián harcos sem fecsegi ki, amit látott, amíg el nem jön a beszéd ideje. A doktort levezettem arra a helyre, hogy nézze meg, lehet-e még azon a szerencsétlen fiatal­emberen segíteni. A méhvadász is velem volt, és tudta, hogy ott fekszik a holttest a bozótban.

- Úgy van, szóról szóra igaz - jelentette ki Paul. - De mivel az öreg nem beszélt az esetröl, én is jobbnak láttam hallgatni róla.

- És ki volt a tettes? - kérdezte Middleton.

- Én inkább gyilkosnak nevezném - felelte a trapper. - Egyébként ott áll, ni! - Mutatott Abiram­re. - Szégyenletes tett volt önmagában is. De még szégyenletesebb, hogy a saját unokaöccsét lötte le orvul és alattomosan!

- Hazudik! Hazudik! - hörögte Abiram. - Nem gyilkoltam! Csak visszaütöttem!

Ishmael hangja félelmetesen nyugodt volt, amikor rászólt:

- Elég! Az öreg mehet! Fiúk, kötözzétek meg bátyátok gyilkosát helyette!

- Ne nyúljatok hozzám! - rikoltotta Abiram. - Átkozott legyen a kéz, amely hozzám mer nyúlni!

Olyan tébolyodott, vad pillantásokat vetett rájuk, hogy a fiúk visszarettentek töle. De Abner, aki most a legidösebb volt és a legelszántabb valamennyi közt, haragtól, felháborodástól, gyülölettöl elsötétült arccal lépett hozzá. A megrémült gyilkos görcsös mozdulatot tett, mintha el akarna menekülni, de a következö pillanatban arccal a földre rogyott. Gutaütést kapott? A büntudat ölte meg? Vagy a következményektöl való félelem szorította össze halálos marko­lással a szívét? Senki sem tudta, senki sem kérdezte. Megdöbbenéssel néztek a földön heverö nyomorúságos alakra, és az igazság sújtó kezének müvét látták abban, ami szemük elött lejátszódott.

- Vigyétek be abba a sátorba! - rendelkezett Ishmael, majd az idegenekhez fordulva ezt morogta: - Mehetnek, ahányan vannak! És minél elöbb, annál jobb.

Middletonnak semmi kedve sem volt itt tovább idözni. Az úti elökészületek gyorsan meg­történtek, azután Sziklaszív vezetésével útra keltek a pánik távoli faluja felé.

Ishmael sokáig és türelmesen várt még. Amikor az utolsó indián is eltünt a préri messze­sé­gében - mert Sziklaszív leghüségesebb emberei, ha nem is jöttek el Ishmael táborába, a leg­közelebbi dombig elkísérték vezérüket, és ott várták meg visszatérését -, a squatter parancsot adott a sátrak felszedésére. A kocsikat már megrakták, a lovakat is befogták. A ponyvás szekérnek, mely annyi héten át Inez lakóhelyéül szolgált, most egy másik utasa volt: a halott Abiram.

Ám közvetlenül az elindulás elött, amikor a Bush fiúk a ponyva mögé néztek, újabb megdöbbentö meglepetés érte öket. Abiram élt. Az imént csak eszméletét vesztette el, és most magához tért.

Ishmael nem szólt semmit, amikor jelentették neki a dolgot. Puskáját karjára kapta, fejszéjét vállára vetette, és elindult a kocsisor élén, mint máskor. Eszter bebújt abba a kocsiba, amelyben leányai utaztak. A fiúk elhelyezkedtek a fogatok körül, és a hosszú karaván lassan tovavonult.

Hetek óta most történt meg elöször, hogy a vezetö hátat fordított a lemenö napnak, és a telepek felé vette útját. Szándékát, tervét nem közölte senkivel. Órákon át egyenletes léptekkel baktatott néhány száz lépésnyire a kocsik elött. Hatalmas alakját csak néha-néha pillantották meg egy-egy dombtetön, amint megállt, puskájára támaszkodott, és fejét lehajtva, töprengésbe merült, majd újra elindult. A kocsik már hosszú árnyékot vetettek kelet felé, vízmosásokon gázoltak át, síkságokon vonultak keresztül, dombokat másztak meg, aztán leereszkedtek a túlsó lejtön. Ishmael nagy tapasztalatával ösztönszerüen megtalálta azt az utat, amelyen a szekerek legkönnyebben juthattak elöre. Végül elérkezett az az óra, amikor ember és állat egyaránt pihenöre szorult.

Ishmael megpillantott egy sziklát, mely körülbelül ötvenlábnyira emelkedett ki a prériböl. Fél magasságában egy szirt ugrott elö belöle, ahová sok jó földet hordott a szél. Itt valahogy gyökeret vert egy füzfa, talán már évtizedekkel azelött. Vastag törzsét villám hasíthatta ketté, ágai kiszáradtak, egyetlen levél sem volt rajta.

Ishmael elgondolkodva megállt, majd intett a feleségének, hogy jöjjön oda. Együtt ballagtak fel a szikla közepéig, ahol a vén füzfa állt. Ishmael sokáig hallgatott, és Eszter sem merte megtörni a csendet. Végre Ishmael így szólt:

- Sok évig éltünk egymás mellett, jóban és rosszban. Sok megpróbáltatás ért minket, és Asa halála volt a legsúlyosabb csapás. De még nem ürítettük ki a keserüség poharát.

- Különösen nekem nehéz - felelte Eszter -, mert a gyilkos húga és áldozata anyja vagyok.

- Ha a trapper ölte volna meg, mint gondoltam, nem haboznék egy pillanatig sem. Szemet szemért, fogat fogért! De a sógoromról van szó. Most mit csináljak? Csak nem hagyhatom szörnyü bünét megbosszulatlanul!

Eszter nem felelt semmit, csak lehorgasztotta fejét. Így állt ott néhány percig. Amikor újra felpillantott, férje arcán olyan hideg és kemény elszántságot látott, hogy tudta: bátyja sorsa meg van pecsételve. Megfordult, és visszatért a kocsikhoz. Ishmael némán követte.

- Abner - mondta, amikor leértek -, hozd ki anyád bátyját a kocsiból, és vezesd ide.

Abiram reszketve állt meg sógora elött. Körülnézett, de csupa zord arc nézett vissza rá, egyiken sem fedezte fel a könyörület legkisebb jelét sem - a könyörületét, melyet nem érdemelt meg. De megpróbált beszélgetést kezdeni, mintha semmi sem történt volna.

- A lovak kifáradtak, Ishmael - mondta. - Nem szabad annyira hajszolni öket.

- Sajnálod a lovakat? - mondta Ishmael. - Milyen jó ember vagy.

- Csak azt akarom mondani, hogy ez a hely nagyon alkalmas éjszakai pihenöre.

- Örülök, hogy tetszik neked. Mert te alighanem jó sokáig itt maradsz. Abiram White! - tette hozzá ünnepélyesen. - Te megölted elsöszülött fiamat. Az isten és az emberek törvénye szerint meg kell halnod.

A gyilkos reszketni kezdett.

- Meg akarsz... ölni? - hebegte. - Az ember élete legközelebbi rokonai közt sincs biztonságban?

- A fiam is ezt gondolhatta, amikor orvul golyót eresztettél belé! - felelte Ishmael. - Te talán megsajnáltad? Bizony mondom, fegyverrel öltél, és fegyver által fogsz elpusztulni.

A gyilkos térdre roskadt, úgy könyörgött kegyelemért.

- Ishmael, ne bánts! Csak most tudom, milyen édes az élet! Élni, élni, élni! Csak egy hétig még! Kegyelmezz!

Ishmael undorodva elfordította fejét.

- Jól van, nem bántalak! De egy kikötéssel: légy magad a halálos ítélet végrehajtója!

A füzfára nézett, és fiai rögtön megértették szándékát. Megragadták Abiramet, felhurcolták a kiugró szirtre, kezét-lábát megkötözték, de úgy, hogy állva maradhasson. Egy másik kötélböl hurkot kötöttek a nyakára, és a végét egy kiálló ágra erösítették. Ezzel ott hagyták a gyáva gyilkost, hogy végezzen önmagával.

A karaván ettöl a helytöl félmérföldnyire ütötte fel éjjeli szállását. Ishmael megparancsolta fiainak, hogy térjenek nyugovóra, a szokásos éjjeli örséget magára vállalta. Amikor a tábor elcsendesedett, és meggyözödött róla, hogy az alvókat nem fenyegeti semmi veszély, kiballagott a prérire. Úgy érezte, a sátrak közt fulladozik, nem kap elég levegöt.

A hold feljött, és szél kerekedett. Ishmaelnek úgy rémlett, mintha földöntúli hangokat hallana, pedig csak a szél zúgása volt.

Vad, kalandos életében Ishmael Bush most érezte magát elöször magányosnak és elhagya­tottnak. A kopár préri is olyan lett egyszerre, mint egy vigasztalan, szomorú sivatag. Ishmael megszorította puskája csövét, és szinte önkéntelenül elindult visszafelé, a szikla irányába.

A szikla tövében megállt, és felnézett a magasba. Nem látott semmit. A hold éppen elbújt a felhök mögé. A kísérteties homályban egyszerre csak úgy érezte, hogy egy kéz érinti meg a vállát. Összerezzent, de nem ijedt meg. Életét soha nem féltette, és most a legkevésbé.

- Ishmael! Édes jó uram! - suttogta mellette egy hang.

- Asszony! Mi hozott ide? - kérdezte a squatter.

- Ne haragudj, Ishmael - mondta Eszter remegö hangon. - A fiunk gyilkosa nem érdemli meg, de ha meghalt, nem hagyom temetetlenül.

Az ásóra és gereblyére mutatott, amit magával hozott.

Ishmael nem tett ellenvetést. Felmentek a füzfához, és meggyözödtek róla, hogy Abiram végzett magával - nem is tehetett mást. Eltemették a szikla tövében, és visszatértek a táborba.

Másnap a karaván folytatta útját a telepek felé. Amikor lakott területre értek, elvegyültek a sok ezer kocsi közé, mely úton volt minden irányba. Ishmael számos gyermeke közül sokan a telepeken és a közeli városokban kezdtek új életet. De maga a squatter és felesége eltünt az emberek szeme elöl. Többé nem hallott felölük senki semmit.

XIX.
INDIÁN VENDÉGSZERETET

Útjukat a pánik falujába nem zavarta meg semmi. Sziklaszív gyözelme teljes volt. Egyetlen sziú felderítö sem mutatkozott az óriási vadászterületen, amelyen át kellett hatolniuk. Middleton és társasága olyan biztonságban érezhette magát, mintha lakott területen utaztak volna, amelyet megszelídített már a kultúra. A tempót, az utazás gyorsaságát a hölgyek erejéhez mérték, és inkább több napot szántak az útra, semhogy elcsigázottan érkezzenek meg.

Diadalmas bevonulásukról annyit lehetne írni, hogy lapokat töltene be. A törzs ujjongó örömét már az is érthetövé teszi, hogy a jó híreket rossz hírek elözték meg, és csüggedt hangulatból csaptak át az öröm mámorába. Az egész falu kijött az érkezök elé. Anyák dicsekedtek fiaik höstetteivel; asszonyok büszkén mutogattak férjük dicsö sebeire: az indián lányok diadalmas karénekkel jutalmazták a legények hösiességét. A trófeákat, elesett ellenségeik öveit és fegyvereit kiállították, akárcsak civilizált országokban az ellenségtöl zsákmányolt zászlókat. A kivénült harcosok egykori höstetteiket hasonlították össze a mostaniakkal, és kijelentették, hogy az új nemzedéknek nincs oka szégyenkeznie. Mindenki egyetértett abban, hogy a törzsnek sohasem volt még olyan kiváló és bátor vezére, mint Sziklaszív. Wahcondah ezzel is megmutatta, mennyire szereti kedvenc gyermekeit, a páni farkasokat.

Akármilyen biztonságban érezte is magát, Middleton módfelett megörült, amikor jól meg­ter­mett, csinos egyenruhájú, hüséges tüzéreit megpillantotta az ünneplö tömeg soraiban, és har­sány hurrákiáltásaik ütötték meg fülét. A kis csapat jelenléte utolsó aggodalmait is eloszlatta. Most már ura volt a helyzetnek, és saját kezében tartotta szerettei sorsát. Nyugod­tan nézhetett a hátralevö út elébe, amely a páni falut a legközelebbi amerikai erödtöl elválasztotta. Nem is szólva arról, hogy a tisztelgö tüzérosztag mennyire emelte tekintélyét új barátai és az indiánok elött.

A tisztelet megnyilvánulásaiban egyébként nem volt hiány. Inez és Ellen számára külön díszsátrat állítottak fel. Paulra különösen az tett nagy hatást, hogy Middleton örszemet rendelt ki, aki fegyverrel a vállán, peckesen lépegetett fel és alá a díszsátor elött. Paul máskülönben nem volt a formaságok híve. Fesztelenül járt-kelt a faluban, bekukkantott minden sátorba, és tanulmányozta a pánik életmódját. Tréfás és komoly tanácsokat adott az indián asszonyoknak, abban a meggyözödésben, hogy a jenki asszonyok jobban értenek a háztartáshoz.

Sziklaszív és indiánjai sokkal tartózkodóbban és tapintatosabban viselkedtek. Megadtak vendé­geik­nek mindent - kényelmet és figyelmességet -, ami szerény életkörülményeik közt lehetséges volt, de nem tolakodtak be a sátrakba és kunyhókba, amelyeket az idegenek rendelkezésére bocsátottak. Magukra hagyták öket, hogy saját szokásaik és hajlandóságuk szerint pihenjenek. Legfeljebb az örömujjongás és nótázás, mely késö éjszakáig tartott, zavarhatta nyugalmukat. A sötétben jól lehetett hallani a harcosok duruzsoló hangját, amint a háztetökön üldögélve mesélgették kalandjaikat a viskók elött összegyült hallgatóságnak.

De akármilyen mozgalmas volt is az éjszaka, hajnalban már talpon volt az egész falu. Mindenki tudta, hogy megint izgalmas nap következik: a sápadtarcúak, akikkel a nagy fönök szövetséget kötött, ma búcsúznak a törzstöl. Middleton katonái már parancsnokuk megérkezése elött megállapodást kötöttek egy kereskedövel, akinek nem sikerült az idénye, s kibérelték bárkáját, mely a folyó partján kikötve várta utasait.

Middleton nyugalmát kissé megzavarta az a hódoló csodálat, amellyel Sziklaszív Inezre nézett. Egyrészt mulatott magában Inez sikerein az indiánok közt, másrészt eszébe jutott Matori sötét pillantása, amely még most is megborzongatta. Tudta, hogy most nem fenyegeti semmi veszély, de kötelességének tartotta, hogy felkészüljön minden eshetöségre. Katonáinak titkos utasítá­sokat adott; katonai parádé örve alatt megtették a szükséges óvóintézkedéseket. Ám néhány óra múlva már szégyenkezve gondolt gyanakvására, amikor meglátta, hogy az egész törzs szomorú arccal és fegyvertelenül vonul fel, hogy távozó vendégeit a folyó partjáig elkísérje. Ott körbeálltak a sápadtarcúak és fönökük körül, és nagy érdeklödéssel várták az ünnepélyes búcsúzást. Sziklaszív elölépett, hogy beszédet mondjon. Szavait a trapper tolmácsolta a vendégeknek. A törzsfönök azzal kezdte, hogy felsorolta a törzs dicsö tetteit a múltban és a jelenben. Dicsérte bátorságukat és ügyességüket a vadászmezökön és a hadiösvényen. Hangsúlyozta, hogy mindig megvédelmezték jogaikat, és megtorolták ellenségeik gaztetteit. Miután eleget beszélt a páni farkasok nagyságáról, és kielégítette hallgatói büszkeségét, ügyes fordulattal áttért vendégei magasztalására. Egy olyan néphez tartoznak - mondotta -, melynek száma nagyobb, mint a költözö madarak rajaié. Az indiánokra jellemzö tapintattal elkerülte a jenkik büneinek felhánytorgatását; nem beszélt kapzsiságukról, eröszakosságukról, kegyetlen­ségükröl, csak annyit jegyzett meg, hogy minden népben akadnak gonosztevök, és még a páni farkasok is kénytelenek olykor-olykor egy-egy testvérüket, kinek viselkedése nem méltó a törzs fiaihoz, kiközösíteni soraik közül. Wahcondah néha még egy rézbörü fiától is elfordítja ábrázatát, s úgy tesz a sápadtarcúak Wahcondahja is saját gyermekeivel. A tiszta szív nem a börtöl függ. Felszólította hallgatóit, hogy vessenek egy pillantást vendégei kezére. Nincsenek áruval megrakva, mint a hitvány kereskedöké. Nem is üresek, mint az éhenkórász jövevények kezei. Ezek az idegenek maguk is harcosok, kezükben fegyver van, és jól tudják forgatni - méltóak arra, hogy a páni farkasok testvéreiknek tekintsék öket.

Ezek után az idegenek fönökéröl kezdett beszélni, aki dicsö fia a Nagy Fehér Atyának. Nem azért jött a prérire, hogy puskájával elriassza innen a bölénycsordákat, és megfossza a szegény indiánt élelmétöl. Gonosz emberek elrabolták egyik feleségét, kétségtelenül a legszebbet, a legkedvesebbet, a legengedelmesebbet valamennyi közül. Csak egy pillantást kell vetni rá, és mindenki láthatja, hogy ez igaz. És most, hogy a fehér fönök megtalálta asszonyát, békesség­ben visszatér népéhez. Odahaza majd elmeséli, hogy a pánik milyen igazságos nép, és ezentúl wampumkötelék füzi a két nemzetet egymáshoz. Akik vendégeik búcsúztatására egybegyültek, tiszta szívböl kívánják szerencsés megérkezésüket hazájukba. A páni farkasok méltón fogadják ellenségeiket, de ahhoz is értenek, hogyan tisztítsák el a tüskét és bozótot barátaik útjából.

Ezután a pánik fiatal vezére sorra megszorította az idegenek kezét, a legegyszerübb katonát sem hagyta ki. Nyomában a páni férfiak következtek, azok is sorra kezet fogtak minden egyes sápadtarcúval, és ez a ceremónia meglehetösen sokáig tartott. Csak Battius doktort kerülték el a fiatal harcosok, de a derék tudós vigaszt meríthetett abból, hogy annál nagyobb tisztelettel járultak elébe a törzs öregjei, akik úgy vélekedtek, hogy a sápadtarcúak nagy varázslója háborúban nem sokat ér ugyan, de lehet, hogy béke idején hasznára válik népének. Inez elött Sziklaszív meg sem állt, csak meghajlással búcsúzott töle. Hódolata csupán abban nyilvánult meg, hogy a legnagyobb körültekintéssel gondoskodott kényelméröl.

Végül elérkezett az indulás pillanata. Miután valamennyien beszálltak a bárkába, a trapper felkapta a kis batyut, mely addig lába elött hevert, füttyentett Hektornak, és utolsónak szállt be vele a bárkába. A tüzérek háromszoros hurrával búcsúztak parancsnokuktól. A bárkát betolták az árba, és a következö percben már vígan siklott a folyón lefelé.

Hosszú, szinte bánatos csend következett. A trapper volt az elsö, aki megtörte, pedig az ö szeméböl is ki lehetett olvasni a szomorúságot.

- Igen, derék törzs ez, bátor és tisztességes emberek, annyit el lehet mondani róluk - kezdte. - Majdnem olyan pompás fickók, mint a hegyvidék delavárjai, az egykor oly hatalmas indián törzs, melynek csak a maradékai élnek már szétszórtan imitt-amott. Ah, százados úr, ha maga is látott volna annyi jót és rosszat, mint én, a rézbörüek közt, akkor tudná csak igazán, mit ér egy bátor és becsületes harcos! Tudom, vannak emberek, akik azt gondolják, egy indián alig több egy állatnál, még kimondani sem átallják ezt az ostobaságot. Csak a becsületes ember értékeli a becsületet másokban. Persze az ellenségeiket ök sem szeretik, és ha idetolakodnak, hát nem nagyon kedveskednek nekik.

- Ilyen az ember természete - bólintott a százados. - Meggyözödésem, hogy az indiánoknak is vannak pompás tulajdonságaik.

- A természet nem bánt velük mostohán - mondta az öreg. - Aki csak egy törzset ismer, éppen olyan keveset tud róluk, mint a madarakról az olyan ember, aki csak varjakkal találkozott. Most pedig, kedves kormányos úr, legyen szíves, fordítsa a bárkát ahhoz a kiugró, alacsony földnyelvhez. Tegye meg a kedvemért, szépen kérem.

- De miért? - kérdezte Middleton. - Jól benn vagyunk a gyors árban, és ha a parthoz közeledünk, a bárka elveszíti lendületét.

- No de másképp nem tudok kiszállni - felelte az öreg, és maga is segített a bárkát a part felé fordítani. Az evezösök már kitapasztalták, hogy az öreg trapper minden kívánságát teljesíteni szokták, ezért be se várták a százados utasítását, hanem a parthoz irányították az öblös alkal­matosságot.

- Százados úr - mondta a trapper, miközben csomagját olyan kényelmesen szedegette, mintha igazán nem volna sietös dolga, söt örömét lelné a késlekedésben -, egy kis üzletet szeretnék kötni magával. Persze egy egészen kis üzletet, aminöt egy szegény, nyomorúságos csapda­vetövel köthet, mielött elválik töle.

- Elválni? - hangzott minden ajakról.

- Az ördögbe is, öreg, csak nem akar gyalogszerrel eljutni a telepekre? Amikor itt a bárka, amely félannyi idö alatt teszi meg az utat, mint a csacsi, amelyet a doktor a pániknak ajándékozott.

- A telepekre, fiam? Már régen jóllaktam a telepesek gonoszságával és tékozló gazdálkodá­sával! Itt is egy tisztáson élek, de olyanon, amelyet az Úristen teremtett, és nem emberkéz vágott fejszével. Nem vagyok kíváncsi a telepekre!

- Eszembe se jutott, hogy a válás szóba is kerülhet - mondta Middleton, és tünödve nézett egyik arcról a másikra, mintha tanúkat keresne állítása igazolására. - Ellenkezöleg, azt hittem, és reméltem, hogy elkísér minket állandó lakóhelyünkre, ahol öreg napjaira ellátnám mindennel, ami szükséges, hogy kényelmesen és jól érezze magát - erröl ünnepélyesen biztosítom!

- Tudom, kedves fiam, tudom. Mindent elkövetne! De mit ér egy ember minden törekvése az ördög sugallatával szemben? Ha a jó szándékon meg a kedves ajánlatokon múlt volna, már régen kongresszusi képviselö lennék vagy akár kormányzó is. A maga nagyapja ugyanazt akarta, és él még néhány más ember is az Otsego-tó táján, aki szívesen befogadna a házába, remélem, söt palotát építene nekem lakóhelyül! De mit ér a jólét és gazdagság, ha a szív elégedetlen? Idöm mindenesetre vége felé jár, és talán nem nagy bün, ha egy ember, aki annyi éven át becsületesen küzdött, utolsó néhány óráját saját kedve szerint szeretné eltölteni. Persze, szememre vethetné, százados úr, hogy miért kísértem el idáig, ha el akarom hagyni, de annak is megvan a maga oka-foka. Akármilyen régóta élek a vadonban, szívem mélyén mégis­csak fehér ember vagyok. Bántana, ha a páni farkasok szemtanúi lennének egy öreg harcos gyengeségének, amikor elérzékenyülten búcsúzik azoktól, akik szívének nagyon kedvesek, ha annyira nem is, hogy a kedvükért elmenjen egy telepes városba.

- Ide hallgasson, öreg! - kezdte Paul, torkát köszörülve elszánt igyekezetében, hogy meg­indultságát elpalástolja. - Maga az elöbb valami üzletröl beszélt. Nekem is van egy üzleti ajánlatom. Felajánlom magának élete fogytáig kunyhóm, viskóm vagy palotám felét, akár a nagyobbik felét is, ha akarja; aztán a legtisztább és legfinomabb mézet, amelyet a vadakác virágjából lehet nyerni; vadpecsenyét pedig böségesen, még bölénypúpot is, tekintve, hogy fenn akarom tartani ismeretségemet ezzel a derék állattal, ha már összekerültem vele; ami pedig az elkészítését illeti, az olyan tiszta és ízletes lesz, amilyet csak egy bizonyos Ellen Wade kis­asszony kezeitöl el lehet várni, bár hamarosan más nevet fog viselni; végül pedig a bánásmód, elképzelheti, olyan lesz, amelyben egy rendes ember a legjobb barátját vagy akár az édesapját részesíti. Mindezek ellenébe nem várunk magától mást, csak hébe-hóba egy-egy jóízü történetet, esetleg alkalomadtán életbölcsességre valló jó tanácsot - abból sem sokat egyszerre, csak kisebb adagot -, kedves társaságából pedig annyit, amennyi magának is jólesik!

- Jól beszél, fiam, nagyon szépen beszél - felelte az öreg, holmijában kotorászva. - Becsületes ajánlat, én meg háládatlanul utasítom vissza - de nem fogadhatom el. Nem nekem való.

- Tisztelt vadász úr - szólalt meg Battius is. - Az embernek a társadalommal szemben is vannak tartozásai. Önnek kötelessége visszatérni a civilizált világba, és átadni gyakorlati tapasztalatait, azt a nagy kincset, amelyet annyi évtizeden át a vadonban gyüjtött. Ezeket az én házamban is rendezheti és feldolgozhatja.

- Kedves tudós barátom - felelte a trapper -, maga a természetet tanulmányozza, tehát tudhatja, hogy egy csörgökígyót nem lehet megítélni egy jávorszarvas szokásai szerint, mert mindegyik más. Magának bizonyára vannak jó tulajdonságai és képességei, de én a tettek embere vagyok, és nem a szavaké. Hiába, a jó isten már ilyennek teremtett, és nem hiszem, hogy mi ketten jól megférnénk egymással. Ennélfogva tehát visszautasítom köszönettel a maga meghívását is.

- Elég! - jelentette ki Middleton. - Annyit láttam ebböl a rendkívüli emberböl, hogy tudom: semmiféle rábeszéléssel nem lehet szándékától eltéríteni. Halljuk hát a kérését, kedves barátom!

- Nem nagy dolog, százados úr - mondta az öreg, akinek végre sikerült batyuját kioldoznia. - Itt van négy hódbör, amelyet egy hónappal azelött sikerült zsákmányolnom, hogy magával megismerkedtem. Aztán van itt egy mosómedveprém is, nem mondom, hogy sokat ér, de talán megfelelhet.

- És mi a célja velük?

- Csereüzletet szeretnék kötni. Azok a gaz sziúk - a jó isten bocsássa meg, hogy elöször a konzákat gyanúsítottam meg vele - ellopták a legjobb csapdáimat, és így rossz télnek nézek elébe. Szeretném, ha ezeket a prémeket elcserélné néhány jó csapdára, és azokat elküldené a páni faluba az én nevemre. De ne felejtse el a jeleimet ráfesteni: egy N betüt, aztán egy kutyafület és egy puskazávárt. Nincs olyan rézbörü, aki ne tudná, hogy az így megjelölt holmi engem illet meg, és kétségbe vonná jogomat rá. A fáradsága fejében nem adhatok mást, csak hálás köszönetemet, ha ugyan fiatal barátom, ez a méhvadász itt, nem vállalná magára az ügy lebonyolítását a mosómedveprém ellenében, amivel csak nagyon gyatrán lenne megfizetve.

- Itt csapjon belém a mennykö, ha vállalom! - méltatlankodott Paul, de Ellen szép kis keze befogta a száját, és így kénytelen volt kifakadása folytatását lenyelni, úgy belevörösödve, mintha fojtogatnák.

- Hát akkor nem - felelte az öreg szelíden. - Remélem, nem sértettem meg vele. Tudom, hogy nagy fáradságról van szó, és egy mosómedvebör nem ér annyit.

- Teljesen félreértette közös barátunk tiltakozását - mondta Middleton. - Nem azt akarta mon­dani, hogy nem vállalja a megbízást, csupán a díjazását utasítja vissza. De amúgy is fölösleges a vita. Éppen elég hálával tartozom önnek, és gondom lesz rá, hogy megbízását pontosan végrehajtsuk.

- Ó! - kiáltott fel az öreg, végre megértve a dolgot.

- Hát tegye csak oda a böröket az én poggyászomhoz. Majd olyan keményen alkuszom a kereskedövel, mintha magamért tenném.

- Köszönöm, százados úr, köszönöm! A nagyapja is igen nagylelkü ember volt. Azért hívták a delavárok Nyitott Kéznek. Istenem, bárcsak átnyújthatnék a kedves hölgynek néhány finom nyestprémet kabátnak vagy körgallérnak, csak hogy megmutassam, mennyire megbecsülöm kedvességüket. De már öreg vagyok ahhoz, hogy akár meg is ígérjem. Isten tudja, ejtek-e még nyestet, ami pedig a silányabb prémet illeti, fel se ajánlom. Akármilyen régóta élek az erdöben, tudom, az úriemberek milyen válogatósak, és csak szép holmit szeretnek viselni.

- Ide a kezét, öregem! - kiáltotta a méhvadász, és akkorát csapott a trapper tenyerébe, hogy csak úgy csattant. - Csak két dolgot szeretnék mondani. Az egyik, hogy a százados úr nagyon jól megmagyarázta, mit akartam mondani. A másik meg, ha börre van szüksége, akár a saját börömet is szívesen odaadom magának.

Az öreg mosolyogva viszonozta a kézszorítást, de azután nyers arcvonásai elkomolyodtak.

- Jöjjön csak ide, kedves fiam - mondta, és megragadta a fiatalember egyik gombját, úgy vonta félre egy helyre, ahol bizalmasan beszélhetett vele. - Sokat meséltem magának az erdei élet szépségéröl, és maga lelkesen helyeselte. De van itt valami, amiröl nem szabad megfeledkeznie. Azóta egy gyengéd leányka gondját is magára vállalta, és szerény véleményem szerint neki inkább valami lakottabb hely való, nem ez a szeles préri.

Paul újabb kézszorítással válaszolt, de ez már olyan volt, hogy a legtöbb ember könnyezve felszisszent volna töle. Az öreg csak mosolygott rajta. Kihívta Hektort a bárkából, de még tétovázott egy kicsit.

- Százados úr - mondta végre -, tudom, hogy egy szegény embernek nincs nagy hitele, különösen ha még öreg is hozzá. De nézze csak ezt a Hektort itt. Derék, jó kutya, és pontosan úgy érez, mint egy ember. Az utóbbi idökben sokat volt együtt a rokonával, és nagyon összebarátkozott vele. Sajnálnám a két hüséges állatot elszakítani egymástól. Ha eladná nekem azt a kis kutyát, és nem szabna érte túlságosan magas árat..., most nincs ugyan pénzem, de tavasszal, amikor megint lesznek prémjeim, pontosan megfizetném. Vagy pedig, ha semmi­képpen sem akar a kutyájától megválni, nagyon kérem, adja kölcsön nekem erre a télre. Hiszen Hektor aligha húzza ki tovább. Meg tudom ítélni az ilyesmit, nem egy jó barátomat láttam meghalni, kutyát is meg indiánt is.

- Vigye el, a magáé! - kiáltotta Middleton. - Kérjen tölem akármit, örömest odaadom!

Az öreg egy füttyentéssel kicsalta a másik kutyát is a partra, azután végképpen elbúcsúzott. Kevés szó esett mindkét részröl. A trapper ünnepélyesen kezet fogott mindenkivel. Middleton megnémult meghatottságában, és úgy tett, mintha poggyászát rakosgatná. Paul böszen fütyörészett, és még Obed sem tudta filozófushoz méltó nyugalmát megörizni. Miután sorra kezet fogott mindenkivel, az öreg maga tolta be a bárkát a folyó árjába, és sok szerencsét kívánt további útjukhoz. Egyetlen szót sem szólt senki, egyetlen evezölapátot sem mozdítottak meg, amíg a bárka el nem siklott egy kis halom mellett, mely eltakarta a trappert szemük elöl. Amikor utoljára látták, a földnyelv szélén állt, puskájára támaszkodva. Hektor a lábához kuporodott, a fiatalabb kutya pedig vígan és játékosan ugrándozott a homokban.

XX.
NATHANIEL BUMPPO EMLÉKÉRE

A vízi utak mind tetöztek, és a bárka úgy siklott a gyors árral, akár egy könnyü madár. Nem volt semmi fennakadás, és az út alig egyharmadáig tartott annak az idönek, amely szárazföldi utazás esetén kellett volna hozzá. Nemsokára bejutottak a nyugati vízrendszer fö vivöerébe, és szerencsésen célhoz értek - pontosan Inez apjának háza elött léptek partra.

Könnyü elképzelni Don Augustin örömét és Ignatius páter zavarát, amikor megpillantotta öket. A híresztelt csoda semmivé foszlott, és nemsokára az egész környék tudta, hogy Middleton feleségét gazfickók rabolták el, és emberi kezek hozták haza. Hogy a tisztelendö urat meg­vigasztalja, Middleton rávette Pault és Ellent, hogy Ignatius atya elött esküdjenek örök hüséget egymásnak. Paul engedett új barátja kérésének, aztán ifjú hitvesével tüstént Kentuckyba utazott, azzal az ürüggyel, hogy meg kell látogatniuk a Hover családot. Ott aztán elsö dolga volt annak rendje és módja szerint újra házasságot kötni a békebíró elött, akihez több bizalma volt, mint az egyház valamennyi papjához együttvéve. Ismerte a derék tisztviselöt, és tudta, hogy alapos munkát szokott végezni. Ellen is belement a dologba; talán Paul könnyelmü természetét tartotta szem elött, és arra gondolt, hogy két esküvö biztosabb, mint egy.

Middleton a környék leggazdagabb földbirtokosának leányával kötött házassága révén igen tekintélyes emberré vált, ami a katonai pályafutását is elösegítette. A kormány egyre fontosabb feladatokkal bízta meg. Munkatársul maga mellé vette a méhvadászt. Aki ismeri azokat az állapotokat, amelyek huszonhárom évvel ezelött[8] azon a tájon uralkodtak, nem csodálkozik Paul Hover sikerein sem. Hamarosan jómódú földbirtokos és magas rangú köztisztviselö lett belöle. Gyors emelkedésében Middleton és Inez segítségén kívül sok része volt Ellen okossá­gának is.

Hol voltak már azok az idök, amikor a szegény árva lány még annak is örülhetett, hogy egy olyan asszony veszi pártfogásába, mint Eszter! Paul ma Louisiana állam törvényhozó testüle­tének közismert és népszerü tagja; beszédei nemcsak egészséges gyakorlati felfogásról és józan észröl tanúskodnak, hanem arról is nevezetesek, hogy a parlament unalmas tanácskozásába egy kis derüt is szoktak vinni.

De térjünk vissza a történetünkhöz.

Éppen egy évvel a mozgalmas események után, melyekröl könyvünkben beszámoltunk, Middle­tont - aki akkor még mindig katonatiszt volt - szolgálata a Missouri tájára szólította, a páni falvak közelébe. Paul is a kíséretében volt. Amikor hivatalos megbízásuknak eleget tettek, Paul azzal a kéréssel ostromolta parancsnokát, hogy lovagoljanak el a fiatal páni törzsfönök falujába, és érdeklödjenek a trapper sorsa iránt. Middletonnak erös csapata volt, így hát a kirándulás nem járt semmiféle veszéllyel, legfeljebb kissé fárasztónak és körülményesnek ígér­kezett. Egy indián futárt küldött elöre, hogy érkezését jelezze. Az utasok nagy csodálkozására semmiféle felelet sem érkezett. Óra órát követett, egyik mérföld a másik után maradt a hátuk mögött, anélkül, hogy az ünnepélyes fogadtatásnak bármilyen elöjelét is látták volna, vagy legalább egy kis biztatást, hogy a páni faluban szívesen látják öket. Végre a lovascsapat, melynek élén Middleton és Paul nyargalt, a fennsík végére érkezett, arra a pontra, ahol már ereszkedni kezd a termékeny völgy és a pánik faluja felé. A nap régen túl volt a delelöjén, és a békés táj aranyos fényben fürdött. A rétek még zöldek voltak; a lovak és öszvérek legelésztek a lankán, néhány éberen örködö indián fiúcska felügyelete alatt. Paul megpillantotta régi ismerösüket, Asinust, és felhívta rá barátja figyelmét; jól meghízott, böre simán fénylett, behunyt szemmel és lecsapott füllel lustálkodott, mintha azon tünödne, mennyivel kellemesebb a semmittevés a cipekedésnél.

Útjuk az egyik pásztorfiú közelében vezetett el. A gyerek meghallotta a lovak dobogását, fel is pillantott, de arca nem árult el meglepetést vagy csodálkozást; elfordult, és ügyet se vetett rájuk.

- Mégiscsak furcsa - mondta Middleton, aki ezekben a dolgokban sértö szándékot vélt fel­fedezni. - A gyerek bizonyára hallott már a közeledésünkröl, különben elöreszaladt volna, hogy jelezze a falubelieknek érkezésünket. De még egy pillantásra is alig méltat minket! Vigyázat, fiúk - tartsátok fegyvereiteket készenlétben!

- Azt hiszem, tévedsz, százados úr - mondta Paul. - Ha van még a prérin becsület, akkor régi barátunk, Sziklaszív képviseli azt. Hogy nem fogadnak minket diadalkapuval? Istenem, ahány ház, annyi szokás. Nézd csak, már jön is valaki elénk, akármilyen szegényes csapatocska kíséri is!

Csakugyan, kis lovascsapat bukkant fel a bozótból, és lassan, méltóságteljesen közeledett. Élü­kön a páni farkasok fönöke nyargalt, és egy tucatnyi fiatalabb harcos követte. Valamennyien fegyvertelenek voltak, még azokat a tollakat és ékítményeket sem viselték, amelyek az indiánnak nemcsak a rangját jelzik, hanem a tiszteletadást is, mellyel vendégének tartozik.

A találkozás barátságos volt, bár mindkét részröl kissé tartózkodó. Middleton sokat adott a személyének és hivatalának járó tiszteletre. Bántotta a hüvös fogadtatás, és kanadai ügynökök kezét látta benne; utolsó ittléte óta, úgy látszik, idegen befolyás a jenkik ellen hangolta a páni farkasokat. Nem szólt semmit, de a szokásosnál kissé gögösebben tartotta fejét. Az indiánokon nehéz volt keresztüllátni. Nyugodtan és méltóságteljesen viselkedtek, olyan udvarias tartózko­dással, mely akármelyik diplomatának becsületére vált volna.

Miközben a falu felé poroszkáltak, a századosnak volt ideje gondolkodni. Pillantása nem­egyszer fordult egykori szövetségese felé, de hiába. A fiatal törzsfönök mereven maga elé bámult, arca borús volt, egyetlen szót sem szólt, szemmel láthatóan nem érzett semmi kedvet a beszélgetéshez. A százados kénytelen volt belenyugodni, és hasonlóképpen viselkedni.

Amikor megérkeztek a faluba, látták, hogy az egész törzs összegyült a fötéren. Ott tágas kört alkottak, melynek közepén egy tucatnyi kisebb törzsfö álldogált. Sziklaszív intésére a tömeg utat nyitott nekik, és belovagoltak a körbe. Leszálltak, és a lovakat elvezették. Middleton és csapata vagy ezer komoly és szomorú indián szem kereszttüzébe került.

Middleton növekvö aggodalommal nézett körül; egyetlen üdvrivalgás, egyetlen dal, egyetlen kiáltás sem köszöntötte öket. Kíséröi is kínosan érezték magukat, és bizonytalanságukat elszánt­ság váltotta fel: mindenki megmarkolta fegyverét. Csakhogy az indiánok semmi jelét sem adták ellenséges szándékaiknak. Sziklaszív intett Middletonnak és Paulnak, hogy köves­sék. Egy kisebb csoportba, a kör kellös közepébe vezette öket. Itt megoldódott a rejtély.

A nyersfából, de a legnagyobb gonddal összeácsolt széken, mely arra szolgált, hogy kényel­me­sen megtámassza, aléltan ült az öreg trapper. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy barátai tisztában legyenek vele: élete utolsó állomásához érkezett. Szeme üveges volt már és kifejezés­telen; nyilván nem látott már semmit. Arca beesett, és csontjai élesen kiálltak, egyébként vonásai olyanok voltak, mint máskor. Közelgö végét nem határozott betegség idézte elö, inkább eröinek szelíd és fokozatos kimerülése. Testét még nem hagyta el az élet utolsó szikrája, mintha ragaszkodnék szervezetéhez, melyet nem ásott alá sem bün, sem betegség.

A lehanyatló nap fénye éppen arcába hullt. Fedetlen fövel ült ott, hosszú, vékony, szürke fürtjeit könnyedén meglebbentette az esti szél. Puskája keresztbe feküdt a térdén, egyéb vadászfelszerelése mellette, a keze ügyében. Lábánál kutyája kuporgott, teljesen természetes testtartásban. Middleton csak második pillantásra vette észre, hogy Hektornak csupán az indiánok bámulatos ügyességével kitömött börét látja maga elött. Saját kutyája néhány lépéssel odébb Tacsihcsana és Matori fiacskájával játszadozott. A fiúcska anyja is ott volt a közelben, karján egy második gyerekkel, kinek apja Sziklaszív volt. Le Balafré a haldokló trapper mellett ült; meglátszott rajta, hogy az ö órái is meg vannak számlálva. Idösebb ember volt a többi is, aki a trapper közvetlen közelében ült; nyilván látni akarták, hogyan indul utolsó útjára egy derék, becsületes ember és igazi harcos, aki nem fél semmitöl.

A trapper rendkívül mértékletes és tevékeny életével kiérdemelte a békés és nyugodt halált. Ereje az utolsó hetekig sem hagyta cserben. Amikor aztán végefelé járt, hanyatlása gyorsan és fájdalom nélkül következett be. Tavasszal még vígan vadászott a törzs fiataljaival együtt, söt még a nyár nagy részén is, de az ösz beállta elött tagjai hirtelen felmondták a szolgálatot. A páni falu már azt hitte, hogy elbúcsúzhatik bölcs tanácsadójától, akit mindenki tisztelt - és szeretett. Ám éppen azon a napon, amikor Middletonék megérkeztek, a haldokló mintha feléledt volna.

Nyelve újra mozgott, és szeme idönként megismerte barátait.

Sziklaszív, miután elhelyezte vendégeit a haldokló elött, néhány percig - a szívére nehezedö szo­morúság miatt, de az illem kedvéért is - csendben maradt, majd kissé elörehajolt és megkérdezte:

- Hallja-e atyám fia szavait?

- Beszélj! - felelte a trapper olyan hangon, mely melle mélyéböl tört elö, de a nagy csendben világosan hallható volt. - Nemsokára itt hagyom a páni farkasok faluját. Nagy út áll elöttem.

- Atyám ne aggódjék: minden tövist eltávolítunk útjából - mondta Sziklaszív.

- Páni, én keresztény ember vagyok, és halálomban is az maradok. Fegyvereimet ne temessék el velem, és lovat sem kell síromon feláldozni.

- Pedig atyám megérdemli. Mesélje el fiatal harcosaimnak, hány mingót tett ártalmatlanná.

- Fehér ember nem dicsekszik halála elött.

A fiatal törzsfönök csalódottan hátralépett, és átadta helyét Middletonnak. A százados meg­fogta a trapper sovány kezét, és meghatottságtól elcsukló hangon megmondta, ki van itt. Az öreg elöbb közömbösen nézett maga elé, de amikor ráismert a századosra, arcán öröm villant át.

- Remélem, nem felejtette el azokat, akiknek olyan nagy szolgálatot tett - mondta Middleton.

- Életemben nagyon keveset felejtettem el. Tudom, ön kicsoda, és nagyapjára is emlékszem. Örülök, hogy eljött. Megtenne valamit egy haldokló öregember kedvéért?

- Mondja meg, mit kíván, és meglesz! - felelte Middleton.

- Hosszú utazás egy semmiségért! - mondta az öreg, majd rövid pihenö után így folytatta: - Hosszú út, de a jóság és barátság nem ismer akadályt. Van egy telep messze, Otsego dombjai közt...

- Ismerem azt a helyet - szakította félbe Middleton, mert látta, milyen nehezére esik a beszéd. - Mit kell ott elintéznem?

- Ezt a puskát és a golyótáskát meg a puskaporos szarut kellene eljuttatni annak az embernek, akinek a nevét a puska agyába bevésték..., egy kereskedö véste be a késével..., mert már régen elhatároztam, hogy reá hagyom szeretetem jeléül.

- Meglesz. Van más kívánsága is?

- Nagyon kevés, amiröl rendelkezhetek. Csapdáimat indián fiamra hagyom..., mindig jóságos és becsületes volt. Hol van?

Middleton intett a páni törzsfönöknek, és átadta neki helyét.

- Páni - mondta az öregember -, az én népemnél az a szokás, hogy az apa megáldja fiát, mielött örökre behunyja szemét. Jöjj, fogadd áldásomat. A te hited más, mint az enyém, de a becsü­letes emberek megértik egymást. Te az örök vadászmezökben reménykedsz, én meg az én népem hagyományait követem. Talán Wahcondah és az én Istenem ugyanaz. Kissé elrugasz­kodtam az én népemtöl, a puskát és a vadászatot kedveltem, és ez közelebb vitt hozzátok. Ah, itt van Hektor is - folytatta, és kissé elörehajolva, megsimogatta a kitömött kutya fejét -, derék, hüséges társam volt, és nem szeretném, ha megölnék a síromon. Ígérd meg, páni, hogy nem bántod, és gondját viseled, ha én már nem leszek.

- Atyám szavai megmaradnak fülemben - felelte a törzsfönök, és tisztelettel meghajtotta fejét.

- Hallottad, Hektor, mit ígért a nagy fönök? - kérdezte a trapper, és nagy eröfeszítéssel meg­fogta a kutya fülét. Mivel hiába várta a megszokott választ, a kutya vakkantását, az állat hideg szájához csúsztatta kezét. Ekkor ráeszmélt a valóságra. Hátradölt székében, és lehorgasztotta fejét, mint akit váratlanul súlyos csapás ért.

Két indián felhasználta a haldokló pillanatnyi révedezését, és gyorsan eltávolították a kitömött kutyát, ugyanazzal a gyöngéd tapintattal, mely rávette öket a kegyes csalásra.

- A kutya már nem él! - dünnyögte a trapper néhány percnyi hallgatás után. - Persze hogy nem él..., az ö napjai is ki vannak mérve, mint egy emberéi! Százados úr - fordította fejét nagy erölködéssel Middleton felé -, örülök, hogy eljött. Szeretném, ha a kutya maradványait a sírom közelében temetnék el, a lábaimnál. Talán nem ütközik meg rajta senki. Vadász számára nem szégyen, ha a kutyája mindig mellette van.

- Úgy lesz, ahogy kívánja - felelte Middleton.

Az öreg megint elhallgatott, és mintha hosszasan eltünödött volna valamin. Idönként sóvárog­va Middletonra nézett, mint aki kérni szeretne valamit, de nem meri megtenni. A százados észrevette habozását, és biztatta, mondja csak meg, ha van még más kívánsága is.

- Egyetlen rokonom sincs széles e világon - felelte a trapper. - Ha elmentem, velem kihal a csa­ládom. Nem voltunk nagy emberek, de becsületesen eleget tettünk minden kötelességünknek. Apám csontjai a tengerparton porladnak, én meg a prérin kerülök a földbe.

- Nevezze meg a helyet, ahol apja nyugszik. Majd gondoskodom róla, hogy apja mellé temessék el! - jelentette ki határozott hangon Middleton.

- Nem, nem, százados úr. Nem azt akarom. Csak temessenek el itt, ahol éltem, távol a világ zajától. De mindig úgy vélekedtem, hogy egy becsületes ember sírja ne maradjon jeltelen, mint egy indiáné, akit lesböl öltek meg. Pénzt adtam egy kereskedönek, aki onnan jött, és sírkövet állíttattam néhai apámnak. Tizenkét hódprém árát adtam érte, és nagyon szépen bevésték a nevét. Amikor a régi háború a franciákkal véget ért, oda is utaztam, és örömmel láttam, hogy minden rendben van, kívánságom szerint, és az emberem megtartotta a szavát.

- Olyan követ szeretne a sírja fölé?

- Nem, nem - azt nem kívánhatom. Nincs más fiam Sziklaszíven kívül, és töle nem kérhetek ilyesmit. Adósa vagyok e nélkül is, éppen elég hosszú ideig éltem törzse nyakán. A puskám megér egy kis pénzt..., talán egy olyan kö ára is kitelnék belöle..., de nem! A puskát küldjük csak el annak, akinek a neve bele van vésve..., a fiúnak öröme telik majd benne, ha felakasztja szobájában... sok szarvast látott összeesni töle... meg madarat is lehullani!

- Nem kell a puskát eladni! Van itt valaki, aki szívesen teljesíti kívánságát anélkül is! Ennyivel csak tartozik egy embernek, aki annyi veszélytöl mentette meg! De adósa már az elödjei nevében is. Gondoskodom róla, hogy sírkövet állítsanak nyugvóhelye fölé.

Az öregember kinyújtotta sovány kezét, és megszorította a századosét.

- Gondoltam, hogy megteszi - mondta -, de nem akartam kérni, tekintve, hogy nem vagyok a rokona. Nem kell dicsekvö szavakat rávésni. Elég a név, a kor, a halál idöpontja. Akkor a nevem nem vész el nyomtalanul. Többet nem is akarok.

Middleton megígérte, hogy úgy lesz. Csend következett, melyet csak néha-néha törtek meg a haldokló halk és érthetetlen szavai. Érezni lehetett, hogy már nem törödik a világgal, és csak várja, hogy végleg elszakadjon töle. Middleton és Sziklaszív megállt mellette jobbról-balról, és bánatos aggodalommal leste az arcát. Két órán át nem mutatkozott rajta észrevehetö változás. Sok évtöl elnyütt, fáradt arcán méltóságteljes nyugalom tükrözödött. Idönként dünnyögött egy-két szót, mintha kérdezni akarna valamit azok felöl, akiknek sorsa még most is érdekelte. A törzs minden tagja az egész idö alatt ünnepélyes csendben, nagy részvéttel és türelemmel várakozott. Valahányszor az öregember mondott valamit, mindnyájan elörehajoltak, úgy hallgatóztak, és ha szavaiból megértettek valamit, hosszan eltünödtek bölcsességén.

Életének lángja már alig pislogott. Hangja suttogássá vált, és voltak percek, amikor a körülötte állók már-már azt hitték, vége. Middleton figyelmét nem kerülte el a viharszántotta arc egyetlen rezdülése sem. Vajon lelkében mi ment végbe? Ámde mivel még nem volt ember, aki jelenthette volna, a halál pillanatában mit érzett, és mit látott, találgatások helyett a tények elbeszélésére szorítkozunk.

A trapper egy teljes órán át majdnem mozdulatlanul maradt. Csak a szemét nyitotta ki és csukta be néha. Amikor kinyitotta, tekintete elmerengett a nyugati látóhatáron lebegö felhökön és azon a ragyogó színjátékon, mely az amerikai naplementét olyan felejthetetlenné teszi. Az idöpont, az alkonyat szépsége és az esemény, melynek tanúi voltak, áhítatos érzéssel töltötte el a jelenlevök szívét. S miközben Middleton eltöprengett ezen a különös jeleneten, hirtelen úgy érezte, hogy a haldokló hihetetlen erövel megszorítja kezét. Ugyanakkor az öregember, akit barátai két oldalról támogattak, felállt. Egy percig körülnézett, mintha még nagyobb csendet parancsolna, aztán szép, katonás mozdulattal felszegte fejét, és olyan harsány hangon, mely a tér legtávolabbi pontjáig is elhallatszott, ezt a szót kiáltotta:

- Jelen!

Mindez olyan váratlanul történt, az öregember arcán a méltóság és az alázat olyan különös keveréke tükrözödött, és hangja olyan hihetetlenül erös volt, hogy a jelenlevök egészen belezavarodtak megdöbbenésükben. Middleton és Sziklaszív önkéntelenül kinyújtotta kezét, hogy megóvja az öregembert az eleséstöl, de már késön. Vége volt. Szomorú arccal lefek­tették, és Le Balafré felállt, hogy hírül adja a törzsnek a bekövetkezett halált. Az öreg indián hangja remegett.

- Egy derék, igazságos, bölcs és bátor harcos indult el azon az ösvényen, mely népe örök vadász­mezeire vezet - mondta. - Amikor Wahcondah hangja szólította, a derék harcos nyom­ban jelentkezett. Menjetek, gyermekeim. Tartsátok emlékezetben a sápadtarcúak nagy fönökét, és távolítsátok el utatokból a tüskéket.

A sírt néhány öreg tölgyfa árnyékában ásták meg. A páni farkasok gondosan örzik és ápolják mind a mai napig, s gyakran megmutogatják az utasoknak és a kereskedöknek a helyet, ahol egy igazságos fehér ember alussza örök álmát. Idövel követ állítottak a sír fejéhez, azzal az egy­szerü felirattal, amelyet a trapper kívánt. Middleton maga csak ezt a néhány szót tette hozzá:

"GALÁD KÉZ
 SOHA NE MERJE NYUGALMÁT ZAVARNI!"

.oOo.