Csonka Emil: A FORRADALOM OKNYOMOZÓ TÖRTÉNETE 1945-1956

"Felvonulás pedig nem lesz!"

A párttitkárok hangja élesen csattant, amikor a budapesti gyárakban, hivatalokban, üzemekben összetrombitálták az alkalmazottakat s hol hetykén, hol belsö bizonytalanságtól marcangolva bejelentették, hogy Piros László belügyminiszter betiltotta az egyetemi hallgatók délután 2 órára tervezett felvonulását és néma tüntetését a budai Bem-szobor elött.

Felvonulás pedig nem lesz! - hangzott a parancs, s a funkcionáriusok hozzátették: aki ezt a tilalmat megszegi, az már össze is pakolhatja a holmiját, el van bocsátva, aki a tiltott felvonuláson, ha mégis megtörténnék, részt venne, máris állásvesztettnek tekinthetö.

Néhány éve, de tán még néhány hónapja is, eszébe se jutott volna egyetlen párttitkárnak, de egyetlen hallgatójának sem, egyáltalán feltételezni, hogy egy felvonulásra, melyet a belügyminiszter megtilt, esetleg mégis sor kerülhet, s hogy azon bárki is, akit állásvesztéssel fenyegetnek, részt is venne.

Hogy a párttitkár mégis feltételezte, az kisebb csodának számított ezen a napon, 1956. október 23-án, Budapesten, Magyarország fövárosában, ahol immáron kerek 12 esztendeje orosz megszállók állomásoztak s ahol korlátlan kommunista diktatúra kötötte gúzsba az egész népet.

Az emberek némán, szótlanul, lehorgasztott fejjel hallgatták a tilalmat. Hát nem, hát megint nem lesz semmi?! - jajdult fel bennük a keserüség, ami már életformájuk lett az elmúlt évtizedben. A kormány lefújta, hát nem lesz semmi, hogyan is lehetne tüntetö felvonulás, ha a párt, a kommunista belügyminiszter megtiltotta. Az emberek visszamentek, visszakullogtak munkahelyükre, a satupadhoz, az íróasztalhoz, a villamoskocsi vagy a teherautó kormányához. Nem lesz felvonulás...

Nem lesz? Másként gondolkodtak erröl a budapesti egyetem diákjai és a föváros körüli gyárak munkásai.

Az Építészeti Müszaki Egyetem aulájában lázas tömeg hullámzott, nemcsak nyakkendös fiatalok, fiúk és lányok, hanem overálos munkásifjak is, nemcsak iratmappát és logarlécet szorongató, hanem szerszámládás ifjú emberek is. Diákok és munkások közösen gyüléseztek már elözö este, sokan le sem feküdtek, hanem hajnal óta dolgoztak itt az egyetem falai között, röpcédulát sokszorosítottak, csapatostul özönlöttek szét a városba, fákra szegezték, oszlopokra ragasztották a fiatalság 16 pontját, a magyar nép követeléseit és a felhívást, hogy október 23-án 14 óra körül mindenki ott legyen a Bem-szobornál, ott legyen a Petöfi-szobornál, mert a magyar nép rokonszenvét nyilvánítja ki a szabadságért küzdö lengyel nép iránt.

A lengyel nép! Magyarországon már nyár óta titokban suttogták ezt a szót: Posen, Poznan. A város, ahol a munkásság szembefordult a kommunista diktatúrával, fogalom lett az országban. Egy hete pedig Lengyelországgal feküdtek s keltek az emberek Magyarországon is. Onnan jöttek most a politikai divatok, aminthogy százegynéhány éve Franciaországból. 1848 márciusában Párizs felöl fújt a szél, onnan jöttek az olvasmányok, az eszmék. Most Varsóból érkeztek a hírek. 1848-ban, miként Mikszáth Kálmán megírta, Pestbudán a Marseillaiset fújta a Tóth Gáspár inasa, aki az új ruhát vitte haza Nyáry Pálnak, rá a Carmagnole híres dallamával felelt az "Arany Sas" csaposa, s Jókai asztalán Victor Hugo, Michelet, Béranger, Louis Blanc s Sue hevertek. Most 1956 októberében pedig Wyszynski bíboros és Gomulka nevét emlegették Budapesten, az emberek viszolyogva gondoltak az Internacionálé dallamára s magukban ök is a Marseillaiset fütyörészték s a müveltebbek a szöveget is hümmögték: Allons enfants...

Legalább annyit nekünk is, mint a lengyeleknek - ez mozgott az emberekben, ez forgott az elmékben, nemcsak az évtizede elnyomatásban élö nép, hanem itt-ott még kommunista funkcionáriusok fejében is. Szabadságot - sóvárogták az emberek. Reformot - morfondíroztak többen a pártvezetök közül, akik már fulladoztak a saját diktatúrájuk által teremtett országos elkeseredés, a feléjük áramló megvetés sürü levegöjében.

A lengyel események felvillanyozták a lelkeket itt a Duna partján, remény és kétség között hánykolódtak Magyarországon, ahogy nap mint nap hallották a szenzációsabbnál szenzációsabb híreket. A poznani munkásfelkelést még fegyverrel verte le a párt, de ma már felelösségre vonják azokat, akik akkor fegyvert használtak. A börtönböl kihozták és pártfötitkárnak választották azt a Gomulkát, akit Tito-bérencség vádjával zártak ki a pártból, örökre kizártak - s most övé a döntö szó... De nem, Gomulkát nem türik meg az oroszok, Lengyelország keleti felében mozgósítottak és szovjet csapatok indulnak Varsó felé... Ám mégis, a lengyelek nem hátrálnak meg, "légy erös, Vladiszláv", mondják a lengyel munkások Gomulkának, ö meg felfegyverzi a lengyel munkásokat. Lengyel szabadságharc, lengyel-orosz háború?... Nem, nem lesz háború, Hruscsov szovjet pártfötitkár meghátrált, varsói tárgyalásai után most telefonon hívta fel, a Kreml falai közül, Gomulkát, bocsánatot kért töle, hogy az elmúlt hétvégén oly goromba volt, belátja, nem neki, Hruscsovnak, hanem Gomulkának volt igaza... Hihetetlen! S Gomulka máris üzen a börtönben lévö lengyel föpásztornak, hogy fogsága véget ért, hagyja el börtönét, Wyszynski bíboros azonnal jöjjön Varsóba, várja a prímási palota... A lengyelországi kommunista párt központi bizottságából pedig nagy szótöbbséggel eltávolítják a Szovjetunió bizalmasát, a lengyel származású renegátot, Rokossovsky marsallt, Moszkva emberét...

A lengyel fordulat Budapesten és Magyarországon mintegy katalizátora lesz az évtizede lappangó vágyaknak, galvanizálja a néma sóvárgást, évröl évre ápolt gondolatokat, felszabadítja a hosszú évek során legyürt és visszafojtott elkeseredést. Elsönek az ifjúság mozdul meg. Már napokkal elöbb, az ország második legnagyobb egyetemi városában, Szegeden olyasmi történt, amit pár hónapja még senki sem hitt, senki meg nem merészelt volna. Mert: a nagy alföldi magyar város diákjai elhatározták, hogy kilépnek a párt által létesített hivatalos és mindenkire rákényszerített totális egységszervezetböl, a DISZ-böl. Söt, nemcsak kilépnek, hanem új szervezetet alakítanak, MEFESZ néven létesítenek szabad, független diákszervezetet. Ez a lépés elsörendü forradalmi aktus volt Magyarországon, olyasvalami, mintha például Hitler hatalmának csúcspontján berlini diákok kijelentették volna, hogy kilépnek a Hitlerjugend organizációjából s a nemzetiszocializmussal nem egyezö elvekhez igazodnak. Magyarországon ezzel, Szeged városában 1956. október 15-én nem kisebb dolog történt, mint az, hogy egy diktatúrában, amely eltörölte a közszabadságokat, a társadalom egyik csoportja, 3000 diák, helyreállította és megvalósította a szervezkedési szabadságot.

Ezt a példát követték kereken egy hét múlva, október 22-én a budapesti diákok. Hétföi nap volt. Az Építészeti Müszaki Egyetem hallgatói már a szegedi határozat óta készülödtek, tanakodtak. Nagy lépés, nem kis bátorság lenne, ha itt, az ország központjában, ahol a párt székel, ahol a titkosrendörség, az Államvédelmi Hatóság, a hírhedt ÁVH behálózza az egyetemeket, ha itt is véghezvinnék a szegedi aktust. Megvolt a bátorság: 43 diák, aki a föváros több egyeteméröl rekrutálódott, vállalta a föiskolák szabad tanácsának vezetését, több fiatal professzor pedig szóval vagy csak gesztussal, nyíltan vagy titokban megmondta a diákoknak: rajta, elöre!... Az már elintézett dolog volt, hogy a föiskolások problémáit október 22-én megtárgyalják s létrehozzák a független diákszervet, ugyancsak MEFESZ néven, csak még a tekintetben volt kétség, kimondják-e: kiszakadnak a kommunista DISZ-böl. Az óvatosak, az aggályoskodók és a párttagok vagy pártmúlttal rendelkezö diákok a "bentmaradás" mellett voltak, de csakhamar kiderült, hogy ez elenyészö kisebbség. A párt annyi bünt követett el az elmúlt tíz év alatt, a párt által megígért reformokat annyiszor sikkasztották el, ahányszor bejelentették - egyszerüen lélektani lehetetlenségnek tünt, hogy most, amikor valami új születik, annak cégére ismét a párt legyen. Október 22-én délelött a Szépmüvészeti Akadémián ült össze a MEFESZ-tanács s bezárta maga mögött az ajtót. Mint a tanács egyik tagja, az események résztvevöje mondotta: "ezzel a bezárással - kizártuk a kommunizmust".[1]

De a párt még hatalmon volt, a kommunizmus, a szocializmus, ahogy a diktatúra nevezte a maga ideológiáját, még kötelezö dogma. És nemcsak a párt uralkodott, hanem a nómenklatúra is megvolt, beleivódott az agyvelökbe, ha akarták, ha nem, még vele kellett tárgyalni, a párttal, sokszor még az ö nyelvén kellett beszélni, már új bor forrt, de még a régi tömlökkel kellett dolgozni. Felemás, nehéz, többrétü, bonyolult, szinte lehetetlen helyzet volt ez. Már pontokat dolgoztak ki, de taktikai meggondolásból sokszor a legjobban áhított követelést is elejtették vagy leplezték, s még itt-ott szocializmust mondtak, de már csak a szabadságra gondoltak.

A párt ifjúsági szervezetének a vezetöi meghökkenve álltak a jelenség elött, de még reménykedtek, hogy a hatalom ereje töretlen, hogy az emberekben az egzisztencia-féltés, az érvényesülési vágy, a karhatalomtól való rettegés beidegzödése minden másnál erösebb. Még remélték a kommunista ifjúsági funkcionáriusok, hogy ha elismerik a MEFESZ jogosultságát, legalább elérik, hogy maradjon bent, mint tagegyesület a DISZ-ben, aztán majd így vagy úgy, késöbb úgyis leszerelik az egészet. Söt, az az ötletük támadt, hogy hívjanak meg a gyülésre fiatal munkásokat is. "Munkáson" persze párttagokat értettek, de nem számítottak arra - hisz ök funkcionáriusok voltak már, nem munkások -, hogy a munkásifjúság ugyanúgy érez és gondolkodik, mint az egyetemi fiatalság. A MEFESZ-tanács kapva kapott a kommunisták taktikailag elhibázott ötletén. Igen, jöjjenek a munkások. MEFESZ-megbízottak mentek ki a gyárakba, közölték a gyár párttitkárával, hogy a kommunista ifjúsági szervezet óhajára munkásfiatalokat kívánnak meghívni a Müegyetem aulájában tartandó gyülésre. Így meg is kapták az engedélyt a mindenható pártszervezeti titkároktól, hogy szóljanak a munkásokhoz. Nem egy diákvezér aztán, szakítva csaknem egy évtizedes titulussal, nem úgy szólította meg az összehívott munkásokat, hogy "kedves elvtársak", hanem egyszerüen, emberien, normálisan így: "kedves bajtársak". A munkásifjúság már ezzel meg volt nyerve az ügynek.

Így kerültek október 22-én este hat órakor az egyetemre szerszámládás fiatalok is, és nem a DISZ javára, hanem rovására döntötték el az egész ügyet. Hiába volt az egyetem rektorának jelenléte, hiába az egyetemi pártszervezet titkára, Orbán Lászlóné eröfeszítése. A diákparlament szavazásra tette fel a kérdést, hogy a MEFESZ kilépjen-e a DISZ-böl. Mintha óriási madársereg rebbenne fel, nagy suhogással magasba emelkedtek a kezek s a túlnyomó többség lázas, szinte forradalmi hangulatban úgy szavazott: igen, lépjen ki! Délelött a diákok "kizárták" a kommunizmust, most meg, este, detronizálták.

Könnyebb volt ezt megszavazni, mint megvalósítani. A hangulat forradalmi volt, de a forradalomnak még hiányoztak az eszközei. Természetes erövel kirobbanó vágy volt például, hogy a szervezkedési szabadság helyreállítása után állítsák helyre a sajtószabadságot is. Úgy, ahogy több mint száz éve, 1848 márciusában, mikor a budapesti fiatalság megfogalmazott tizenkét pontot, s nem várva a cenzúra engedélyét, a Landerer és Heckenast nyomdához vonult s kérte a pontok kinyomtatását. A derék nyomdász, a kiváló munkás szíve a fiatalokkal dobogott, de engedélyét a kormányhatalomtól kapta, s közölte az ifjú titánokkal, hogy a cenzúra láttamozása nélkül ö semmit sem nyomtathat ki. Aztán odasúgta a fiatalok vezéreinek: "De ha önök eröszakot alkalmaznak, akkor én semmit sem tehetek." A 48-as fiatalok akkor bejelentették, hogy lefoglalnak egy sajtógépet, felgyürték az ingujjat és kinyomtatták a március 15-i pontokat. A mostani, 56-os fiatalság itt még nem tartott. A gondolatot, hogy foglaljanak le egy nyomdát és azonnal nyomtassák ki követeléseiket, egyelöre elvetették. "Ne provokáljuk ki a rendörség, az ÁVH beavatkozását" - hangzott többek csillapítása s így egyelöre félretették a szabad sajtó gyakorlati megvalósítását. 1956. október 22-én a diákok, ahhoz viszonyítva, hogy melyek voltak a nemzet fájó sebei, még - ahogy mondani szokás - mérsékelten fogalmazták meg kívánságaikat. Kevesebbel többet érünk el - volt a jelszó.

De ami itt kevésnek tünt, azt a hatalom, a párt nagyon is soknak és túlzottnak találta. Ami a nép szemében természetesnek látszott, azt a párt Akadémia utcai központjában szentségtörésnek tartották. Amit az egyetemisták mérsékeltnek véltek, a párt azt lázadásnak minösítette. Érthetetlennek s felháborítónak tartotta a puszta tényt, hogy valami az ö akarata nélkül, vagy annak ellenére történjék a szocializmusnak ebben az országában, még akkor is, ha a diákság követelései nyíltan és visszavonhatatlanul még nem mondják ki a szocializmus érvénytelenségét.

A müegyetemi nagygyülésen vita folyt arról is, bevegyék-e a pontok közé az orosz megszállás megszüntetésének óhaját. Jóllehet talán ez volt a legnagyobb kockázat, mégis bevették, mert a tízéves tapasztalat azt mutatta, hogy a bajok gyökere az orosz csapatok és a szovjet birodalom jelenléte. Nyomasztó és törvénytelen jelenléte, hiszen a második világháború utáni békeszerzödések és egyéb megállapodások szerint az orosz megszállásnak már meg kellett volna szünnie. Különösen azóta volt ez immáron türelmetlenül érzett követelés, hogy az elmúlt évben, 1955-ben a Bécsben aláírt osztrák államszerzödés révén Ausztriában is megszünt az idegen megszállás. Magyarországon pedig ekkor mindenki ismerte a békeszerzödés azon kitételét, hogy Magyarországon addig maradnak orosz csapatok, amíg a Szovjetuniónak biztosítania kell összekötö vonalait ausztriai megszállási zónájához. Ausztriában azonban ma már nincs szovjet megszállási övezet, a szovjet csapatoknak tehát nem lenne helyük többé Magyarországon sem.

Így aztán az egyetemi fiatalság 16 pontja azzal kezdödött, hogy "a szovjet csapatok azonnali kivonását követeljük Magyarországról a békeszerzödés határozatai alapján". A második pont a mindenható pártra vonatkozott; még nem fejezte ki azt a közóhajt, hogy ez a minden szenvedésért felelös párt tünjön el, hanem csupán a párton belüli demokrácia megvalósítását kívánta: "titkos alapon új alap-, közép- és központi vezetök választását követeljük". És: a legrövidebb idön belül hívjanak össze pártkongresszust. A harmadik pont az emberséges hírben álló kommunista vezetö, Nagy Imre miniszterelnökké történö kinevezését követeli. A további pontok a hírhedt s immáron a pártnál és Moszkvánál is kegyvesztett Rákosi Mátyás, valamint jobbkeze, a szadista bünökkel vádolt volt honvédelmi miniszter, Farkas Mihály bíróság elé állítását és perüknek nem titkos, hanem nyílt tárgyalását óhajtja. Állítsák öket "a nép ítélöszéke elé" - mondja a 4. pont. Az 5. már olyat kér, ami minden szabad társadalomban természetes gyakorlat, nevezetesen más pártok engedélyezését, vagyis az egypártrendszer felszámolását és szabad választásokat. Továbbá azt, ami minden civilizált demokráciában eredményesen kiharcolt vívmány és jólmüködö intézmény: követelték a munkások sztrájkjogát, mert azt itt, a munkásállamban, amely mindig szocialista vívmányokra hivatkozott, egyszerüen megfojtották, megszüntették, kiradírozták. A további pontok a magyar-szovjet viszony újjárendezését, az egymás ügyeibe való be nem avatkozás és az államok közötti egyenrangúság elvét hangoztatják, a gazdasági élet átszervezését, a tervgazdaság rendszerének felülvizsgálását, a hazai adottságok figyelembe vételét. A magyarországi orosz gazdasági koncessziókról, a magyar urántermelésröl követelnek öszinte tájékoztatást, hiszen az egész ország évek óta kesergett azon, hogy a kis Magyarországnak ezt a szinte egyetlen értékes ásványi kincsét a hatalmas Szovjetunió messze a világpiaci ár alatt ragadja magához. A 9. pont az ipari munkásokat kizsigerelö feszített normák teljes revízióját kívánja s azt, ami minden tisztességes munkaadó számára elsöszámú törvény: állapítsák meg a minimális béreket, biztosítsák legalább a létminimumot. A 10. pont a beszolgáltatási rendszerrel megnyomorított parasztság helyzetén kívánt javítani s biztosítani a paraszt jogát egyéni gazdaságra és termelésre. A politikai foglyok szabadonbocsátása és rehabilitása s a tizenegy évvel a háború befejezése után még mindig szovjet rabságban sínylödö hadifoglyok, söt, elhurcolt polgári személyek azonnali hazahozatala az egyik további pont. Újabb pont a teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadság, szabad rádió követelése. Az egyetemi ifjúság saját napilapot követel s a besúgóhálózat kartotékjainak, az ún. káderanyagnak a megsemmisítését. A szovjetmintájú államcímer helyett a régi, magyar nemzeti színekben tündöklö címer bevezetését kívánják, a hadseregnek pedig az orosz stílusú uniformis helyett a nemzeti hagyományoknak megfelelö új egyenruhát. Március 15-e, az 1848-as március napja legyen újra hivatalos nemzeti ünnep, október 6-a, régi magyar szabadsághösök és mártírok évfordulója pedig gyászünnep. A 15. pont kinyilvánítja az egyetemi ifjúság teljes szolidaritását "a lengyel és a varsói munkásság és fiatalság felé a lengyel függetlenségi mozgalommal kapcsolatban". Az utolsó, a 16. pont bejelenti a MEFESZ országos szervezkedését és október 27-re, szombatra ifjúsági parlament összehívását hirdeti meg.[2]

Elhatározta még a müegyetemi gyülés, hogy másnap, október 23-án néma tüntetést rendez a Magyarországon történelmi hössé vált lengyel generális, Bem apó, s az 1848-as március höse, Petöfi Sándor szobra elött. A felvonulás bejelentését szabályszerüen, annak rendje és módja szerint elvégezték, közölték az illetékes belügyminisztériumi szervekkel.

Így virradt fel október 23-a. Szokatlanul meleg nap volt ez, mintha nem is október végén volnánk, mintha nem a havas november közelednék, hanem a tavasz nyílna, mintha rügyfakadás ideje lenne. Mintha a derült ég, a sugárzó nap is szekundálna a zsongó szíveknek s bátorítaná a nyiladozó bátorságot. A munkába, hivatalba sietö emberek kigombolták felöltöjüket, aki kalapban indult el hazulról, levette a fejfedöt, hogy rásüssön Isten áldott napja. A körutakon a sietök meg-megálltak, mert furcsa, ismeretlen plakátok hirdették a 16 pontot, viharkabátos diáklányok szó nélkül egy-egy röpcédulát nyomtak a felnöttek kezébe. Plakát, röpirat, amelyen nincs a párt emblémája, szöveg, amely nem a párt érthetetlen nyelvezetén szól. Valóban tavasz lenne? Itt a politikai rügyfakadás?

A müegyetem épületében reggel hat óra óta dolgoztak az önkéntes diákok, gyártották a pontokat tartalmazó röpiratokat. Híre ment az egész országban, hogy Pesten is kezdödik valami. Vidékröl futárok érkeztek, Györböl például, ahol néhány napja egy gyülésen a bebörtönzött Mindszenty bíboros szabadonbocsátását követelték, egy fiatal katona érkezett motorkerékpáron: adjanak neki ezer példányt a készülö röplapból. De az egyetem kis sokszorosító masinája alig bírta. Kis diákszobákban, vagy birtokba vett egyetemi irodákban is kopogtak az írógépek, 2-3, vagy 7-8 példányban írták, indigóval, a pontokat. De mi volt ez a szükséglethez képest?! Ezért hát folyt a munka, megállás nélkül, szakadatlan.

Közben gyülekezett a fiatalság a müegyetem aulájában, lépcsöházában, folyosóin, s a DISZ vezetöi, kommunista párttagok elterjesztették a hírt, hogy a belügyminiszter a felvonulási engedélyt nem adja meg. Emiatt többen rezignáltak s itt-ott elharapózott a kishitüség. De a defetista híresztelések csak még elszántabbá tették az elszántakat. Többezer diák tolongott már a Müegyetemen, de a föváros más föiskoláin is gyülekeztek; kereken tízezer diák, megnövelve fiatal munkások hadával, készülödött a felvonulásra.

Bár a hírek már keringtek a kormány terveiröl, mégis megdöbbenést okozott, mikor hivatalosan is megérkezett a tilalom. A különbözö testületek párttitkárai, az egyetemeken, üzemekben, irodákban, gyárakban ekkor kürtölték szét, hogy "felvonulás pedig nem lesz", ekkor kezdödött a kenyér hideg terrorja, vagyis az állásvesztéssel való fenyegetés arra az esetre, ha valaki részt venne a betiltott tüntetésen.

12 óra 53 perckor aztán már a rádió is bemondta a kurta közleményt, ország-világ tudomására hozták az éteren át a nagy, kedvezötlen fordulatot. A délelötti, tízórás hírekben még azt jelentette a rádió, hogy "az egyetemi fiatalok délután 2 óra 30-kor találkoznak az írószövetség székháza elött". Délben cigányzenét közvetített a rádió, édes-bús melódiák és pattogó csárdások hangja szüremlett a készülékböl, amikor hirtelen megszakították a müsort és egy hírolvasó bemondta: "A közrend zavartalan biztosítása érdekében a belügyminisztérium nyilvános utcai gyüléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez. Piros László belügy miniszter."[3]

Most mi történik? - zúgott végig a diákságon.

13 óra 15 perckor a rádió megismétli a 22 perccel korábbi elsö közleményt.

Most mi lesz, mit tegyünk, mi történjék...? - meredt a diákok és ifjúmunkások elé a kérdés. - Mi történjék?

Londonban e napon, mikor a brit polgár kezébe vette a "Times" friss számát, az elsö oldal elsö hírében arról értesült, hogy Evadne Bennett hitvese (született Cull) egészséges fiúgyermeknek adott életet, a dél-afrikai Durbanból származó Jonathan Payn Fellows-Smith házasságot kötött Joy Daphne Butcherrel (of Purley, Surrey), Col. Sir Albert Lambert Wardnak pedig holnap, szerdán lesz a temetése Normanton-on-Soar mellett, Loughborough-ban. Megtudta továbbá a londoni polgár, hogy a New Bond Street 23 szám alatt a Winkfield virágosnál (telefon MAYfair 6655) "kedves koszorúk kaphatók mérsékelt áron". A Berkeley Street 17 alatt viszont 5000 fontos áron egy 1955-ös Silver Cloud Standard Saloon gépkocsit kínál a H. R. Owen Limited. Miss Gem Mouflet 1956. október 23-án is meghirdette, hogy privát táncórákat ad, a londoni újságíró iskola pedig tudatta mindenkivel, akit érdekel, hogy kívánatra ingyen ad tanácsot és díjmentesen küld prospektust. Az Air India International légitársaság felhívta a figyelmet, hogy fényüzö módon juttatja el az utasokat Indiába, jegyet rendelni telefonon is lehet, TRAfalgar 4541.

Müvészettörténeti gourmandok ezen a napon könyvkötészeti kiállítást tekinthettek meg a Foyles Gallery termeiben, a Lefevre Gallery pedig XX. századbeli francia festök müveiböl rendezett kiállítást. Szomorú hír, hogy a Theatre Royal Leicester hirtelen bezárt, holott éppen 120 éve, 1836-ban nyitották meg, de immáron, mint Mr. P. A. W. Collins, az illetékes fórum titkára közölte, "a színház nem tartható fenn üzleti alapon, nélkülözhetetlen a közadakozás, csak így menthetö meg - we need a public trust to save it". A B. B. C. nem kis büszkeséggel jelentette, sikerült megállapodnia az Angliában vendégszereplö Bolsoj Balett illetékeseivel s így vasárnap a TV közvetít egy részletet a "Hattyúk Tava" második felvonásából, Mme. Galina Ulanova fellépésével, így azok is láthatják a nagy müvésznöt, akiknek nincs módjuk egész éjszaka sorbanállni jegyért. A bíróság egy cselédlány börtönbüntetését háromról öt évre emelte, a Lord Chief Justice kifejtette: a 37 éves vádlott elöre megfontolt szándékkal azért szegödött el házimunkára, hogy gazdáit meglopja; különbözö munkaadóktól 4000 font értékben tulajdonított el értéktárgyakat, s tekintve, hogy manapság igen nehéz domestic servant szerzése, e büntett különösen visszataszító.

Az angol citizen megtudhatta ezen a napon, hogy Margaret hercegnö tegnap Kenyában egy egész napot töltött a Kamba törzsnél, a látogatást "rendkívül élvezte", a Kamba törzs különben is egyike a leglojálisabb törzseknek. Az edinburgi herceg rövidesen Szingapurba utazik. Mr. Francis Noel-Baker munkáspárti képviselö levelet intézett a ciprusi rebellió vezetöjéhez, az EOKA-leaderhez, Grivas ezredeshez, felszólította új fegyverszünetre, annak érdekében, hogy új lépés történhessék a ciprusi probléma megoldására, hogy létrejöhessen egy tisztességes és békés rendezés - honourable, peaceful settlement. Közölte a londoni "Times", hogy a dél-afrikai Cape Town egyeteme december 7-re tiltakozó gyülést hirdetett s indítványt terjeszt elö a dél-afrikai kormány terve ellen, hogy ti. az egyetemeken bevezessék a faji különválasztást. James Lemkin (The Bow Group, 30, Pall Mall, S. W. 1;) levelet írt a Times-nek arról, miként lehetne szabályozni Észak- és Dél-Rodézia jövöjét, milyen szavazati jogot kellene törvénybe iktatni, helyesen, okosan és méltányosan.

A világpolitikai hírek között elsö helyen szerepeltek a lengyelországi események, a lap elmagyarázta olvasóinak, hogy az új lengyel kommunista Politbüróban "Who is who"; s megírta, hogy csak Mr. Gomulka és Mr. Zambrowski voltak tagok már 1945 óta. A "Guide to the Polish Politburo" mellett a legújabb varsói jelentések - de ezen a napon a 18 oldalas londoni Times még egy árva szót sem ír arról, hogy Magyarországon máris mozog a föld és diáktüntetések lavinája indult meg a kommunista hatalom összeroppantására. Majd csak két nap múlva tünik fel, a kontinentális eseményekkel foglalkozó rovat elsö helyén a sokatmondó, nagybetüs cím: Insurrection in Budapest.[4]

Hét perccel azután, hogy a budapesti rádió közölte Piros belügyminiszter tilalmát, az egyik budapesti üzem irodájában négy alkalmazott ült egymással szemben. Fejük felett ott lebegett a párttitkár vészjósló fenyegetése. Egyikük, egy fiatalember, pontosan egy órakor letette kezéböl a ceruzát. Nem egyszerüen, nem rutinosan, nem úgy, mint aki ebédelni készül. Tüntetöleg tette le. Mozdulatában, mikor felállt, érezni lehetett valami néma dac erejét. Szó nélkül, senkire se nézve, megindult az ajtó felé. Pár pillanat múlva egy másik alkalmazott állt fel és indult el. Az épület folyosóján itt is, ott is megnyílt egy ajtó. Egy-egy ember kilépett. Le az utcára, be a városba. Száz és száz hivatalban, irodában, gyárban történt hasonló. Munkások, akik még inukban érezték az elbocsátás fenyegetését, otthagyták a satupadot. Mintegy varázsütésre történt, ezrek és ezrek egyénileg vívták meg magukkal a harcot, a tilalom utáni percekben ezrek tusakodtak magukban. A jövöre gondoltak, a családra, a várható nyomorra, talán börtönre, a teljes megsemmisülésre, ha most itt felállnak az asztaltól, leteszik a ceruzát, leteszik a szerszámot, kilépnek a gyárból és megindulnak. És mégis... Ezrek indultak el, mert Budapesten ezekben a percekben az emberek elfelejtették a félelmet. Magyarország népe csaknem egy évtizedes rettegés után elfelejtett félni. A csodák napja volt.

A Müegyetemen katonai osztály is müködött s ennek élén Marián István alezredes állt. Ez a fiatal katonatiszt éppen a belügyminiszteri tilalom megérkezésekor kapta a hírt, hogy a többi budapesti egyetem diáksága kinyilvánította szolidaritását a müegyetemi egyetemi diákokkal s kimondta, hogy részt vesz a felvonuláson. Marián felolvasta a diákságnak a légierök tisztiiskolájának üzenetét is, amely szintén pozitív volt. Ennek hallatára a diákok ezrei üdvrivalgásba törtek ki, végigzúgott az egyetemen az örömteli hír: "A hadsereg velünk van, a hadsereg támogatja az ügyet."[5]

Ez el is döntötte az egész kérdést, véget vetett minden habozásnak. Ha a fegyveres erök, vagy legalábbis egyes részlegek, ha fiatal tisztek is rokonszenveznek az üggyel, akkor egy belügyminiszteri tilalom immár csak levegö. A müegyetemi fiatalok felállították a menetoszlopokat, a diákok felsorakoztak, és Magyarországon némán és rendezett sorokban megindult ezer és ezer egyetemista, megkezdödött egy felvonulás, amelyet nem a mindenható párt szervezett, megkezdödött egy tüntetés, amelyet a kormány betiltott és ezzel kormányellenessé tett. Ahogy pár nappal elöbb a szegedi egyetem a szervezkedési szabadságot, a budapesti ifjúság most helyreállította a gyülekezési, felvonulási és tüntetési szabadságot. Újabb történelmi esemény, újabb csoda ezen a napon.

A párt fötitkára, Gerö Ernö aznap reggel érkezett vissza Jugoszláviából. Útja Canossa-járás volt, miniatür megismétlése Hruscsov szovjet pártvezér több mint egy éve lezajlott belgrádi Canossájának. A nagy fordulat után Moszkva egymásután küldte Belgrádba kelet-európai helytartóit, hogy a nemrég "láncos kutyának" titulált Tito marsallhoz elvigyék a béke olajágát. Elözöleg Moszkva már odadobta Tito elé a jugoszláv marsallt éveken át gyalázó magyar diktátor, Rákosi Mátyás fejét; Rákosit visszahívták, leváltották s az új fötitkár, Gerö Ernö már a szocialista testvériség szellemében ment Belgrádba. Lengyelországban egy lengyel "titóista" került a párt élére; Gerö Ernönek, aki végigcsinálta Sztálin és Rákosi "vallásháborúját" az "eretnek" Tito ellen, Gerönek nem állt nagyon jól a "magyar titóista" szerepe, de megpróbálta eljátszani, eredmény nélkül. Gerö Ernö, ez a szikár, aszkéta típusú, mereven dogmatikus, százszázalékosan moszkovita nem magyar Gomulka volt, hanem inkább egy jelenleg civilben járó magyar Rokossovsky, hisz orosz állampolgárságát megtartotta és a szovjet rendörállam gépezetének is tagja volt, az NKVD tisztje. Elödje, Rákosi Mátyás alacsony, kövér és kopasz ember volt, Gerö pedig egy középmagas, sovány és gyérhajú Rákosi Mátyás. Csak ez volt köztük a különbség, politikailag mindkettö ugyanaz a képlet volt, s a magyar nép ezekben az októberi napokban éppoly bizalmatlansággal vegyes megvetéssel tekintette az új fötitkárt, mint a régit. A klasszikus közmondás szavaival ezt úgy fogalmazták meg, hogy az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

A Belgrádból visszatérö Gerö Ernö képtelen volt megérteni, mi történik Budapesten, mi történik az országban. Talleyrand számára - mondja életrajzírója, Duff Cooper - az a szó, hogy politika, uralkodóházi vagy nemzetközi problémák megbeszélését jelentette a bálteremben vagy a terített asztal mellett. Fouché számára ugyanez a szó olyan utcasarki gyilkosságokat jelentett, amelyeket homályos odvakban álarcos összeesküvök terveltek ki. Nos, Gerö Ernö számára a politika szó alig volt más, mint dogma és karhatalom, propaganda és agitáció, s ha ez nem elég, géppuska és koncentrációs tábor. Ezt látta, ezt tanulta moszkvai évtizedei alatt s agymüködése nem jutott túl az évtizedeken át beléje vésödött pártszlogeneken. Egy szabadságért megmozdult nép elemi erejü üdvrivalgása az ö szemében nem volt más, mint a proletárhatalom elleni lázadás; az érzelmek és indulatok gátszakadása, egy meggyötört nép elsö szabad lélegzése neki csak ellenforradalom lehetett. Ebben a helyzetben politikai megoldásra nem is gondolt, s a méhkasként zúgó föváros elnémítására, a kitörni készülö vulkán megfékezésére neki nem is az "ultima ratio", hanem a "prima ratio" csak egy volt: "lövetni".

Az Akadémia utcában már a délelötti órákban összeült a párt Politikai Bizottsága. Gerö Ernö minden habozás nélkül elrendelte, hogy az egyetemi fiatalság felvonulását tiltsák be. Ekkor megérkezett a 414h78e pártközpontba a pártlap, a "Szabad Nép" küldöttsége. Az újságíró-delegáció a békés kibontakozás híve volt és arra akarta kérni a pártvezetöséget, tegyen ésszerü engedményeket, lehetöleg azonnal. Ezek a kommunista hírlapírók az utóbbi hónapokban gyakran megfordultak a nép között, sokan közülük lerázták már magukról a zsdanovi kultúrpolitika kényszerzubbonyát, tisztában voltak az ország hangulatával s most szerették volna megakadályozni, hogy a párt merev magatartása még jobban elmérgesítse a helyzetet. Ők tudták, hogy a párt uralmát teljes megsemmisülés fenyegeti, ha a reakciós rezsimek történelmi helyzetébe kerül: túl késön enged túl keveset.

Gerö több magasrangú kommunista vezetö társaságában fogadta az újságírókat. Ott volt magának a pártlapnak a föszerkesztöje, Révai József. Ott volt a Rákosi börtönéböl csak nemrég kikerült Kádár János, egykori belügyminiszter. S ott volt az egykori szocikáldemokrata, Marosán György, a renegát, aki a nagy hagyományokkal rendelkezö magyar szociáldemokráciát átjátszotta a kommunisták kezére s ezért most Moszkva és a pártdiktatúra kedvenc gyermeke volt. Gerö, ez a száraz ember, most indulatosan, szaggatottan beszélt. Szavai valósággal kopogtak, mikor a delegációt kishitüséggel és fejvesztettséggel vádolta. Közölte a pártsajtó küldötteivel, hogy a diákok tervezett felvonulását betiltják, a zavarkeltésnek véget vetnek. "A pártnak és a kormánynak megvan a hatalma" - vélte és mondotta Gerö Ernö 1956. október 23-án a déli órákban, mikor a budapesti rádió még andalító cigányzenét sugárzott szét az éterben. A kialakult vita során Kádár János meglehetösen passzív volt, de ha mondott valamit, azzal lényegében Geröt támogatta.[6] Idegesen viselkedett viszont Révai, a föideológus, "a néphatalom tolla", aki toll helyett fegyvert sürgetett. Az egyik fiatal, idealista újságíró, Löcsei Pál, feltette Gerönek a kérdést: mi történik, ha az egyetemi fiatalság a miniszteri tilalom ellenére is felvonul? Gerö elkomorodott s azt mondotta, ez esetben a csapatok fegyverhez nyúlnak. S mintha visszhangozná, Révai hisztérikusan kezdett sikítozni: "Löni fogunk! Lövetünk! Löni fogunk!"[7]

Másként vélekedett erröl az államrendörség ez idö szerinti vezetöje, Kopácsi Sándor. Az államrendörség nem azonos a politikai rendörséggel és az ún. "államvédelmi" hatósággal, az "ÁVO" vagy "ÁVH" néven emlegetett magyar KGB-vel. Feladata a normális közrend örzése, de - kommunista államról lévén szó - ez a karhatalom is fegyveres alakulat volt, fegyveres alakulatok feladataival is. Amíg pl. az angol rendörnek nincs löfegyvere, csak gumibotja, a magyar kommunista rendörnek nincs gumibotja, csak löfegyvere. Vagyis: nem fényit, hanem mindjárt lö. Amikor 23-án délelött a belügyminiszter tanácskozást tartott, a budapesti rendörfönök a felvonulási tilalom ellen érvelt. Ha - fejtegette - a diákság nem engedelmeskedik, hanem a tilalom ellenére felvonul, s ha az oszlási felszólításnak nem tesz eleget, hanem ellenáll, a rendörségnek, minthogy se gumibotja, sem oszlatásra alkalmas vízfecskendöje, illetve effajta gyakorlata nincs, nem marad más hátra, mint löni: géppisztollyal és karabéllyal. Ki vállalja a felelösséget? - tette fel a kérdést a rendörfönök a miniszternek. A miniszter hivatkozott a pártra, arra, hogy ebben a kérdésben máris ülésezik a Politbüró. Ekkor szóra emelkedett a magyar belügyminisztérium éppen akkor Moszkvából érkezett orosz tanácsadója, s láthatóan felböszülve Kopácsi érvelésén, ezeket mondotta: "A fasiszták és imperialisták kiküldték Budapest utcáira rohamcsapataikat, és akkor az önök országában még vannak elvtársak, akik nem akarják használni fegyvereiket?!"[8] A szovjet elvtárs szavai még ebben a gyülekezetben is kedvetlenséget és ungorkodást váltottak ki. Mert - mint Kopácsi mondja emlékirataiban - "a biztonsági szolgálat magasrangú tisztjei nem voltak ugyan demokraták s sziklaszilárd meggyözödésük volt, hogy adott esetben a fegyverhasználat is szükséges, de ezek az elavult frázisok öket is zavarták".[9]

A párt, Gerö és Piros, valamint a szovjet tanácsadó elvtárs dilemmáját azonban közben eldöntötte az egyetemi ifjúság. A Müegyetem diáksága két delegációt állított össze, az egyikkel megüzente a pártközpontba, a másikkal a parlamentben székelö kormánynak, hogy a felvonulási tilalmat nem veszi figyelembe, a tilalom ellenére megtartja a tüntetést. Budapesten megkezdödött a félelem nélküli élet, s jellemzö erre, hogy amikor - még a menet megindulása, még a kivonulás elött - megjelent a Müegyetemen a rendörfönök és a belügyminiszter helyettese, a diákok szóvivöje, mielött azok bármit is mondhattak volna, a diáktömeg lelkes helyeslése mellett ezt vetette oda a két karhatalmi küldöttnek:

- Rendörtisztek vannak jelen a teremben s ezt az alkalmat megragadom arra, hogy megmondjam nekik: Vigyázzanak, uraim! Budapest diákjai el vannak szánva, s nem kell nekik az önök engedélye. A tüntetést minden körülmények között megtartjuk s követeléseinket meghirdetjük![10]

A párt és a kormány kész helyzet elé került: a föváros fiatalsága megtagadta az engedelmességet a diktatúrának. Pillanatnyilag már csak egyet tehetett a hatalom: megörizni a látszatot, úgy tenni, mintha saját magától jobb belátásra tért volna. Pardon, tévedés volt - ez lett a hatalom mottója, s így pontosan másfél órával a tilalom bejelentése után a rádió új közleményt adott ki. Ekkor is zenei müsor volt, a fiatalok zenei újságja hangzott, mikor megszakították a müsort s ezt olvasták be, 14 óra 23 perckor: "A belügyminiszter közleménye: Piros László belügyminiszter a kihirdetett utcai gyülekezési és felvonulási tilalmat feloldja." A rádióban rövid szünet, majd gongütés, s mindjárt utána közlik, hogy este nyolc órakor Gerö Ernö rádióbeszédet mond...[11]

A hatalom meghátrált, az ifjúság gyözött, ez a nap valóban a csodák napja volt.

Amerika ezen a napon a közelgö elnökválasztás lázában élt. Ki lesz az új elnök? Eisenhower vagy Stevenson?

Adlai Stevenson demokratapárti elnökjelölt New Yorkban a Madison Square Garden választási gyülésén 18 000 ember elött beszélt és kijelentette, hogy a hidrogénbomba betiltása a világbéke kulcsa. Stevenson feltette a szónoki kérdést: ez a sorsdöntö probléma, a hidrogénbomba körüli elhatározás rábízható-e a republikánus párt vezetöségére, rábízható-e egy olyan emberre mint Richárd M. Nixon, az Egyesült Államok alelnöke? Minden alkalommal, mikor a szónok kiejtette a Nixon nevet, a hallgatóság fujjozásba és füttykoncertbe tört ki.

Eisenhower elnök ugyanakkor, mint katonai szaktekintély, kijelentette, hogy Stevenson érvelése illúzió, naivság azt hinni, hogy a hidrogénbomba betiltása meghozná a világbékét vagy csökkentené a nukleáris háború veszélyét.

Connecticut államban Eisenhower esélyei jobbak, mint Adlai Stevenson kilátásai, a kérdés csak az, hogy Eisenhower ugyanolyan különbséggel gyöz-e, mint 1952-ben, amikor 129 363 szavazattal kapott többet, mint ellenfele. De az biztos, hogy Connecticut "likes Ike". Massachusettsben is aggódnak a demokraták, mert ebben az államban 150 000-rel több asszony van, mint férfi, s a nök hajlamosak arra, hogy Eisenhower tábornokra szavazzanak; Stevenson-nak legalább 50 000 nöi szavazatot kell elhódítania az elnöktöl. Delaware államban viszont jobbak a demokraták kilátásai. Eisenhower elnök egyébként megígéri a választóknak, hogy egészségét újra megvizsgáltatja, a hét végén kórházba vonul, hogy alávesse magát egy "Head-to-Toe", egy "tetötöl talpig" orvosi vizsgálatnak. Az Egyesült Államokba L. N. Solovjev vezetésével szovjet delegáció érkezik, hogy "tanulmányozza az amerikai választásokat", s kijelenti, hogy a Szovjetunió a választási küzdelembe nem óhajt beavatkozni...

A Braniff légitársaság közli Amerika népével, hogy rövidesen belföldi járatokat is indít Douglas DC-7 gépeivel s az új járat erre a csodálatos névre hallgat: El Dorado Service. A New York-i Fourth Street Theatre folytatja Csehov "Sirály" c. darabjának elöadását, jóllehet a bemutatót a kritika felületesnek és kedvetlennek mondotta. Viszont nagy sikere van az angliai Old Vic társulatnak Shakespeare II. Richárdjával a Winter Garden színpadán. A szezonnyitó darab elöadásán a drámai arányok kiegyensúlyozottak s a publikum megállapítja, hogy évek óta ez a legkitünöbb Shakespeare-együttes, amely New Yorkban fellépett...

Az amerikai futballban Michigan állam könnyü gyözelmet arat a Notre Dame felett s ezzel, megelözve Oklahomát, az United Press College játékaiban a Spartans az elsö helyre kerül.

Október 23-án a New York-i börzén nyugodt az üzletmenet, nyugodt és súlyos, heavy. Az olajrészvények nyertek a legtöbbet. Általában az üzletkötés elmaradt az elözö napi mögött, akkor 1 430 000 részvény, ma csak 1 390 000 részvény cserélt gazdát. A legaktívabb részvények - most active stocks - között szerepel a Fruehaut Trailer és a General Motors. A Standard Oil N. J. kurzusa 54, a Pepsi Cola 19 és a Lockheed Air 52 3/4.

A "New York Times" ismerteti Herbert Kubly "Easter in Sicily" c. könyvét, amely 296 oldalon látott napvilágot, kapható 3 dollár 95 centes áron; a könyv részletesen leírja a divatos banditavezér, Giuliano müködését, aki Garibaldi és Billy the Kid egyfajta keresztezödése.

Otto Mayer, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke helyteleníti a kínai olimpiai bizottság kívánságát, hogy ti. a közelgö Melbourne-i olimpiáról zárják ki Nemzeti Kína sportolóit. Mayer szerint a kommunisták politikai manöveréröl van szó.

San Diego, a hatalmas kikötöváros lakossága értesül, hogy elözö nap 80 éves korában a Naval Hospital egyik betegszobájában elhunyt Orin Gould Murfin admirális, akit a Pearl Harbor elleni japán támadás által okozott katasztrófa kivizsgálásával bíztak meg annak idején; az admirális mint fiatal kapitány az elsö világháborúban Skóciában 60 000 aknát gyártott s elzárta a német tengeralattjárók útját az Északi-tengeren, az Orkney-szigetek és Norvégia között. New Jersey újságolvasóival közölték, hogy a Bermudákon töltött vakációja alkalmával szívrohamot kapott Milton J. Goger, az American Type Founders Company elnöke. Élt mindössze 49 évet, gyászolja felesége, dr. Pauline R. Goger.

A szakszervezet, az International Longshoremen's Association, az I. L. A. elnöke, Capt. William Bradley közli az amerikai kormánnyal, hogy ha nem kötnek megfelelö master contract-ot a kikötöi munkások számára, akkor a kikötöben november 1-töl mindhárom tengerparton leáll a munka.

És elötérbe került Közép-Kelet-Európa!

Eisenhower elnök október 23-án választási beszédet mondott a washingtoni Sheraton Hotelben "az ácsok testvérisége" nevü szervezet tagjainak, az organizáció gyémántjubileuma alkalmából. Az elnök érzékeltette, hogy az Egyesült Államok hajlandó segélyt nyújtani Lengyelországnak és más szabadságszeretö népeknek a csatlós országokban, ha ezek kívánják és ha hasznukra van. Amerika - mondotta az elnök - az emberi szabadság bajnoka, ezért küldetésének tekinti, hogy a szabadság inspirációját vigye a csatlós államok elnyomott nemzeteinek. A lengyeleket és a hozzájuk hasonló népeket, amelyek már ismerték a szabadságot - folytatta Eisenhower -, nem lehet örökre megfosztani nemzeti függetlenségüktöl és személyes szabadságuktól. A csatlós államokban az imperializmus elégedetlenséget okozott, nyugtalanságokra, lázongásokra vezetett... A történelem bizonyítja, hogy a fegyverektöl való félelem nem irtja ki a szabadság emlékét, a szabadság szeretete tovább él, mint a zsarnokok hatalma... - ..."all history testifies that the memory of freedom is not erased by the fear of guns, and the love of freedom is more enduring than the power of tyrants".[12]

A vén Iszter, mai nevén a Duna méltóságteljesen hömpölygött széles medrében a budai királyi palota alatt, s mindkét oldalán óriási tömeg hömpölygött a rakparton vagy az utcákon, gyülekezett a kisebb-nagyobb tereken. A magyar föváros körútjai mintha szintén folyókká váltak volna. Hullámzott, nött, egyre nött a tömeg. Ami egy félórával vagy órával elöbb még individuális hösi cselekedet volt - egy bátor felállás az íróasztal mellett, a szerszám tüntetö lehelyezése a munkapadra -, az most már kollektív lelkesedéssé változott s ellenállhatatlanul ragadott magával ezreket, tízezreket.

Buda és Pest egyetemeinek ifjúsága két célpont felé igyekezett. A pesti oldalon a Petöfi-szobor, a budai oldalon a Bem-szobor volt az irány. Két szabadsághös. És az ország, amely több mint egy évtizede elvesztette nemzeti függetlenségét, s amelyen egy nem emberszabású ideológia diktatórikus uralma terpeszkedett, a lelkek gátszakadásának ebben a pillanatában az ország már ettöl a két névtöl megrészegült. Szent részegség volt, olyan történelmi lelkiállapot, amely egy században csak egyszer születik.

Már nemcsak a diákság masírozott. Villamoskalauzok leállították kocsijaikat s ök is, utasaik is csatlakoztak a menethez. Villamosok lépcsöjéröl fiatal lányok szórták a röpcédulát az emberek közé, a 14, a 16, a 20 vagy 22 pontos követelések szövegét. A vonuló tömegben itt-ott kigöngyölték és magasba tartották a piros-fehér-zöld zászlót s az évtizedes vöröszászlós, sarló-kalapácsos lobogók után a trikolór puszta látványa mérhetetlen lelkesedést váltott ki. A zászló, a zászló! Minden népfelkelés varázsos jelvénye most is döntö szerepet játszott. Mert ahogy haladt a menet a szobrok felé, egyszercsak, a tisztjelöltek iskolája elött haladva csaknem hihetetlen látvány tárul eléjük. A leendö tisztek laktanyájának egyik ablakából kibukkan egy nemzetiszínü lobogó, s a közepén, a gyülölt szovjet mintájú címer helyén most hatalmas, kör alakú lyuk tátong. Szinte megelevenedett az emberek elött a kép, amint a honvédség tagjai ollót vesznek kezükbe, kinyirbálják a szovjet felségjelvényt, eltávolítják a magyar zászlóról az idegen emblémát. Mintha rákos daganatot operáltak volna ki a nemzet testéböl ezzel az aktussal - s a tömeget mérhetetlen öröm járja át, mert látja, hogy a katonaság rokonszenvez vele. "Velünk a honvédség, mellettünk a tisztek!" - hangzik fel ezen a napon immár másodszor a fiatalok üdvrivalgása. Hasonló jelenetekre kerül sor a Bem-kaszárnya közelében. Ott egy elit-alakulat tanyázik s annak katonái is fraternizálnak a tüntetökkel. A tömegben ekkor felhangzik s futótüzként terjed tovább az évtizede lefojtva lappangó, de ki nem mondott, visszafojtott követelés: "Menjenek ki az oroszok. Legyen vége már! Legyen béke már!" Pillanatok alatt megszületik a legtömörebb fogalmazás, s akkor újra és újra kórusban hangzik az óhaj és a sóhaj: "Ruszki haza! Ruszki haza!"

Halad és dagad a tömeg, amerre vonul, kinyílnak az ablakok, s egyre több házra tüzik ki a háromszínü lobogót. És immáron mindegyiken ott a lyuk, amely szimbólum lesz, egy kezdödö népfelkelés legjellegzetesebb szimbóluma: a kioperált pestis, az eltávolított vész. Az emeletek magasából virágokat szórnak a tüntetökre.[13] A boltok, tiszta rokonszenvböl, sorra bezárnak, nincs vétel, nincs eladás, nincs üzlet ezekben az órákban, aki csak teheti, velük tart, a felvonulókkal. Csodás átalakulások történnek ezekben az órákban. Aki tíz évig opportunista volt, az most nem gondol a következményekre. Aki tíz évig sínylödött börtönben, mint politikai fogoly, most nem retten meg esetleges új cella lehetöségétöl. Aki tíz évig kommunista volt, nem érti, hogy lehetett az. Aki évtizeden át még tollal is szolgálta a diktatúrát, most, ott a menetben haladva, érzi, hogy soha ilyen nagyszerü élményben nem volt része, s aggodalom és remény közt hánykolódva megtalálja nemes önmagát s büszke arra, hogy pártjában ö már régebben is reformot követelt. "Mikor ott meneteltem a tömeggel a budai rakparton, a Bem-szobor felé - hangzik az öszinte vallomás -, már tudtam, hogy forradalom van... Még soha életemben olyan 'sodrást' nem éreztem." Őt is, mint ezreket, fojtott ujjongás fogja el: "Ilyen elemi erönek senki sem állhat ellen."[14]

De mégis vannak, akik ellenállnak az elemi erönek. Amíg a tisztítótüzben átformálódó kommunista publicista a Duna egyik partján így gondolkodik, a másik parton, a Petöfi-szobor közelében zavaró incidens támad. Az egyik mellékutcából újabb csoport bukkan ki - vörös, kommunista zászlókkal. Ők is "diákok", a Marx-Lenin Intézet növendékei, a marxizmus-leninizmus megtestesülései. Beneveznek a felvonulásba s a maguk szája íze szerint akarják manipulálni. De zászlóik puszta látványa s jelszavaik vonalas jellege felháborítja a nemzeti szabadság eszméitöl áthatott többi diákot. Hangos helytelenítés moraja zúg fel a vörös zászlók láttán, néhány veszélyes pillanatig úgy tünik, hogy ölre mennek, verekedésre kerül sor. De megmutatkozik, hogy a vörös zászlónak nincs többé varázsa, és a marxi-lenini fiatalok, mint törpe minoritás, csakhamar elnémulnak, és, elfeledve (vagy megtagadva) a pártindulót, az Internacionálét, ök is bekapcsolódnak e nagy nap, a csodák napja ösi dallamába, ök is fújják a lelkes tömeggel - a Marsaillest.[15]

Már majdnem délután három óra, amikor a Petöfi-szobornál megkezdödik a szabadság elsö szertartása. Egy fiatal, népszerü színész, Sinkovits Imre müvészete csúcspontján s a nemzeti extázis mámoros hangulatában elszavalja Petöfi versét, elmondja a gyújtó szavakat: "Talpra magyar, hí a haza, itt az idö, most, vagy soha!" Utána felolvassa az egyetemisták pontjait s mindenki érzi e követelések, kívánságok, egy évtizeden át elnyomott vágyak teljesítésének ellenállhatatlan parancsát: most, vagy soha! Ha most nem, akkor sohasem.

Ebben a hangulatban már nem lehet átütö sikere annak, amit az Írószövetség nevében kísérel meg az ország egyik legismertebb írója, Veres Péter, volt miniszter. Már nincs ereje, mindenki érzi, nincs ereje (mert késö) a fifty-fifty kínálgatásnak. A Petöfi-szobortól a budai Bem-szoborhoz vonulnak a diákok s csatlakoznak a budai oldal tüntetöihez. Ott, a lengyel generális szobránál, a lengyel követség épülete elött az elmúlt hét lengyel sikereihez gratulál a magyar föváros népe. Ott szólal fel Veres Péter. Amit mond, az nagyrészt tartalmazza a diákok követelését s a tömegben elvegyült tisztnövendékek is, a Petöfi Katonai Akadémia diákjai éppúgy, mint más föiskolások, itt-ott helyeselnek is. De itt-ott felkapják a fejüket az emberek. Lelkesednek, mikor a szónok "független nemzeti politikát" követel, de kissé értetlenkednek, söt gyanakszanak, mikor a szónok ehhez hozzáteszi: "a szocializmus alapján". Lelkesednek, mikor az öreg író a megalázó bérviszonyokról s a társadalombiztosítás gyalázatos állapotáról beszél, vagy a parasztpolitika visszásságairól, de meghökkennek, mikor arra szólít fel, hogy lépjenek fel "ellenforradalmi kísérletekkel" szemben. Helyeslik, mikor Veres azt kívánja, hogy Nagy Imre legyen a miniszterelnök. A tömeg egyik része ujjong, a másik része gyanakszik. Veres Péter keveri a meggyülölt rezsim fogalmait a szabadság eszméivel, s ez gyanús. Nincs gyanakvóbb individuum, mint a tömeggé alakult individuumok összessége, nincs féltöbb és gyanakvóbb lélek a forradalomra készülö lelkeknél. Akik ott állnak a Bem-szobornál, még talán nem is tudják, hogy forradalmat csinálnak, de azt ösztönösen érzik, hogy forradalmakat lehet leverni, de nem lehet kijátszani. És valahogy sértö, idegesítö és gyanús a hatalmat reprezentáló ösz író gyanúsítása az "ellenforradalommal"...

Ami a Petöfi- és Bem-szobornál történt ezen a napon, az örömet hozott, de az örömbe egy kis ürömöt is vegyített, Veres Péter több félmondata disszonánsán hatott. Föleg pedig kérdések özönét nyitotta meg a szívekben és a fejekben. A nép szólt - mi lesz a válasz? Szóljon a hatalom, kérjük a feleletet, várjuk a döntést. Milyen felelet, milyen döntés? - ezt tán senki sem tudta pontosan megfogalmazni, de mindenki érezte, hogy a hatalomnak, a diktatúrának el kell fogadnia, jóvá kell hagynia a mai nap szabadságvívmányait - a lyukas zászlókat, a nemzetiszínü lobogókat szentesíteni kell. A kommunista író is, aki ott a tömegben menetelve érezte a "sodrást", folytatta vallomását önmaga elött: "Jóllehet a nemzetieskedés nem volt kenyerem, a megszaggatott háromszínü lobogó látványa engem is feltüzelt, s valami felemelö nagy kárörömet éreztem az oroszokkal szemben: no, most végre megkaptátok!"[16] Ha így gondolkodott a pártember, hogyan gondolkodhattak és érezhették ezen a napon azok a milliók, melyeknek egyike ezt jegyezte fel ezekben az órákban: "A párt a mi szemünkben vérszomjas vadállat volt, csak arra jó, hogy amúgyis nehéz életünket még jobban megnehezítse..."[17]

A Bem-szobornál is, mint a Petöfiénél, elszavalják - itt egy diák - a "Talpra magyar!"-t, s valaki rázendít az évszázados nemzeti imádság fájdalmas-bús, panaszkodó és reménykedö dallamára. Felhangzik a magyar Himnusz, amelyet a diktatúra hosszú éveken át elüzött, tiltott, vagy éppen csak hogy néha megtürt. Más nép himnusza pattogó induló, vagy sodró, vagy méltóságos zene - a magyar nemzeti himnusz valóságos oratórium, könyörgö imádság: Isten, áldd meg a magyart... Nyújts feléje védö kart, ha küzd ellenséggel.

A magyarság ekkor több mint egy évtizede küszködött az orosz megszállással s most, ebben az órák alatt megszületett fennkölt, szublimált lelkiállapotban úgy érezte, szüksége van az Úr védö karjára. Valaki késöbb úgy jellemezte ezt a napot, azt tartotta a legjellemzöbb külsö jegyének, hogy az utcán ismeretlen emberek egymás nyakába borultak, ölelték és csókolták egymást, majd, ha megláttak egy nemzetiszínü zászlót, vigyázzba merevedtek és átszellemülten szép arccal elkezdték énekelni a Himnuszt...

Ez az emelkedö nemzet tehát választ várt. Kitöl? A kormánytól. A kormány ekkor a Duna-parti gótikus palota, a parlament falai között székelt. A Bem-szobornál valaki kiadta a jelszót: Gyerünk a parlamenthez! Ekkor már több hivatalban, gyárban, üzemben befejezödött a munka, így még több ember sereglett az utcákra és mintegy dróttalan távírón mindenki megtudta, rádió nem beszélt róla, de mindenki értesült arról, hogy irány a Parlament, a következö lépés: a hatalom felelete.

Párizsban e napon Guy Mollet miniszterelnök a parlamentben felveti a bizalmi kérdést. Tudni akarja, hogy a Tisztelt Ház helyesli-e a kormány kül-, gazdasági- és szociálpolitikáját, valamint Algériával kapcsolatos magatartását. A bizalmi kérdés nyilvánvalóan az utolsó komplexumnak szól, Mollet ehhez akar tüntetöleg nagyarányú támogatást. A szavazás két nap múlva lesz, de már most, október 23-án mindenki biztosra veszi, hogy a kormány nagy többséget kap. Mert Franciaországot nem a zúduló lengyel, és a csak gyéren szivárgó magyar hírek foglalkoztatják elsösorban, hanem Francia-Algéria új, nagy, szenzációs eseménye: egy francia huszárvágással sikerült elfogni az algériai felkelés legföbb vezetöit. Ezek a vezetök Kairóból irányítják az algériai lázadást, s éppen Marokkóban jártak. Párizst felháborította, hogy Marokkó fogadta öket, s mikor onnan repülögépen visszatértek Egyiptomba, a francia személyzettel rendelkezö DC-3 típusú gép, Grelier kapitány vezetésével, Pálma de Mallorca-i közbeesö leszállás után, Algírba vette útját. A Maison Blanche repülötéren már francia rendörök várták az öt rebellis-vezért, akik között az illegális harc egyik fö irányítója is ott volt: Mohamed ben Bella...

Párizs lélegzetvisszafojtva hallgatja a híreket. Tuniszban tüntetés a franciák ellen, Mekneszben 9 halott. Casablancában az egyetemi fiatalság, ugyancsak Párizs ellen háborogva, kibontotta az algériai felkelök zöld zászlaját. Semmi kétség: Franciaország új afrikai válság elé néz. A párizsi kormány felfüggesztette tárgyalásait Marokkóval. Pineau francia külügyminiszter Londonban megegyezett Eden angol miniszterelnökkel és Selwyn Lloyd külügyminiszterrel, hogy Anglia és Franciaország elutasítja Egyiptom kérését, hogy ti. a júliusban államosított Szuezi-csatorna ügyében kezdjenek új tárgyalásokat az ENSZ fórumain...

Az angol flotta látogatóba Franciaországba érkezett, a büszke angol hajók befutottak Toulon kikötöjébe...

Párizsban a Trocadero közelében új, kiadó hivatalokat hirdetnek, nagy parkolólehetöségekkel, az Étoile-tól tíz percre pedig új, szép lakások kaphatók - beaux appartements. A színházi és filmvilágot, a mozilátogató közönséget e napon izgalomba hozza a hír, hogy Amerikában újra megfilmesítik Jeanne d'Arc történetét. Otto Preminger, a kiváló filmrendezö tüneményes nöi föszereplöt talált egy 18 éves amerikai lány személyében. A "Figaro" megírja, hogy a leány neve Jean Seberg, egy Marshalltown-i patikus lánya. A városka Iowa államban van, 23 000 lakossal, ezek egyike az ifjú hajadon, aki egy méter hatvan centi magas, szeme zöldesszürke, arca lángoló és kifejezö, de ezen az arcon feltünik a mosoly is, hirdetve a humorérzék vigasztaló erejét. Une Visage ardent et expressif - Franciaország nemzeti hösének leendö alakítója...

Persze, Lengyelország és már-már Magyarország is dörömböl a francia tömegek tudatának falán. Pologne és Gomulka neve ott virít az újságok elsö oldalán, belül pedig már felbukkan Budapest neve, a hír, hogy Szegeden 3000 diák kilépett a hivatalos ifjúsági szervezetböl, a kommunista Hitlerjugend organizációjából és külön, független egyesületet hozott létre. Nyílt lázadásban a magyarországi diákok - írják a francia lapok, s megmondják, miért a forrongás, mi a cél: nagyobb szabadság és normális megélhetési viszonyok - pour une plus grand liberté et des conditions d'existence normales...[18]

Amit külföldi tudósítók azonnal megértettek, azt a magyarországi párt és kormány reprezentásai képtelenek voltak megragadni és a maga mélységében felfogni. Egy elbizakodott rezsim a szó legszorosabb értelmében vakon és kelletlenül vette tudomásul a fejleményeket s abban bízott csak, hogy a láng vagy magától kialszik, vagy egy kis eröszakkal könnyedén kioltják. Nagyobb szabadság? Minek? Normális életviszonyok? Hát nem megkapták a szocializmus vívmányait? Néhány író és még inkább újságíró kis intellektuel csoportját, egy maroknyi idealista kommunistát leszámítva a párt és a kormány vezetöi és káderei a kialakult helyzet megoldására, a forrongás lecsendesítésére semmiféle politikai megoldást nem találtak, nem is igen kerestek. A jobbak pedig, mint például Nagy Imre, ahogy még aznap este kiderült, haboztak, vonakodtak és - elkéstek.

Többszázezernyi tömeg özönlötte körül a parlament épületét. Volt, aki kétszázezernek látta, de nem kevesen úgy látták, van ez a tömeg félmillió is. Vagyis Magyarország fövárosának legalább egyharmada, ha nem a fele itt szorongott és várt. A tömegben sok egyenruhás katona, fiatal, pirospozsgás, paraszti arcok. Sapkájukról letépték az ötágú csillagot, a kommunista felségjelvényt. Nemzeti zászlók emelkedtek a magasba itt is, a vörös zászlók megfogyatkoztak, az emberek lehurrogták, ha ilyet láttak, a zászlóhordók pedig gyorsan eltüntették vörös hitvallásukat.

A parlament és benne a kormány, hallgatott. Hegedüs András miniszterelnök nem volt az épületben, az Akadémia utcai pártszékházba kellett mennie. Magyarországon nem a kormányfö, hanem a pártfötitkár az úr. Hegedüst itt most két miniszterelnökhelyettes képviselte, Hidas István és Mekis József. Valósággal elbújtak a tömeg elöl, a parlamentben a legtöbb villanyt eloltották, majdhogy némán és feketén állt a gótikus ház. Egy fiatal munkás dörömbölésére végre kinyitották a kaput s beleegyeztek abba, hogy Erdei Ferenc földmüvelésügyi miniszter, aki névlegesen nem volt a kommunista párt tagja, fogad egy kislétszámú küldöttséget. A fiatal munkás, Pongrátz Ernö, rávette a minisztert, hogy a parlament fökapujáról vegyék le a szovjet típusú címerrel lengö zászlót s gyújtsák meg a villanyokat is, hogy a nép megnyugodjék, lássa, hogy történik valami. Kisebb huzavona után Erdei megértette azt is, hogy elkerülhetetlen Nagy Imre megszólaltatása: a tömeg, többszázezer ember, felelös személyt akar hallani, s lehetöleg mindjárt Nagy Imrét. A miniszter ekkor telefonon felhívta a budai villájában tartózkodó volt miniszterelnököt, közölte vele a tényállást és kérte, azonnal jöjjön a parlamenthez, szóljon a néphez.

- Mit mondjak én az embereknek? - válaszolta Nagy Imre.[19] Úgy döntött, hogy otthon marad.

A "kormány" tagjai közben "cselhez" folyamodtak: intézkedtek, hogy a hatalmas tér, a Kossuth tér közvilágítását oltsák ki, akkor a sötétben senkinek sem lesz kedve tovább álldogálni s így talán szépen hazamennek. A gyerekes csíny azonban visszájára sült el, bumerángnak bizonyult. Mert abban a pillanatban ezer és ezer fáklya fénye gyúlt ki. A "forradalom" leleményes: sokan a déli vagy esti újságot szorongatták hónuk alatt, ebböl lett most fáklya, ebböl született a fény. Röpiratok, röpcédulák is akadtak jócskán, hisz nemcsak a diákok röpcéduláztak, hanem a párt is osztogatott felhívásokat, azzal a szöveggel, hogy este nyolc órakor mindenki hallgassa a rádiót, mert a fötitkár, Gerö elvtárs fog beszélni. "Geröt" is meggyújtották, a pártröpirat is fáklyának szolgált pillanatok alatt. És ebben a misztikus fényben, sziporkázó, pislákoló, fellobbanó világosságban még inkább megmutatkozott az arcokra kiült lélek: felmagasztosult, komoly, ihletett vonások. Valami fájdalmas remény, szinte templomi áhítat, leírhatatlanul szent elszántság ült a szemekben. Ezekbe a szemekbe nem mert, nem tudott belenézni a diktatúra ezen a napon, bújócskát játszott és megpróbált kisiklani. A tömeg nem tágított. Gúnyosan, sértön nézett vele szemben a parlament tetején egy kivilágított vörös csillag, amely a sötétségben még provokálóbb lett; kórusban zúgott fel a követelés: Le a vörös csillaggal, le a vörös csillaggal! Az elsö vívmány volt azután, hogy körülbelül egy óra múlva eltávolították a gyülölt jelvényt. Kicsiny siker volt, de éppoly mámoros ujjongást keltett, mint az elsö lyukas zászló a kaszárnya ablakában s végig a házak során.

A reformkommunisták, Nagy Imre barátai, akik közül jónéhány ott állt a tömegben, halálos biztonsággal érezték, hogy Nagy Imrének tennie kell valamit. Nagy Imre híján Erdei Ferenc miniszter állt ki a parlament egyik erkélyére és megpróbált beszélni. De mit tudott mondani? Már pártjának, a parasztpártnak nála mégiscsak népszerübb másik személyisége, Veres Péter beszéde is elsikkadt a Bem-szobornál, nem keltett lelkesedést, hát akkor mégkevésbé Erdei, akiröl köztudomású volt, hogy szoros szálak füzik a kommunista párthoz. Jóformán ki sem nyithatta a száját, a tömeg valósággal elkergette, s szégyenszemre visszavonult a csúcsíves ablakok mögé. Sinkovits Imre itt, az egyik erkélyen, ismét elszavalta Petöfi versét. Ezt még lelkesedéssel fogadta a tömeg, de további verseknél már türelmetlenkedett, elterelö müveletnek vélte vagy unta. Nagy Imrét követelték és hiteles, világos állásfoglalást.

Nagy Imrét akarjuk! Hol van Nagy Imre? - hangzott a kiáltás, mégpedig egyre türelmetlenebbül, söt, már-már gyanakodva, hogy még ez az emberséges kommunista politikus is vonakodik, még reá sem lehet számítani ebben a nagy pillanatban. Nagy Imre barátai, Aczél Tamás író, Vásárhelyi Miklós, Méray Tibor és Losonczy Géza újságírók autóba vágták magukat s "Imre bácsi" Orsó utcai villájába hajttattak, kapacitálták, hogy jöjjön azonnal, mentse meg a helyzetet.

Nagy Imre ellenkezett, örült ugyan annak, hogy a nép hozzá fordult, de úgy vélte, ez nem alkalmas idö arra, hogy a parlamenthez menjen. Kétely is elfogta: tud-e olyat mondani, hogy szavai megnyugtassák a nekivadult tömeget? A pártban most nincs hivatalos pozíciója, még csak a Központi Bizottságnak sem tagja. Kinek a nevében beszéljen? Kinek a nevében ígérjen? Így tépelödött, vonakodott Nagy Imre.[20] Egyik leghüségesebb híve rezignáltan állapítja meg: "Ez az ember, akinek egész élete a Kommunista Párt vasfegyelmében telt el, el sem tudta képzelni, hogy a pártvezetöség kifejezett parancsa nélkül valamilyen lépésre szánja el magát."[21]

Valóban nem lehet arról beszélni, hogy Nagy Imre ezen a napon elszánta volna magát valamire. Barátai unszolták s majdhogy akarata ellenére cipelték a parlamenthez. Fáradt volt és határozatlan. "Az Isten szerelméért, mire vársz? Ha nem jössz azonnal, valami iszonyú fog történni!" - könyörgött neki most Aczél. Vásárhelyi Miklós, joggal, még drámaibban lépett fel. Kapacitálása, érvelése jó diagnózisa volt a helyzetnek, amikor így kérlelte vezérét: "El vagyunk késve... El vagyunk késve, mert a nép elöretör és Te, akit vezetöjének akar, még mindig itt vagy s nem cselekszel."[22]

Ez hatott. Budáról a Pasarétröl indult el a kocsi s útközben Nagy Imre nagy meglepetéssel fedezte fel az új, soha nem látott zászlót: a kivágott címerrel. Aztán még egyet látott, még egyet, egyre többet. Verejték ült ki a homlokára.

Este nyolc óra felé járt, amikor a téren elterjedt a hír, hogy megjött, mégis megjött, megérkezett Nagy Imre. Lelkesedés moraja és taps zúgott fel a bejáratnál, ahol meglátták, felismerték. Végre itt a szabadító szó, végre itt az iránymutatás. Nagy Imre és kísérete bement az épületbe. Mekis József hidegen és méltatlankodva fogadta, szinte megrótta, hogy minek jött ide! Úgy tett, mintha Nagy Imrét ebben a pillanatban csak az érdekelte volna, hogyan alakul az ö és a párt viszonya: "A Központi Vezetöség a jövö héten összeül s ott meg fogják vitatni az ügyedet" - mondotta ez a szemellenzös ember, a gyülölt Rákosi Mátyás felfedezettje és teremtménye. Vásárhelyi vállon ragadta Mekist s szinte kétségbeesve kiáltotta: "Megörültél? Jövö héten?"

Mekis magatartása jól példázta a párt gondolkodását. Ebbe a gondolkodásba belefért a Központi Vezetöség, belefért egy megregulázott majd rehabilitált vezetö, mint Nagy Imre, de nem fért bele, mint tényezö, amely számít - nem fért bele a nép. A gomolygó, vonagló, lázongó s hosszú évek után ma újra bátor és felemelt fejü nép sem: Mekis és a párt számvetésében ez nem létezhetett, még most sem. De amikor odakint újra felzúgott, minden eddiginél erösebben ennek a semmibe vett népnek immár türelmetlen kiáltása, Mekis mégis elsápadt.

Nagy Imre kilépett az erkélyre. Elöször meg sem ismerték a sötétben. Késöbb került csak elö egy lámpa s megvilágította a jólismert arcot.

A zúgás elcsendesedett, mindenki pisszegve intette szomszédját, legyen csend, csend, Nagy Imre beszél.

Igen! Most jön a megváltó szó.

És a várva várt politikus megszólalt:

- Elvtársak!

Nem megváltó szó volt, hanem végzetes szó.

- Elvtársak? - néztek körül az emberek meghökkenve. Nem értették. Elvtársak? A magyar nép van itt, az ezen a napon nemzetté nemesedett nép, amely elfelejtette a félelmet, de el akarta felejteni a pártot is, az elvtárs-uralmat, a diktatúrát, egy évtized meggyülölt zsargonját. Az ember ott fenn az erkélyen, Nagy Imre, ugyancsak meghökkent és megzavarodott. Mert odalentröl elöször egy hang, aztán száz és ezer torok kiáltotta, elöször tétován, aztán ütemesen, növekvö erövel, sokszor, kórusban:

- Nem vagyunk mi elvtársak! Nem vagyunk mi elvtársak!

A politikus összeszedte magát s mégis elmondott néhány gondolatot. Rögtönzött beszédéböl a tömeg csak keveset értett s amit megértett, azt nemtetszéssel fogadta.

Szeretettel üdvözlöm a megjelenteket - kezdte, s jelzökbe menekült, majd minden mondatában a "demokratikus" jelzöt használta, amely a kommunista uralom tíz éve alatt, minthogy visszaéltek vele, elvesztette klasszikus hamvasságát és a szenvedö alanyok számára vasfüggönyt, diktatúrát, börtönt, hazugságot, süllyedö életszínvonalat jelentett. Nagy Imre dicsérte a "demokratikus ifjúságot", emlegette a "szocialista demokratizmus"-t, az ifjúság megmozdulását "demokratikus fellépésnek" nevezte. Receptnek "a párton belüli tárgyalás és tisztázás" útját ajánlotta, a tömeget pedig mintegy arra intette, hogy "az alkotmányos rend és fegyelem" legyen a cél.[23] "A párton belül" - mondotta Nagy Imre s a tömeg úgy érezte, csalódottan, hogy a népet megint kizárják, a kibontakozást még Nagy Imre is csak "a párton belül" tudja elképzelni.

Az emberek nem nyugodtak meg. Úgy érezték, becsapták öket. Nagy Imre hamar véget vetett a beszédnek s felszólította a népet, hogy szépen menjen haza. Haragos zúgás volt a válasz, s azt, akit egész nap hívott, követelt és várt a lelkes tömeg, azt az embert a nép most lehurrogta. Elkeseredés vált úrrá, majd mély hallgatás kerítette hatalmába a tömeget. Valahogy úgy érezte mindenki, hogy arcul ütötték.

Nagy Imre mégis feltalálta magát, utolsó pillanatban mentö ötlete támadt - énekelni kezdte a Himnuszt, biztatva a népet: énekeljen ö is.

Ilyen szomorúan még nem énekelték a Himnuszt Magyarországon. Mérhetetlen fáradtság fogta el az embereket.

De talán senki sem csalódott akkorát e percekben, mint Nagy Imre szükebb köre, barátainak ott lévö kis serege. Ha a tüntetö nép csalódott, a reformkommunisták meg voltak döbbenve. Elsösorban ök, a hivatalos s valaha büszke elvtársak döbbentek meg Nagy Imre "Elvtársak!" megszólításán. A nép reagálására emlékezve állapította meg a Nagy Imrét egy órája még lelkesen kapacitáló Méray Tibor: "Mindenki elött, akinek szeme és füle volt, ebben a pillanatban nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy Magyarországon nemcsak Sztálin és Rákosi nem kell, hanem az egész párt sem - úgy, ahogy van. A magyar kommunista párt teljesen és visszavonhatatlanul megbukott."[24] Egy másik tisztelöje, Kende Péter, ezt jegyezte fel: "Megdöbbentett Nagy Imre értetlensége... Élete legrosszabb beszédét mondta el ott a Parlament elött. Elöször is a megszólítás: Kedves elvtársak!... Micsoda megbocsáthatatlan fáziselmaradás volt ez azok után az órák után, amelyeket a tömeg ott együtt megért! S maga a beszéd, ez az ügyetlen csillapítás! kísérlet... Nagy Imre nem találta meg a megfelelö hangot s ez talán végzetes volt."[25]

Németország és Bonn különös látogatót ünnepelt ezekben a napokban. Elözö nap érkezett meg ugyanis Julius Raab osztrák kancellár s most, október 23-án reggel az új német állam polgárai megelégedéssel olvasták az elözö esti bankett pohárköszöntöit. Adenauer német kormányfö arról beszélt, hogy a német nép nagy együttérzéssel kísérte az osztrákok sorsát s örül a nemrég elnyert osztrák függetlenségnek, egyúttal megjegyezte, hogy Németországtól még mindig megtagadják a nemzeti egységet. Raab kancellár, akit a bonni pályaudvaron a porosz Präsentiermarsch hangjaival üdvözöltek, a hagyományos osztrák kedélyességgel fátyolt borított a hitleri Anschluss emlékére s bonni útját úgy jellemezte, hogy ezzel "a Duna és a Rajna ismét közelebb került egymáshoz". Winifred Martin vezércikken dolgozik e napon, amely üdvözli a Bécsböl jött látogatót s megírja, hogy egy újabb Anschlusst ma már sem a németek, sem az osztrákok nem kívánnak; némi nosztalgiával rámutat a történelmi igazságra, hogy Bismarck még felismerte a Habsburg Ház valódi európai misszióját, amikor a legkülönbözöbb népeket okosan összetartó Habsburg-kormányzat idején azt mondotta, hogy "képes volnék lövetni az osztrákokra, ha csatlakozni akarnának hozzánk".

Az osztrák kancellár látogatása mellett a bonni politikát az új honvédelmi miniszter, Franz Josef Strauss személye foglalkoztatta, mert Strauss megtette egyik elsö intézkedését: demokratikus érzelmü tisztekböl bizottságot állított fel az új német hadseregbe jelentkezö volt SS-tisztek ügyének kivizsgálására; aki az SS-ben ezredesi vagy tábornoki rangot viselt, nem jelentkezhet, s a jelentkezönek szakítania kell a nemzetiszocialista ideológiával; de az új rendszer lényege, hogy a jelentkezésnél egyéni jogtalanságot kiküszöböljenek. A fiatal miniszter egyébként csökkenteni akarja a minisztérium létszámát és osztályait, hatásosabban kívánja megszervezni ügykörét. A müncheni "Süddeutsche Zeitung" megjegyzi Franz Josef Strauss elsö intézkedéseihez: "Pillanatnyilag el kell ismernünk, hogy az új honvédelmi miniszter a helyes úton jár..."

Saarbrückenben az iskolák ünnepséget rendeztek abból az alkalomból, hogy kereken egy éve, 1955. október 23-án ez a tartomány népszavazással a Német Szövetségi Köztársasághoz csatlakozott, s Ney tartományi miniszterelnök méltatta Franciaország magatartását, amely akceptálta a lakosság döntését. Ezzel - mondotta - elhárult az utolsó területi akadály a német-francia együttmüködés útjából, a Saar-vidék soha többé nem lehet szétválasztó elem Európában. Berlin népe megelégedéssel vette tudomásul azt a bonni közlést, hogy Heuss államelnök novemberben egy teljes hetet Nyugat-Berlinben tölt s onnan intézi hivatalos teendöit. Az IG-Metall, az acélmunkások szakszervezete bejelentette: másnap, október 24-én Schleswig-Holstein 28 kikötöi üzeméböl 10 üzem sztrájkba lép, hogy nyomatékot adjon követeléseinek: hosszabb szabadság, több szabadságpénz. Münchenben a városi tanácsban Karl Erjart tanácsos ismertette az idei Oktoberfest mérlegét. Essenben "kitört a vadnyugat", a rendörség elözö éjjel autós-gengsztereket üldözött, akik a "Ruhrblick" nevü étteremben elöreszegezett fegyverrel kényszerítették a vendégeket, hogy értéktárgyaikat rakják ki az asztalra; jóllehet a gengszterek kocsija egy utcai oszlopnak szaladt, sikerült elmenekülniük. Hamburg kikötöjében a háború befejezése óta most elöször jelentek meg német hadihajók, a tengerészet öt aknaszedö hajója. Nürnbergben, a játékgyártó városban olyan kiállítást rendeztek, amely bizonyítja, hogy a gyerekek kezébe nem kell militarista játékokat adni, lehet játszani pisztoly és ólomkatonák nélkül is: Es geht auch ohne Zinnsoldaten... A német lapokban hirdetések közölték, hogy már most lehet intézkedni a karácsonyi ajándékok tekintetében, a kommunista uralom alá került zónában maradt rokonoknak máris rendelhetö szeretetcsomag: Liebesgabenpakete für die Ostzone... Düsseldorfi jelentés szerint a Ruhrkohlen-Beratung GmbH. egyik tisztviselöje felhívást adott ki, hogy takarékoskodjanak az energiával, véleménye szerint Németországban évi kilenc millió tonna szenet lehetne megspórolni. A frankfurti börzén október 23-án az AEG részvényeit 211,- DM-mel jegyezték, az árfolyamok az elözö napihoz viszonyítva általában egy pontot estek; a BMW autógyár részvényeit csekély 128,- DM-ért lehetett vásárolni, a Norddeutsche Bank árfolyama 203,- a Süddeutsche Bank kurzusa 203,5 márka.

Bonn nyilvánosságra hozta ezen a napon Moszkva válaszjegyzékét egy korábbi német memorandumra, amely szabad választásokon alapuló német újraegyesítésre tett javaslatot. A nyugatnémet pártok mindegyike, kereszténydemokrata, szociáldemokrata és liberális párt egyaránt megállapította, hogy Moszkva a német javaslatot egyetlen ponton sem tette magáévá s nem fogadta el tárgyalási alapnak. Moszkva elutasítja az össznémet választásokat - Moskau lehnt gesamtdeutsche Wahlen ab -, hangzott a sajtó rezüméje.

A negatív moszkvai hír mellett természetesen a varsói hírek foglalkoztatták a politikai kedélyeket, s ebböl logikusan következett a keletnémet zóna kommunista vezérének szerepe. A varsói fejlemények után - hangzott az egyöntetü bonni kérdés - meddig marad még helyén Walter Ulbricht, ez a megcsontosodott sztálinista és minden liberalizálás ádáz ellensége? Sokan a választ is tudni vélték: Ulbricht csillaga hanyatlik! És épp e napon statisztika látott napvilágot, melyböl kiderül: a kommunista uralom alól oly szédületes mértékben menekülnek el a polgárok, hogy a keleti zóna lakossága, amely 1948-ban 19,06 millió volt, 1955-re leapadt 17,94 millióra.

A tömegek szórakozása ebben az idöben elsösorban a mozi, s a filmszínházak elött hosszú sorok állanak, mert bemutatják a Trapp család megható történetét olyan színmüvészekkel, mint Ruth Leuwerik, Hans Holt és Josef Meinrad. Új filmvígjáték is csábítja a nagyérdemü közönséget, Claus Biederstaedt föszerepével a "Kleines Zeit und grosse Liebe"; ünneplik Lili Palmert mint Anasztáziát, az utolsó cár leányát, s mindenütt megtapsolják a kezdö Liselotte Pulvert, aki rövidesen élete nagy sikerét aratja majd egy magyar leány, Piroschka szerepében.

De Németország is tudja már, hogy a magyar lányok és fiúk most nem meseszerü idillben vannak elmerülve. Már a német lapokban is feltünnek, a Lengyelországról szóló hírek mellett, a kisebb tudósítások, hogy Budapest, de Szeged, Miskolc, Debrecen, Gödöllö, Sopron, Eger föiskolás fiatalsága is szabadságot követel, az oroszok távozását, a nyugati határ közelében lévö Györ népe pedig Mindszenty bíboros szabadonbocsátását.

Szabadság - a nyugatnémetek ezt hallják Kelet-Németországból is. A "Frankfurter Allgemeine Zeitung" épp ezen a napon közli egy kelet-németországi polgár levelét, aki megköszöni, hogy átmeneti nyugati tartózkodása idején olvashatta e lapot. Köszönetet mond egy jól szerkesztett újság szellemi jó cselekedetéért, köszöni a nagytávlatú szemléletet és a józan tárgyilagosságot. Ezt nélkülözzük mi odaát - írja az olvasó, aki éppúgy a totalitárius rendszer alattvalója, mint a lengyelek és magyarok. Nem a tömött nyugati kirakatokat dicséri elsösorban, bár az sem lényegtelen, hanem - írja -, a személyes szabadságot, amelyet itt a polgárok élvezhetnek.[26]

Nagy Imre a parlamenti beszéd után mind a nép, mind barátai számára elérhetetlenné vált. A párt központjába sietett, és ahogy egyik tisztelöje megjegyezte: elnyelte az Akadémia utca. Eddig az idöpontig - október 23-a este 8 óra - semmi sem történt Budapesten, ami arra vallott volna, hogy a tüntetés másként végzödik, mint azzal: az emberek szép békésen hazatérnek otthonaikba.[27]

A tömeg, Budapest bármely pontján tüntetett is, fegyvertelen volt s csak remélte, hogy a népakarat láttán a hatalom birtokosai jobb belátásra térnek. De az egyetemisták pontjaiból hármat még ezen a napon szerettek volna megvalósítani. Az egyik Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése, de részben Nagy Imre vonakodása miatt erre még nem kerülhetett sor. A másik: országos nyilvánosságot szerezni a követeléseknek, vagyis a pontokat beolvasni a rádióba. A harmadik: a Sztálin-szobor eltávolítása.

A Bem-szobornál lezajlott tüntetés után a tömeg egy része nem a parlamenthez, hanem a rádió épületéhez igyekezett. Az évszázados Nemzeti Színház, a bölcsészkari egyetem és a klasszikus szépségü Nemzeti Múzeum közelében húzódik a Bródy Sándor utca, a régi Sándor utca, évtizedek óta itt müködik a budapesti rádió. A keskeny utca hamar megtelt tüntetökkel. Szándékuk, kívánságuk az volt, hogy a rádió vezetösége olvassa be a 16 pontot. De zárt kapura találtak, a kommunista igazgatónö, Benke Valéria elzárkózott a kívánság elöl. A tömeg azonban ebbe nem nyugodott bele, szilárdan kitartott az épület körül. Mindig újabb és újabb hullámok érkeztek. A rádió vezetösége ekkor elterelö és késleltetö müveletekhez folyamodott. Egy hangfelvevö kocsit küldött ki az épület elé, karhatalmi tisztekkel és technikusokkal, közölve, hogy felveszik a nyilatkozatot. Egy pirosruhás leány kezébe vette a mikrofont s elkezdte beolvasni a pontokat. A szomszédos lakóházak ablakaiban természetesen kíváncsi lakók szorongtak s a tömeg felkiáltott hozzájuk: tegyék ki az ablakba a rádiójukat, hadd hallják, hogyan sugárzik szét az éterbe a diákság követelése. Sehogy sem sugárzott, pillanatok alatt kiderült a rádió igazgatóságának a turpissága, esze ágában sem volt a pontoknak nyilvánosságot adni. Csak hangszalagra vette a szöveget, közlés szándéka nélkül. Ez a csalás, a becsapottság érzése a tömegben, sokat rontott a helyzeten. Az egész napon át megmámorosodott és a szabadságvágy hevületében élö emberek galádságnak tekintették ezt a félrevezetö manövert. Érzésük szerint megint a forradalom kijátszásának kísérlete volt ez, mint a Bem-szobornál Veres Péter felemás dikciója. A vérforraló aktus valóban felforralta a vért s a tömeg fenyegetöen lendült a rádiós-kocsi felé. Kiderült azonban, hogy a rendörtisztek és a technikusok, tudván, hogy a csalás kiderül, idöben visszahúzódtak a rádió épületébe, otthagyva a kocsit. Erre többen dörömbölni kezdtek a rádió kapuján.[28]

A rádió vezetösége - a bentlevö ÁVO-kötelék tisztjei és a pártszervezet titkárai - újabb halogató taktikához folyamodtak. Erösítést kértek a politikai rendörségtöl, de - hogy a tömeg fokozódó nyugtalanságát levezessék - beleegyeztek, hogy kisebb küldöttség jöjjön az épületbe: tárgyalni a diákság követeléseiröl. A küldöttséget Benke Valéria fogadta s megkérdezte, mit akarnak. "Azt, hogy a rádió legyen a népé" - hangzott a válasz s az igazgatónö, aki - mint a kommunista establishment legtöbb tagja - úgy vélte, hogy a nép a párt s a párt a nép, azt kérdezte, s a kérdés provokáló volt: "Mit értenek azon, hogy a rádió legyen a népé?" Vita kerekedett, a küldöttségben is akadt, aki hajlott a követelés elejtésére, a többség viszont hevesen ellenezte ezt a véleményt, ragaszkodtak a pontok beolvasásához.[29]

Odabent folyt a huzavona, odakint pedig tetöpontjára hágott a türelmetlenség. Ismét csalást és félrevezetést gyanítottak, mert a küldöttség nem tért vissza. Ez a második becsapás még jobban felizgatta a kedélyeket, annál is inkább, mert egyszer csak elterjedt a hír, hogy a delegáció egyik tagját, az egyik diákot agyonlötték.[30] Ez a hír lehetett vaklárma is, de megerösíteni látszott az a körülmény, hogy felfedezték: a rádióépület másik oldalán, a Múzeum utcai garázsbejáraton keresztül ÁVH-egységek érkeztek, a rádió örsége megerösítést kapott, az igazgató tehát fegyveres akcióra készül.

Az emeleti ablakokból az ÁVH könnyfakasztó gránátokat hajít a diákok közé. Állandóan ismétlik a felszólítást, hogy a tömeg oszoljon. De minden felszólítás fokozza az elszántságot: addig nem távoznak, amíg a küldöttség vissza nem érkezik és az egyetemi pontokat nem olvassák be a mikrofonba.

Patt-helyzet alakul ki, kint nö a fegyvertelen tömeg elszántsága, bent növekszik a fegyveres egységek száma. Az ÁVH-sok már több mint négyszázan vannak.[31] Készenlétbe helyezik fegyvereiket. Ugyanakkor a honvédelmi minisztérium utasítja a föváros közelében lévö egyik helyörséget, a piliscsabai páncélos osztagokat, hogy induljanak Budapestre a rádió épülete és az ÁVH-egységek megerösítésére.

Ugyanebben az idöpontban a föváros más pontján is hatalmas tömeg feketéllik. A Városliget szélén áll az óriási Sztálin-szobor, amely régóta inzultálja Magyarország népét. Nemcsak azzal, hogy a zsarnoknak szobrot emelt a diktatúra, hanem azzal is, ahogyan emelték. Köztudott volt, hogy ennek a szobornak az anyagát régi magyar mükincsek feláldozásával teremtették elö. A szobor helyén a kommunizmus elött gyönyörü, hagyományokban gazdag templom állt, a Regnum Marianum. Az esedékes restaurálás helyett a kommunista kormányzat lebonttatta, eltüntette a templomot, és köanyagából építtette meg a 30 méter széles és 15 méter magas talapzatot. Sztálin szobrához pedig úgy szereztek bronzot, hogy a föváros más terein leszerelték régi uralkodók, mint Mária Terézia, Ferenc József császár és király, valamint hitvese, a magyarok által valósággal bálványozott Erzsébet királyné emlékmüvét. A Sztálin-szobor tehát nemcsakhogy egy évtizedes diktatúra és idegen megszállás szimbóluma volt, hanem azt is jelképezte, hogy a nemzeti múlt, a vallásos lelkület kitúrásával jött létre.

Százezres tömeg hullámzott a diktátor szobra körül, magánál a szobornál pedig fiatal munkások szorgoskodtak. Az egyetemisták 13. pontja azt kívánja, hogy "a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le" - és Budapest fiatalsága most megkezdte e programpont teljesítését. Hosszú sodronyköteleket hoztak, acélos izmú fiatalok villámgyorsan kúsztak fel a talapzatra, a kötelet a diktátor nyaka köré csavarták s az emberek boldogan szemlélték a nemrég még hihetetlen látványt: a zsarnok nyakán kötél. "Le vele! Le vele!" - hangzott az ütemes követelés. Százezrek készültek revansot venni nemcsak mindazért, amit Sztálin és magyarországi helytartói éveken át elkövettek, hanem azért is, hogy kényszerítve voltak állandóan éltetni, éljenezni ezt a zsarnokot. Mindenki a három évvel ezelötti napokra gondolt, amikor Sztálin halálakor hivatalos gyászünnepet kellett tartaniok és siratni a szipolyozót. (1953-ban, amikor Sztálin meghalt, a magyar operaház müsorán Erkel Ferenc Hunyadi László c. nagy magyar operája is szerepelt, de a bemutatást a hatóságok letiltották. Attól féltek, hogy az elöadáson Sztálin-ellenes tüntetés, örömrivalgás törhet ki akkor, amikor a gyülölt kormányzó Ciliei Ulrik halálának hírére a kórus ezt énekli: "Meghalt a cselszövö, nem dúl már rút viszály...") Most a cselszövö második halálát készítette elö a magyar diákok és munkások nagy tömege, Európában elöször történt meg, hogy a rettegett zsarnok szobrát megostromolták.

A bronzkolosszus azonban nem engedett, Sztálin makacsul állt a talapzaton. Még most sem adta meg magát. A nyakára font sok kötél megfeszült, de aztán sorra mind elszakadt. Más módszert kellett választani. Teherautó érkezett, két fiatal munkás hegesztöpisztolyt, forrasztót és hidegvágót hozott, s a csizma magasságában elkezdték keresztülvágni a szobrot. Sercegett, szikrázott a kék láng, kísérteties, söt kísértetiesen szép volt a látvány, százezer ember megbüvölve nézte. Szakértö kezek ismét kötelet vetettek a diktátor nyakába. Ebben a pillanatban hirtelen elhalt a zsivaj, halálos csönd támadt s lélegzetvisszafojtva figyelte többszázezer szem, leste, várta: lejön-e végre onnan, lebukik-e már talapzatáról ez a szívós fenevad...?

Még javában folytak a bekerítö müveletek a Sztálin-szobor körül, amikor a rádió épületénél drámaian kiélezödött a helyzet, a rádió müsora pedig döntö fordulatot hozott a forradalmi lázban égö ország politikai életében. Elérkezett este 8 óra, az idöpont, amikor az ez idö szerinti legföbb hatalmasság, az orosz megszállók elsöszámú embere, Gerö Ernö pártfötitkár mond rádióbeszédet. Itt a pillanat, amikor hatalom és nép viszonyának új szabályozása, az ország sorsának új alapokra fektetése az új idök parancsa. Hogyan, miben, mennyiben tesz eleget a párt a nép elemi erövel megnyilvánult akaratának? Hogyan méri fel a párt a helyzetet, most, amikor a nap folyamán Budapesten félmillió ember szavazott a lábával új politika érdekében?

Gerö Ernö nem azzal kezdte, hogy utalt volna a nap történelmi eseményeire s állást foglalt volna a diákság pontjait illetöen - s már ez kiábrándítólag hatott. Ehelyett aránylag hosszadalmasan a párt júliusi határozatait taglalta, amelyek majd emelik a nép életszínvonalát. Legföbb feladatnak mindjárt az elején "a szocializmus építését" jelölte meg. Ez egyrészt évek óta elcsépelt frázis volt, másrészt az ország társadalmának évek óta a szocializmus építése címén kellett olyan áldozatokat hoznia, amelyek az elégedetlenség mostani kirobbanásához vezettek. Gerö mégis ehhez kanyarodott vissza. Számos kérdést meg kell még vizsgálni - mondotta, és csak ilyen általánosságban szólt, mégcsak nem is célozva arra, hogy a "számos kérdés" között szerepelnek-e az ifjúság követelései. Csakhamar aztán fenyegetö lett a hangja, mikor azt fejtegette, hogy a párt célja a demokrácia szélesítése, "mi azonban - mondotta - természetesen szocialista demokráciát és nem polgári demokráciát akarunk". Ez a hang már konokság jele volt s ezt megtoldotta azzal, hogy hosszasan és oktalanul magasztalni kezdte a Szovjetuniót. Az oroszokkal szembeni bírálat szerinte "a nép ellenségeinek" a müve. Úgy állította be Gerö, hogy aki a Szovjetunió ellensége, az a magyar nép ellensége. Tagadta az évek óta tartó országos elégedetlenség legföbb okát, hogy ti. a Szovjetunió egyenlötlen szerzödésekkel kizsákmányolja az országot. "Szemenszedett valótlanság, ellenséges hírverés" - mondotta Gerö, s miközben még minden magyarnak emlékezetében élt a szovjet hadsereg hajdani bevonulásának brutalitása, Gerö most arról a borzalmas idöröl így beszélt: "...amikor a háború végén országunk aléltan a földön hevert... a Szovjetunió... mellénk állott, a teljes egyenjogúság alapján kötött velünk szerzödést". Így beszélt, mikor az egész társadalom jól tudta: a Szovjetunió megtiltotta Magyarországnak, hogy más, szabad népekhez hasonlóan elfogadja a Marshall-segélyt, amellyel a szomszédos szabad országok virágzó gazdasági életet teremtettek. Valóban, Gerö Ernö most is úgy beszélt, mint egy szovjet ágens, nem mint egy állítólag szuverén ország szuverén feje. Ezután még jobban elvetette a sulykot: a nap eseményeire célozva megvádolta a népfelkelést, egyszerüen sovinizmusnak és antiszemitizmusnak bélyegezte. Homályosan, általánosságban utalt jugoszláviai tárgyalásaira és magyar-jugoszláv megegyezésekröl beszélt, minden konkrétum említése nélkül Ezután mintegy lebecsülte és negatívan minösítette a lengyelországi fejleményeket, kijelentvén a következöt: "Nem akarunk beavatkozni Lengyelország belügyeibe sem. De (ez) semmiképpen sem jelenti, hogy mi ne a magunk útját járjuk." Csak ennyi mondanivalója volt Lengyelország világraszóló fejleményeiröl, gyorsan elkülönítve a magyar párt követendö útját a lengyel úttól. Mindjárt ezután következett ez a mondat: "Inkább lassan haladjunk elöre, de elörehaladásunk lehetöleg zökkenömentes legyen." Amikor a színrelépett nép gyökeres reformokat követelt, Gerö kiadta a "lassan haladjunk" retardáló jelszavát. Szólt a mezögazdaságról, de nem a parasztság sérelmeinek orvoslását állította elötérbe, hanem a kommunista kolhozok megvédését, azt az intézményt, amely a hajdan Európa éléskamrájának számító Magyarországon oda vezetett, hogy nemegyszer kenyérhiány volt s szinte állandó jelenség, hogy ragacsos, ehetetlen a kenyér. Utalt ugyan a termelöszövetkezet "önkéntes" elvére, ám az elmúlt évek megmutatták, hogy a párt mindig önkéntességet ígért, de mindig eröszakot, nyomást, lelki, anyagi és fizikai terrort alkalmazott az egyéni gazdálkodás, az önálló paraszti élet felszámolására. A konkrét, az egyetemi pontokban szereplö kérdésekre ezen túl nem tért ki Gerö, még közvetve sem, s amikor a párt feladatairól beszélt, még csak ki sem ejtette Nagy Imre nevét. Azt a követelést, hogy Nagy Imre felelös pozícióba kerüljön s kormányfö legyen, Gerö egyáltalán nem válaszolta meg. A párt politikai bizottságának összehívását is csak "a közeli napokra" helyezte kilátásba, nem pedig azonnalra, majd ismét átcsapott a Budapesten folyó népmegmozdulás meggyanúsításába: "A legnagyobb éberséget kell tanúsítani, nehogy ellenséges elemek megzavarhassák pártunk, munkásosztályunk, dolgozó népünk eröfeszítését a kibontakozás érdekében..."[32]

Ha még volt remény, hogy a kommunista párt még egyszer kezébe tudja venni az ország sorsát, valódi reformokkal és reformkommunisták elötérbe helyezésével konstruktívan belefoghat a politikai kibontakozás munkájába, akkor ezt a maradék reményt Gerö Ernö beszéde teljesen összezúzta. A beszéd provokáló volt, kérlelhetetlen és fenyegetö. Teljes mértékben illett rá a "fáziselmaradás" jelzö. A helyzet teljes félreismerése, illetve nem-ismerete szülte ezt a hangot és ezt a szöveget. Nem egy körültekintö politikus, hanem egy NKVD-tiszt beszéde volt.

A Gerö-beszéd a népet felingerelte, a reformkommunistákat lesújtotta. "Gerö szavai ismét tanúságot tettek a szónok rideg embertelenségéröl, szolgalelküségéröl a Szovjetunió irányában, az adott helyzet iránti értetlenségéröl... s agresszivitása még a legtürelmesebb embereket is felingerelte volna..." - írta Méray Tibor, megállapítva azt is, hogy az általános vélemény szerint a Gerö-beszéd "volt az a szikra, amitöl a löporos hordó felrobbant".[33] Még más, magasrangú pártemberek és kommunista tisztek körében is az a felfogás alakult ki, hogy Gerö beszéde "olaj volt a tüzre".

Mégis, a tüzet talán még meg lehetett volna állítani, ha az ÁVH alakulatai nem kapnak tüzparancsot. De nem sokkal a Gerö-beszéd elhangzása után a pártnak és a hatalomnak ez az eröszak-szerve elindította a végzetes lavinát. Nem "olajat öntött a tüzre", nem "szikrát dobott a löporoshordóba", hanem - löporoshordót hajított a lángok kellös közepébe. Húsz óra 30 és 21 óra között az ÁVH a Bródy Sándor utcában rohamra indult, sortüzet nyitott, belelött a fegyvertelen tömegbe s nekilátott, hogy az utcát "megtisztítsa a csöcseléktöl". Hivatalos, a párt által szerkesztett munkák arról írnak, hogy az ÁVH elöször valamivel 19 óra 30 perc elött használta fegyverét, de csak riasztólövéseket adott le, s ezzel megtisztította a Bródy Sándor utcát.[34]

A közlés valótlannak minösíthetö, mert szemtanúk egybehangzóan állítják: a tömeg oly elszánt volt, hogy "riasztólövésekkel" nem lehetett "megtisztítani" az utcát. A rezsim forrásmunkái máskülönben is ellentmondanak egymásnak, mert például néhány oldallal késöbb már az idézett mü is mást mond, ti. hogy a katonák 22 óra 30 körül kaptak parancsot riasztólövések leadására. További hivatalos források a tüzparancs kiadását, egymást cáfolva, fél tizenkettöre, illetve 0 óra 35 percre teszik. Az igazság azonban az, hogy 21 órakor már a rádió egész környéke zengett a fegyverropogástól, viszont 21 órakor a tömegnek még nem volt fegyvere.

A rádióban elhelyezett ÁVH erök nem voltak egységesek a teendöt, a szándékokat illetöen. Egy részük vonakodott löni, a többség azonban vakon követte a tüzelési parancsot. Már a koraesti órákban összetüzésre került sor a mérsékeltek és a radikálisok között. Az egységek föparancsnoka Konok Ferenc honvédezredes volt, de nyilván, amiért a honvédség több tisztje már a délutáni tüntetéseken rokonszenvezett a tömeggel s mert Konok sem volt hajlandó itt és most lövetni a tüntetökre, az ÁVH-s tisztek megfosztották a parancsnokságtól s Fehér József ÁVH-örnagyot állították az élre, ö volt a hadmüveletek, a "védelem" irányítója.[35]

Tagadhatatlan, söt, jelentös történelmi tény, hogy az ÁVH volt az egyetlen olyan fegyveres karhatalom, amely 1956 öszén, a forradalom kirobbanásának napján, a kommunista rendszer megbízható szervének bizonyult. A rádió elötti tömegben számos honvédtiszt, söt az államrendörség több tagja is, mint magánszemély ott tartózkodott, nem lévén szolgálatban. Nagyrészük nem titkolta rokonszenvét a tüntetökkel s nem titkolta ellenszenvét az ÁVH-val szemben. E tisztek, katonák, rendörök azonban mindaddig passzívak maradtak, amíg nem került sor az ÁVH sortüzére. Passzivitásuk azonban lehetetlenné vált, miután az ÁVH belelött a fegyvertelen tömegbe. Elterjedt a hír, hogy az elsö halott az a pirosruhás lány, aki a délutáni órákban a rádiókocsi mikrofonjába beolvasta az egyetemi pontokat. De nemcsak civileket ért az ÁVH sortüze, hanem egyenruhás katonákat is. Így pl. E. P. örnagyot súlyosan megsebesítették, s míg egy kapualjban elsösegélyben részesült, ahogy csak erejéböl telt, kiáltozva átkozta az ÁVH-sokat: "Állatok ezek, semmi mások, csak állatok!"[36] Az örnagy csak kimondta, amit valójában a hadsereg túlnyomó része gondolt a politikai rendörségröl. Az örnagy és más tisztek megsebesítése elsö epizódja volt ÁVH és hadsereg, kommunista rendszer és néphadsereg szembekerülésének, illetve a forradalom és a hadsereg azonosulásának. Az ÁVH sortüze után a tömeg maga is egyenruhás tagjaihoz fordult és apellált a hadseregre, többen szinte kétségbeesve kiáltották: "Hol van a hadsereg?! Miért nem lép fel az ÁVH ellen?!" Hogy ez egyáltalán szóba kerülhetett, hogy "a hadsereg az ÁVH ellen" gondolata egyáltalán felvetödhetett s nyíltan felhangzott a pesti utcán - ez is egyike volt a csodáknak, amelyek csak e napon születhettek meg.

De az embereknek még mindig nem volt fegyverük, hogy visszalöjenek. Három nevezetes epizód következett s ennek során a tüntetök is fegyverhez jutottak.

A rádióhoz néhány polgári mentökocsi érkezett, vöröskeresztes autó. A tüntetök azt hitték, hogy a sebesültek ápolására jöttek. Kiderült azonban, hogy a rádió épületébe igyekeznek, ahol viszont nem lehettek sebesültek. A gyanakvó nép feltartóztatta és megvizsgálta a kocsikat s azonnal kiderült, hogy nem gyógyszer, hanem fegyver van rajtuk, nem orvosok és ápolók, hanem ÁVH-s katonák. Ez az újabb becsapás, az immáron harmadik hazug müvelet a rádió elött, megint csak vérforraló volt. Az ÁVH-s tiszteket kirángatták a kocsiból, de életüket megkímélték. Megelégedtek azzal, hogy magukhoz ragadták a géppisztolyokat, karabélyokat és kézigránátokat. Volt már fegyver, de nem volt még gyutacs.

Idöközben befutott a Piliscsabáról idevezényelt páncélos ezred éle, páncélosokkal és csapatszállító kocsikkal, melyek a Nemzeti Múzeum környékén, a Balassa-kórháznál foglalták el állásaikat. Közben az ÁVH állandóan lött, csak a honvédek megérkezésekor szüntette be a tüzelést. Mégis, pár perc múlva drámai fordulat történt. Az ÁVH-s tisztek újra nekivadultak, amikor látták, hogy a csapatszállító kocsikról leszálló katonák és tisztjeik barátságosan viselkednek a tüntetökkel. Feldühödve parancsot adtak, hogy újra tüzet kell nyitni. Az ÁVH-katonák azonban megtagadták a parancsot. Remegö kézzel csak a levegöbe löttek, az emberek feje fölé. Újabb, még drámaibb fordulat: az ÁVH tisztjei ekkor, valósággal örjöngve, belelöttek saját katonáikba.[37]

A harmadik epizód volt a döntö. A Piliscsabáról érkezett egységek parancsnoka, Solymossi alezredes elment, hogy jelentést tegyen a hadosztályparancsnoknak, de elötte elrendelte, hogy a katonaság ne mozduljon, lábhoz tett fegyverrel álljon. Távolléte alatt megérkezett Hegyi László vezérörnagy, a honvédelmi miniszter személyes megbízottja. A tömeg, amelynek már több halottja volt, felszólította a tisztet, hogy álljon a nép mellé, mert az ÁVH válogatás nélkül lö férfiakra, asszonyokra, felnöttekre, gyerekekre. A tábornok nemcsak hogy megtagadta ezt, hanem a párt jelszavait kezdte hangoztatni, amitöl a tömeg felböszült. A generális több tisztet felszólított, hogy vonjon köréje kordont, de - csodák napja volt - egyik tiszt a másik után tagadta meg az engedelmességet. Az igazság a nép oldalán van! - válaszolták a népböl jött tisztek a minisztériumból jött generálisnak. A fötiszt ekkor az egyik határör-egység parancsnokát szólította fel cselekvésre, de éppen ekkor a homokzsák mögül ezt a tisztet ÁVH-s sortüz érte és meghalt. Haldokolva még ennyit mondott egy, a tüntetök soraiban álló honvédtisztnek, Decsi Sándor föhadnagynak: "Katonáim becsületes parasztgyerekek, tudják népükkel szemben a kötelességüket!"[38]

Ugyanebben az idöben a Városligetben egetverö diadalordítások reszkettették meg a levegöt. A Sztálin-szobor roppant kolosszusa megingott. A térdénél elfürészelt diktátor elörelendült. A tömeg jó messzire visszahúzódott a többszáz tonnás alak elöl, amely, elválva alsó részétöl, iszonyatos robajjal odazúdult a kövezetre.

21 óra 35 perc volt.

Az európai történelem fontos dátumaként kellene emlegetni e napnak ezen óráját, percét, másodpercét. Szimbolikus zsarnokgyilkosság volt ez, lélektanilag döntö fordulat. Elsö eset, hogy ennek a diktátornak érvényes rendszerében, a Szovjetunió orbitusában, szovjet megszállta területen egy nép szétzúzza Sztálin emlékmüvét. A Köztisztasági Hivatal egy erös traktorja érkezett a helyszínre, a szobrot hozzákötötték és végigvitték a város föbb útvonalain. S aligha akadt valaki a világon, aki megvetette volna azokat a tíz éven át meggyötört embereket, akik most, felkelvén, ezt a bronzhullát leköpték, megrugdosták, koncentrációs táborok és börtönök rendszerének ezt a félelmetes urát taposták, ahol érték.

A rádió elötti ÁVH-sortüz a fegyvertelen tüntetést átalakította fegyveres szabadságküzdelemmé. Mérhetetlenül felkorbácsolta a szenvedélyeket, hogy a rendörállam eröszakszerve védtelen tüntetökre lött. A halottakat az emberek körülvitték a körúton, és a hírre a föváros minden részéböl özönleni kezdett a nép a rádió felé. Önvédelem! - ez volt most a jelszó. A tömeg hangulata átcsapott kétségbeesésbe. "Gyilkosok vagytok, gyilkosok!" - kiáltozták az ávéhások felé.[39] A járókelök, ha honvédet vagy rendört láttak, könyörögve kérték: "Segítsetek!" "Álljatok mellénk!" Vagy pedig: "Ha már nem jöttök, adjatok fegyvert!" S a katonák adtak, a rendörök is adtak. Legfeljebb egyes katonák csendben eltávoztak, a rendörök pedig "leléptek". A Körút mentén lévö kisebb rendörörsök, úgy ítélve meg, hogy a joggal felböszült tömeggel szemben úgysem tudnak helytállni, kiürítették állásaikat és elvonultak, többnyire fegyvereiket is hátrahagyva. Sok katona és rendör azonban csatlakozott a felkelökhöz. Csepel munkásai pedig, amikor értesültek az ÁVH sortüzéröl, teherautókon az általuk ismert fegyvergyárakba siettek és megkezdték a fegyverek rekvirálását. Több kaszárnyában is fegyvert szereztek s mindezt a legrövidebb idön belül szétosztották az utcákon hullámzó emberek között.

A honvédelmi minisztérium egymás után küldött újabb és újabb egységeket az ÁVH megerösítésére. De már hiába volt. Amikor ezek a honvédegységek a helyszínre érkeztek, vagy elolvadtak, vagy átálltak a tömeghez s szakszerü tanácsokkal látták el a szabadságharcosokat, s fegyvereiket is rendelkezésre bocsátották. Még éjfél elött, a budapesti rendörfökapitányság parancsnoka, Kopácsi Sándor telefont kapott, elöször Piros László belügyminisztertöl, majd egyik barátjától a honvédelmi minisztériumból. Mindkettö közölte: minél több katonai alakulatot küldenek ki, annál biztosabb, hogy ezzel növelik a felkelök táborát, söt, fegyverkészletét. "Legjobb egységeink dezertálnak" - hangzott a honvédelmi minisztérium értesítése.[40] Ekkor már a pártközpontban és a kormány székhelyén világosan látták: több katonai alakulatot nem szabad kiküldeni, mert a hadsereget "megmételyezi", "megfertözi" az "ellenforradalom".

Ahogy közeledett az éjfél, a rádió körül szabályszerü csata alakult ki. Ha reggel még csak néhány diák, kezdetleges sokszorosítógépen, röpcédulákat készített, most, éjfél körül már egy egész város fegyvert ragadott és önvédelmi harcban állt.

A nap utolsó óráiban a magyarországi kommunista vezetöség politikailag csödöt mondott, katonailag pedig valósággal megsemmisült, tehetetlenné vált.

A politikai csöd oka teljesen nyilvánvaló: az a bizonyos fáziselmaradás! A párt Akadémia utcai székházában nem mérték fel a helyzetet, nem tudtak pontos látleletet készíteni. A parlamentböl odaérkezö Nagy Imrét Gerö Ernö heves szemrehányásokkal fogadta. A "legjobb védekezés a támadás" módszerét alkalmazva úgy viselkedett, mintha nem Rákosi és diktatúrája, merevsége és kérlelhetetlensége vetette volna meg az elégedetlenség alapjait, hanem Nagy Imre reformgondolatai.

Ez az egész az ö müve! - rikoltozott Gerö Ernö Nagy Imrére.[41] Mintha "ez az egész" nem a szabadságot áhítozó magyar nép müve lett volna - elemi, történelmi jelenség, ellenállhatatlan sodrás. Mások viszont nyíltan megvádolták Geröt, öt tették felelössé azért, hogy idáig jutottak. Kölcsönös vádaskodás, viharos összeszólalkozás, zürzavaros kapkodás jellemezte a tanácskozást.

Ennek megfelelöen egymást követö és egymásnak ellentmondó híradások kerültek ki a rádión keresztül az ország közvéleménye elé, s az ország népe ezekböl is láthatta, hogy a pártban teljes a fejetlenség.

Olaszország élte hétköznapi életét. Ezen a napon a szenátusban több politikus méltatta Sante Zennarót, azt a fiatalembert, aki feláldozta magát, hogy két örült karmaiból megmentsen néhány kisgyereket, néhány bambinót. A szenátus egyébként folytatta a közerkölcsökre veszélyes személyek ügyének vitáját; a parlamentben, a Montecitorio üléstermében pedig interpellációs nap volt, kérdést intéztek az illetékes miniszterhez: mit hajlandó tenni annak érdekében, hogy életveszélyes sportokban, mint az ökölvívás, halálos baleseteket megelözzenek...? Az örök Városban s Itáliában, mint mindig, ezen a napon is nagy volt a jövés-menés, elökelö idegenek érkeztek és távoztak. Soraya perzsa császárné innen indult el Milánóba, a rómaiak pedig azt találgatták, hogy a Szicíliában tartózkodó Julianna holland királynövel vajon eljött-e Marijke hercegnö is? XII. Pius pápa fogadta Arismendi venezuelai külügyminisztert, aki éppen ma továbbutazott Velencébe; a lagunák városa nagy ünnepséget rendez fogadására, hisz országának, Venezuelának ez az olasz város adta a nevet.

A közép-kelet-európai vihar szelét már Itáliában is érezni lehetett, bár ma még csak a lengyel események híre dominált. De már felbukkant a lapokban a hír, hogy Magyarországon is mozog valami: "A Budapest si chiede che Nagy vada al potere" - írja a "Corriere della Sera".

Az újságokat nagyon foglalkoztatja, hogy a kommunista államokban megindult népmozgalmak mennyire zavarba hozták az olasz kommunistákat: Imbarrazzo dei comunisti italiani. És, tekintve a keleti fejleményeket, Saragat szociáldemokrata pártelnök felszólítja Nenni szocialista vezért, hogy fordítson hátat a kommunistáknak s lépjen a szociáldemokrata-szocialista egyesülés útjára...

Rómában megkezdödött az iparügyi minisztérium több magasrangú tisztviselöjének fellebbviteli pere; azzal vádolják öket, hogy a NATO szempontjából fontos információkkal manipuláltak. A Milano-Torino autósztrádán az éjjel súlyos karambol volt, két halott, egy sebesült; Firenze népe egy szerencsés kimenetelü, furcsa gyermekrablás történetét tárgyalja: egy ismeretlen, fehéringes biciklista elrabolta, majd magára hagyta a négyéves Franca Ristorit, miután az udvaron játszó gyereket azzal hívta el, hogy elviszi egy cukrászdába karamellát enni. Velencében egy tengerészkapitány 26 millió lírát nyert a futballtotón, a szerencsés flótás 36 éves, nös és három leány apja. A "Persil" mosópor Itália-szerte meghirdette, hogy nagy árengedmények vannak, a nagy doboz mosópor 250 líra, de, és kizárólag a mai napon, a zöld és a vörös skatulya mindössze 130 líra - scatola verde e scatola rossa oggi lire 130 soltanto. A mozikban Gina Lollobrigida az elbüvölö francia, Gerard Philipe partnereként játssza a "Fanfan la Tulipe" nöi föszerepét, több mozi bemutatta a "Háború és béke" filmváltozatát, a legnagyobb közönségsikere pedig természetesen Vittorio de Sica és Giovanna Ralli filmjének van, telt házak elött megy a "Nyaralási szezon", a "Tempo di villeggiatura", egy szellemes, sziporkázó, "legszórakoztatóbb" vígjáték - una commedia briosa, scintillante, divertentissima... De a nagy lapok szerkesztöségeiben már itt is, mint mindenütt a világon, írják, javítják, tördelik a cikkeket, melyek nem vígjátékról, hanem világpolitikai drámáról tudósítanak, mert a gépek átforrósodnak a Budapeströl érkezö hírektöl. A lapok redakciói már ma tudják, amit az olasz újságolvasók csak holnap tudnak meg, hogy Budapesten óriási tömegek tüntetnek, orosz tankok vonulnak fel, ifjúsági gyülésen Mindszenty hercegprímás kiszabadítását követelik, már készül a holnapi cím: Richiesta la liberazione del primate Mindszenty. S készül a cikk, a beszámoló, hogy magyar tömegek kívánják az oroszok távozását: "Via i russi dell' Ungheria!"[42]

A magyarországi legfelsö pártvezetöség fejvesztettségét tükrözte, hogy 20 óra 20 perckor, a Gerö-beszéd végén a rádió még azt közölte: a Politikai Bizottság elhatározta, hogy október 31-ére összehívja a Központi Vezetöséget. Vagyis úgy mérték fel a helyzetet, hogy elég lesz majd csak nyolc nap múlva találkozni. Ezt a bejelentést, miközben fél Budapest szabadságot követelt az utcákon, tánczene követte. De már három perc múlva a rádió visszavonta az elöbbi közleményt, közölve, hogy az tévedésen alapul, mert a Központi Vezetöséget nem október 31-ére, hanem már a "legközelebbi napokban" összehívják. 22 óra 03 perckor megismétlik ugyanezt a bejelentést, néhány közömbös hírt adnak, aztán kamarazenét közvetítenek. Ezt 22 óra 22 perckor hirtelen megszakítják, s az éterben felhangzik a párt újabb közleménye: "Az MDP Politikai Bizottsága a helyzet értékelésére és a teendök megbeszélésére azonnal összehívta a Központi Vezetöséget."[43]

Ezt a hírt tízpercenként megismétlik, miközben folyton zenét közvetítenek. Ebböl az összevisszaságból is kihámozható: a pártvezetöség csak este 10 óra felé jutott el a felismeréshez, hogy "azonnali teendök" vannak. A már korábban engedélyezett ÁVH-sortüztöl tehát nyilvánvalóan azt várták, hogy az megoldja a problémákat s véget vet a nap számukra kellemetlen eseményeinek. Úgy vélték, ezzel a "helyi kezeléssel" gyógyíthatják a tíz esztendeje kialakult és rákosan elterjedt betegséget. Csak a nép elszánt válasza a sortüzre s a hadsereg felbomlásának kezdödö jelei nyitották ki a pártvezetöség szemét, csak akkor döbbentek rá, amit akkor már az egész ország érzett: döntö esemény nélkül nincs kibontakozás.

Végzetes volt, hogy sem Gerö, de még Nagy Imre sem élte át valójában e csodálatos nap csodálatos eseményeit. Egyik az Akadémia utca falai közé zárkózott, a másik bevette magát a pártfegyelem falai közé, s kettöjük vitája nem nép és párt szembenállásából indult ki, hanem belsö pártvitákba torkollott és csak taktikai különbségekre terjedt ki. De egyik sem realizálta, hogy Magyarország elérkezett a népfelkelés küszöbére.

Pedig voltak a pártban tisztánlátó s ebben a helyzetben hogy úgy mondjuk "tisztánérzö" elmék, akik, legalábbis magukban, megfogalmazták az óra parancsát. Kopácsi Sándor rendörfönök, aki ezekben az órákban már a mielöbbi lemondásra gondolt, úgy vélte a Gerö-beszéd hallatán, hogy ebben a beszédben egyetlen józan szó is csodát müvelt volna: elég lett volna, ha a lengyel példa nyomán önkritikát gyakorol a múlt felett, meghirdeti a reformokat, újra beveszi a vezetöségbe Nagy Imrét s visszatér annak politikájához.[44] Ennél is világosabban mérte fel a helyzetet Kende Péter, a pártlap munkatársa, aki úgy érezte: már csak döntö engedménnyel lehetett volna a felszabadult energiákat megállítani, de Geröék nem voltak tisztában azzal, hogy az "utca" egyik óráról a másikra kombattáns erövé vált,[45] és hogy "koalíciós kormányzatnál" (vagyis többpártrendszernél) és "szabad választásnál kevesebbet ma már nem lehet 'adni'".[46]

Persze, még ezek a jobb kommunista elmék sem látták-érezték a teljes valóságot, az abszolút tényleges helyzetet, a felhalmozódott és kirobbant érzelmek-fájdalmak-vágyak összességét, teljességét. Ezen a napon - de még a sortüz elött - egyetlen elhatározás és ennek nyomán két bejelentés tartóztathatta volna fel a revolúciót és biztosíthatta volna az evolúciót. Az elhatározás az lett volna, hogy követik a lengyel példát. Nos, a lengyel októbernek két lényeges eleme volt. Egyik: Gomulka visszahelyezése a hatalomba; a másik: Wyszynski bíboros kihozatala a börtönböl. Ha Magyarországon október 23-án este 8 órakor a Gerö-beszéd azt jelenti be, hogy a politika irányítását Nagy Imrének engedik át és kihozzák börtönéböl Mindszenty bíborost, akkor majdnem bizonyos, hogy evolúciós változás következik. Nagy Imre személye megnyugtatta volna a reformkommunistákat, Mindszenty szabadonbocsátása megnyugtatta volna a népet.

Ezzel szemben mi történt, mit müveltek és mire jutottak az Akadémia utcai pártközpontban a Gerö-beszéd után?

A liberálisabb elemek azt kívánták, hogy Nagy Imre vegye át a kormány vezetését és a párt Politikai Bizottságát egészítsék ki. A megrögzött elemek viszont kíméletlen leszámolást követeltek, az "ellenforradalom" letörését. Többen szükségesnek tartották, hogy hívják segítségül a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokat. Éjfélkor Hegedüs András miniszterelnök néhány kommunista írót tájékoztatva azt mondotta: fasiszta ellenforradalom tört ki, ezt fegyveresen zúzzák szét, de ha ehhez nem lesznek elég erösek, akkor behívják a szovjet csapatokat.[47]

A két különbözö tábor azonban abban egyetértett, hogy statáriumot kell elrendelni.

Nagy Imre ezen az estén aránylag passzív volt. A statáriumba beleegyezett, a szovjet csapatokról hallgatott. Úgy érezte, utóbbiról neki szoknia teljesen lehetetlen, s nem ismerve a fövárosban kialakult helyzetet, a harc méreteit, azt hitte, a statárium úgyis rendet teremt s a kérdés, az orosz csapatok behívása, nem lesz majd aktuális.[48]

Ekkor forma szerint felkérték Nagy Imrét, vállalja el a miniszterelnöki tisztet. Elfogadta, azzal, hogy "szükségesnek tartja egy késöbbi idöpontban átfogó gazdasági program kidolgozását".[49]

Nagy Imre helyzete abban az együttesben, amely Gerö égisze alatt a központi vezetöséget alkotta, ezen az éjszakán igazán nem volt könnyü; ugyanezek az emberek két éve szinte egytöl egyig lelkesedtek az ö politikájáért, rá egy fél évre ugyanezek már megbélyegezték öt, most pedig itt egymást hibáztatták s egymás torkának estek.

Nagy Imre elvállalta tehát a kormányelnökséget, de nincs adat arra, hogy teljhatalmat és szabad kezet kért volna. Pedig ezt kellett volna tennie, ehhez ragaszkodnia kellett volna, mert a párt és az egész Gerö-klikk számára ö volt az utolsó szalmaszál, amelybe kapaszkodhattak. El is fogadták, pajzsra is emelték Nagy Imrét, de úgy, hogy a pajzsraemeléssel egyszersmind a markukba fogták. Azt akarták, hogy Nagy Imre húzza ki a szekeret a kátyúból, pillanatnyilag legyen ö a megmentö, de az ö feltételeik alapján. Nagy Imre, akarva-akaratlan, belement ebbe a végzetes megoldásba. Fémjelzett egy megoldást, amely nem az övé volt, nevét adta egy tisztázatlan helyzethez és tisztázatlan szándékokhoz. Ellentétben a lengyelországi kibontakozással és Gomulka szerepével, Nagy Imre ezen az éjszakán nem hatalomhoz jutott, hanem csak elötérbe került. Nem hatalmat adtak neki, csak maguk elé tolták.

És félig-meddig fogoly volt.

Voltak azonban a pártközpontban többen is, akik e drámai órákban nem bizonytalankodtak, nem féltek és nem estek kétségbe. Söt! Magabiztosan, fennhéjázva jártak-keltek. A magasrangú ÁVH-tisztek voltak ezek és Gerö Ernö szükebb környezetének a tagjai. Gerö Ernö titkára az államrendörség egyik tisztjének, aki a rendörségi egységek számára jött parancsért, kurtán-furcsán ezt felelte: "Nincs rátok szükségünk. Megtesszük a szükséges lépéseket az ellenforradalom leverésére."[50]

Tudta, hogy mit beszél. Néhány óra múlva Budapest délnyugati kerületeiben tompa dübörgés, majd zajos csörömpölés verte fel az éjszaka csendjét. Sztálin Józsefröl elnevezett szovjet páncélosok gördültek a föváros szíve felé. Éjfél után két órakor Budapesten megjelentek az elsö szovjet tankok s rövidesen beavatkoztak az utcai harcokba.[51]

A világtörténelem annáleszeibe azóta bejegyezték, hogy 1956 október 23-án kitört a magyar forradalom.

Igen, ezen a napon robbant ki a revolúció.

De ez a forradalom mégsem ezen a napon, és nem is ebben az évben kezdödött.

Csaknem tizenkét évvel korábban indult meg.

Ez a forradalom már valamikor 1944 öszén elkezdödött, akkor, amikor az elsö szovjet katona átlépte a Kárpátok gerincét és Magyarországra megérkezett az elsö kommunista agitátor.

E népfelkelés akkor vette kezdetét, mikor a szovjet haderö megszállta az országot, oka pedig az volt, ahogyan a szovjet katona és a kommunista párt bemutatkozott Magyarországon.

Ez a bemutatkozás, és ami utána következett - ez idézte fel a világtörténelem annáleszeibe bejegyzett magyar forradalmat.

[1] Beke, László: Tagebuch eines ungarischen Studenten. Budapest, 16. Okt.-1. November 1956. - Bern, Stuttgart, Wien, 1957. - 20. o.

[2] A magyar forradalom és szabadságharc, a hazai rádióadások tükrében. 1956. okt. 23-nov. 9. Free Europe Press, New York, 1957. - 7. o.

[3] A magyar forradalom és szabadságharc, FEP - 9. o.

[4] Times, London, Manchester Guardian, Oct. 22-Oct. 25, 1956.

[5] Gosztony, Péter: Der ungarische Volksaufstand in Augenzegenberichten. - 133. o.

[6] Méray, Tibor? Nagy Imre élete és halála, München, Griff, 1978. - 156. o.

[7] Gosztony, Péter: idézett mü. 132. o.

[8] Kopácsi, Sándor: Die ungarische Tragödie, Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart, 1979. - 103. o.

[9] Kopácsi, Sándor: i. m. - 103. o.

[10] Kopácsi, Sándor: i. m. - 104. o.

[11] A magyar forradalom és szabadságharc, FEP. - 9. o.

[12] New York Times, New York Herald Tribune, Oct. 22-Oct. 25, 1956

[13] Tollas, István: Wir kämpfen für unsere Freiheit. Ein Tatsachenbericht vom ungarischen Freiheitskampf, Liestal/Schweiz. 12. o.

[14] Kende, Péter: A "Szabad Nép" szerkesztöségében, In Borbándi-Molnár "Tanulmányok a magyar forradalomról", Aurora, München, 1966. - 122. o.

[15] Daily Express, Sefton Delmer, London, Oct. 24, 1956

[16] Kende, Péter: i. m. - 123. o.

[17] Tollas, István: i. m. - 10. o.

[18] La Figaro, Le Monde, Paris, 22. Okt.-25. Okt. 1956

[19] Pongrátz, Ernö: Hungarian Torchlight, New York, 23. Oct. 1964

[20] Méray, Tibor: Dreizehn Tage, die den Kreml erschütterten, Imre Nagy und die Ungarische Revolution, München. - 91. o.

[21] Kopácsi, Sándor: i. m. - 109. o.

[22] Méray, Tibor: Nagy Imre élete és halála. - 163. o.

[23] "Élet és Irodalom", Budapest, 1957. május 10.

[24] Méray, Tibor: Nagy Imre élete és halála. - 165. o.

[25] Kende, Péter: i. m. - 123. o.

[26] Frankfurter Allgemeine Zeitung, Süddeutsche Zeitung, Münchner Merkur, 22. Oktober-25. Oktober, 1956

[27] Was in Ungarn geschah. Der Untersuchungsbericht der Vereinten NAtionen. Herder Bücherei, Band 9. Freiburg, 1957. - 21. o.

[28] Havasi Tamás, Herczeg János, Kerek György: A rádió ostroma, 1956. október 23., Budapest, 1957. - 23. o.

[29] Havasi-Herczeg-Kerek: i. m. - 23. o.

[30] Was in Ungarn geschah. - 21. o.

[31] Havasi-Herczeg-Kerek: i. m. - 23. o.

[32] A magyar forradalom és szabadságharc, FEP. - 13-15. o.

[33] Méray, Tibor: i. m. - 170. o.

[34] Sólyom József-Zele Ferenc: Harcban az ellenforradalommal, Budapest, 1957. - 25. o.

[35] Havasi-Herczeg-Kerek: i. m. - 65. o.

[36] Gosztony, Péter: i. m. - 161. o.

[37] Decsi János föhadnagy adatai, in Gosztony: i. m. - 162. o.

[38] Gosztonyi, Péter: Az ÁVH és a magyar forradalom, in Tanulmányok - 28. o.

[39] Pál, János: Ahogy egy diák látta. In "Katolikus Szemle", Roma, 1957. I.

[40] Kopácsi, Sándor: i. m. - 115. o.

[41] Méray, Tibor: i. m. - 175. o.

[42] Corriere della Sera, Milano, Il Tempo, Roma, Ott. 22.-25. 1956

[43] A magyar forradalom és szabadságharc, FEP. - 10. o.

[44] Kopácsi, Sándor: i. m. 110. o.

[45] Kende, Péter: i. m. - 124. o.

[46] Kende, Péter: i. m. - 129. o.

[47] Méray, Tibor: i. m. 175. o.

[48] Méray, Tibor: i. m. 176. o.

[49] Méray, Tibor: i. m. 176. o.

[50] Kopácsi, Sándor: i. m. - 123. o.

[51] Was in Ungarn geschah. - 22. o.

1	Jelen dokumentum a Betiltva.com adatbázisából származik, mely a forrás megjelölésével szabadon átvehetö, továbbadható.

II.

A BEMUTATKOZÁS

A Vörös Hadsereg megérkezése | Az elsö tapasztalatok | A Kommunista Párt bemutatkozása, a kommunista rendörség | Népbíróságok, népítéletek | Háborús bünperek | Trianon | Az ezeréves magyar múlt

Néhány hónappal azután, hogy a Vörös Hadsereg magyar területre lépett, de még nem foglalta el az egész országot, Nagy Ferenc, az ország késöbbi miniszterelnöke a nagy kelet-magyarországi városba, Debrecenbe utazott. Ebben a történelmi hagyományokban gazdag, öntudatos polgárság és parasztság vezetése alatt álló városban alakították meg ugyanis az új, ideiglenes kormányt, s ide várták Magyarország szovjet föparancsnokát, Vorosilov marsallt. Nagy Ferenc, a polgári-paraszti Kisgazda Párt egyik legföbb személyisége, még a marsall megérkezése elött a szovjet követtel, Puskinnal folytatott diskurzust az általános helyzetröl. A tolmács Grigorjev követségi tanácsos volt, aki majdnem tökéletesen beszélt magyarul. Mikor az orosz diplomata és a magyar politikus, Puskin és Nagy tanácskozása véget ért, Nagy Ferenc és Grigorjev elmenöben még néhány szót váltott egymással. Nagy Ferenc nem titkolta keserüségét afelett, hogy a Vörös Hadsereg nehezíti az ország élelmezését, sokat rekvirál, s különben is zabolátlan. Megemlítette, hogy éppen az ö szállása elött, garázdálkodó szovjet katonák kirabolták a debreceni kormány pénzügyminiszterének a fivérét.[1] Grigorjev magyarázkodott, hogy nagyon nehéz rendet tartani, ámbár a Vörös Hadsereg vezetösége igen szigorúan bünteti a fosztogatást. "Éppen a minap - mondotta - a színházépületben nyílt tárgyalást tartottunk s egy szovjet katonát halálra ítéltünk." Aztán hozzátette: "De nem foglalkozhatunk minden egyes esettel."

"Minden egyes esettel" - mondta Grigorjev, a baj csak az volt, hogy az "egyes esetek" hónapok óta és még hónapok múlva is állandóan ismétlödtek, általános jelenséggé váltak s egy egész ország társadalmát tartósan és szünni nem akaró módon rettegésbe kergették. A szovjet katonák atrocitásai bizonyos határon túl már nem voltak magyarázhatók és menthetök a hadicselekmények által teremtett rendkívüli állapotokkal vagy az ide-oda hullámzó front katonai követelményeivel és következményeivel. Az "egyes esetek' nem kímélték meg az ország egyetlen vidékét s egyetlen társadalmi rétegét sem, s összességükben olyan képet adtak a felszabadítás jelszavával érkezö oroszokról, hogy 1944 ösze-tele és az 1945-ös esztendö a magyar nép életének legrettenetesebb élménye lett, olyan élmény, amelyet a koronatanú, amíg él, nem tud elfelejteni.

Ha a leendö új magyar miniszterelnök Debrecenben megemlítette a szovjet követségi tanácsosnak, hogy szovjet katonák elözö nap kifosztották a pénzügyminiszter fivérét, másnap már elmondhatta volna azt is, hogy ugyancsak a Vörös Hadsereg tagjai inzultálták, megverték és kirabolták a neves magyar írót, Zilahy Lajost, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság kiszemelt elnökét, aki azért jött Debrecenbe, hogy részt vegyen Vorosilov marsall ünnepélyes fogadásán az "Arany Bika" pompás szállodájának dísztermében. Az órájától s pénzétöl megfosztott, sápadtan remegö, csapzott hajú írót a Bocskay diákszálló lakói szedték ki az ittas oroszok kezéböl.

Ha ilyen atrocitások nem kímélték meg az új rezsim prominens személyiségeit, mégkevésbé menekült meg az egyszerü ember, a kisember.

A szovjet katonák viselkedésének két reális oka lehetett. Az egyik, hogy a hadsereg élelmezése nem volt kielégítö s így úton-útfélen rekvirált. A másik, hogy támadó lendületének biztosítása végett a hadvezetöség többnyire engedélyezte a szabadrablást s ezért "egyes esetektöl" eltekintve nem is büntethette a tömeges atrocitásokat. De a szovjet haderöt váró és átélö magyar embernek mindegy volt, mi okozta a jelenséget, az ö szemében a tények számítottak s ezek a tények nem voltak hízelgök egy olyan birodalomra, amely elöször mutatta be katonáit a magyar népnek.

A magyar paraszt azt látta, hogy a teherautóval érkezö szovjet katonák lelövik a mezön legelészö marhát vagy a disznót, hogy elsö útjuk a borospincébe vezet, hogy részegen is megtalálják a magtárba vezetö utat s ami mozdítható van a gazdaságban, azt teherautóra rakják és elviszik. A magyar paraszt ezekben a hónapokban elveszítette állatállományát, vetömagkészletét, egy életen át gyüjtött, kuporgatott pénzét, bútorát, fehérnemüjét. És sok paraszt elvesztette - életét is. Életét, mert védte családját, feleségét, lányát a szovjet katonák megbecstelenítésétöl.

Ez volt az akkori Magyarország népének legmegrázóbb és az oroszokkal szembeni politikai érzületét egy egész életre megszabó, kitörölhetetlen, kollektív élménye. Ahogy a Vörös Hadsereg közelgett, futótüzként terjedt el a hír, hogy válogatás nélkül eröszakolják meg a serdületlen lányokat és a nagyanya-korban lévö asszonyokat. A hadsereg megérkezése aztán a legvadabbnak tünö rémhírt is szomorúan igazolta. A falvakban, városokban a nök elrejtöztek, az erdökbe, pincékbe menekültek. A rettegés leleményessé tette az embereket. Nök rongyos férfiruhába öltöztek s bepiszkították, vagy elmebetegnek tettették magukat, tudván, hogy az ilyenektöl irtózik az orosz katona. Mások sebtapaszokat ragasztottak arcukra s igyekeztek visszataszítóan hatni, s végsö fegyverként azt magyarázták a rájuk rohanó katonának, hogy súlyos nemibajuk van, fertözö betegek. Mindez azonban csak kis hányadát mentette meg a nöi társadalomnak, amely az oroszok bejövetelének - megszállás vagy felszabadítás, kinek-kinek a politikai meggyözödése szerint - legszerencsétlenebb áldozata lett. Egy kis mezöváros statisztikája a következö volt: a lakosság létszáma 6000 fö; orosz katonák megbecstelenítettek 1640 nöt, a lakosság 27 százalékát. Az áldozatok között egészen kiskorú, tíz év alatti gyermekek is voltak. A szerencsétlen nök 88 százaléka súlyos nemi betegséget kapott.[2] Orvosi kezelésre sokszor nem is kerülhetett sor, részben, mert sok áldozat szemérmességböl és szégyenböl eltitkolta, ami vele történt, részben, mert nem volt elegendö gyógyszer s az orvosok sem gyözték a számtalan eset gyógyítását. Egy dunántúli közepes város, Pápa adatai ezekböl a hónapokból: az Irgalmasok kórházában több mint 1000 nöt kezeltek, közülük kereken nyolcszázat ázsiai szifilisszel.

Az asszonyokat védö parasztokat, munkásokat vagy polgárokat sok esetben az oroszok ott a helyszínen agyonlötték, a szerencsétlen asszonyok közül pedig sokan megörültek vagy öngyilkosok lettek, öngyilkosságot követett el sok férj, apa és fiú is. A nöi társadalom e kollektív megalázása és gyötrelme késztette arra Mindszenty József veszprémi püspököt, a késöbbi prímást, hogy amikor a hitleri fogságból szabadulva 1945 tavaszán Sopronból gyalogszerrel igyekezett székhelyére s a pápai polgármester azt ajánlotta, kérjen szekeret vagy autót a helybeli orosz parancsnoktól, ez késztette arra, hogy így válaszoljon:

- A veszprémi püspök nem kérhet autót szovjet parancsnoktól anélkül, hogy a magyar nöi társadalom elött ne kellene szégyenkeznie.[3]

Ugyanakkor kiderült, hogy az elöreözönlö Vörös Hadseregnek nemcsak a nöi társadalom esett áldozatul, hanem a férfitársadalom egy része is. Hírhedtté váltak az országban a szovjet nöi katonák, akik férfiakat eröszakoltak meg. A nagy alföldi város, Kecskemét közelében a hadvezetöség üdülöhelyet állított fel sebesült vagy gyengélkedö nöi katonáknak. Ezek éjszakánként csapatostul végigjárták a környezö helységeket, fiatal férfiakat raboltak, az üdülöközpontban fogva tartották öket s géppisztollyal kényszerítették arra, hogy pásztorórát töltsenek velük éjjel-nappal.[4] Volt eset, hogy amikor a férfi már a végelgyengülés határán járt, a szovjet nök fegyverrel parancsoltak rá a helység orvosára, adjon erösítö injekciót a szerencsétlennek.

A nöi katonák excesszusai nem csupán erre a területre korlátozódtak. Másképp is megbotránkozást keltettek. Veszprémben például nöi osztagok fosztották ki a székesegyházat, a szétvagdosott miseruhákból öltözéket készíttettek maguknak s mohón raboltak el mindent, különösen textíliákat. A templomok kirablása is eléggé gyakori jelenség volt, többnyire összekötve nök megbecstelenítésével; az asszonyok és lányok ugyanis sok helyen a templomba menekültek, abban a hitben, hogy az istenháza megszentségtelenítésétöl talán visszariadnak a katonák. De sok helyütt, ahol a pap védte a híveket, a szovjet katonák egyszerüen meggyilkolták magát a papot. A Somogy megyei Iszkázon a templom kifosztása után felöltöztek a miseruhákba, lóháton így nyargalták végig a falut, gúnyt üztek a vallásból s jót mulattak a megbotránkozott lakosság rémületén. Egy másik somogyi faluban a jegyzö feleségét gyors egymásutánban 17 orosz katona eröszakolta meg, a felesége védelmére sietö férjet "háborús bünösség" címén elhurcolták, a házaspár kilencéves fiát pedig, aki kétségbeesetten sikoltozva hívott segítséget, ott a helyszínen agyonlötték.[5]

A városok és falvak férfilakosságát állandóan fenyegette a Vörös Hadsereg egy félelmetes intézménye: a deportálás. Budapest népe, mihelyt a Vörös Hadsereg megérkezett, megismerkedett a "malinka robot" kifejezéssel. Malinka robot - "kicsi robot". Ha valamely hadifogoly-transzport létszáma szerencsés szökések révén csökkent, a járörök egyszerüen a polgári lakosság köréböl pótolták a hiányzókat. A fövárosban s vidéki városokban is, aki férfit az utcán találtak, beállították a sorba azzal, hogy "kis munkára" viszik, "kicsi robot", aztán mehetnek haza. Többnyire soha többé nem látták otthonukat. Emberek, akik soha életükben nem forgattak fegyvert és nem voltak uniformisban, vagonok végtelen sorába zsúfolva Szibériába kerültek. Nem ritka eset volt, hogy 8-9 éves gyerekek is örökre eltüntek, ha vállalkozó kedvvel kimerészkedtek az utcára, hogy élelmet vagy vizet hozzanak. Így árvult el, vagy bomlott fel ezer és ezer család akkor, amikor a második világháború fegyverei már elhallgattak s Magyarországon is megkötötték a fegyverszünetet. Többszázezerre tehetö azok száma, akiket az oroszok a Szovjetunióba hurcoltak kényszermunkára.[6] A Vörös Hadsereg által okozott fájdalmakat budapesti követsége jelentése alapján a svájci külügyminisztérium 1945 májusában egy kiadványban megörökítette.

Az elsö kép, melyet a "felszabadított" magyar nép a hatalmas birodalom, az élenjáró szocializmus országáról alkotott, más tekintetben is abszolút negatív volt. Nemcsak a rémület jelenetei ismétlödtek meg hónapról hónapra, hanem a tragikomikus epizódok végtelen sora is kedvezötlen színben tüntette fel a Szovjetunióban érvényes rendszert. A zabráló szovjet katonák ugyanis a politikai indoktrináció szellemében "burzsujnak" néztek mindenkit, a szegény munkást vagy a parasztot is, ha például porcelán bögre volt a házában vagy fehér ágynemüvel rendelkezett. Így aztán az egész magyar népet burzsujnak tekintették, nem akarták elhinni, hogy ha egy embernek karórája van, az valóban gyári munkás. Mágikus erövel hatott rájuk minden, ami csillogó volt, akár egy réztrombita, akár angol water-closet, mely utóbbinak a rendeltetésével nem mindig voltak tisztában s gyakran mosdásra használták. Orosz csoportok különös kedvvel vetették rá magukat a drogériákra, hogy a zsákmányolt desztillált alkoholt felhörpintsék. Alkoholszenvedélyük alig ismert határt, nemegyszer elöfordult, hogy a felhasított boroshordókból kiömlö tócsába részegen belefulladtak.

Sokszor maguk a legmagasabb szovjet vezetök vagy katonatisztek is áldozatai lettek a katonák atrocitásainak. Már több mint kilenc hónapja volt, hogy a Vörös Hadsereg átlépte az ország határát és kerek négy hónapja, hogy elfoglalta Budapestet, amikor a fövárosban megrendezték az elsö, háború utáni könyvnapokat. A kommunista párt kiadója a Nemzeti Színház elött állította fel sátrait s az új kommunista föpolgármester, Vas Zoltán meginvitálta ide Puskint és Grigorjevet. A Nagykörúton éppen szovjet katonák garázdálkodtak: fosztogattak a villamoson, az utasoktól elszedték pénzüket, órájukat, majd leugrottak a robogó jármüröl. Egy csoportnak feltünt a Nemzeti Színház elött összeverödött sokaság s abban a hitben, hogy ezek könyvet vásárló burzsujok, elkezdték ürítgetni a körülállók pénztárcáját. A kommunista polgármester tiltakozott, egy orosz katona erre mellbe lökte. A szovjet követségi tanácsos is közbelépett, de a katonákat nem hatotta meg, hogy oroszul szólt, egyikük nekiszegezte a revolverét és lelövéssel fenyegette. Kerek félóráig tartott az incidens, míg sikerült elökeríteni egy erös NKVD osztagot, hogy vessen véget a szabadrablásnak, amely a föváros kellös közepén folyt, világos nappal.[7]

Még bizonytalanabbak voltak Budapest éjszakái, általános jelenség volt a vetköztetés. Orosz katonákkal az élen a fövárosi alvilág nyílt utcán elszedte a járókelök ruháját, a házak lakói bezárkóztak s csukott ajtó mögött hallották az éjszakai sikoltásokat, mert a vetköztetés vége nemegyszer géppuska-kelepelés és halál volt.

Az ország népe el volt foglalva a maga fájdalmával s már alig volt család, amelyet ilyen vagy olyan formában ne érintett volna a Vörös Hadsereg garázdálkodása. De mégis, az egész országot mélyen megrázta és megrendítette az, ami az ország nyugati részének egyik legnevezetesebb városában, Györben történt. A nagy ipari város püspökét az egész lakosság, gyári munkások, polgárok, nem katolikusok és zsidók is egyaránt bálványozták erös jelleme és igazságérzete miatt. Apor Vilmos püspök az elözö, német megszállás idején a püspöki palotában menedéket nyújtott zsidóknak s beadványokkal igyekezett enyhíteni a györi gettóba szorított zsidóság sorsán is. Egy alkalommal, belügyminiszteri engedéllyel, személyesen akarta meglátogatni a gettó lakóit, hogy vigasztalja öket. Két fiatal német tiszt azonban megtagadta töle a belépést. A püspök erre fennhangon üzenetet küldött Hitlernek s ezeket mondta a német tisztek elött: "Az isteni törvények a Führert is kötelezik. Eljön az idö, amikor majd a világ és az Isten ítélöszéke elött neki is felelnie kell tetteiért!"

Ilyen fából faragott ember volt Apor Vilmos. A Vörös Hadsereg 1945 húsvét elött érkezett meg Györbe. Már nagyszerdán megjelentek az elsö szovjet katonák a püspöki rezidenciában, fegyvert szegeztek a palota lakóinak, kiürítették zsebeiket, a püspöktöl is elvették zsebóráját. Ez volt az ouverture. Apor Vilmos éjszaka is ébren maradt, hogy ha újabb látogatás érkeznék, megvédhesse a ház lakóit. Mert a pincében nagyszámú asszony rejtözött, hisz hónapok óta érkeztek a hírek a szovjet katonák eröszakos cselekedeteiröl. Nagycsütörtökön újabb szovjet csoport tört be a házba, a püspököt is többször inzultálták. Nagypénteken Apor Vilmos Zágon püspöki irodaigazgatót és egy másik papját elküldte a szovjet parancsnokságra, hogy védelmet kérjen a rezidencia számára. Zágonnak a szovjet parancsnok azt válaszolta, ilyen célra nincs embere, különben is a frontkatonák azt tesznek, amit akarnak. Zágon ekkor elöadta: Apor püspök maga tartotta vissza városa elmenekülni akaró embereit és papjait, abban a feltételezésben, hogy a szovjet katonákról szóló hírek valótlanok, ezért is kéri most a parancsnokot, nyújtson védelmet.

Amikor Zágon visszaérkezett, a püspöki palotában már újabb, ittas szovjet csoport hatolt be egy örnagy vezetésével. Megszimatolták, hogy a rezidenciában nök rejtöznek, s azt követelték, adjanak fiatal nöket, akiket igénybe akarnak venni - "krumplit pucolni s egy kis házimunkát végezni'. A püspök határozott nemmel válaszolt, de megígérte, hogy idösebb férfiakból és asszonyokból csoportot szervez, amely elvégzi a burgonyahámozást és a szükséges házimunkát. Az örnagy azonban továbbra is követelte a fiatal nök kiszolgáltatását. Felhúzott géppisztolyt szegezett a püspöknek, kényszerítene, hogy menjen le velük a pincébe. A lépcsö alján, a pinceajtó elött állt a püspök, vele szemben az örnagy, aki rángatni kezdte a föpap nyakláncát. A magas termetü püspök ekkor karon ragadta a nála is testesebb szovjet tisztet s felháborodástól diktált erövel és lendülettel visszatolta, felfelé a lépcsön. Ekkor azonban az almáspincéböl sikoltozás és segélykiáltás hangzott fel, mert az orosz katonák rábukkantak egy csoport fiatal nöre és ráncigálták öket kifelé. Apor Vilmos azonnal odarohant s "Ki innen, ki innen!" szavakkal, németül kiáltott rá az oroszokra: "Hinaus, hinaus!" Abban a pillanatban vagy az örnagy, vagy egyik embere tüzet nyitott és három golyót eresztett a föpap testébe. Az egyik golyó átlyukasztotta a reverendáját, a másik a homlokát horzsolta, a harmadik a hasüregbe hatolt, a köldöke felett. Ez volt a halálos találat.[8] Maguk az oroszok is megrémültek tettüktöl s elhagyták a püspöki rezidenciát, önként jelentkezett férfiak kis csoportja hordágyon vitte a sebesült püspököt a város kórházába, végig a veszedelmes éjszakai utcákon. Orosz járörök többször felemelték a pokrócot, hogy meggyözödjenek, valóban beteget visznek-e? A püspök ilyenkor bágyadt mozdulattal felemelte karját s megáldotta az orosz katonákat. Nagypénteken, a böjt miatt nem evett, így az operációt azonnal megkezdhették. Nagyszombaton eszméletén volt, húsvétvasárnap megáldozott s a gyóntató pappal együtt mondotta a bünvallomást, a Confiteort. A körülállók elött hangosan imádkozott: "Fölajánlom szenvedésemet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!" Ez volt utolsó fohásza, ezek voltak utolsó szavai. Aznap éjjel belehalt sérüléseibe. "Szentként halt meg április 2-án éjjel 1 óra 5 perckor" - jegyezte fel a mellette szolgáló betegápoló apáca.

A tragédiáról egyetlen szót sem volt szabad írni a lapokban, a püspök meggyilkolásának a híre mégis futótüzként terjedt el. Senki sem volt hajlandó hadicselekménynek s a háborús zürzavarból származó sajnálatos esetnek elkönyvelni a nök védöjének meggyilkolását, s az egész társadalom szívét görcsös rémület markolta. Történelme folyamán az ország több idegen megszállást megért, de egyiket sem tartotta olyan szörnyüségesnek, mint a mostanit, s összehasonlításul a 12. századba nyúltak vissza, Dzsingisz kán hadainak rémületes viselkedése kínálkozott megfelelö hasonlatnak s Magyarországon kivétel nélkül mindenki 20. századi tatárjárásnak nevezte az orosz megszállást.

Ehhez járult nemcsak az, hogy e rémségekröl a sajtó nem írhatott, hanem ennél is megalázóbb körülmény, nevezetesen, hogy amíg az országban ezek történtek, a tájékoztató szervekben magasztalni kellett a Vörös Hadsereget, felszabadítóként ünnepelni a Szovjetuniót s dicsöíteni az orosz katonát ország-világ elött. Ez a perverz követelés még többet ártott az orosz "image"-nek. Mert a borzalmakat, a sebeket az idö talán begyógyította volna, s akadtak olyan esetek, lehetöségek, amikor itt-ott fel lehetett ismerni az orosz katonákban is az embert, családapát, férjet, aki a maga otthonára gondolt. A szovjet mundérból is nemegyszer kibújt az emberségesebb orosz paraszt, s késöbb a magyarság tapasztalhatta, hogy sok szovjet katona maga is áldozat, egy totalitárius rendszer rabszolgája, aki emberi részvétet érdemel. De a hivatalos képmutatás, a nyilvánvaló hazugság fokozta az elkeseredést. Jellemzö, hogy amikor Zilahy Lajos egy rövidebb írásában a "Krisztusarcú orosz"-ról beszélt, aki kenyeret adott egy magyar éhezönek, a meggyötört magyar társadalom mély felháborodással és hideg megvetéssel sújtotta ezt a hajdan legnépszerübb bestseller-írót, holott az epizód elvileg meg is történhetett. De a meggyalázott asszonyok és elhurcolt férfiak országában kiemelni és megörökíteni egy ilyen kivételt, ez szentségtörésnek számított, a társadalom lelkének a megeröszakolását.

A háborút követö hónapokban és években a Magyarországon bemutatkozó orosz katona visszataszító látványt nyújtott mind brutalitása miatt, mind pedig azért, mert egy primitív politikai rendszer alattvalóinak képét tárta az ország elé. Az a tény, hogy az orosz katona burzsuj-luxusnak tekintette a legegyszerübb közhasználati cikket is, elképzelhetetlenül negatív szovjet viszonyokra engedett következtetni. A megszállók brutalitása egyfelöl, a megszállt országok magasabbrendüsége másfelöl - ez váltotta ki azt a magyar s általában európai közmeggyözödést, amelyet egy szellemes francia mondás így örökített meg: "Sztálin két hibát követett el: az egyik, hogy katonáit megmutatta Európának, a másik, hogy katonáinak megmutatta Európát."

Nagy Ferenc pedig, az elkövetkezö idöszak kimagasló politikusa, aki ettöl kezdve csaknem két évig küszködött a megszálló orosz politikai partnerekkel, magában leszürte a látottak tanulságát s Magyarország szovjet megszállásáról ezt mondotta: "A rég várt felszabadulás eszméjéböl a gyakorlatban a hódító hatalom ostorcsapása lett."[9]

Semmivel sem nyújtott jobb képet, semmivel sem viselkedett különbül a Vörös Hadsereg nyomában megjelenö magyarországi kommunista párt. A lakosság nagy része különben is azonosnak tekintette a kommunistákat az oroszokkal, de ez a párt az oroszoktól függetlenül, önmagában is olyan politikával jelentkezett, hogy mindjárt elsö fellépésével legalább olyan népszerütlen lett, mint az oroszok.

A kommunista párt elsö gondja ugyanis a rendörség kézbevétele volt s ezzel a rendörséggel olyan akciók végrehajtása, melyek megdöbbenéssel töltötték el az egész lakosságot. A debreceni ideiglenes kormány belügyminisztere Erdei Ferenc lett, mégpedig nem mint a kommunista párt jelöltje, hanem mint a kis radikális agrárpárt, a Nemzeti Parasztpárt vezetö tagja. Senki sem tudta azonban, hogy Erdei Ferenc, aki a két háború közötti idöszakban falukutató íróként szerzett magának nevet, 1944 öszén, mikor pártja megbízásából átment a fronton és Szegeden jelentkezett az oroszoknál - beiratkozott a kommunista pártba. A kommunisták arra kérték, ezt a belépést tartsa titokban s kifelé legyen továbbra is a Nemzeti Parasztpárt korifeusa. Így került Debrecenbe is. Feladata az volt, hogy a megszervezendö rendörséget teljesen a kommunista párt céljaira bocsássa s az új organizáció kulcspozícióit nyílt vagy titkos kommunistáknak juttassa. A késöbb kialakuló kormánykoalíció polgári és nem polgári tagjai is retrospektíve "Erdei nagy és tartós bünének" nevezik az új rendörség megteremtésének mikéntjét. Alsóbb szinten már nem is törekedtek arra a leplezésre, amire miniszteri szinten s a rendöri szervek legradikálisabb és leghangosabb tagjai már nem titkolták kommunista mivoltukat, hanem kérkedtek vele. Kérkedtek a hatalom birtokával és a hatalom gögjével.

A rendörség célja nem az állapotok konszolidálása és a rend helyreállítása volt, hanem éppen ellenkezöleg: forradalmi állapotok teremtése és minden olyan személy, erö vagy eröcsoport kiiktatása, amely érzelmileg és értelmileg - feltehetöen - nem lelkesedett a kommunizmusért. Amíg a legfelsö politikai szinten életre hívták négy párt "demokratikus" koalícióját, addig országos szinten a rendörség igyekezett odahatni, hogy a hatalom tényleges birtokosa egyedül a kommunista párt legyen.

Mivel pedig a kommunista pártnak Magyarországon nem voltak gyökerei, nem volt számottevö szervezete és tagsága, onnan szerzett tagokat, ahonnan tudott és úgy, ahogy lehetett. Csábítással és fenyegetéssel, hízelgéssel és - rettegés keltésével. Ez utóbbinak, félelem és rettegés megteremtésének lett eszköze az állam hivatalos rendörsége.

Nagy Ferenc írja meg, hogy ez a rendör apparátus többnyire "fegyelmezetlen horda" volt, tagjai között pedig számos olyan személy, aki régebben közönséges büncselekmény miatt börtönt viselt s most az események "kiszabadították". Nem volt ritka az olyan eset, hogy egy tegnapi fegyenc, notórius bünözö máról holnapra kerületi rendörkapitány lett. Közismertté vált, hogy esetenkénti rablások, nagyarányú tolvajlások a rendörségen szervezödtek, s például nem egy rendörfönök lakásának legszebb szobáját Auschwitzba elhurcolt és még vissza nem tért zsidók mükincsei díszítették.[10]

Ez az erkölcsileg silány és szaktudását tekintve kétes értékü apparátus csakhamar megszervezte az ún. politikai osztályt, amelynek tagjai senkinek sem tartoztak számadással s hatalmuk korlátlan volt. Egyszerü feljelentésre, minden vizsgálat nélkül tartóztattak le embereket s a letartóztatás többnyire már ítélet is volt, mert rendörhatósági és bírói feladat és kompetencia közötti különbséget nem ismertek. Amíg valódi demokráciákban a rendör legfeljebb arra kap ítélkezö és végrehajtó hatalmat, hogy hibás parkolás büntetési összegét kiszabja, ez a kommunista rendörség feljogosítva érezte magát arra, hogy rögtönítélö bíróként életeket oltson ki. Ha a feljelentés kommunista párttagtól jött, a vád már eleve bizonyítottnak számított s ha a megfélemlített vádlott tiltakozott, kezdetét vette a kínvallatás. A legtöbb városban az emberek eliszonyodtak, ha a rendörségi épület közelében volt dolguk, mert híre járt, hogy hevenyészett kínzószobákat rendeztek be s kíméletlenül bánnak a foglyokkal. A kihallgatásokat a rendörség vezetöi és tagjai nemegyszer személyes vagyonuk gyarapítására vagy megalapozására használták fel s e célból gyakran kerültek a rendörségre fogolyként olyanok, akik az elmúlt évtizedekben ügyességükkel és szorgalmukkal vitték valamire. Késöbb, amikor a debreceni kormány az ország fövárosába költözött, Budapest patinás sugárútján, az Andrássy út 60 alatti épületben berendezkedett a politikai rendörség, amely rövid idö alatt Európa és a világ egyik legrettegettebb és leghírhedtebb politikai rendörsége lett.

Ha a rendörség és a politikai osztály valamely cselekedete nyilvános botránnyá dagadt és sem megfélemlítéssel, sem hamis jelentésekkel nem lehetett eltitkolni, a rendörség ellen akkor sem indult eljárás, legfeljebb idöleges látszateljárás, hogy röviddel azután a felelöseket ismét szabadon bocsássák. Jellegzetes, korántsem egyedülálló példája ennek a gyömröi eset. A Budapesttöl kb. 30 kilométernyire fekvö helység rendörfönöke egyik éjjel letartóztatta a falu valamennyi értelmiségi tagját, köztük a falu papját s egy ott lakó nagynevü, közismerten demokrata érzésü filozófus-szociológust, Révay grófot, továbbá több módosabb parasztgazdát, úgynevezett kulákot. Összesen 80 férfit vittek el lakásáról. A rendörségen rövid, órákig sem tartó "kihallgatás" során megállapították valamennyi "vádlott" bünösségét, nevezetesen, hogy "német kollaboránsok voltak". Nyolcvan fönyi rendörosztag a falu határában lévö vasúti töltéshez vezette öket, mindegyik fogollyal megásatta saját sírját s valamennyit agyonlötte. Ez a tömeggyilkosság nagy hullámokat vetett, országos felháborodást okozott s a belügyminiszter kénytelen volt a gyilkos rendöröket örizetbe venni. A parlamentben többen vizsgáló bizottság kiküldését tervezték. A kommunista párt vezetöje, Rákosi Mátyás azonban, minden alkotmányos jogalap nélkül, mint egy koalíciós megbeszélésen maga büszkélkedett vele, "utasította" Erdei belügyminisztert, hogy a rendöröket azonnal bocsássák szabadon.[11] Pártközi megbeszéléseken, vagy ha régi, idealista kommunisták voltak Rákosinál s figyelmeztették, hogy az újsütetü párttagok, a prozeliták között bünözö és kegyetlen funkcionáriusok vannak, Rákosi azzal hallgattatta el a kritikát, hogy "derék kommunisták azok". Valentiny Ágoston, kiváló szociáldemokrata politikus, az ideiglenes kormány igazságügyminisztere szerette volna elérni, hogy minisztériuma szakképzett rendörökkel vizsgálatot indíthasson hatósági visszaélések ellen. A minisztertanács ehhez hozzájárult, de aztán a kommunista párt kívánságára a szociáldemokrata párt elnöke, Szakasits Árpád Valentinyt leváltotta, helyére Riesz Istvánt delegálta - s a gyömröi gyilkos rendörök megmaradtak állásukban.[12]

A viszonyokra jellemzö, hogy a rendörségi terrortól maguknak a rendöröknek is félniök kellett. Ha volt falu, helység, város, amelynek rendörfönöke nem kommunista párttag volt, hanem régi, jólképzett, meröben a rend fenntartására iskolázott, szakszerü rendörtisztviselö, az maga is egykönnyen, egyik napról a másikra áldozattá válhatott. Így például Szentes alföldi város rendörkapitányát úgy távolították el, hogy egy kommunista országgyülési képviselö, D. I. ráuszított egy kisebb bandát. Éjjel rátörtek a lakásán, kirángatták az ágyából és félig agyonverték. Kórházba került, de éjjel ott is megtámadták álarcos emberek, s ekkor végleg végeztek vele. Mivel az eset bekerült a sajtóba, a gyilkosok, a halott iránti bosszútól lihegve, sírjából is kiásták s holttestét a legízléstelenebb módon meggyalázták.

A barackpálinkája révén világhírü, jogakadémiája révén országos hírü Kecskemét városa szintén megélte a kommunisták által verbuvált rendörség önkényeskedéseit. A rendörfönök válogatott kínzásokkal csikart ki vallomásokat a letartóztatott gyanúsítottakból. Bánó kapitány hírhedtté vált messze a város határain túl is azzal a különleges módszerével, hogy beosztottjaival magához hordatta a város tekintélyes polgárainak feleségeit vagy leányait. "Vallatásra" hozatta be öket a rendörségre, rendszerint éjszaka. Alkoholos ünnepségnek szánta ezeket a kihallgatásokat s az áldozatokat, barátaival együtt, megtámadta s megbecstelenítette. Azokat, akik - Bánó és társai így mondták - "hamis szeméremböl" legyürhetetlenek voltak, megölték. Mind ennek híre menvén, ha Bánó emberei megjelentek egy házban s az asszonyokat "kihallgatásra" akarták vinni, a férjek s apák szembeszegültek velük. Az ellenállókat azonban azonnal letartóztatták és háborús bünösség címén a Szovjetunióba vitték, másokat ott a helyszínen meggyilkoltak. Bánó és társainak módszere nem volt elszigetelt jelenség. Bánót a törvényes igazságszolgáltatás, a fennálló rendszer mégsem vonta felelösségre. Bünéért azonban a magasabb igazságszolgáltatás közbelépése révén kellett lakolnia. Egy éjszaka, amikor egyik környékbeli kocsmából motorbiciklin vágtatott haza, nem vette észre, hogy az úton embermagasságban egy dróthuzal van kifeszítve. Teljes sebességgel belerohant s a drót levágta a fejét.

Amíg ilyen esetek meg nem mutatták, hogy a meghurcolt és meggyötört társadalom egyedei kezdenek védekezni, s amíg a kormánykoalíció egyéb pártjai nem kezdtek tiltakozni a rendörségi borzalmak ellen, a rendörlegények nyíltan dicsekedtek tetteikkel, különösen, ha mulatozásaik során felöntöttek a garatra. Egy budapesti külvárosi vendéglöben jegyezték fel fültanúk, hogy egyik rendör panaszkodott felettesei hálátlansága miatt, mivel - bár már 23 embert küldött a másvilágra - nem kapja meg az egyik kitelepített svábnak a lakását, amelyet pedig már régen kér. A másik rendör azon méltatlankodott, hogy ö hetvenkét személyt likvidált, mégis csak egy kis háromszobás lakást kapott, azt is a külvárosban.

A brutális és primitív Cseka-módszerek után idövel alkalmazni kezdték a másik orosz vallatási módszert, immáron a Cseka-utód NKVD rafináltabb eszközeit. A debreceni és késöbb budapesti politikai színtér egyik föszereplöje, Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt fötitkára egyik könyvében a vallatásnak ezt a módját, melyet "demonstrációnak" nevez, így írja le: "A vádlotthoz egy ujjal sem nyúlnak, csak megmutatják neki, mi vár rá, ha nem tesz vallomást. Szeme láttára kínozzák ugyanis munkatársait, barátait, rokonait: ha erre sem puhul meg, akkor testvérei, felesége, anyja vagy apja megkínzatását kell végignéznie. Nincs az a szívós vagy fegyelmezett ember, aki kibírja, hogy szeme elött a legrafináltabb kínzószerszámokkal gyötrik legközelebbi hozzátartozóit. Amikor testvérei vagy szülei nyöszörgését hallja, felugrik és aláír akármilyen jegyzökönyvet, amit eléje tesznek, akkor is, ha ezzel a saját halálos ítéletét írja alá. Ez a módszer ebben az esetben megkíméli ugyan öt magát a kínvallatástól; ez azonban nem jelenti azt, hogy többé már nem lehet baja, mert legközelebb már ö a demonstrálás alanya ill. eszköze más vádlottak megpuhítására." Kovács hitelesen árbázolja a vallatás pszichológiai és maradéktalanul fiziológiai módjait is: "Az oroszok bajtársiasan a magyar rendörség rendelkezésére bocsátották tökéletesített izgató vegyszereiket, a lelki és testi gyötrés eszközeit. A rabokat nem engedték aludni. S amíg a foglyok napok óta éheztek, kínzóik elöttük ettek, ittak, lakmároztak. Az örök a foglyok füle hallatára azon tanakodtak, hogy a gyanúsítottak ügye valójában nem inkább az orosz szervek hatáskörébe tartozik-e? A szomszéd szobákban pedig a foglyok barátainak és rokonainak hangját utánozták s ezen a hangon a legképtelenebb dolgokat mondották el a vallatottakról. A gyengébbek így néhány nap, az erösebbek néhány hét alatt összeomlottak s aláírták a vallatási jegyzökönyvet abban a feltevésben, hogy 'vallomásukat' a bírósági tárgyaláson majd úgyis visszavonják. Ha a vallatásnak ez a primitív módja hatástalan maradt, akkor a biológiai módszert alkalmazták. A letartóztatottak ételébe-italába izgató- vagy bénítószereket kevertek s ezzel fantáziájukat annyira felkorbácsolták, hogy a fogoly abba a helyzetbe vagy szerepbe képzelte magát, amelyet elvártak, megkívántak töle. Egy másfajta vegyszer viszont bágyadttá, akaratlanná, söt, bárgyúvá tette, úgy, hogy erötlenül és meggondolás nélkül mindenre igent mondott, amit hallani akartak töle. A szívós, makacs foglyokat, akik ellenállást tanúsítottak, besugárzással kezelték: 12-16 erös reflektorral világítottak a fogoly arcába, mígnem azt érezte, hogy a feje széthasad, akkor aztán összecsuklott s aláírta az eléje tett papírt. A politikai rendörség és a katonapolitikai nyomozóosztály azt is megtanulta az oroszoktól, hogy a nyomozásnak és kihallgatásnak statisztikai jelentösége is van: nem a tényálladék megállapítása a valódi cél, hanem hogy megmutassák feljebbvalóiknak, hogy jó munkát végeztek és sok beismerö vallomást produkáltak..."[13]

A "jutalmazási rendszer" szülte, mint láttuk, a mások lakására áhítozó, vagy egyéb elönyökre váró fogdmegek buzgalmát az embervadászat és kínvallatás véres területén, egészen új réteget tenyésztve ki, a rendörállam jól dotált legénységét és hierarchiáját, mégpedig mennyiségileg is olyan méretekben, amire Magyarországon azelött soha nem volt példa. Ez a réteg hátborzongatóan leleményes tudott lenni a kínzás módszereiben. A középkori vallató-eszközök, hüvelykszorító vagy spanyolcsizma elavult ócskaság volt számukra, ennél egyszerübbnek látszó, de mégis kíméletlenebb metódusokat alkalmaztak. "Olyan kevés kell ahhoz, hogy szinte elviselhetetlen kínokat tudjanak okozni egy embernek: egy öngyújtó, egy izzó villanykörte elég hozzá" - mondja egy hajdani rab, majd leírja az egyik gyakran alkalmazott módszert, a "gyóntatószéket", amikoris a rabot ötvenszer ötven centiméteres facellába állítják. Leírja a "vizes szoba" kínjait: csípöig vízben áll az áldozat s nem guggolhat le, mert megfullad. "Ezt nem lehet tovább bírni, gondolja a rab, s aztán még sokáig, órákig, napokig bírja. A vízzel ellepett testrészek elérzéktelenednek, mintha nem is tartoznának a testhez. A fél-öntudatban csendesen pislákol az élet. S ott a sötétben, az emberi lehetöségek legmélyén minden lefoszlik, amit odakint fontosnak, elengedhetetlennek hittünk... Eleinte még fáj, hogy vége az egészségnek, a hideg víz talán gyógyíthatatlan betegséget okoz, ami rosszabb, mint a halál."[14] A rendörállam kiváltságos rétege kifogyhatatlan az ötletekben, s a legbrutálisabb szadista típusok munkájának is szabad folyást enged a gépezet: alkalmazzák a vesetaposást, homokzsákkal letaglózás eszközeit, kényük-kedvük szerint gyötörhetik az áldozatok scrotumját.

Ennek a gépezetnek, amelyet a kor egyik magyar írója, a Kisgazdapárt országgyülési képviselöje, Veér Imre "emberdarálónak" nevezett, természetesen szüksége volt szállító-mechanizmusra, "anyagszállítóra", mindig újabb gyanúsítottakra, rabok hosszú sorára. Az 1945-ben Magyarországon megjelent szovjetszellemü politika új struktúrája ehhez is létesített megfelelö intézményeket: a denunciálást végzö besúgórendszer s az ún. igazoló bizottság, valamint a népbíróság és a népítélet.

Spiclirendszer és igazoló bizottság szervesen összefüggött. Minden megfogható munkahelyen politikai igazoló bizottságot kellett létesíteni, ezek minden egyes tisztviselö, munkás, alkalmazott "politikai múltját" megvizsgálták s önkényes ítélettel tízezreket távolítottak el állásukból vagy juttattak egyenesen börtönbe. Felszólították az egész társadalmat, hogy mindenki jelentkezzék, aki a bizottság elé idézett személyröl valami terhelöt tud mondani, terhelö adatot tud szolgáltatni. Ez a felhívás szabad utat nyitott minden egyéni bosszúnak vagy nyerészkedési vágynak, nem utolsó sorban pedig politikai céloknak is, mert például olyan alkalmazottak ellen, akik nem voltak a kommunista párt tagjai, feljelentések, hamis vádak áradata indult meg. Az "igazoló bizottság" ily módon a kenyérért rettegés terrorjának az eszköze lett. Külön szomorú aspektusa ennek a rendszernek, hogy az üzemekben és hivatalokban bekapcsolták az igazoló bizottságba a szakszervezeteket és üzemi bizottságokat. Így azok a klasszikus intézmények, melyeknek célja minden demokráciában a munkás-érdekképviselet, elöször politizálva lettek, másodszor a rendörállam meghosszabbított karjai; s tízezrek állásvesztését, nyomorba döntését segítették elö. Emiatt a régi képzett szakszervezeti vezetök szégyelltek magukat a legjobban, anélkül, hogy a helyzeten változtatni tudtak volna.

A népbíróságok visszaélést jelentettek a "nép" és a "bíróság" fogalmával egyaránt. Magyarországon, az Osztrák-Magyar Monarchia idején esküdtbíróság volt, az ország Európa egyik legklasszikusabb jogállamának számított. Az elsö világháború után az esküdtbíróságot megszüntették, de most, a második világháború után újra bevezették, ám meröben torz formában. Az esküdtek kiválasztása ugyanis pártalapon történt. A kormánykoalíció mindegyik pártja, valamint a szakszervezet küldött esküdteket, ezenkívül egy kommunista alakulat, a partizánszövetség. Az ily módon létrehozott "esküdtbíróság" tehát nem jogi, hanem párt jelleget kapott s nem igazságszolgáltatás, hanem pártpolitika szabta meg a müködését. Ráadásul a koalíciós pártok nem kommunista küldöttjei, éppúgy, mint a szakbíró, eleve meg voltak félemlítve a kommunisták s a partizánszövetség által, s a kommunista párt legtöbbször leterrorizálta a szakszervezet és a szociáldemokrata párt delegátusát is. A népbíróság így a legtöbb esetben a szó legszorosabb értelmében pártbíróság és osztálybíróság volt, ítéleteiben pedig gátlástalan. A kor magyar polgára, amennyire vissza tudott emlékezni, egy vagy két kivételtöl eltekintve, nem látott olyan magas börtönbüntetéseket - a 10 év már enyhének számított -, mint ebben az idöszakban. Súlyosbította a népbíróságok jogellenes karakterét, hogy rendszeresítették a visszaható érvényü ítéletet: bünnek minösítettek olyan cselekményt vagy magatartást, amely elkövetése idején nem számított bünnek. Civilizált jogrendszer a visszaható jellegü ítélkezést nem alkalmazza.

Népbíróság és politikai rendörség szorosan együttmüködött. Olyan védöket, akik jogi etikájuk szellemében komolyan vették védettjeik ügyét, a politikai rendörség nemegyszer elhurcolt, holott már ezek is a kommunisták által igazolt ügyvédi kamara tagjai voltak. A vádak többnyire nélkülöztek minden precizitást, vádnak elég volt, s ítéletnek is, ha a vádlottat az "osztályidegen", "reakciós", "fasiszta" vagy "népellenes" kategóriába lehetett sorolni, vagy nem lehetett, de abba sorolták.

Az intézményesített népbíróságok mellett müködtek 'ad hoc' népbírók, akik az ún. népítéleteket hajtották végre. Ilyen népítéletek már a szovjet megszállás elsö hónapjaiban elkezdödtek és még évekkel a fegyverszünet megkötése után is elöfordultak. A népítéletek a történelem klasszikus pogromjainak mintáját követték. Ahogy az elmúlt századokban krétával megjelölték a zsidók házait, most a kommunista párt egy-egy kiszemelt falu több polgárának a házát jelölte meg. Aznap aztán teherautós különítmények érkeztek, mindenünnen összeszedett senkiháziakkal, kommunista párttitkárokkal az élen. Botokkal, vasdorongokkal a kijelölt személy házához vonultak, az illetöt félholtra verték vagy agyonverték, házát, lakását kirabolták, aztán minden mozgathatót teherautóra rakva eltávoztak. A rendörség vagy nem, vagy csak késön avatkozott be, s utána többnyire nem tett feljelentést. A "népbírók", akik egy-egy népítélet után bírói méltóságukkal mit sem törödve, cipelték az áldozatok ágynemüjét, bútorát, konyhaedényét, soha senki által sem lettek felelösségre vonva. A vidéki népítéletekkel párhuzamosan a fövárosban is hasonló "akciókat" hajtottak végre. A kommunista párt ott "árdrágítók elleni akció" címén folytatta a csöcselék feltüzelését, a budapesti "akcióknak" nemegyszer zsidó kávéháztulajdonosok és kereskedök estek áldozatul, olyanok is, akik szörnyü szenvedések után élve tértek vissza a hitleri koncentrációs táborokból. A "népítéletek" és "akciók" szerves részét alkották annak a kommunista stratégiának, melynek célja a legerösebb politikai ellenlábas, a Kisgazdapárt likvidálása volt.

Nem állította helyre a bizalmat az igazságszolgáltatás szervei iránt a megkezdödött "háborús bünös" perek sorozata sem, söt, e föbenjáró pereknél is érvényesülni engedték a népítéletek atmoszféráját. A bírósági tárgyalóterem nemegyszer politikai arénává változott, a kivégzésekböl pedig nyilvános kiállítást rendeztek. A magyar társadalmat nem lehetett meggyözni e perek szükségességéröl, s az ország népe idegenkedve fogadta, hogy az elmúlt negyedszázad valamennyi miniszterelnökét kivégezték, egy - Kállay Miklós - kivételével, akit a hitleri Gestapo elhurcolt s aki így Nyugaton élt s esze ágában sem volt, hogy visszatérjen. A "háborús bünösség" kritériuma különben is kétséges volt Magyarország esetében. Magyarország nem volt részes a háború kirobbantásában, abba belesodródott és belekényszerült, mint Közép-Kelet-Európa valamennyi kis népe és kis országa. Magyarország akarva-akaratlan csúszott bele a háborúba. Egyrészt, mert a hatalmas hitleri birodalom nyomásával szemben Európának ezen a táján nem érvényesült eléggé a nyugati demokráciák ellennyomása vagy védelme. Másrészt, mert az elsö világháború utáni békediktátumok által teremtett közép-európai status quo oly kegyetlenül sújtotta Magyarországot, hogy amikor a harmincas évek végén ez a status quo kezdett megbomlani, a magyar politika s a magyar miniszterelnökök a magyar nép abszolút helyeslése mellett a magyarlakta területek visszacsatolására törekedtek - viszont ennek révén belesodródtak a háborúba.

Még az a miniszterelnök is, aki végsökig ellenezte a háborúba lépést, Teleki Pál is az elé a dilemma elé került, hogy vagy az évtizedek óta várt területi revízióról mondjon le, vagy a hadbalépést válassza; s e nemes patrióta sem tudott dönteni, hanem a halálba menekült, önkezével vetett véget életének. Róla mondotta akkor Winston Churchill, hogy a béketárgyaláson egy üres széket majd szabadon kell hagyni Teleki Pál gróf számára. Telekihez hasonlóan voltak mások is, akik világosan látták, hogy Magyarország hadbalépése végzetes lesz, de Telekihez hasonlóan ök sem találtak más megoldást az elszakított magyar milliók visszahozatalára. Magyarország semmi esetre sem Hitler érdekeiért vett részt a háborúban, s amikor a részvétel végül is elkerülhetetlenné vált, minden lehetöséget kimerített a humánum gyakorlására. A Hitler elöl menekülö lengyeleknek meleg fogadtatást és emberi otthont adott, 140 000 lengyelnek nyújtott menedéket, majd a lengyel hadvezetöség kívánságának megfelelöen biztosította a lengyel tisztek és katonák továbbjutását a közel-keleti szövetséges haderöhöz. A magyar kormányok még kitünö lengyel nyelvü iskolarendszert is szerveztek a menekültek számára. A magyar belügyminisztérium nem kevesebb, mint 14 000 lengyel zsidót látott el ún. "keresztény okmánnyal" s a lengyel menekültek szabadon levelezhettek londoni és lisszaboni központjukkal.[15] A magyarországi egyházak gondoskodtak arról, hogy a kolostorok és egyházi intézmények minél több zsidónak adjanak menedéket. 1944. március 19-ig, míg Hitler nem szállta meg Magyarországot, ez az ország a közép-európai zsidóság menedékhelye volt. Hasonlóképpen, magyar föurak kastélyai otthonul szolgáltak nyugati katonáknak, akik megszöktek a német hadifogságból. Így például 4000 francia hadifogoly élvezte a magyar vendégszeretetet. Radikális és szervezett zsidóellenes intézkedésekre csak a március 19-i hitleri megszállás után került sor, s kezdeményezöi nem a magyar kormányok, hanem a megszálló szervek voltak.

A háború után a magyar társadalom tudatában volt a zsidókon esett gyilkos sérelemnek s megvolt benne a szándék, hogy az antiszemitizmus keresztényietlen ideológiáját egyszer s mindenkorra kivesse a magyar politikai életböl. S hogy ez mennyire mélyen ülö fogadalom volt, megmutatkozott tizenegy év múlva, amikor az 1956-os forradalom napjaiban az antiszemitizmus legparányibb jele sem mutatkozott.

Magyarország társadalmának túlnyomó része 1945-ben nem tartotta természetesnek, hogy háborús bünösség címén az elmúlt évtized valamennyi miniszterelnökét s legtöbb miniszterét kivégezzék. A nagyhatalmaknak módjukban állt, s kötelességük is lett volna, hogy a háborút megakadályozzák, de nem tették, nem tudták, vagy nem akarták. De semmiképpen sem lehetett a háborús bünösök kategóriájába sorolni kis népeket, amelyek a nagyhatalmak vetélkedéséböl nem tudták kivonni magukat, így nem volt természetes, hogy e kis népek vezetö politikusainak életét, háborús bünösség címén kioltsák. A háborús idöszak magyar politikusai külpolitikai és katonapolitikai ítéleteikben tévedtek, de politikájuk motívuma legtöbbször patriotikus volt s a magyar miniszterelnökök nem voltak Hitler Quislingjei.

Különösképpen nem találkozhatott helyesléssel a háborús bünperek sorozata olyan országban, ahol az egy év óta müködö bírósági s rendöri szervek oly kétes hírnévre tettek szert, mint Magyarországon a kommunisták égisze alá került "igazságszolgáltatás". Így érezte ezt még a hatalomra került új rezsim nem kommunista, polgári vezetögarnitúrájának több személyisége is, amikor sor került az elsö ilyen perre, Bárdossy László volt miniszterelnök perére. Ezen ugyanaz a felületes, sommás, a klasszikus jog ismérveit kiiktató, cirkuszi jellegü, szakszempontból silány minöségü bíráskodás mutatkozott meg, mint általában a népbíróságok ténykedésében. A Nemzeti Parasztpártban Kovács Imre fötitkár határozottan állást foglalt a kivégzés ellen. A Kisgazdapárt kimagasló vezetö politikusa, Varga Béla, a nemzetgyülés késöbbi elnöke, aki tagja volt az államföi teendöket ideiglenesen ellátó Nemzeti Fötanácsnak, felmentését kérte a tagság alól, mert neki is alá kellett volna írnia a népbíróság által halálra ítélt Bárdossy kivégzését. Ezt nem volt hajlandó magára venni, mert úgy érezte, hogy: "...mint pap, de mint magyar ember sem tudtam vállalni a felelösséget a helybenhagyásért".[16]

Bárdossy László 1945. november 3-i és december 5-i védöbeszédének részletei kikerültek a nagy nyilvánosság elé. A nagytudású, csiszolt diplomata és jogi felkészültséggel rendelkezö egykori kormányfö abszolút fölényben volt a népbíróság jakobinus hangvételü bíráival szemben. Nem ismerte el illetékességüket, visszaverhetetlenül bizonyította, hogy Magyarország nem indított támadó háborút idegen területek szerzésére, feltárta az ország háborúba kerülésének azokat a szinte nemzeti szükségességböl fakadó motívumait, amelyekkel a korabeli magyarság minden rétege egyetértett.

Magyarországot az 1918-19-es Párizs környéki békediktátumok megfosztották ezeréves területének több mint kétharmadától. A trianoni békeszerzödés Magyarország 325 000 négyzetkilométer területéböl 232 000-et elvett s csak 93 000-et hagyott meg. Hasonlóképpen vészes veszteséget okozott a békediktátum népesség dolgában: a háború elött az ország lakossága 21 millió volt, a háború után a megcsonkított országban mindössze 7 615 000 maradt meg. A magát színtiszta magyarnak valló, kereken 10 milliónyi emberböl az új, kis trianoni Magyarország határain belül csak 6 600 000-et hagyott meg Trianon. Vagyis a békediktátum, melyet a népek önrendelkezési jogának új elve inspirált, 3 300 000 színtiszta magyart osztott szét idegen államok között, e több mint három millió magyar megkérdezése nélkül, önrendelkezési joguk semmibevételével. A magyarságnak tehát kereken 33 százaléka egyszerre elnyomott, kisebbségi sorsba süllyedt.[17] Ez olyan nagyarányú és lényegében semmilyen demokratikus érvvel nem indokolható országcsonkítás volt, amibe egyetlen magyar sem tudott volna belenyugodni. Olyan, mintha az Egyesült Államoktól elrabolnák a keleti és déli államokat, Angliának csak egyharmadát hagynák meg, Franciaországból pedig csak az ország közepe maradna Párizs székhellyel, a többit szétosztanák Olaszország, Svájc, Németország és Belgium között s Bretagne-t angol uralom alá helyeznék. Ehhez járult, hogy bár a békeszerzödések az idegen államfennhatóság alá került magyarság számára kisebbségvédelmi intézkedéseket hoztak, ezeket a gyakorlatban nem tartották be, A Monarchia utódállamaiban a magyarság elnyomásának különbözö fázisai és különbözö mértékü módszerei következtek, úgyannyira, hogy Sir Robert Gower, a gyöztes hatalmak reprezentánsa is megállapította: "Botrányos, hogy az európai újjáépítés, amely azzal dicsekedett, hogy felszabadítja a nemzetiségi kisebbségeket, végül is e kisebbségek üldözésébe torkollott, oly kíméletlenséggel, ahogy erre soha nem volt példa a régi magyar királyságban, ahol a nemzetiségeket összehasonlíthatatlanul jobban kezelték."[18] A régi Monarchiában a cseh, szerb, román vagy szlovák nyelvet sohasem üldözték úgy, ahogy Trianon után az utódállamok a magyar nyelvet. A Romániához került ösi magyar Erdélyben például az iskolában még játék közben sem engedték, hogy a magyar gyerekek magyarul beszéljenek egymással, a magyar nyelvü iskolákat pedig szisztematikusan csökkentették, úgyannyira, hogy amíg 1918-ban 2461 magyar iskola volt, 1938-ban már csak 795.[19]

A történelmi igazság az, hogy 1919 óta nem volt magyar kormány, amely e helyzet revízióját ne követelte volna. S minden magyar kormány, amely más politikát folytat, minden választáson megbukott volna. Amikor 1938-ban az elsö világháború utáni közép-európai területi status quo - nota bene francia és angol felelös államférfiak közremüködésével - megbomlott, bármely magyar kormány számára lélektani lehetetlenség volt, hogy az 1918 utáni eröszakos rendezés revíziójáról lemondjon. Ezt ugyan a magyar kormányok az új helyzet következtében lehetövé vált szabályszerü nemzetközi megállapodások útján érték el, de mégis lehetetlenség volt, hogy az általános fejlödés során kimaradjanak a háborúból. A belesodródás tényének Magyarország népe nem örült, a Trianon okozta motívumok azonban hazafias jelleggel bírtak s ezért a kormányoknak Trianon revíziójára irányuló külpolitikáját a magyarság túlnyomó része nem tekintette háborús bünösségnek, hanem, a kor nyelvén szólva, nemzeti kötelességnek.

Amikor tehát Bárdossy László népbíróság elé állításával megkezdödtek a háborús bünösség címén folytatott perek, nem volt általános lelkesedés, hanem inkább szorongás. Bárdossy aztán a tárgyaláson teljesen sarokba szorította a felkészületlen bírókat, söt, dialektikus fordulattal egyenesen kommunista érveket sorakoztatott fel maga mellett. Rámutatott ugyanis arra, hogy a trianoni országcsonkítás ellen a késöbbi magyar kormányok szerzödésekkel küzdöttek, egyedül az 1919-es Kun Béla féle kommunista uralom volt az, amely fegyveres kísérletekkel próbálkozott. "Kun Béla volt az - mondotta a tárgyaláson Bárdossy -, aki az elszakított északi és keleti területek visszaszerzéséért két háborút is indított: egyet a csehek, egyet a románok ellen. S ha úgy vesszük, akkor ezért a két háborús vállalkozásért tulajdonképpen Kun Bélának is itt kellene ülnie mellettem a vádlottak padján, mint háborús bünösnek, mert a népbíróságról szóló rendelet 9. paragrafusa szerint ez a 'büne' nem évült el."[20] A volt miniszterelnök kifejtette azt is: politikája azért tett engedményeket a németeknek, hogy Magyarország hitleri megszállását megakadályozza vagy legalábbis késleltesse s a magyar népet ezáltal sok szenvedéstöl megóvja. Bárdossy ezzel közvetve utalt az éppen most, 1945-ben Magyarországon uralkodó sanyarú viszonyokra, amelyek ugyancsak egy idegen megszállás, az orosz megszállás velejárói. Ezzel a vádlott maga mellé állította a közvéleményt, amely értesült védöbeszéde utolsó mondatairól is: "A népbíróság sok mindent megállapíthat rólam, sok mindent elvehet tölem, elveheti az életemet is - kettöhöz nem nyúlhat hozzá, kettötöl nem foszthat meg: nyugodt lelkiismeretemtöl és ízig-vérig magyar voltomtól!"[21] Az ország közvéleménye - mint Nagy Ferenc maga is megállapította - enyhe ítéletet várt, s mikor Bárdossyt mégis halálra ítélték, "ez nem növelte a kormány és az új 'demokrácia' népszerüségét".[22]

Elfogulatlan, nyugati, Hitler-ellenes megfigyelök is megállapították egyébként, hogy a területi kérdés, a háború utáni újabb területveszteség mennyire fontos szerepet játszott a magyar közvéleményben s a magyarság a kommunistákat hibáztatta, mivel nem léptek fel a nemzeti érdekek védelmezöjeként. Megállapítják továbbá, hogy a magyarországi kommunisták éppen ezért a "háborús bünösség" fogalmát "igen széleskörüen" értelmezték, illetve szabták meg.[23]

E perek azért is ijesztöleg hatottak a magyar társadalomra, mert a bírósági retorika és kommunista kísérözenéje az elözö kor miniszterelnökeivel együtt a vádlottak padjára helyezte az egész magyar történelmi múltat. Az 1919-es rövid kommunista uralmi intermezzót kivéve szégyenletes negatívumnak bélyegezte Magyarország ezeréves történelmét, 1919-töl kezdve pedig valóságos bünténynek minösítette egy egész negyedszázad magyar életét. A magyar nép védekezett e beállítás ellen. De ennél is több: ösztönösen érezte, hogy e perek nem is csupán a múltnak szólnak, hanem a jövönek: föpróbái eljövendö nagy pereknek, kezdetei olyan politikai gondolkodás és erkölcs meghonosításának, amelyben természetesnek kell venni vezetö személyiségek, vezetö politikusok letaszítását, meghurcolását, elítélését és kivégzését. S a megérzés nem csalt: folytatódott s még egy további évtizedig tartott az ún. koncepciós perek sorozata, melyeknek áldozatul estek bebizonyítottan háborúellenes és antifasiszta politikusok is, a nemzet nagy fiai, söt, még magasra emelkedett kommunista miniszterek és vezetök is.

1945 öszén, egy évvel a szovjet hadsereg megérkezése után tehát Magyarországon zsúfolva voltak a börtönök és kiépült az internálótáborok nagyszabású rendszere. Csapatostul vitték az ártatlan embereket a táborokba, minden bírói eljárás és minden határidö megszabása nélkül, mert ha a "törvényes" idö letelt, az internálást automatikusan meghosszabbították. Az okot sem az elhurcolttal, sem a visszamaradt, kétségbeesett családtaggal nem közölték.

A denunciálás hivatalosan bátorított szelleme, párosulva az igazságszolgáltatás párt- és osztályjellegével egy éven belül rendörállammá tette Magyarországot, annak legkíméletlenebb s legvisszataszítóbb formájában.

Mivel pedig a rendörállam alapjainak lerakása elsösorban kommunista vezetök és párttitkárok, rendörfönökök és funkcionáriusok nevéhez füzödött, a kommunizmus, mint ideológia, s a kommunista párt, mint ennek az ideológiának a hordozója - az elképzelhetö legnegatívabb módon mutatkozott be a magyar népnek.

[1] Nagy, Ferenc: The struggle behind the Iron Curtain. The MacMillan Company, N.Y. 1948. - 93. o.

[2] Veér, Imre: MA Magyarország, holnap a szabad világ. Pannonia, Minneapolis, 1957. - 21. o.

[3] Mindszenty, József: Emlékirataim, Vörösváry, Toronto, 1974. - 58. o.

[4] Nagy, Ferenc: i. m. - 63. o.

[5] Mindszenty, József: i. m. - 60. o.

[6] Nagy, Ferenc: i. m. - 80. o.

[7] Kovács, Imre: Im Schatten der Sowjets. Thomas Verlag, Zürich, 1948. - 261. o.

[8] Közi Horváth, József: Apor püspök élete és halála. Danubia, München, 1977. - 75. o.

[9] Nagy, Ferenc: i. m. - 61. o.

[10] Nagy, Ferenc: i. m. - 66. o.

[11] Kovács, Imre? i. m. - 263. o.

[12] Nagy, Ferenc: i. m. - 117. o.

[13] Kovács, Imre: i. m. - 237-238. o.

[14] Krupa, Sándor: A sarló-kalapács bilincseiben. Youngstown, 1976. - 43. o.

[15] Kertész, Stephen D.: Diplomacy in a Whirpool, 1954, Notre Dame, Indiana, USA. - 61-62. o.

[16] Varga, Béla, (Kovács Imre): A Független Kisgazdapárt sorsa. Új Látóhatár, 1977. 6. sz. München - 488. o.

[17] Szekfü, Gyula: Három nemzedék és ami utána következett. Budapest, 1934. - 384. o.

[18] Gower, Sir Robert: La revision du Traité de Trianon. Paris, 1937. - 16-18. o.

[19] Daruvar, Ives, de: The tragic fate of Hungary, München, 1974. - 114. o.

[20] Bárdossy, László: A nemzet védelmében. Fahrwagen, 1976. - 13-14. o.

[21] Bárdossy, László: i. m. - 130. o.

[22] Nagy, Ferenc: i. m. - 170. o.

[23] Brezinski, Zbigniew K.: Der Sowjetblock. Köln-Berlin, 1962. - 39. o.

1	Jelen dokumentum a Betiltva.com adatbázisából származik, mely a forrás megjelölésével szabadon átvehetö, továbbadható.

III.

A VÁLASZTÁS

A jaltai megállapodás: szabad választás | A debreceni kormány | A földreform kérdése | A pártok | Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Varga Béla, Kovács Árpád, Sulyok Dezsö | Szakasits Árpád, Kéthly Anna, Peyer Károly | Veres Péter, Erdei Ferenc, Kovács Imre | Rákosi Mátyás, Gerö Ernö, Révai József, Farkas Mihály, Nagy Imre, Rajk László | "Eurókommunista" ígéretek | A budapesti választás | Vorsilov | A püspöki körlevél | Az eredmény

1945. január 23-án a "Quincy" nevü amerikai nehézcirkáló elhagyta az amerikai partokat. A fedélzeten Roosevelt elnök és kísérete. A Földközi-tengeren, Málta szigetén csatlakozott Churchill brit miniszterelnök. A "Quincy" két utasa rövidesen megérkezett a Szovjetunióba, a Krími félszigetre, Jaltába. Sztálin vendégei voltak, s a háborús koalíció három vezére, a "három nagy" a cárok egykori nyári rezidenciájában tanácskozott a világ sorsáról. Itt, a Livádia palotában szállásolták el Roosevelt elnököt is. A megbeszélések a cári bálteremben folytak.

Az angol delegációt a nyolc kilométerrel messzebb fekvö Woronzow palotába helyezték. Amíg Roosevelt és Sztálin, aki a Juszupov palotában lakott, csak egy köhajításnyira volt egymástól, Churchill távolabbra került mindkettötöl. Számító orosz rendezés volt ez: Sztálin elsösorban Rooseveltre akart benyomást és nyomást gyakorolni. De meglátogatta Churchillt is, aki úgy érezte magát a herceg otthonában, mintha Angliában lenne. Hiszen Woronzow, a cárok nagykövete az angol királyok mellett, Nagy-Britanniából vitt magának feleséget a krími tengerpartra s a Lady angol ízléssel rendezte be a félig gót, félig mór stílusú palotát, amely mögött most, 1945 februárjában szikrázva ragyogtak a hófödte hegyek. Elötte a Fekete-tenger tükre csillogott, a parkban pedig délszaki növények és ciprusok enyhe zöldje integetett barátságosan. Még barátságosabb volt Sztálin, Churchill szerint szinte kísértetiesen barátságos. Söt, gúnyos és szarkasztikus. A brit Premier és az orosz diktátor a térképszobában diskurálgatott és Sztálin Budapest ostromáról beszélt. A magyar föváros ekkor már több mint negyven napja tartotta magát a szovjet támadásokkal szemben. De Sztálin szerint a németek nagy hibát követtek el, hogy tizenegy teljes hadosztályt küldtek Budapest védelmére, ezt a nagy eröt máshonnan kellett elvonniok. "A németek - mondotta Sztálin - elfelejtik, hogy Németország többé már nem nagyhatalom és nem tud mindenütt jelen lenni." Késöbb megint szó esett Magyarországról, mégpedig úgy, hogy Churchill valósággal meghökkent. Sztálin ugyanis könnyedén odavetette: mi lenne, ha Itáliából az angol hadosztályokat átvinnék a Balkánra és Bécs végcéllal, Jugoszlávián és Magyarországon keresztül, a Vörös Hadsereggel egyesülve, a déli Alpok felöl átkarolnák a németeket?

Churchill azért hökkent meg, s azért érezte úgy, hogy Sztálin gúnyolódik, mert a nyugati haderök balkáni partraszállási tervét, melyet korábban ö, Churchill javasolt, éppen a Szovjetunió buktatta meg. Churchill már régebben szorgalmazta, s Jaltában is szóba hozta, hogy "a szovjet keleti offenzíva támogatására" a nyugati szövetségeseknek az Adriai-tenger partján kellene partra szállniok s a Balkánon kellene offenzívát indítaniuk a németek hátába. Churchill elgondolását azonban már a "Quincy" fedélzetén élesen ellenezte az amerikai vezérkar fönöke, Marshall. Így aztán a balkáni invázió terve Jaltában is éppencsak egy pillanatra vetödött fel, aztán villámgyorsan lekerült a napirendröl. Ezért hökkent meg most Churchill Sztálin szavaira, amit az elözmények után csak incselkedö gonoszkodásnak tekinthetett. Sztálin már 1943-ban, a teheráni konferencián is megvétózta és megtorpedózta Churchill balkáni partraszállási tervét. Így hát Churchill nem replikázott, Sztálin cinikus szavaira nem reagált. Hanem, mint emlékirataiban feljegyzi: "Lemondtam arról, hogy szemrehányást tegyek. Csak azt feleltem: a Vörös Hadsereg valószínüleg már nem hagy nekünk idöt arra, hogy ilyen hadmüveleteket végrehajtsunk." S feljegyezte még a sztálini "ajánlatra": "Ezt mondania semmibe se került."[1]

Valóban, Sztálinnak semmibe se került ez a nagylelkü ajánlgatás, mert gyakorlatilag már birtokon belül volt. Ami Magyarországot illeti, a Vörös Hadsereg 1944 végén Budapest és néhány dunántúli megye kivételével nagyjából megszállta az egész országot s ekkor, 1945 februárjában már a föváros is a kapituláció elött állt, hisz Pestet már január 18-án elfoglalták.

Jaltában aztán lendületesen folyt a konferencia, Németország és Lengyelország, az európai front és a távolkeleti helyzet problémáit tárgyalták és szóba került a kis népek ügye is, nemcsak a zöld-, de a fehérasztal mellett is, vagyis a kellemes vacsorákon, pohárköszöntök formájában.

Az egyik elsö tanácskozás után Roosevelt látta vendégül a konferencia résztvevöit. A vacsorán kaviárt szolgáltak fel, marhahúst makarónival, édes süteményeket, vodkát és ötféle bort. Az Elnök kíséretének egyik tagja, Bohlen a késöbbi szovjet külügyminiszterrel, Visinszkivel került egy asztalhoz. A szovjet politikus egy kis kóstolót adott az amerikainak abból, hogyan képzeli el Moszkva a kis népek szerepét. Visinszki kifejtette: a Szovjetunió sohasem ismeri el a kis nemzetek jogát, hogy beleszóljanak a nagyhatalmak cselekedeteibe. Bohlen azt válaszolta: az effajta felfogással az amerikai nép sohasem fog egyetérteni. Visinszki türelmetlenül kifakadt: az amerikai népnek végre meg kellene tanulnia, hogy engedelmeskedjék vezetöinek. Bohlen igyekezett tréfás hangon válaszolni, de azért eléggé epésen azt javasolta: legokosabb, ha Visinszki az Egyesült Államokba utazik s e felfogását megértteti az amerikai néppel. Amíg ez a párbeszéd a mellékasztalnál zajlott, a föasztalnál is szóba került a kis nemzetek sorsa. Churchill emelkedett szólásra, a "kicsinyek" jogairól beszélt s kifejtette, a nagyok is jól teszik, ha tiszteletben tartják a kisebbek jogait. Szemléletes képet használt: a sas engedje meg a kis madaraknak, hogy énekeljenek és ne törödjék azzal, hogy milyen dallamban énekelnek...

Egy más alkalommal az amerikai elnök volt az, aki a középkelet-európai országok jövendöjével foglalkozott. Roosevelt nyomatékosan hangoztatta, hogy a közép-kelet-európai népek új kormányainak abszolút tiszta és szabad választások által kell megszületniök s azt kívánta, hogy az ilyen választások elsö példája és modellje a lengyel választás legyen. "Azt akarom - mondotta -, hogy a lengyelországi választás minden gyanú fölött álljon, mint Ceasar felesége. Nem ismertem Ceasar feleségét, de azt mondják, erényes volt." Sztálin megjegyezte: "Azt mondják, erényes volt, de mégis biztos, hogy sok bünt követett el." Byrnes volt amerikai külügyminiszter, a jelenet éles szemü megfigyelöje, aki ráadásul szókimondó ember volt s Jaltát tárgyaló emlékiratainak is a "Speaking frankly" címet adta, késöbb úgy kommentálta a két nagy dialógusát, hogy ha volt is büne Ceasar feleségének, annyi semmiesetre sem, mint ahányszor a jaltai egyezményt megszegték.[2]

De ezt Byrnes is csak késöbb írta, mert ott Jaltában a nyugati delegációknak még nem volt kellö tapasztalatuk és nem volt meg a szükséges, egészséges gyanakvásuk a szovjet politika módszereit illetöen. Még nem tudták, vagy legalábbis elhessegették maguktól a gondolatot, amit késöbb Byrnes és vele együtt sokan mások már világosan meghatároztak, megjelöltek, mint Jalta rákfenéjét. A baj az volt - írja Byrnes -, hogy a fogalmak jelentése kétféle volt: a demokrácia, a választás fogalmát az oroszok úgy értelmezték, hogy ami az érdekeikkel megegyezik, az "demokratikus" és ami az ö javukra üt ki, az "választás".

És Jalta évében az oroszok úgy hitték, hogy a választás, amelyet Magyarországon rendeznek, az ö javukra üt ki. Ezért Magyarországra vonatkoztatva is aláírták a február 11-én kiadott közös zárónyilatkozatot, amely kimondja: "A felszabadított népeknek lehetövé kell tenni, hogy saját választásuk szerint demokratikus intézményeket létesítsenek. Az Atlanti Charta elvének szellemében minden népnek joga van olyan kormányformát választania, amely szerint élni kíván."

A magyar politika az 1945-ös esztendöben erre a választásra való készülödésben telt el. Minden erre irányult, minden mozdulat célja volt, hogy ezt a választást ki-ki a maga céljának megfelelöen befolyásolja. Az egyes pártok többségre törtek; a társadalom a szovjet megszállás enyhítését remélte a választási eredménytöl; a szovjet megszállók pedig a maguk és a kommunista párt helyzetének a megszilárdulását.

A jaltai konferencia idöpontjában még kemény harcok folytak magyar földön, de az ország keleti felében, Debrecenben új nemzetgyülés és új kormány alakult. Az oroszok hozták létre, nem helyeztek súlyt minöségi összetételre, Jaltára gondolva legfontosabbnak a demokratikus formák felmutatását tartották s annak kihangsúlyozását, hogy a kommunista párt csak egy a többi között, részese a politikai konstrukciónak, de nem egyeduralkodó. Az orosz megszálló erök föparancsnoka, Vorosilov marsall a város patinás, legendás szállodájában, az Arany Bika helyiségeiben ütötte fel a föhadiszállását, az új kormánynak pedig a volt adóhivatali épületet utalták ki. Az Arany Bika termeiben Vorosilov a jaltai lakomákat is elhomályosító fogadásokat rendezett, a magyar miniszterek viszont általában kettesével ültek egy szobában s a kormány gépkocsihiánnyal küszködött. Minden provizórikus volt. A nemzetgyülés 1944. december 20-án, a kormány 21-én alakult meg. Orosz teherautók végigjárták az ország keleti tájait, összeszedték a nemzetgyülési tagságra jelentkezö személyeket és sebtiben létrehozták az elsö törvényhozó testületet, amelynek 72 kommunista, 57 kisgazda, 35 szociáldemokrata, 16 parasztpárti, 19 szakszervezeti és 35 pártonkívüli tagja volt. E számok, választás hiányában, nem tükrözték a tényleges politikai eröviszonyokat. A hevenyészett nemzetgyülés élére Zsedényi Béla miskolci jogakadémiai tanárt állították, aki - ekkor még senki sem sejtette - késöbb a kommunisták börtönébe került. A nemzetgyülés alelnöke egy köztiszteletben álló, angol-francia müveltségü debreceni civis professzor, Juhász Nagy Sándor lett.

Az új kormány névsorát az oroszok hozták magukkal s az új nemzetgyülés minden vita nélkül azonnal elfogadta. A kormány összeállításánál Moszkva különösen ügyelt három szempontra. Az egyik: mivel a régi Horthy-hadsereg az ország nyugati részében még keményen ellenállt s védte a fövárost, az új kormány élére Horthy-tábornokokat kellett állítani, hogy ez a nyugati részen harcoló antibolsevista magyar hadsereg egységét aláássa s átállásra serkentse. Ezért miniszterelnökké Dalnoki Miklós Béla tábornokot nevezték ki, aki eleget tett Horthy Miklós kormányzó 1944. okt. 15-i felhívásának s hadseregrészlegével beszüntette a harcot az oroszok ellen. Az új kormány hadügyminisztere a Horthy-hadsereg vezérkari fönöke, Vörös János lett, a közellátási tárcát ugyancsak katonára bízták, Faragó Gábor tábornokra, aki 1944 öszén Horthy megbízásából Moszkvába ment fegyverszüneti tárgyalásokra. Mindhárom katonatiszt magasrangú kitüntetéseket kapott az elmúlt években, Hitlertöl is. A második orosz szempont az volt, hogy az új kormányban a magyar társadalom szemében patinás név is szerepeljen. A közoktatási tárcát ezért a világhírü magyar tudós, Teleki Pál volt miniszterelnök fiára, a fiatal Géza grófra ruházták. Teleki Géza ugyancsak a Moszkvában tárgyaló fegyverszüneti bizottság tagja volt, így került Debrecenbe. Horthy-tábornokok és egy magyar gróf az új kormányban - a pluralista látszat valóban tökéletes volt. Ez aztán kitünöen alkalmasnak bizonyult arra, hogy elterelje a gyanút az oroszok harmadik, leglényegesebb szempontjáról s az ezt szolgáló intézkedésröl. Ez pedig abban állt, hogy egy kommunista miniszterre bízták a földmüvelésügyet és egy kripto-kommunistára a belügyminisztériumot. A földmüvelésügyi tárca azért volt lényeges, mert az oroszok nagyszabású földreformot és földosztást terveztek, ezzel vélték megnyerni a parasztságot, ezt az érdemet eleve a kommunista pártnak akarták biztosítani. Így lett a debreceni kormány földmüvelésügyi minisztere Nagy Imre, a belügyminiszter pedig Erdei Ferenc. Arra az esetre, ha a földosztás nem állítaná a kommunisták mellé a parasztságot, ott volt a kommunista rendörség, amely eröszakkal akarta biztosítani ugyanezt: az ország tömegeinek megfélemlítéssel történö befolyásolását. Ez a kettös módszer, ígéret és édesgetés egyfelöl, megfélemlítés másfelöl, itt, Debrecenben kezdödött.

Az ország egyéb tájainak megszervezése hasonló módon történt: mindenütt un. nemzeti bizottságokat állítottak fel a négy párt s a szakszervezetek delegátusaiból. Ez a közigazgatási struktúra többé-kevésbé a szovjet tanácsrendszer álcázott formája volt. Valójában maga a debreceni kormány is csak egy nagyobbfajta nemzeti tanácsnak felelt meg, a minisztériumok gyakorlatilag nem müködtek, kivéve kettöt, a földmüvelésügyi és a belügyminisztériumot. Ezeket az orosz föparancsnokság böven ellátta autókkal, hasonlóképpen a kommunista pártot is. Míg a többi párt és minisztérium alig tudott kimozdulni Debrecenböl, e két tárca és a kommunista párt emberei bejárhatták a megyéket s elsödlegesen befolyásolták a nemzeti bizottságok és a rendörségi szervek felállítását. E nagy elönyt biztosító teherautók abból a hatalmas készletböl származtak, melyet az Egyesült Államok szállított a Szovjetuniónak; így a magyarországi kommunista párt elmondhatta, hogy Magyarországon jórészt amerikai segítséggel vetette meg a lábát. A külügyminisztérium élére egy békéscsabai egykori tanár, könyvkereskedö, Gyöngyösi János került, kisgazdapárti politikusként. Pénzügyminiszter egy tekintélyes debreceni földbirtokos, Vásáry István lett, ugyancsak kisgazdapárti jelöltként. A szociáldemokraták két tárcát kaptak s ezt Valentiny Ágosttal és Takács Ferenccel töltötték be, népjóléti miniszter egy eladdig ismeretlen párton kívüli személy, Molnár Erik lett, akiröl csak késöbb derült ki, hogy régi kommunista párttag. A kereskedelmi minisztérium élére Gábor József került, aki Moszkvából érkezett. Látszatra tehát a kommunista párt szerényen csak két minisztert állított. Két kisgazda, két szociáldemokrata, két kommunista, egy parasztpárti és öt pártonkívüli. Ennél plurálisabb összetételt el se lehetett volna képzelni, ez a kulissza tökéletesen megfelelt a Jaltában is lerögzített elképzeléseknek, s ha ehhez hozzávesszük, hogy a Nyugatot mennyire megnyugtatta, hogy a háború alatt Moszkva feloszlatta a Kominternt, akkor nem volt nehéz hinni és elhinni, hogy a Szovjetunió civilizált, demokratikus kormányzást állít fel Közép-Kelet-Európában, s engedi, hogy a kismadarak a maguk dallama szerint énekeljenek.

Az ideiglenes kormány 1945 tavaszán költözködött fel Budapestre, debreceni korszakában azonban két jelentös feladatot hajtott végre. Már január 20-án megkötötte a hivatalos fegyverszünetet a Szovjetunióval, március 15-én pedig kiadta a földreformra vonatkozó kormányrendeletet.

A fegyverszünet értelmében Magyarország hadat üzent Németországnak, és 300 millió dollár értékü hadikárpótlás fizetésére kötelezte magát. Ennek kétharmada a Szovjetuniót, egyharmada Jugoszláviát és Csehszlovákiát illeti. A kárpótlást hat éven belül, föleg terményekben és árucikkekben kellett kifizetni. A reparáció összege a háborúvesztett kis ország gazdasági és anyagi lehetöségeit tekintve embertelenül súlyos volt. Egyidejüleg az oroszok olyan gazdasági szerzödést akartak kötni Magyarországgal, amely minden magyar nagyvállalatnál 50 %-os orosz részvételt biztosított volna s ezzel teljes orosz monopóliumot teremt Magyarországon. Késöbb az amerikai kormány akadályozta meg ezt a törekvést, tiltakozott ugyanis, azzal, hogy az ilyen szerzödés ellenkezik a Magyarország és az Egyesült Államok között 1925-ben kötött s a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elvére - Most Favored Nations - épülö szerzödéssel.[3]

A debreceni kormány másik nagy horderejü alkotása a földreform volt, egyfelöl, ami a lényeget illeti, pozitív, másfelöl, ami a módot és végrehajtást illeti, erösen vitatott és elsietett intézkedés.

A földkérdés évtizedek óta égetö kérdése volt a magyar életnek. A két világháború közötti, 9 milliós ország lakosságának a fele, 50 %-a élt a földmüvelésböl. Európa egyik legjellegzetesebb agrárországa volt Magyarország, Dániához hasonlóan sok és jó megmüvelhetö területtel. A birtokviszonyok azonban egészségtelenek voltak s így nagyszámú agrárproletariátus alakult ki. Az ország mezögazdasági termöterülete kb. 4,8 millió katasztrális holdat tett ki (1 katasztrális hold = 0,575 hektár; vagy másképp: 1 hektár = 1,737 katasztrális hold; más összehasonlítás: 1 angol hold, vagyis 1 acre = 0,703 katasztrális hold.) A 4,8 millió katasztrális holdon 1070, az ezer holdnál nagyobb nagybirtok volt.[4] A nagybirtokosok a lakosság 0,06 %-át tették ki, de ez a kisebbség a megmüvelhetö terület csaknem egyharmadát birtokolta. További egyharmad a középbirtokosság. A harmadik a mezögazdasági munkások, törpebirtokosok vagy föld nélküli cselédek, kubikosok és napszámosok tömege, amely egyben az ország összlakosságának egyharmada volt, ahogy a korszak egyik alapvetö szociológiai munkája, Oláh György könyvének címe nevezte: hárommillió koldus. A cím, magának az írónak a bevallása szerint is, túlzó volt, jelszószerüen, élesen fogalmazott, hogy a közvélemény érdeklödését ráterelje a problémára. Mert reménytelen koldus-sorsra a mezögazdasági munkásság nagy része csak átmenetileg jutott, az 1930-as években, a nagy világgazdasági válság következményeként, amikor a mezögazdasági termékek ára világszerte nagyot zuhant s a mezögazdasági birtokok hozamát és rentabilitását hosszabb idöre megingatta.

A birtokviszonyok aránytalansága azonban megoldás után kiáltott. A nagybirtokosok közé tartozott az arisztokrácia, az egyházak, az állam, a nagyvárosok s bizonyos fokig a bankok. (Néhány adat: Eszterházy Pál herceg 210 000 katasztrális holdat birtokolt. Az esztergomi érseknek, Magyarország prímásának 36 035 katasztrális hold állt rendelkezésére. Debrecen városa, ahol 1945-ben az ideiglenes kormány megalakult, 91 227 holdat birtokolt. Az állam föleg a legnagyobb hozamú erdöségeket birtokolta, az állami erdöbirtok csaknem 70 000 holdra terjedt ki. A református egyház birtoka kereken 100 000 holdra rúgott, a katolikus egyház összbirtoka, beleértve az egri s kalocsai érsekséget és az apátsági birtokokat is, 850 000 holdra. Az egyházak birtokai azonban célvagyon jellegével bírtak, az ország közoktatásának, közmüvelésének, karitász-tevékenységnek, betegápolásnak, kórházak fenntartásának közcélú feladatát látták el.)

A két háború között több, kisebb méretü agrárreformot hajtottak végre. Mindjárt az elsö világháború után Teleki Pál gróf kormánya 200 000 parasztot juttatott földhöz, de nem kielégítö módon, s tökehiány és szerszámok híján sok paraszt eladta földjét s visszament a nagybirtokokra munkásnak. A harmincas évek elején az Eckhardt Tibor vezette ellenzéki Kisgazdapárt a 4,8 millió katasztrális holdból kereken 3 millió hold felosztását javasolta a parlamentben, a kisajátított földek birtokosainak méltányos és szakszerü kárpótlásával egybekötve. Serédi Jusztinián hercegprímás a Felsöházban felajánlotta az egyházi birtokok nagy részének szétosztását, ha a világi arisztokrácia és más nagybirtokosok követik a példát. A harmincas évek közepétöl kezdve Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter telkek juttatásával (ONCSA-akció) igyekezett csökkenteni a földnélküliek sanyarú helyzetét, de ez is csak afféle szociális olajcsepp volt. A nagy, átfogó földreform elmaradt, közben kirobbant a második világháború, amikor a hadi eröfeszítések és a termelés zavartalanságának érdekében a nagyszabású földreformot ismét elodázták.

Bizonyos azonban, hogy ha nincs újabb háború, Magyarországon feltartóztathatatlanul jött volna a földreform. A társadalom valamennyi értékes rétege, mozgalma, politikai mühelye ráterelte a figyelmet a problémára és követelte a radikális vagy kevésbé radikális megoldást. Élenjárt ebben két mozgalom, az ún. népi írók csoportja, valamint a katolikus agrárifjúsági megmozdulások átfogó szervezete, a KALOT. A népi írók olyan könyvekkel, söt színmüvekkel jelentkeztek (Kovács Imre: A néma forradalom; Féja Géza: Viharsarok; Darvas József: Egy parasztcsalád története; Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom; Szabó Zoltán: A tardi helyzet; Kodolányi János: Földindulás; Matolcsy Mátyás: Az új földreform munkaterve stb.), melyek megteremtették az érzelmi alapot s a szakszerü szemléletet a földreform érdekében. Ezek a könyvek egytöl egyig bestsellerek lettek, az ország közvéleményét mozgósították, csak a kormányhatalom sáncait nem tudták áttörni és megmozdulásra késztetni. A fiatal Habsburg Ottó, aki külföldi számüzetésében alaposan tanulmányozta a magyar népi írók müveit (húga, Etelka "A magyar tanyarendszer" címmel írt doktori disszertációt Lövenben), a magyar legitimisták vezérét, Sigray Antal grófot igyekezett meggyözni a földreform szükségességéröl. Utalt Mária Teréziának a korabeli magyar parasztságot felemelö szociálpolitikájára, valamint Matolcsy, Kovács Imre, Féja Géza stb. új munkáira. Kifejtette a legitimista politikus elött, hogy a parasztság újabb felemelése, a szociális parasztpolitika a királyság intézményének is érdeke, a legitimizmus ügye sohasem diadalmaskodik Magyarországon, ha az azt képviselö földbirtokosság nem tesz saját maga kezdeményezö lépéseket egy jól átgondolt földreform irányába.[5] Jelentös úttörö munkát végzett a katolikus ifjúsági mozgalom is különbözö népföiskolák megteremtésével. A katolikus elöjelü szociális megújhodás élén a jezsuiták állottak, kimagasló személyiségük volt P. Vargha László és P. Kerkai Jenö. Közi Horváth József világi pap, képviselö, a pápai szociális enciklikák milliós kiadásával ébresztette a szociális reform szellemét.

Szívügye volt a földreform a már országosan ismert dunántúli, zalaegerszegi apátnak, Mindszenty-Pehm Józsefnek, aki erösen támogatta a KALOT mozgalmát s a szervezet Zala megyei alakuló ülésén beszédet mondott arról: a parasztifjúságot be kell juttatni a parlamentbe, a földreform már itt dörömböl az ajtókon s ezért a legsürgösebb feladatok közé tartozik, hogy a földhöz juttatandó gazdák kapjanak alapos elözetes kiképzést.[6]

A harmincas években a politikai színtéren a legkülönbözöbb elöjelü ellenzéki pártok is egyetértettek a földreform szükségességében; az Eckhardt-vezette baloldali Kisgazdapárt éppúgy, mint a Szálasi-vezette jobboldali hungarista párt, mely utóbbinak földreform és agrárszakértöje a népi írók köréhez tartozó, kiválóan képzett Matolcsy Mátyás volt. A legnagyobb tömeghatással a harmincas évek közepétöl ez a párt képviselte a földreform gondolatát, mert az 1939-es választásokon, ahol a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt csak néhány mandátumhoz jutott, Szálasi a szavazatok teljes egyharmadát kapta. Sajnos, ez a szociális töltésü reformpárt külsöségeiben sokat átvett a nemzetiszocializmusból s külpolitikai orientációja a hitleri Németország mellé sodorta. Így, habár a párt agrárpolitikája szorosan simult a népi írók eszmei vonalához, gyakorlati összefogás elképzelhetetlen volt, a népi írók nagy része a nemzetiszocialista német irányzatot elvetette. A szociáldemokráciának a földreform kérdése és az agrárpolitika nem volt középponti problémája és feladata sem, minthogy munkáskérdésekre és ipari reformokra koncentrálódott. A Kommunista Párt nem volt számottevö a két háború között, így a magyar földreform elökészítésében a marxistáknak gyakorlatilag semmi szerepük nem volt, parasztszakértövel sem rendelkeztek, a népi írók nem voltak marxisták, leszámítva Erdei Ferencet, aki 1945-ben oly végzetes szerepre vállalkozott mint belügyminiszter.

A debreceni földreform tagadhatatlanul évtizedes magyar törekvés elött nyitotta meg a megvalósulás útját, s jogosságát nem lehetett kétségbe vonni. Mégis, a földreform gondolatának régi élharcosai számos körülményt idegenkedve fogadtak s ahogy a reformot végrehajtották, az a legtöbb szakembernek keserüséget okozott. Nagy Ferenc, a Parasztszövetség elnöke, amikor 1945 koratavaszán éjszaka Peströl Debrecenbe szállították, hogy a földreform elökészítésében konzultálják, megdöbbent azon, hogy "a Szovjetunió döntse el, mikor valósítsuk meg az agrárreformot?" ö is, mint minden más felelös parasztszakértö, úgy vélte, hogy ilyen nagy horderejü kérdésben a magyar parlamentnek kell kezdeményeznie s a problémát törvénnyel, nem pedig egyszerü rendelettel kell szabályozni.[7]

Debrecenben azonban nem a földreform elökészítéséröl volt szó, hanem a kommunista miniszter, Nagy Imre által elöterjesztett kész javaslat elfogadásáról. Lényege az volt, hogy minden 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokot felosztanak, 100 hold a földbirtok felsö határa. A reform meghirdetése után 750 000 földigénylö jelentkezett, ebböl végül 642 000 paraszt részesült juttatásban; összesen kb. 3 millió katasztrális holdat osztottak szét a földmüves társadalom tagjai között. Ez hozzávetölegesen megfelelt annak, amit Eckhardt Tibor Kisgazdapártja már a 30-as évek közepén javasolt.

A földreform tényét egyetlen politikai vagy társadalmi tényezö sem ellenezte. A katolikus egyház, amely a reform révén teljes cél-vagyonát elvesztette, elsök között támogatta az új földbirtokos parasztságot. A püspöki kar háború utáni elsö körlevele, melyet Mindszenty József szerkesztett, áldását adta az új birtokosokra s Isten segítségét kérte boldogulásukhoz.[8]

A földreform lényegét, a parasztság széles tömegeinek földhöz juttatását senki sem kifogásolta, de sok bírálat érte a reformot szakmai hiányosságai, a végrehajtás módjai s minden szükséges szempontot félresöprö radikalizmusa miatt. Többen úgy vélték, helytelen, hogy a volt földbirtokosok nem kapnak kárpótlást, így a kisajátítás a magántulajdon elvébe ütközik s ellenzöi ráakaszthatják a rablás jellegét. Maguk a parasztok is szívesebben fizettek volna a kapott földért, hogy a tulajdonjog ne lehessen vitás. Debrecenben nem fogadták el Nagy Ferencnek azt a javaslatát sem: az egyházak kapjanak megfelelö kárpótlást, hogy fenntarthassák iskoláikat és intézeteiket. Leszavazták azt a javaslatát is, hogy a földosztó bizottságokba ne csak földnélküli parasztokat vegyenek be, hanem kisebb birtokosokat is, akiknek tapasztalatuk van s akik teljesen pártatlanok. Nagy Ferenc néhány évvel késöbb úgy vélte ugyan, hogy minden hiba ellenére a földreform gyorsasága és radikalizmusa helyesnek bizonyult, de akkor, 1945-ben megállapította, hogy "a földosztó bizottságok korszakos feladatukat a legnagyobb felelötlenséggel hajtották végre". Ítélete szerint a földreform szükséges volt, de "radikális és felületes", a földosztás pedig sok helyen órák alatt folyt le, szakértök bevonása nélkül.[9] Külföldi megfigyelök is, helyeselve a reform lényegét, úgy látták, hogy a földosztás "elsietve és oktalan gazdasági körülmények között" jött létre. Kovács Imre, a földreform régi, úttörö harcosa számos körülményt kifogásolt, többek között azt, hogy a bizottságokból kizárták a szakértöket azon a címen, hogy "urak" nem vehetnek részt a munkában. Az osztás körüli panaszokat ezek a bizottságok önkényesen kezelték, osztálygyülölettel kapcsolták egybe. A földdel rendelkezöket és új földigénylöket "urak" vagy "parasztok" kategóriájába osztották, de ha valamely elökelöbb személyiségben a kommunisták szövetségesét sejtették, azt "parasztnak" deklarálták, ha viszont valamelyik öntudatos paraszt antikommunista érzelmeket mutatott, abból egyszeribe "urat" csináltak.[10] Súlyos hibája volt a földreformnak, hogy a földosztó bizottságokban a többséget a kommunista párt ragadta magához, a földosztást a közelgö választás elötti kortesfogásnak szánta, ezzel a jelszóval: "A kommunisták adják a földet!" Sok helyen a földhöz juttatás feltétele volt, hogy a földigénylö lépjen be a kommunista pártba. A magyar paraszt, amely ezer év óta áhítozott egy darab saját földre, s érezte, hogy a pártot nem a paraszt, hanem a saját érdeke vezeti, a maga részéröl úgy oldotta meg a kérdést, hogy a földosztás napjaiban gyorsan belépett a kommunista pártba, a földosztás után pedig gyorsan kilépett a pártból.

A parasztot a föld érdekelte s höskölteményt lehetne írni arról, hogy jóval több mint félmillió magyar paraszt, többnyire szerszám és töke nélkül - mert gondoskodás erröl most sem történt kielégítö módon - megbirkózott a földdel s rövidesen talpra állította a háborúvesztett ország közellátását. De ezt a lelkesedést, ezt az izzadságos munkát, ezt a rég áhítozott paraszti honfoglalást végül is súlyosan megcsalták; a magyar parasztot kegyetlenül becsapta az a kommunista párt, az a kommunista rendszer, amelynek földmüvelési minisztere fémjelezte a földreformot s amely 1945-ben a választás elött fennen hirdette, hogy a kommunisták adják a földet. Mert néhány év múlva, a lenini taktikát követve - a parasztoktól újra elvették a földet. Sztálin szerint a parasztság ellenség s a parasztkérdés megoldásának egyetlen módja, ha a mezögazdaságot mintegy óriási ipari üzemmé alakítják, a parasztból alkalmazott munkást csinálnak, ha kell, eröszakkal és véres terrorral. Csakhamar eljött ez a korszak is, a magyar parasztot fokról fokra, évröl évre, enyhébb, majd kibírhatatlanul durva terrorral bekényszerítették a kolhozokba, csupán kis háztáji gazdaságot hagyva az egykor oly büszke és lelkes birtokosoknak. A földreform, a földosztás átmeneti politikai fogás volt csupán, s amikor a kommunista párt elpusztított minden más politikai eröt, a magyar paraszt megszünt önálló, öntudatos gazda lenni. Magyarország egyetlen nagybirtokos kezére került: az ország legnagyobb s kizárólagos nagybirtokosa a kommunista párt, sokkal nagyobb, mint egy Eszterházy, vagy egy érsek vagy egy kulák valaha is volt. A magyar paraszt álma a földröl csalóka álom volt, rövid közjáték, melyet keserü ébredés követett.

A két háború közötti, "feudálisnak" mondott korszak, és a háború utáni, "népinek és demokráciának" nevezett kommunista korszak között azonban van egy lényeges különbség. A "feudális" Magyarországon a nagybirtokosok szívósan ragaszkodtak ugyan vagyonukhoz és elzárkóztak a nagyszabású földreform elöl, de - kis kivételtöl eltekintve - liberális alapszemlélettel és toleranciával hagyták, hogy jelentös irodalom szülessen a földreformról s szakszerü munkák követeljék a földosztást. A "feudális" Magyarországon sajtószabadság és véleményszabadság volt, így jelenhettek meg pl. Kovács Imre, Matolcsy, Erdei Ferenc munkái. Abban a rendszerben azonban, melynek elsö belügyminisztere Erdei Ferenc volt s az ország egyetlen nagybirtokosa a kommunista párt, nem jelenhetnek meg ihletett munkák, amelyek a kolhoz- és a szovhozrendszert megkérdöjelezik, bírálják, elvetik és megváltoztatását követelik. Egy mai Erdei Ferenc nem bírálhatná úgy a fennálló agrárrendet, mint a két háború között lehetett bírálni a nagybirtokrendszert. Ez hát a különbség s nem is kicsi.

A kormány Budapestre költözése után megkezdödött a pártok országos szervezkedése. A Szövetséges Ellenörzö Bizottság, amely a gyöztes nagyhatalmak közös szerve volt, Magyarországon mindjobban a szovjet föparancsnokság túlzott befolyása alá került. A politikai pártokat a SZEB engedélyezte. Minthogy a Szovjetunió külpolitikai tekintetben ekkor még a "nagy szövetség" fenntartását akarta, az egyes országok belpolitikájában a "népfront" koncepcióját alkalmazta. Magyarországon négy plusz egy párt kapott müködési engedélyt: a Független Kisgazda-Földmunkás- és Polgári Párt, a Magyar Szociáldemokrata Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a kis polgári-liberális csoport, mely a késöbbiekben nem játszott szerepet. A négy nagyobb párt kormánykoalíciót alakított; közülük kettö rendelkezett történelmi hagyományokkal, a kisgazda- és a szociáldemokrata párt; a parasztpárt az ország közvéleménye elött 1945-ig ismeretlen volt, a kommunista párt pedig az 1919-es kommün bukása óta csak illegálisan müködhetett.

A Független Kisgazdapárt több évtizedes múltra tekinthetett vissza s a két háború között három nagynevü politikust adott Magyarországnak. Nagyatádi Szabó István, Gaál Gaszton és Eckhardt Tibor fémjelezte a pártot, amely hol támogatta a kormányt, hol ellenzékben volt. Az elsö világháború után, mindjárt a startnál, helyzete megnehezedett, mert a kitünö Nagyatádi Szabó Istvánt környezete belekeverte egy gyanús panama-ügybe. A pártvezér nem volt részes a dologban, mégis az eset visszaháramlott a pártra, s a kor nagyszabású miniszterelnöke, a konzervatív Bethlen István, aki mint egy Cavour, mindent ki tudott használni a maga céljaira, az ügyet a kormánypárt javára fordította s a Kisgazdapárt esetleges ellenzéki lendületét, amely terveit zavarhatta volna, az ügy szellöztetésével lefékezte. (Mikor sajtófönöke, az akkor még kormánypárti Eckhardt Tibor megkérdezte miniszterelnökét, hogy most a sajtóban mit tegyen, hogy: "Nagyatádit mossam fehérre?" - Bethlen rövid gondolkodás után ezt mondta: "Mosd szürkére."[11]) Gaál Gasztont a parasztság elégtelen szociális helyzete vitte a politikába. Balatonbogláron volt földbirtokos és a húszas évek végétöl új lendületet adott a pártnak. Eckhardt Tibor, akit temperamentuma, szónoki tehetsége, európai látóköre nagy feladatokra teremtett, Gaál Gaszton mellett, és után, a párt élére emelkedett s különösen Gömbös miniszterelnök német orientációjú külpolitikáját ellenezve országos személyiséggé nött. Szorgalmazta a földreformot s a parasztságot akarta megtenni a nemzet legszilárdabb tartóoszlopának. Mégis, a Kisgazdapárt a két háború között nem tudott nagyobb eredményeket elérni. A kormánypárt minden ellenzéki csoporttal szemben nagy elönyben volt az erösen szükített választójog miatt - 1939-ig nyílt szavazás volt. A Kisgazdapárt a harmincas évek elején, 1931-ben csak 11, az évtized végén, 1939-ben csak 14 mandátumot tudott szerezni a választásokon, holott ekkor már titkos szavazás volt. A párt hendikepjét az okozta, hogy a közvélemény szemében inkább a középbirtokos gentry-társadalom, mint a szegény paraszti tömegek képviselöje volt. Ezt felismerve törekedett a párt a parasztság erösebb bevonására s ennek az irányzatnak egyik megszervezöje egy tehetséges, fiatal baranyai parasztember volt, Nagy Ferenc. Az ö irányításával hozták létre a Kisgazdapárttal szorosan együttmüködö "Parasztszövetség" nevü szervezetet, amely a munkásszervezetek megfelelöjeként a paraszti tömegek érdekképviseleti szerve kívánt lenni. A Parasztszövetséget, érdekes módon, az akkori kormányzat is támogatta. Ugyancsak a harmincas években emelkedett a párt vezetöi közé Gaál Gaszton egyik politikai tanítványa, Varga Béla balatonboglári lelkész. Csatlakozása azért volt jelentös, mert a Kisgazdapárt addig elsösorban csak a református társadalomra támaszkodott. Varga Béla püspöke biztatására vállalta a munkát. Ezzel a párt aktív katolikus vezetöszemélyt is kapott a másik, immáron kisgazda vezetö, Tildy Zoltán református tiszteletes mellett. Eckhardt Tibor, aki Magyarországot a Népszövetségben is többször képviselte, pártjával és személyével a Hitler-ellenes irányzat élére állt s a háború elején külpolitikai feladatokkal az Egyesült Államokba ment, ahonnét nem tért vissza. A párt lelke ekkor a vérmes hazafi, a csak kevés szociális érzéssel megáldott, de ízig-vérig patrióta, ékesszavú és bátor képviselö, Bajcsy Zsilinszky Endre volt; a háború végén, a német megszállókkal szembeni fegyveres szervezkedés központjába került s a hadbíróság a már elvesztett háború legutolsó szakaszában oktalan módon kivégeztette. Eckhardt külföldre távozása és Bajcsy Zsilinszky halála következtében 1945-ben Tildy Zoltán került a párt élére. Az új érában egy erösen összeszokott baráti négyes alkotta a Kisgazdapárt vezetöségét: Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Varga Béla és a késöbb híressé vált Kovács Béla. Kovács tagja volt a debreceni kormánynak is mint belügyi államtitkár, s kisgazda-társait így idöben tájékoztathatta arról, hogy az orosz megszállók és a kommunisták milyen totalitárius tervekkel és hátsó szándékokkal igyekeznek érvényesülni a magyar politikai életben.

Tildy Zoltán 1945-töl kezdve középponti, de erösen vitatott, bírált, sokak által gyülölt személyisége lett a magyar politikának. Talán saját hibáján kívül, a viszonyokból, az idegen megszállásból kifolyóan került felemás helyzetbe, mert az élen állt s a közvélemény az ö számlájára írta a kezdödö rendöruralmat, a tömeges internálásokat, a kommunista rémuralom elsö megnyilvánulásait is. (1945 és 1947 között a börtönökben "palástos hóhérnak" nevezték Tildyt s ezt a börtönverset költötték: "Átok hangzik minden portán, megállj, megállj, Tildy Zoltán!") Családi viszonyai is, akarva-akaratlan, befolyásolták politikai tudatát és magatartását. Apósát az 1919-es elsö kommünben viselt szerepéért kötél általi halálra ítélték, mert az ö városában dühöngött legerösebben, sok ember halálát okozva, Kun Béla és Szamuely Tibor terrorja. Tildy nem volt kommunista, söt, meggyözödéses antikommunista volt, de - mint közeli ismeröi egyöntetüen állítják -- felesége nem tudta megemészteni az apa tragédiáját és Tildyt mindig igyekezett balra tolni. Tildy azonban mindig és minden tekintetben óvatos duhaj volt. A harmincas években, Eckhardt útmutatása nyomán, részt vett a Hitler-ellenes politikai front kiépítésében, de a parlamentben támogatta Magyarország német oldalon történö részvételét a háborúban, s az egyensúly kedvéért nemegyszer németbarát megnyilatkozásokat is tett. Szerepelt az un. Apponyi-társaságban, vagyis a monarchisták klubjában, amely azt remélte, hogy a háború után majd a Nyugaton jó összeköttetésekkel rendelkezö, nagyra értékelt Habsburg Ottó építheti fel az új, demokratikus magyar rendet. De Tildy igyekezett jó lábon állni a jobboldali körökkel is, amíg a háború kimenetele, a nyugatiak gyözelme nem látszott egészen biztosnak. Sok vasat tartott a tüzben, ambiciózus volt, sokszor titokzatos, kiismerhetetlen. Mint néhány év múlva megmutatkozott, tragikus sors várt rá, s ezúttal is családi vonatkozásban, családi kötelékei ekkor is megszabták politikai sorsát.

Varga Béla az új korszak egyik legérdekesebb egyénisége volt. Országos érdemeket és külföldi kapcsolatokat szerzett azzal, hogy a háború alatti kormány támogatásával, de saját emberbaráti és papi elveit is követve, legföbb szervezöje lett a lengyelek megmentésének. A Hitler elöl Magyarországra menekülö lengyelek nagy istápolója volt, szervezte iskoláikat, s lehetövé tette továbbjutásukat a nyugati lengyel garnizonokba. A balatonboglári plébános valósággal a lengyelek nemzeti hösévé emelkedett. Hitlerellenes magatartása két forrásból táplálkozott. Mint katolikus pap elutasította a nemzetiszocialista ideológiát, s mint külföldön is tájékozott ember, tisztában volt a várható fejleményekkel. A magyar ellenzéki pártok, kisgazda, szociáldemokrata és polgári pártok a harmincas évek vége felé németellenes frontba tömörültek, s Eckhardt Tiboron keresztül kapcsolatban álltak Habsburg Ottóval, aki Roosevelt és Churchill személyes barátjaként dolgozott Hitler ellen. Varga Béla ifjú korában monarchista volt, mint fiatal katona ott volt Ottó apja, Károly király vonatán, amikor 1921 öszén az uralkodó kísérletet tett a hazatérésre, de a budaörsi csatában vereséget szenvedett. Varga Béla a király oldalán állt s a királyra lövetö Horthy rendszerében ez is egyik motívuma volt ellenzéki magatartásának. Mint falusi pap, ismerte a paraszti társadalom minden gondja-baját, küzdelmes életét, s minthogy maga is parasztszülök fia volt, erös szociális érzés hatotta át. Paraszt és polgár volt egyszemélyben, már ezzel segített a Kisgazdapártot kiszélesíteni a polgárság irányába s az 1945-ös fordulat idején mint a párt fövárosi szervezöje, ö aratta a szovjet éra egyik legnagyobb szovjetellenes sikerét a budapesti községi választásokkal. A világosan látó, ravasz, óvatos, kiegyensúlyozó, szívós paraszti intellektuel típusa, aki minden tárgytalan, személyes veszekedés, kontroverzia idején kihúzza magát a bonyodalmakból s amikor a többiek kölcsönösen tönkretették egymást, ö felemelkedik s rendelkezésre áll a helyzet megreparálására. Az a politikai személyiség, aki mindig talonban tartja magát s így hasznos rezervet jelent, igyekszik mindig barátokat szerezni és sohasem ellenségeket, politikai ellenfelekkel szemben mindig inkább a megértés és megbocsátás, mint a végsökig való harc híve. Mindig tisztában van saját képességei és lehetöségei határával s azokat sohsem lépi át. Reálpolitikus a javából.

Nagy Ferenc volt hivatott arra, hogy mint miniszterelnök az 1945 utáni idöszak kulcs-személyisége legyen. Értelmes, higgadt, körültekintö, ösztönös politikai tehetséggel lépett ki a magyar politika terrénumára a harmincas évek elején, a parasztság felemelésének eltökélt szándékával. Józanságával, természetes meglátásaival és világos érvelésével a harmincas évek végén híveket szerzett magának az egyetemisták körében is. Szelíd, mosolygós modora mögött célratörö szívósság húzódott meg. Öntudatos ember volt, egy kiváló magyar diplomata szerint arisztokrata fellépésü egyéniség. Eleve az általa realitásnak vélt határok között mozgott s reménytelennek ítélt helyzetekben sohasem ment a barikádokra. Bírálói ezt sokszor keserüen a szemére vetették s 1945- 47 közötti vonalvezetését a kommunizmussal szembeni appeasement-politikának minösítették. Tulajdonságai sokat használtak a Kisgazdapártnak azokban az idökben, amikor Magyarországon még civilizált viszonyok között lehetett ellenzéki politikát folytatni, de nem érvényesülhettek 1945 után, a hatalomban, amikor a kormánypártivá lett Kisgazdapártnak saját koalíciós partnereivel, az orosz háttámasszal rendelkezö és egyeduralomra törö kommunistákkal szemben kellett volna állnia a sarat. Egy békebeli Magyarországon, képességei révén, Nagy Ferenc a szociális megújhodás és reformpolitika politikusa és jó miniszter lehetett volna, az orosz megszállás periódusában azonban egy élpolitikus számára elképzelhetö leghálátlanabb helyzetbe és helyzetekbe került.

Kovács Béla, a párt negyedik vezetö személye a könnyen lelkesedö s az igazságért meggondolás nélkül tüzbe menö típusú ember volt. Nem szerette a köntörfalazást, a fehéret fehérnek, a feketét feketének látta és mondotta. Kezdeti koalíciós tapogatózás és mérséklet után határozottan antikommunista vonalat kívánt meg pártjától, de ebben nem is annyira az "anti" volt a lényeges, mint a hamisítatlan demokrácia követelése. A népakarat, a többségében kommunistaellenes magyar társadalom törekvéseinek a képviselete hajtotta. Reá még jelentös szerep és sorsdöntö mozzanatok vártak.

Végül a Kisgazdapárt magasra emelkedett politikusai között érdekes szerep jutott Sulyok Dezsö pápai ügyvédnek. Szenvedélyesség hatotta át, ami néha szertelenségekre ragadta. Mint ügyvéd és jogász, mestere volt a szavaknak, magával ragadó népszónok volt. Eszes, de öntelt. El lehetett mondani róla, amit a francia forradalom után a direktórium legszínesebb alakjáról, Barrasról mondtak, hogy "inkább vakmerö, mint bátor, inkább ravasz, mint okos, inkább kellemes, mint jó". Az 1945-ös fordulat után azzal az eltökélt szándékkal vetette bele magát a közéletbe, hogy Magyarország miniszterelnöke legyen. A célt szinte kartávolságra megközelítette - s volt idö, amikor egy pillanatra maga mögé állította az egész közvéleményt, élvezte a népszerüség pünkösdi királyságát, reményeket keltett s reménytelenül menekült, végül belefutott a személyeskedés kibogozhatatlan, többnyire magaszötte hálójába.

Ezzel az együttessel az élen indult a Kisgazdapárt a magyar politika új, korszakos fordulóján, ez az együttes vívta meg az 1945-ös nagy választási harcot. Helyzete ígéretes volt, mert örökölte az elözö negyedszázad kormánypártjainak, söt ellenzéki pártjainak is majd minden szavazóját. Automatikusan ez volt a született kormánypárt. Vezetöit ismerték, programja komoly, méltányos és haladó volt, jogosan vártak töle radikális törés nélküli reformpolitikát; s ez volt az a párt, amelytöl távol állott a kommunistákkal való szívbéli együttmüködés legkisebb gyanúja is. Az elvek, melyeket a párt évtizedeken át képviselt - józan földreform, nyugat-európai parlamentarizmus, szociális törvényhozás, toleráns egyházpolitika és a magyarság keresztény müvelödésének továbbfejlesztése -, ezek az elvek régen népszerüek voltak s megvalósításuk régóta esedékes. A kisgazdák garnitúrája és programja a legjobb kilátásokkal nézett a választás elé.

A másik, hagyományokkal rendelkezö párt a Szociáldemokrata Párt volt. 1892-ben alapították, a k. u. k. szocializmus tipikus hordozója volt, együtt nött az európai szociáldemokráciával, bár szervezöképessége mindig elmaradt akár a német, akár az osztrák szociáldemokrácia mögött. Ezenkívül, Magyarország agrárország lévén, csak késöbb és kisebb mértékben alakult ki ipari proletariátus. A párt kezdettöl fogva a szociális haladás egyik propagátora volt s Magyarországon megteremtette a szakszervezeteket. Az elsö világháború után azonban súlyosan kompromittálta magát a magyar közvélemény elött azzal, hogy az 1919-es Kun Béla intermezzo idején nem tudott éles választóvonalat húzni önmaga és a kommunisták között, söt, több vezetöje de facto társult a kommunistákkal. A háború utáni korszak évtizedes miniszterelnöke, Bethlen István szabad müködést biztosított a pártnak, a párt vezetöje, Peyer Károly paktumot kötött a kormánnyal s így a parlamentben is képviseletet nyert. A Bethlen-Peyer paktum azonban kétélü volt. Ahogy a kisgazdákat a Nagyatádi Szabó üggyel, úgy a szociáldemokratákat ezzel a paktummal kötötte meg a ravasz erdélyi politikus. Mert a Bethlennel történt egyezkedés a munkástömegek elött a hivatalos ellenzék jellegét adta a pártnak, amelytöl hívei radikálisabb politikát vártak volna. Ezenkívül a paktumban a párt azt is vállalta, hogy vidéken, a falvakban nem szervezkedik. A párt képviselöi - Peyer Károly mellett kimagaslott egy erös akaratú, tehetséges, szociális érzülettel megáldott asszony, Kéthly Anna - egytöl egyig képzett szociáldemokraták voltak s legalábbis a két háború közti idöszakban elveikben és magatartásukban a mérsékeltebb német szociáldemokratákhoz és az angol munkáspárt jobboldalához hasonlítottak. A parlamentbe kiváló, de csak kevés képviselöt tudtak bejuttatni. Ezt a pártot is akadályozta a választójog szükkeblüsége, de az is, hogy a harmincas években a munkásság tömegei a jobboldali pártok felé orientálódtak s onnan vártak szociális megváltást. Söt, régi szociáldemokrata szervezök csapatostul jelentkeztek Szálasi pártjában és hogy a nyilaskeresztes párt 1935-töl a legjobban szervezett tömegpárt lett, az nem utolsó sorban e volt szociáldemokrata szervezök, valamint organizálni tudó katonatisztek munkájának volt az eredménye. Az 1939-es választáson a Szálasi-párt harminchárom, a szociáldemokrata párt viszont csak öt képviselöt tudott behozni a parlamentbe. (1945 után a nyilas szocialisták visszatértek eredeti, szociáldemokrata pártjukba, de sokan közülük meg sem tették ezt a kerülöt, hanem, üldözöttek lévén, nagyobb védelem reményében egyenesen a kommunista párt védöszárnyai alá helyezték magukat s Rákosi Mátyás szívesen fogadta ezt a választói tartalékot, ahogy akkor nevezték, a "kisnyilasok" táborát.)

1945 fordulóján a szociáldemokrata pártnak mindenesetre megvolt az esélye arra, hogy pl. az osztrák szocialista párthoz hasonlóan, Közép-Európa egyik tekintélyes, államhordozó baloldali alakulata legyen. Számíthatott nemcsak a munkásság, hanem a progresszív polgárság egy részének a támogatására is, s a magyar választótömegek az új helyzetben egy kisgazda-szociáldemokrata koalícióról álmodoztak, vagyis e tekintetben is az osztrák példa lebegett a szemük elött. Ennek megvolt a reális alapja is, mert a kisgazda és a szociáldemokrata párt vezetöi már 1943-ban megállapodást kötöttek arra, hogy a háború után szorosan együttmüködnek s nyugati mintájú parlamenti demokráciát építenek a legmagasabb színvonalon s a legmodernebb kiadásban. A Szociáldemokrata Párt azonban 1945-ben felborította ezt a megegyezést. Föleg azért, mert a hagyományos pártvezér, Peyer Károly a háború végén hitleri koncentrációs táborba került és nem érkezhetett vissza idejében. Így a döntöen fontos kezdeti idöszakban a párt vezetését olyan személy kaparintotta meg, aki a kommunistákkal szemben nem tudott, de inkább nem akart helytállni, söt, mint a fejlemények bebizonyították, egyenesen a kezükre dolgozott. Ez az ember Szakasits Árpád volt, aki - ahogy a következö esztendök megmutatták - mint a magyar szociáldemokrácia sírásója s a kommunisták eltemetettje szerzett magának halandó nevet.

Szakasits Árpád - a négyes koalíció egyik tagjának véleménye szerint - "még csak közepes képességünek sem mondható, akarat- és jellemgyenge politikus" volt. A pártban csak azért kerülhetett magasra, mert a harmincas évek végén a zsidótörvények következtében háttérbe szorultak a képzettebb, tekintélyesebb vezetök, mint Mónus Illés, s mert Peyer Mauthausenben ült. Peyer egyébként a megelözö évtizedekben óvakodott elötérbe engedni Szakasitsot, mert ez a hajdani köfaragó 1919-ben olyan defektust szerzett, amely a büntetöjoggal hozta konfliktusba. A proletárdiktatúra idején Szakasits, aki akkor betegpénztári tisztviselö volt, egy elökelö villába fészkelte be magát, de a drága bútorzatot eladta. Ezért késöbb vádat emeltek ellene s Szakasits csak úgy menekült meg a börtön elöl, hogy a bútoreladást felesége vállalta magára, aki a mária-nosztrai nöi fegyházban le is töltötte büntetése egy részét.[12] Szakasits a második világháború vége felé a Népszava c. szociáldemokrata lap föszerkesztöje lett. A Horthy-rendszer ekkor már készült a németekkel való szakításra s támogatta a Magyar Front nevü titkos ellenállási szervezetet. E politika keretében Szakasits Árpád 1944 elején 40 000 pengö támogatást kapott a kormány sajtóalapjából.[13] Ez lehetett az oka annak a jelenségnek, melyet késöbbi kisgazda partnerei is különösnek találtak, mert pl. Nagy Ferenc megjegyzi róla: "A háború alatt Horthy lojális, szocialista követöjének mutatkozott s mint újságíró, igen óvatos politikát folytatott." 1943-ban egyébként még határozott antikommunista magatartást ígért a kisgazdáknak. A budapesti Simplon kávéházban Kovács Bélával és Nagy Ferenccel tanácskozott s érdeklödésükre válaszolva ezt mondotta: "Ha ti ugyanolyan jól megszervezitek a kisgazdapártot a kommunista beszivárgással szemben, mint mi a szociáldemokrata pártot, akkor nem kell félnünk a vörös expanziótól."[14] Ugyanebben az évben egy Moszkvából jött kommunista ágens, Jósvai kereste fel s Szakasits aláírta az általa hozott okmányt, hogy ti. az illegális kommunista párt és a szociáldemokrata párt földalatti szervezete együtt dolgozik. S még egy év sem telt el a Simplon kávéházi tárgyalás után, 1944-ben Szakasits már Rajk László és Kállai Gyula kommunista megbízottakkal megállapodott abban, hogy ha a szovjet csapatok elfoglalják Magyarországot, a szociáldemokrata párt alkalmas idöben fuzionál a kommunistákkal.

Szakasits jellemgyengeségét és anyagiasságát sok régi, tisztességes szociáldemokrata is felismerte és nehezményezte. A második világháború után megismétlödött az elsö háború utáni aktus: Szakasits ezúttal az Alkotmány utcában rekvirált magának luxusvillát, s ugyanezt késöbb eladta - a szociáldemokrata pártnak. S mivel infláció volt, az adásvétel aranyban történt. Szakasits pedig szolgálati lakást kapott, a Pasaréti út egyik emeletes villáját, melyet "elhagyott javakkal" bútorozott be.[15] A kommunista párt politikájához tartozott ilyen emberi gyengeségek bátorítása és istápolása. Szakasits három autót tartott, igaz ugyan, hogy a soföröket csak a kommunista Kossa István szakszervezeti központjától igényelhette. Veje, Schiffer Pál 1945-ben beiratkozott a kommunista pártba, de Rákosi Mátyás utasítására továbbra is a szociáldemokrata pártban müködött s apósa egyik kommunista megfigyelöje, irányítója lett. Szakasits feladatai közé tartozott a háború utáni években, hogy sokat utazzék Nyugatra s a nyugati szocialista pártok vezetöi elött a magyar szociáldemokrácia önállóságát hangoztassa.

Pártjának egyik tagja, évtizedes szociáldemokrata újságíró így rajzolta meg Szakasits egyéniségét: "Mint köfaragó kezdte, mint köfaragó dolgozott az épülö országház faragványain. Mint köfaragó, önmagát azonban rosszul formálta ki. Az anyagok keménységéböl, amelyekkel valamikor dolgozott, nincs benne semmi. Viaszból van, egyénisége puha és az egész ember olyan, mintha nem is a magyar munkások sorából jött volna... Gyönge, befolyásolható báb, szép szavakkal könnyen levehetö a lábáról. Hiúsága a pénzt, a sok pénzt igényelte. Rákosi és a többi moszkovita hamar kitapogatta Szakasits gyengéit. A moszkoviták jól látták, hogy a szociáldemokrata pártban Kéthly Anna a legférfiasabb jelenség, Szakasits viszont a párt vénasszonya. Ezért legyezgették hiúságát s ezért hunytak szemet a Szakasits-család pénzszerzési dolgai felett."[16]

Ezzel a vezetövel az élen jelent meg a háború utáni politikában a nagy hagyományokkal rendelkezö szociáldemokrata párt, amely azonban, összetételét s egészét tekintve, még korántsem volt kész zsákmány a kommunisták számára. Hugh Seton-Watson angol történész jó képet ad a szociáldemokrata párt 1945-ös belsö tagozódásáról: "A jobboldali szárny, Peyer Károly vezetésével, nézeteiben körülbelül az angol Labour Partynak felelt meg. A közép, élén Kéthly Annával és Bán Antallal, nagyjában a Labour Party balszárnyához hasonlítható. Ez síkraszállt a kommunistákkal való együttmüködés mellett, de ugyanakkor vallotta, hogy a szociáldemokrata pártnak meg kell maradnia külön, önálló politikai képletnek. A párt balszárnya, amelyhez Szakasits Árpád, a pártelnök is tartozott, a kommunistákkal való társulás mellett volt. Végül a negyedik csoport a kommunista párt és a szovjet kormány ügynökeiböl állt, közöttük olyanokkal, mint Marosán György."[17]

Az 1945-ös kormánykoalíciónak figyelemreméltó pártja volt a Nemzeti Parasztpárt. Ez is hazai talajban gyökerezett, s bár 1945-ig a nagy nyilvánosság elött ismeretlen volt s bevett pártként nyilvánosan nem is müködött, erös intellektuális háttámasszal rendelkezett. Megalapítói írók, az ún. népi írók voltak, a falukutatók, akiknek a harmincas években nagy és pozitív szerepük volt a szociális kérdés feszegetésében és megismertetésében. A népi írók többsége elutasította a szocializmust, egy kisebbik csoportjuk rokonszenvezett vele, s egész kevesen voltak, akik a marxizmushoz vonzódtak, vagy kommunizmusba hajlottak volna. Változott azonban ez a helyzet a Vörös Hadsereg és Rákosi Mátyás közeledtével, akkor kiderült, hogy a korábbi halvány szimpátia többeknél szoros kollaborációban nyilvánult meg. A pártot 1939. június 29-én, Péter-Pál napján alapították. Hivatalos müködési engedélyt akkor még nem szerzett, szervezete egyelöre csak a "Szabad Szó" c. újság szerkesztöségéböl állott. Eleinte kísérletet tettek, hogy pártelnöknek megnyerjék a kisgazda Nagy Ferencet, ö azonban elutasította. A Kisgazdapárt egy másik tagja, Kovács Imre azonban csatlakozott a csoportosuláshoz, melyhez az alapítás idején még Farkas Ferenc, Szabó Pál, Sinka István költö és Erdei Ferenc szociológus, a késöbbi belügyminiszter tartozott. A pártnak parlamenti képviselete nem volt, munkássága, szervezkedése föleg írói estek rendezésére korlátozódott. Rokonszenvezett a mozgalommal a "Turul" ifjúsági szervezet és a Zsindely államtitkár s felesége, Zsindelyné Tüdös Klára által támogatott Bolyai, késöbbi nevén Györffy kollégium, amely parasztszármazású egyetemi hallgatók föiskolai otthona volt. A nagy tömegek elött teljesen ismeretlen pártalakulat a háború végén csatlakozott a "Magyar Front" néven létesült politikai ellenállási mozgalomhoz. Ez a Front magába foglalta a kisgazda és a szociáldemokrata, valamint az illegális kommunista pártot, melynek Magyarországon müködö küldöttje Kállai Gyula író és hírlapíró volt. Amikor a Nemzeti Parasztpárt kérte felvételét a Frontba, a Kisgazdapárt ellenezte, Kállai és a kommunista párt viszont eröltette a felvételt. Ez még inkább felkeltette a kisgazdák gyanakvását, attól tartottak, hogy a Nemzeti Parasztpárt valójában a kommunista párt filiáléja s bevétele a kommunistákat erösíti. Tildy Zoltán azonban közbelépett s a Kisgazdapárt az ö ajánlatára a pártot felvette a szövetségbe.[18] A Magyar Front 1944 öszén új nevet kapott: "Magyar Nemzeti Függetlenségi Front" s a Nemzeti Parasztpártot Tildy, Szakasits és Kállai körében Kovács Imre képviselte. A debreceni nemzetgyülésben a mandátumok kiszabása révén ez a párt 16, a Budapestre költözés után 40 képviselöt kapott. Elnöke Veres Péter, két elnökhelyettese Erdei Ferenc és Darvas József, fötitkára pedig Kovács Imre lett.

A párt soraiban nem voltak parasztok, de a népi írók úgy vélték, hogy ez a párt hivatott a magyar politikában reprezentálni a politikai képviselettel nem rendelkezö föld nélküli parasztokat, kisparasztokat, az agrárproletáriátust s a paraszti származású értelmiséget. Egyszóval: a szegényparasztok és az írók pártja kívánt lenni, erösen progresszív, de nem marxista irányzattal, a nemzeti és szociális érdekek hangoztatásával. Legalábbis ezt hirdette választási programjaiban. Indulásakor a párt "a magyar parasztság ezeréves perének" védöügyvédjeként lépett fel s tagadhatatlan, hogy legtöbb hívét meröben tiszta elvek ihlették, az elesett paraszti rétegek szociális felemelésének öszinte szándéka és akarata. Ebben az értelemben ez a párt valóban nemzeti volt. E nemes szándékok azonban a következö évek során a gyakorlatban egyre jobban elsatnyultak s ez a párt baljós funkciót töltött be a magyar politikában. 1945-ben a párt számos vidéki szervezetét egyáltalán nem önmaga hozta létre, hanem a kommunista párt helyi titkárai alakították meg.[19]

A pártelnök, Veres Péter ismert nevü író volt. A harmincas évek közepétöl a parasztságról és ideológiákról írott müvei bestsellerek lettek. Sikerét azonban nem müvei alaposságának és szakszerüségének köszönhette, mert szaktudományos vizsgálat ezeket a munkákat megbuktatta volna. Népszerüsége abból származott, hogy Veres Péter paraszt volt, autodidakta, mint parasztíró ritka jelenség, fehér holló; ehhez járult, hogy a könyvolvasó és könyvet vásárló magyar középosztálynak rossz volt a lelkiismerete a parasztság sorsának elhanyagolása miatt, így elterjedöben volt egyfajta szociálromantika, a földkérdés és parasztkérdés iránti lelkesedés; ennek folytán elmélyedö szociológiai tanulmányok helyett szívesen vették kézbe egy "echt" parasztember vallomásait. Veres Péter kezdetben szociáldemokrata volt, de meghasonlott a párttal: szabadúszó szocialistának vallotta magát s a szocializmust hirdette, óvatosan ügyelve arra, hogy mind a nemzetiszocialista, mind a marxista olvasó feltételezhesse: az író az ö szocializmusát dicséri. Tagadhatatlan, hogy Veres Péter kellö ravaszsággal és fejlett publicity-érzékkel sikeresen müvelte ezt a szellemi-politikai kétkulacsosságot. A harmincas évek politikai konjunktúrája nem a baloldali, hanem a jobboldali szocializmus volt, Veres Péter tehát egyik alapvetö munkájának a "Nacionalizmus, szocializmus" címet adta s büszke volt arra, hogy munkái a kor jobboldali egyetemi reformnemzedékére nagy hatást gyakoroltak, de ugyanakkor marxista fiatalok is pozitívan reagáltak rá. Készen állott arra, hogy bármelyik irányba döl is el a háború, a német, vagy az ellentábor javára, ö felülmaradjon. 1944 öszén, mikor Szálasi Ferenc nyilaskeresztes pártja vette át a hatalmat, Veres Péter e párt erdélyi származású vezetöin keresztül tudatta Szálasi Ferenccel, hogy rokonszenvez célkitüzéseivel. 1945 után a Nemzeti Parasztpárt a kriptokommunista Erdei Ferenc javaslatára választotta meg elnöknek Veres Pétert. Tekintve, hogy fél évtizeden át kiadott könyveibe, írásaiba és beszédeibe bármikor bele lehetett magyarázni fasiszta-ízü gondolatokat, söt, tagadhatatlanul fajvédö és antiszemita illúziókat is, Rákosi és a kommunista párt biztos volt abban, hogy Veres Péter engedelmes és mindenkor szolgálatkész partnere lesz. Hiú és öntelt ember volt, ugyanakkor született alakoskodó. Ezenkívül böbeszédü. A Nemzeti Parasztpárt egy késöbbi ülésén, mikor a párt antikommunista szárnya szerette volna a párt önállóságát visszanyerni s készült elszakadni a kommunistáktól, Veres Péter tizennégy órás beszédet mondott, közben sírt, zokogott, mint szenvedö apa, s ettöl a mutatványtól elbüvölve s még inkább a szavak zuhatagától elkábulva a párt úgy döntött, hogy megmarad a kommunista szövetségben. Saját pártjának fötitkára, aki beléje látott és átlátott rajta, mint a szitán, retrospektíve így jellemezte a magyar politikának ezt a sajátságos alakját: "öregedö paraszt, aki újra felfedezte a marxizmus és a szociológia tételeit. Nagyra tartja magát és szorgalmasan fecseg." Majd így: "Könyvében - 'Nacionalizmus, szocializmus' - úgy játszik ezekkel a fogalmakkal, mint a hamiskártyás a cinkelt lapokkal... Anarchista is volt... állandó iránya csak egy: gyülölte a magántulajdont, mivel ö maga minden tekintetben nincstelen volt. És erre az erkölcsi nihilistára bízták a földreform végrehajtásának a felügyeletét."[20]

Veres Péter egyik helyettese Erdei Ferenc volt, belügyminiszteri funkciója elég hamar nyilvánvalóvá tette tulajdonképpeni kommunista elkötelezettségét. Jó, tehetséges szociálpolitikai írónak indult, szakszerübb és alaposabb írónak, mint Veres Péter. De piperköc volt és nyegle. Magánéletét a legnagyobb jóindulattal sem lehetett példamutatónak nevezni, mint férj gyáva volt és osztozkodásra hajlamos, szükös fiatalságának kompenzációjaként a hatalomban mohón habzsolt. Nemcsak mint író, hanem mint olvasó is határtalan tisztelettel csodálta az irodalmat: budapesti, Benczúr utca 46. szám alatti lakására szállíttatta a gyömröi vérengzésben meggyilkolt Révay értékes könyvtárát. Pártkörökben pedig arról suttogtak, hogy a parasztpárti-kommunista Erdei titokban rokonszenvez a Habsburgokkal és az arisztokratákkal, mert lakását a Nyugatra menekült József föherceg bútoraival rendezte be.

A párt fötitkára, Kovács Imre egészen más kvalitású és más fából faragott ember volt, mint két partnere. Kitünö iskolákat végzett s ragyogó eszü szociálpolitikai esszékkel szerzett magának nevet. Megjelenése, modora, külseje, egyénisége, mindenekfelett pedig intellektuális tisztessége, párosulva nagy adag civilkurázsival az egyetemi fiatalság és ébredezö középosztály körében népszerüvé tette. Népszerüségét emelte, hogy "A néma forradalom" c. könyve miatt "izgatás" címén a Horthy-rendszerben rövid idöre börtönbe került s ez annyira ritkaság volt abban az idöben, hogy a többi népi író (föleg pedig a kiadó) titokban remélte, hogy egy-egy hónapos takaros kis börtönbüntetést ök is kaphatnak s ennél jobb reklám el sem képzelhetö. De ez alig-alig sikerült, az íróknak még egy évtizedet kellett várniok ahhoz, hogy börtöntöl rettegjenek és börtönbe kerüljenek - meg kellett várniok a szocializmus korszakát. Kovács Imre abban is különbözött partja legtöbb tagjától, hogy nagyfokú külpolitikai érdeklödése és tájékozottsága volt. Sokan felrótták neki meggondolatlanságnak vélt öszinteségét s a könnyelmüségig menö jóhiszemüségét, továbbá megalkuvás nélküli erkölcsi tisztaságából eredö erkölcsbírói hajlamát és szókimondását. Viszont abban a kompromisszumoktól hemzsegö és morális szempontból elsekélyesedö korszakban, amely felé a magyar közélet 1945 után menetelt, több ilyen emberre lett volna szükség. Azt mondják, volt eset, amikor Kovács Imre Vorosilov marsall elismerését is kivívta bátorságával. Egy magyar-orosz tanácskozáson nyíltan szembeszállt azzal a szovjet követeléssel, hogy a parasztokat a termés azonnali betakarítására szorítsák. Kovács Imre arra kérte a jelenlévö Vorosilovot, hogy bízza a parasztokra a mezögazdaságot, egyebekben pedig hasson oda, hogy kóborló orosz katonák ne zaklassák a falu népét, hisz a parasztok azért nem mernek kimenni a földekre, mert félnek, hogy az oroszok elviszik a szekerüket és állataikat. Mindenkiben meghült a vér, a marsall felfüggesztette a tanácskozást s magához kérette a rebellist. Négyszemközt viszont ezt mondta neki: "ön bátor ember, mindig az igazat mondja." Hozzátette azonban: de azért tanulja meg, hogy "az igazság nem mindig az igazság". Kovács Imre, éppen a külvilág nagyobb horizontú ismeretében európai mintájú, progresszív demokráciát szeretett volna felépíteni Magyarországon s a parlamentben kommunista fenyegetések ellenére is kiállt a többpártrendszer és a többségi akaraton alapuló kormányrendszer mellett. Rákosi Mátyás aztán nem lelkesedett Kovács Imre civilkurázsijáért úgy, mint a marsall. Kovács Imrének csakhamar emigrálnia kellett.

Kovács Imre lett volna hivatott arra, hogy a Nemzeti Parasztpárt legföbb vezetöje legyen s a párt eredeti célkitüzését és elveit hamisítatlanul vigye be a háború utáni magyar politikai életbe. De amikor 1944 december végén a Magyar Front megbízatásával Kovács átment az arcvonalon, hogy a Front üzenetét átadja Malinovszki marsallnak, az orosz járörök elfogták, kémnek és szabotörnek hitték. Hosszabb ideig örizetben tartották. Kovács egy szép napon megszökött s eljutott Debrecenbe, ahol már müködött az ideiglenes kormány. Az az idö, amit Kovács az orosz fogságban töltött, elegendö volt arra, hogy a Nemzeti Parasztpárt élére mások kerüljenek, olyanok, akikben a kommunisták jobban bíztak. Kovács a fogságban Rákosi Mátyásra is hivatkozott, kérte, kérdezzék meg töle, ki az a Kovács Imre. Rákosi azonban nem igazolta s késöbb letagadta, hogy öt megkérdezték volna. Soha nem derült ki, hogy az oroszok tévedésböl vagy tudatosan fogták-e le a Nemzeti Parasztpártnak azt a vezetöjét, akiröl tudták, hogy a gerincesek közé tartozik.

Ez a Kovács-incidens egyébként része annak a sajátos és negatív következményekkel járó körülménynek, amely mind a három nem kommunista pártot sújtotta e döntöen fontos idöszakban. Nevezetesen az, hogy egyiknek sem volt jelen a klasszikus, természetszerüen élre kívánkozó vezetöje. A Kisgazdapártnak nélkülöznie kellett Eckhardt Tibort, Eckhardt Amerikában volt. A Szociáldemokrata Pártnak nélkülöznie kellett Peyer Károlyt, a nyugati szociáldemokrácia emlöin nevelkedett vezetöjét, mert Peyer Mauthausenben raboskodott. S a Nemzeti Parasztpárt hivatott vezérét az oroszok vermelték el egy idöre, a lényeges, döntö hetek idejére. E három párttal szemben egyedül állt a porondon a Kommunista Párt, amelynek az oroszok megérkezésekor Magyarországon ezernél több beiratkozott tagja nem is volt. A kommunizmus jóvátehetetlenül kompromittálta magát a magyar nép elött 1919-ben, mikor Kun Béla rövid uralma tucatjával akasztotta fel a falvak terein a parasztokat, mert nem tettek eleget a termésbeszolgáltatásnak; a budapesti parlament pincéjében pedig a Kun Béla rezsim Csekát utánzó terroristái, a "Lenin-fiúk" kínzókamrákat rendeztek be s válogatott ötletekkel gyötörték a polgárokat. Ezt az akkor szerzett rossz hírnevet csak fokozták a harmincas években a Szovjetunióból érkezö hírek, a parasztság üldözése, a hírhedt tisztogatások és perek, mint a Tuchacsevszki-per. Amikor Budapesten is szovjet követséget állítottak fel, diplomáciai okokból teret engedtek a hivatalos szovjet propagandának, de ez nem változtathatta meg a kommunizmusról két évtizeden át ápolt negatív véleményeket. Az 1919-es szereplés miatt Magyarországon betiltották a pártot, csak illegálisan müködhetett. Moszkvából Magyarországra küldött néhány emberét az elhárító szervek letartóztatták, így került börtönbe Rákosi Mátyás is, akit a szovjet-magyar diplomáciai kapcsolatok felvétele idején szabadon bocsátottak és kiengedtek a Szovjetunióba. Magyarországon a háborús években néhány intellektuel képviselte a kommunista pártot, mint Rajk László és Kállai Gyula hírlapíró.

1945-ben a Szovjetunió legföbb bizalmasaként és a magyarországi kommunista párt fejeként Rákosi Mátyás tért vissza nagy diadallal. Ő lett a következö évtized politikai életének alfája és omegája, középponti figurája: a diktátor. Tehetséges ember volt, ügyes politikus és - csapnivalóan rossz államférfi. Mindenkit elbüvölt és katasztrófába döntött egy egész országot. Csodálták és féltek töle. Rajongtak érte és lépre mentek neki. Szemfényvesztö fogásai majd mindenkit megtévesztettek. Csak kevesen tudtak átlátni rajta, s aki átlátott, az gyorsan behunyta a szemét. Aki jól ismerte, az hallgatott róla, s aki elöször ismerte meg, többre taksálta, mint amennyit ért. A látszat és valóság közötti szakadékot ugyanis eltakarta egy nagyszabású tény: a Vörös Hadsereg jelenléte és a szovjet birodalom súlya, amely Rákosi mögött állt. "Sztálin legföbb magyarországi letéteményese" - ez a tudat alakította ki a róla születö szemléletet s az ebböl származó optikai csalódástól sokan még akkor sem tudtak vagy akartak szabadulni, mikor Rákosi már hibát hibára halmozott.

Nem kommunista ellenlábasa, Nagy Ferenc miniszterelnök, alig egy évvel azután, hogy Rákosival folytatott birkózása egyszer s mindenkorra befejezödött, ezt írta az egyre jobban növekvö diktátorról: "Nem is vitás, hogy a Délkelet-Európára rászabadított kommunista ügynökök között Rákosi a legnagyobb kaliberü személyiség."[21] Kommunista elvtársai, munkatársai és cinkostársai a negyvenes évek közepén "a magyar nép forrón szeretett atyja" jelzövel illették s megkövetelték, hogy mindenki ekként tisztelje, s aki erre nem volt hajlandó, azt egykettöre börtönbe küldték. De tíz év múlva, az ötvenes esztendök derekán már ök maguk is csak úgy titulálták, hogy "a kis köpcös", vagy "az a kopasz gyilkos".

1892-ben született, Magyarország déli vidékén, Bács-Bodrog megyében, Ada helységben. Szülei szorgalmas szatócsok voltak. Nyolc testvére között maga is szorgalmas, igyekvö, jóeszü gyerek. Az Osztrák-Magyar Monarchia megnyitotta elötte az érvényesülés útját: magyar királyi ösztöndíjjal felvették a világhírü Keleti Akadémiára. (Hogy ez mily sokat jelentett, arra jellemzö osztrák írók vélekedése, amely szerint ha a fiatal Thomas Masarykot nem éri az a sérelem, hogy nem veszik fel a Keleti Akadémiára, akkor a cseh részek aligha szakadnak ki a Monarchiából s Csehszlovákia valószínüleg mag sémi születik.) Rákosi több nyugati nyelvet megtanult s dolgozott Bécsben és Londonban, mint nemzetközi levelezö. Az elsö világháborúban be kellett vonulnia, orosz hadifogságba esett s onnan bolsevista forradalmárként tért vissza. Az 1919-es proletárdiktatúrában a kereskedelmi népbiztos helyettese lett. Kun Béla bukása után emigrált, Moszkvában élt, majd a Komintern ügynökeként Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban és Angliában ténykedett. Mindenütt álnéven. Olaszországban egy vasutas szakszervezet titkáraként dolgozott s a "Marcia su Roma" idején sztrájkot szervezett. Egyes források szerint az Amerikai Egyesült Államokban is végzett Komintern-munkát, de letartóztatták s rövid fogság után kitoloncolták. 1924-ben Moszkva újra Magyarországra küldte az illegális párt megszervezésére. Elfogták és halál várt reá. De Moszkva mozgósította az Internacionálé gépezetét, a világ valamennyi kommunista pártja, s egész sor polgári politikus is síkraszállt a Komintern-ügynökért. Így elkerülte a halálbüntetést, életfogytiglanra ítélték. Vácott, Budapesten és Szegeden raboskodott. Csendes, tapintatos, békés fogolyként ismerték, cellájában sokat sakkozott önmagával. Érdeklödö természetére jellemzö, hogy a börtönben megtanult cigányul. Érdekes viszont, hogy az általa ismert összes nyelvek közül oroszul tudott a legkevésbé. 1940-ben a Szovjetunió visszaadta Magyarországnak a múlt században, 1849-ben Paskievics herceg által zsákmányolt magyar szabadságharcos zászlókat - cserében Rákosi Mátyásért és a vele együtt raboskodó másik kommunista fogolyért, Vas Zoltánért. A Moszkvában töltött négy év alatt készült fel Rákosi a magyarországi uralomra. Alapos felkészülés volt, precíz tervekkel és pontos menetrenddel jött, a kommunista hatalomátvétel kérlelhetetlen menetrendjével és a totális kommunista uralom végcéljával. Ehhez mindenekelött a grandiózus képmutatás és félrevezetés képességére volt szükség s Rákosi Mátyás rendelkezett ezekkel a képességekkel.

Élelmes volt és ravasz, rendszeres és módszeres, szívós és fáradhatatlan. A vele jött, vagy hozzá csatlakozott kommunistáktól feltétlen alárendelést követelt és kapott. Ezekkel fölényesen és gorombán beszélt, szíve mélyén megvetette öket. A gyávábbakat közülük szerette gyötörni egy-egy piszkálódó kurta telefonhívással, egy gúnyos dicsérettel, vagy vesékbe ható kegyetlen bókkal. "Egy-egy csaknem udvariasnak tünö megjegyzéssel a porig tudta alázni legodaadóbb embereit is" - jegyzi fel róla egyik legkitünöbb ismeröje.[22] A nem kommunistákkal s általában mindenkivel szemben, akit meg akart nyerni, joviális, jó humorú, figyelmes és hízelgö volt. Az általa alkalmazott captatio benevolentiae módszerei hol gyerekesek, hol müvésziek voltak, de akikre irányult, azok mindkettöt szívesen fogadták. Polgári politikusok feleségeinek, föleg pedig funkcionárius proletárasszonyoknak monarchiabeli galantériával kezet csókolt, holott az ideológia tiltotta a kézcsókot. Mielött papi küldöttséggel tárgyalt, villámgyorsan betanult több bibliai idézetet, aztán a pápai szociális enciklikák fontosságát magyarázva azok megszívlelésére intette a Monsignorékat. Ha meg költökkel találkozott, csak úgy apropóra idézett nekik saját verseikböl, íróknál felragyogó ábrázattal érdeklödött, hogy mikor jelenik már meg újabb regényük. "Kitünö ember ez a Rákosi, igazán!" - mondogatták aztán az írók, a költök és a dámák.

A gáláns férfiú álarca mögött azonban hideg terrorista lakott. Remek memóriája volt, vagyis nem felejtett, s akiket fenyíteni vagy megrettenteni akart, azokat kapásból emlékeztette egy-egy tíz évvel korábbi botlásukra is. Memóriáját a titkosrendörség kartotékrendszere táplálta s ahogy kegyes látogatók jövetele elött a Bibliát tanulmányozta, politikai tárgyalások elött a partnerek személyi dossziéit vizsgálta át. Egy szükebb körü megbeszélésen Horváth Zoltán szociáldemokrata szerkesztö, aki titkos kommunistaként épült be a szociáldemokratákhoz, véletlenül és kivételesen más véleményen volt, mint Rákosi. Rákosi rámosolygott, aztán csak ennyit mondott: "Nono, Hauer!"[23] Horváthban megfagyott a vér, mert megértette, hogy Rákosi mindent tud róla, azt is, amit jóformán senki, hogy ti. korábban Hauernek hívták és valaha ezen a néven fondorlatos csalásért és sikkasztásért bírósági eljárás is indult ellene.

Ilyen eszközökkel és módszerekkel tevékenykedett a politikában Rákosi Mátyás és pontosan ezzel a recepttel - hízelgés és fenyegetés, cukor és korbács - indult neki kommunista pártjával az 1945-ös nagy választási csatának.

Vezérkarának kiemelkedö egyénisége volt három másik moszkovita, Gerö Ernö, Révai József és Farkas Mihály. Ők alkották, vele együtt, a híres "négyes-fogatot", de ez a négyes valójában "egy plusz három" volt.

Gerö Ernö Észak-Magyarországról származott, Hont megyéböl. Valamikor orvostanhallgató volt, aztán közgazdász, mindenekfelett azonban Komintern ügynök, végigjárva e foglalkozás tipikus magasiskoláját. Ténykedett Bécsben és Párizsban. Moszkvában azonban épp akkor tért vissza, mikor Sztálin likvidálta a 19-es magyar kommün vezérét, Kun Bélát és társait. Gerö is börtönbe került, de elhatározta, hogy nem várja meg a kínzásokat s felakasztotta magát a börtönablak vasrácsára. Idöben levágták a kötélröl, feltették egy kartotékra s ezzel a trockista büneit tartalmazó kartotékkal irányították további pályafutását. A szovjet Tervhivatalban kapott egy íróasztalt, majd egyetemi katedrát a közgazdasági egyetemen. A spanyol polgárháború idején álnéven politruk lett a vörös erök hadosztályainál, néhány év múlva pedig, mikor a szovjet haderö elörelendült a Kárpátok felé, ismét magyar ügyekkel bízták meg. Amikor 1944 végén Horthy Miklós kormányzó megbízásából egy magasrangú katonai küldöttség Moszkvában a fegyverszünetröl tárgyalt Molotovval, a szovjet külügyminiszter íróasztala mellett egy kopott ruhás, keskenyarcú, mosolytalan férfiú állt, akinek szemüvege mögött hidegen és okosan csillogott a két szem. Magyarul is beszélt, ö volt Gerö Ernö. Molotov itt olvasta fel - 1944. december 5-én - a megalakítandó debreceni kormány pontos névsorát, Gerö pedig átadta Horthy tábornokainak a debreceni nemzetgyülésen majdan felolvasandó kormánynyilatkozatot. Magyarországra visszatérve a háttérböl ö irányította az új közigazgatás, a nemzeti bizottságok hálózatának megszervezését s késöbb is Gerö nagy szervezötalentuma volt a kommunista párt választási propagandájának egyik legföbb muníciója. A kommunista vezetök között ö volt a legpuritánabb, de ugyanakkor magánélet nélküli, szenvtelen külsejü, bensöleg izzó fanatikus, a Terv fanatikusa, aki azt hitte, az emberi természet módosítható s ha szép szóval nem, akkor kancsukával kényszeríthetö olyan tervszámok teljesítésére, melyeket a KGB és generalisszimusz Sztálin olvasni akar. Tervpolitikája, örökösen megkövetelt munkahajszája, az a koncepciója, hogy az évszázados agrárországból, Magyarországból néhány év leforgása alatt megteremtse "a vas és acél országát", Gerö e fanatizmusa egyik forrása és okozója lett az 1956-ban kirobbanó országos elkeseredésnek.

A forradalom másik öntudatlan, de alapos elökészítöje Révai József volt, a harmadik moszkovita, ez a képzett, nyugati müveltségü, de rapszódikus zseni, aki évröl évre egyre jobban belelovalta magát az ideológiai pápa szerepébe s a végén nem lett belöle más, mint az irodalmi és szellemi élet Fouchéja, a szó legszorosabb értelmében a kultúrvilág rendörminisztere. Jellemzö például skizofrénikus elvetemültségére, hogy ha megtudta, hogy Nyugaton új Thomas Mann-könyv jelent meg, repülögépen hozatta meg magának s egyetlen éjszaka nagy élvezettel végigolvasta, de amíg a kultúrpolitika élén állt, Magyarországon egyetlen Thomas Mann-könyvet sem engedett kiadni. A sokrétü, mély, századokon át érlelödött magyar kultúrát és szellemi életet bele akarta gyömöszölni egyetlen ideológia, a szocializmus Prokrusztész-ágyába, de még ezt az ágyat is keskenyebbre szabatta s a szellemi életet a zsdanovi szocialista realizmus sekélyességére akarta korlátozni. Ragyogóan tudott megfogalmazni alantas gondolatokat. Vérbe és epébe mártott tollal támadt neki az ország szentéletü prímásának, Mindszenty bíborosnak, de ideológiai kínpadra vonta még a kommunista írókat is, vetélytársait, egy Lukács Györgyöt és Déry Tibort. Szívbajos rohamai között arra készült, hogy a kommunista szellemi kolhozokba és ideológiai karámba terelje be az egész magyar fiatalságot. Gazdag polgári családból származott s úgy vélte, szovjet szuronyokkal a háta mögött most letarolhatja a magyar polgárságot, kiirthat minden polgári csökevényt. Mert valahol belül sebzett ember volt, elferdült lélek, gyülölködö alkat. Egyik, fiatal korában írott versének legendás sora így hangzott: "Dögölj meg anyám, dögölj meg apám, dögölj meg elsö tanítóm!"

Farkas Mihály, egy volt kassai nyomdász egészítette ki a szorosabb Rákosi-garnitúrát. Ez a Farkas Mihály felváltva volt hadügyminiszter és az irodalmi élet irányítója. Miniszter korában, megdönthetetlensége tudatában saját kezüleg pofozott meg tábornokokat, az irodalom élén pedig köpönyegforgató taktikusnak bizonyult.

Moszkvából érkezett vissza Nagy Imre is, de nem tartozott a vérbeli moszkoviták közé és semmiképpen sem volt a Rákosi-klikk, a belsö kör, a "harte Kern" tagja. De mint kommunista politikus, hosszú ideig ö is asszisztált a pártpolitika minden életveszélyes intézkedéséhez és fordulatához, belügyminiszterként is müködött s nyugati útjain szivárványfüggönyt igyekezett vonni a Rákosi-diktatúra cselekedetei elé. Az évek során azonban mindinkább érzö szívvel közeledett a "szocializmus" által megtaposott néphez s a magyar parasztember józanságával fordult szembe a szisztéma eszeveszettségével.

A kommunista garnitúra vezetöalakjaként lépett ki a színre 1945-ben Rajk László, aki nagypolgári, módos, erdélyi szász- magyar családból származott s a harmincas évek elején mint pesti egyetemi hallgató szociális lázadóként csatlakozott a kommunistákhoz. Részt vett a spanyol polgárháborúban, majd a háború alatt az illegális munkában. 1944 öszén letartóztatták. Rajk nem moszkovita volt, hanem már a negyvenes években megszemélyesítöje annak, amit "nemzeti kommunizmusnak" neveztek s már néhány év múlva Tito-bérencség vádjával Rákosi elsö kimagasló áldozata lett s bitófán végezte.

Ez a politikai rémdráma, ez a komor opera classica azonban most még csak kezdödöben volt, a nézök még alig sejtettek valamit s Rákosi Mátyás és garnitúrája azt akarta, hogy a nyitány vidám pásztorábránd legyen, Magyarország népe bátor és hös újjáépítöiként fogadja a kommunistákat s az 1945 öszére tervezett választáson - a Szovjetunió teljesíti Jaltában tett ígéretét! - tüntesse ki bizalmával a kommunista pártot. E cél érdekében Rákosi Mátyás úgy viselkedett, mint a báránybörbe bújt farkas, illetve annál is szebben - mint a báránybörbe bújt bárány.

Megkezdödött a választási harc s a párt taktikájáról örök idökre érvényes klasszikus tankönyvet lehetne írni.

Rákosi a kommunista párt egyeduralmának a programjával érkezett Magyarországra, egy minden gazdasági ágában államosított, egyházi befolyástól mentes ateista államot akart, a parlamentáris váltógazdaság megszüntetését, a kommunista ideológia kizárólagosságát, tökéletes alávetést a Szovjetuniónak, a teljes csatlós-állapotot - s mindebböl most még semmit sem mondhatott meg. Ebböl semmit sem volt szabad bevallania, s ennek mind ellenkezöjét kellett meghirdetnie.

Rákosi félrevezetö játszmáját a Vörös Hadsereg parancsnoksága és diplomáciája is teljes mértékben támogatta, söt, Moszkva ezt határozottan megkövetelte. A Szovjetuniónak szüksége volt a nyugati hatalmak jóindulatára s a háborúban nyújtott nagyszabású anyagi támogatás további biztosítására. Jaltában Sztálin minden lehetö alkalommal szóba hozta, hogy a szövetségesek háborús együttmüködését szükséges a békében is megörizni. 1945 február 8-án a konferencia után az oroszok adtak vacsorát a Juszupov palotában, Sztálin igen beszédes lett, azt mondogatta, ö már öreg ember, azért beszél annyit. Aztán így folytatta: "Arra emelem poharamat, hogy szövetségünk soha ne veszítse el a kölcsönös bizalom és az igazi nyíltság jellegét. A diplomácia egész történetében nem ismerek oly szoros szövetséget három nagyhatalom között, mint a miénk." Még figyelemreméltóbb, amit ezután mondott: "A tapasztalt diplomaták azt szokták mondani: miért ne csaljam meg a szövetségesemet? Én azonban csak egy naiv ember vagyok s szerintem az a legjobb, ha szövetségesemet nem csalom meg, még akkor sem, ha az egy tökfilkó. A mi szövetségünk azért olyan erös, mert mi nem akarjuk egymást megcsalni..."[24]

Ugyanebben a szellemben, ugyanezen hitegetés hangján kezdte meg magyarországi munkáját s a jaltai kötelezettség értelmében Magyarországon is kitüzött választásra való felkészülését Sztálin letéteményese, Rákosi és egész vezérkara. Még mielött megérkezett volna Magyarországra, már megkezdte ezt a választási csatát. Rákosi azóta, hogy a Horthy-kormányzat szabadon engedte, Moszkvában elsösorban a magyar nyelvü szovjet rádióadásokat irányította, s 1943. december 7-én ez a rádió ezt sugározta Magyarországra: "Leszögezzük, mit értünk mi demokrácia, magyar demokrácia alatt. Elsösorban a szólásszabadságot és a választási szabadságot, a döntés jogát afelöl, hogy ki kicsodát bíz meg a maga képviseletével. Nyirbálatlan cselekvési szabadság nélkül nem létezhet magyar demokrácia."[25]

Ezt a hangot éppúgy a nyugatiakkal kötött szövetség fenntartásának szovjet érdeke és óhaja táplálta, mint a kommunisták által kiadott illegális újság, az "Igaz Szó" 1944. augusztus 22-i cikke, melyben Révai József azt mondotta: "A magyar külpolitikának a három demokratikus nagyhatalom háború utáni hosszantartó együttmüködéséböl kell kiindulnia."

Rákosi még meg sem érkezett Magyarországra, de maga elött küldte Gerö Ernöt, aki 1944. november 7-én beszédet mondott a Vörös Hadsereg által már elfoglalt Szegeden s ebben többek közt kijelentette: "A kommunista pártnak az a véleménye, hogy nem rendelkezik monopóliummal és nincs szüksége erre a monopóliumra. A kommunista párt nem helyesli az egypártrendszer gondolatát. Müködjenek és szervezkedjenek más pártok is."[26]

A többpártrendszer s a szólásszabadság ezen ígéretei mellett a kommunista vezetöknek engedélyezték azt is, hogy elkülönítsék magukat a Szovjetuniótól s hangsúlyozzák a magyar kommunisták szuverenitását. Szegedi beszédében Gerö Ernö még a következöket mondotta: "Vannak kommunisták, akik Moszkvára vetik tekintetüket, gondolván, hogy ez a szocializmus fejlödésének útja. A magyar kommunista pártnak azonban nem ez az álláspontja. Meggyözödésünk, hogy egyesült erövel megteremtjük a független és demokratikus népi Magyarországot."

December 3-án ismét megszólalt Révai József, ö is Szegeden beszélt s folytatta a politikai pluralizmusra tett kommunista fogadalmat: "Ünnepélyesen kijelentem, hogy a magyar kommunisták a magyar nemzeti függetlenségi front fegyelmezett és lojális katonái kívánnak lenni... A különbözö pártok nemzeti együttmüködését nem csupán múló, átmeneti koalíciónak tekintjük, részünkröl ez nem taktikai mozdulat, hanem hosszú idöre szóló szövetség. Adott szavunkat állni akarjuk."[27]

Azok a régi, 1919-es kommunisták, akik Kun Béla rendszerének bukása után Magyarországon maradtak s csendben meghúzták magukat a negyedszázados antikommunista rendszer idején, és akik így most nem Moszkvából jöttek, eleinte azt hitték: most, hogy itt a nagy Szovjetunió és itt van Rákosi Mátyás, egyszerüen folytatódik az 1919-es proletárdiktatúra. Nem értették, minek többpártrendszerröl beszélni. Révai József aztán több, belsö kommunista használatra szerkesztett szemináriumi füzetben megmagyarázta a tájékozatlan elvtársaknak: "Ha mi itt, most, Magyarországon arra törekednénk, hogy proletárdiktatúrát csináljunk, akkor nem törödnénk a Szovjetunió nemzetközi politikájával, söt, közönséges provokáció volna, mert alkalmas volna arra, hogy ellentétet provokáljon ki a Szovjetunió és nagy szövetségesei, Anglia és Amerika között." E szöveg alaposabb tanulmányozása persze már joggal kelthette volna fel a gyanút, hisz Révai fejtegetése, hogy ti. nem akarnak proletárdiktatúrát, dialektikus ravaszsággal azért már tartalmazta a "hic et nunc" kibúvóját: "itt" és "most" nem törekszünk proletárdiktatúrára. E szemináriumi füzetek következö számában Rákosi Mátyás - régi párttagok megnyugtatására írott cikkében - érzékeltette a tagsággal, hogy a szelíd magatartás csak taktika s a pillanatnyi célok érdekében történik: "...az a politika, amit ma folytatunk... ez a politika a marxizmus alkalmazása a jelenlegi viszonyokra, erre az idöszakra, amelyben mi most dolgozunk... Ha megváltozik a helyzet - akkor megváltozik a vonal is." A párt egyik további szemináriumi füzetében Gerö Ernö is megszólalt s ezeket írta 1945. március 7-én: "A marxizmusnak vannak olyan tételei, amelyek egy bizonyos idöszakra érvényesek, de új idöszakokban, a fejlödés új szakaszában érvényüket vesztik."[28]

Amíg tehát a magyar választóközönség felé a párt fennen ígérte a szabad választást, a demokratikus szabadságokat és a nyugati szövetségesek iránti lojalitást, a párt bensö köreiben már tudtul adták, hogy ez csak taktika, türelem, jön "a fejlödés új szakasza". Az újabb fejlödés során aztán nemsokára felborították minden ígéretüket, de ekkor, a választás elött s a választási csatában a kommunista vezetök állandóan demokratikus díszben léptek ki a színre.

Táplálni kellett azt a nyugati és magyar hiedelmet is, hogy a kommunisták tisztelik a vallásszabadságot. Roosevelt elnök a Szovjetunióval szemben kétkedö XII. Pius pápának 1941. szeptemberében ezt írta: "Azt hiszem, megvan a reális lehetösége, hogy a jelenlegi konfliktus eredményeképpen Oroszország elismerje a vallás szabadságát."[29]

Az effajta nyugati s adott esetben magyar remények ápolgatására a kommunista párt 1945-ben utasította tagjait, hogy járjanak szentmisékre, lehetöleg testületileg vonuljanak ki az istentiszteletekre, járuljanak szentáldozáshoz, de a gomblyukba ilyenkor mindig tüzzék ki a kommunista pártjelvényt. Szorgalmazták azt is, hogy a párttagok vegyenek részt a vallásos körmeneteken és különbözö ájtatosságokon. A központi vezetöség elrendelte, hogy a vidéki pártszervezetek jelentkezzenek önkéntes munkára a háborúban megrongálódott templomok felépítésénél. A helyi párttitkárok viziteltek a plébánosoknál. Gondoskodtak azonban arról, hogy lefényképezzék öket, mikor templomot építenek. A kommunista lapok igyekeztek kerülni a vallásos érzelmek megsértését. Rákosi Mátyás a falun felnövekedett vallásos ember pózával ilyeneket mondott a falvak népének: "Hát elvtársak, ha Isten megsegít, az idén is jó termésnek nézünk elébe." És amikor különösen hívö emberek elött beszélt, még ennél is tovább ment: "A mi pártunkat még az Isten is szereti, május elsejére mindig jó idöt küld ránk."[30] Ugyanakkor azonban, amikor ezt a propagandahadjáratot vezették, az egyházat a földreform címén megfosztották anyagi alapjától, állami segélyre szorították, amit nem folyósítottak rendszeresen; amíg kommunista újságok a kommunisták templomépítö brigádjairól cikkeztek, a katolikus egyház sajtóját megnyirbálták és nem adtak elegendö papírt katolikus lapokra; s amíg a kommunista párt demokratikus jelzökkel ékesítve szabadon szervezkedett az egész országban, Vorosilov Debrecenben nem engedélyezte egy valódi keresztény néppárt felállítását, amely a pápai szociális enciklikák szellemében kívánt ténykedni.

A pluralista jelmezben történö kommunista fellépés következetesen folyt, a választótömegek körében éppúgy, mint a magas politika szintjén. 1945 tavaszán Révai József, amikor elöször találkozott Nagy Ferenccel, kifejtette: a kommunisták nem akarják a maguk nézeteit rákényszeríteni az országra; csupán a fasizmus és a reakció ellen akarnak küzdeni, váll váll mellett a többi demokratikus párttal. Hangoztatta Révai, hogy a Szovjetunió nem óhajt beavatkozni a magyar belügyekbe s azt sem akarja, hogy Magyarországra rákényszerítse a szovjet életformát. Amit Moszkva akar, nem egyéb, mint barátság a két ország között.[31]

Hasonló értelemben beszélt Nagy Ferenccel a szovjet diplomácia elöreküldött meghatalmazottja, Puskin késöbbi szovjet nagykövet: "A Szovjetunió csak oly mértékben kívánja hallatni hangját a magyar ügyekben, amily mértékben az a fasizmus szétrombolásához szükséges egész Európában; a szovjet cél, hogy demokratikus rendszerek alakuljanak mindenütt. A Szovjetunió szuverén államnak tekinti Magyarországot s a maga életformáját nem akarja rákényszeríteni az országra.[32]

Révai "a többi demokratikus párttal" való együttmüködésröl beszélt, mintha a kommunista párt is demokratikus, nem pedig totalitárius párt lenne; Puskin mindenütt "demokratikus rendszereket" akart felállítani. És végig 1945-ben a kommunista párt választási beszédeiben leggyakrabban ez a szó szerepelt: "demokratikus". A választási beszédek elemzése megmutatja, hogy lényegesen kevesebbszer alkalmazták a "szocializmus" szót, és még kevesebbszer a "kommunizmus" szót. Ezzel szemben minden más pártnál gyakrabban használták a "nemzeti" jelzöt, a vörös zászló mellett mindig piros-fehér-zöld zászló alatt vonultak fel, s mert opportunusnak látszott, Rákosi elrendelte, hogy a kommunista pártjelvényen a vörös csillag alatt elhelyezett vörös szalagot cseréljék fel nemzetiszínü szalaggal.

A vallásos és a nemzeti jelleg hangsúlyozása mellett a párt feltünö hangosan hirdette a magántulajdon szentségét. A kis- és középüzemek tulajdonosait, de a nagykapitalistákat is buzdították, hogy hozzák rendbe lebombázott üzemeiket, indítsák meg a termelést. Nem vagyunk ellenségei a magántulajdonnak - hirdették szerte az országban. 1945. május 14-én, egy nagy bányászkongresszuson Révai arra hivatkozott, hogy Lenin 1921-ben megindította az "Új Gazdasági Politikát" s ehhez kapitalista segítséget vett igénybe. "Mi is azt mondjuk most - nyugtatta meg Révai a bányatulajdonosokat -, amit akkor az orosz kommunisták: nem baj, ha a kapitalisták keresnek, ha egyben hasznot hajtanak a dolgozó népnek és az országnak... Az ország újjáépítésében részt vevö kapitalisták profitja az az ár, amit érdemes megfizetni azért, hogy a tökések részt vegyenek az ország újjáépítésében."[33]

Rákosi Mátyás és Vorosilov marsall, Ossjukin NKVD-fönök, Puskin követ, valamint Grigorjev, Magyarország bolsevizálásának szürke eminenciása, úgy vélték, mindent megtettek a kommunizmus választási gyözelméért, a parasztságot megnyerték, a félelemre hajlamosakat megfélemlítették, a vallásos rétegek gyanakvását elaltatták, a nemzeti érzésnek hódoltak és a módosabb vagy vagyonosabb rétegeket megnyugtatták, a munkásság pedig amúgyis mögöttük áll, hiszen a munkásállamot hirdetik.

Annyira bíztak a munkásság támogatásában, hogy a novemberre tervezett országos választás elött még egy bemutatkozó, újabb nagy lendületet akartak prezentálni és ezért siettették a fövárosi községi választást. Úgy számították ki, hogy mielött az egész ország népe az urnák elé járul, helyénvaló felmutatni egy nagy budapesti gyözelmet. Magyarországon nincsenek közvéleményt formáló nagy vidéki központok, az ország minden tekintetben a fövároshoz igazodik. Márpedig Budapesten vannak a nagy gyárak s a proletariátus derékhada.

Amily mértékben a kommunisták s a szociáldemokraták is, bíztak a budapesti sikerben, oly mértékben aggódott a Kisgazdapárt, amelynek elsödleges terrénuma és politikai bázisa a vidék volt, az ország lakosságának több mint felét alkotó agrárlakosság. Egy közvéleménykutató jelentés szerint úgy tünt, hogy Budapesten a kommunisták és szociáldemokraták együtt 48 százalékot kapnak, a kisgazdák viszont csak 16 százalékot. Rákosi ennél is nagyobb baloldali gyözelmet várt, kereken 75 százalékot. A Kisgazdapártban ezért nagy viták folytak, belemenjenek-e a fövárosi törvényhatósági választásokba már a nagy, országos választás elött. A kudarc végzetes lehet, a budapesti eredmény országosan is a kommunisták malmára hajthatja a vizet. A Kisgazdapártnak Budapesten régebben nem voltak szervezetei s a föváros polgármestereként a kommunista Vas Zoltán fungált. Végül mégis belementek, mert legalább azt sikerült kiharcolni, hogy - ellentétben Vorosilov óhajával - a pártok nem egységfrontban, hanem külön listán indulhattak, illetve a kommunisták és a szociáldemokraták közös listán, de a kisgazdák és a parasztpárt önállóan. Amikor a kisgazdák beleegyeztek, hogy igen, Budapesten legyen választás, akkor a kommunisták nagy húzást csináltak: Pesthez csatolták a környezö elövárosokat, az ipari városokat, növelve a potenciális kommunista választók hadát. A kommunisták az utolsó pillanatig agitáltak s a legvégén bevetették a legföbb adut: suttogó propagandával elterjesztették, hogy ha nem a baloldali blokk gyöz, leállítják a fövárosnak szánt élelmiszer szállítmány okát s a polgári közigazgatás helyére újra bevezetik az orosz katonai kormányzást. 1945. október 7-én volt a választás. A szavazatszedö bizottságok a négy nagy párt s a kis polgári demokratapárt megbízottaiból álltak. Az utóbbi jelentéktelen volt. A bizottságokban a kisgazda delegátus általában elég elszigetelt helyzetben volt, árvának érezte magát, mert a kommunista, szociáldemokrata és parasztpárti delegátus hangulatilag is közös frontot alkotott ellene. A Kisgazdapárt egyik megbízottja a nagy második kerületi körzet irodájában végezte munkáját s emlékirataiban így örökíti meg a nevezetes eseményt: "Egyre jöttek a körzet szavazói. Ott születtem, ott éltem közöttük, legalábbis látásból jóformán mindenkit ismertem. Jött a volt miniszteri tanácsos és a kis sarki füszeres, jött a híres pesti démon, jól megviselten, jött a Ganz-gyári melós, akivel együtt jártam elemibe... Szavazatszedö 'kollégáim' izgatottan szaladgáltak le s fel, s a kommunista 'elnök' nyitotta fel az urnákat, összesen vagy hétezer ember szavazott abban a körzetben. Az elsö szavazat a Kommunista Párté volt. Az elnök jelentösen rámkacsintott s gúnyos ajkbiggyesztéssel mondotta: No persze... ez ránk szavazott... Ezután történt a csoda. A második szavazat már a Kisgazdapártra adódott s az elnök megvetöen elém lökte, hogy tartsam magam elött a saját szavazataimat. Onnantól kezdve jóformán nem volt más szavazat, mint kisgazdapárti. A baloldali blokk képviselöinek arca pszichológiai tanulmány tárgya lehetett volna. Elöttem meg gyültek a szavazatok, hamarosan ki sem látszottam mögülük. Még félig sem számoltuk meg a szavazatokat, már tudtam, hogy döntött a magyar nép és elsöprö gyözelmet arattunk... Még nem volt tíz óra, mikor az utolsó cédulát is elémvágta a magából teljesen kikelt kommunista 'demokrata'... Akkor vágta elöször a szemembe egyikük azt, amit annyiszor hallottam a késöbbi évek során: 'Itt így nem lehet gyözni, itt maga a nép reakciós!' Nem is méltattam válaszra. Magamhoz szorítottam kincsemet, az ötezer-hatszázegynéhány szavazatot s arra gondoltam, nem reakciós a magyar, hanem hös."[34]

A budapesti választáson a Kisgazdapárt, a "vidék pártja" 285 000 szavazatot kapott, a kommunista párt és a szociáldemokrata párt, a "munkáspártok" közös listája 250 000 szavazatot. A városi parlamentbe ily módon 121 kisgazda, 103 kommunista-szociáldemokrata, 9 polgári demokrata (antikommunista) és 5 parasztpárti városatya vonult be. Vagyis a baloldal a várt 75 százalék helyett csak kb. 43 százalékot kapott a "vörös Budapesten", a Kisgazdapárt pedig pár tized híján kerek 50 százalékot.

Hogyan reagált a "demokratikus" kommunista párt a választás eredményére? Vas Zoltán azonnal mozgósította az utcát, összetrombitálta a párttagokat és fenyegetö menetoszlopban megindította öket a Kisgazdapárt központi székháza elé, hogy rombolják le "a burzsoázia fellegvárát".

A budapesti választók ellentüntetéssel válaszoltak a kommunista akcióra. Tömött sorokban vonultak fel Budapest utcáin s kórusban szavalták: "Budapest nem lesz vörös!"

Vorosilov és Rákosi számára súlyos csapás volt az eredmény, de az országos választást már nem fújhatták le. Ellenben Vorosilov most már erélyesen követelte, hogy a négy párt közös listán induljon. Október 16-án Vorosilov kívánságára és részvételével a négy párt vezetöi értekezletre ültek össze. Az orosz javaslat: függetlenül a majdani választási eredménytöl, a pártok elöre határozzák meg, melyik mennyi mandátumot kap, s ennek alapján még november 4-e elött alakítsanak új kormányt, amely a választás után is megmarad. A marsall tehát lényegileg azt kívánta: elöre szabják meg, melyik párt mennyit nyerhet.

Megkezdödött a demokrácia gyártása orosz módra: ahogy a totalitáriusok a parlamenti választást elképzelik. Vorosilov és Rákosi azt ajánlotta, hogy az országos választáson a Kisgazdapárt "kapjon 36 százalékot".[35] Késöbb, látva, hogy ez nem megy, az orosz marsall, aki összetévesztette magát a magyar néppel, többet ígért. Az utolsó formula, amit "felkínált", ez volt: Kisgazdapárt 47,5 százalék, kommunista-szociáldemokrata 20-20, összesen tehát 40 százalék, parasztpárt pedig 12,5 százalék. Úgy számított tehát, hogy a három baloldali párt együttesen 52,5 százalékkal rendelkezzék, a kisgazdák 47,5 százalékkal; így a hatalom is megvan, a parlamenti demokrácia elegáns látszata is - Jaltának eleget tettünk.

A Kisgazdapártban nagy viták és csaták elözték meg a választást. Nagy Ferenc és Tildy Zoltán hajlott arra, hogy teljesítsék Vorosilov kívánságát s hozzák létre a nagy pártok közös listáját. Tildy és köre kész volt elfogadni 45-47,5 százalékos elözetes - és végleges - részesedést. De Varga Béla élesen ellenezte s Varga érvelése lett a döntö, hiszen ö volt a budapesti gyözelem szervezöje. Varga volt, mint "paraszt és polgár" egy személyben, a párt fövárosi szervezetének a vezetöje s a budapesti választási gyözelem az ö személyes diadalának számított. Balogh István, a kisgazda miniszterelnökségi államtitkár, a "páter" a Vorosilov-javaslat vonalán kereste a megoldást, s okt. 21-i bajai választási beszédében a négy párt eleve biztosított szövetségét ajánlotta, azzal a kikötéssel, hogy a hatalmi osztozkodásban a Kisgazdapárt 51- 52 százalékot kapjon.[36] A Balogh-beszéd nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezek a demokráciát manipuláló tervek köztudottá váljanak, s a kisgazdapárti tömegek felháborodva reagáltak a Balogh által finoman "megegyezéses többségnek" nevezett totalitárius ízü fondorlatra. Táviratok és tiltakozások özöne zúdult a párt központjába s a vezetöség végül is kénytelen volt összehívni a nagyválasztmányt. Az okt. 22-23-i ülésen aztán a pártvezetöséget élesen bírálták, amiért a közös lista gondolatához elvben hozzájárult, majd a résztvevök, óriási lelkesedés mellett, elvetették azt a Vorosilov-elképzelést, amely úgy akarta, hogy az új koalíciós kormány már a választások elött alakuljon meg, függetlenül a választás majdani eredményétöl.

A Szociáldemokrata Pártban sem volt népszerü a listakapcsolás, a párt stratégái kénytelenek voltak megállapítani, hogy a budapesti választáson elszenvedett szociáldemokrata vereség legföbb oka a kommunistákkal való közösködés volt. A vezetöség meggyözödött, hogy a párttagság nem híve "a két munkáspárt" közös választási fellépésének. A Nemzeti Parasztpártban az elnök, Veres Péter eleinte ingadozott, de aztán határozottan a közös lista, vagyis a Vorosilov-recept mellett kardoskodó Erdei Ferenc mellé ingott. Kovács Imre viszont késhegyig menö harcot vívott a közös lista ellen. A párt a közös listát végül is elfogadta volna, ha elözetesen 12 százalékos részesedést biztosítanak neki, a helyzet általános alakulása következtében azonban erre nem került sor.

Ekkor ugyanis még nemcsak a pártok, föleg a párttagság, mutattak szuverenitást, hanem még a Magyarországot megszálló és igazgató hatalmakból alakult Szövetséges Ellenörzö Bizottság nyugati tagjai is. Anglia okt. 18-án tiltakozott s bejelentette: közös lista alapján létrejött magyar kormányt nem fog elismerni; Franciaország és az Egyesült Államok hasonlóképp nyilatkozott.[37] A SZEB október 20-án tartott ülésén pedig a nyugati hatalmak nevében Edgecumbe tábornok, az angol misszió vezetöje közölte Vorosilovval, hogy a tervezett választási manipulációhoz nem járulnak hozzá.[38] Vorosilov engedett, a Szovjetunió meghátrált.

Azt azonban a marsall mégis keresztülvitte, hogy a négy párt vezetösége eleve kötelezte magát: függetlenül a választás eredményétöl, a koalíciót fenntartják, együttesen alakítanak kormányt. Erre, nolens-volens, a Kisgazdapárt is kötelezte magát. A választóknak minderröl nem volt tudomásuk, a magyar választó abban a boldog hitben járult az urnákhoz, hogy a kormányalakításról ö, a szavazópolgár dönt.

A szavazópolgárok megnyerésére a kommunisták újra elövették a piros-fehér-zöld zászlókat és elrejtették a vörös lobogót; Rákosi Mátyás búzatábla közepére állva fényképeztette magát s ügyelt arra, hogy a képen mindig egy-egy pap is álljon mellette. Korteskedésének kedvelt fogása volt, hogy nagy kerek kenyeret szegett meg s ájtatos parasztok szokása szerint, a késsel a kereszt jelét karcolta a kenyérre. A kommunista párt a szó legszorosabb értelmében "In nomine Dei", "Isten nevében" lendült neki a választásnak. Ez a szemfényvesztés olyan méreteket öltött, hogy a püspöki kar kénytelen volt körlevelet kiadni, amelyben rámutatott az érem másik oldalára, hogy tudniillik a kommunista rendörség papokat tartóztat le szentbeszédeik miatt s ártatlan polgárokat hurcol el.

A püspöki körlevél összefoglalta a hívö társadalom erkölcsi elveit s felvázolta egész értékrendjét. A Mindszenty-vezette püspöki kar eddig mindig tartózkodó volt az államhatalom bírálatában s elsö körleveleiben, ha nehezére esett is, tudatosan hallgatott az országban lezajlott szovjet atrocitásokról. Látva azonban, hogy Vorosilov, illetve a Szovjetunió milyen mesterkedéssel avatkozik be a magyar belpolitikába, s figyelembe véve a hivö tömegek sürgetését is, a választás elött világos helyzetelemzést adott. Jellemzö a kor hangulatára, hogy protestáns körök is kérték a katolikus egyházat, hogy mint többségi egyház, emelje fel szavát. A püspöki körlevelet november 1-én az ország valamennyi katolikus templomában felolvasták, a református Debrecenben pedig, a "kálvinista Rómában" a város református társadalma a tereken és piacokon olvastatta fel magának s óriási lelkesedéssel fogadta a katolikus állásfoglalást. A körlevél az igazi demokráciáról szólt, s volt benne egy-két mondat a zsarnokságról.

"A zsarnokságtól - így a szöveg - eleget szenvedett a világ. Zsarnokság eröszakolta rá egy ember akaratát jobb sorsra érdemes népekre. Zsarnokság hajszolta bele meggondolatlanul Európát a szörnyü háborúba. Zsarnokság folytatta az öldöklö küzdelmet egészen az értelmetlenségig. Zsarnokság gázolt bele hosszú éveken át az emberiség legszentebb jogaiba, megvetette a lelkiismereti szabadságot, lábbal tiporta a szülök jogait gyermekeik nevelésére." A továbbiakban a körlevél kifejtette, hogy a zsarnokság e visszaéléseivel hivatott leszámolni a demokrácia, természetesen az igazi demokrácia. "Nem az az igazi demokrácia, amely az egyik emberi személy korlátlan uralma helyébe a másikat állítja, nem az, amelyik az egyik embercsoport önzö és féktelen uralmát egy másik csoport hasonló önzö és féktelen hatalmaskodásával váltja fel. Az igazi demokrácia alappillére, hogy sértetlen természetjogi elveket ismer el, amelyekhez soha semmiféle emberi hatalomnak eröszakkal nyúlnia nem szabad... Az igazi demokrácia a lelkiismereti szabadságot, a szülök jogait, a munkásnak szabad egyéniséggé való kialakulását, a munka rabszolgaságának megtörését írja zászlajára."

A körlevél rámutatott arra is, hogy az év eleje óta mutatkozó bajokról és visszaélésekröl a katolikus egyház hallgatott, mert úgy vélte, hogy ezek csak a kezdödö új rendszer kinövései, csak olyan "hibák és gyarlóságok, amelyek az élet belsö rendezésével hamarosan meg fognak szünni". "Nem akartuk jószándékú emberek bizalmas és szorgos fáradozásait nyílt állásfoglalásunkkal nehezíteni" - mondták a püspökök, majd rámutattak, hogy sajnos, a kezdeti hibák nem szüntek, s utaltak a nyugati demokráciák véleményére: "A legmélyebb fájdalommal kell igazat adnunk az angol külügyminiszter szavainak, hogy úgy látszik, Magyarországon az egyik totális szellemü zsarnokságot a másik váltotta fel." Szóvá tette a körlevél a törvénytelen letartóztatásokat, rendörségi zaklatásokat, bizonytalan közállapotokat, de védte a kormányzatot a gazdasági bajok tekintetében, amelyekröl nem tehet. Végül a szabadságeszmények, az erkölcsiség, az igazság védelmére szólított fel, és a védekezésre: "Az eröszak és a zsarnokság annál nagyobb lesz, minél kevesebb ellenállásra talál. Ma csak szavazatot kényszerít ki, holnap már fenyegetésekkel kényszerít." A választás, a megválasztott képviselö személye nyújtson kezességet arra, hogy az eltévelyedések nem ismétlödhetnek meg többé magyar földön - volt a körlevél végsö summája, 1945. október 18-án.[39]

November 4-én felvirradt az országos választás napja.

Ezen a vasárnapi napon a magyar nép így döntött:

Egyértelmü, világos állásfoglalás volt egy tiszta választáson, amely létrehozta az ország háború utáni elsö parlamentjét. A lakosság túlnyomó többsége arra a pártra szavazott, amely a parlamenti demokráciát, a szabadgazdálkodást, a jószomszédi viszonyt s a klasszikus közszabadságokat a leginkább hitelt érdemlö módon képviselte.

A parlamentben a helyzet a következöképpen alakult: kisgazdák 245, kommunisták 70, szociáldemokraták 69, parasztpárt 23, polgári demokraták 2 mandátumot kaptak.

Ámbár a szociáldemokrata vezetök között sokan már ekkor a kommunistákkal való együttmüködésen dolgoztak, a szociáldemokrata munkásság szavazata semmiképpen sem a kommunista pártnak szólt. Ily módon az 1945-ös választás ország-világ elött világossá tette, hogy a magyar nép 5 millió szavazópolgárának 83 százaléka nem kívánja a kommunista párt uralmát.

És ahogy egy hónappal elöbb egy budapesti kerület szavazatszedö delegátusa, a kisgazda megbízott azt mondotta, hogy "a magyar nép hös", most az országos magatartás láttán az angol történész ezt állapította meg: "Ez volt az elsö szabad parlamenti választás Európa szovjetmegszállta felében. Az egyetlen másik példa 1946 májusában Csehszlovákiában volt, de ott akkor nem állomásoztak szovjet csapatok. Tekintettel a Vörös Hadsereg magyarországi jelenlétére, a magyar választók bátorsága annál nagyobb benyomást kelt."[40]

Ez a 83 százalékos antikommunista akaratmegnyilvánulás volt a nyugta, a válasz arra, ahogy 1945-ben Magyarországon a szovjet haderö és a kommunista párt bemutatkozott. Ez volt az 1945-ös esztendö zárószava - de azt is nyugodtan mondhatjuk, hogy az elsö megmozdulás, az elsö békés népfelkelés a szovjetkommunizmussal szemben.

[1] Churchill, Winston S.: Der eiserne Vorhang - Scherz & Goverts Verlag, Stuttgart - 10. o.

[2] Byrnes, James F.: Speaking frankly - Harper & Bros., New York. - 33. o.

[3] Encyclopaedia Britannica: 1946, Book of Year - 377. o.

[4] Borbándi, Gyula: Der ungarische Populismus - Aurora, München, 1976 - 46. o.

[5] Vasvári, Emilio: Dr. Otto Habsburg oder die Leidenschaft für Politik, Herold - Wien, 1972 - 153. o.

[6] Czupy, Bálint: Tnúvallomás, Új Európa, München 1972. március - 17. o.

[7] Nagy, Ferenc: i. m. - 109. o.

[8] Mindszenty, József: i. m. - 71. o.

[9] Nagy, Ferenc: i. m. - 111. o.

[10] Kovács, Imre: i. m. - 251. o.

[11] Eckhardt Tibor közlése a szerzöhöz, München, 1969. szept.

[12] Kovács, Imre: i. m. - 234. o.

[13] Fiala, Ferenc: Zavaros évek - 92. o.

[14] Nagy, Ferenc: i. m. - 85. o.

[15] Andreánszky, István: Szakasits Árpád, az államelnök, "Szabad Nemzet", 1949. aug. 1.

[16] Andreánszky, István: uo.

[17] Seton-Watson, Hugh: Ungarn 1945-1956, in Melvyn J. Lasky: Die ungarische Revolution, Berlin, Colloquium Verlag - 18. o.

[18] Borbándi, Gyula: i. m. 237. o.

[19] Nagy, Ferenc: i. m. - 86. o.

[20] Kovács, Imre: i. m. - 249. o.

[21] Nagy, Ferenc: i. m. - 83. o.

[22] Aczél, Tamás-Méray, Tibor: Tisztító vihar - Griff Kiadó, München - 155. o.

[23] Andreánszky, István: Rákosi, a törpe diktátor, "Szabad Nemzet", 1949, aug. 15.

[24] Churchill, Winston S.: i. m. - 26. o.

[25] Haas, György: Eurókommunizmus Magyarországon - Új Európa,  München, 1978. július-augusztus. - 15. o.

[26] Haas, György: i. m. - 15. o.

[27] Haas, György: i. m. - 16. o.

[28] Magyar Kommunista Párt, Szemináriumi füzetek, Budapest, 1945. I., II., III. sz.

[29] Taylor, Myron C.: Wartime Correspondence, The Macmillan Company, New York, 1947. - 61. o.

[30] Aczél-Méray: i. m. - 160. o.

[31] Nagy, Ferenc: i. m. - 87. o.

[32] Nagy, Ferenc: i. m. - 90. o.

[33] Révai, József: Miért harcol a Kommunista Párt? Szemináriumi füzetek, Budapest, 1945. I.

[34] Pogány, András: Város a homályban, Patria Publishing Toronto, 1960. - 13. o.

[35] Varga, Béla: i. m. - 486. o.

[36] "Magyar Nemzet", Budapest, 1945. okt. 23.

[37] Foreign Relations of the United States, Diplomatic PApers. Europe. - 895. o.

[38] Minisztertanács Irattára (MtI), 1945. V. kötet

[39] Mindszenty, József: i. m. - 99. o.

[40] Seton-Watson, in Melvyn J. Lasky: i. m. - 19. o.

1	Jelen dokumentum a Betiltva.com adatbázisából származik, mely a forrás megjelölésével szabadon átvehetö, továbbadható.

IV.

A PÁRTOK LIKVIDÁLÁSA - AZ ÖSSZEESKÜVÉSI PER

A belügyi tárca | A köztársaság bevezetése | Sulyok kizárása | Szviridov  | Az "összeesküvök" | A Kovács Béla-ügy | A Dálnoki-Donáth per | Nagy Ferenc lemondása | Az 1947-es választás | A Szociáldemokrata Párt likvidálása | A Nemzeti Parasztpárt vége | Rövid rekviem

A természetes az lett volna, hogy mint minden igazi demokráciában - s Magyarországot akkor, a kommunista párttal az élen minden politikai erö demokráciának nyilvánította -, hogy az imponálóan nagy többséggel megválasztott párt, a Kisgazdapárt alakít kormányt. Vagy egyedül, vagy koalíciót alkotva a programbelileg hozzá legközelebb álló párttal. A természetes az lett volna, ha a többségi párt kormányoz, a vele szembenálló erök pedig ellenzéket alkotnak, és megindul a parlamenti váltógazdaság örök játéka, a választópolgár kifejezett akaratának szellemében.

A magyarországi választó akaratához nem fért kétség: a Kisgazdapártot kívánta a kormányra és a kommunista pártot nem óhajtotta bevenni a kormányba.

A többségi párt vezetösége azonban egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a nép által kapott megbízatással egyedül sáfárkodjék. A párt vezetöségének filozófiája az volt, hogy a kommunistákat is részeltetni kell a hatalomban s ezzel a felelösségben. Tildy Zoltán még azt sem akarta, hogy egy koalíciós kormányban a párt legalább 57,5 százalékban, vagyis a választási százaléknak megfelelöen részesedjék. Tildy saját pártjának csak 50 százalékot kívánt, a három másik pártnak pedig együttesen 50 százalékot. A párt tehát lemondott nemcsak az egyedül-kormányzásról, hanem, a természetellenes koalíción belül, még a maga választási részesedéséröl is. Tildy és köre legföbb érvelése mindig az volt, hogy Vorosilov marsall ragaszkodik a koalícióhoz, az újjáépítés terhét nem vállalhatja egyetlen párt, s helytelen volna, ha a Kisgazdapárt, egyedül kormányozván, egyedül lenne felelös a megszálló hatalom által az országra kényszerített intézkedések megtételéért. Ezek az érvek részben indokoltak, részben tetszetösek voltak, de végeredményben csak egyet nem vettek figyelembe: a választók akaratát, a választás eredményét.

Nagy Ferenc pedig ahhoz is ragaszkodott, hogy a Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt vezetöje, Rákosi és Szakasits vállaljanak miniszteri tárcát. Ezt azzal indokolta: nem lehetett engedni, hogy ez a két politikus ne osztozzék a felelösségben s "kívülröl gyakoroljon nyomást a kormányra".[1] Rövidesen beigazolódott azonban, hogy ez a két politikus veszedelmesebb volt a kormányon belül, mert minden egyes esetben a koalícióra s az általuk vállalt kormányfelelösségre hivatkozva követelték és kényszerítették ki az 1945-ös választási eredmény meghamisítását, mellözését, a parlamenti demokrácia felszámolását. Bevételükkel, e pártoknak juttatott kormányfeladattal megkezdödött az, amiröl William C. Bullitt, az amerikai diplomácia robusztus egyénisége állapította meg késöbb: "A kommunistákkal kötött koalíciók történetét vérrel írták, e koalíciók rabszolgaságot hoztak Észtországnak, Lettországnak, Litvániának, Lengyelországnak, Magyarországnak, Csehszlovákiának, Romániának, Bulgáriának, Jugoszláviának és Albániának."[2]

Budapesten végül is 18 tagú kormány alakult. A többségi párt kapott kilenc tárcát, a másik három kisebb párt együttesen ugyancsak kilencet. (Kisgazdapárt: Tildy Zoltán miniszterelnök, Dobi István tárca nélküli miniszter, Kovács Béla földmüvelésügy, Gyöngyösi János külügy, Tombor Jenö honvédelem, Gordon Ferenc pénzügy, Bárányos Károly közellátás, Antall József újjáépítés, Balla Antal propaganda. - Szociáldemokrata Párt: Szakasits Árpád miniszterelnökhelyettes, Bán Antal iparügy, Rónai Sándor kereskedelem, Riesz István igazságügy. - Kommunista Párt: Rákosi Mátyás miniszterelnökhelyettes, Gerö Ernö közlekedésügy, Nagy Imre belügy, Molnár Erik népjólét. - Nemzeti Parasztpárt: Keresztúry Dezsö kultuszminiszter.)

A legnagyobb kötélhúzás a belügyi tárca körül zajlott le. Ez a minisztérium a politikai hatalom (rendörség, belbiztonság) legföbb intézménye volt. Rákosi Mátyás ismételten a kommunista pártnak követelte ezt a döntö, életbevágóan fontos tárcát. A Kisgazdapárt Kovács Bélát óhajtotta e minisztérium élére, nem utolsó sorban azért, hogy az addigi, jórészt a rendörség által végrehajtott s a minisztérium által fedezett törvénytelenségeknek véget vessen. Rákosi Mátyás elöször hozzájárult Kovács Béla belügyminiszterségéhez, majd a döntö koalíciós ülésen visszavonta ezt s ragaszkodott kommunista belügyminiszter kinevezéséhez. Legföbb érvelése az volt, hogy a kommunista párt vezeti a reakció elleni küzdelmet, szüksége van tehát erre a minisztériumra. Ezenkívül hangoztatta azt is, hogy a kommunisták fenyegetve érzik magukat a Kisgazdapárt terrorjától. Rákosi tehát egyszerüen megfordította a helyzetet, az eladdig terrort gyakorló kommunistákat úgy állította be, mint akik terrortól félnek. Külpolitikai érvvel is elöhozakodott, azt mondotta: "Önök nem realizálják a helyzetet! Nézzenek körül Délkelet-Európában és mondják meg, látnak-e egyetlen országot, ahol nem kommunista a belügyminiszter?!"[3] Nincs nyoma annak, hogy a Kisgazdapárt azzal érvelt, azzal vágott volna vissza, ami kézenfekvö tény és realitás volt: egész Délkelet-Európában nem volt még egy olyan ország, ahol a polgári párt szabad választáson olyan nagy többséget, s a kommunista párt olyan kevés szavazatot kapott volna, mint Magyarországon. Végül a Kisgazdapárt lemondott a belügyi tárcáról, azzal nyugtatva meg magát, hogy ha övé lenne a belügy, kötelessége lenne orvosolni a sérelmeket, ez viszont törést okozna a kommunistákkal, s a koalíció felbomlását eredményezné. Legyen tehát a minisztérium a kommunistáké, de a miniszter mellé állítsanak egy "erös kisgazda államtitkárt, aki legyen a rendörség fönöke". Nagy Ferenc azzal indokolja e döntést, melyet a párt kétségtelenül kedve ellenére hozott, hogy a Szövetséges Ellenörzö Bizottság orosz tagjai nyomást gyakoroltak a pártra a kormányalakítás kérdésében, a Bizottság nem orosz tagjai, a nyugatiak viszont arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a kormányalakítás "belügy", amelybe ök "nem avatkozhatnak bele".[4]

Így jött létre a történelem egyik legperverzebb koalíciója, amely homlokegyenest ellenkezett a választáson kifejezett népakarattal s amelynek legföbb funkciója az volt, hogy önmagát megsemmisítve fedezze egyetlen párt, a kommunista párt egyeduralmát. Másszóval: a koalíciót az egyik párt arra használta fel, hogy a másik hármat, azok nolens-volens szentesítésével, becsapja, kijátssza, megeröszakolja és végül likvidálja. A koalíció arra szolgált, hogy a kommunista párt a törvényesség látszatával érje el a kizárólagos hatalmat, azt, amit a szabad választáson nem tudott megszerezni.

Az 1945-ös választás nagy antikommunista többsége láttán sokan tették fel a kérdést: hogyan engedélyezhette a Szovjetunió ezt a kétségtelenül szabad választást, mikor erövel megakadályozhatta volna, s bevezethette volna a kommunista párt diktatúráját, úgy, ahogy az néhány év múlva megtörtént. A másik kérdés, miképpen számíthatta el magát Rákosi Mátyás, söt maga Vorosilov is, hogyan hihette, hogy a magyarországi választás nagyobb kommunista gyözelmet eredményez.

A második kérdés részben válasz az elsöre. Valóban, a Szovjetunió és magyarországi különítménye, a kommunista gárda nagyobb gyözelemre számított. Ez a várakozás, ez a kalkuláció volt egyik oka, hogy Moszkva hozzájárult a választáshoz. De emellett kétségtelenül döntö szerepet játszott az a körülmény, hogy a szovjet külpolitika ekkor még tekintettel volt háborús szövetségeseire s legalább papírforma szerint eleget kívánt tenni a jaltai kötelezettségnek szabad választások megtartására. Azt például, hogy Vorosilov 1945 októberében az Edgecumbe-tiltakozás után végül is ejtette a közös lista kényszerzubbonyának tervét, a késöbbi magyarországi kommunista történetírás ezzel magyarázta: "A Szovjetunió a szeptemberi londoni külügyminiszteri értekezlet kudarca után nem akart újabb nemzetközi vitába bonyolódni s engedett a nyugati hatalmak követeléseinek."[5] Moszkva ekkor még sok ponton csak tapogatta, de nem tudta bizonyosan, hogy a Nyugat mily mértékben lesz szilárd a szovjet bekebelezési és hódító tervek kivitelezésével szemben. Ahol a Nyugat szívósan ellenállt, ott Moszkva idölegesen visszavonult, ahol és amikor a Nyugat bizonytalankodott, habozott vagy gavallérkodott, ott és akkor kíméletlenül érvényesült a szovjet térfoglalás. Magyarországi vonatkozásban a gerinces nyugati magatartás megakadályozta a közös listát, a bizonytalanabbá vált nyugati magatartás viszont késöbb, ha nem is okozta, de elösegítette a választási eredmény megsemmisítését. Például azzal, hogy - ha helytálló Nagy Ferenc érvelése - a belügyminisztériumért folyó küzdelemben nem volt hajlandó olyan bátorítást nyújtani az antikommunista tábornak, mint amilyet a Szovjetunió nyújtott a kommunistáknak.

A választás után mindenesetre híre járt, hogy Rákosi pozíciója az oroszoknál a rossz választási eredmény miatt megingott. A valóságban azonban a kudarc Rákosi és az oroszok együttes kudarca volt, mert hisz a magyarországi szovjet politika nem lehetett Rákosi önálló müve. Ő csak a szovjet stratégia kivitelezöje volt. A számításban közösen tévedtek, s hogy ennyire elszámították magukat, annak oka a kommunista ideológiában és a politikai filozófiában keresendö. Ez az ideológia és filozófia ugyanis évtizedeken át hozzászokott ahhoz, hogy higgyen a propaganda, az agitáció büverejében, s higgyen az eröszak ellenállhatatlan gyözelmében. A kommunisták politikája Magyarországon - Magyarországon is -, mióta 1944 öszén megjelentek magyar földön, a propaganda és a megfélemlítés kombinációja volt. Úgy vélték, ha propagandájukban idomulnak a magyarság lelkivilágához és érzelmeihez - vallásos, nemzeti és polgári érzelmek -, akkor valóságos céljaiktól függetlenül is talajra találnak; s úgy vélték, hogy ahol a propaganda nem elég, ott a rendöri módszerekkel megfélemlített lakosság engedelmessé válik. Harmadik kortesfogásként alkalmazták az egzisztenciális kérdést, ígérve vagy fenyegetve, hogy földjét, állását, boldogulását az biztosítja, aki melléjük áll, de veszélyezteti, aki ellenük fordul. Az osztogatást is orosz segítséggel hajtották végre, éppúgy, mint a letartóztatásokat és elhurcolásokat. Azt hitték, hogy a megszálló hadsereg atrocitásait s a kommunista rendörség brutalitását elfelejti a választó a kommunista propaganda hatására. Lebecsülték a magyarság politikai érettségét is. A számítási hiba egyik komponense volt végül, hogy a Moszkvából érkezett kommunista garnitúra jóformán évtizedek óta távol élt Magyarországtól, nem tudta, hogy Magyarországon az osztályharc még a szegényebb munkás- és paraszti rétegeknél sem népszerü, az ideológiában gyökerezö permanens osztályharc nyelvezete a magyar fület sérti, a magyar léleknek disszonáns. Az ideológiai elvakultság nem képes a valóság érzékelésére, a magyar kommunisták a szovjetkommunizmus orwelli világából jöttek haza magyar földre, kondicionált reflexeiket követték, nem látták a való életet.

De nemcsak elözetesen számítottak helytelenül, hanem utólag, a választás után is rosszul elemezték a helyzetet, kudarcuk, választási vereségük okát nem saját hibáikban látták, hanem - dialektikus magyarázattal - a választópolgárokat okolták. A párt legföbb fóruma megállapította ugyanis: "A magyar tömegek nem olyan érettek politikailag, hogy a szélesebb látókörü politika érdekelte volna öket... Mi érettebbnek gondoltuk a választókat."[6]

Vagyis: nem a párt hibázott, hanem a magyar nép buta.

Ezt a buta népet akarta ettöl kezdve a kommunista párt maga alá gyürni, s miután szabad választás alkalmatlannak bizonyult az egyeduralom megszerzésére, a fegyvertárból újra elövették az eröszakot.

Ebben az idöben, 1945 végén és 1946 elején az egész magyar politikai életet s minden tényezöjét egyetlen gondolat hatotta át, s egyetlen remény, respektíve félelem, irányította: az orosz megszállás várva-várt befejezése. Erre épült fel minden párt és eröcsoport magatartása, kalkulációja, taktikája. Ebben az idöben kivétel nélkül mindenki természetesnek tartotta, hogy mihelyt a nagyhatalmak Magyarországgal is megkötik a békét, az orosz megszálló csapatok rövidesen kivonulnak s a magyar nép visszanyeri teljes szuverenitását.

Ami az országnak remény, az a kommunista pártnak fenyegetö veszedelem volt. Rákosi Mátyáséknak arra kellett törekedniök, hogy a hatalomátvétel lehetöségeit addig teremtsék meg, illetve, ha lehet, a totális hatalomátvételt addig hajtsák végre, amíg a szovjet csapatok magyar földön vannak, s ezt az uralmat az orosz védöhatalom jelenlétében szilárdítsák meg oly mértékben, hogy az oroszok esetleges kivonulása után is tartós maradjon. Ezért ragaszkodtak foggal-körömmel a belügyminisztériumhoz, vagyis a rendörség kézbentartásához. (A kormányalakítási kötélhúzás során a Kisgazdapárt nagy diplomata-tagja, késöbbi párizsi követ, Auer Pál a párt belsö tanácskozásain arra hivatkozott: nem szabad ezt a minisztériumot átengedni, mert "ha a szovjet csapatok a békeszerzödés után elhagyják az országot, akkor a kommunisták a rendörségre támaszkodva átvehetik a hatalmat".[7])

A többségi pártban a tagság és föleg a párt választóinak tömege a választási eredménynek megfelelö hatalmi részesedést kívánt, mindenekelött a kommunisták visszaszorítását az eredménynek megfelelö 17 százalék erejéig. A pártvezetöség célja ugyanez volt, de a szükséges taktikát illetöen a realitásokat különbözöképpen ítélték meg. Mind Tildy, mind Nagy Ferenc a kommunistákkal szemben az engedékenység taktikáját vallotta, az elöbbi erösebben, az utóbbi kevésbé. Auer Pál azt írja emlékirataiban: "Tildy úgy látta... jobb ha lehetöleg nem húz ujjat Vorosilovékkal és elviselhetö atmoszférát teremt."[8] Tildynek erre a filozófiára épülö miniszterelnöki tevékenysége azonban nem talált megértésre sem a párt soraiban, de még csak a legtöbb kisgazdapárti miniszter elött sem. Maga Nagy Ferenc állapította meg, hogy a pártban "Tildy népszerüsége miniszterelnöksége elsö tíz hetében veszedelmesen csökkent".[9] S ugyancsak Nagy Ferenc szerint Tildy, amíg kormányfö volt, oly nagy mértékben lefektette az appeasement, az engedékenységi politika alapjait, hogy azt többé már nem lehetett visszafordítani.[10]

Nagy Ferenc ebben a megállapításban részbén önigazolást is keresett, s talán nem is jogtalanul. Amikor Tildy 1946 januárjában államfö lett s ö maga, Nagy Ferenc miniszterelnök, lényegében a Tildy-vonalat követte, legfeljebb több civilkurázsival. Nagy Ferenc abból indult ki, hogy az orosz megszállás átmeneti és hogy ezalatt ne történhessék nagyobb baj, egyezkedni kell a kommunistákkal. Auer Pál szerint "Nagy Ferenc, Tildyvel ellentétben, bízott benne, hogy az orosz csapatok a békeszerzödés ratifikálása után el fogják hagyni az országot. Addig viszont okosabbnak vélte, ha a szovjet csapatokkal elárasztott országban nem élezi ki még jobban a helyzetet és kerüli a nyílt konfliktust, amely ürügyül szolgált volna az ország bolsevizálására, melyet akkor még elkerülhetönek tartott."[11] Nagy Ferenc még néhány nappal a kommunisták által történt elüzése elött is, bár sötét színekben látta a belpolitikai helyzetet, mint aktív miniszterelnök azt remélte, hogy "az orosz csapatok a békeszerzödés ratifikálásától számított 90 napon belül, a szerzödés rendelkezéseinek megfelelöen, el fogják hagyni az országot, s hogy akkor meg fog szünni a belügyeinkbe való beavatkozás s a kisgazdapárti miniszterek erélyesebben fognak a most még szovjet fegyverekre támaszkodó kommunista párt terrorjával szemben fellépni".[12]

Az 1945-i választási gyözelem elött, a debreceni korszakban Nagy Ferenc hajlandó volt lemondani arról, hogy a Kisgazdapárt tényleges erejének mértékében részesüljön a hatalomban, mert - mint maga mondja - "kénytelenek voltunk engedni a Vörös Hadsereg által támogatott kommunista párt azon érvének, hogy a német, majd az orosz megszállás következtében bizonytalan a pártok viszonylagos ereje".[13] De aztán a 45-ös nagy kisgazda gyözelem után s a párt bebizonyítottan erös volta ellenére is, a pártvezetöség a koalíció négy pártjának pártközi értekezletén továbbra is az engedmények politikáját folytatta. Nagy Ferenc úgy vélte, képesek együtt dolgozni a kommunistákkal, de bevallja: 'A tény, hogy hittünk a kommunistáknak s azt gondoltuk, hogy lehetséges velük az együttmüködés, mérhetetlen csalódást okozott a magyar politika késöbbi folyamán."[14] Még késöbb Nagy Ferenc, mintegy önkritikát gyakorolva, megvilágítja a pártvezetöség engedékenységi politikájának okait: "A választási eredmény révén Magyarország kedvezöbb pozícióba jutott, mint bármelyik más délkelet-európai állam; de a kisgazdák nem tudták értékesíteni politikai tökéjüket, mert a párt vezetöi nem voltak egységesek abban, hogy a választás utáni lélektani helyzetet ki kell használni s a párt erejét növelni kell minden rendelkezésre álló törvényes eszközzel."[15]

A Kommunista Párt és a Kisgazdapárt vezetöségéhez hasonlóan a koalíció másik két pártja is, a szociáldemokrata és a nemzeti parasztpárt arra rendezkedett be, hogy eljön a szovjet megszállás vége.

És ugyanez a felfogás szabta meg Magyarország szinte legnépszerübb, legjelentösebb és legbefolyásosabb intézményének és személyének a magatartását is, nevezetesen a katolikus egyház s Mindszenty bíboros politikáját. Az egyház tekintélye ezekben az években elképzelhetetlenül nagy volt, az ország népe Mindszenty bíborosban szellemi és erkölcsi vezérét látta. Ezt az erkölcsi tökét a bíboros annak köszönhette, hogy elözöleg a magyar érdekek védelmében szembeszállt a hitleri megszállókkal s ezért börtönbe került, most meg nem volt hajlandó az egyház tekintélyével fedezni és takargatni a társadalmat gyötrö rendöri brutalitásokat, szentbeszédeiben pedig szüntelenül figyelmeztetett a társadalmat megtartó erkölcsi értékekre. Mindszenty, puritán egyénisége, Hitler-ellenes múltja s antikommunista jelene következtében, puszta létével fókusza volt azoknak a reménységeknek és törekvéseknek, amelyek Magyarország demokratikus berendezését és kommunista ideológiától mentes ösi szellemi értékrendjét meg akarták örizni az orosz megszállás utáni idökre. Mindszenty felfogása ugyanaz volt, mint Nagy Ferencé, hogy ti. az orosz uralom a békekötés után belátható idön belül véget ér. De egyben úgy látta, mint pl. Auer Pál és sokan mások is, hogy éppen azért nem szabad átengedni a hatalmi kulcspozíciókat, vagy az ideológiai-erkölcsi hadállásokat a kommunistáknak, hogy ne tudjanak berendezkedni s a hatalomban megszilárdulni az oroszmentes periódus tartamára is.[16] Mindszenty és a katolikus püspöki kar az 1945-ös választások elött nem szorgalmazta külön katolikus párt indulását, hanem erkölcsileg a Kisgazdapártot támogatta azért, hogy az antikommunista eröket ne forgácsolja szét. De a választás után elvárta, hogy "a mindenre kész bolsevistákkal szemben" a polgári tábor ne legyen ingadozó és bizonytalankodó. Úgy vélte - s ö ismerte a bolsevizmus és a Szovjetunió történetét -, hogy az adott helyzetben minden taktikai engedmény a kommunista párti követeléseknek olyan lépés, ami egyenlö a meghátrálással, annak minden káros és esetleg jóvátehetetlen következményével. Minden, a kommunistáknak tett engedmény csak növeli étvágyukat s gyengíti a saját pozíciót. A magyar helyzetet a világhelyzet egyik szektorának látta s úgy mérte fel, hogy most "a kereszténység és bolsevizmus egy látványos világnézeti harcban e pillanatban magyar földön méri össze erejét".[17] A Kisgazdapárt legföbb vezetöinek gyakran kényelmetlen volt a prímás e szilárd felfogása, viszont a párt tömegei, választói, söt, parlamenti képviselöi is nemcsak helyeselték a prímás magatartását, hanem lelkesedtek érte s nyíltan meg is vallották e lelkesedésüket. Szentbeszédeire óriási tömegek gyültek össze. Még a választás elött, 1945. augusztus 20-án, a magyarok nagy nemzeti ünnepén, amikor az elsö király, Szent István épen megmaradt jobbját körmenetben viszik körbe a fövárosban, kereken félmillió ember sereglett fel Budapestre, hogy meghallgassa a prímást. Kortársak szerint a pár héttel késöbbi budapesti községi választást éppen ez a körmenet, ez a félmilliós demonstráció döntötte el a kommunizmus rovására: "a budapesti választást Szent István jobbja nyerte meg".[18] Az országos választás után pár hónappal pedig a parlament 1946. február 27-i ülésén, mikor egy kommunista képviselö támadta Mindszentyt február 10-i, az örökimádás templomában mondott szentbeszédéért, a kisgazdapárti képviselök Mindszenty nevének hallatára, a prímást éltetve, egetverö tapsviharban törtek ki, hevesen és hosszan tüntetve a katolikus föpásztor és politikája mellett, mert ez fejezte ki legjobban az 1945-ös választáson megnyilvánuló népakaratot. Másnap, február 28-án, a minisztertanácson Rákosi Mátyás magából kikelve tett szemrehányást a kisgazdapárti minisztereknek az eset miatt, s kijelentette, söt, fenyegetett: "Az, ami a nemzetgyülésben tegnap történt, a magyar parlamentarizmus szégyene, és súlyos következményei lesznek. Kijelentjük, hogy ez súlyos hiba volt és ezt tovább nem türjük."[19]

Így beszélt a legkisebb párt, az alig 17 százalékos párt vezetöje a legnagyobb párt, a több mint 57 százalékos többségi párt vezetöivel - s nem mindig részesült kellö és jogos visszautasításban. A Kisgazdapárt számos jelentös tagja és országgyülési képviselöje így látta és jellemezte ezt a helyzetet, s benne a saját pártvezetöség magatartását: "A kisebbségi párt úgy viselkedett és politizált, mintha ö nyerte volna meg a választást, a többségi párt pedig úgy, mint aki elvesztette."[20]

Ezzel a politikával s ezzel a módszerrel - "nem türjük" - hajtotta végre Rákosi Mátyás a demokratikus pártok, a többpártrendszer likvidálását, alkalmazta azt a metódust, melyet dicsekedve ö nevezett el így: szalámitaktika. Mindig egy kis darabot, mindig egy újabbat, kihasználva a másik párt engedékenységre való hajlamát, Rákosi szisztematikusan lefaragta az ellentábor parlamenti többségét. Kezdte a legnagyobb falaton, kezdte a Kisgazdapárton.

A Kisgazdapárt vezetösége mindjárt a választás után súlyos taktikai hibát követett el, amikor Rákosi számára megmutatta, hogy ezt a pártot lehet zsarolni és megfélemlíteni. Az történt ugyanis, hogy a november 4-i választáson elszenvedett vereség miatti elkeseredésében a kommunista párt hevesen támadta a püspökkari körlevelet. Kétségtelen, hogy az egyház ezen erkölcsi állásfoglalása, anélkül, hogy név szerint bármely pártot ajánlott volna, a kommunistáknak ártott s a kisgazdáknak használt: döntöen befolyásolta az eredményt. De ekkor, az egyház és a hívek legnagyobb ámulatára s a kommunizmus felett aratott gyözelem mámorában élö választók legnagyobb megdöbbenésére - a Kisgazdapárt vezetösége is megbélyegezte és elítélte a püspöki körlevelet. Aláírta a kommunisták, szociáldemokraták és parasztpártiak közös tiltakozó nyilatkozatát. Ez jóvátehetetlen lélektani melléfogás volt, mert összezavarta a hadállásokat. A Kisgazdapárt arra az oszlopra sújtott, amelynek a gyözelmet jelentös mértékben köszönhette s amelynek támogatására a jövöben még nagyobb szüksége lett volna. Ezenkívül a pártvezetöség ezzel gyenge oldalát mutatta a kommunisták felé is, nyilvánvalóvá tette, hogy ez a párt, ha kellöen szorongatják, hajlandó saját erkölcsi és politikai értékeit és szövetségeseit is feláldozni a kényszer-koalíció oltárán. Nem csoda, ha az antikommunista közvélemény meghökkent, a kommunista párt pedig vérszemet kapott. Mindszenty bíboros lapidárisan így jellemezte, ami történt: "Nagy csodálkozásunkra a Kisgazdapárt országos vezetöi is csatlakoztak a marxista pártok tiltakozásához. Ez persze elörevetett árnyéka volt annak a gyengeségnek és tehetetlenségnek, amely ettöl kezdve a párt központi vezetöségét állandóan jellemezte."[21]

Ezt a "gyengeséget és tehetetlenséget" aztán Rákosi Mátyás úton-útfélen kihasználta. Nem is várt sokáig. Már két hónappal a nagy kisgazda gyözelem után megindította a gözhengert. A stratégia és az alkalmazott módszer világosan kielemezhetö lényege és menetrendje, klasszikus receptje ez volt: infiltráció, polarizáció, likvidáció.[22] Vagyis elöször olyan személyek beküldése vagy felkarolása az ellenpárt, a Kisgazdapárt soraiban, akik társutasként elkötelezik magukat a kommunista célok szolgálatára: infiltráció. Állandóan támadni az ellenpárt, a Kisgazdapárt azon elemeit, személyeit, akik a legszilárdabb antikommunisták s a párt nagy erötartalékát jelentik, aztán ezek eltávolítását követelni: polarizáció. S a kettö együttes eredményeként állandóan nyomás alatt tartani az ellenpárt vezetöségét, engedményeket csikarni ki, fenyegetni és megalázni, megcsonkítani s így végül is megsemmisíteni a kiszemelt pártot: likvidáció. Hogyan történt ez a Kisgazdapárt esetében?

A Független Kisgazdapárt likvidálása

A Kisgazdapárt polarizálására, a párt egységes véleményének megbontására rendkívül alkalmasnak látszott az államforma megváltoztatásának a napirendre tüzése. A kommunista párt úgy látta, e kérdés elövételével a kisgazda képviselök közé olyan problémát dob, amely belsö vitákat eredményezhet. A köztársaság bevezetésének szorgalmazásával ezenkívül a kommunisták azt is el akarták érni, hogy a köztársaság védelme címén felléphessenek a magyar társadalom és politikai élet olyan rétegei ellen, amelyek a kommunista hatalomátvételnek elvi ellenzöi voltak. A kommunisták, mint a párt történetírói maguk is elismerik, úgy látták, hogy "a köztársaság kikiáltása alkalmas a klerikális-legitimista körök leleplezésére és elszigetelésére, és ugyanakkor lehetövé teszi a demokratikus erök összefogásának erösítését, a dolgozó osztályok aktivitásának fellendítését."[23]

A köztársaság bevezetését, az államforma szabályozását tehát a kommunisták az osztályharc és hatalmi harc emelöjének szánták, a polgári többség és antikommunista társadalom lefaragása eszközének.

A királyságról a köztársaságra való áttérés 1946 fordulóján Magyarországon nem volt különösen problematikus, de nem is volt magától értetödöen természetes - nem volt általános közóhaj. Nem volt problematikus azon egyszerü oknál fogva, hogy nem volt király. De nem volt közóhaj, mert a királyság ösi, ezeréves államformája volt a magyar népnek s lelkétöl soha nem volt idegen. Uralkodóival és dinasztiáival voltak rossz, de jó tapasztalatai is, voltak gyülölt és szeretett királyai, s a nemzeti egységnek évszázadokon át, a legutolsó idökig szimbóluma volt az országalapító elsö király, Szent István emléke. Ez különösen értékes világnézeti kötöanyaggá vált éppen most, amikor az ország egy keleti hódító megszállása alá került és egy új, ateista ideológia kísérleti terepévé vált.

Történelme során egyetlenegyszer történt meg a köztársaság bevezetése, 1918-ban, a vesztett háború után, Károlyi Mihály gróf uralmával. Még 1848-ban is, amikor a parlament egy töredéke Debrecenben kimondotta a Habsburgok trónfosztását, ez csak a dinasztia leváltását célozta, nem pedig a királyságnak, mint államformának a megszüntetését; Kossuth Lajost nem köztársasági elnöknek, hanem csak kormányzónak nevezték ki, kormányzó elnöknek választották meg, Kossuth elözetes javaslata "a dinasztiának az uralkodásból örökre kizárására" vonatkozott s arra, hogy "amíg az ország új kormányrendszerét megállapítja, ideiglenesen kormányzó elnök választassék." Az 1848. április 14-i debreceni trónfosztás tehát, eltekintve attól, hogy az erösen lecsökkent, maradék törvényhozás egy radikális kisebbségének müve volt, s hogy e radikálisok ("flamingók") emlegették a respublikát - csak a Habsburgokkal szakított, de nem szüntette meg a királyságot. Ugyannyira nem, hogy maga Kossuth Lajos, a cári Oroszország beavatkozása után az orosz cárnak felajánlotta a magyar koronát orosz secundo-genitura számára.[24] Az 1848-as szabadságharc után azonban a magyar nemzet kiegyezett és kibékült a Habsburgokkal, s kétszer is, elöször az abszolutizmusról az alkotmányos királyságra áttérö Ferenc Józsefet 1867-ben, másodszor utódját, IV. Károlyt 1916-ban fényes ünnepléssel, általános lelkesedés közt koronázták meg. Az elsö világháború elvesztésekor Károlyi Mihály gróf és a forradalmi erök kikiáltották a köztársaságot, ez azonban 1919. március végén kommunista népköztársaságba torkollott, s Kun Béla tanácsköztársasága is, 100 napos uralom után felbomlott. Ennek az elsö köztársaságnak az emléke, éppen a rövid életü kommunista uralom atrocitásai miatt, negatívumként maradt meg a magyar tömegek tudatában, s most, 1945-46 fordulóján alapos volt a gyanú, hogy a királyság elvetése és a köztársaság bevezetése a kisebbségi párt, a kommunisták s a mögöttük álló, gyülölt oroszok kívánsága.

A köztársaságra való áttérésnek azonban utat nyitott egy sajátos negatívum, hogy ti. nem volt sem dinasztia, sem király. A Károlyi-Kun Béla uralom bukása után 1920-ban a magyar törvényhozás újra törvénybe iktatta a királyságot, mint államformát, de megállapította, hogy a király számüzetésben él. Mint 1848-ban, az országgyülés ezúttal is kormányzót választott, Horthy Miklós admirális, Ferenc József császár és király volt szárnysegéde személyében. Horthy, jóllehet királypártinak és legitimistának vallotta magát s Károly királynak 1918 öszén ígéretet tett a restaurálásra, 1921-ben fegyverrel akadályozta meg Károly király visszatérését az emigrációból. A királykérdés a két háború között mindvégig rendezetlen maradt. Horthy Miklós kísérleteket tett arra, hogy családja uralmát állandósítsa. Már a második világháború idején István fiát kormányzóhelyettessé választtatta. Az a kísérlete azonban, hogy ez "cum jure successionis" történjék, vagyis utódlási joggal, meghiúsult a parlament ellenállásán, mert tekintélyes politikai körök a Madeira szigetén elhunyt király fia, Habsburg Ottó számára akarták nyitva tartani a lehetöséget a második világháború utánra. Horthy egyik legdinamikusabb miniszterelnöke, a nyugati szövetségesekkel békét keresö Kállay Miklós felkérte az Amerikában élö Habsburg Ottót, hogy az Egyesült Államoknál és Angliánál tevékenykedjék kedvezö békefeltételek biztosításán. A saját családja uralmi terveivel elfoglalt Horthy kormányzónak pedig Kállay nagyszabású memorandumot készített akkor, mikor a kormányzóhelyettes fiú, Horthy István a keleti fronton, mint pilóta, hösi halált halt. Kállay ebben az iratban eltanácsolta Horthyt attól, hogy unokája, a "kis István" megkoronázására gondoljon, s utalt arra, hogy a nyugati hatalmak háborús gyözelme esetén Ottó-féle megoldással kell számolni. "Ottó helyzete jelenleg Rooseveltnél nem rossz. A monarchikus gondolat Amerikában elötérben áll. Ennek súlypontja a magyar korona körül alakulna ki" - írta a miniszterelnök a kormányzónak 1942. szept. 1-én. Kállay azt a véleményét is kifejezte a kormányzó elött, hogy a nyugatiak gyözelme esetén a Habsburgok restaurációja "az orosz betörés megakadályozása céljából esetleg az ország létét vagy nemlétét jelentheti."[25] E memorandum keltétöl számítva még kerek két és fél évig tartott a háború, s nyugati gyözelemmel végzödött ugyan, de csak a németek feletti gyözelemmel s olyan áron, hogy a hitleri seregektöl felszabadult országok egy másik, még hatalmasabb diktatúra hadseregének megszállása alá kerültek. S jóllehet a tehetséges Habsburg Ottó mind Churchillel, mind Roosevelttel aktív kapcsolatban állt s mindkettö becsülte öt, a Jalta-vonaltól keletre esö területeken a Nyugat akarata döntöen és minden kérdésben nem érvényesülhetett. Így történt, hogy Magyarországra 1945-ben nem Habsburg Ottó érkezett meg Washingtonból, hanem Rákosi Mátyás Moszkvából, s a nyugati demokrácia áldásai helyett az ország népi demokráciára ítéltetett.

De 1945 öszén, különösen a nagy választási gyözelem után még eleven volt a hit és akarat, hogy a többpártrendszert megmentsék és megszilárdítsák. Ez nem jelentette automatikusan a királyságról való letérést és a köztársaság bevezetését. Söt, igen komoly megfontolások amellett szóltak, hogy a köztársaság elfogadtatása a kommunisták lélektani gyözelmét jelenti s ezért nem kívánatos. Így látta mindenekelött az ország legkimagaslóbb személyisége, Mindszenty.

Tildy Zoltán miniszterelnök 1945. november 16-án Varga Béla kíséretében felkereste a bíborost az esztergomi prímási székhelyen, a kormánynak azzal a kérésével, hogy járjon közbe a Vatikánnál új pápai nuncius küldése érdekében. Mindszenty ezt megígérte, de elöhozta, hogy a többségi párt vezetöségének nem szabad gyenge politikát folytatnia. Tildy és Varga Béla azt fejtegették, hogy Vorosilov súlyos nyomást gyakorol rájuk, de a békekötés után, szabadabb légkörben majd megnyirbálhatják a marxisták zsarolással szerzett babérait. E beszélgetésen szóba került az államforma megváltoztatásának kérdése is. Az ország prímása, úgy is, mint az akkori törvények szerint lényeges alkotmányos tényezö, hangoztatta, hogy "ebben a nemzet alkotmányát érintö fontos kérdésben semmiképpen sem szabad engedniök a szovjet nyomásnak". "Hivatkozzanak arra - tanácsolta Tildynek és Vargának -, hogy a választásokon egyetlen párt sem vetette fel az alkotmány módosításának szükségét, s így a jelenlegi parlamentnek sincs erre felhatalmazása." "Ha a bolsevisták mindenképpen döntést akarnak az ügyben, meg kell kérdezni magát a népet. Hangsúlyoztam, hogy a kommunisták a köztársaság bevezetését azért követelik, mert újabb helyzeti elönyökhöz akarnak jutni." Tildy Zoltán a prímás fejtegetésére azt válaszolta: "Én is így gondolom."[26]

A kisgazdapárti vezetöségben mégis Tildy Zoltán javasolta elsönek, hogy a marxista pártok által szorgalmazott köztársasági törvényt dolgozzák ki. Tildy javaslata nem találkozott egyöntetü helyesléssel. Amikor 1945. december elején az új kormány, a Tildy-kormány bemutatkozott a parlamentben, a kormányprogramban még nem szerepelt a köztársaság bevezetése. Jóllehet Szeder Ferenc szociáldemokrata és Révai József kommunista képviselö már felemlítette a köztársasági államformát, a Kisgazdapárt hivatalos elöadója, B. Szabó István még megdicsérte a miniszterelnököt azért, hogy beszédében az államforma kérdését nem említette. Szeder köztársaság melletti fejtegetéseit pedig a kisgazda képviselök szótlanul hallgatták.[27] Ez a magatartás tükrözte a kisgazdapárti törvényhozók nagy többségének a hangulatát. Voltak közöttük számosan, akik egész életfelfogásukkal a királyság hívei voltak s a Habsburgoknak 1867-töl folytatott magyarországi politikáját egészében véve pozitívnak tartották. S voltak olyanok, akik elvileg közömbösek voltak királyság vagy köztársaság kérdésében, mindkettöt tartották elvileg jónak is, rossznak is, de az adott politikai helyzetben attól féltek, hogy a köztársaság jelenlegi bevezetése a kommunisták helyzeti energiáját növeli. E tekintetben teljesen azonosan látták a kérdést Mindszenty bíborossal. Ez a csoport, melynek hangadója Sulyok Dezsö és Vásáry István volt, abban is egyetértett a prímással, hogy az államforma kérdését népszavazással kell eldönteni, s hangoztatták, hogy a magyar nép számára mind a köztársaságot, mind a királyságot elfogadhatónak tekintik.[28] A csoport 107 képviselö aláírásával felszólította a pártvezetöséget, hogy az államforma szabályozását halasszák el.[29] Mint Mindszenty, több képviselö utalt arra a lényeges körülményre is: a pártok a választási harc során nem említették a választók elött, hogy az ösi államformát, a királyságot meg akarják szüntetni. Így tehát ezek úgy vélték, hogy a jelenlegi parlament, minthogy pártjai a választás elött az alkotmányos kérdést nem vetették fel, nem jogosult az államforma megváltoztatására.[30] Mások azzal érveltek, hogy a kormány inkább törödjék az égetö gazdasági problémák megoldásával, mint az államforma kérdésével. Legtöbben pedig azt az érvet hozták fel a szabályozás elhalasztására, hogy az ország nincs szuverenitása teljes birtokában, meg kell tehát várni az orosz megszállás befejezését, mikor a nemzet szabadon dönthet egy ennyire lényeges kérdésben. Általános volt a felfogás, hogy a királyság megszüntetését az oroszok akarják, ez is ellenszenvet keltett, s például Vásáry István, aki inkább köztársasági érzelmü volt, kijelentette: "Legitimista, monarchista leszek, ha ránk kényszerítik a köztársaságot."[31] Nagy Ferenc szerint a Kisgazdapárt frakciójának döntése sokáig bizonytalan volt, a hangulat ingadozott, már-már úgy alakult, hogy elvetik a köztársaság bevezetését. "Jóllehet - mondja - úgy tünt, hogy a többség helyesli a köztársaságot, a végsö döntés kétséges volt. Úgy látszott, hogy a képviselök érezték, ami késöbb beigazolódott, hogy a kommunisták és az oroszok állnak a terv mögött."

Varga Béla kezdetben, dr. Kiss István egri képviselövel együtt, monarchista meggyözödésére hivatkozva ellenezte a köztársaság bevezetését. Tildy Zoltán azonban mellette szólalt fel s még inkább maga Nagy Ferenc. Mindketten külpolitikai érvekre hivatkoztak. Tény, hogy a Szovjetunió kívánta a királyság eltörlését. A nyugati hatalmak azonban ilyen irányú kívánsággal nem álltak elö, csak amikor Nagy Ferenc kérdéssel fordult hozzájuk, nem tettek ellenvetést. Tildy és Nagy teljesen háttérbe szorították a képviselöi frakció többségének a felfogását s az 1946. január 9-11-i viharos hangulatú s kezdetben Tildy megbuktatását célzó pártértekezlet azzal végzödött, hogy elfogadták a Tildy-Nagy vonal álláspontját. Varga Béla monarchista elvei fenntartásával mondott igent. Sulyok Dezsö is lemondott a halasztásról, mert a kommunisták azzal kecsegtették, hogy ha a köztársaság bevezetése után Tildy államelnök lesz, a maguk részéröl öt, Sulyokot javasolják új miniszterelnöknek. Ekkor Sulyok maga gyözte meg képviselötársait s arra is vállalkozott, hogy majd ö lesz a köztársaság bevezetésének parlamenti elöadója. Sulyok - miként erröl késöbb Mindszenty bíborost is tájékoztatni óhajtotta - maga is tudta, hogy az oroszok az államforma megváltoztatását a kommunista célkitüzések érdekében sürgették, de bízott abban, hogy ö, mint bátor és eröskezü ember, a kormányelnöki jogkörrel a kezében, megfékezi majd a hataloméhes kommunistákat.[32] Nagy Ferenc energikus, söt, radikális hangvételü szónoklatban követelte a köztársaság bevezetését, arról beszélt, hogy a szomszéd országok felé hitelt érdemlöen kell bizonyítani a magyar fejlödés demokratikus jellegét. De Nagy Ferenc hangvétele egyben a marxista koalíciós partnerek elött is bizalmat kívánt kelteni, csaknem az ö terminológiájukat használva leszögezte, hogy a Kisgazdapárt "nem akar és nem fog visszafordulni, hanem halad elöre a maga útján, és modern, demokratikus, népi alkotmányt, köztársasági államformát akar".[33]

A köztársaság bevezetését indítványozó szociáldemokraták soraiban sem volt mindenki a köztársaság automatikus híve. A két háború közti pártelnök, a német koncentrációs táborból hazatérö Peyer Károly például a harmincas években szorosan együttmüködött Habsburg Ottóval egy Hitler-ellenes nemzetközi és magyar front megszervezésében, s állandó kapcsolatban állt a Sigray Antal felsöházi tag vezetése alatt müködö magyar legitimistákkal.[34] De a párt új vezetösége egyértelmüen köztársaságpárti volt, s így ez a kérdés ezt a pártot korántsem polarizálhatta úgy, mint a kisgazdák sorait. A Kisgazdapártban nemcsak a képviselöi csoport oszlott meg a kérdésben, hanem számos vidéki szervezet is táviratokkal bombázta a pártvezetöséget, követelve a kérdés elhalasztását. A párt végsö döntése a párttagok és választók széles köreiben elkeseredést okozott.

Mindszenty bíboros, aki egy Tildyhez intézett levelében még karácsony elött óvást emelt az államforma megváltoztatása ellen, akkor is, késöbb is úgy látta: az adott esetben nem is a királyság vagy köztársaság elvi kérdése volt a döntö; hanem az okozott végzetes napipolitikai és hosszútávú kárt, hogy amikor a nemzetnek nagyszabású történelmi viadalra kellett eröt gyüjtenie a világbolsevizmussal szemben s gátakat kellett építenie a kommunista hatalomátvétel ellen, akkor megszüntettek egy hagyományos, vallási tartalommal rendelkezö és nemzeti öntudatot tápláló eszményekkel szorosan összefonódott történelmi intézményt, vagyis egy szimbolikus erejü antikommunista bástyát.[35] S még inkább tartott attól - s ez a félelme nagyon hamar beigazolódott -, hogy a köztársaság védelme címén a kommunista párt újabb politikai csoportok kiiktatását követeli majd. Valóban, mint maga Nagy Ferenc írta meg néhány év múlva, a köztársaság védelméröl alkotott törvényt Rákosiék az összeesküvési perben éppen azon fiatal kisgazda képviselök ellen alkalmazták, akik a frakcióban a leglelkesebben kardoskodtak a köztársaság bevezetése mellett s 1946 elején a köztársaság azonnali kikiáltását kívánták.[36]

1946. február 1-én a parlament megszavazta a köztársaság bevezetését, Tildy Zoltánt közfelkiáltással választotta meg elnöknek. A képviselöi szuverenitás és erkölcsi bátorság történelmi példáját adta egy asszony, Schlachta Margit képviselönö, aki megmaradva elveinél, szinte egyedül, védöbeszédet mondott a királyság mellett, nem törödve a konformista többséggel. A kommunista történetírás úgy látja, hogy Mindszentynek, bár a törvény megszületését nem tudta megakadályozni, "annyit mindenesetre sikerült elérnie, hogy a katolikus közvélemény egy részében bizonyos mértékig feléledt a királyság intézménye iránti szimpátia".[37]

Nagy Ferenc azt írja, hogy amikor ö bejelentette a köztársaság melletti döntést, a parlament elötti téren "óriási tömegek lelkesen fogadták a közlést".[38] A parasztpárti Kovács Imre viszont arról számol be, hogy a parlament elötti tömeg "mérsékelt lelkesedéssel vette tudomásul a nagy 'eseményt' s csak egy-két 'Éljen!' hangzott el".[39]

Történelmi tényként kell leszögezni két körülményt. Egyik: a királyság megszüntetését és a köztársaság bevezetését a korabeli magyar parlament szentesítette. A másik: a magyar nép népszavazással nem szentesítette. Az 1945. november 4-én megválasztott parlament csaknem egyhangúan elfogadta, de e parlamentet létrehozó választási küzdelemben s a pártok választási programjában erröl nem beszéltek. A királyság megszüntetésének kérdését ezután sem vitték népszavazásra, a köztársaság bevezetéséröl a magyar nép közvetlenül nem dönthetett és nem döntött.

Kovács Imre, aki nem mondható se nyílt, se titkos monarchistának, megállapítja, hogy a köztársaság bevezetése kérdésében népszavazást kellett volna elrendelni. "De - folytatja - a népszavazástól a kommunisták féltek, mert tudták, hogy a lakosság túlnyomó többsége a királyság mellett szavazna." Már csak azért is - teszi hozzá -, mert a kommunisták a köztársaságot akarták.[40]

Valóra váltak a baljós sejtelmek, hogy az új köztársaság védelme címén a kommunisták újabb hatalmi elöretörést terveznek s egyben a többségi párt további belsö züllesztését. Vorosilov már néhány nappal a köztársaság proklamálása után személyesen arra kérte Nagy Ferencet, mint új miniszterelnököt, készítsen neki listát a magyar monarchistákról. Bár Nagy Ferenc, mint maga mondja, a kérést nem teljesítette, a szovjet NKVD néhány hét múlva letartóztatott két közismert monarchista politikust, Pálffy Gézát és Lajos Ivánt. Mindkettö kemény antihitlerista is volt s a Hitlerrel szembeni legitimista ellenállás bátor harcosa. Az új, kommunista korszakban nyilvánvalóan ez a kemény jellemük s puszta monarchista felfogásuk predesztinálta öket arra, hogy - mint esetleges ellenállókat - eltávolítsák öket az útból, amely ekkor már a kommunista hatalomátvétel útja volt.

Még inkább megnyilvánult a kommunista szándék a törvényhozás porondján, mikor is Rajk László kommunista belügyminiszter és Riesz István szociáldemokrata igazságügyminiszter beterjesztette a köztársaság büntetöjogi védelméröl szóló törvényjavaslatot s megindult a javaslat vitája.

Tildy köztársasági elnökké történt megválasztása után megüresedett a miniszterelnöki szék. A Kisgazdapárt képviselöi Sulyok Dezsöt óhajtották megtenni kormányelnöknek. Eleinte úgy tünt, hogy ezt a pártvezetöség is helyesli. Tildy lapja, a "Független Magyarország" Sulyokot emlegette dezignált miniszterelnöknek.[41] Nagy Ferenc szintén Sulyokot ajánlotta a koalíciós partnereknek. Rákosi Mátyás azonban, a szociáldemokrata pártvezetö, Szakasits szekundálása mellett megvétózta Sulyok jelölését. Mégpedig éppen azzal, amivel pedig Sulyok tetszetössé és posszibilissé kívánta tenni magát a baloldal elött - a köztársasági kérdéssel. A törvényjavaslat elöadója ugyanis Sulyok volt, s a köztársaságot támogató beszédében történelmi visszapillantást adott. Beszédében kitért az 1919-es kommunista uralomra, majd az azt követö ún. fehér terrorra, s az akkori "reakció" s a jelenlegi magyarországi rendöri állapotok között párhuzamot vont. Ezekre a számukra kényelmetlen allúziókra csaptak le a kommunisták s kijelentették, Sulyokot nem fogadják el kormányfönek. A kisgazdák minden más személyi javaslatát is elvetették, amíg nem került sor Nagy Ferenc jelölésére. Őt Rákosi is, Szakasits is elfogadta. Nagy Ferenc saját szavai szerint nem szívesen vállalta a posztot, mert úgy érezte: a miniszterelnökség "szétrombolja népszerüségemet".[42] Végül mégis vállalta.

A kommunisták nemcsak megakadályozták Sulyok miniszterelnökségét, hanem öt és csoportját, mely határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy az 1945-ös választás eredményének megfelelöen arányosítsák a hatalmi pozíciókat s a Kisgazdapárt éljen többségi szerepével, szemelték ki közelgö támadásuk célpontjának. A támadás persze csak látszólag irányult a Sulyok-csoport ellen, valójában a Kisgazdapárt viviszekciója volt a cél. A Kommunista Párt a kisgazdapárti vezetöséggel akarta elvégeztetni a Kisgazdapárt öncsonkítását, a többség lefaragásának megindítását. Ehhez a kormányprogram parlamenti vitája, majd a köztársaság védelméröl szóló törvényjavaslat vitája szolgált ürügyül. Felszólalt Sulyok Dezsö is; szóba hozta a közelgö béketárgyalásokat s utalt a minimális magyar kívánságokra; utalt a szomszéd országokban idegen uralom alá került magyar kisebbségek problémájára is és kifejtette: Magyarországot sohasem sikerült volna belehajszolni Hitler háborújába, ha (még az elsö világháború békediktátumai nyomán) nem lettek volna bizonyos területi sérelmek.[43] Rákosi Mátyás, aki jól tudta, hogy a párizsi béketárgyalásokon Moszkva nem fogja támogatni a jogos magyar igényeket, s minthogy különben is kereste a módot a kisgazdák közötti zavartkeltésre, müfelháborodással kiáltott oda Sulyoknak: "Felelötlen beszéd ez, kedves uram, méltatlan egy országos párthoz, meg kell mondanom." A kommunista pártlap még élesebb hangot ütött meg: azonnal követelte, hogy maga a Kisgazdapárt bélyegezze meg Sulyokot.[44] A Kisgazdapárt ismét dilemma elé került s újra polarizálódott. A képviselöi csoport nagy többsége, a párttagság, söt, a párt lapja, a Dessewffy Gyula képviselö által szerkesztett "Kis Újság" s a legtöbb vidéki pártszervezet is kiállt Sulyok mellett s támogatásáról biztosította.[45] A párt azonban, melyhez Rákosi a maga felháborodását címezte, mint "országos párthoz", nem úgy reagált, mint egy országos pártnak erejéhez mérten kellett volna, hanem végül is elkülönítette magát Sulyok beszédétöl. A miniszterelnök felhatalmazta a Magyar Távirati Irodát annak közlésére, hogy "a Kisgazdapárt vezérszónokának a nemzetgyülés pénteki ülésén tett azon kijelentései, amelyekkel a határon túli magyarság és a határok kérdésével foglalkozott, nem a Független Kisgazdapárt hivatalos állásfoglalása, hanem a felszólaló egyéni véleménye".[46] A többségi párt vezetösége most már másodszor hátrált meg, nyilvánosan, a kisebbségi párt elött. Elöször akkor történt e kínos engedékenység, mikor 1945 novemberében megbélyegezte Mindszenty, illetve a püspökök körlevelét, másodszor most, mikor egy fájó magyar nemzeti kérdésben megcáfolta saját parlamenti vezérszónokát. A hatás ismét negatív és megdöbbentö volt, mind a párt berkeiben, mind az ország társadalmában.[47]

De a kisgazdapárti engedékenység nem leszerelte, hanem még merészebbé tette a kommunistákat. Evés közben jött meg az étvágyuk s immáron nem egy személy, Sulyok, hanem egész sor kisgazda képviselö ellen emeltek panaszt a Kisgazdapárt vezetöségénél. A köztársaság védelméröl szóló baloldali törvényjavaslat szövege ugyanis semmiképpen sem felelt meg a civilizált jogállam követelményeinek, hanem - mint egyes kommunisták maguk sem titkolták - az ún. "forradalmi jogtudat"-ra épült. Kisgazdapárti jogászok a parlamentben kifogásolták többek között, hogy a törvény elveti a szakbíróságokat és "népbíróságokra" bízza a "köztársaság ellen vétök" ügyét; a törvényjavaslat osztályharcot szuggerál és kíván törvényesíteni, nem ad biztosítékot a szabadságjogok védelmére, de védelmet nyújt az osztályizgatásban vétkeseknek; a tervezet nem is határozza meg pontosan azt az államrendet, amelyet a törvény védeni szándékozik, s ez visszaélésekre ad alkalmat; a tervezet nem gondoskodott a tulajdon s a közszabadságok védelméröl. A Kisgazdapártot a koalíciós pártok értekezletén jeles jogászok, mint Pfeiffer Zoltán, Vásáry István és maga Sulyok képviselték, s a párt képviselöi csoportja tisztán látta, hogy a köztársaság büntetöjogi védelméröl szóló javaslat, ha így elfogadják, a kommunista párt hatalmi visszaélései számára egyengeti az utat. Több kisgazda képviselö, Veér Imre, Hegymegi Kiss Pál, Futó Dezsö, mindenekelött pedig a nagy rétori tehetséggel megáldott Drózdy Gyözö interpellációt jegyzett be a parlamentben s a kommunista rendörség még mindig nem szünö atrocitásainak megszüntetését követelte. A magyar parlamentarizmus történetének fényes lapjai ezek az interpellációk, a civilkurázsi és a választókkal szembeni képviselöi kötelesség dokumentumai.[48] A párt képviselöi csoportja el volt szánva, hogy a kommunista eröszakoskodásokat legalizáló törvényjavaslatot nem szavazza meg, ragaszkodik a jogállam ismérveit biztosító lényeges módosításokhoz. A kisgazda pártvezetöség így a kommunista párt és saját pártja malomkövei közé került. Nagy Ferenc már korábban is több kísérletet tett arra, hogy pártja képviselöit visszatartsa a kommunisták számára kényelmetlen interpellációktól. Amikor például Veér Imre a parlamentben bejegyezte interpellációját "a budapesti politikai rendörség hatalmi túlkapásairól", Nagy Ferenc magához kérette, hogy lebeszélje. A Veér-interpelláció szóvá akarta tenni, hogy a fövárosi toloncházban 2500, jórészt bírói vizsgálat nélkül elhurcolt rab él, illetve alig él, mert a rossz bánásmód miatt végelgyengülésben szenved. Nagy Ferenc végül azzal szerelte le Véért, hogy tervezett interpellációja miatt Rákosi Mátyás meg Mindszenty bíboros ellen akar interpellációt bejegyeztetni. Veér, attól való félelmében, hogy a Rákosi-tervezte interpelláció a bíboros elleni "népítéletre" szóló felhívás lesz, engedett Nagy Ferenc óhajának s a toloncházi 2500 szenvedö rab ügye nem került a képviselöház elé. De Veér keserü szemrehányásokkal illette Nagy Ferencet s a fennálló koalíciót így nevezte: "A mindenáron való koalíció nem koalíció. Bolseviki párturalom, koalíciós maszkban."[49] Veérhez hasonló keserüség kezdte ekkor már eltölteni a többi kisgazda képviselöt is, s ha talán nem is oly plasztikusan, mint Veér, ekkor már sokan tettek szemrehányást a pártvezetöségnek. Az országban pedig nött a népszerüsége azoknak a kisgazda képviselöknek, akik - a kommunista párttörténetírás szerint is -, akik, mint Sulyok, Vásáry, Dessewffy, Pfeiffer... kialakultabb arcélü, kommunistaellenesebb politikusok voltak.[50]

Az a népszerütlenség, mely Nagy Ferenc szerint Tildy Zoltánt már kormányelnöki tisztsége elsö tíz hete után jellemezte, kezdte fojtogatni magát az új kormányföt is. A kisgazdákban bízó választók egyfelöl, a kommunisták kérlelhetetlen nyomása másfelöl - ez volt a két malomkö, mely között Nagy Ferenc örlödött. Rákosi Mátyás a minisztertanács február 28-i ülésén azt követelte a Kisgazdapárttól, hogy vessen véget a köztársaság védelméröl szóló törvényjavaslat huzavonájának s a Sulyok-Vásáry csoport módosító kívánságait tegye félre.[51] Másnap, február 29-én aztán a Kisgazdapárt megvonta a törvény körüli tárgyalásokra szóló felhatalmazást Sulyokéktól s helyettük más képviselökre bízta e feladatot. Söt, a párt hivatalosan elítélte saját frakciója parlamenti kiállását Mindszenty bíboros mellett.[52] Ráadásul fegyelmi vizsgálatot rendelt el egyik képviselöje, a dunántúli Fillér László, egy szókimondó iparosember ellen, aki mély vallásosságtól áthatva mindig ostorozta a kommunisták ateizmusát, egyházellenességét. Rákosi Mátyásnak így sikerült újabb darabot levágni a szalámiból, a Kisgazdapárt pedig új engedménnyel újra megalázta önmagát. A képviselöi csoport ezen a február 29-i értekezleten szívósan védekezett a pártvezetöséggel szemben, de végül is alulmaradt. Március 10-én viszont a frakció még egyszer felemelte a fejét: a köztársasági törvény megszavazását egyhangúlag elutasította. A drámai fejlödés azonban újabb drámai fordulatot vett: egy félóra múlva a pártvezetöség - Sulyok szerint "félrevezetéssel és meg nem engedhetö befolyásolással" - ellenkezö értelmü határozatot fogadtatott el a képviselök egy töredék csoportjával.[53] Mi lehetett a Sulyok által félrevezetésnek mondott érvelés? Minden valószínüség szerint az, hogy Nagy Ferenc, hogy a képviselöket leszerelje, arra hivatkozott: a törvény elutasítása esetén az oroszok retorzióval élnek. Nagy Ferenc "utalt arra, hogy sokan eltúlozzák a kommunista veszélyt... Ugyanakkor a képviselökkel bizalmasan közölték azt is, hogy az oroszok a törvényjavaslat el nem fogadásáért súlyos megtorlásokat helyeztek kilátásba. Tildyvel együtt Nagy is arra utalt, hogy a békeszerzödés érvénybe lépése után kiszoríthatják majd a kommunistákat a zsarolással szerzett pozíciókból."[54] Kétségtelen, hogy a minisztertanács február 28-i ülésének jegyzökönyve arról tanúskodik: Rákosi Mátyás - aki az oroszokat jelentette - megvádolta a kisgazdákat, hogy "nem veszik komolyan a jóvátételi kötelezettségek teljesítését".[55] Kétségtelen az is, hogy a kisgazdapárti vezetöségnek a párton belül egyre gyakrabban kellett hivatkoznia a kommunista és orosz zsarolásra, ha olyasmit akart keresztülvinni, amit a választott képviselök elleneztek, de Rákosi Mátyásék követeltek.

És a követelések egyre fokozódtak. Rákosi Mátyás immáron kisgazda képviselök fejét követelte: Sulyokék kizárását a pártból. Ekkor jutott elsö nagy szerephez, végzetes szerephez, az az együttes, amely infiltráció révén került a Kisgazdapártba s eleve az volt a rendeltetése, hogy ott a kommunisták eleinte leplezett, majd nyílt céljai érdekében tevékenykedjék. Ez az együttes "O-csoport" néven vált ismertté, minthogy több hangadójának (Ortutay Gyula, Oltványi Imre) a családi neve O-val kezdödött. Az "infiltráció, polarizáció, likvidáció" stratégiájának lényege, hogy az infiltració révén a másik pártba becsempészett csoport a pártban mindig olyan kérdéseket vet fel, amelyek alkalmasak a polarizálására. Így sürgette az O-csoport már 1945 végén a köztársaság bevezetését, majd a szénbányák államosításának a programját, most pedig, 1946 kritikus márciusában a csoport megtette a szívességet Rákosi Mátyásnak, hogy a Kizgazdapárton belül sürgesse - Sulyokék kizárását. Elsönek a csoporthoz közel álló miniszterelnökségi államtitkár, Balogh István, akit sajátos szálak füztek Vorosilovhoz, már annak febr. 8-i parlamenti beszéde után mintegy felszólította Sulyokot, hogy lépjen ki a pártból.[56] Kerek egy hónappal késöbb pedig a kisgazdapárti O-csoport egyenesen a kommunista párt lapjában, a "Szabad Nép"-ben közölt nyilatkozatban követelte a Kisgazdapárt sorainak megtisztítását. Teljesen a kommunista terminológia szerint, ezek a kisgazdapárti politikusok (Dancs József, Dobi István, Gulácsy György, Katona Jenö, Ortutay Gyula és Rácz Lajos) reakcióssággal vádolták saját pártjukat és sürgették, hogy a párt ne fedezze azokat, akik "a régi világot akarják visszacsempészni".[57] Figyelemreméltó, hogy az O-csoport nyilatkozatának a szövegét elözetesen Tildy Zoltán is ismerte (bár nem írta alá), s ugyancsak jellemzö, hogy amíg Fillér Lászlót antikommunizmusa miatt megfeddették, addig az O-csoportnak azt a súlyos fegyelemsértését, hogy az ellenpárt, a kommunista párt lapjában támadja saját pártját, nem ítélték el nyilvánosan.

Az O-csoport lépését egyébként összehangolták a kommunista párt meginduló akcióival: a kommunista párt és sajtója is tüzet nyitott több kisgazdapárti politikusra. Név szerint támadták a párt nöi tagozatának vezetöjét, Oberschall Ilmát, Sulyokot, Dessewffyt, a Párt több jogászát, s ami külön, jól kiszámított taktikai húzás volt, a Nagy Ferenc szükebb környezetéhez tartozó két fiatal tehetséget, Saláta Kálmánt és Hám Tibort. Az ö személyük bevonásának az volt a célja, hogy mintegy figyelmeztessék, fenyegessék s "engedelmességre késztessék" Nagy Ferencet, jelezvén neki, hogy e bizalmasabb embereire még nem csapnak le - ha ö más kisgazdákat feláldoz.[58] Minden kommunista követelés tehát tudatos túlkövetelés volt, hogy aztán a kötélhúzás során a kommunista fél még engedjen is, de azt és annyit, amit eleve bekalkulált s ami után még mindig ö nyert, ö jutott hatalmas zsákmányhoz. E taktikának a polgári ellenfél többnyire lépre megy, a lenini "két lépés elöre, egy lépés vissza" taktikája mindig beválik.

Most is ez történt. A kommunista párt 70-80 kisgazda képviselö kizárását követelte Nagy Ferencéktöl, az O-csoport 36-ot. A kommunista pártlap, a "Szabad Nép" március 3-án "Tiszta vizet a pohárba!" címen vezércikkben követelte, hogy a Kisgazdapárt tisztítsa meg magát a "jobboldali" képviselöktöl.[59] Ez is hagyományos kommunista fogás, egyben képmutatás: sohasem a megsemmisítésre szánt egészet támadja - az egésszel együttmüködést hangoztat -, hanem a "közös ügy" érdekében a partner "egy részét" - a reakciós, a fasiszta stb. - kívánja áldozatul. E megosztó és polarizáló hangvételre válaszolt néhány nap múlva Vásáry kisgazda lapja, a "Debrecen", leszögezve: "A Kisgazdapártban nincs reakció és nincs jobbszárny."[60] A helyi rendörhatóságok a lapot két hétre betiltották.

Rákosi Mátyásék akciója ekkor, március elején fortisszimóba csapott át. Március 7-én a három baloldali párt fenyegetö hangú tömeggyülést rendezett Budapesten s itt követelték, hogy a Kisgazdapárt "rekessze ki soraiból a reakciós jobboldali elemeket, amelyek a demokratikus haladásnak s ezzel az ország újjáépítésének is ellenségei".[61] Másnap, március 8-án a három baloldali párt ultimátumot adott át a Kisgazdapártnak, március 12-én déli 12 óráig követelte a választ, illetve intézkedést. A Kisgazdapárt Politikai Bizottsága erre március 9-én elhatározta 10-12 képviselöje kizárását. Másnap a "Szabad Nép" Rákosi utasítására figyelmeztette Nagy Ferencet, hogy "ne vegyék könnyelmüen a belpolitikai helyzetet", s a koalíció sorsa attól függ, kizárják-e a Kisgazdapártból a jobboldali képviselöket.[62] E napon, március 10-én a kisgazda vezetöség szükkörü értekezletet hívott össze, amelyen megjelent Tildy államelnök. Tildy valóságos vádbeszédet tartott saját pártja ellen s a baloldali követelések teljesítését kívánta. Mint a kommunisták, Tildy is a Kisgazdapárt "egy töredékének" a büneiröl beszélt, megrótta a Mindszenty mellett tüntetö képviselöket, kárhoztatta a köztársaság védelméröl szóló törvényjavaslat körüli jogi aggályoskodást, amit rossz taktikának nevezett.[63] Másnap, március 11-én Nagy Ferenc a párt képviselöcsoportjával közölte a határozatot: több képviselöt kizárnak. Az ülés elkeseredett hangulatban folyt le. Gyulai László "ocsmány támadás"-nak minösítette az O-csoport jelentkezését a kommunista sajtóban, Nagy Ferenc azonban megvédte Ortutayékat. Hiába volt minden elkeseredett védekezés, a kommunista ultimátum másnap lejárt s így a párt fórumai meghozták a döntést: az 1945-ös diadalmas választáson megválasztott 245 képviselöjéböl kizárt húszat. (Dénes István, Drózdy Gyözö, Fillér László, Halter Béla, Hegymegi Kiss Pál, Kiss Ferenc, Kovács László, Ledniczky Lajos, Lévay Zoltán, Nagy Vince, Nagyiván János, Némethy Jenö, Pászthory István, Stühmerné Oberschall Ilma, Sulyok Dezsö, Ternay István, Vásáry István, Vásáry József, Veér Imre, Veres Anna; dr. Kiss István képviselöt, egri teológiai tanárt felkérték, hogy önként távozzék, amit meg is tett.) Rövidesen rá Dessewffy Gyulát leváltották a pártlap, a "Kis Újság" föszerkesztöi székéböl s kizárásokat eszközöltek a párt fövárosi és vidéki szervezeteiben is.

A kommunista párt diadala teljes volt. Mégis, korántsem mutatta ki megelégedettségét, hanem a kisgazdapárti O-csoporton keresztül kevesellte a kizárás mértékét. Ha a kisgazdapárti vezetöség azt hitte, hogy 20 képviselöje feláldozásával most végre nyugta lesz, alaposan tévedett. Ha azt gondolta, hogy ez volt az utolsó válság, rövidesen látnia kellett, hogy ez csak a kezdet volt.

Nagy Ferenc késöbb megelégedésének adott kifejezést, hogy a kommunista követelésnek (80) csak egynegyedét teljesítették, csak húsz képviselöt zártak ki. Az üggyel kapcsolatban társaságban idézte a múlt század nagy magyar miniszterelnökét, Tisza Kálmánt. Tiszától egy fiatalabb politikus a párt megtisztítását kívánta, bizonyos elemek kizárását, mondván, úgyis annyi képviselöjük van, hogy még azok kizárása után is marad elég s a kormánypárt bírja az ellenzéki kisebbségi párttal szemben, hisz az is kizár a soraiból egy-egy képviselöt. Tisza azt válaszolta, hogy az okoskodás helytelen, mert a kisebbségi párt, akármennyit is zár ki, még mindig kisebbségi párt marad, de ha a többségi párt kezdi meg a kizárásokat, akkor idövel kisebbségi lesz... Nagy Ferenc akkor, 1946. március 11-én el volt szánva, hogy "ez volt az utolsó kizárás".[64]

A szám valóban nem volt nagy, de nem is a számszerüség volt a döntö, a vereség nem ebben rejlik, hanem a lélektani hatásban. Abban, hogy kezdett általánossá válni a felfogás: a Kisgazdapárt mindig enged, a kommunista párt mindig gyöz; akit a kommunisták támadnak, azt végül is senki sem védi meg. Abban, hogy a kommunisták meggyözödtek "pars pro toto"-technikájuk helyességéröl és alkalmasságáról. S végül abban az egyre jogosabb félelemben, hogy a lejtön lefelé nincsen megállás, a többségi párt immáron csak a tegnap gyöztese, a holnap gyöztese viszont a kommunista párt.

A legprominensebb áldozat, Sulyok Dezsö így határozta meg, ami történt: "Ez az öncsonkítás volt a Kisgazdapárt leginkább rövidlátó, gerinctelen és öngyilkos cselekedete. Kimondta vele saját halálos ítéletét és elárulta az országot. Benne volt a bolsevizmus teljes diadala. Küzdelem helyett a behódolást választotta. Azokat bélyegezte meg, akik tagjai között leginkább voltak antikommunisták. Ezzel vált történelmi hivatásának teljesítésére méltatlanná és képtelenné."[65]

Nagy Ferenc azt írja, a kizárásban a döntö tényezö Tildy szuggesztiója volt, s "mi nehéz szívvel kénytelenek voltunk a képviselöknek azt tanácsolni, hogy távozzanak s így lehetövé váljék, hogy a kormánykoalíció békésen folytassa munkáját".[66]

Béke helyett azonban mesterségesen felidézett válságok sorozata következett és szaporodtak a kommunisták által felidézett szinte polgárháborús jelenségek.

A kommunista párt, Budapesten a szociáldemokrata, vidéken a nemzeti parasztpárt funkcionáriusait is bevonva, mozgósította az utcát. Tömeggyüléseket rendezett "a reakció és fasizmus" visszaszorításának programjával. Ezekkel párhuzamosan, illetve ezeket követöen aztán a párttagok egy-egy kiszemelt csoportja azonnal "cselekedett". A városban vagy a faluban "reakciósnak" ismert személyek, többnyire kisgazdapárti kormánytisztviselök vagy kereskedök, orvosok, újságírók és ügyvédek irodáihoz vagy házaihoz vonultak s a "gyanúsítottat" elkergették hivatalából vagy kitoloncolták házából. Különösen a közigazgatási tisztviselök ellen fokozták a terrort, minthogy a Kommunista Párt a koalíciós tárgyalásokon napirendre tüzte "az államapparátus megtisztítását". Véres jeleneteket és súlyos egyéni tragédiákat okoztak különösen azok a "népítéletek" és "tömegfelvonulások", melyek Szegeden, Ózdon, Veszprémben, Pápán, Hódmezövásárhelyen, Csanád megyében zajlottak le, súlyos személyi bántalmazások és tömegverekedések formájában. A Tisza vidékén föjegyzöket félig agyonvertek, ahol pedig a rendörség megpróbálta védeni az áldozatot, ott nemegyszer a rendörséget is lefegyverezték. A kommunista belügyminiszter és a szociáldemokrata (kriptokommunista) igazságügyminiszter fedezte az atrocitásokat.[67] A felülröl irányított és sok áldozatot követelö terrort aztán a kommunista történetírás késöbb ilyen elegáns formába öltöztetve ábrázolta: "A tömegtüntetések és gyülések résztvevöi azonban sok helyen nem elégedtek meg a határozatok egyszerü elfogadásával, hanem közvetlenül is igyekeztek maguk érvényt szerezni követeléseiknek. Így több helyen kényszerítették a közigazgatás vezetöit a jobboldali, népellenes tisztviselök eltávolítására illetve felfüggesztésére."[68] Vagy eképpen: "A népgyülések... határozatát a tömegek azonnal végrehajtották, kitették a hivatalokból a gyülölt tisztviselöket s többnyire a vidékröl is eltávolították öket."[69]

Rögtön azután, hogy a parlamentben megszavazták a köztársaság védelméröl szóló törvényt, a kommunista befolyás alatt álló bíróságok alkalmazni kezdték ezt, s "népellenesség", "köztársaság-ellenesség" vádjával ítélték el politikai ellenfeleiket, s késöbb e törvényt alkalmazták nagy politikai perekben (pl. Mindszenty-per) is. Ezért a magyar nép a törvényt csakhamar elnevezte "hóhér-törvénynek".

Ilyen légkörben folytatódott a kormánykoalíció munkája. A Kisgazdapárt Sulyokék kizárása, az "öncsonkítás" után igyekezett gerincesebb lenni a kommunista követelésekkel szemben. Napirendre tüzte a hatalmi pozíciók elosztásának ügyét és felvette a harcot az un. B-listázás kérdésében. Egyikben sem tudott jelentös sikert elérni. Az "arányosítás" lényege az lett volna, hogy a Kisgazdapárt az 1945-ös választások gyözelmének arányában, de legalábbis 50 százalékban részesedjék az állam irányításában. A helyzet ugyanis a következö volt. A minisztériumok kulcspozícióiból csak 76 jutott a kisgazdáknak, 203 viszont a három baloldali pártnak; a megyékben, az alispáni hivatalokban csak 2 kisgazda alispán volt, ezzel szemben 26 volt a "munkáspártoké"; 41 megyei joga városban a kisgazdák egyetlen polgármesteri állást sem kaptak; még nagyobb volt a kommunista részesedés a rendörség vonalán: a rendörségen, a vidéki fökapitányt kivéve, a kisgazdáknak egyetlen vezetö beosztású embere sem volt.[70] A közigazgatási apparátus egyszerüsítésének kormányprogramját, fölös számú tisztviselök elbocsátását, a B-listázást a kommunisták további térnyerésre igyekeztek felhasználni s ezért erélyesen követelték a Kisgazdapárttól, hogy "horthysta" múltú tisztviselöket bocsássanak el. Tekintve, hogy a Horthy-korszak kerek negyedszázadon át tartott, majd minden köztisztviselöre azt lehetett mondani, hogy "horthysta". De aki 1945 után baloldali pártba lépett be, annak "elfelejtették", aki a kisgazdákhoz csatlakozott, annak viszont eltúlozták "horthysta" múltját. A Kisgazdapárt erélyesen tiltakozott a pártközi tárgyalásokon, de ekkor már kezdte éreztetni hatását az a folyamat, amely "a holnap gyöztese", a kommunista párt felé hajlott. Az történt ugyanis, hogy a B-listázástól állásukat féltö megriadt tisztviselök tömegével léptek ki a Kisgazdapártból és beléptek, minden marxista meggyözödéstöl mentesen, valamelyik marxista pártba. Így például a Kisgazdapárt 8000 fönyi vasutas-szervezetéböl május elején több mint ezren léptek ki.[71]

A koalíció három másik pártjának sikerült az arányosítást gyakorlatilag leszabotálni, a B-listázás révén pedig hatalmát megerösíteni. A Kisgazdapárt egy harmadik fronton is megpróbált offenzívába lendülni: követelte a régen esedékes községi választások megtartását, hogy a háború utáni provizórikus tanácsokat végre választás útján létrehozott intézmények váltsák fel. Nagy Ferenc ebben a kérdésben olyan erélyes volt, hogy június 5-én a miniszterelnökségröl való lemondással fenyegetözött. Ez az erély használt, a baloldali pártok meghátráltak s megígérték az önkormányzati választások megtartásának mielöbbi kiírását s több közigazgatási tisztség kisgazdákkal történö betöltését. De ezen engedmény - ami csak ígéret volt - fejében azonnal kötelezték a Kisgazdapártot, hogy saját soraiban folytassa a tisztogatást, távolítsa el "a klerikális, konzervatív és jobboldali elemeket". Ezt a pártok közötti megállapodást azonban nem foglalták írásba, egyik fél sem teljesítette, s a következö hónapokban a pártoknak mindig új és új pártközi megegyezést kellett létrehozniuk - a következö válságig.

Közben a Kisgazdapárton belül folytatódott a polarizáció. Kovács Bélát, a Tildy-Nagy-Varga-Kovács négyesfogat prominens tagját elkeserítette a pártvezetöség nolens-volens, de mindenképpen appeasement-politikája s a nyár közepén lemondott pártfötitkári tisztéröl éppúgy, mint a pártlap föszerkesztöi tisztéröl. A személyes barátság címén azonban késöbb rá tudták venni elhatározásának megváltoztatására. A párt az év öszén nagy akcióra szánta el magát, föleg a fiatalabb és bátrabb vezetök és képviselök, valamint a Parasztszövetségbe tömörült kisgazdák követelésére és kezdeményezésére. Ennek az új feleszmélésnek voltak részletsikerei, ellenálltak például annak a kommunista követelésnek, hogy egyes képviselök (Gyulai László és B. Rácz István) mentelmi jogát felfüggesszék. Nagy sikernek könyvelhetö el aztán a szeptember elején Budapesten megrendezett parasztfelvonulás, amely részben a párt, még inkább azonban a Parasztszövetség fötitkára, Kiss Sándor teljesítménye volt. Kereken 400 000 ember vonult fel a fövárosban a Kisgazdapárt politikai programjának újbóli meghirdetésére. Jellemzö, hogy a kommunista párt, amely hónapok óta tömeggyüléseket szervezett s minden új engedmény kicsikarására mozgósította az utcát, most tiltakozott, s a parasztnapok megrendezését "provokációnak" minösítette. A paraszti demonstráció azonban nagy kisgazda siker volt, s Rákosi Mátyás csaknem egyesztendös szalámitaktikája ellenére ország-világ elött bizonyította, hogy Magyarország népe éppúgy antikommunista, mint az 1945-ös választások alkalmával volt.

Ezt a nagy fellendülést Rákosi Mátyás ismét a koalíciós fronton sietett ellensúlyozni, újra a Kisgazdapárt belsö vitáinak felélesztésén fáradozott olyan követelésekkel, hogy a párt "tisztítsa meg magát". Az év végén ez a törekvés sikerrel is járt. December 12-én a Kisgazdapárt hozzájárult egyik képviselöje, Vidovics Ferenc kiadatásához, mentelmi jogának felfüggesztéséhez. Bár a parlament mentelmi bizottságában kisgazdapárti többség volt, mégis, Vidovicsot átengedték a rendörségnek. "Büne" az volt, hogy következetesen hirdette a nemzeti és keresztény elveket és hogy segítette egy másik kisgazdapárti képviselö, Vértessy Károly Nyugatra távozását. Még nagyobb megrendülést váltott ki, hogy a Kisgazdapárt kommunista nyomásra leváltotta több államtitkárát, köztük a párt szuverenitását legkövetkezetesebben képviselö igazságügyi államtitkárt, Pfeiffer Zoltánt. A pártvezetöség és a párt illetékes fórumai között ekkor is elkeseredett küzdelem indult, amely a pártvezetöség gyözelmével végzödött.

Újabb kommunista diadal volt ez, de mégis - az egész fejlödés a kommunisták és az oroszok számára túl lassú volt. A Kisgazdapárt gyorsabb szétesését várták s az ország antikommunista közvéleményének nagyobb fokú visszaszorítását. És amíg a választást követö kerek egy éven át a koalíciós taktika és zsarolás, valamint a népítéletek és tömeggyülések, az infiltráció és polarizáció kombinált módszerével akarták korrigálni az 1945-ös választáson kialakult parlamenti és politikai viszonyokat, most, 1946 végén áttértek a nagyszabású politikai terror alkalmazására.

Nem sokkal karácsony elött, egy este, Budapest egyik sötét utcájában heves lövöldözés támadt. Ismeretlen tettesek tüzet bocsátottak egy katonatisztre. A tiszt elörántotta fegyverét, visszalött s a támadókat megsebesítette. Rövid tüzharc után a támadók megfutamodtak, de a tiszt maga is súlyos sebböl vérzett.

Ez a tiszt nem kisebb személyiség volt, mint Kruchina ezredes, a honvédelmi minisztérium katonapolitikai osztályának helyettes vezetöje. A támadókat pedig nem kisebb ember bérelte fel és küldte Kruchina ellen, mint saját fönöke, a katonapolitikai osztály vezetöje, Pálffy-Österreicher György vezérörnagy.

Ez az éjszakai jelenet csak egyik epizódja volt annak a kezdödö grand-guignolnak, politikai rémdrámának, amely rövidesen nyilvánosan kirobbant s az ún. "összeesküvés", majd "összeesküvési per" néven vált ismertté s gyökeresen megváltoztatta a magyarországi politikai színskálát.

A budapesti polgár már azon törte a fejét, hogyan lehetne ez az idei karácsony, második a háború befejezése után, melegebb és díszesebb, mint a múlt évi volt. Nagy eröfeszítéseket tettek egy kis tüzelö s néhány jobb falat biztosítására s a karácsonyi forgatagban még senki sem sejtette, hogy a honvédelmi minisztérium börtönének pincéjébe kiváló magyar embereket hurcoltak - akik egytöl egyig a Kisgazdapárt tagjai vagy rokonszenvezöi.

Nagy Ferenc, Kovács Béla és Mistéth Endre újjáépítési miniszter magáninformációkat kapott, hogy Pálffy-Österreicher osztályára beszállítottak két embert: Arany Bálint mérnököt és Szentiványi Domokos diplomatát, s kutatnak Szentmiklóssy István örnagy után, hogy letartóztassák.

A miniszterelnök jelentéstételre magához kérette a kisgazdaparti honvédelmi minisztert, Bartha Albertet, aki azonban semmit sem tudott a saját minisztériuma által foganatosított intézkedésekröl, kivéve annyit, hogy azok valóban megtörténtek; ezt is magánforrásból tudja, mert az illetékes osztályvezetö, Pálffy-Österreicher nem tett neki jelentést. A miniszterelnök kérte: Bartha mielöbb hozza magával a tábornokot. Ezután felhívta Tildy Zoltán köztársasági elnököt, aki szintén hallott már a dologról s kérte Nagy Ferencet, közölje majd vele a jelentés részleteit.

A miniszterelnök, amikor Pálffy és Bartha megérkezett, felelösségre vonta a tábornokot, miért nem jelentette miniszterének a letartóztatásokat. "Még nem volt elég információnk" - mondotta Pálffy, de most már jelentheti, hogy hónapok óta figyelték Szentmiklóssy örnagyot, most rajtaütöttek s összeesküvés nyomára bukkantak. "Konspiráltak az alkotmány vagy a demokratikus államrend ellen?" - kérdezte Nagy, s Pálffy zavartan beismerte, hogy ilyen kérdést nem tettek fel a nyomozás során, de - mondta - ha valaki összeesküszik, természetes, hogy az alkotmány és a jelenlegi kormányforma ellen esküszik össze. Az osztályvezetö tábornok e kétes nyilatkozatai után a miniszterelnök felszólította a honvédelmi minisztert, hogy személyesen beszéljen a foglyokkal és tegyen jelentést. Magához kérette Kruchina ezredest, Pálffy helyettesét, aki elmondta, hogy a katonai börtönépületben még neki sem engedik meg, hogy a foglyokkal beszéljen, csak Pálffy és két kommunista embere érintkezhet velük.

Nagy Ferenc aztán, mint mondja, "ezer dolga" miatt nem törödött az üggyel. Nem is tulajdonított neki nagyobb jelentöséget, mert máskor is elöfordult, hogy a politikai rendörség örizetbe vett "jobboldali" személyeket, de késöbb ki is engedte öket. Tudta, hogy Arany Bálintnak is jobboldali kapcsolatai voltak. Mindenekelött pedig félre akarta tenni az ügyet, amíg megkapja Bartha miniszter jelentését.

Ekkor kiderült, hogy a miniszter nem úr a saját házában. Mikor be akart menni a foglyokhoz, az örök közölték: nem engedhetik be, ha Pálffy tábornok nincs jelen. Pálffy megérkezett, s ö is közölte miniszterével, hogy nem engedi be, mert Szviridov tábornok orosz városparancsnok ezt megtiltotta, s különben is, a civil-letartóztatottakat már továbbvitték a politikai rendörségre. Bartha ekkor a rendörség fönökéhez, Péter Gábor tábornokhoz ment. Ez is közölte, hogy nem beszélhet a foglyokkal, mert erre csak Rajk László belügyminiszter adhat engedélyt, de különben is Szviridov orosz tábornok nem helyeselné. Bartha ekkor Rajkhoz sietett, s a belügyminiszter azt mondta a honvédelmi miniszternek: ne akarjon beszélni a foglyokkal, se ö, se a miniszterelnök, jobb, ha mindketten távoltartják magukat az ügytöl, mert Szviridov tábornok állandó tájékoztatást kér a fejleményekröl.

Ezekután Nagy Ferenc megkérdezte egyenesen Szviridovot, aki azt mondta, igen, "hallott valamit", de szó sincs róla, hogy Pálffy-Österreichernek ö olyan utasítást adott volna, hogy a kormány tagjai nem beszélhetnek a letartóztatottakkal. Pálffynak ö megmondotta: ez az illetékes magyar hatóságok dolga s öt nem nagyon érdekli az ügy. Nagy ekkor azt mondotta, ezek után felelösségre vonja Pálffyt a hamis információért, s az orosz generális erre azt felelte: "Nagyon helyes."[72]

Bartha miniszter ekkor fegyelmi bizottságot hívott össze s megkezdték a tábornok kihallgatását. Rákosi Mátyás azon nyomban felhívta Nagy Ferencet, a fegyelmi eljárás megszüntetését követelte, a legnagyobb demokratának nyilvánította Pálffyt, aki a "demokrácia ellenségei elleni küzdelemben nagy érdemeket szerzett". Nagy Ferenc nem tágított, fenntartotta a vizsgálatot. Ekkor Szviridov egyik politikai tisztje, Kondratov tábornok, a SZEB katonai osztályának elnöke nagy sietve a miniszterelnökhöz jött azzal, hogy sajnálatos tévedés történt: Szviridov valóban nem adott utasítást Pálffynak, de a tolmács rosszul fordított, Szviridov szavait félremagyarázta; az ügyetlen tolmácsot már le is tartóztatták s ezért a Pálffy-Österreicher elleni fegyelmi vizsgálatot azonnal abba kell hagyni. A magyar miniszterelnök erre azt felelte, hogy ezt az új fordulatot a fegyelmi bizottság tudomására hozza. Kondratov azonban udvariasan és többször is azt válaszolta: a fegyelmi bizottság többé ne ülésezzék, mert ha igen, Szviridov tábornok elrendeli, hogy az egész ügyet a szovjet katonai nyomozás vegye át. Nagy Ferenc elött felrémlett a kép, hogy Arany Bálint, Szentiványi, Szentmiklóssy és a többiek a szovjet NKVD pincéibe kerülnek s rövidesen valahol Szibériában hajtják öket végig a fagyos, téli utakon... Így hát azt válaszolta: "Közölje Szviridov tábornokkal, hogy a fegyelmi eljárást megszüntetjük."[73]

A kormánykörökben és a kisgazdapárt vezetöségében is ekkor már nagy riadalmat okoztak a fejlemények. A letartóztatottak rokonai elkeseredetten ostromolták a miniszterelnökséget. A belsö értekezleten Tildy Zoltán arról beszélt, hogy úgy látszik a kommunisták valami nagyobb dolgot kívánnak csinálni az ügyböl s ezért több információt kell szerezni, de - mondotta - "különösképpen kell ügyelni arra, hogy a legkisebb látszata se legyen, mintha mi védeni akarnánk az összeesküvést".[74]

Tildynek ez a magatartása, felfogása, állásfoglalása a háború utáni magyar politika történetének az egyik legvégzetesebb pillanata volt. Eleve elvetette az egyetlen olyan magatartást, amely a lefogottakat és a Kisgazdapártot talán megmenthette volna az elítéléstöl, illetve a megsemmisüléstöl. Ez pedig, az események számos szereplöje szerint az lett volna, ha a Kisgazdapárt vezetösége és a kormány kisgazda részlege türhetetlenül és szívósan ragaszkodik ahhoz, s ezt minden vonalon következetesen védi, nevezetesen, hogy - nincs összeesküvés.

Mert nem volt összeesküvés.

Akkor mi volt?

Tildy Zoltán, amikor elöször értesült a lefogásokról, inkább a lefogottakra volt dühös, mint a rendörségre. Azt mondotta: ezek biztosan azok a "szuperhazafiak", akik mindig azon fáradoznak, hogy egyre több "százszázalékos magyar kerüljön a közéletbe".[75] És valóban, lényegében erröl volt szó, semmi másról. A letartóztatott és vád alá helyezett személyek és politikusok a "Magyar Közösség" nevü, több évtizede létezö szervezet régi s új tagjai voltak. Elsösorban az egyetemi ifjúság és a népi származású értelmiségiek közül toborozták híveiket, azzal a céllal, hogy egymást mindenkor segítsék az elörejutásban s abban, hogy vezetö állásba kerülve szolgálják, védjék a magyar érdekeket, mindenekelött az idegen befolyás ellen. A háború elött és alatt ez a társulás, illetve e célkitüzés elsösorban a németek, pontosabban a hitleri Németország ellen irányult, s gyakorlatilag Hitler Duna-völgyi germanizáló terveivel szemben akart hadállásokat kiépíteni a magyar közéletben. Az orosz megszállás idején ez a filozófia automatikusan az orosz beszivárgással és befolyással szembeni védekezéssé vált, szinte elkerülhetetlen és szükséges védekezéssé a választáson mindössze 17 százalékot kapott kommunista párt több mint ötvenszázalékos igényeivel szemben. De ez nem volt összeesküvés és - nem is volt titok. A "Magyar Közösség" tagjai, éppen ideológiájuknál fogva, a háború alatt részt vettek a Hitlerrel szembeni ellenállásban - személy szerint a most letartóztatott Arany Bálint és Szentmiklóssy ezért börtönbe is került. Szentiványi Domokos pedig egyenesen tagja volt annak a fegyverszüneti bizottságnak, amely a német megszállók kijátszásával Moszkvába ment és 1944 öszén fegyverszünetet kért. A "Magyar Közösség" legjobbjai, éppen a háború utolsó hónapjaiban, a földalatti tevékenység során együttmüködtek az illegális kommunistákkal is, s ezt éppen ezek tudhatták a legjobban, s azt is, hogy a "közösségiek" személyszerint több áldozatot hoztak, mint a kommunisták. A belpolitikában a "Magyar Közösség" a földreform s általában a szociális reform híve volt már a Horthy-korszakban. A nagy nemzeti agitátor, a szenvedélyes hangú író, Szabó Dezsö müvei inspirálták öket, továbbá a népi írók, pl. Németh László, "A minöség forradalma" szerzöje, és mások. Ideológiájuk kissé szükre szabta ugyan a magyarsághoz tartozás ismérveit, mert csaknem kizárólag a vérségi elemet fogadta el, s "hígmagyar-mélymagyar" elméletével alaposan lecsökkentette az "igazi magyarok" számát; de ettöl a nagyon is vitatható felfogástól eltekintve, s mindent egybevetve, a "Közösség" tagjai egészséges irányú fejlödést igyekeztek elömozdítani egy valóban demokratikus és szociális Magyarország felé. Soraikban voltak katonatisztek, hisz a harmincas években sok fiatal katonát is áthatottak a szociális reform eszméi, s voltak olyan katonák, akik fájdalommal látták, hogy Magyarország Hitler mellett sodródott bele a háborúba. Természetes, hogy az 1945 utáni politikai helyzetben ezek, mint a magyar nép 57 százaléka is, a Kisgazdapártban vagy annak közelében helyezkedtek el, és - mint a magyar nép 83 százaléka - nem a kommunizmus mellé álltak, hanem vele szemben sorakoztak fel.

Amit ezek a "közösségiek" 1945-ben és 1946-ban tettek, nem volt egyéb: tervezgettek, beszélgettek, reménykedtek és készültek arra, hogy évtizedes álmaikat és eszméiket realizálják Magyarországon akkor, amikor a békekötés után az orosz csapatok kivonulnak. Vagyis azt tették, amit a kommunisták kivételével az egész magyar nép tett abban az idöben. Vagy azt, amit az egész szabad világon politikai csoportok, pártok, társulások tesznek: egy közös gondolat megvalósítására, egy program érvényre juttatására szövetkeznek. Az adott helyzetben az volt a cél, hogy lépésröl lépésre el kell érni a Kisgazdapárt arányos részesedését a neki kijáró mértékben. Vagyis - miként Hugh Seton-Watson írja -: "Eljárásuk az volt, ami minden demokratikus országban tökéletesen legális. Hisz pontosan ez történt éppen 1947-ben Franciaországban és Olaszországban: az ottani koalíciók kizárták a kormányból a kommunistákat, hogy a szükséges alkotmányos többségükkel maguk kormányozzanak tovább."[76]

A közösségiek e legális törekvése azonban a kommunista párt kezén lévö belügyminisztérium "nyomozása" folytán "államellenes összeesküvéssé" dagadt s Rákosi Mátyás a pártközi értekezleten "tíz összeesküvésröl" beszélt - régi földesurak, gyárosok, etc. konspirációjáról -, mint amely megdönti a demokráciát.

A kisgazdapárti vezetöség elöször kissé félvállról vette az ügyet, azután pedig tanácstalan volt. Mint Nagy Ferenc mondja, nem ismerték fel, hogy a rendörségi akció nagyszabású, messzemenö terv, egy "master plan" kezdete, illetve része.[77] "Mi, a párt vezetöi - mondja - azt hittük, hogy az 'összeesküvés' csupán epizód, amit sikerül lokalizálni." De - teszi hozzá - a nép érezte, hogy súlyos a baj, s mérhetetlen félelem kerítette hatalmába Budapestet...[78]

A "master plan" számára a lefogott áldozatok valójában nem is voltak fontosak, mert személyük, az egész "összeesküvés" csak ürügy és eszköz volt arra, hogy a Kisgazdapárt vezetöségét még jobban térdrekényszerítsék s a pártot összezúzzák. Az elsö letartóztatások célja az volt, hogy a végén majd letartóztathassák vagy elüzzék magukat a legföbb vezetöket is. Szó sem volt tehát lokalizálásról, hanem arról, hogy a pártot ültessék a vádlottak padjára, fel egészen a csúcsig. Az eljárás alaptalanságát, az "összeesküvés" nem-létezését késöbb, miután a célt elérték, maguk a kommunisták, a kommunista történetírás is elismerte. Megállapították, hogy a szervezkedés nem is volt veszélyes, hogy eszközei nem voltak, a Kisgazdapártnak nem is volt szüksége illegális szervezkedésre, és hogy "sem Nagy Ferenc, sem Kovács Béla nem vett részt az összeesküvésben, az illegális szervezkedésekröl feltehetöen nem is tudtak."[79] Utólag, a teljes hatalom birtokában a kommunista párt már nem titkolta, hogy az egész akció a 45-ös választás eredményének a megsemmisítése volt eröszakos eszközökkel. A cél ez volt: "A Kisgazdapárt befolyását a tömegekre, elsösorban a paraszti tömegekre megingatni", majd a Kisgazdapártban "szakítást elöidézni reakciós és demokratikus" elemek között, s továbbmenöen olyan kormányt létrehozni, amely új választásokat tart és "biztosítja az 1945-ös választásokon kialakult eröviszonyok megváltozását."[80]

1947 januárjában szinte minden nap, minden hét új izgalmat, új félelmet hozott. Az "eröviszonyok megváltoztatása" a következöképpen történt.

A Kommunista Párt - meg sem várva a nyomozás eredményét, vagy bírósági tárgyalást és ítéletet - máris azt követelte a Kisgazdapárttól, hogy nyilvánosan jelentse be, proklamálja az összeesküvés tényét. Aztán, nem is törödve a koalícióval, a kommunista pártlap közölte a belügyminisztérium tájékoztatóját, Révai József pedig fenyegetö cikket írt az összeesküvökröl.[81] Röviddel ezután a pártlap már kisgazda képviselök nevét keverte az ügybe, Saláta Kálmánt emlegette, aki köztudomásúan a miniszterelnök fiatal baráti köréhez tartozott. A cikk frontális támadást intézett a Kisgazdapárt egyik bástyája, a "Parasztszövetség" ellen is, az összeesküvés részeseként emlegetve.[82] Anélkül, hogy a belügyi szervek bármit bizonyítottak volna, a baloldali pártok szó nélkül elfogadták és megbélyegezték az "összeesküvöket." A Szociáldemokrata Párt kifogásolta ugyan, hogy az ügyböl a Kommunista Párt csak magának kíván hasznot húzni, de felháborodva elítélte az összeesküvést.[83] A Nemzeti Parasztpárt hivatalos közleménye támogatásáról biztosította a Kommunista Pártot s mélységesen elítélte a "jobboldali politikusok és horthysta katonatisztek" akcióját.[84] Január 12-én a kisgazda vezetök is, bár magukban nem voltak hajlandók összeesküvésként értékelni, ami történt, erös tusakodás és vonakodás után engedtek a kommunista követelésnek s hozzájárultak a rendörségi vizsgálat folytatásához és a nyilvánosságra-hozatalhoz, de a nyilvánosság elött nem jelentették ki, hogy szerintük pedig összeesküvés nincs. A pártsajtó már január 9-én a horthysta összeesküvök példás megbüntetéséröl írt,[85] de késöbb igyekezett leleplezni azt a kommunista mesterkedést, hogy az egész összeesküvést egyedül a Kisgazdapárt nyakába kívánják varrni, holott a letartóztatottak között vannak kommunisták is. Rajk belügyminiszter tehát - hangzott a kisgazda kívánság - hozza nyilvánosságra a letartóztatott munkáspárti tagok névsorát is.[86] (A politikai rendörség ugyanis már ekkor lesújtott néhány olyan régi, idealista kommunistára, mint pl. Weishaus, akit "frakciósnak" neveztek a pártzsargonban, s akit a hatalomra jutott párt eröszakos módszerei elkeserítettek. Őt és csoportját is odacsapták a nemlétezö összeesküvökhöz.) A Kisgazdapárt tehát úgy látta, hogy ha nem is utasítja vissza az összeesküvésröl szóló állításokat, legalább derüljön ki, hogy nem egyedül ö az összeesküvö. Ez sem használt, a kommunista és baloldali sajtó - összejátszva a belügyminisztériummal - nap mint nap sorolta kisgazda "összeesküvök" nevét s Rákosi nap mint nap sürgette a Kisgazdapártot a "bünösök" eltávolítására.

A Rajk-féle nyomozási jelentések "két vonalról" beszéltek, az összeesküvök katonai és polgári vonaláról. A politikai szervezkedés a vád szerint Donáth György kezébe futott össze, aki már a háború elött országgyülési képviselö volt. A katonai szervezkedés feje Dálnoki Veress Lajos tábornok lett volna. A jelentések mindkettönél kiemelték, hogy a "Horthy-korszakban" szerepeltek, Donáth egyenesen az akkori "kormánypárt, a MÉP korifeusa volt." Arról hallgatott a kommunista jelentés, hogy amikor a "horthysta" parlamentben az un. zsidótörvényeket - vagyis zsidó vállalatok közgazdasági tevékenységét korlátozó törvényjavaslatokat - tárgyalták, Donáth György tiltakozásul kivonult a parlamentböl. Azt sem említették meg, hogy Dálnoki Veress Lajos tábornokot a hitleri megszállók bebörtönözték és egy hadbíróság halálra is ítélte, mert Horthy kormányzónak a háborúból való kiugrását, annak politikáját támogatta. Dálnoki Veress Lajost egyébként most 1947 január 17-ig nem tudták elfogni, országos hajtóvadászatot indítottak ellene, de végül árulás segítségével rátették a kezüket. A belügyminisztériumi jelentések a nyomozás minden erölködése ellenére sem tudtak valóban terhelö bizonyítékokat felmutatni. Alapjában véve legális törekvéseket, azok puszta tényét minösítették államellenes bünnek. E jelentések csak kommunista politikai szólamokat hangoztattak, s arról szóltak például, hogy az összeesküvök a Kisgazdapártot akarták egyetlen kormányzó-pártnak (amire joga volt); hogy közeledést kerestek a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt jobbszárnyához (ami nem tiltott eljárás, hisz a Kommunista Párt is azt hirdette, hogy közeledést keres a Kisgazdapárt balszárnyához); hogy fel akarták éleszteni a "Magyar Közösség" szervezetét, (ami nem volt jogtalan, hiszen a Kommunista Párt tucatjával hozott létre saját égisze alatt álló társadalmi szervezeteket). A belügyi jelentések gondoskodtak katonai jellegü lépések felvázolásáról is, például hogy az összeesküvök kapcsolatot kerestek a Nyugatra menekült volt magyar haderövel, s tiszteket jelöltek ki, hogy hatalomátvétel esetén azok átvegyék a kulcspozíciókat, s hogy felállították az illegális fövezérséget. Ezeket az állításokat azonban a nyomozás semmivel sem tudta alátámasztani. Nagy Ferenc Rajk beszámolója során, mikor az a Veress-féle napiparancsot említette, kérte, hogy mutassa meg ezt a napiparancsot. Rajk ekkor zavartan azt válaszolta, hogy sajnálja, de az eredeti napiparancs megsemmisült, ök a vallatások adataiból rakták össze, mit tartalmazott ez az illegális napiparancs.[87] Rajk ezután azt közölte a miniszterelnökkel s a többi pártvezetövel, hogy az összeesküvök Pünkösdy századost (aki már letartóztatásban van) megbízták, teremtsen kapcsolatot az Ausztriában és Németországban élö volt tisztekkel és legénységgel. Rajk itt is valótlant állított, mert egyszerüen megfordította az igazságot. Az igazság az, hogy nem a Magyarországon élö katonatisztek küldték ki Pünkösdyt, hanem külföldön élö katonatisztek küldték be Magyarországra a századost. Dálnoki Veress Lajos azonban nem volt hajlandó fogadni, s Szentmiklóssynak is megtiltotta, hogy a különben derék, jó patrióta Pünkösdyvel tárgyaljon, éppen azért, mert tudta, hogy az ilyesmit konspirációnak lehet minösíteni.[88] Késöbb a tárgyaláson éppen ez a körülmény, Pünkösdy elutasításának Dálnoki Veress védöje általi bizonyítása mentette meg Dálnokit attól, hogy kivégezzék.[89]

Az igazság azonban mellékes volt. Rajk is tudta, hogy nincs összeesküvés, Nagy Ferenc is tudta. Rákosi is tudta, hogy a Kisgazdapárt vezetösége a magyarközösségi fiatalokkal nem állt konspiratív kapcsolatban, talán még tervezgetéseikröl sem tudott. A Kisgazdapárt vezetösége is tudta, hogy sem Saláta, sem a többi gyanúsított nem készült öngyilkosságra: nem szervezett felkelést az orosz haderö ellen. De pártközi és miniszterközi tájékoztatókon immár több mint egy éve kialakult a megmásíthatatlan rituálé, hogy Rákosi Mátyás a többségi párt "fasiszta", "horthysta" elemeinek eltávolítását követeli. Most az "összeesküvök" kiadatását követelte.

Január 14-én Rákosi Mátyás ismét célhoz ért: a Kisgazdapárt fegyelmi vizsgálatot rendelt el hat képviselöje ellen. Két képviselöjét, Saláta Kálmánt és Jaczkó Pált kizárta a pártból. Egyik miniszterét, Mistéth Endrét lemondatta. Elrendelte a párt, hogy Budapesten és vidéken távolítsanak el a párt vezetöi tisztségéböl mindenkit, aki nem régi párttag, hanem csak 1945 október 1-e után lépett be. A Parasztszövetség vezetö állásából is kitettek több "magyarközösségit."[90]

Rákosi Mátyás azonban ezzel nem érte be. Követelte, hogy hét kisgazda képviselö mentelmi jogát függesszék fel és tegyék lehetövé, hogy a rendörség örizetbe vegye öket. Az egyik képviselö, Saláta Kálmán, néhány kisgazda képviselö és több barátja segítségével kijátszotta a parlament elött lesben álló ÁVO-fogdmegeket, észrevétlenül elhagyta a törvényhozás épületét és Tirolba menekült. Mint mondotta, "nem akarta megvárni, hogy a kommunista rendörség rajta próbálja ki vallató módszerei korszerüségét s nem óhajtotta, hogy a kommunista igazságszolgáltatás szolgáltasson neki igazságot."[91]

A kommunista párt kívánságára Rajk belügyminiszter felkérte a minisztertanácsot és a köztársasági elnököt, hogy járuljon hozzá a kisgazda képviselök (Gyulai László a párt propagandaosztályának v. vezetöje, Hám Tibor a központi bizottság fötitkára, Horváth János a Parasztszövetség osztályvezetöje, Jaczkó Pál a pártvezetöség tagja, Kiss Sándor a Parasztszövetség igazgatója, Vatai László az "Igazság" c. kisgazda lap szerkesztöje és Vörös Vince a Parasztszövetség osztályvezetöje) kiadatásához.

Lélekzetelállító pillanat volt ez, szívszorító döntés.

Emberéletek és a politikai szabadság évei függtek töle. Adva volt egy szabadon választott parlament és annak nagy többségi pártja, s adva volt egy machiavellista koholmány. Adva volt a megszálló orosz haderö s egy orosz tábornok, aki nyomást gyakorolt, de eddig még nyílt beavatkozástól mindig visszariadt. Adva volt egy törvényhozás, amelynek minden tagja tudhatta, hogy ha most enged és hét tagját kiszolgáltatja egy rossz hírben álló, rettegett rendörségnek, akkor legközelebb vele is megtörténhetik ugyanez. De felülkerekedett az a hit, hogy ez a sors talán elkerülhetö, - ha most meghozzák a kisebbik áldozatot.

Itt volt az a pillanat, amikor a világ valamennyi szabad, demokratikus államában a parlament él azon alkotmányos jogával és kötelességével, hogy az ügy tisztázására parlamenti vizsgáló bizottságot állít fel. Ezt a parlamentet szavazópolgárok milliói bízták meg a nemzet sorsának ellenörzésével és irányításával. Itt volt a pillanat, amikor a parlament szembekerült egy nyilvánvaló visszaéléssel s reá hárult a feladat, hogy ezt leleplezze. A törvényhozó hatalom összeütközött a végrehajtó hatalom egyik szervének, a rendörségnek a gyanús tevékenységével. S különösen, hogy a rendörségi szervek a parlament tagjai felé nyújtották ki a kezüket, a parlament elementáris, magától értetödö, legtermészetesebb joga volt, hogy az állítólagos összeesküvés létezését vagy nemlétezését kivizsgálja.

Ez volt a pillanat, amikor a magyar politika talán még megvethette volna a lábát az 1945-ös választási eredmény talaján s a szovjet nyomással szemben hivatkozhatott volna a jaltai egyezményre s bevethette volna még egyáltalán nem kialudt erkölcsi bátorságát. Voltak is a parlamentben, akik erre gondoltak, szót is emeltek, de még többen voltak, akik úgy vélték: Hám Tibor és a többiek kiadatásával talán menteni lehet, ami menthetö.

A minisztertanács és a köztársaság elnöke hozzájárult a belügyminisztérium kéréséhez, Nagy Ferenc is úgy érezte, hogy engednie kell. Nagy Ferenc ebben az ügyben elkövette politikai pályafutása legvégzetesebb hibáját, azzal, hogy a parlamentben, refrénszerüen ismételve kijelentette: összeesküvés pedig van, összeesküvés pedig van. Az elörerohanásnak ezt a taktikáját csak jogi járatlanságával lehet magyarázni: még sem hatóság, sem bíróság nem állapította meg az összeesküvés tényét, de a miniszterelnök már enunciálta ezt a "tényt". Felhatalmazást adott a mentelmi bizottságnak, s a bizottság - ámbár nem vita nélkül - a szóbanforgó képviselök mentelmi jogát, elözetes letartóztatásra kiterjedö hatállyal, felfüggesztette. Ez volt a magyar parlament egyik legsötétebb órája.

A rendörség még aznap letartóztatta a képviselöket. 1947 január 17-e volt.

Ez a nap egyébként - az 1956-os magyar forradalom oknyomozó története ezt kétséget kizáróan megállapítja - lényeges szerepet játszott a kilenc év múlva kirobbant szabadságharcban. Mert az 1945-ben megválasztott parlamenti elit tagjai ezt a megaláztatást, önmaguk megalázását nem tudták elfelejteni. Szégyen égette öket, hogy hét képviselötársukat kiszolgáltatták a hirhedt ÁVO-nak s ez a szégyen 1956-ban lángot gyújtott. A parlament egyik tagja ezt úgy fogalmazta meg, hogy akkor, Hámék kiadatásakor, 1947-ben, "La Rochefoucauld-val szólva úgy gondoltuk, hogy valamennyiünkben van elég erö elviselni a mások szenvedését, de aztán a következö hónapokban és években tudtuk, hogy nem tudjuk elviselni. 1956 októberében az 1947 januári szégyenfoltot is le akartuk törölni."[92]

A kisgazdapárti vezetöség több tagja úgy vélte, okosabb és kisebb megrendüléssel jár, ha az egész összeesküvési ügyet siettetik, mert így hamarább kiderül, hogy a dolog koholmány s a letartóztatottak is vagy kiszabadulnak, vagy enyhe ítéletet kapnak. Az ügy gyors lezárása után, remélték, enyhül a belpolitikai, illetve koalíciós válság. Minél elöbb befejezödik az ügy, annál jobb, míg a további ellenállás csak újabb bajokat idézne fel.

Ez a remény hiú reménynek bizonyult, mert a következö baj azon nyomban beköszöntött. Alighogy bezárult a börtönajtó a fiatal politikusok mögött, Rajk László belügyminiszter egykettöre "kiderítette": a vallomások terhelö adatokat tartalmaznak a Kisgazdapárt fötitkára, Kovács Béla ellen.

A Kommunista Párt, a kommunista rendörség ezzel hozzányúlt a nagy négyesfogat, a Tildy-Nagy-Varga-Kovács együttes széttörhetetlen intézményéhez.

A remények és illúziók ebben a pillanatban egyszerre szertefoszlottak.

Nagy Ferenc most - egy ideig - keményen harcolt Kovács Béláért.

Varga Béla változatlanul szilárd maradt.

A törés Tildynél következett be.

Az újabb kommunista gözhenger ugyanis három nappal a képviselök kiszolgáltatása után Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád képében jelent meg Nagy Ferencnél. Azt kívánták, hogy Kovács Béla mondjon le a Kisgazdapárt fötitkári tisztségéröl, vagy menjen szabadságra. A pártvezetöség belsö tanácskozásán Nagy Ferenc és Varga Béla határozottan nemet mondott, Tildy Zoltán azonban belekapaszkodott Rákosiék követelésének az enyhébb, második részébe s annak megfelelöen azt ajánlotta, hogy: Kovács Béla menjen szabadságra. Közöljék ugyan a párttal és a nagyvilággal, hogy Kovács Béla nem bukott ember, de - szabadságra ment. A párt képviselöi csoportja, egy idöre felocsúdva 17-i magatartásából, Tildyvel ellentétben a Nagy-Varga-féle "nem" határozott álláspontjára helyezkedett. A képviselök érezték, hogy élet-halál harc kezdödött, hiszen a hét képviselö kiadatása után az egész baloldali sajtó országos zenebonát rendezett, a hangnem olyanná vált Magyarországon, hogy a hajdani francia jakobinusok legrikácsolóbb, vérpadot követelö hangja is elbújhatott mellette. A három baloldali párt szerte az országban népgyüléseket rendezett és név szerint is összeesküvéssel gyanúsított kisgazda képviselöket. Az Alföldön B. Szabó kisgazda politikus ellen a baloldali pártok tömegakciót szerveztek, a Dunántúlon egy kommunista lap Czupy Bálint, Hajdú Németh Lajos katolikus - "klerikális" - képviselöket támadta, söt, a három baloldali párt soproni nagygyülésén nyíltan elhangzott a követelés, hogy a kisgazdapárti képviselöket fel kell akasztani![93]

Egy héttel a hét képviselö lefogatása és négy nappal az elsö követelés után a Kommunista Párt újra felszólította a Kisgazdapártot a további öncsonkításra. A követelések: a pártvezetöséget (eddig a "pártot") tisztítsák meg a reakciós elemektöl; a párt politikai irányvonalát gyökeresen változtassák meg; a párt alakuljon át parasztpárttá; Kovács Béla vonuljon vissza a politikai életböl.

A kommunisták, régi jól bevált recept szerint megint mozgósították a Kisgazdapárt baloldalát is, a társutasokat. Az O-csoportot ekkor már Forum-csoportnak nevezték arról a klubról, ahol tagjai rendszeresen üléseztek. A csoport a kommunista célok elömozdítása érdekében ekkor valóságos kis puccsot rendezett a pártban. Ülést hívtak össze a Kovács Béla ügyben, de erre nem hívták meg Varga Bélát, Nagy Ferenc pedig vidékre utazott. Az ülésen, Tildy támogatásával, határozatot hoztak, hogy Kovács Béla menjen szabadságra. A Köztársaság Elnöki Hivatala továbbította ezt a határozatot a Magyar Távirati Irodához. Alighogy megjelent a közlemény, Varga Béla erélyesen közbelépett, a hírt visszavonatta, Kovács Béla pedig nem mondott le. De megszólalt a kommunistáknak elkötelezett kisgazda vezetö, Dobi István. Ő és köre ismét a kommunista sajtófórumokban bírálta saját pártját, ezúttal azt az érvet hozta fel, hogy a Kisgazdapártban "nem jut szóhoz a parasztság." A Forum-csoport is újra megszólalt, tisztogatást követelt Nagy Ferenctöl, egyben azt, hogy a pártban biztosítsanak nagyobb súlyt a parasztságnak. A "parasztság" melletti ez a feltünö és irányított kardoskodás egyrészt alaptalan volt, mert a kisgazdapárti parlamenti frakciónak több mint a felét paraszti származásúak alkották; másrészt az egész érvelés a kommunista taktikát szolgálta, a polarizálásnak ezúttal osztályharcos metódusával. Annál is inkább visszataszító volt, mert a kommunistáknak a kormányszinten követett politikája, a mezögazdasági termékek kötelezö beszolgáltatása, vagyis olcsó eladása, az ún. stabilizáció s a mesterséges árpolitika - éppen a parasztság elszegényítését és öntudatának megtörését célozta. De a Forum-csoport falut alig látott intellektueljei hangos szóval siránkoztak azon, hogy pártjuk nem respektálja eléggé a parasztokat. Söt, ezúttal politikai síkon is továbbment: amíg mostanáig csak - a kommunistákkal összhangban - a párt "jobboldalának" a lefaragását sürgette, most e követelést már kiterjesztette a "centrumra" is.[94]

A Kisgazdapárt vezetösége lassan-lassan engedett a nyomásnak. Nagy Ferenc január 29-én nagy beszédet mondott, új politikai korszakot hirdetett meg, de kitérve az aktuális helyzetre, volt egy félelmet keltö mondata, amely a kapituláció vészes szelét érzékeltette. Kijelentette, hogy akik nem értenek egyet a pártvezetöséggel, azokat eltávolítják, akkor is eltávolítják, ha az illetök különben "a legtisztább, legtisztességesebb, legjóravalóbb emberek".[95]

Még aznap, 29-én, Kovács Béla megroppant, feladta a harcot és levelet intézett a pártvezetöséghez, hogy "négy heti szabadságot kér".

Másnap, január 30-án a kommunista párt kijelentette, hogy Kovács Béla távozása nem elég, a Kisgazdapárt alakítsa át egész Központi Bizottságát, a polgári sajtót pedig állítsák át baloldali sajtóvá.[96]

Február 1-én a Kisgazdapárt elfogadta Kovács Béla szabadságolását, hangsúlyozva, hogy az csak átmeneti, a fötitkár majd visszatér a politikai életbe. Ugyanakkor, eleget téve a másik kommunista követelésnek, a pártsajtó élére a Forum-csoport egyik korifeusát, Mihályfy Ernöt állították. A fötitkári tisztséget pedig egy négytagú bizottságra ruházták, (Dobi István, Bognár József, Implom Ferenc és Rácz Lajos), amelyben már kulcshelyzetbe kerültek a Forum-csoport jelöltjei.[97]

A lavina gördült, söt, rohant a lejtön lefelé.

Február 3-án a Kisgazdapárt közölte az ország feszült várakozásban élö közvéleményével, hogy Kovács Béla "szabadságra ment."[98] Elkeseredés és háborgás fogadta a hírt, de az 1945-ös választás gyöztes pártja további öncsonkításra kényszerült: a Politikai Bizottság február 4-i ülésén egész sor újabb képviselöjét áldozta fel. Elöször a már lefogott fiatal képviselök eddigi felfüggesztését átalakította kizárásra, s ráadásul más gerinces képviselöket is (pl. Belsö Gyula) kizárt a pártból, végsö fokon összesen 22-öt. Tehát még egy év sem telt el az elsö nagy öncsonkítás, a Sulyok-csoport kizárása óta, a pártról újabb hatalmas darabot faragtak le.

Ez megtörténvén, másnap a baloldal, ezúttal a szociáldemokraták fellépésével, megint szorított egyet a hurkon és a Szociáldemokrata Párt lapja egyenesen Nagy Ferenc politikai felelösségét hangoztatta, az összeesküvési ügyben elkövetett mulasztásokkal vádolva.[99] A következö napon, február 5-én pedig a parlamentben a kommunisták vezérszónoka, Révai József már azt hangoztatta, hogy Kovács Bélát nem csupán politikai felelösség terheli, hanem "büntetöjogi felelösség" is.[100] Mindjárt ezután, ugyanezen a napon a rendörség 32 oldalas iratot adott át a népügyészségnek, amely ennek alapján felszólította a parlament elnökségét, hogy - Kovács Bélát adja ki a rendörségnek.

Nagy Ferenc sajtó útján történt nyilvános megfenyegetése - a légkört tekintve nyugodtan mondhatjuk, megzsarolása -, valamint Kovács Béla fejének követelése ekkor nagy egységbe kovácsolta a Kisgazdapártot. A pártvezetöség megszilárdult, a párt a sarkára állt. A frakció egy parasztrészlege az egész parasztság elleni támadásnak nyilvánította a Nagy Ferencet ért bírálatot s kijelentette, hogy Nagy Ferencet "nem hagyjuk cserben."[101] Aggasztó jel volt mindenesetre, hogy a "nem hagyjuk cserben" elsösorban csak Nagy Ferencre vonatkozott és nem ugyanolyan mértékben Kovács Bélára is, aki pedig nagyobb veszedelemben forgott. De mégis, a parlamenti frakció szorosan felzárkózott Kovács Béla mellé is. Február 7-én a párt belsö köre bizalmas ülést tartott s ennek nyomán a parlament aznapi ülésén Kovács István, a párt Politikai Bizottságának tagja, Székesfehérvár képviselöje nagy erkölcsi ihletettségü beszédben több képviselö aláírásával javaslatot terjesztett be, hogy a parlament küldjön ki egy 25 tagú bizottságot a Magyar Közösséggel kapcsolatos ügyek kivizsgálására.[102]

A párt tehát, annyi megaláztatás és megalázkodás, annyi engedmény és taktikai melléfogás után határozottan felemelte a fejét. Pótolta azt, amit a hét fiatal képviselö esetében elmulasztott. Most, hogy két legföbb vezetöje került a kommunisták lövonalába, elszánta magát a helyes és minden parlamenti demokráciában természetes lépésre: a parlamenti vizsgáló bizottság intézményéhez folyamodott. Varga Béla, úgy is, mint a parlament elnöke, a párt Politikai Bizottságában már elöbb ezt a lépést ajánlotta,[103] de akkor és ott nem talált meghallgatásra.

Kovács Istvánnak a parlamenti vizsgáló bizottságot bejelentö indítványát a baloldali fronton óriási felzúdulás fogadta, kitünö beszédét a kommunista és részben szociáldemokrata képviselök is lehurrogták, Rákosi Mátyás pedig egyenesen azt mondotta, hogy Kovács István mint a "klerikális reakció ügynöke" maga is összeesküszik a demokrácia ellen.[104] A három baloldali párt nyilvánosan megbélyegezte a parlamenti vizsgáló bizottság tervét, a szociáldemokrata párt vezetösége meg elutasította a gondolatot;[105] csakhamar ellene foglalt állást a Nemzeti Parasztpárt vezetösége is.[106]

Egy nappal Kovács István parlamenti akciója után a minisztertanácson kompromisszum jött létre, amely végsö kihatásában a parlamenti vizsgáló bizottság kiküldésének a meghiúsítását célozta. Lényege: egy pártközi testületet hívnak életre a szociáldemokrata igazságügyminiszter, Riesz István és a kisgazdapárti igazságügyi államtitkár, Hompola Mihály elnökletével, ez vizsgálja ki az ügyet s tegyen jelentést a parlament mentelmi bizottságának, - ennek fejében viszont a Kisgazdapárt lemond szabályszerü parlamenti vizsgáló bizottság kiküldéséröl. Amikor a kisgazdapárti frakció február 11-i ülésén Nagy Ferenc közölte ezt a kompromisszumot, viharos tiltakozásokra került sor. Éles szavakkal kritizálták a pártvezetöséget, személy szerint Nagy Ferencet is, szemére vetették, hogy örökösen visszavonul és állandóan engedményeket tesz a kommunistáknak. Mégis, az ülés azzal végzödött, hogy elhatározták Kovács István 7-i javaslatának a visszavonását, de úgy döntöttek: levélben kérik a kommunista belügyminisztert, hogy Kovács Bélát, a pártfötitkárt ne tartóztassa le.

Az egyetlen helyes és törvényes megoldás, parlamenti vizsgáló bizottság létesítésének a terve ezzel el lett vetve, a Kisgazdapárt lelkületének ez az utolsó fellobbant szikrája kialudt. Illetve, mint késöbb kiderült, ez még csak az utolsóelötti szikra volt.

A Riesz-Hompola testület semmi lényegeset nem végzett. Csak a rendörségi jegyzökönyveket vette alapul, de a vádlottakat meg sem hallgatta. Mikor pedig a testület kisgazda elnöke, Hompola enunciálta, hogy ilymódon a jelentést nem írhatja alá, a kommunista párt elövett egy évekkel azelötti fényképet, amelyen Hompola egy német tiszt társaságában látható s e fénykép alapján követelte Hompola visszahívását a testületböl. Riesz, a miniszter, rendkívül kétes egzisztencia volt. A háború alatt a hadbíróságok elött katonaszökevényeket védett mint ügyvéd. Sok ilyen ügyvéd ezt olyan magas honorárium ellenében tette, hogy a hozzátartozók valósággal koldusbotra jutottak. Riesz is kitünöen keresett. Bár az akkori "zsidótörvények" értelmében zsidó ügyvédek nem müködhettek, Riesz kivétel volt. A hitleri megszállás idején nem vett részt az ellenállásban. 1945-ben azonnal jelentkezett Rákosi Mátyásnál, hogy be akar lépni a Kommunista Pártba, de azzal bízták meg, maradjon továbbra is a Szociáldemokrata Párt tagja s jelentsen a kommunistáknak. Személyében tehát az Andrássy-út 60 kommunista rendörségének, a "kommunista Gestapo"-nak az ügynöke ült a Szociáldemokrata Párt alelnöki és a kormány igazságügyminiszteri székében.[107] Ez a Riesz István most, Hompola eltávolítása után egyedül írta meg a "testület" jelentését s február 15-én közölte, hogy "Kovács Bélát az összeesküvésben való részvétel alapos gyanúja terheli, úgy hogy kiadatását indokoltnak tartom."[108]

Kovács Béla öntudatosan hárította el magától a vádakat. Február 14-én, mikor a Kisgazdapárt felszólítására Rajk belügyminiszter a kisgazdák képviselöi frakciója elött ismertette a vádakat, a megjelent Kovács Bélát társai melegen ünnepelték, ö pedig visszaverte Rajk vádjait. Néhány nap múlva, február 19-én a Kisgazdapárt Politikai Bizottsága elött jelent meg Kovács. Itt már meglehetösen feldúlva és mélységesen elkeseredve beszélt, óvott attól, hogy a párt cserbenhagyja, s azt emlegette, ha nem kap védelmet, olyan politikai lavina indulhat meg, amely másokat is magával sodorhat. Ez lényegében figyelmeztetés volt a pártvezetöség többi tagjához, hiszen például Tildy Zoltán már erösen ingadozott. Tildynek ugyanis jelentös szerepe volt a Kovács István-féle parlamenti vizsgálóbizottság tervének megbuktatásában, Kovács István február 7-i indítványát helytelenítette.[109] Most, a február 19-i politikai bizottsági ülésen a párt még védelméröl biztosította Kovácsot, úgy határozott, hogy a fötitkárt nem adja ki, nem járul hozzá büntetöjogi felelösségrevonásához. De egyben felkérték, hogy most már a szabadságoláson túlmenöen - mondjon le a fötitkári tisztségröl. Február 20-án Kovács Béla, Nagy Ferenchez írott levelében mind fötitkári, mind a "Kis Újság" föszerkesztöi tisztéröl lemondott. A levél kulcsmondata: "Az összeesküvésben nem vettem részt, abban bünösnek nem érzem magam. Egész életem munkájával kerültem volna szembe, ha a köztársaság, népünk szabadsága, a földreform, vagy a demokrácia bármely vívmánya ellen irányuló szervezkedésben részt vettem volna."[110]

Alig egy hónap telt el a hét fiatal képviselö elhurcolása óta, s a kommunistáknak a kisgazda fötitkár elleni két követelése máris teljesült: Kovács Béla elöször szabadságra ment, aztán lemondott. De úgy tünt, a harmadik cél, a végcél, Kovács Béla kiadatása és letartóztatása már nem sikerül.

Február 21-én, az ügyészség ismételt felszólítása nyomán, összeült a parlament mentelmi bizottsága. Farkas Mihály a kommunista, Marosán György a szociáldemokrata párt nevében javasolta Kovács Béla kiadatását. A Kisgazdapárt kijelentette, hogy Kovács nem bünös, s maga Kovács ezen az ülésen is megismételte, hogy nem vett részt összeesküvésben. Döntés nem történt, az ülést elnapolták. Másnap, február 22-én folytatódott a birkózás. A Kisgazdapárt képviselöi szilárdak maradtak. Ebben a szilárdságban és bátor küzdelemben jelentös szerepe volt a pártlap, a "Kis Újság" Kovács Bélát megelözö föszerkesztöjének, Dessewffy Gyulának. Csatlakoztak hozzájuk a közben új párttá alakult Sulyok-párt tagjai is, s a két párt szavazati többséggel bírt. Ezzel a többséggel leszavazták a Farkas-Marosán indítványt s újra felvetették a parlamenti vizsgáló bizottság gondolatát. A mentelmi bizottság így Kovács Bélát nem adta ki.

"Ez volt a magyar parlament legszebb órája" - állapította meg nem kis joggal Varga Béla.[111]

És ez volt, immáron nem az utolsóelötti, hanem az utolsó fellobbanás. Mert mindjárt utána a pislákoló tüz kialudt, pontosabban, kioltották.

A Kommunista Párt, mit sem törödve a parlament szabályszerü döntésével, követelte, hogy Kovács Béla menjen el a rendörségre és ügyében tegyen vallomást. Tildy Zoltán azonnal támogatta ezt a kívánságot, mint mondotta - Kovács Béla érdekében. Fejlett rabulisztikával így érvelt: ha nem teljesítik a kommunista követelést, akkor felbomlik a kormány, új választásokat írnak ki, így Kovács egy ideig parlamenti immunitás nélkül lesz és akkor a rendörség letartóztathatja.

Kovács Béla akkor vidéken volt, 20-i levele megírása után hazament szükebb hazájába, Baranyába, nehéz szívvel visszavonult a kies Mecsekaljára. Ami közvetlen ez után történt, távollétében történt.

Február 23-án a három nagy párt, kisgazda, kommunista és szociáldemokrata párt vezetöje, Nagy Ferenc, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád megállapodást kötött egymással. Lényege: Kovács Béla 24-én önként jelentkezik a politikai rendörségen és a nyomozó hatóságok rendelkezésére áll; mentelmi jogát nem kívánja igénybe venni; kihallgatása nem tarthat tovább 48 óránál s Kovács Bélát a rendörség nem veheti örizetbe; de a kihallgatás után a rendörség a kihallgatási iratokat átteszi az ügyészséghez, amely aztán a nyomozást tovább folytatja, s ha 4-6 nap leteltével úgy látja, hogy Kovács Bélára terhelö adatok vannak, akkor elrendelheti a letartóztatását.

Ez a megállapodás a politikai szofizma iskolapéldája lehetne, hisz a szó legszorosabb értelmében fedi a fogalmat: megtévesztö szándékkal felépített hamis érvelés, álokoskodás. Mert lényege, hamissága: a rendörség, az Andrássy-út 60 nem tartóztatja le ugyan Kovács Bélát, de a kihallgatással megteremti a lehetöségét annak, hogy késöbb letartóztassa - az ügyészség. A végeredmény ugyanaz.

Varga Béla, a jelentös magyar pap-politikusok korszerü megtestesülése, ellenezte Kovács Béla bemenetelét és tiltakozott ellene. Ellenezte Tildy és Nagy Ferenc elött egyaránt. Varga ezzel a parlament jogait védte. Kifejtette, hogy Kovács Béla országgyülési képviselö, s mint ilyen, a mentelmi jogot sem formailag, sem lényegileg nem sodorhatja veszélybe azzal, hogy - így vagy úgy - a rendörség kezére adja magát. A mentelmi jog - fejtegette a parlament elnöke - nem a képviselö magántulajdona, hanem a parlamenti demokrácia elvi közkincse. Kovács Béla, mint személy, nem adhat fel egy jogot, mert ezzel a többi képviselö jogát is veszélyezteti; a mentelmi jogot a képviselö nem egyénileg kapja, hanem mint az egész, mint a palament tagja.[112]

Varga Béla tiltakozása nem használt. Kovács Bélát táviratilag Budapestre hívták s közölték vele a megállapodást. Varga Béla Kovács elött újra elmondta érvelését. Kovács Béla, a szerencsétlen, agyonszorongatott ember azonban ekkor már olyan idegállapotba került, hogy egyik végletböl a másikba esett: egyszer agyon akarta löni Nagy Ferencet, máskor öngyilkos akart lenni. Végül olyan lett, mint a kezesbárány, mert Tildy azt magyarázta: ha Kovács Béla vallomást tesz s esetleg egy magyar bíróság elítéli, akkor ö, Tildy, mint államelnök kegyelmet ad, s legfeljebb az történik, hogy Kovács Béla visszavonul a politikától; máskülönben esetleg orosz bíróság elé állítják s akkor ö, az államelnök semmit sem tehet. Hozzátette még: a "magyar megoldást", beleértve a Tildy által adandó kegyelmet, Rákosi Mátyás is hajlandó elfogadni.

Kovács Béla végülis február 25-én délelött 10 órakor, mint "moriturus" megjelent a hírhedt rendörközpont épületében. Pfeiffer Zoltán v. igazságügyi államtitkár kísérte el. A kihallgatásokon Pfeiffer nem mindig volt jelen. Egyes források szerint Kováccsal durván bántak, szidalmazták és fizikai kényszert is alkalmaztak, de nem tudták elérni, hogy beismerö vallomást tegyen. Szemtanúk szerint amikor elhagyta az Andrássy-út 60-at: "megváltozott ember volt." Elmondta, hogy odabent eléje vezették az összevert, agyonkínzott vádlottakat, akik ekkor már egyre azt hajtogatták, hogy ö, Kovács Béla az összeesküvés feje. S Kovács Béla, látva ezeket a meggyötört embereket, hogy megmentse öket a további kínzástól, nem tudta szemükbe mondani, hogy hazudnak.[113]

Aznap este csukott teherautó állt meg egy budapesti ház elött. A Dunapart közelében, a Váczi-utca szomszédságában állt ez a ház. A teherautó ponyvája fellendült, orosz NKVD-legények ugráltak le róla, felrohantak a házba, megszállták a lépcsöházat, benyomultak az egyik elsöemeleti lakásba. Kékszemü, erös testalkatú, de fáradt és megtört embert hurcoltak ki, leráncigálták a lépcsökön s az utcán betuszkolták a fedett teherkocsiba.

Kovács Béla volt.

Szviridov tábornok a politikai rendörségen végrehajtott tanúvallomás jegyzökönyveiben, Kovács "vallomásában" olyan mozzanatokat "fedezett fel", melyek alapján veszélyeztetve látta a Szovjetunió biztonságát, s orosz katonai érdekekre való hivatkozással a magyar többségi párt fötitkárát elhurcoltatta. Ezért kellett Kovács Bélának bemennie az Andrássy-út 60-ba - azért, hogy legyenek jegyzökönyvek. De Rákosi Mátyás állta a szavát: nem ö tartóztatta le Kovácsot, nem a politikai rendörség vette örizetbe. Csak tálcán vitte az oroszoknak.

Néhány hét múlva az NKVD Kovács feleségének mosásra kiadta férje véres alsónemüjét. Szándékosan tette ezt, a megfélemlítés szándékával. A meggyötört kisgazdapárti fötitkár véres alsóruhája lett a Magyarországon uralkodó politikai viszonyok szimbóluma.

Az összeesküvés címén persze több embert tartóztattak le, nemcsak Kovács Bélát és a kisgazda képviselöket. Sok feleség, szülö, gyerek látta eltünni szeretteit az Andrássy-út 60 kapuja mögött. A 15 fö vádlotton kívül több mint száz embert hurcoltak el az összeesküvési komplexum keretén belül, több hullámban összesen 140 személyt ítéltek el, részben nyílt, részben titkos tárgyaláson. Ezenkívül igen sokat internáltak, késöbb szabadon engedtek, de vagyonukat elkobozták, többet arra kényszerítettek, hogy más városba költözzék.[114]

A fövádlottak közül a "katonai vonal" tagjait 1947 április 16-án, a "politikai vonal" tagjait augusztus 29-én ítélték el. Donáth Györgyöt, Dálnoki Veress Lajost és András Sándor tábornokot halálra ítélték, Dálnoki Veress ítéletét késöbb átváltoztatták életfogytiglanra; Donáthot és Andrást kivégezték. A tárgyaláson a vádlottak, jóllehet meggyötörve jelentek meg, férfiasán viselkedtek. Dálnoki Veress Lajos 16 kilót fogyott, csont és bör volt. Szentmiklóssy annyira megváltozott, hogy mikor bevezették a terembe, saját anyja sem ismerte meg. Kiss Károly a tárgyaláson vádolta magát, gépiesen, iskolásán beszélt, mint aki betanult szöveget mond. Utólag kiderült, hogy a tárgyalás elött folyamatosan 64 injekciót kapott.[115] A vádlottakat a rendörségen föleg azzal kínozták, hogy nem engedték öket aludni s állandóan éles reflektorfényt irányítottak rájuk. Alkalmazták a hipnotizálást és a pszichológiai kínzást is, Dálnoki Veress Lajost például állandóan azzal a hazugsággal gyötörték, hogy felesége a legnagyobb nyomorban él és átkozza öt, férjét, mert miatta ilyen helyzetbe került.[116]

Dálnoki Veress Lajos ügyvédje, Kardos János, aki nem kis veszélynek téve ki magát, hösiesen vállalta a számos más védö által elutasított ügyet, a tárgyalás végén, az ügyész szavai után felszólalt:

- Mélyen tisztelt Ügyész Úr! Az ítélet, amit kér a legsúlyosabb. Kérem, egyetlen egy konkrétummal bizonyítsa Veress Lajos bünösségét.

Az ügyész csak hosszú csend után szólalt meg:

- Veress Lajos hátbatámadta a demokráciát, s büne annál nagyobb, mert a demokrácia még gyermekcipökben jár.

Ilyen sommás, általánosságban mozgó vádak alapján mondtak ki halálos ítéleteket, s most, mikor Kardos védö újra megkérdezte az ügyészt, hogy Veress "mivel támadta hátba a demokráciát?" - a tanácselnök megvonta a szót az ügyvédtöl.[117] Hitelt érdemlöen nem sikerült bizonyítani az összeesküvés vádját. Nem lehetett, hisz fegyvert nem gyüjtöttek, löszerraktáraik nem voltak, fegyveres akciót nem szerveztek, minden kémszervezettel vagy kémmel megtagadták az együttmüködést. Az ítélkezés felületes, szakszerütlen, koholmányra épülö jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint a vádirat következö mondata: "A Népbíróság ugyan látja a vádlottak elöadásából, hogy társulásuk eredetileg és egy bizonyos szakaszán keresztül nem irányult a demokratikus államrend megdöntésére, azonban... alaposan feltételezhetö a vádlottaknak a felszabadulás utáni fejlödéssel szemben... táplált ellenséges érzülete."[118] A vád tehát olyan ingatag alapokra épített, mint "feltételezés" és "érzület", ilyen bizonyítással küldött embereket a halálba és mért ki több vádlottra is igen magas, 10-15 évig terjedö börtönbüntetést is.

Az utolsó szó jogán Erdély szülötte, Dalnoki Veress Lajos annak illusztrálására, hogy nem vétett a demokrácia ellen, történelmi leckét adott a bíróknak a történelmi Magyarországon kialakult erdélyi demokráciáról (tizedes rendszer, kaláka-rendszer, vallási türelem) s annak örök hagyományairól. Donáth György pedig az utolsó szó jogán bebizonyította, hogy a vádlottak semmiben sem követtek el törvénysértést; ellenben az igazságügyi szervek kerültek szembe a magyar törvényekkel, amelyekkel nem egyeztethetö össze, hogy a vádlottakat a megszálló szovjet haderö nyomozószervei is kihallgatták. Donáth leszögezte azt is, hogy a magyar nyomozók egyetlen párt, a kommunista párt befolyása alatt állnak.[119] Donáth György nem kért kegyelmet. (Tildy Zoltán pedig nem adott.) Donáth, kortársai szerint, vezetésre született, ragyogó tehetségü politikus volt, izzó magyar, önfeláldozó, kristálytiszta, valóságos római jellem. Kivégzése elött utolsó szava ez volt: "Istennel a hazáért!"

Hogy az összeesküvés valóban nem létezett s abban a Kisgazdapárt s így Kovács Béla sem vehetett részt, annak talán legföbb bizonyítéka, hogy "a föszereplö" Kovács Bélát a szovjet hatóságok soha nem állították bíróság elé. Kovács-per nem volt. Kerek kilenc évig raboskodott a Szovjetunióban és 1956 elején engedték haza Magyarországra.

A Kisgazdapárt ezután folytatta a hónapok óta tartó koalíciós játékot, a "belsö béke" megteremtését. E "béke" érdekében hozzájárult olyan kommunista követelésekhez, politikai programpontok lefektetéséhez, amelyek már az ország teljes bolsevizálását voltak hivatottak elökészíteni. Azonkívül, hogy magában a pártban lehetövé vált a kommunistákkal cinkos elemek betörése a kulcspozíciókba, a Kisgazdapárt elfogadta többek között a legerösebb bástya, az egyház megtörését célzó intézkedések tervét: tankönyvek államosítása, fakultatív hitoktatás bevezetése; elfogadta a szabadgazdálkodás felszámolását s a tervgazdaság bevezetését szolgáló elképzeléseket, a bankok és hitelintézetek államosítását; elfogadta szövetkezeti központ felállítását, ami szervezeti elökészítése volt a magánparasztok megtörésének, a kolhozosításnak.

Nagy Ferenc a lemondás gondolatával játszott, de aztán mégis inkább maradt, átalakította a kormányt s fontos tárcákat juttatott a Forum-csoport embereinek (Ortutay kultuszminiszter, Mihályfi tájékoztatásügyi, a kommunistákkal és oroszokkal rendkívül jó viszonyban lévö Dinnyés Lajos hadügy). A Kisgazdapárt képviselöcsoportja megpróbálta feltartóztatni a fejleményeket s a pártvezetöség és a baloldali pártok között újabb, engedményes megállapodások elfogadását megtagadta. Kilencvenöt képviselö tiltakozást írt alá, de az egész ügy azzal végzödött, hogy a pártvezetöség meggyözte a képviselöket s azok feladták ellenkezésüket. A következmény az lett, hogy újabb jelentös politikusokat távolítottak el a pártból. Nagy Ferenc már korábban javasolta a következetesen antikommunista veterán, Pfeiffer Zoltán eltávolítását, végül is Pfeiffer és csoportja maga lépett ki. Az 1947-es év eleje óta ezzel 31-gyel csökkent a többségi párt képviselöinek száma. Ekkor már az volt a helyzet, hogy a kormánygépezet 70 %-ban a baloldali pártok kezén volt, a vidéki rendörkapitányságok pedig 100 %-ban.[120]

Miután mindez elvégeztetett, Nagy Ferenc miniszterelnök május 14-én háromhetes szabadságra ment Svájcba, hogy az elmúlt hónapok zaklatásait és fáradalmait kipihenje.

Másnap a "New York Times" budapesti tudósítása ezeket írta: "Nagy Ferenc hivatalának vezetését Rákosi Mátyás kommunista miniszterelnökhelyettes veszi át. Magánforrások szerint Nagy Ferenc svájci üdülése tovább tart, mint három hét. A miniszterelnök abban reménykedik, hogy mindaddig az ország határain kívül tud maradni, amíg a magyar békeszerzödés ratifikációja a magyar kommunista pártot megfosztja legerösebb támaszától, a megszálló orosz haderötöl."[121]

1947. február 10-én ugyanis - ez volt egyébként a nap, mikor a Kisgazdapárt vezetösége visszavonta a parlamenti vizsgáló bizottság kiküldésének tervét - Párizsban a gyöztes hatalmak aláírták a magyar békeszerzödést. A magyar politikai élet tényezöi, s az egész magyarság arra számított, hogy a szerzödés ratifikálásától számított 90 napon belül az oroszok kötelesek kivonulni, elöször minimumra csökkentik az orosz eröket, majd megszünik az idegen megszállás. Ennek legkésöbb szeptember közepéig kellett volna megtörténnie.

Nagy Ferenc, emlékiratai szerint, nem gondolt kintmaradásra. Erre erövel kényszerítették. Mert ahogy a január 17-én kiadott fiatal képviselök rendörségi vallomásait arra használták a kommunisták és az oroszok, hogy kikapcsolják Kovács Bélát, úgy most Kovács Béla vallomásait használták arra, hogy kikapcsolják Nagy Ferencet is.

Kovács Béla elhurcolása után mintegy tíz nappal, március 5-én a SZEB amerikai szektorának a vezetöje, Weems tábornok jegyzéket adott át a SZEB szovjet vezetöjének, aki egyben a SZEB elnöke is volt. Az Egyesült Államok kormánya, a szövetségesek közötti egyezmények értelmében, jogosult volt szót emelni, s most azt kívánta, hogy az ún. összeesküvési ügyet és Kovács Béla ügyét is új testület vizsgálja ki: a három nagyhatalom, Amerika, Anglia és a Szovjetunió, valamint a magyar miniszterelnök, honvédelmi-, belügy- és igazságügyminiszter részvételével alakított bizottság. A Szovjetunió az amerikai kívánságot elutasította. Késöbb a magyar kormány, még Nagy Ferenc otthon tartózkodása idején, kérte a Szovjetuniót, hogy Kovács Bélát adják át a magyar hatóságoknak. Ezt a kísérletet az Egyesült Államok is támogatta.[122]

Ehelyett az történt, hogy május 28-án, amikor Nagy Ferenc már két hete szabadságon volt, a budapesti minisztertanácson az elnöklö Rákosi Mátyás bejelentette: a SZEB alelnöke, Szviridov tábornok közölte, hogy a Szovjetunió elutasította Kovács Béla átadását, továbbá, hogy a vallomási jegyzökönyvekböl kiderül - az összeesküvésben Nagy Ferenc is részes volt. Nagy Ferenc is, és Varga Béla is, a parlament elnöke. E terhelö vallomást a letartóztatott Kovács Béla sajátkezüleg írta, és aláírta. Rákosi ezekután azt javasolta: a minisztertanács hívja haza Nagy Ferencet, hogy tisztázhassa magát a vádak alól.

Ez a machiavellista, képmutató, hidegvérü bejelentés végetvetett Nagy Ferenc miniszterelnökségének. A kisgazda politikus Svájcból felhívta barátait, többek között Varga Bélát, s azt a tanácsot kapta, ne jöjjön haza. Két nap sem telt bele, Nagy Ferenc telefonon, majd a berni magyar nagykövetségen írásban is, május 30-án bejelentette lemondását.

Másnap Varga Béla, jogosan tartva attól, hogy öt is letartóztatják s ha megkínozzák, sok más ártatlan személyt kompromittáló vallomást csikarhatnak ki belöle, titkos utakon külföldre távozott: "Csillagos ég alatt elhagytam hazámat."[123]

Rákosi és az oroszok még mindig folytatták a többpártrendszer játékát s valósággal gúnyt üztek a parlamenti demokráciából. Miután az 1945-ös többségi pártot, a Kisgazdapártot vezetöi leberetválásával összetörték, biztosak voltak a dolgukban s úgy vélték, hogy a külföld elnémítására újabb "szabad" választást rendezhetnek. Hiszen - gondolták - a Kisgazdapárt, az otthon maradt Tildyvel, az új miniszterelnöknek megtett, oroszokkal és kommunistákkal baráti viszonyban lévö Dinnyéssel, s a már régen társutasnak számító, általában erösen italos Dobival mint új pártelnökkel, valójában behódolt, s így egy újabb választáson semmiképpen sem ismételheti meg az 1945-ös döntö sikert. Egy hatalmas, imponáló polgári többség, illetve többségi párt megakadályozásának reményében azt is megengedték, hogy több kisebb polgári párt induljon, de úgy, hogy ez a sok párt a polgári tábort atomizálja. Ezenkívül új választójogi törvényt hoztak, amely a választójogot erösen leszükítette. Különféle ürügyekkel csaknem egymillió szavazót zártak ki a választásból. Nem szavazhatott például az, akit korábban internáltak, vagy B-listára került, vagy "horthysta", "fasiszta" stb. volt. Kizártak a választói névjegyzékböl sok papot, szerzetest s szerzetesnöt, sok apácát azzal a felháborító indokolással, hogy "romlott életet" folytat. Végül a kommunista belügyminiszter, Rajk megszervezett egy nagyszabású választási csalást (kékcédula), s a választás napján felbérelt tízezreket teherautókkal körbeutaztatott: ezek kék szavazócédulájukkal több helyen is leszavaztak - a kommunista pártra.

Azoknak a tömegeknek, amelyek 1945-ben a Kisgazdapártra szavaztak, természetes örököse, a kereszténydemokraták mellett, az a "Szabadságpárt" lett volna, melyet Sulyok Dezsö és képviselötársai az 1946 márciusi kizárásuk után alapítottak. E képviselök mind a parlamentben, mind választókerületükben mindig kendözetlenül feltárták a helyzetet és megbélyegezték a rendörségi visszaéléseket. Maga Sulyok Dezsö a parlamentben, már Kovács Béla elhurcolása után, a Dinnyés-kormány bemutatkozásakor, június 12-én többek között rámutatott, hogy Magyarországon fojtogatják a sajtószabadságot, eluralkodik a terror és a félelem, majd szószerint kijelentette: "Rendörállammá alakultunk át, valóságos rendörállammá, ahol a rendörség befolyása nemcsak a közéletre, hanem az egyes emberek magánéletére is elviselhetetlenül ránehezedik."[124] Másnap az amerikai törvényhozásban Joseph Ball minnesotai republikánus szenátor nyilvános dícséretben emlékezett meg e szavakról s szólt a magyarság súlyos helyzetéröl.[125] Néhány hét múlva, július 1-én a magyar parlamentben a magyar vörös Danton, Révai József, megszakítva Sulyok egyik beszédét, kifejezetten az orosz haderöt szólította fel, hogy a szovjetrendszer gyalázása miatt járjon el Sulyok ellen.[126] Nem sokkal ezután Sulyok Dezsö feleségével együtt Nyugatra menekült, a Szabadságpárt pedig feloszlott.

Márpedig, ha a Szabadságpárt akadálytalanul indulhat, szakértök és közvéleménykutató vizsgálatok szerint nemcsak akkora többséget kapott volna, mint 1945-ben a Kisgazdapárt, hanem nagyobbat: 60-65 százalékot. Annál is inkább, mert a püspöki kar is ezt a pártot támogatta volna. A pártnak rövid ideig megjelenö lapja, "A Holnap" olyan népszerü volt, hogy elérte a kis Magyarországon csodának számító 300 000-es példányszámot. De csak néhány szám jelenhetett meg, akkor a lapot készítö nyomda szakszervezete, kommunista utasításra, megtagadta a lap kinyomását, megbénítva így a sajtószabadságot. Az 1947-es választáson tehát a legföbb versenytársat, mely óriási többséget vonzott volna magához, eleve kiiktatták a versenyböl.

Ilyen elözmények s a kommunisták említett elökészületei után a magyar nép 1947 augusztus 31-én járult az urnákhoz. A választási harc elkeseredett volt. A kommunistaellenes pártok gyüléseit terrorral zavarták, "ütlegelö bandák" nemegyszer véresre verték a nem-kommunista szónokokat.

Az eddigi koalíció négy pártján (kisgazdák, szociáldemokraták, kommunisták, parasztpártiak) kívül hat említésre méltó alakulat indult.

A Kisgazdapártból kivált volt miniszterelnökségi államtitkár, Balogh István "Független Magyar Demokrata Párt" néven külön csoportot alakított. A választási harcban ezt a pártot a kommunista propaganda feltünöen kímélte, viszont ez a párt feltünö élesen támadott más polgári pártokat.

A Kisgazdapártból eltávolított Pfeiffer Zoltán v. igazságügyi államtitkár és köre megalapította a Magyar Függetlenségi Pártot és lendületes választási harcot vezetett. Föleg ez a párt volt a Balogh-párt támadásainak célpontja.

Megalakult a Magyar Radikális Párt, amely lényegileg a szociáldemokrata pártból kiintrikált régi pártelnök, a következetesen antikommunista Peyer Károly mögé sorakozott fel.

Indult a korábbi, törpe Polgári Demokrata Párt.

Fellépett a köztársasági törvény ellen szavazó Schlachta Margit is, Keresztény Nöi Tábor nevü szervezetével.

Last but not least - a legérdekesebb jelenség volt az országos választáson most elöször jelentkezö Demokrata Néppárt, mely leegyszerüsítve Barankovics-párt néven vált ismeretessé. Most indult elöször, jóllehet régi politikai alakulás volt. 1944 végén létesült. A földreformot követelö katolikus szociális vonal, Kerkai páter és a KALOT, valamint a Hitlerrel szembeni magyar konzervatív ellenállás összefogásából született. Magja a Katolikus Szociális Népmozgalom volt, elsö neve Keresztény Demokrata Néppárt. A párt elnöke, Pálffy József gróf, a késöbb, 1945-ben az oroszok által megölt Apor györi püspök unokaöccse volt. Pálffy kapcsolatban állt a német megszállás alatt illegálisan szervezkedö Magyar Fronttal, szorosan együttmüködött az illegalitásban lévö kisgazdákkal, szociáldemokratákkal, parasztpártiakkal, söt, némi lelkiismereti dilemma leküzdése után, az illegális kommunistákkal is. Pálffy József nagy személyes bátorságot tanúsított, az ellenállási munkát a német megszállás alatti országban mindenkor személyes biztonságának veszélyeztetésével végezte.[127] Vele együtt sok kockázatot vállalt az ellenállásnak Habsburg Ottó által irányított legitimista csoportja, melynek élén Pallavicini György örgróf állt. Így például gyakran Pallavicini palotája volt az ellenállási mozgalom tanácskozó központja, mert Pallavicini itt rejtegette a szociáldemokrata Szakasits Árpádot, aki a nagynevü arisztokrata palotájában keresett és talált menedéket.[128] E keresztény néppárt szervezkedését támogatta Serédi hercegprímás, Apor györi és Mindszenty veszprémi püspök. Mindszenty kezdeményezte és vállalta az immár reménytelen és oktalan háború befejezését sürgetö memorandum megszerkesztését. Mindszenty és a püspökök, s a katolikus mozgalom "Dunántúl" nevü akció-programja bujtatta többek között a Hitlerek által üldözött zsidókat a kolostorokban, s a mozgalom illegális sajtótermékeket terjesztett. E keresztény ellenállás sokkal több kockázatos akcióra vállalkozott, mint a többi polgári vagy marxista párt, lényegesen többet tett, mint pl. az illegális kommunisták.[129] Mégis, vagy talán éppen ezért, amikor Hitler bukása után a debreceni kormány körül 1945-ben nyíltan szervezödtek a politikai pártok, a kereszténydemokrata párt müködését nem engedélyezték. Illetve, Debrecen papíron engedélyezte, de Budapesten az Országos Nemzeti Bizottság, Vas Zoltán kommunista föpolgármester kívánságára, nem adta meg a müködési engedélyt. Csak az 1945-ös választás elöestéjén, az utolsó pillanatban, amikor már késö volt, adtak ki engedélyt, viszont ekkor már nem lett volna értelme indulni. Így a püspöki kar annak idején a Kisgazdapárt támogatása mellett döntött.

A párt éléröl közben eltávolították az érdemekben oly gazdag Pálffy Józsefet s egy nagynevü publicista, katolikus értelmiségi, Barankovics István lett, fötitkári címmel, a párt vezére. A párt programja a pápai enciklikák szociális elveit hirdette korszerü fogalmazásban; vezetötagjai között voltak, akik kapitalista-gyülöletükben a szocializmusért és államosításért lelkesedtek (Kerkai), s voltak, akik a szabad piacgazdálkodást hirdették (Kovrig). A hivatalos pártprogram a kettö közötti középutat képviselte. A párthoz ekkor, 1947-ben több olyan tehetséges fiatal politikus is csatlakozott, aki addig a Kisgazdapárt tagja volt. Bizonyos, hogy a Demokrata Néppárt indulását Rákosiék és az oroszok azért tették lehetövé, hogy a Kisgazdapárttól szavazótömegeket hódítson el. Így is történt.

A kommunisták az 1947-es választás elött biztosak voltak a diadalban. Úgy vélték, hogy mivel a hatalmi pozíciók túlnyomó többségével már úgyis rendelkeznek, s mivel a magyar nép 1945 óta még jobban meg lett félemlítve, továbbá, mert a kisgazdák szükségszerüen lehanyatlanak s a polgári tábort atomizálták, végül mivel Rajk belügyminiszter gondoskodott a kékcédulás csalásról, - végre eljutnak oda, hogy "szabályszerüen", a "többpártrendszer" játékszabályaival imponálóan nagy többségi párttá alakulnak. Most is gondoskodtak azonban arról, hogy az eddigi koalíció négy pártja eleve további együttmüködésre kötelezze magát, lényegileg tehát blokk-választás volt. Egy-két számítás, pl. a kisgazdák visszaesése, bevált ugyan, de legföbb számításuk nem: az eredmény újabb súlyos csalódást hozott a kommunista pártnak.

Minden mesterkedés ellenére mindössze 22.3 százalékot kaptak. Forma szerint ugyan a "legnagyobb" párt lettek, de az is nyilvánvaló volt, hogy tekintve a terrort és csalást, ténylegesen annyi szavazatot sem kaptak, mint 1945-ben a kb. 17 százalékkal.

A hivatalos választási eredmény a következö volt:

Kommunisták 22.3 %. Kereszténydemokraták, Barankovics-párt: 16.4 %. Kisgazdapárt: 15.4 %. Szociáldemokraták: 14.9. Pfeifferék: 13.4  %. Nemzeti Parasztpárt: 8.3 %. Balogh-párt: 5.2 %. Peyerék: 1.7 %. Schlachta: 1.4 %. Polgári demokraták: 1 %.

Feltünöen jelentös volt az éppen csak hogy létrejött kereszténydemokraták nagy sikere; nem volt váratlan a kisgazdák óriási hanyatlása; figyelemreméltó volt a szociáldemokraták csekély visszaesése és a Nemzeti Parasztpárt csekély erösödése. Jelentös volt a Pfeiffer-csoport sikere, söt az is, hogy Schlachta Margit 4 mandátumot szerzett.

Bár a kommunisták azzal vigasztalták magukat, hogy a koalíció négy pártja együtt 60 százalékot kapott s az ellenzék együttesen csak 40 százalékot, ez az aritmetika mellébeszélés és önámítás volt annak a pártnak a részéröl, amely látványos többségre tört, de amellyel szemben még mindig az ország választóinak több mint 77 százaléka nyilatkozott. Az igazi arány nem 60-40, hanem 20-80 volt: csaknem 80 százalék nem szavazott a kommunistákra.

Ha figyelembe vesszük, micsoda mesterkedéseket folytatott a kommunista párt 1945 óta, ha tudjuk, milyen óriási anyagi eszközök felett rendelkezett, ha számolunk azzal, hogy milyen megfélemlítö hatása lehetett az összeesküvés! pernek, s végül tudjuk, hogy az orosz hadsereg még mindig az országban volt, s a választás szinte totális kommunista manipulációk jegyében történt, nyugodtan mondhatjuk - e választással a magyar nép meg 1945-nél is nagyobb bátorságot mutatott. (Csehszlovákiában 1946-ban, orosz megszálló hadsereg nélkül is, az ottani kommunista párt országosan kerek 38 százalékot kapott, söt, Cseh- és Morvaországban (Böhmen, Mähren) 40 %-ot.)

Rákosi Mátyás gyözelmi mámort színlelve, de vérzö orral és bosszútól lihegve most már elkezdhette ennek az újabb antikommunista választási eredménynek a megsemmisítését is. Folytatta a szalámitaktikát.

A Kisgazdapárt már le volt nyesve, most, második nagy operációként a még mindig független Szociáldemokrata Pártot igyekezett felszámolni, utána pedig a Nemzeti Parasztpártot. Ezutánra hagyta a mindenféle pártnál hatalmasabb bástya, az egyház és Mindszenty bíboros megostromlását és ledöntését. Végül még saját pártjában is kíméletlen nagytakarításra készült, kiirtásra szemelte ki belsö ellenfeleit és az idealista kommunistákat.

Mindezt Sztálinnal a háta mögött, ahogy büszkén mondogatta, mint Sztálin legkedvesebb magyar tanítványa.

A Szociáldemokrata Párt likvidálása

A Szociáldemokrata Párt bizonyos vonatkozásokban a Kisgazdapártnál is jelentösebb ellenfele volt, vagy lehetett volna a kommunistáknak. Számszerüleg és a választási eredmény alapján persze a többségi Kisgazdapárt volt a hatalomátvétel legnagyobb akadálya. E párt puszta léte és választási sikere dokumentálta, hogy a kommunista párt nemzeti vonatkozásban mennyire kisebbségben van. A Szociáldemokrata Párt puszta léte viszont azt dokumentálta, hogy a kommunisták a munkásosztályon belül is kisebbségben vannak. A Kisgazdapárt likvidálásával, az 1947-es választás konstrukciójával el kellett jutni oda, hogy a parlament számszerüleg legnagyobb pártja a kommunista párt; ezt el is érték, 100 mandátummal a legnagyobb frakciót alkották. A Kisgazdapárt már csak árnyéka volt régi önmagának, s így a magyar politikai színskála legjelentösebb független eröcsoportja a szociáldemokrácia, illetve a Magyar Szociáldemokrata Párt lett. Súlyát, még a kisgazdákkal szemben is, növelte két körülmény. Egyik, hogy nagyobb múltra tekinthetett vissza, a pártot Magyarországon a 19. század végén alapították, csaknem hat évtizedes múltja volt. A másik, hogy míg a Kisgazdapártnak nem volt külföldi, európai bekötöttsége, a szociáldemokraták a nagy nemzetközi mozgalom kapcsolataival és annak öntudatával politizálhattak. A magyar szociáldemokrácia különleges érdemeket szerzett azzal - s ez történelmi érdeme volt -, hogy a 19. század elejétöl következetesen küzdött a választójog kiszélesítéséért. Az Osztrák-Magyar Monarchia magyarországi szociáldemokrata részlege a k. u. k. szocializmus lehetöségeivel élve már a századfordulón megalapozta súlyát a magyar politikai életben, de, többek között éppen a választójog korlátozottsága miatt, jelentös parlamenti erövé nem emelkedhetett.[130] A két világháború közötti idöszakban sem tudott nagyobb tömegeket maga mellé állítani.

Több mint félévszázados történelmi múlt felemelö büszkeségével s aránylag jó organizációval a Szociáldemokrata Párt, különösen a Kisgazdapárt felmorzsolása után, jelentékeny politikai tényezö lehetett volna. De ekkor már, részben saját hibájából, részben a kommunista infiltráció, majd terror következtében a politikai arénában nem a pompásan vívó bajnok, hanem csak az áldozat szerepe várt rá.

Saját hibája az volt, hogy 1946. március 5-én, a Nemzeti Parasztpárttal együtt, összefogott a kommunistákkal és azok kezdeményezésére megalapította a Baloldali Blokkot. A pártvezetöség ezzel, akarva-akaratlan, hozzájárult az 1945-ös választás eredményének az átfunkcionálásához. A magyar választópolgár, a magyar munkásság jelentékeny része 45-ben elsösorban azért adta szavazatát a Szociáldemokrata Pártra, hogy annak ereje legyen szembeszállni a kommunista törekvésekkel. A magyar nép 45-ben antikommunista parlamentet akart és hozott létre. Azzal viszont, hogy a két baloldali, nem kommunista párt már öt hónap múlva segédkezet nyújtott egy olyan parlamenti konstrukcióhoz, amely a választás 83-17%-os antikommunista-kommunista képletét felborította, s a nagy többségi pártot a pártközi értekezleteken - s akkoriban a magyar politika kérdéseiröl itt döntöttek - 3:1 arányban kisebbségbe szorította, a parlamenti demokráciát végzetes útra vitte. Egyúttal azonban a két baloldali párt maga alatt is vágta a fát, mert a kommunisták fogságába adta magát. E pártok vezetösége azzal érvelt, s néha még a pártok legjobbjai is elfogadták ezt az érvelést, hogy az igazi haladás, a nagyszabású reformpolitika, a reakció leküzdésének szükségessége megköveteli a baloldali egységfrontot, akciófrontot - a polgári többséggel szemben. A Szociáldemokrata Párt ezzel végleg felrúgta a kisgazdákkal a nehéz idökben, 1943-ban kötött együttmüködési megállapodást, s éppen akkor, mikor arra a legnagyobb szükség lett volna s helyesebb irányba terelhette volna a belpolitikai fejlödést. A szociáldemokraták mintha nem ismerték volna az orosz mensevikek, az orosz szociáldemokraták történetét és sorsát, hogy ti. a bolsevikok 1918-ban hogyan buktatták meg öket, hogyan kényszerítették ki 1921-22-ben önmaguk feloszlatását, s 1931-ben egy nagy kirakatperben hogyan semmisítették meg a szociáldemokrácia maradványait is. A Baloldali Blokk tagjaként a szociáldemokrata pártvezetöség, nem egyszer talán jobb meggyözödése ellenére, automatikusan részese lett a Kisgazdapárt ismert fojtogatásának, lemészárlásának, s olyan szégyenletes helyzetbe jutott, hogy hozzá kellett járulnia a képviselök, majd Kovács Béla kiszolgáltatásához.

A Szociáldemokrata Párttal szemben aztán a kommunisták lényegében ugyanazt a menetrendet és eszközöket alkalmazták, mint a Kisgazdapárttal szemben: infiltráció, polarizáció, oroszokkal való megfélemlítés, lélekvásárlás.

Hogyan kezdödött?

Az egyik legöntudatosabb s a szociáldemokrata hagyományokra legbüszkébb fiatal politikust, Szélig Imrét az 1947-es választások elöestéjén egy szovjet örnagy látogatta meg. Nem akármilyen örnagy, hanem a Cseka-utód NKVD egyik örnagya. Már késöre járt, közeledett az éjszaka. Az örnagy azt tudakolta: Szélig miért ellenzi, hogy a választáson szociáldemokraták és kommunisták közös listán induljanak, miért ellenzi a "munkásegységet", a két párt egyesülését? De ennél is fontosabb volt az örnagy számára, hogy vajon Szélig a választások után, s a Vörös Hadseregnek Magyarországról való kivonulása után nyilvánosságra hozza-e az orosz atrocitásokról gyüjtött adatait? Az örnagy e kérdése az akkori helyzetben már nyílt fenyegetésnek számított, a látogatás pedig zsarolásnak. Befejezésül az örnagy kérte Széliget, másnap adja vissza a látogatást, találkozzék vele megadott helyen, de erröl ne értesítsen senkit, a dolognak titokban kell maradnia. Ő, az örnagy majd kocsival jön Széligért. Szélig mindjárt másnap tiltakozást juttatott el Puskin orosz nagykövethez, kérve, hogy ha vele tárgyalni akarnak, ez hivatalos helyiségben történjék és ne éjnek idején. Puskin azt a meglepö választ adta, hogy Széliget nyilvánvalóan a Hitlerékhez szegödött Vlasszov tábornok ellenforradalmár ukránjai akarták elrabolni, azért, hogy ezzel a Szovjetuniót kompromittálják. "Sajátságos azonban - írja Szélig -, hogy a Puskin követnél tett tiltakozás után az állítólagos vlasszovista nem jelent meg az elözetesen megállapított találkán. Jólinformált "ellenforradalmár" volt."[131]

Szélig megfélemlítésének kísérlete nyilván azzal a szándékkal történt, hogy híre menjen s fokozza a bizonytalanságot a szociáldemokrata táborban. A pártban azonban ekkor még abszolút többsége volt annak, hogy a szociáldemokraták örizzék meg szervezeti önállóságukat s a választáson is ez érvényesüljön. Bár a pártban ekkor már erösen tevékenykedett a kommunisták járszalagján mozgó baloldal, tömegbázissal egyáltalán nem rendelkezett. A kommunistákkal való fúzió leghatározottabb ellenzöje ugyanis a Szociáldemokrata Pártban - a munkásság volt. A valóságos fizikai dolgozók szociáldemokrata gyürüjét a kommunisták sohasem tudták áttörni. A gyárakban, az üzemi választásokon a kommunistákkal szemben mindig a szociáldemokrata lista gyözött. E munkásságra támaszkodva a pártvezetöség nemrégiben még sikerrel verte vissza azt a kommunista próbálkozást, hogy a Szociáldemokrata Pártot is, habár egyelöre csak szörmentében, belekeverjék az összeesküvési perbe. Rajk belügyminiszter ugyanis az elsö pártközi értekezleten, januárban, arról beszélt, hogy terhelö adatok merültek fel Szeder Ferenc és Takács szociáldemokrata politikusok ellen is. A párt ekkor mindjárt a sarkára állt és nem volt hajlandó belemenni a veszedelmes játékba, hogy akárcsak egyetlen jelentös tagjának "bünösségét" is elfogadja. A kommunisták akkor meghátráltak, a fö falat ekkor még nem a szociáldemokrata, hanem a Kisgazdapárt volt.[132] De ez a határozott önvédelem nem változtat azon, hogy a szociáldemokrácia a Kisgazdapártot cserbenhagyta, s hogy az összeesküvés tényét, annak kisgazda vonatkozásait a szociáldemokrata pártvezetöség mindig Rákosiék szellemében és javára értékelte. "A megfélemlített Szociáldemokrata Párt segédkezet nyújtott a nagy, erös demokratikus párt (a Kisgazdapárt) felhasogatásához. Csak az 1947 aug. 31.-i választás után jött rá, hogy a kommunisták mennyire visszaéltek vele" - mondja azoknak az éveknek egy jószemü, tudós megfigyelöje.[133]

Az 1947-es választás ugyanis bizonyos értelemben szociáldemokrata-kommunista birkózás volt s azzal végzödött, hogy a szociáldemokraták úgy érezték: a kommunisták kijátszottak, megcsalták és becsapták öket. Suttogó propagandával a kommunisták elterjesztették a hamis hírt, hogy a szociáldemokrata pártvezetöség elhatározta a párt beolvasztását a kommunista pártba, aki tehát okos, egyenesen a KP-ra szavaz.[134] A kékcédulás választás lényege az volt, hogy Rajk belügyminiszter 400 000 ilyen cédulát nyomatott s ebböl 300 000-et megbízható kommunisták között osztott szét. Volt olyan kommunista ügynök, aki egymaga 156 kék szavazócédulát kapott s ezzel járta végig járása szavazóhelyiségeit. A szociáldemokraták úgy vélték, a csalás egyedül ellenük irányult. Már 1945-ben az történt, hogy a belügyminisztérium utólag Zala megyében korrigálta a választási eredményt Rákosi Mátyás javára, s így, jóllehet a szociáldemokraták akkor országosan százalékban többet kaptak, mint a kommunisták, a parlamentben mégis eggyel kevesebb képviselöjük lett. Ez a 45-ös zalai seb azóta is égett a szociáldemokraták testén, de most, 1947-ben végleg felszakadt minden seb, mert a párt megállapította, hogy a kommunisták kékcédulás csalása a Szociáldemokrata Pártot kereken negyedmillió szavazattól fosztotta meg. Ez volt az a pillanat, és mozzanat, amely a szociáldemokratákat cselekvésre késztette. A párt országos választmányán kibuktatták a kommmunistabarát és oroszbarát elemek nagy részét, új fötitkárnak pedig a szociáldemokrata önállóság és nemzeti függetlenség törhetetlen szóvivöjét, Bán Antal iparügyi minisztert választották meg. Bán feladata az lett volna, hogy a Rákosiékkal szövetkezett pártellenes elemeket kizárja s a kékcédulás csalás miatt jóvátételt követeljen a kommunistáktól.[135] Az akció megindult, két szinten, felül és alul egyaránt. Fent az történt, hogy a kormányban sztrájkba léptek a szociáldemokrata miniszterek. Lent pedig, hogy megmozdultak Budapest munkáskerületei: a föváros körüli munkásövezetböl a régi szervezett szociáldemokraták vezetésével erös tömegek vonultak a belvárosba s nagy tüntetésen követelték azok kizárását, akik a párt függetlenségét el akarják adni a kommunistáknak.

Kovács Béla februári elhurcolása óta a megszálló Vörös Hadsereg és föparancsnokai már nem igyekeztek annyira leplezni, hogy bele-beleavatkoznak a magyar belügyekbe. Most is, a régi szociáldemokrata munkásság nagyszabású felvonulása után azonnal megkezdödött a nyílt fenyegetés. A Vörös Hadsereg föparancsnoka kijelentette: a tüntetés a Szovjetunió ellen irányult. A moszkvai "Pravda" cikksorozatot kezdett a magyar szociáldemokraták baloldalának a dicséretére. A koronát azonban maga Sztálin tette fel, mégpedig Szakasits Árpád fejére. A nagyválasztmány által megkopasztott Szakasitsnak ugyanis a generalisszimusz személyesen küldött dísztáviratot, magasztalva kiválóságát.[136]

Ez volt az egyik ellenhúzás, a másik aztán már vérre menö: megmozdították az utcát. Szervezett bandák hatoltak be a Szociáldemokrata Párt székházába s kórusban gyalázták a mérsékelt vezetöket: "Vesszen Kéthly! Vesszen Szélig!" A párt oroszbarát baloldala aztán, mivel a munkásság nem állt melléje, a kommunistáktól kapott bandákat és tömegeket. Ilyen "kölcsönkapott tömegek" vonultak fel például a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom (SZIM) kongresszusára, hogy a baloldal javára befolyásolják a tisztikari választást.

Orosz fenyegetés, valamint az utca mozgósítása után a párt baloldalának kellett nyíltan kilépnie a színre. Ez meg is történt, az ún. szilveszteri határozattal. A párt budapesti föcsoportja közleményt adott ki s ebben felhívta a szociáldemokratákat a baloldal és a Szovjetunió "fenntartás nélküli" támogatására. A "tömegeket" ismét Rákosiék szállították, ezen gyülések sorozatán követelték, hogy a Szociáldemokrata Pártból távolítsák el "a munkásosztály árulóit." Évtizedes, elsörangú szocildemokratákra és szakmunkásokra sütötték rá "a munkásosztály árulója" bélyegét. A rendörség is müködésbe lépett, százával tartóztatott le régi szociáldemokratákat.

A kisgazdákat megnyomorító "összeesküvési"-pernek megszületett a szociáldemokrata megfelelöje, a "Kelemen-per." Kelemen Gyula az iparügyi minisztérium államtitkára volt, vagyis Bán után a legfontosabb ember. És ahogy a kisgazdák esetében elöször nem Nagy Ferencet, az elsö embert lötték le, hanem a másodikat, Kovács Bélát, most ugyanez ismétlödött meg a szociáldemokrácia jobboldala ellen: Bán helyett egyelöre Kelement vették tüz alá. Az iparügyi minisztériumot a kommunista sajtó jóideje azzal vádolta, hogy korrupt, söt ami ennél súlyosabban esett a latba, szabotálja a termelést és külföldi fegyverkiajánlásokkal foglalkozik.[137] Kelemen Gyula a Szociáldemokrata Párt Végrehajtó Bizottságának is tagja volt, letartóztatása tehát nyílt, véres hadüzenet volt a független szociáldemokratáknak. Rövidesen egy halálos és egy életfogytiglanra szóló ítéletet hoztak, - hogy tökéletes legyen a szociáldemokraták megfélemlítése, hogy a párt "tanuljon meg reszketni." Ebben az idöben alakult újjá a kommunisták nemzetközi szervezete, a Kominform is, amely nemzetközi szinten heves támadásokat intézett a nyugati szocialista pártok vezetöi ellen. Magyarországon a baloldal ezt is felhasználta a jobboldal ellen. A Kelemen-per mellett nagy rendörségi elökészület folyt egy másik, a szociáldemokrácia legrégibb gárdáját sújtó per létrehozására is: Peyer Károly ellen terveztek bírósági akciót.[138] Peyert a párt centruma kilépésre kényszerítette, mivel 1947 tavaszán 4 képviselötársával együtt memorandumban szólította fel a pártvezetöséget, hogy vessen véget a Baloldali Blokk támogatásának. Peyer és köre igyekezett a pártot visszavinni a kisgazdákkal 1943-ban kötött megállapodáshoz s következetesen hangoztatta, hogy Magyarországot a jelen helyzetben csak a kommunistákkal szembeni egységfront mentheti meg a totális bolsevizálástól.[139] A párt centruma (Kéthly, Böhm Vilmos, Szélig, Bán) ekkor elkövette ugyanazt a hibát, mint annak idején a Kisgazdapárt Sulyok kizárásával: távozásra szólította fel a párt régi, évtizedes veteránját, Peyert, s a 47-es választáson megtagadta töle még a képviselöi jelölést is. így került Peyer a radikális párt listáján a parlamentbe. A kommunisták addig, amíg Peyer a pártban volt, elsösorban az ö személyében mindig támadták nem a Szociáldemokrata Pártot, hanem annak "jobboldalát." Mihelyt azonban a centrum kizárta Peyeréket, a kommunista propaganda egyszerre a centrumot nevezte ki "jobboldalnak", s a polarizáció ezzel egyszerü és tökéletes lett: jobboldal és baloldal. A centrum ezzel tért vesztett és nehéz helyzetbe került.[140] A Peyer-csoportot a rendörhatóságok kémkedéssel vádolták. Peyer Károly még idöben külföldre menekült, de 1948 tavaszán 14 személyt állítottak bíróság elé. Egy halálos ítélet született, egy tizenöt évre szóló, s több kisebb büntetés. Peyer Károlyt távollétében 8 évre ítélték. A budapesti amerikai követség egyik tisztviselöjét is elítélték. Az ügyet egyben felhasználták a sajtószabadság elleni akcióra is: kiutasították Magyarországról John McCormack kitünö újságírót, a "New York Times" tudósítóját, aki elözöleg már a kisgazda "összeesküvési" per idején is a való helyzetet ábrázoló jelentéseket küldött lapjának. A Peyer-per néven lebonyolított akció célja is az volt, hogy megtörjék a szociáldemokrácia gerincét.[141]

Ezzel az egész mechanizmussal végülis sikerült fokozatosan háttérbe szorítani a centrumot és elötérbe hozni a baloldalt. Ennek kulcsszemélyisége, Szakasits Árpád állítólag nem szívesen adta fel a független szociáldemokrácia gondolatát, de jellemgyengesége és zsarolhatósága következtében a kommunisták foglya volt.[142] Rákosiék ugyanis összegyüjtötték Szakasitsnak a háború alatt, a német gyözelmek idején írt szovjetellenes cikkeit s közölték vele, hogy a gyüjtemény alapos. A baloldal másik föszemélyisége a jó demagóg Marosán György volt, akit hiúságánál fogtak meg: a hajdani péksegédet (mester sohasem lett belöle) az orosz tábornokok barátságukkal tüntették ki, Puskin nagykövet pedig elhitette vele, hogy öt tekinti legföbb politikai tanácsadójának, s hogy hízelegjen neki, nemcsak a magyar belpolitikáról kérdezösködött nála, hanem világpolitikai kérdésekben is tanácsát kérte...[143] Riesz István, a vérgözös igazságügyminiszter[144] eleve a kommunisták pórázán függött s mert szerette a kényelmes életet, jó eszköznek bizonyult a kezükben.[145] Rónai Zoltán pedig már 1945-ben kommunista párttagságot kért, de Farkas Mihály, a moszkovita föfunkcionárius rávette, hogy színleg maradjon szociáldemokrata.

Ez a baloldali négyesfogat - Szakasits, Marosán, Riesz, Rónai - 1948 februárjában elérkezettnek látta az idöt a párton belüli puccs végrehajtására. Szakasits bizonytalankodott, nem merte átlépni a Rubikont, nem merészelte ország-világ elött kimondani, hogy a Szociáldemokrata Pártnak meg kell szünnie. Ezért Puskin és Marosán úgy intézte, hogy Szakasits meghívót kapott a Szovjetunióba s azzal kecsegtették, hogy maga Sztálin is beszélni óhajt vele. Szakasits elutazott, Marosán pedig kézbevette a gyeplöt. Február 18-ra meghirdette a nevezetes sportcsarnoki gyülést. Úgy rendezték, hogy pártigazolványt nem kell felmutatni, s így nagy tömegekben kommunisták vonultak fel az arénába és megszállták a jobb helyeket.[146] Az ö kiáltozásuk szolgáltatta aztán a helyeslést azokhoz a bejelentésekhez, hogy 11 pártvezetöségi tagot kizárnak és 35 szociáldemokrata képviselöt (a 67-böl) eltávolítanak a parlamenti frakcióból. Mindezt, még a nagygyülés elött, mint a párt egyik fötitkárhelyettese, Marosán György vitte véghez, a pártvezetöség több tagjának kijátszásával vagy mellözésével.

Szakasits Árpád közben Moszkvában szívélyesen diskurálgatott Sztálinnal. A ravasz georgiai úgy játszott vele, mint macska az egérrel, s egy kedélyes pillanatban elejtette a mondatot Szakasits elött, hogy "Magyarországnak szüksége van egy erös szociáldemokrata pártra." Szakasits hazatérvén Budapestre, s nem tudván, hogy Marosán milyen fait accompli-t teremtett, elsö nyilatkozatában fennen hangoztatta: "Azzal a meggyözödéssel térek vissza Moszkvából, hogy a magyar szociáldemokrácia nem veszett el, hanem jövöje van."[147] Ekkor azonban Puskin nagykövet hamar észretérítette, megmagyarázta neki, hogy Sztálin csak mint udvarias házigazda akart kedveskedni Szakasitsnak s amit a generalisszimusz mondott, az nem érvényes Magyarország vonatkozásában. Szakasits Árpád erre nem sokat teketóriázott, hanem mindjárt másnap írt egy lendületes cikket a szociáldemokrata pártlapban, amelyben megmagyarázta, hogy a szociáldemokráciának Magyarországon nincs jövöje s az egyetlen út: fúzió a kommunistákkal.[148]

A fúzió! Elegánsan így nevezik a tényt, hogy a kommunisták likvidálták a Szociáldemokrata Pártot. A fúzió azonban több volt, mint egyesülési aktus: guillotine volt, politikai nyaktiló. Február 18-át követte március 6-a, a párt kongresszusa, amely most már formálisan is, elvben kimondotta a fúziót. Március 6-át követte június 12-e, amikor a két párt, kommunista és szociáldemokrata, ünnepélyesen összeölelkezve egyetlen párttá olvadt össze Magyar Dolgozók Pártja néven. A dátumok között aztán dolgozott a nyaktiló: elöször kizártak a Szociáldemokrata Pártból 40 000 tagot, ez volt az eljegyzési ajándék a kommunisták számára. Aztán kizártak újabb 50 000-et, ez volt a nászajándék. Ezt követte 200 000 régi szociáldemokrata kizárása a közös pártból. A kizárás automatikusan állásvesztéssel járt. A felfalt párt volt funkcionáriusai közül többet rendöri felügyelet alá helyeztek, a centrum vezéregyéniségét, Kéthly Annát háziörizetbe vették. Bán Antalt és Szélig Imrét emigrációba küldték, a 67 fönyi képviselöcsoportnak több mint a felét kiebrudalták, megfosztották mandátumától. Az új, egyesült párt vezetöségében a szociáldemokratákat a tehetetlen kisebbség sorsára kárhoztatták: az MDP Politbürójának 14 tagjából csak 5 volt szociáldemokrata, a 66 tagú Központi Bizottságban pedig csak 20.

De még évekig folyt a "munkásság", a "munkásosztály" megtisztítása az "áruló" szociáldemokratáktól. Külön fejezet, mint majd látni fogjuk, milyen dicstelen véget értek s mily nagy árat fizettek a kommunistákat kiszolgáló Szakasits, Marosán és Riesz. Ennél fontosabb azonban, hogy mikor Rákosiék azt hitték, diadalmaskodtak, látniok kellett, hogy csak a Szociáldemokrata Pártot sikerült megölniök, de nem a szociáldemokráciát. Ezért 1950-ben újabb hajtóvadászatot rendeztek a "munkástestvérek" ellen. Rákosi Mátyás a nyár elején bejelentette, hogy az üzemeket, üzemi tanácsokat meg kell tisztítani a szociáldemokratáktól. Egy gyülésen követelte, hogy "az árulókat érdemük szerint meg kell büntetni."[149] Nem sokkal ezután bebörtönözték Kéthly Annát, és titkos letartóztatásokkal kivonták a forgalomból a régi szociáldemokrata gárdát (Szeder Ferenc, Valentiny Ágoston, Takács Ferenc, stb.). Állítólag ezer embert vettek örizetbe.[150] Rákosi Mátyás az újabb szociáldemokrataellenes kampányt azzal indokolta, hogy ezek az "árulók" kémkedést folytatnak az angol Labour Party megbízásából. A fúziót annak idején létrehozó baloldaliakat pedig megvádolta, hogy csak taktikából csatlakoztak az egyesült párthoz, azért, hogy belülröl bomlasszanak és szabotáljanak. Most már, hogy nem volt Szociáldemokrata Párt, Rákosi a szociáldemokráciát kárhoztatta s azt fejtegette, hogy a "szociáldemokrácia a kapitalizmus ügynöke a munkásmozgalomban."[151]

1948. június 12-ét, a kikényszerített fúzió napját a kommunista rendszer "történelmi sorsforduló"-nak nevezte s a pártsajtó egyöntetüen hangoztatta: e napon dölt el véglegesen, hogy Magyarország a szocializmus útjára lépett. Kéthly Anna ugyanerre a napra azt mondotta: ekkor dölt el végleg, hogy Magyarország lelép a demokrácia útjáról.[152]

1948. június 12-e óta Magyarországon nincs szociáldemokrata párt. A párt, amely a kommunisták által feudálisnak fémjelzett Magyarországon, Ferenc József császár és király monarchiájában megalakulhatott, szervezkedhetett és politikai küzdelmeket vívhatott; amely a "fasiszta" Horthy-korszakban független párt volt a parlamentben és irányíthatta a szabad szakszervezeteket; ez a párt, a Magyar Szociáldemokrata Párt a "haladó" kommunizmusban, a munkásállamban megszünt létezni.

Életét kioltották. Nincs többé. Fuit.

A Nemzeti Parasztpárt vége

A Kisgazdapárt lemorzsolása és megjuhászítása s a Szociáldemokrata Párt megszüntetése után már csak gyerekjáték volt és pusztán idö kérdése, hogy mikor temetik el a koalíció negyedik, s a Baloldali Blokk harmadik pártját, a Nemzeti Parasztpártot.

A párt legnagyobb formátumú politikusa, Kovács Imre 1947 február 25-én, azonnal Kovács Béla elhurcolása után levelet írt pártja elnökségének, egyenesen Veres Péternek, s bejelentette, hogy kilép a pártból. Kovács Béla elhurcolását a parasztpárti fötitkár a magyar szuverenitás olyan megsértésének tekintette, mint elözöleg az 1944. március 19-i német megszállást. "Többé nem akartam közösséget vállalni azzal a koalícióval, amely a hazaárulás útjára lépett" - állapította meg Kovács Imre.[153] A 47-es választáson a Balogh-párt listáján, de mint független képviselö indult. Kísérletet tett a maradék kisgazdák és a Balogh-párt összegyúrására s a koalíción belüli, ezúttal a kommunistákat a szélsöbalra leszorító blokk létrehozatalára, de ez meghiúsult. Néhány bátor parlamenti felszólalás után, 1947 nov. 4-én a "Szabadság" címü kommunista lapban ezt olvasta: "Kovács Imre összeesküvése Pfeiffer Zoltánnal a népi demokrácia megdöntésére." Még aznap este egyik volt barátja megjelent nála s elmondotta, most jön az Andrássy-út 60-ból, ahol három hete kínozták és ellene, Kovács Imre ellen gyüjtöttek terhelö adatokat. Ezekután november 18-án a Nemzeti Parasztpárt egyik alapító tagja, Kovács Imre, Prágán keresztül Svájcba menekült.

A párt elnöke, Veres Péter hosszú idön át azt magyarázta pártja elégedetlenkedö elemeinek, akik a kommunistákkal való szövetkezés megszakítását kérték, hogy legyenek türelemmel, rövidesen eljön az idö, mikor "megcsináljuk a sasszét jobbra."[154] De közben a párt egyre inkább balra csúszott, a pártvezetöségben vagy a szélesebb körü pártfórumok elött mindig Veres Péter volt az, aki végülis elfogadtatta Rákosiék kívánságainak teljesítését. Az összeesküvési perben néhány parasztpártit is letartóztattak. Ellentétben a szociáldemokratákkal, Veres Péter nem szegült szembe, hanem vállalta a hallgatást. Hallgatásáért a kommunisták miniszteri tárcát ígértek neki.[155] Meg is kapta, honvédelmi miniszterré nevezték ki. Ez a kinevezés felért egy nyilvános szerencsétlenséggel, mindenekelött Veres Péter és pártja számára. A katonai szakértelemmel egyáltalán nem rendelkezö parasztíró a honvédelmi miniszter székében a gúnylapok célpontja lett és köznevetség tárgya, valószínü, hogy a kommunisták célja éppen ez volt, a Nemzeti Parasztpárt elnökének lejáratása. (Akkoriban járta az a vicc Magyarországon, hogy az éppen folyó arab- izraeli háborúban nagy fordulat várható az arabok javára, mert -Izrael Veres Pétert hívta meg fövezérnek.) A kétesértékü jutalmazás azonban csak szemfényvesztés volt, a jutalmat csakhamar követte a bunkó, amellyel lesújtottak Veres Péterre, s amellyel agyoncsapták a Nemzeti Parasztpártot is. A bunkót Rákosi Mátyás és a Parasztpártba beépített két szimpatizáns, Erdei Ferenc és Darvas József népi író fogta marokra.

A párt tagjai mindig is gyanakodtak, hogy Erdei és Darvas tulajdonképpen a kommunisták megbízottja. Kovács Imre nyíltan megvádolta csoportjukat, hogy alávetették magukat a kommunista pártnak és a Nemzeti Parasztpártot a kommunisták leányvállalatává degradálták.[156] Erdei és Darvas politikája, melyet a pártelnök, Veres Péter sohasem ellensúlyozott megfelelöen, a párttagok és a választók körében is visszatetszést szült s így a párt döntö pillanatokban mindig ájult maradt s kétértelmü helyzetéböl nem tudott szabadulni.[157] Amikor 1946 tavaszán ez a párt is csatlakozott a Baloldali Blokkhoz, akadtak a pártban, föleg azonban a Parasztszövetségben, akik szerették volna létrehozni a "parasztegységet", más szóval a Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt közeledését. Ez logikus társulás lett volna, mindkettö a parasztság különbözö rétegeit egyesítette a még mindig erösen agrárjellegü Magyarországon. De Veres Péter, hosszas tárgyalásokon, megakadályozta a parasztegység létrehozását. Veres már 1945-ben inkább éket akart verni a Kisgazdapárt és a Parasztszövetség közé.[158] Míg egyfelöl arról beszélt, hogy a parasztegység kívánatos, másfelöl leszögezte, hogy ez lehetetlen. Veres állásfoglalása végsö kihatásában a kommunisták malmára hajtotta a vizet, mert polarizálta a paraszti társadalmat, vagyis paraszti fronton segítette Rákosi megosztó taktikáját és technikáját. A nagy belpolitikai válságok idején Veres és köre mindig a pártegység megörzésének szent és sérthetetlen elvét hozta fel érvül ahhoz, hogy végülis egy-egy kommunista követelést teljesítsenek. Inkább engedjünk, de ne veszélyeztessük a pártegységet - ez a jelszó volt az a mechanizmus, amely ezt a jobb sorsra hivatott pártot végül is azzá tette, amivé Erdei és Darvas kezdettöl fogva akarta: a kommunista párt leányvállalatává.

A párt tagjai között s a párt ideológiai hátterét jelentö írói világban sokan voltak olyanok, akik a magyar megváltást sohasem várták a bolsevizmustól; voltak kiváló és becsületes elmék, akik egy szabad Magyarországon egészséges és demokratikus átalakulás és új rend oszlopai lehettek volna. Voltak, akik a koalíciós viharok közepette is, e pártra támaszkodva kiváló munkát végeztek, például a kultuszminiszterré kinevezett Keresztury Dezsö. Ő még a párt befolyásos köreivel szemben is igyekezett akadályozni a katolikus iskolák elleni kommunista rohamot. Sikerült neki, toleranciájával és higgadtságával jó kapcsolatokat teremteni az egyházakkal is.[159] Keresztury valamikor az idöközben az ország prímásává emelkedett Mindszenty József tanítványa volt s a prímás most is, s még évtizedek múlva is, kitüntette jóindulatával, késöbb pedig, már mint számüzött bíboros, így emlékezett róla: "A történeti hüségnek tartozunk annak megállapításával, hogy Keresztury Dezsö a ravasz pártmesterkedések közben mindig dicséretes magatartást tanúsított s inkább megvált a miniszteri tárcától, mint hogy bábszerepet töltsön be a kommunisták szolgálatában."[160] A miniszter lemondása azonban nem automatikusan történt, annak számos elözménye volt, nevezetesen, hogy a kommunisták és szociáldemokraták hevesen támadták kiegyensúlyozott iskolapolitikáját. Ellenfelei támadták, saját pártja viszont nem védelmezte elég erélyesen, ezért nem tudott maradni az oly fontos feladat, a közoktatásügy élén. Csak egy évig lehetett miniszter.

A Nemzeti Parasztpárt legjobbjai között is voltak, akik hittek abban, hogy a 45-ös konstrukcióval a kommunisták, ha akarták, ha nem, a demokrácia ügyét is szolgálták, így pl. a földreform létrejöttével és a tanácsrendszer bevezetésével. Elöbbi - mondották - feloldotta a paraszttársadalom évszázados dermedtségét, utóbbi pedig a "századokig bürokratákkal kormányzott népet az önkormányzat iskolájába íratta be."[161] Ez a szemlélet, bármily tisztességes látásmódból fakadt is, a Parasztpártban megkönnyítette azok dolgát, akik a többségi párthoz, a Kisgazdapárthoz való közeledés helyett a kommunistákkal szembeni engedékenység útjára akarták vinni a pártot. A pártnak a kommunisták mellé sodródásában a fö mozgató persze az infiltráció volt (Erdei), majd a karrierizmus (Darvas), végül a megfélemtítés (összeesküvési per). De szerepet játszott a minden önzéstöl vagy egyéni számítástól mentes, tisztára ideológiai meggyözödés is, idealista, fiatal népi-kollégista, paraszti származású intellektuelek parasztradikalizmusa, a radikális társadalmi reform szükségességének szent meggyözödése. A legkitünöbbek között is voltak, akik úgy vélték, hogy 1945-tel Magyarország ezeréves feudális abroncsoktól szabadult, s a föellenség ez a múlt, ennek visszatérését kell megakadályozni; vagyis: a föellenség a reakció és a föfeladat a múlt maradványainak felszámolása. Ennek révén ideológiailag és terminológiailag is befutottak a kommunisták utcájába, taktikailag pedig melléjük szegödtek, aztán fogságukba estek. Az ezeréves feudális múltra szegezve tekintetüket, nem vették észre, hogy a jelenben olyan birkózás, olyan hatalmi harc folyik, a kommunista hatalomátvétel olyan borzalmas korszak kezdete, amely mögött ezer esztendö minden negatívuma elbújhat. A paraszt-radikalizmus eszméi még antikommunista parasztpárti politikusok is arra vezettek, hogy az 1918-as orosz bolsevista forradalmat haladásnak tekintsék: "Az egész szovjetforradalom nem más, mint az összes közbülsö keleteurópai népek idevágó eröfeszítéseit sikeresen túlhaladó nagy történelmi vállakózás az orosz népnek a keleti társadalmi fejlödés zsákutcájából való kihozására."[162] Ezek a parasztpárti gondolkodók elvetették ugyan a Szovjetuniónak való behódolást, de hittek abban, hogy a kommunista pártban igen nagy azoknak a száma, akik a magyar függetlenségi gondolat legteljesebb és legöszintébb hívei.[163]

A demokráciát váró jóhiszemü elemek azonban a pártban mindinkább háttérbe szorultak s Rákosi machiavellizmusának a talaján elképzeléseik jámbor óhajjá váltak. Ezek a parasztpárti idealisták valószínüleg éppúgy nem tanulmányozták vagy nem tanulták meg az oroszországi parasztmegváltó forradalmárok, a narodnyikok történetét, ahogy a szociáldemokraták elfelejtették a mensevikek kálváriáját. Így aztán a Baloldali Blokkhoz való csatlakozásával ez a párt is, alapítóinak jobb meggyözödése ellenére, Magyarország bolsevizálásának egyik csavarja lett. Mikor pedig a mór megtette kötelességét, Rákosi Mátyás könyörtelenül lesújtott és végetvetett a parasztradikalizmus álmodozásának.

Az okot, az ürügyet éppen Veres Péternek egy, 1948 nyarán megjelent könyve szolgáltatta. Bizonyos persze, hogy a könyv csak ürügy volt, s ha nem jelenik meg, akkor is bekövetkezik, ami készült - a parasztpárt likvidálása. Hiszen befejezödött a Szociáldemokrata Párt eltemetése, soron volt a koalíció utolsó pártocskája. Veres Péter "A paraszti jövendö" címü könyvében világosan állást foglalt amellett, hogy a jövendö a szocialista jövendö. De szükségesnek vélte, hogy a nagy államosítások mellett maradjon valamelyes magánszektor is; arról írt, hogy a kisparaszti gazdálkodásnak teret kell biztosítani. Egészében véve Veres Péter a szocializálások és a szocializmus szellemében beszélt, hasonló írások akkoriban tucatjával jelentek meg Magyarországon, ezért tehát nem lett volna olyan "felháborító", mint amilyennek a kommunisták csakhamar deklarálták. De Rákosi Mátyás személyesen támadt neki az új Veres-könyvnek, s ahogy a kisgazdák elleni roham idején ott megszólalt a Fórum-csoport, s a szociáldemokraták elleni hadjárat kezdetén náluk is megfújta a harsonát a Szakasits-csoport, úgy most itt, Rákosi visszhangjaként nekitámadt Veres Péternek Darvas és Erdei. Darvas látszatra védett, de úgy megvédte Veres Pétert, hogy az belesántult. Veres Péter - írta Darvas - nem rokonszenvez a nagyparasztokkal, kulákokkal, jó szocialista, de rosszul fogalmaz, kétértelmü és homályos.[164] Erdei nem volt ilyen szofisztikus, nyíltan helytelenítette Veres tételeit s leszögezte, hogy csak a mezögazdaság teljes kollektivizálása, csak a teljes szocialista út járható.[165]

A támadások hatására Veres Péter nagy részében visszavonta tételeit s elkedvetlenedve üdülni ment. Ott aztán, "procul negotiis", a Bakony-hegység bukolikus magányában ez a változatos életü parasztíró úgy döntött, hogy lemond miniszterségéröl. De a pártelnökségröl nem mondott le, hanem nevét adta ahhoz, hogy ezután már minden úgy történjék, ahogy Erdei Ferenc és Darvas József akarja. Egy év sem telt belé, 1949. február 1-én a Nemzeti Parasztpárt megszünt létezni.

Rövid rekviem

1949 februárjában Magyaroszágon elhatározták, hogy létrehoznak egy új intézményt, amelynek a neve: Magyar Függetlenségi Front. Ebbe az organizációba olvasztották be a többi pártot, ez volt a közös fedél, amely alá betámolygott a Kisgazdapárt is. Ez az aktus gyakorlatilag az egykor független pártok autonómiájának a teljes feladását jelentette. A Magyar Függetlenségi Front alakulási indulója a független pártok gyászindulója volt. Egyben a parlamenti demokrácia, a többpártrendszer végleges temetése.

Az 1945. november 4-i választás óta még csak három év s négy hónap telt el. Ha történelmi távlatból s az akkori történések alapos ismeretében vizsgáljuk ezt a csaknem három és féléves sorsdöntö idöszakot, arra a végkövetkeztetésre kell jutnunk, hogy annak legvégzetesebb eseménye vagy dátuma nem a Sulyok-kizárás, nem is az összeesküvési per, nem is a szocialisták megsemmisítése a fúzióval, s nem a Nemzeti Parasztpárt szertefoszlása. Mert mindez csak következmény volt. Elkerülhetetlen következménye egy másik dátum által jelzett aktusnak. A dátum: 1946. március 5. Az esemény, amely e napon történt: a Baloldali Blokk létrehozása.

Hogy ez megtörténhetett, az a koalíciós idöszak, de a háború utáni egész magyar történelem sorsát is végzetes irányba terelte. Mert ekkor lett elöször és döntöen meghamisítva az 1945-ös választás eredménye, a valódi népakarat. A nép akarata volt, hogy a kommunista párt és a kommunizmus kisebbség legyen. A Baloldali Blokk ezt a helyzetet tökéletesen megfordította: a többségi pártot nyomta kisebbségi helyzetbe, s többséggé dagasztotta a kis kommunista pártot. A Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt ezzel a csatlakozással cserbenhagyta saját választóit is, akik azért szavaztak rájuk, mert szociáldemokráciát akartak és nem kommunizmust, józan parasztpolitikát és nem kommunista kollektivizálást. A szavazók a kommunizmussal szembeni védelmet várták ettöl a két párttól, amikor neki adták szavazataikat, nem azt, hogy a kommunista párt stratégiáját támogassák parlamenti- és kormányvonalon. A Baloldali Blokkhoz történt csatlakozásuk egyben saját pártjaik függetlenségének az aláaknázása volt, akár tudták, akár nem tudták, hogy mit cselekszenek. E két párt vezetöinek, a higgadtabb ítélök szerint történelmi tévedése, a vérmesebbek szerint történelmi büne, hogy pártjukat a kommunista párt szekeréhez kötötték a Baloldali Blokk létrehozásával. Mindegy, hogy taktikai vagy ideológiai szempontok vezették-e öket. Taktikának rossz volt, ideológiának helytelen. A végeredmény: a két párt megsemmisült. De magával rántotta a magyar parlamenti demokráciát.

És történelmi tévedésröl - a sajátjáról - beszél a Kisgazdapárt elnöke is a Baloldali Blokkal kapcsolatban. Nagy Ferenc, visszapillantva a küzdelmes évekre, úgy látja, neki, mint miniszterelnöknek s a többségi párt fejének nem lett volna szabad elfogadnia a Baloldali Blokk megalakulását, annak bejelentését vissza kellett volna utasítania. Szószerint: "Láttam, hogy elsö súlyos hibám volt a baloldali tömörülés engedélyezése. Nem lett volna szabad engednem, hogy a koalíción belül külön szövetség jöjjön létre... Ki kellett volna jelentenem, hogy a kormányt csak azzal a feltétellel vezetem, ha minden egyes párt megtartja tökéletes függetlenségét. Nem kétséges ugyan, hogy a Szovjetunió beleszólt volna a vitába, de talán nem utasította volna a Kommunista Pártot olyan hamar, hogy nyíltan szakítson velünk, hogy törésre vigye a dolgot."[166]

Rövid rekviem egy szabad választásra.

[1] Nagy, Ferenc: i. m. - 160. o.

[2] Bullitt, William C: Hogyan vesztettük el a békét? "Új Európa", München, 1967. - 17. o.

[3] Nagy, Ferenc: i. m. - 163. o.

[4] Nagy, Ferenc: i. m. - 164. o.

[5] Vida, István: A Független Kisgazdapárt politikája. 1944-1947. Budapest, 1975. - 110. o.

[6] Országos Széchenyi Könyvtár: Aprónyomtatványok 1945-46: Az 1945-ös választások, V. kötet.

[7] Vida, István: i. m. - 121. o.

[8] Auer, Pál: Fél évszázad - 249. o.

[9] Nagy, Ferenc: i. m. - 169. o.

[10] Nagy Ferenc: i. m. - 170. o.

[11] Auer, Pál: i. m. - 253. o.

[12] Auer, Pál: i. m. - 335-336. o.

[13] Nagy, Ferenc: i. m. - 86. o.

[14] Nagy, Ferenc: i. m. - 89. o.

[15] Nagy, Ferenc: i. m. - 166-167. o.

[16] Auer Pál a szerzöhöz, Párizs, 1975. szept. 27.

Mindszenty József a szerzöhöz, Bécs, 1972. márc. 26.

[17] Mindszenty, József: i. m. (Emlékirataim) - 154. o.

[18] Czupy Bálint kisgazdapárti képviselö a szerzöhöz, München, 1971. december.

[19] Vida, István: i. m. - 155. o.

[20] Czupy Bálint a szerzöhöz, München, 1971. december.

[21] Mindszenty, József: i. m. - 103. o.

[22] Varga-Kovács: i. m. - 489. o.

[23] Vida, István: i. m. - 140. o.

[24] Hóman, Bálint és Szekfü, Gyula: Magyar történet, Budapest, 1943. V. kötet. - 438. o.

[25] Szinai, Miklós és Szücs, László: Horthy Miklós titkos iratai, Budapest, 1962. - 327. o.

[26] Mindszenty, József: i. m. - 105. o.

[27] Nemzetgyülési Napló, Budapest, 1946. I. kötet. - 117. o.

[28] "Kis Újság", 1946. január 1.

[29] Vida, István: i. m. - 142. o.

[30] Nagy, Ferenc: i. m. - 171. o.

[31] Saláta Kálmán a szerzöhöz, Walchsee b. Kufstein, 1948.

[32] Mindszenty, József: i. m. - 120. o.

[33] "Független Magyarország", Budapest, 1946. január 10.

[34] Csonka, Emil: Habsburg Ottó, München, 1972. - 188. és 358. o.

[35] Mindszenty József a szerzöhöz, Róma, 1971. október 21.

[36] Nagy, Ferenc: i. m. - 171. o.

[37] Balogh, Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon, 1945-1947. Budapest, 1975. - 159. o.

[38] Nagy, Ferenc: i. m. - 172. o.

[39] Kovács, Imre: i. m. - 286. o.

[40] Kovács, Imre: i. m. - 285. o.

[41] "Független Magyarország", 1946. január 28.

[42] Nagy, Ferenc: i. m. - 177. o.

[43] Sulyok, Dezsö: A magyar tragédia I. Newark, N. J.  1954. - 572-573. o.

[44] "Szabad Nép", 1946. február 9.

[45] "Kis Újság", 1946. február 8.

[46] Sulyok, Dezsö: i. m. - 573. o.

[47] "Kis Újság", 1946. február 13.

[48] Nemzetgyülési Napló, 1946. I. kötet.

[49] Veér Imre: i. m. - 203-205. o.

[50] Vida, István: i. m. - 149. o.

[51] Vida, István: i. m. - 155. o.

[52] "Kis Újság", 1946. március 1.

[53] Sulyok, Dezsö: i. m. - 597. o.

[54] Mindszenty, József: i. m. - 120. o.

[55] Minisztertanács Irattára, Jegyzökönyvek 1945-46.

[56] "Magyar Nemzet", 1946. február 8.

[57] "Szabad Nép", 1946. március 7.

[58] Saláta Kálmán a szerzöhöz, Walchsee b. Kufstein, 1948.

[59] "Szabad Nép", 1946. március 3.

[60] "Debrecen", 1946. március 6.

[61] Vida, István: i. m. - 157. o.

[62] "Szabad Nép", 1946. március 10.

[63] Vida, István: i. m. - 162-163. o.

[64] Nagy Ferenc a szerzöhöz, München, 1955.

[65] Sulyok, Dezsö: Lm. - 589. o.

[66] Nagy, Ferenc: i. m. - 197. o.

[67] Kovács, Imre: i. m. - 288-289. o.

[68] Balogh, Sándor: i. m. - 178. o.

[69] Molnár, János: "A munkás- és paraszttömegek harca a Párt vezetésével a reakció ellen", Budapest, 1955. - 340-351. o.

[70] Vida, István: i. m. - 174. o.

[71]    Országos Levéltár. Népi Demokratikus Osztály. Nagy Ferenc miniszterelnök félhivatalos irata, 1946-47.

[72] Nagy, Ferenc: i. m. - 315. o.

[73] Nagy, Ferenc: i. m. - 320. o.

[74] Nagy, Ferenc: i. m - 320. o.

[75] Nagy, Ferenc: i. m. - 313. o.

[76] Seton-Watson in Lasky: i. m. - 20. o.

[77] Nagy, Ferenc: i. m. - 314. o.

[78] Nagy, Ferenc: i. m. - 320. o.

[79] Vida, István: i. m. - 249. o.

[80] Vida, István: i. m. - 250. o.

[81] "Szabad Nép", 1947. január 5.

[82] "Szabad Nép", 1947. január 12.

[83] "Népszava", 1947. január 14.

[84] "Szabad Szó", 1947. január 16., 18., 19.

[85] "Kis Újság", 1947. január 9.

[86] "A reggel", 1947. január 13.

[87] Nagy, Ferenc: i. m. - 321. o.

[88] Dálnoki Veress, Lajosné: Szabadság nélkül, München, 1978. - 80. o.

[89] Dálnoki Veress, Lajosné: i. m. - 80. o.

[90] "Magyar Nemzet", 1947. jan. 16. és "Kis Újság", 1947. jan. 17.

[91] Saláta Kálmán a szerzöhöz, Walchsee, 1948.

[92] A szerzöhöz: egy jelenleg is Magyarországon élö volt kisgazda képviselöre hivatkozva közölte Soós Géza (Magyar Közösség), Walchsee b. Kufstein, 1949.

[93] "Új Sopron", 1947. január 21.

[94] "Hétföi Független Magyarország", 1947. január 20.

[95] "Kis Újság", 1947. január 31.

[96] Vida, István: i. m. - 257. o.

[97] "Kis Újság", 1947. február 2.

[98] "Kis Újság", 1947. február 3.

[99] "Népszava", 1947. február 5.

[100] Nemzetgyülési Napló, 1947. V. kötet. - 95-114. o.

[101] "Kis Újság", 1947. február 8.

[102] Nemzetgyülési Napló, 1947. V. kötet. - 253-254. o.

[103] Vida, István: i. m. - 260. o.

[104] Nagy, Ferenc: i. m. - 363. o.

[105] "Népszava", 1947. február 8.

[106] "Szabad Szó", 1947. február 18.

[107] Kovács, Imre: i. m. - 285-287. o.

[108] "Szabad Nép", 1947. február 23.

[109] Nagy, Ferenc: i. m. - 263. o.

[110] "Hírlap", 1947. február 21.

[111] Varga, Béla: i. m. - 493. o.

[112] Varga Béla a szerzöhöz, New York, 1979. október 9.

[113] Kovács, Imre: Magyarország megszállása, Toronto, 1979. - 352. o.

[114] Fehérváry,  István:  Börtönvilág Magyarországon,  USA,  1978.  - 57-58. o.

[115] Dálnoki Veress, Lajosné: i. m. - 104. o.

[116] Dálnoki Veress, Lajosné: i. m. - 100. o.

[117] Dálnoki Veress, Lajosné: i. m. - 105. o.

[118] Fehérváry, István: i. m. - 59. o.

[119] Fehérváry, István: i. m. - 59. o.

[120] New York Times, 1947. április 13.

[121] New York Times, 1947. május 15.

[122] Nagy, Ferenc: i. m. - 394. o.

[123] Varga, Béla: i. m. - 494. o.

[124] Nemzetgyülési Napló, 1947. június 19. - 850-851. o.

[125] Szenátusi Napló, Washington, 1947. június 13. - 7072. o.

[126] Nemzetgyülési Napló, 1947. július 1. - 290. o.

[127] László, T. László: A Keresztény Demokrata Néppárt megalakulása, "Katolikus Szemle", Róma, 1978/2. - 105. o.

[128] László, T. László: i. m. - 105. o.

[129] László, T. László: i. m. - 106. o.

[130] Kemény György volt szociáldemokrata államtitkár a szerzöhöz, München, 1955.

[131] Szélig, Imre: "A munkásegység születése Magyarországon", "Népszava", London, 1965. áprilisi szám.

[132] Bán, Antal: in "The Curtain falls", ed. by Denis Healey, London, 1951. - 69. o.

[133] Révész, László: Wie man sozialdemokratische Partner liquidiert. Zeitbild, Bern, 13. Dezember 1978.

[134] Bán, Antal: i. m. - 73. o.

[135] Haas, György: A magyar szociáldemokrata párt felszámolása. Magyar Híradó, Bécs, 1973. április 1.

[136] Bán, Antal: i. m. 74. o.

[137] Szélig, Imre: "Népszava", London, 1963. április.

[138] Szociáldemokrata Szemle, Stockholm, 1976. okt.-dec.-i szám.

[139] Peyer Károly közlésére hivatkozva Eckhardt Tibor a szerzöhöz. - München, 1969. szeptember 5.

[140] Bán, Antal: i. m. - 70. o.

[141] Baltimori Értesítö, 1979. I.

[142] Kéthly Anna a szerzöhöz, München, 1966.

[143] Kemény György a szerzöhöz, München, 1955.

[144] Kovács, Imre: i. m. (Magyarország megszállása) - 353. o.

[145] Bán, Antal: i. m. - 73. o.

[146] Haas, György, Magyar Híradó, i. m.

[147] Bán, Antal: i. m. - 81. o.

[148] "Népszava", Budapest, 1948. február 29.

[149] "Szabad Nép", Budapest, 1950. június 18.

[150] Bán, Antal: i. m. - 80. o.

[151] "Szabad Nép", Budapest, 1950. október 28.

[152] Vass, Vilmos: Harminc év után - Szociáldemokrata Szemle, Stockholm, 1978. jún.-aug.-i szám.

[153] Kovács, Imre: i. m. - 353. o.

[154] K. P., az NPP ifjúsági tagozatának tagja a szerzöhöz, 1949. Walchsee.

[155] Kovács, Imre: i. m. - 351. o.

[156] Borbándi, Gyula: Der ungarische Populismus, München, 1976. - 248-249. o.

[157] Borbándi, Gyula: i. m. - 251. o.

[158] "Esti Szabad Szó", Budapest, 1945. június 9.

[159] Borbándi, Gyula: i. m. - 246. o.

[160] Mindszenty, József: i. m. - 128. o.

[161] Szabó, Zoltán in Bibó István: Harmadik út, London, 1960. - 14. o.

[162] Bibó, István: Harmadik út, London, 1960. - 181. o.

[163] Bibó, István: i. m. - 78. o.

[164] "Szabad Szó", Budapest, 1948. augusztus 28.

[165] Erdei, Ferenc: Fórum, 1948. VII.

[166] Nagy, Ferenc: i. m. - 191. o.

1	Jelen dokumentum a Betiltva.com adatbázisából származik, mely a forrás megjelölésével szabadon átvehetö, továbbadható.

V.

KÜLPOLITIKAI ASPEKTUSOK

A Nagy Ferenc idöszak kritikája | Amerika erélye és erélytelensége | Irán és Magyarország | Nyugati tiltakozás és nyugati rezignáció | A közép-kelet-európai népek

Ha Nagy Ferenc ilymódon önbírálatot gyakorolt, még élesebb kritika érte öt saját pártja soraiból és a magyar közvélemény részéröl. A Tildy-Nagy Ferenc rezsim bírálói végkövetkeztetésként és általánosságban azt vetik e vezetök szemére, hogy nem éltek, nem jól sáfárkodtak a választók adta többséggel; ott is engedtek a kommunista követeléseknek, ahol a Vörös Hadsereg jelenléte erre nem kényszerítette öket; söt, például a hitoktatás elleni akciójukkal rálicitáltak a kommunistákra, több vonatkozásban a kommunisták számára, helyettük végezték el a munkát, amely a magyar demokráciát gyengítette. Szemükre vetik, hogy kormányzásuk, illetve az általuk dominált pártvezetés hosszú ideig fedezte a kommunisták törvénytelen üzelmeit, így mind a belföld, mind a külföld felé megadta a legalitás látszatát a kommunista kisebbség eröszakos manöverezéséhez; nem leplezte le megfelelö módon és kellö mértékben az orosz nyomás tényeit abban az idöszakban, vagyis 1946-ban és 1947 elején, amikor a nemzetközi helyzet ebben a térségben még egyáltalán nem dölt el egyoldalúan és véglegesen a Szovjetunió javára. A bírálatok hibául róják fel a pártnak a saját állag könnyelmü levagdosását, továbbá akarati és taktikai ellenállás hiányát a kommunista akarattal és taktikával szemben. A belpolitikai appeasement, vagyis meghátrálás a kommunisták elött már a nyugati appeasement elött következett be, jóval azelött, hogy a Nyugat, pontosabban az Egyesült Államok meghátrált volna a Szovjetunióval szemben, - hangzik a bírálat.

Nagy Ferenc, mint önbírálata mutatja, maga sem tagadja, hogy hibák és rövidlátás, mint pl. a Baloldali Blokk akceptálása a miniszterelnök részéröl, siettették, elöbbre hozták mind a kommunista diadalt, mind pedig a Szovjetunió azon eltökéltségét, hogy a parlamentarizmust felszámolja Magyarországon s a Nyugatra többé ne legyen tekintettel.

Való igaz az is, hogy 1946-ban, vagyis az 1945-ös választás nagy antikommunista többségének érvényessége idején az amerikai külpolitika Kelet-Európában, ha nem is volt annyira aktív, mint a keleteurópai népek szerették volna, még nem volt annyira passzív, mint aztán a késöbbi években.

Másfelöl e bírálatok talán nem veszik eléggé figyelembe a Vörös Hadsereg jelenlétének pszichikai velejáróit, melyek a polgári állam- és pártvezetésre megfélemlítöleg hatottak. Igaz ugyan, hogy nyíltan eröszakos, nagy politikai akcióra az oroszok Kovács Béla lefogásáig nem vállalkoztak, s mikor ezt mégis megtették, a nyugati hatalmak erélyesen tiltakoztak. De Magyarország nem nyugati, hanem orosz megszállás alatt élt. És bár a Kelet-Európáért folyó nagyhatalmi birkózás még nem fejezödött be s ezért az ottani belpolitikai tényezök magatartása, jó vagy rossz politizálása nem volt közömbös a további fejlödés szempontjából, Nyugattól e tényezök csak morális biztatásban részesülhettek, míg a kommunista párt a Vörös Hadsereg részéröl konkrét támogatást kapott.

Amíg tehát egyfelöl a Tildy-Nagy rezsim bírálóit erösíteni látszik a körülmény, hogy az 1946-os perspektíva, vagyis az orosz megszállás várható megszünte, erélyesebb, okosabb, elszántabb és sikeresebb magatartást kívánt volna meg s a 45-ös választók akaratának hathatósabb megvédelmezését a kommunistákkal szemben, addig másfelöl a Tildy-Nagy politikát mentesíteni látszik a Vörös Hadsereg tényleges jelenléte és annak lélektani súlya. De talán azt lehet mondani, hogy a magyar nép a Vörös Hadsereg jelenléte ellenére is bátrabb volt, mint választott vezetöi.

Világpolitikai erök ütközési pontján élö népek sorsa azonban mindig tragikus, és föleg kisnépek vezetöinek idegen megszállás vagy nyomás árnyékában üzött politikáját sohasem lehet sommásan elítélni. Mindig legalább annyi és olyan jó ok van a megértésre és felmentésre, mint a kárhoztatásra és elítélésére. Tildy és Nagy Ferenc a történelem ítéletében talán felmentést nyer, éppen az idegen megszállás ténye miatt; ezt a felmentést legfeljebb csökkenti az a körülmény, hogy éppen ök semmi mentséget sem találtak az elözö, német megszállás alatti magyar vezetöpolitikusok ténykedésére, holott ezek is érezték egy nem kevésbé eröszakos és totalitárius rezsim és nagyhatalom nyomását, s nekik is külpolitikai támaszuk a Nyugatban csak épp annyira volt vagy nem volt, mint Tildyéknek 1945 után. A tanulság mindenesetre az, hogy végleges bírálatokkal és végsö ítélettel csínján kell bánni, különösen ott, ahol a nemzeti szuverenitás nem gyakorolható maradéktalanul.

Ahogy a dunamenti kisnépeknek a háború elött a nyugati nagyhatalmak nem nyújtottak sok és konkrét támogatást, hogy Hitlerrel szemben helytálljanak, s e népek egymás után Berlin égisze alá és hadiszekere elé kerültek, úgy 1945 után a nyugati támogatás nem volt hathatós Moszkva eröszak-politikájával szemben sem.

Magyarországon a jaltai egyezmény ígéreteinek a Szövetséges Ellenörzö Bizottság volt hivatott érvényt szerezni, elvben tehát sok függött attól, hogy a SZEB nyugati tagjai a helyszínen, Budapesten, milyen instrukciókat kapnak kormányaiktól, vagy azoknak mit jelentenek és javasolnak. Franciaország súlya a háború után, nyugati partnerei mellözése folytán is, nem volt döntö. Anglia és szerepe a közép-kelet-európai kérdésekben nem volt olyan aktív, mint egy hajdani világbirodalomtól várták. Anglia például 1947-ben, a válságoktól és kommunista nyomástól fenyegetett Görögországban is úgy döntött, hogy kivonja onnan eröit, melyek a kommunista hatalomátvételt lennének hivatva megakadályozni, s átengedte, söt, kérte, hogy átengedje a terepet és felelösséget, a görögök megsegítését Amerikának. S ha Anglia olyan hagyományos kliensét, mint Görögország, nem tudta önmaga megvédeni, elképzelhetö, hogy még kevésbé volt aktív a számára nem annyira eminensen fontos Magyarországon. Ilyen körülmények között a Szovjetunió tényleges ellenlábasa a magyarországi terepen is, 1945-46-ban és azután, csak az Egyesült Államok lehetett. Vagyis: Magyarország, Magyarország is, Kelet és Nyugat mérközését tekintve, Amerika felelössége alá tartozott.

Amerikának ezekben az években a térségben folytatott politikáját sokan így nevezik: non-policy. Vagy, a történelmi "splendid isolation" fogalmára utalva így: policy of splendid aloofness - a ragyogó tartózkodás politikája.[1] Mindkét meghatározásban van igazság, de százszázalékosan egyik sem fedi a tényleges helyzetet. Kétségtelen, hogy Amerika budapesti képviselete a kommunista eröszakosságok láttán legtöbbször visszahúzódott a be-nem-avatkozás szép elve mögé és a maga részéröl nem foganatosított olyan konkrét lépéseket, melyek egyenrangúak lettek volna a Szovjetunió akcióival, abban a hitben, hogy a végkifejlödés úgysem lesz olyan tragikus. De ez nem minden szakaszban volt így, az amerikai magatartás váltakozó volt, egyes pillanatokban elégedetlen a magyar belpolitikai erök, föleg Tildy magatartásával, máskor olyan, hogy a magyarság joggal lehetett elégedetlen az amerikai magatartással. Volt eset, amikor Amerika gerincesen viselkedett, söt, a Kovács Béla eset után felvillant a határozottsága is, de akkor már késö volt.

Egy pillantás erre az aspektusra.

Deák István, a Columbia egyetem professzora, a budapesti amerikai képviselet Washingtonba küldött jelentéseinek tanulmányozása alapján megállapítja, hogy az amerikaiak jól voltak tájékozva és tisztán látták, mi folyik Magyarországon. Látták a kommunista célokat és manövereket. "Az amerikaiak sokat tudtak és meglepöen jól megértették a helyzetet" - mondja.[2] Frederick T. Merrill, a budapesti amerikai misszió tisztviselöje például már 1945 nyarán jelentette: a Szovjetunió minden szándéka arra irányul, hogy az országot alávesse Moszkva politikai és gazdasági diktátumának, szovjet mintájú osztálytalan társadalmat hozzon létre s egyetlen, Moszkva által ellenörzött párt diktatúráját vezesse be.[3]

1946-ban a jelentések világosan rámutatnak a tényleges helyzetre, hogy e cél érdekében az oroszok nem annyira a Vörös Hadsereget használják, mint a Kommunista Pártot. Az oroszok igyekeznek tartózkodni eröszakos, katonai eszközöktöl, gondosan kerülik a frontális összecsapást, mert nem akarják, hogy az ilyesmi növelje a magyarok határozott ellenállását. Az oroszok tudják, hogy a magyarok nem szeretik öket s ezért agyafúrt, alattomos módon törnek elöre.[4] Céljaik takargatására - mondja a jelentés - alkalmas a kormánykoalíció.[5]

A kommunisták politikai- és magánerkölcséröl az amerikai megfigyelök sötét képet rajzoltak, de képességeiket pozitívan ítélték meg. Ezzel szemben a kisgazda vezetöpolitikusoknál különösebb képességet nem láttak, de emberi alkatukról éppoly rossz véleményük volt, mint a kommunistákéról. Az amerikai megfigyelök ítéletében például Tildy Zoltán rendkívül negatívan szerepel. Az egyik észrevétel: "A köztársaság elnökének nincs tekintélye a magyar nép elött, valósággal köznevetség tárgya apró-cseprö anyagi ügyei miatt; megjelenésében s egyéniségében nincs semmi lelkesítö."[6] A többségi párt vezetöiröl általában úgy vélekednek, hogy hiányzik belölük az államférfiúi képesség, politikai tapasztalat, éleselméjüség; kifogásolják, hogy nem elég kemények a kommunista és orosz nyomással szemben, a kommunisták követelésének folytonosan engednek, a kommunisták megfélemlítési kísérleteivel szemben nagyon sebezhetök, csak azon aggódnak, hogy hivatalukban megmaradhassanak; a kommunistákkal nem szállnak szembe határozottan s a nép egyre jobban kiábrándul belölük e politikai szolgalelküség miatt.[7] Nem bizonyos, de nem is lehetetlen, hogy a továbbiakban az amerikai támogatás konkrétummá válhatott volna, ha Magyarországon általuk alkalmasabbnak tartott garnitúrára találnak. A Columbia-egyetem történészprofesszora mindehhez megjegyzi: ilyen körülmények között viszont nem világos, hogy az amerikai misszió miért nem kereste a Kisgazdapárt fiatalabb, tehetségesebb és jóravaló elemeivel a kapcsolatot?[8]

Kétségtelen tény azonban, hogy az amerikai megfigyelök megítélése szerint a Kisgazdapárt vezetöségének engedékenysége megütközést keltett. Másfelöl azonban az amerikai misszió tartózkodott attól, hogy a kisgazdapárti vezetöséggel elégedetlen s határozottabban antikommunista magatartásra hajlamos politikai tényezöket a legkisebb mértékben is bátorítson, vagy segítsen. Ha az antikommunista erök részéröl - s ez volt a tényleges többség - bármiféle közeledés történt, az amerikai misszió visszahúzódott ama bizonyos "ragyogó tartózkodás" "Splendid aloofness" kényelmes magatartásába. Különösen Amerika budapesti követe, H. F. Arthur Schoenfeld tünt ki az elökelö visszahúzódásban. Amikor Teleki Géza köznevelési miniszter a kommunisták excesszusairól beszélt neki s a demokratikus erök valamiféle támogatását kérte, Schoenfeld azt mondotta, hogy az efféle társalgás öt zavarba hozza..., máskülönben pedig a magyarok bízzanak "a szövetségeseinkkel kötött jaltai nyilatkozatok alkalmazásában."[9] Amikor viszont késöbb Mindszenty bíboros éppen a jaltai ígéretekre s a szövetségeseknek a háború alatt vállalt kötelezettségeire emlékeztette a diplomatát s felhívta a figyelmet a magyar függetlenség folyamatos aláaknázására és a közszabadságok elrablására, Schoenfeld elméleti fejtegetésekbe bocsátkozott, kifejtvén: kormányának régi, jól bevált politikája, hogy nem avatkozik be más országok belügyeibe s a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a legjobb garanciája a spontán, eröteljes és igazi demokratikus fejlödésnek...[10]

Nem világos, hogy ez a magatartás mennyiben volt Schoenfeld egyéniségének lecsapódása, annak kiszürödése, hogy a magyarokat talán nem szerette túlságosan, vagy mennyiben tükrözte a tényleges amerikai külpolitikai szándékokat.

Mindenesetre van jele annak, hogy az Egyesült Államok egy-egy döntö kérdésben erélyesen lépett fel a magyar érdekek védelmében, hol eredménnyel, hol eredménytelenül. Amikor az orosz megszállás elsö hónapjaiban a Szovjetunió kísérletet tett a magyar gazdasági élet nagymérvü kisajátítására, (50 %-os orosz részvétel a nagyvállalatokban), az amerikai tiltakozás ezt, hivatkozva a már említett 1925-ös amerikai-magyar kereskedelmi egyezményre, meghiúsította. 1945 öszén a választás elött az erélyes nyugati demars rákényszerítette a Szovjetuniót, hogy mondjon le a közös lista tervéröl, a demokráciát eleve meghamisítani akaró Vorosilov-féle próbálkozásról. Ezzel Amerika nagy adut adott a Kisgazdapárt, a többségi párt kezébe. 1946-ban, a párizsi békekonferencián Amerika kérte, hogy a Magyarországra kiszabott 300 millió dolláros háborús jóvátételt legalább egyharmaddal csökkentsék s csak 200 millióban állapítsák meg. Ezt a Szovjetunió elutasította. Ugyancsak Párizsban, az Egyesült Államok szembeszállt, ezúttal eredményesen, azzal a Szovjetunió által támogatott cseh kívánsággal, hogy az elsö világháború után Magyarországtól elvett, Csehszlovákiához csatolt területeken élö magyarság tetemes részét, 200 000 magyart telepítsenek ki Csehszlovákiából. Hála az amerikai fellépésnek, nem fogadták el a cseh javaslatot s kétoldali magyar-cseh tárgyalásokat rendeltek el.[11] 1947 januárjában, a londoni külügyminiszteri konferencián pedig Amerika sürgette, hogy csökkentsék a Magyarországon állomásozó szovjet haderö létszámát, s Lengyelországban 20 000, Magyarországon legfeljebb 5 000 szovjet katona állomásozhasson csupán.[12]

1946 végén a budapesti amerikai misszió jelentette: a kommunisták végsö nagy hatalmi harcra készülnek, hogy már birtokon belül legyenek addigra, amíg a szovjet csapatok Magyarországon vannak.[13] Mint tudjuk, ezután következett az összeesküvési per, majd Kovács Béla elhurcolása. Ekkor Amerika kilépett tartózkodásából. Ekkor került sor Weems tábornoknak, mint a budapesti SZEB (ACC) amerikai tagjának a tiltakozására, mely az eseményeket a magyar belügyekbe történö jogosulatlan beavatkozásnak minösítette, a Kovács Béla elleni vádakat alaptalannak deklarálta. Weems március 5-i levelére Szviridov március 9-én válaszolt. Sajnos, hivatkozhatott arra, hogy "az alkotmányellenes összeesküvés tényét... maga a Független Kisgazdapárt is elismeri." "Erröl a párt - hangzik a levél - több ízben a sajtó útján is nyilatkozott. Ugyanígy nyilatkozott több ízben a párt vezére, Nagy Ferenc is... Maga a Független Kisgazdapárt elismerte a soraiból kikerült összes összeesküvö bünösségét és önként beleegyezett abba, hogy megfosszák öket mentelmi joguktól és a bíróság elé kerüljenek." Kétségtelen, hogy Szviridovnak ebben, és formailag, igaza volt s megmutatkozott az a könnyelmüség, annak vészes következménye, hogy kisgazda vezetök jó taktikának tartották azt a rossz taktikát, hogy elismerjék az összeesküvés tényét. Most bumerángnak bizonyult Nagy Ferenc 1947 március 28-i nyilatkozata: "Meg kell mondanom, hogy igenis készült összeesküvés a demokrácia és a kormány ellen... s az összeesküvök befészkelték magukat a nagy politikai és társadalmi szervezetekbe, elsösorban a Független Kisgazdapártba." Szviridov élesen visszautasította a nemzetközi kivizsgálásra vonatkozó amerikai, nyugati javaslatot s Weems Kovács Béla ügyében kifejezett kívánságát így jellemezte: "...nem tekinthetem másnak, mint olyan kísérletnek, mely a szovjet megszálló hatóságok azon törvényes joga ellen irányul, mely a Magyarország területén lévö szovjet fegyveres erök védelmét szolgálja..."[14] Az Egyesült Államok nem hagyta ennyiben a dolgot. 1947 március 17-én újabb jegyzéket intézett Szviridovhoz: a szovjet tábornok magyarázatát nem fogadja el s ragaszkodik annak leszögezéséhez, hogy a Magyar Kommunista Párt vezetése alatt álló kisebbségi csoportok alkotmányos eljárás keretein kívül, taktikázással kísérlik meg a hatalom átvételét. Emlékeztet az amerikai jegyzék a jaltai kötelezettségre, mely az összes aláíró hatalmat köti; újra javasolja a magyar kérdés együttes kivizsgálását, mivel az "oly alapvetö fontosságú kérdésben a szovjet és az amerikai kormány véleménye eltér." Végül leszögezi a jegyzék: az amerikai érdeklödés nem sérti a szovjet hatóságok megszálló jogait.[15]

E két amerikai jegyzék kétségtelenül erélyes volt, de hiányzott belölük valami, amit pedig elözöleg, amikor a jegyzékek még a status nascendi állapotában voltak, az amerikaiak még mérlegeltek. Még március 1-én az Európai Ügyek helyettes amerikai igazgatója, John D. Hickerson, erélyes akciót követelve, az új külügyminiszterhez, George C. Marshallhoz küldött memorandumában javasolta: amennyiben az oroszok nem járulnak hozzá közös vizsgálathoz, helyezzék kilátásba, hogy a magyar ügyet az Egyesült Nemzetek elé terjesztik.[16] Ezzel a magyar kérdés nemzetközi kérdéssé vált volna. De ez az elképzelés a Weems-levelekbe már nem került be, vagyis Amerika lemondott arról, ami tiltakozásának eröt adott volna s a Szovjetuniót talán meghátrálásra késztette volna, - mint ahogy pl. egy évvel elöbb Amerika erélyes magatartása az iráni kérdésben kikényszerítette a szovjet csapatok visszavonulását.

Vajon George C. Marshall személyes döntése lett volna, hogy az ENSZ-fegyver bevetésére nem került sor? Az Iránra való utalás nem merö találgatás, mert például Marshall közvetlen elödje, James F. Byrnes, aki 1947 január 20-ig volt amerikai külügyminiszter, az iráni amerikai magatartást követendö példának állította az USA kelet-európai politikája elé is.

Az iráni helyzet mindenképpen alkalmas a párhuzamra, hisz ott, a Közép-Keleten történt az elsö szovjet kísérlet egy csatlósállam megteremtésére. A háború idején Iránba külföldi csapatok jöttek, hogy biztosítsák az Amerika által a Szovjetuniónak küldött óriási hadianyag zavartalan szállítását. Irán északi tartományában, Azerbejdzsánban szovjet erök állomásoztak, s szovjet segédlettel kommunista ízü bábkormányt juttattak hatalomra. Az iráni központi kormány csapatokat küldött az illegális tartományi rendszer ellen, de a szovjet erök feltartóztatták a törvényes kormánycsapatokat. A Nyugat, elsösorban Amerika azonban sarkára állt s nem fogadta el azt a szovjet érvelést, amely az orosz haderö biztonságára és jogaira hivatkozott. A teheráni kormány 1500 fönyi seregével szemben 30 000 szovjet katona volt Azerbejdzsánban, Moszkvának tehát éppúgy nem kellett féltenie katonái biztonságát, mint ahogy 1945-46-ban Magyarországon sem, ahol számottevö magyar haderö, vagy reguláris karhatalom nem is létezett, tehát például Kovács Béla és semmiféle összeesküvö se volt, aki támaszkodhatott volna valamire. Ami Iránt illeti, az Egyesült Államok az Egyesült Nemzetek Szervezete elé vitte a kérdést, amely akkor sokkal hathatósabb organizáció volt, mint a késöbbi évtizedekben. Az ENSz-ben a Szovjetunió mindent megpróbált, Gromikó szovjet ENSz-delegátus tüntetöleg ki is vonult az ülésteremböl. A végeredmény azonban az lett, hogy a nemzetközi közvélemény mozgósítása, az ENSz-nyilvánosság láttán Moszkva visszariadt s Sztálin végül is elrendelte csapatai kivonását Azerbejdzsánból, ahol a kommunista bábkormány ezután csakhamar összeomlott. "Firmness and the United Nations won" - "a szilárdság és az Egyesült Nemzetek Szervezete gyözött",[17] - írja Byrnes 1947 tavaszán, vagyis a kritikus magyarországi hetek idején, mikor - külügyminiszteri távozása után azonnal - megkezdte emlékiratai írását. Emlékezik arra is, hogy mikor aztán szövetséges megfigyelök Azerbejdzsánba mentek, a lakosság nagy örömmel és éljenzéssel üdvözölte öket. "Olyan lelkesedés volt ez - mondja -, amit a most következö hónapokban és években nem volna szabad elfelednünk." Byrnes, az eredményes iráni fellépésre utalva rátér Közép-Kelet-Európára, megismételve, hogy "bátorságot meríthetünk az ENSz keretében tanúsított határozott és pozitív akcióból", majd így folytatja: "Hasonló határozottságra van szükség Magyarország esetében is, similar firmness is required in the case of Hungary."[18]

Ezekben a hónapokban kulminált a Szovjetunió másik jogsértése is, nevezetesen a görög polgárháború kirobbantása, a görög kommunisták hatalomátvételi törekvése, fegyveres harca. Truman elnök ekkor hirdette meg a híres doktrínát (1947. március 12.), amely anyagi és katonai segítséget, védelmet biztosított Görög- és Törökországnak. Sztálin a Kreml görög politikájával maga borította fel a nagyhatalmaknak a befolyási övezetekre vonatkozó hallgatólagos egyetértését. Amíg a nyugati hatalmak a szovjet övezetbe került országokban, mint Magyarországon is, a "splendid aloofness" vagy a "non-involvment" politikáját folytatták, Sztálin megszegte azt a Churchillnek tett ígéretét, hogy Görögország brit befolyási övezet lehet.[19] Truman most nemcsak Görögországra gondolt, amikor az amerikai Kongresszus elötti beszédében kijelentette: "Támogatnunk kell a szabad népeket abban, hogy saját sorsukat sajátmaguk, önmaguk módján intézzék."

Byrnes, már nem lévén külügyminiszter, azt írja Magyarországgal kapcsolatban: "Nem tudom, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság mit fog tenni. De tudom, hogy mit kellene tenniök." S ezután, leszögezve, hogy Magyarországon szovjet általi jogsértés történt, kifejti: fel kellene szólítaniok az ENSz Biztonsági Tanácsát, vizsgálja ki, van-e vagy nincs folyamatos agresszió és ha igen, követelni kell, hogy a hatalmat adják vissza annak a pártnak, amely a néptöl 57 százalékot kapott; ezt, vagy ehhez hasonló akciót kell végrehajtani, amely a magyar népet biztosítaná, hogy a szovjet kormány kényszerítö nyomásától mentes, független életet éljen. Ha cselekszünk a várható törökországi és görögországi agresszió esetében, - folytatja -, miért ne cselekedjünk Magyarország esetében, ahol a Szovjetunió már megtette azt, amit feltételezésünk szerint majd megtesz Görög- és Törökországban? Utalt Byrnes arra, hogy Molotov is aláírta a magyar békeszerzödést. Végül kijelenti: "Úgy vélem, Magyarország ügye Truman elnök Görögországgal és Törökországgal kapcsolatos politikai nyilatkozatának a szellemiségéhez tartozik. Nem maradhatunk tehát tétlenek, nem teremthetünk precedenst a tétlenségre."[20]

Byrnes okfejtése logikus volt s az egyetlen helyes politika, amely az adott esetben eredményt is hozhatott volna. Annál is inkább, mert ha Sztálin támadónak bizonyult Görögországban, Amerika fel volt mentve a tartózkodástól Magyarországon és másutt Közép-Kelet-Európában, mintegy szabadkezet kapott, nem is beszélve arról, hogy Jalta amúgyis jogokat biztosított a nyugatiaknak a térségben és a SZEB-en keresztül. Amerika azonban ezekkel a jogokkal nem élt. Amerika elfeledte a Byrnes által említett iráni lelkesedést, amikor egy nép ujjongott szabadsága visszanyerésén és megörzésén. Nem alkalmazta sem az iráni ügyben tanúsított "firmness" eredményes politikáját, sem a Truman doktrína szép elveit. Az ENSz-ben Amerikának akkor még döntö befolyása volt, s ha - mint Irán esetében - most is mozgósít, reménye lehetett a sikerre.

Igaz, annak idején, jó egy évvel korábban, az iráni kormány maga kérte az ENSz beavatkozását. Most, a megfélemlített, illetve kommunista dirigálás alá került budapesti kormány ilyent természetesen nem kért; de ehhez ragaszkodni a meglévö helyzetben csak formai büvészkedés volt. Mert az új kormánynak, a szabad választás szempontjából nézve, nem volt legalitása. Viszont a még legálisnak tekinthetö korszak kormányának még mindig aktív washingtoni nagykövete, Szegedy-Maszák Aladár június 2-án beadvánnyal fordult az amerikai külügyminisztériumhoz. Kifejtette, hogy Magyarországot elnyeléssel fenyegeti a szovjet és kommunista expanzió. Sürgette az amerikai kormányt, tegye meg a szükséges és megfelelö lépéseket a függetlenség és demokrácia helyreállítására Magyarországon. Hivatkozott arra, hogy az Egyesült Államok tagja a magyarországi Szövetséges Ellenörzö Bizottságnak, részese a Jaltai Szerzödésnek, és állandó tagja az ENSz Biztonsági Tanácsának. Szegedy-Maszák természetesen utalt arra is, hogy a Magyarország érdekében történö lépést indokolná az ENSz Alapokmánya, a Jaltai Szerzödés, a Fegyverszüneti Megállapodás, valamint a Truman elnök által éppen nemrég meghirdetett "nemeslelkü elvek."[21] A washingtoni külügyminisztérium középszintü fórumain ez a beadvány pozitív felfogással találkozott. Az európai osztály ügyvivö igazgatója már másnap, június 3-án memorandumot szerkesztett Marshall külügyminiszterhez, javasolva, hogy a magyar ügyet vigyék a Biztonsági Tanács elé, "megfelelö akció érdekében." Ha pedig ilyen akció szükségessé válik, s ez valószínü, akkor ezt az aktust az amerikai kormány "hajtsa végre a leghatározottabb szívóssággal, nem törödve szovjet vétóval." Szuggerálja még a beadvány, hogy az ügyet vigyék tovább az ENSz közgyülése elé is, és használják fel az egész keleteurópai szovjet politikai ténykedés elítélésére.[22]

Ezt a lépést azonban az amerikai kormány nem tette meg. Június 4-én, majd 11-én ugyan újabb leveleket intézett a budapesti SZEB orosz elnökéhez, ismét követelte a hármas bizottság vizsgálatát, mint márciusban. De ezúttal is tartózkodott szankciók kilátásba helyezésétöl. A márciusi levelektöl ezek annyiban mégis különböztek, hogy utaltak az ENSz elé bocsátás lehetöségére, de ezt olyan homályos és bizonytalan fogalmazásban, hogy a Szovjetunió megérthette: végül úgysem lesz amerikai ENSz-akció.

Ez már az 1947 márciusában kezdödö és hat hétig tartó moszkvai külügyminiszteri konferencia után volt. Ezen a konferencián Amerika minden lényeges kérdésben merev szovjet elutasításba ütközött. Megkezdödött a "njet"-korszak. Molotov ebben az idöben utasította vissza - keleteurópai államokra is ráparancsolva - a Marshall-terv áldásait, gazdasági jótéteményét, melyet egyszerüen "az imperializmus új formájának" minösített. Robert D. Murphy, az amerikai külpolitika kimagasló személyisége, aki Marshall külügyminiszter és John Foster Dulles, a Republikánus Párt külügyi szakembere társaságában részt vett a hathetes kötélhúzásban, úgy véli, hogy ez a moszkvai konferencia, amely tökéletes kudarc volt, fordulópontnak számít: ettöl kezdve az amerikai-szovjet viszony szemmel láthatólag romlott, szédületes gyorsasággal kiélezödött a hidegháború és a vasfüggöny ekkor valóban leereszkedett.[23]

Ami a magyar - és középkeleteurópai - sorsot illeti, el kell fogadnunk a Columbia professzorának retrospektív diagnózisát: "Az amerikai külpolitika lemondott felelösségéröl s feladta érdekeit Kelet-Európában. Kelet-Európa eléggé fontos volt az Egyesült Államoknak s ezért nem hanyagolta el teljesen, de nem volt annyira fontos, hogy kiváltsa a teljes amerikai involválódást."[24]

De ez, ámbár igaz, mégiscsak retrospektív összegezés. Magán a helyszínen, s abban az idöben, a napi események és azok szereplöi még nem ismerték késöbbi politológusok és történészek apodiktikus megállapításait. A Duna, a Moldva és a Visztula partján folyt a létért való küzdelem, a középkeleteurópai népek még nem akarták hinni, nem tudták elhinni magukrahagyatottságukat, s ha sejtették is, vonakodtak azt tudomásul venni, mert hajtotta öket egy soha végleg ki nem irtható belsö erö: a függetlenség és szabadság vágya.

Magyarországon is még jelentös erök küzdöttek tovább, még nagy bástyák álltak a totális kommunista gyözelem útjában. A "leereszkedett vasfüggöny" mögött folyt a lelki és szellemi ellenállás, folytatódott a történelem.

A nyugati nagyhatalmak már rezignáltak, a középkeleteurópai kisnépek még nem.

[1] Deák, István: The United States and the Communist Takeover of Hungary in the Light of New American Documents. Columbia University, New York, 1978. Kéziratos tanulmány. - 8. o.

[2] Deák, István: i. m. - 3. o.

[3] Review of events in Hungary during the first phase of armistice, February-June, 1945. (Továbbiakban: Review) Report by the U.S. mission in Hungary. - 20-21. o.

[4] Review 1946. - 39. o.

[5] Review 1946. - 12. o.

[6] Review 1946. - 39. o.

[7] Deák, István: i. m. - 7. o.

[8] Deák, István: i. m. - 7. o.

[9] Schoenfeld to the Secretary of State, May 28, 1945: 864.00/5-2845

[10] Schoenfeld to the Secretary of State, January 8, 1947: 864.00/1-847

[11] Kertesz, Stephen D.: Peacemaking in the Dark Side of the Moon: Hungary 1943-47. In The Review of Politics, University of Notre Dame, Vol. 40. Oct. 1978. - 496. o.

[12] Byrnes, James F.: Speaking frankly, New York, 1947. - 166. o.

[13] Review of events, 1946. - 25. o.

[14] Mindszenty, József: i. m. - 168. o.

[15] Mindszenty, József: i. m. - 169. o.

[16] John D. Hickerson to the Secretary, March 1, 1947: 864.00/3-147

[17] Byrnes, James F.: i. m. - 304. o.

[18] Byrnes, James F.:i. m. - 304. o.

[19] Murphy, Robert: Diplomát unter Kriegern, 1964, Berlin - 374. o.

[20] Byrnes, James F.:i. m. - 305. o.

[21] Deák, István: i. m. - 16. o.

[22] Acting Director, Office of European Affairs to the Secretary, June 3. 1947: 864.00/6-347

[23] Murphy, Robert: i. m. - 375. o.

[24] Deák, István: i. m. - 18-19. o.

1	Jelen dokumentum a Betiltva.com adatbázisából származik, mely a forrás megjelölésével szabadon átvehetö, továbbadható.

VI.

AZ EGYHÁZAK LIKVIDÁLÁSA - A MINDSZENTY-PER

Szovjet egyházpolitika | A gyöngyösi eset: P. Kiss Szaléz | Mindszenty jelentösége | Rajk és a "diákösszeesküvések" | A körúti gyilkosság | A keresztény ifjúsági szervezetek elleni hajsza | A fakultatív hitoktatás | A Mária Év | Az iskola-harc | Pócspetri | Mindszenty elfogatása | A per

A politikai pártok likvidálásával és helotaszerepre juttatásával a kommunista párt bolsevizálási törekvése még korántsem jutott célhoz. A parlamenti szinten véghezvitt mészárlás és manipuláció még nem törte meg a társadalom szívós ellenállását. Ennek az ellenállásnak a lényege nem annyira offenzív, mint inkább defenzív volt: védekezés, szembeszegülés a rendöri módszerekkel, a széles fronton megindított bolsevizálással. És ennek az ellenállásnak legföbb támasza, automatikus inspirálója a magyar társadalom mélyen gyökerezö keresztény hite volt, a lengyelekéhez hasonló évszázados történelmi-vallásos tudata. Annak ellenére, hogy Magyarország nem 90 százalékban volt katolikus, hanem kb. 70-30 százalékban katolikus illetve protestáns, különösen 1945 után valamennyi keresztény felekezet és a vallásos zsidóság is egyformán érzett s egységesen viselkedett minden kommunista-ateista átállítással és kísérlettel szemben. S a keresztények s a vallásos zsidók zöme e védekezésben felzárkózott a legerösebb felekezet, a katolikus egyház s a legkimagaslóbb személyiség, Mindszenty József bíboros mögé.

1948-ban tehát, miután a Szociáldemokrata Pártot is megszüntették, Rákosi Mátyás az egyházakat és Mindszenty bíborost vette célba. A rendörség külön, speciális osztálya munkába fogott a bíboros elleni eljárás és per elökészítésére. Rákosi Mátyás felemelte kezét Mindszenty József ellen. A párt világosan látta, hogy amíg ez a "nyakas katolikus kálvinista", a magyar prímás a helyén van, addig Magyarország nem lehet Moszkva hüséges csatlósa s a párt helytartói szerepe nem lehet zavartalan. Amíg Magyarország Rómára tekint, addig nem tekint Moszkvára.

1948-ban tehát megindult a gözhenger Mindszenty ellen.

De az elözmények messzebbre nyúlnak vissza. A magyarországi egyházüldözés is akkor kezdödött, amikor az elsö szovjet katona 1944-ben átlépte a Kárpátok gerincét.

Kezdödött képmutatással. A Vörös Hadsereg és a nyomában megérkezö magyar moszkovita gárda zászlajára írta a vallásszabadságot. A Kommunista Párt propagandája kinyilvánította, hogy a párt tiszteletben tartja a lakosság túlnyomó többségének keresztény meggyözödését; de mintegy szabadkezet biztosítva magának késöbbi, egyelöre titokban tartott tervei megvalósítására, azért kijelentette: csupán a feudalizmus és fasizmus maradványaitól kell megtisztítani az egyházat.[1] A Vörös Hadsereg 1944 október 7-i kiáltványa pedig, melyben felszólította a lakosságot, hogy ne meneküljön el, biztosította a papságot is: a lelkészek akadálytalanul végezhetik vallási szertartásaikat.[2] Ez a felhívás épp oly biztatóan hangzott, mint a kommunisták propagandája és éppen annyira kétértelmü és kétszínü volt. Mert pozitív csengése mellett benne volt az is, hogy a vallásszabadság fogalmán csupán a templomi szertartást értik, máskülönben az egyházak kulturális, társadalmi tevékenysége nem esik e fogalom alá. (Az oroszországi keresztény egyházak kálváriás sorsa és története, a vallásszabadság megszorító értelmezése ismeretlen volt a magyar társadalom széles rétegei, de nem volt ismeretlen a föpásztorok, képzett papok és képzettebb hívek elött.)

E kommunista és orosz felhívások azonban csak szavak voltak, ezzel egyidöben viszont olyan tettek következtek, melyek az elöbbi felhívások biztatásával ellenkezö tényeket eredményeztek. Ugyanaz a Vörös Hadsereg, amely vallásszabadságot ígért, kiutasította az országból Angelo Rotta pápai nunciust, hogy a Vatikánnak ne legyen közvetlen szemtanúja és összekötöje az országban. S amikor kommunisták és szovjetek szabad vallásgyakorlást ígértek, a Vörös Hadsereg betiltotta az összes katolikus napilapot, csupán két hetilap és egy folyóirat megjelenését engedélyezte, de papírhiányra való hivatkozással ezek példányszámát is erösen korlátozta.[3] Ugyanakkor, mikor a lakosság 70 százalékát reprezentáló katolikus egyház sajtóját ennyire megnyomorították, az erösen kisebbségi pártnak 24 lapot és folyóiratot engedélyeztek. Ez a 24 sajtótermék késöbb, mikor megkezdödött a Mindszenty elleni hajsza, teljes hangerövel s magas fordulatszámmal dolgozott a prímás megrágalmazásában, s vele szemben a minimális katolikus sajtónak csak minimális eszközei voltak. Az alapokat tehát már korán, jó idöben, már akkor lefektették, amikor hivatalosan még a kommunisták és a Szovjet vallásos jóindulatát, marxizmus s kereszténység történelmi kompromisszumát hirdették.

Az oroszok már a megszállás elsö fázisában szervezeti csapást mértek az egyházakra, különösen azok ifjúsági munkájára. A Vörös Hadsereg tucatjával foglalta le a vallásos ifjúsági szervek otthonait és kultúrhelyiségeit, s átadta öket a marxista pártok ifjúsági szervezeteinek. Olyan katolikus ifjúsági egyesületeket pedig, melyek kifejezetten a munkásfiatalokkal foglalkoztak, mint pl. az EMSZO (Egyházközségi Munkás Szakosztályok), egyszerüen már 1945-ben betiltottak.[4]

A püspöki kar és Mindszenty prímás hosszú idön át, összeszorított foggal és vasfegyelemmel igyekezett türelmesen elviselni a szovjet intézkedéseket, hogy az amúgy is felzaklatott országban ne öntsön olajat a tüzre. Söt, igyekezett csillapítani a kibontakozó oroszgyülöletet. Így például az elsö püspöki körlevélben, ha nehezükre esett is, a föpásztorok beleszötték ezt a mondatot: "Nem bizonyult valónak a hír, melyet az orosz hadsereg Egyházat irtó szándékáról terjesztettek, söt sok figyelmet is tapasztaltunk a parancsnokságok részéröl az egyházi élettel szemben. Templomaink állnak és akadálytalanul folynak az istentiszteletek. De még súlyosabb idök várnak ránk."[5] E néhány mondat a magas diplomácia eszköze volt: egyrészt fegyelmezett ajánlat a Vörös Hadseregnek okos modus vivendire; másrészt tényleges dicséret és biztatás néhány valóban emberséges orosz katonai parancsnoknak; egyben a hívek óvatos intése egyfelöl arra, hogy legyenek fegyelmezettek, másfelöl mégis utalás arra, hogy a vallásos magatartás még áldozatot követelhet tölük. De hiába volt Mindszenty diplomatikus vagy rugalmas magatartása, a magyar egyháznak a megszálló hatalom ugyanazt a sorsot szánta, mint az orosz egyházaknak a bolsevizmus 1919 óta, Mindszentynek pedig azt a sorsot, ami Tikhov pátriárka sorsa lett.

Rendöri vonalon máris, jóelöre gondoskodtak a vallásüldözés indokainak megteremtéséröl. A nagyvilág az elsö jelentékenyebb politikai pernek az 1947-es összeesküvési pert tekintette, pedig azt megelözöen már számos olyan rendörségi provokáció történt, amiröl a világ nem szerezhetett tudomást, ami mind az egyház ellen irányult s célja az volt, hogy az Egyház kezéböl kifacsarják a fiatalságot s a lakosságra gyakorolt erkölcsi befolyását megtörjék.

Amikor a Vörös Hadsereg 1944 öszén Debrecenben kiáltványban bíztatta a papokat a maradásra és misézésre, a papok ezt komolyan vették. Debrecenben például a ferences szerzetesek elsönek láttak hozzá a háborútól meggyötört város és vidék normális életének helyreállításához, megindították az oktató intézeteket. 1944 karácsonyán a kolostor által fenntartott játszótéren és kultúrházban foglalkoztak a vagongyár munkásainak gyermekeivel s karácsonykor e kis nebulókkal elöadták a "Betlehemi bakter" címü népszerü, vallásos színmüvet. Másnap megjelentek az új kormányzat "adótisztviselöi" s az elöadás hasznát meg akarták adóztatni. A vezetö páter hivatkozott arra, hogy a Horthy-korszakban ilyesmiért nem kértek adót. Erre feljegyezték róla, hogy "dicsérte az átkos Horthy-rendszert", a vagon gyári munkásgyerekeket pedig figyelmeztették, hogy a kommunista ifjúsági szervezetben a helyük.[6] Már akkor, 1944 öszén megindult tehát a legalsóbb szinten a fiatalok elhódításának a munkája, nyomással, csábítással, föleg azonban rendörségi eszközökkel. Már akkor rendöri feljegyzések készültek a papok tevékenységéröl: "A párt elsö pillanattól kezdve szemmel tartott minden papot és szerzetest... Buzgón gyüjtötte ellenük a terhelö adatokat, kifürkészte gyengéiket, vágyaikat, ambícióikat, összeírták barátaik és ellenségeik nevét. Gyült az anyag, a kiszemeltek tudta nélkül."[7]

A csendes megfigyelés és adatgyüjtés rövid periódusa után késöbb elkezdödött a különösen eredményes és aktív papok elrablása. Az ország nyugati vidékén, az osztrák határ közelében lévö nagy katolikus városban Szombathelyen egy alkalommal nyílt utcán megtámadták és gépkocsiba tuszkolták az egyik legkitünöbb ifjúságnevelöt, az állami középiskola hittan tanárát; a kommunista rendörség és az orosz haderö nyomozói együttesen vallatták és más papok elleni kompromittáló adatokat akartak töle szerezni, majd Szibériába deportálták.[8]

Az ilyen többé-kevésbé titkos elrablások és vallatások mellett azonban Rákosinak szüksége volt nyílt botrányokra is, olyan kalamitásokra, amelyek alkalmasak voltak az egyház elleni vádakra és támadásokra. Az elsö ilyen nagyszabású akcióra 1946 tavaszán került sor, az ország szívében, az egyik alföldi városban, Gyöngyösön. Ez volt az ún. Páter Kiss Szaléz-féle összeesküvés, egyben az elsö föpróba arra, hogy nyilvánosan is indokolják a Vörös Hadsereg beavatkozását, csaknem egy évvel a Kovács Béla ügy elött.

Gyöngyösön különösen fájdalmas nyomokat hagyott a Vörös

Hadsereg bevonulása, szovjet katonák a város asszonyait és leányait, köztük 12 éves gyerekeket is többszörösen megeröszakoltak. A város hónapokon, éveken át hordozta lelkén ezt a szörnyü sebet, az egész város lakossága lankadatlanul gyülölte az oroszokat. Megeröszakolások késöbb is történtek s ez 1946 tavaszán szörnyü tragédiához vezetett. Egy középiskolás diák édesanyját egyetlen éjszaka hét orosz katona megbecstelenítette. Az elkeseredett és önkívületbe esett fiú fegyvert szerzett és több szovjet katonát agyonlött.[9] A fiú barátai segítettek a katonák holttestének elrejtésében s kútba dobták a hullákat. Az ilyen eset - garázdálkodó és részeg szovjet katonák megölése - egyébként nem volt ritkaság azokban az években sem Magyarországon, sem a többi szovjetmegszállta közép-kelet-európai országban; söt, az is elöfordult, hogy a garázdálkodó szovjet katonát ott, ahol az eset szembeszököen felháborító volt s az orosz parancsnokság élén szigorúan fegyelmezett tiszt állt, maguk az oroszok ölték meg, minden különösebb eljárás nélkül. A gyöngyösi esetben azonban nem az történt, hogy a tragédia elözményeit, okait és indokait megvizsgálták volna, hanem mesterségesen politikai ügyet csináltak belöle és egyházellenes agitációra használták fel. A gyöngyösi rendörség politikai osztályának vezetöje beidézett több olyan diákot, akiröl tudta, hogy anyja vagy növére a múltban szintén orosz megeröszakolás áldozata volt. A diákok nem vallottak. A politikai nyomozó ekkor - saját ötlete volt vagy budapesti utasításra cselekedett, nem lehet megállapítani - beidézte a rendörségre a diákok népszerü mentorát és gyóntatóatyját, a valamikor Amerikában is plébánoskodó fiatal ferences atyát, P. Kiss Szalézt. A müvelt, szelídlelkü pap mindig mindenkit óvott az önbíráskodástól s atyai gondoskodással féltette diákjait minden veszedelemtöl. A gyöngyösi nyomozó azonban már elsö éjjel az ájulásig verte s egy pince-cella hideg kövére dobta a fiatal papot.[10] Hosszú idön át példátlan kegyetlenséggel kínozták.[11] Azzal a feltételezéssel, hogy a diákok bizonyára meggyónták neki tettüket, terhelö adatokat akartak szerezni töle, a gyónási titok megszegésével is. De sem P. Kiss Szaléz, sem a vele együtt letartóztatott Olafson Piacid hittanár nem tett terhelö vallomást. Mégis, az ügyben 42 személyt tartóztattak le, a két papot pedig azzal vádolták, hogy a diákokat gyilkosságra bujtatták és utána feloldozták öket. A város és az ország hosszú évekig nem tudott az elhurcolt vádlottak sorsáról, az a hír járta, hogy Szibériába deportálták öket. Évtizedek múlva sikerült megállapítani, hogy nem mindenkit vittek el az országból, de orosz katonai bíróság ítélkezett felettük. P. Kiss Szaléz, Antall József joghallgató és Kizmán Ottó érettségizett diák felett kimondták a halálos ítéletet és még abban az évben, 1946 október 20-án mindhármat kivégezték a nyugat-magyarországi szovjet börtönben, Sopronköhidán. Több elhurcolt valóban a Szovjetunióba került és kényszermunkatáborban halt meg.[12]

(A világ akkor még nem ismerte Alekszandr Szolzsenyicin e sorait: "Ha Csehov értelmiségi höseinek, akik folyton azt találgatták, mi lesz húsz-harminc év múlva, valaki azt felelte volna, hogy Oroszországban negyven év múlva kínvallatás lesz, hogy vasabronccsal szorítják össze az emberek koponyáját, hogy savas fürdöbe mártják öket, hogy meztelenen lekötözve hangyákkal és poloskákkal maratják öket, hogy gyorsforralón tüzesített nyársat dugnak alfelükbe - 'titkos pecsét' -, hogy csizmával lassan szétnyomják a nemiszervüket, s ami látszatra a legenyhébb: heteken át álmatlansággal s szomjaztatással gyötrik, vagy összeverik öket véres hústömeggé, - akkor egyetlen csehovi darab sem úgy végzödnék, ahogy végzödik, mert minden hös az elmegyógyintézetben kötött volna ki."[13])

Páter Kiss Szaléz a meginduló vallásüldözés egyik elsö áldozata volt, egyben pedig a gyónási titok vértanúja.

Szviridov tábornok a gyöngyösi esetet, melynek elindítója saját katonáinak a brutalitása volt, arra használta fel, hogy a magyar kormányt megrója; a Kommunista Párt pedig arra, hogy a katolikus papság szovjetellenes és államellenes büneiröl beszéljen. De egyben alkalmasnak látták az ügyet a majdani "összeesküvési-per", illetve a Kisgazdapárt lefaragásának elökészítésére is: belekeverték a helyi Kisgazdapártot, nevezetesen Gyulai László országgyülési képviselöt, azzal a gyanúsítással, hogy töle származnak a fegyverek, melyeket a "gyilkosok" használtak. Nyílt tárgyalásra, bizonyításra soha nem került sor, de a kommunista párt agitációja széltében-hosszában mennydörgöit a reakció és a "fekete reakció", az egyház ellen.

1946 elején tehát széles fronton kezdett kibontakozni az egyházak elleni támadás s ebben a helyzetben országosan, majd világméretekben is felmagasodott Mindszenty bíboros alakja, mint a hit védöje, mint a történelmi "Defensor fidei."

Nem véletlenül vált azzá. Származása, neveltetése, müveltsége s jelleme egyaránt történelmi szerepre predesztinálta. A 19. század végén, 1892-ben született Magyarország egyik legmüveltebb, nyugati városa, Szombathely közelében, a Vas megyei Mindszent faluban. Szülei földdel birkózó emberek voltak. Apja 15 holdon gazdálkodott, a falu választott bírájaként müködött, igazságszeretö komoly emberként vezette a kis paraszttársadalmat. Anyja komoly, szívós, mélyen vallásos asszony. A gyermek Mindszenty, mint apja is, sokat olvasott, legföbb olvasmánya a "Szentek élete" volt. A szombathelyi premontrei gimnáziumba íratták be. Szigorú, okos papi pedagógusok tanítottak itt, nagy teljesítményeket követeltek s Mindszenty mindnek eleget tett, mindig az elsök között. Apja katonának szánta, anyja papnak, ö maga korán játszott a gondolattal, hogy újságíró legyen, világi pályán "prédikáljon." A kor egyik nagy magyar föpapja, az akkor Magyarországhoz tartozó Erdély püspöke, Majláth Gusztáv, mikor meglátogatta a szombathelyi iskolát, megismervén a kitünö diákot, megadta neki az utolsó lökést, hogy mégis papi pályára lépjen. Mindszentyt 1915 június 15-én szentelték pappá a szombathelyi székesegyházban. Falusi káplán, majd zalaegerszegi hittanár lett. Negyedszázadon át mint apátplébános müködött ebben a dunántúli megyében. Hihetetlen akaraterövel templomok sorát építtette, nyomdát, újságot létesített, megszervezte a papok kórházi szolgálatát, ingyenes ösztöndíjakat szerzett szegénysorsú diákoknak s példamutatóan építette fel az új plébániákat, egyházközségeket. 1943-ban elökészítette a katolikus agrárifjúsági szervezet, a KALOT Zala megyei zászlóbontását, mert úgy látta: szükséges müvelt, fiatal parasztokat nevelni egy mielöbbi földreform idejére. 1944. március 25-én XII. Pius pápa egyenes kívánságára veszprémi püspökké nevezik ki. Már nagyban dühöngött a háború, de kemény szervezömunkával rendbeszedte a hosszabb ideje elhanyagolt egyházmegye ügyeit. 1944 öszén memorandumot szerkesztett a nemzetiszocialista kormányhoz, s ebben az immáron reménytelenné vált háború befejezését, a harcok megszüntetését, az emberéletek kímélését sürgette. Magyarország akkor hitleri megszállás alatt állt. A püspököt letartóztatták, s a nyugati határszélre, Sopronköhidára szállították. Itt töltötte 1944 karácsonyát s éjféli miséjén résztvett egy másik rab is: a kommunista Rajk László, aki rövidesen a misézö Mindszenty és az egyház egyik legsorsdöntöbb ellenségeként lépett fel, mint belügyminiszter. Mindszentyt a Nyugatra menekülö hatóságok nem vitték tovább német koncentrációs táborokba, fogsága utolsó hónapjait nem is börtönben, hanem az Isteni Megváltó Leányai kolostorában töltötte, de szigorú örizetben. Április 2-án, két nappal a Vörös Hadsereg megérkezése elött Mindszenty József teljesen szabad ember volt. Mindig tiltakozott a beállítás ellen, hogy öt a szovjet haderö szabadította volna ki a nemzetiszocialista börtönböl.

Mindszenty József mindenekelött lelkipásztor volt és egyház-szervezö talentum. Magyarországon azonban, mint például Lengyelországban is, s általában minden népnél, amely történelme során pogány népekkel, tatárokkal, törökökkel állt harcban, a papi hivatás egyben nemzeti tevékenység is volt. Az ország közéletében nemegyszer nemzetmentö szerepet játszottak nagy egyházfejedelmek ennek hagyománya elevenen élt s természetes volt Magyarországon akkor is, amikor a Vörös Hadsereg megérkezett az ország határaira. Már elözöleg is, a hitleri megszállás idején Mindszenty mint püspök s így a magyar törvényhozás Felsöházának a tagja adta be közérdekü memorandumát a nemzetiszocialista kormányhoz. Természetes, hogy aki szembeszállt Hitler hatalmával, az nem állhatott és nem állt félre akkor, amikor egy új totalitárius ideológia, ezúttal a kommunizmus indított rohamot az ezeréves magyar kereszténység, annak minden intézménye, nemzetnevelö munkája s papi gárdája ellen. XII. Pius pápa éppen azért választotta ki erre a feladatra Mindszentyt, mert ismerte szívósságát, jellemszilárdságát, azt, hogy a "tu es sacerdos" igéje betölti egész lelkét és életét. Tudta a pápa, hogy a keresztény világot Közép-Kelet-Európában fenyegetö vihar idején a nagy magyar érsek-prímások utódaként olyan emberre van szükség, aki, ha kell, vállalja az áldozatokat, a börtönt, vállalja a halált is. 1945 októberében a pápa esztergomi érsekké nevezte ki Mindszentyt, 1946 február 18-án pedig Rómában bíborossá avatta. Másnap magánkihallgatáson fogadta a magyar föpapot, aki egy volt a 32 új bíboros között, s XII. Pius pápa ezekkel a történelmi szavakkal búcsúzott töle:

A 32 közül Te leszel az elsö, aki mártíromságot szenved.

Magyarországon a vallásos élet ezekben az években erösen fellendült. A háború okozta sok szenvedés, az orosz megszállás sok atrocitása, a jövötöl való félelem közepette az Egyház bizonyult annak az intézménynek, amely gyakorlati tettekkel mindig segített. XII. Pius pápa utasításait követve a háború végén a magyar kolostorok, s ebben jelentös szerepe volt Mindszentynek, mint veszprémi püspöknek, az üldözött zsidóság menedékhelyéül szolgáltak. 1945-ben ezek a kolostorok hasonló szerepet töltöttek be: a garázdálkodó oroszok elöl idemenekültek a veszélyeztetett asszonyok, leányok. Az éhínséggel küszködö és a hosszú ostromban kibombázott Budapest megsegítésére Mindszenty országos és nemzetközi karitász-akciókat szervezett. Felhívta a parasztságot, küldjön élelmet a fövárosi munkásságnak, levélben kérte az amerikai kormányt, küldjön élelmiszercsomagokat, ruhát és tüzelöt az ínségeseknek. Rómában a bíborosi konzisztóríumon külön felkérte az ott lévö négy amerikai bíborost, támogassák a magyarországi szeretetakciót. Tevékenysége minden vonalon eredménnyel járt, a falusiak élelmet szállítottak Budapestre, a szomszédos Ausztriából pedig megrakott amerikai vonatok indultak Magyarországra. És éppen ezen a ponton kezdödött az immáron politikai jellegü összetüzés a kommunistákkal. A pártnak nem volt ínyére, hogy a magyar népet "amerikaiak" segítik, a párt a Szovjetuniónak akarta fenntartani a mítoszt, hogy "élelmet ad az éhezö Budapestnek." Az igazság viszont az volt, hogy az éhezö országnak kellett táplálnia a méreteiben túlságosan nagy megszálló haderöt, amely ezenkívül rendszeresen rekvirált, s ebben szabadkezet engedett a kommunista párttagoknak is. Gyakori eset volt a falvakban, hogy egy kommunista, akinek azelött még csak egy malaca sem volt, az istállóját most megtömte tehenekkel. Ilyen körülmények között a kommunista párt bejelentette igényét, hogy a külföldi, nyugati segélyek szétosztásában neki is része legyen, s kérdésessé akarta tenni az Egyház jogát az egyházi adományok kiosztására. Ezt a célját a párt azzal akarta elérni, hogy a közlekedési miniszterrel bejelenttette: az amerikai élelmet vasúti kocsik hiánya miatt nem lehet beszállítani. Csalódott azonban, ha azt hitte, hogy ezzel a kis zsarolással kikényszerítheti, amit akar. Mindszenty azonnal a "Flucht in die Öffentlichkeit" módszeréhez folyamodott és nyilatkozatot adott ki: "Izgalommal várja a magyar katolicizmus az amerikai katolikusok Bécsben veszteglö szeretetadományainak sorsát..." Utalt arra, hogy a fövárosban az Actio Catholica népkonyhái nap mint nap ezer és ezer embert látnak el élelemmel, s e konyhák müködése most veszélyben van. Ezenkívül a római "Osservatore Romano" tudósítója nemzetközi visszhangot adott az ügynek. Így a szállítmányt végül be kellett engedni, mint az amerikai szerv, az NCWC adományát. De a kommunisták fogcsikorgatva esküdöztek magukban, hogy ezt a vereséget még visszafizetik. Meg is tették: két év múlva az NCWC tisztviselöit kémkedéssel vádolták és elítélték.

Mindszenty nemcsak Caritas-vonalon gondoskodott emberbaráti tevékenységröl, hanem általánosságban is a közéleti integrációra, a társadalmi béke elömozdítására törekedett. Szót emelt a németajkú lakosság törvénytelen deportálása, valamint a Csehszlovákiához került magyar országrész magyar lakosságának onnan történö kiüldözése ellen; felszólította a kormányt, oszlassa fel az internálótáborokat s lakóit engedje szabadon, kapcsolja be az újjáépítés sürgös munkájába. Ezzel kapcsolatos 1946 februári akciója, amikor 2-tól 9-ig engesztelési miséket mondatott az ország templomaiban, s a végén, 9-én az örökimádás templomában maga mondott szentbeszédet a társadalmi békéröl.

A kommunisták ezért azonnal megvádolták: "Mindszenty védi a háborús bünösöket és fasisztákat." A szentbeszéd után a Kommunista Párt által megrendezett gyülésen a beszervezett szavaló-kórusok már a prímás elleni "népítélet" hangulatát árasztva kiáltozták: "Munkát, kenyeret, Mindszentynek kötelet!" (Ez a kommunista akció váltotta ki a parlamentben a híres epizódot, mikor a Kisgazdapárt képviselöi Mindszenty nevének említésekor lelkesen éljenezték a prímást.)

Amily mértékben erösítette a Kommunista Párt a Mindszenty személye elleni agitációt, oly mértékben zárkózott fel mögötte az ország egész társadalma, nemcsak katolikusok. A templomok látogatottsága nött. Egységesen állt a prímás mögött a püspöki kar. A katolikus hetilap, az "Új Ember" mint acélos jellemet köszöntötte és ünnepelte prímási kinevezését.[14] Az új föpásztor acélossága mindenekelött az egyház-szervezésben mutatkozott meg. Szerte az országban, minden városban és faluban létrehozta a laikusok közösségét, az egyházközségeket, melyekben a papokkal szorosan együttmüködve maga a polgári lakosság tevékenykedett a vallási élet fellendítésén. Föleg vidéken, a gyakorló vallásosság olyan nagymérvü lett, amire évtizedek óta sem volt példa. Szoros közösségi összetartást eredményezett ez a lelkület s fokozta a hívö társadalom akcióképességét. Például az egyház minimumra szorított sajtójának hatását erösen felfokozták az egyházi hetilap terjesztésével, kézröl kézre adásával, a kis példányszámú hetilapot többen olvasták el, mint a milliós példányszámban nyomtatott kommunista napilapot. Az egyházközségi szervezetek körül igen jelentös munkát folytattak a különbözö katolikus ifjúsági szervezetek. Virágzott a katolikus fiatalok egyetemi szervezete, az Emericana, a jórészt papok irányítása alatt álló cserkészszövetség, vidéken pedig a legény- és leányszervezet, a KALOT, KALÁSZ, stb. Ezek az organizációk puszta létükkel szinte lehetetlenné tették, hogy a vidéki városokban és falvakban gyökeret verjen a Kommunista Párt, hogy kommunista ifjúsági szervezetek létesüljenek: senki nem csatlakozott hozzájuk, jóllehet teljes szabadságot élveztek s pénzzel, könnyü szórakozással próbálták magukhoz vonzani a fiatalságot. A párt csakhamar realizálta, hogy az egyház a diák- és parasztifjúság körében jelentös befolyással rendelkezik. Aligha férhetett kétség ahhoz - mondja a párttörténet e katolikus egyesületekröl -, hogy a baloldal vidéki, falusi térhódításának le nem becsülhetö akadályát jelentették. A baloldal számára tehát úgyszólván sorsdöntö kérdés volt ezeknek a jobboldali szervezeteknek a felszámolása."[15] A párttörténet, miközben leplezetlenül beismeri, hogy kommunista szempontból a katolikus szervezetek likvidálása sorsdöntö volt, csak abban téved - tudatosan -, hogy csupán "vidéki és falusi" szervekröl beszél. Mert az igazság, hogy az egyháznak igen nagy volt a respektusa a munkásság körében is. A Budapest körüli nagy iparváros, Csepel munkássága például két új iskolát állított fel, egyikbe bencés-szerzeteseket hívott tanárnak, másikba szerzetesnövéreket. Mikor pedig Mindszenty a háború utáni elsö karácsony elött kiment a híres gyárvárosba, többezer hívö sereglett össze, hogy meghallgassa miséjét és szentbeszédét a felebaráti szeretetröl. "Mi még ellenségeinket is szeretjük" - mondotta a prímás a kommunisták által "vörös Csepel"-nek nevezett munkásvárosban. "Ha valahol az életben, it, ezen a téren lehet igazán nagy az ember, aki legyözi önmagát" - fejezödött be Mindszenty csepeli beszéde.[16]

Bárhol, bármit mondott is a prímás mindenütt egyetemes sikere volt. Mert - mint személyének egyik tanulmányozója mondja -, a legégetöbb kérdésekhez szólt hozzá s egyenes, világos, öszinte, a keresztények számára egyedül helyes megoldással szolgált, s így Mindszentynek hallgatósága volt immáron az egész ország.[17]

1946 tavaszán látszott, hogy a gyöngyösi esetet Szviridov és a kommunista párt nem az igazságszolgáltatás eszközeivel s annak érdeme szerint kezeli, hanem országos botrányt csinál belöle politikai céllal. Mindenekelött a papság és fiatalság együttmüködésének s az egyházi ifjúsági szervezetek virulenciájának akar véget vetni. Rajk László belügyminiszter megkonstruálta az ún. "diákösszeesküvések" fogalmát. Rajtaütésszerüén házkutatásokat rendelt el több középiskolában. Tanórák kellös közepén a rendörök tucatjával hurcolták el a diákokat, vallatták öket s elsösorban a szerzetestanárok ellen préseltek ki belölük terhelö adatokat. Kínzással vették rá a diákokat, hogy tanáraik, söt, vallásos érzelmü szüleik ellen irányuló hamis jegyzökönyveket írjanak alá. Több egyházi iskolában az egyik benyomuló rendörcsoport fegyvereket rejtett el, hogy aztán a másik benyomuló rendörosztag megtalálja azokat, s felmutassa, mint a kétségtelen diákösszeesküvés bünjeleit. Ezeket az akciókat a baloldali sajtó hangos müfelháborodása, a szisztematikus háborgás koncertje kísérte. Mindszenty kettös ellenhúzással válaszolt. Elöször azzal, hogy azonnal elrendelte a katolikus föigazgatóság szigorú vizsgálatát az egyházi iskolákban. Ebbe bevonta a kultuszminisztériumot is. Ennek élén a parasztpárti Keresztury Dezsö állt, aki becsületesen, pártatlanul nyújtott segédkezet a vizsgálathoz. Így az egyik minisztérium részvételével lehetett megállapítani, hogy a másik minisztérium, a belügyminisztérium állításai valótlanok. A vizsgálat kiderítette, hogy nincs diákösszeesküvés. Ennek ellenére a prímás hangsúlyozottan felszólította az iskolák vezetöit, örködjenek, hogy a diákok soha, semmiféle beavatkozásra ürügyet ne nyújtsanak.

Amíg egyfelöl okos és azonnali önvizsgálattal felelt, másfelöl nyílt, elvi álláspontjának is hangot adott a prímás és körlevelet intézett a diákok szüleihez. Ebben mintegy elvi védögátat épített a nyilvánvaló kommunista törekvésekkel szemben, hogy ti. az iskolákat kiragadják az egyház kezéböl. A körlevélben félreérthetetlenül leszögezi, hogy a gyermek nevelésére az egyházaknak Magyarországon történelmi joga van, a magyar iskolarendszert kezdettöl fogva az egyházak építették. Rámutatott: az egyházi iskolák színvonala rendkívül magas, megelöznek minden más tanintézetet. A nevelés az egyház, de mindenekelött a szülök joga, ezt nem elözheti meg az állam. Visszautasítja a vádat, hogy az egyházi iskolák nem demokratikusak. Éppen az egyházi iskolák tették lehetövé a múltban is, hogy a nép egyszerü fiai iskoláztatásban részesüljenek.[18] Az egyházi iskoláknak joguk van az állami támogatásra is, mert az állam adófizetöi a katolikus szülök, s ezek joggal várják el, hogy pénzükkel gyermekeik iskoláját is támogassák. Emlékeztette az államot arra, hogy mikor az a szerzetesiskolák anyagi és oktatási alapját képezö földbirtokokat kisajátította, megígérte az oktatáshoz szükséges anyagi kárpótlást. Erre az iskoláknak szükségük van. A katolikus nevelés - mondotta - nem köti gúzsba a szellemet, hiszen katolikus iskolák volt növendékei ma lehetnek kommunisták is. "De van-e szabadság ott, ahol a katolikusoknak nem lehetnek saját iskoláik? Ahol nem türnek mást, csak állami iskolát? Azt az állami iskolát, melyen keresztül a mindenkor uralkodó, sokszor kisebbségi pártok akarják a többség gyerekeire rákényszeríteni a maguk világnézetét. Egyszer az egyik párt, másszor a másik, aszerint, hogy melyik kerül uralomra. És mindegyik az iskola révén akarja a maga uralmát állandósítani. Nem, ez nem demokrácia, s ez nem is szabadság..."[19]

Ez az okos és egyben határozott kiállás meghátrálásra késztette a kommunistákat. Az egyházi iskolák mellett ugyanis megmozdult az egész hívö társadalom. Megalakították a Szülök Szövetsége nevü országos szervezetet, s minden nagyobb iskolavárosban tömeggyüléseket rendeztek. Meghívták Mindszentyt is, aki egy-egy összejövetelen körlevelei szellemében beszélt. Óriási gyülés volt az ország déli részén, az érseki székhely Kalocsán. A Szülök Szövetsége innen, 12 000 aláírással, levelet intézett az ország miniszterelnökéhez: "Tiltakozunk minden olyan kísérlet ellen, amely iskoláink katolikus jellegét megszüntetni, a hitoktatást pedig nem-kötelezövé tenni törekszik. Kérjük ezért miniszterelnök urat, mint az ország felekezeti és társadalmi békéjének legföbb örét: katolikus iskoláinkat, melyeket az ország túlnyomó többsége büszkén és szeretettel vall magáénak, a zaklató, alaptalan támadásoktól védje meg. Hitvallásos iskoláink mellett rendületlenül kitartunk, mert kifejlödésében biztosítani akarjuk az igazi demokratikus jövö leghívebb hordozóját, a keresztény magyar embert."[20]

Mindszenty mellé felsorakoztak a nem-katolikus keresztény felekezetek is. Ravasz László református püspököt a katolikus prímás személyesen felkereste annak budapesti hivatalában. A két keresztény föpap teljesen egyetértett a kibontakozó kommunista kultúrharc és iskolaharc elleni védekezésben. A református püspök örömmel helyeselte a Szülök Szövetsége tevékenységét. Mindszenty ezután a budai cisztercitáknál nyilvános szentbeszédet mondott a katolikus-protestáns történelmi együttmüködésröl, eltemetve régebbi századok hitvitáit. A kommunisták ilymódon, akaratuk ellenére, Magyarországon 1946-ban létrehozták az ökumenikus együttmüködést, ami a világon csak a II. Vatikáni Zsinat után lendült fel. A kor szemtanúja és krónikása helyes diagnózist készített, amikor megállapította, hogy az iskolaharc elsö fázisa a kereszténység gyözelmével végzödött. "A bíboros - írja - eddig is bírta a katolikusok bizalmát, most azonban az egész ország felismerte, katolikusok és protestánsok egyaránt, hogy Mindszenty a Gondviselés által küldött ember."[21]

Mindezek után a Kommunista Párt abbahagyta a szerzetesi iskolák elleni támadásokat. Nemcsak hogy egységes keresztény front szegült vele szembe, de a szerencse sem kedvezett neki, mert egy sajátos eset folytán kiderült, hogy a "diákösszeesküvések" csak a belügyminisztérium és a kommunista sajtó közös akcióprogramjában léteznek, a valóságban azonban nem. Az történt ugyanis, hogy a budapesti baloldali lapok nagy szenzációval beszámoltak arról: az ország déli részén, Baja városban a rendörség házkutatást tartott a cisztercita szerzetesek középiskolájában és újabb összeesküvést leplezett le. A nevezett napon azonban egyetlen rendör sem járt az iskolában, a rendörségi rajtaütés csak - másnap volt. A fövárosi lap tehát elöbb volt informálva a bajai összeesküvés leleplezéséröl, mint a bajai rendörök, akik ezt az összeesküvést leleplezték. Országos botrány lett a dologból, a kommunista belügyminiszter renoméja súlyos csorbát szenvedett.

A csorbát ki kellett köszörülni s a politikai rendörség máris hozzálátott új terv kidolgozásához, hogy a párt új offenzívát indíthasson. A terv pokoli volt, méltó a Cseka ösi hagyományaihoz, s méltó ábrázolásához Szolzsenyicin tolla kellene. Megvalósítása nem sokáig váratott magára, a nyár derekán kirobbantották azt, ami így vált ismeretessé: a körúti gyilkosság.

Öklömnyi betükkel közölték a lapok és harsogta a rádió a nyár derekán, hogy Budapesten, a Teréz-körúton egy magyar fiatalember agyonlött egy jóravaló, derék szovjet katonát; a rendörségnek azon nyomban sikerült a tettes nyomára bukkanni, a fiatalember a körút egyik romos házából adta le a lövést s mikor a rendörök üzöbe vették, felmenekült a padlásra; ott azonban a menekülés minden lehetöségét elvágták s a gyilkos kétségbeesésében öngyilkosságot követett el; a gyilkos egy katolikus ifjúsági szervezet, a KALOT egyenruháját viselte.

Ennek a hivatalos közleménynek, hivatalos verziónak Magyarországon jóformán senki sem adott hitelt. Gyanússá tette a közleményt már az a tény, hogy a kommunista propaganda hónapok óta agitált a katolikus ifjúsági szervezetek ellen, így mindenkinek már az elsö érzése az volt, hogy ez a "gyilkosság" mesterséges akció, politikai céllal. Másodszor aláásta a közlemény hitelét, hogy a rendörség olyan tettest-koronatanút produkált, aki halott, még csak véletlenül sem tanúskodhat vagy védekezhet: az öngyilkos gyilkos már nem szólhat egy szót sem. Harmadszor hihetetlenné tette és valótlannak sejttette a hivatalos verziót az a körülmény, hogy a Teréz-körúton a nevezetes napon, a nevezetes órában járókelök százai látták: két orosz katona csúnyán összeveszett egy nö miatt, heves szóváltás támadt köztük s az egyik agyonlötte a másikat.

Mindezek következtében aztán hitelre talált az a verzió, amely nem hivatalos volt, csak kiszivárgott, hogy tudniillik mikor a szomszédságban lévö politikai rendörség az Andrássy-út 60-ban értesült a két szovjet katona halálos végü perlekedéséröl, saját börtönpincéjéböl kiemelte az egyik halálra kínzott fiatal fogoly holttestét és gyorsan a Teréz körút szóbanforgó romházába szállította. S amíg az oroszok elszállították a körútról a halott katonát, a rendörség megjátszottá a komédiát a gyilkos üldözésével és diadalmasan kézrekerítette a sajátmaga által odacsempészett hullát.

A lapok egyetlen sort sem írhattak a két szovjet katona szerelmi okokra visszavezethetö féltékenységi párbajáról, viszont széltében-hosszában és halálos komolyan tárgyalták a hivatalos verziót. De nem volt újságolvasó, nem volt ember, aki a hivatalos verziót hitte volna és ne a másikat.

Nem stimmelt a hivatalos közleményben az sem, hogy a fiatalember a KALOT egyenruháját viselte, mert a KALOT-nak nem is volt egyenruhája. Késöbb elterjedt olyan hír is, amit a hivatalos verzió nem említett, hogy az ifjú zsebében találtak ugyan egy KALOT-igazolványt, de azt évekkel korábban keltezték s volt a zsebében egy másik újabb keltezésü, nevére szóló szociáldemokrata párttagsági igazolvány is. Ilyesmi, gondolta mindenki, garmadával van raktáron a titkos rendörség archívumában.

Még gyanúsabbá vált a hivatalos közlemény akkor, amikor csakhamar kibújt a politikai szeg a zsákból: Rajk belügyminiszter elrendelte a katolikus ifjúsági szervezetek betiltását és feloszlatását. "Itt van a kutya eltemetve!" - hangzott a közvélemény egyértelmü ítélete, a körúti gyilkosság újabb, átlátszó ürügy az egyházak gyengítésére, az ifjúsági egyesületek likvidálására. Ami nem sikerült a gyöngyösi eset, P. Kiss Szaléz ürügyén, azt most megcsinálják a körúti gyilkosság ürügyén.

Így is történt. Július 7-én Szviridov orosz altábornagy, mint a SZEB elnöke, az angol és amerikai tagok aláírása nélkül, levelet adott át a miniszterelnöknek. Ebben, mint jegyzékben, követelte mindazoknak az egyesületeknek a feloszlatását, valamint személyeknek a felelösségre vonását, akiknek része volt, illetöleg része lehetett a Vörös Hadsereg tagjai ellen elkövetett merényletekben, s akik szerepet vállaltak a jobboldali, népi demokrácia ellenes propaganda felszításában és terjesztésében.[22] A jegyzék természetesen a koalíciós pártok értekezlete elé került, de Rajk belügyminiszter meg sem várva, hogy mit határoz a koalíció, azonnal intézkedett: a demokratikus államrend hatásosabb védelme érdekében, a fegyverszüneti egyezmény 15. pontjának megfelelöen 1946. július 4-5-6-án 220 "jobboldali" egyesület feloszlatását rendelte el.[23]

Már Szviridov jegyzéke jogi képtelenség volt, hisz egy speciális bünesetet nem lehet széleskörü politikai intézkedések foganatosítására felhasználni minden vizsgálat vagy bizonyíték nélkül. Hasonló abszurdum volt a belügyminiszter rendelete, hiszen még ha a gyilkos valóban gyilkos, valamely párthoz vagy egyesülethez való tartozása, még ha valós is, nem jelentheti az illetö egyesület bünösségét és semmiképpen sem ad jogalapot 220 egyesület feloszlatására. A kommunista belügyminiszter azonban itt is fait accompli-t teremtett a kormány számára. Jelentéktelen volt ezek után, hogy a pártközi értekezlet, mely július 8-10-ig tartott, mit határozott, s hogy ott ki mit mondott. A kisgazdapárti vezetök, a szinte már rutinná kialakult módszerrel, a követelések kisebbik részével szembeszegültek, nagyobbik részében engedtek, míg a legvégén mindenhez hozzájárultak. A Szviridov-kívánságok teljesítése mellett foglalt állást a külön meghívott Tildy Zoltán is, valamint a szociáldemokrata és parasztpárti vezetöség. Nagy Ferenc kifejezte azt az aggályát, hogy a KALOT és a Cserkész Szövetség feloszlatása igen kemény dió, e téren tartózkodást ajánlott, azt viszont helyeselte, hogy a katolikus egyház vezetöihez átirattal kell fordulni és figyelmeztetésben részesíteni öket. Elhangzott olyan kisgazdapárti érvelés is, hogy a KALOT feloszlatása "az egész katolicizmust Mindszenty táborába kergeti".[24] Ez az érv annyiban jószándékú volt, hogy a KALOT megmentését célozta, de tárgytalan is, mert az egész katolicizmus amúgy is Mindszenty táborában volt.

De ennek a KALOT-mentö érvnek volt egy elözménye s ez is hozzátartozik a tárgyalt idöszak történetéhez.

A KALOT a két háború között a katolicizmus szociális lelkiismerete volt, élen járt a földreform követelésében. Ehhez megnyerte több kiváló föpap támogatását is, mint láttuk, 1943-ban felkarolta a zalaegerszegi apát, Mindszenty is. Egyik legkimagaslóbb személyisége Kerkai Jenö jezsuita atya volt, egyik diplomatája pedig egy másik jezsuita, Nagy Töhötöm. Utóbbi 1944 végén a fronton átjutva Malinovszki orosz hadsereg-föparancsnokhoz ment, tárgyalni. Egyfajta üzlet született: Malinovszki hozzájárul majd a parasztifjúsági szervezetek müködéséhez, Nagy Töhötöm viszont közvetítést vállal a Kreml és a Vatikán között. A szovjet tábornok olyasmit adott, ami nem az övé volt, hisz a KALOT további müködésének nem-engedélyezésére nem volt semmi ok, a KALOT bizonyos áttétellel, a Keresztény Demokrata Néppárton keresztül tagja volt a Hitlerrel szembeni ellenállási mozgalomnak. Nagy Töhötöm a szovjet ifjúsági szervezetekkel is kapcsolatba lépett, a Komszomol-vezetökkel is tárgyalt. A Vatikánban végzett közvetítési tevékenysége pedig automatikusan oda vezetett, hogy az Egyház és Mindszenty kialakuló önvédelmi harcában a szovjetekkel való modus vivendi jelszavával próbálta gyengíteni a bíboros és a püspöki kar ellenálló erejét - persze eredmény nélkül. Nagy Töhötöm és a nagytöhötömök klasszikus tévedése többnyire az, hogy egy élet-halál-harcban mindig azt hiszik: ha a megtámadott saját oldal enged, akkor a támadó totalitárius ellenfél megszelídül. A fejlemények rövidesen bebizonyították, hogy ez a jezsuita pap játékszer volt a Kreml sokrétü és sokarcú diplomáciájában. Mert Nagy Töhötöm maga nem volt a KALOT, de még csak Kerkai páter sem. A KALOT az adott helyzetben a hitvédö front egyik bástyája volt, tehát a kommunista cél: el kell távolítani. Egy ideig megpróbálták ugyan Mindszenty, pontosabban a Mindszenty-vezette küzdelem ellen fordítani. De csakhamar betiltották, majd átmenetileg újra engedélyezték, más néven (KAPSZ) és megrokkant, összepréselt formában, meghagyva a keretet, de teljesen összebéklyózva. A végén a kommunisták magát a kitünö Kerkai pátert is börtönbe vetették, holott a "hajlíthatatlan" Mindszentyvel szemben a "hajlékony" vonal híve volt. A KALOT-munka egyik legaktívabb, középponti személyisége méltán szürte le a történelmi tanulságot és megfigyelést: "Jellemzö a kommunisták többszintü, hamiskártyás taktikájára, hogy a KALOT-vezetökkel egy ideig még azt is el tudták hitetni: a magyar apparátus (vagyis Rákosiék, a szerk.) Moszkva tudta nélkül, vagy annak ellenére nyomja és aprítja öket".[25]

Rajk apparátusa mindenesetre azonnal birtokba vette a katolikus egyesületek helyiségeit, felszerelését, épületeit, vagyontárgyait és nagyrészüket átadta a kommunista ifjúsági szervezeteknek és kapcsolt részeiknek. Közönséges állami rablás volt, eröszakos foglalás, fosztogatás és osztogatás. Ami ennél is súlyosabb, a politikai alvilág prédájának dobta oda az elsörangú, mély szociális érzéstöl áthatott katolikus ifjú vezetögarnitúrát: baloldali elemekböl verö-osztagokat szerveztek s az egyetemeken, városokon és falvakban "Vogelfrei"-nek nyilvánították a katolikus elit ifjú gárdáját. Sok keresztény hös és mártír született ezekben a hónapokban Magyarországon.

A magyar püspöki kar, tiltakozva a feloszlatást elrendelö 7330/1946 M. E. rendelet ellen, július 22-i kelettel levelet intézett Nagy Ferenc miniszterelnökhöz. Az alapos jogi felkészültséggel megszerkesztett irat rámutat arra: törvénytelen eljárás volt a katolikus egyesületeket a belügyminiszter felügyeleti hatáskörébe utalni; a belügyminiszter nem intézkedhetett volna más minisztériumok bevonása nélkül. Feloszlatni a törvény értelmében csak titkosan müködö egyesületeket lehet, itt azonban nyílt egyesületekröl van szó. Az ürügyként hangoztatott vádakat nem vizsgálták meg és nem bizonyították. A feloszlató intézkedések elött nem történt tárgyilagos vizsgálat s a közvéleményt sem tájékoztatták kellöképpen. Az egyesületek elleni eljárás önkényes és a szabadságot sértö. "Általános címeken, és irányított gyanú alapján, bizonyított konkrét tények nélkül, eröszakosan cselekedni... parancsuralmi eljárás" - mondta a beadvány. Befejezésül a püspökkari határozat, illetve a levél arra kéri a miniszterelnököt, hogy "e kérdésben az ügyek menetének törvényes és igazságos irányt szabni szíveskedjék."[26]

A Kisgazdapárt napilapja másnap nagy terjedelemben közölte az egyházi álláspontot, szemmel láthatóan rokonszenvezve vele.[27] Az ügynek volt egy érdekes, figyelemreméltó parlamenti közjátéka is. Július 23-án Hám Tibor kisgazdapárti képviselö interpellációt jegyzett be a belügyminiszterhez. Szemére lobbantotta Rajknak, hogy a kormány jóváhagyása nélkül, önkényesen oszlatta fel az egyesületeket. Javasolta, hogy a kormány a belügyminiszterrel vonassa vissza a vonatkozó rendeleteket. Rajk azzal védekezett, hogy a KALOT stb. nem hitbuzgalmi egyesületek voltak.[28] Amíg több kisgazdapárti és Sulyok-párti képviselö kitünö beszédekkel a Hám-álláspont s a katolikus egyesületek védelmére kelt, a Nemzeti Parasztpárt elnöke, Veres Péter hátbatámadta Hámot s a fiatal kisgazda politikus beszédére azt mondta, hogy Hám pártja "úgy, ahogy van, menthetetlen". A Szociáldemokrata Párt is végül a Baloldali Blokk álláspontjára helyezkedett, de ez elött volt egy érdekes jelenség. Kéthly Anna, a párt centrumának vezetö tagja azt javasolta ugyanis, hogy a Szociáldemokrata Párt elnöke, Szakasits Árpád lépjen kapcsolatba Mindszentyvel. Ezt több más vezetö megopponálta, s így a gyakorlatban semmi következménye sem lehetett annak a kompromisszumos határozatnak, hogy Szakasits beszéljen Mindszentyvel, de csak alapos elökészítés után és csak semleges helyen.[29]

A miniszterelnök a püspökök levelére nem válaszolt; Rajk belügyminiszter viszont, felhasználva az alkalmat, a katolikus ifjúsági szervezetekkel egyidöben, egy füst alatt feloszlatta a keresztény szakszervezeteket is.[30] Vagyis felszámolta azt az organizációt, amely jámbor szándékkal kereszténység és szocializmus összeegyeztetésén fáradozott.

Augusztus elsején a püspöki kar ismét levélben fordult a miniszterelnökhöz. Ebben a társadalmi béke elömozdítását kérte, rámutatva, hogy a háború már régen befejezödött, de még mindig sokan vannak internálva. Németországban, Olaszországban, Franciaországban már rég véget vetettek a számonkérésnek, hirdessen tehát a magyar kormány is közkegyelmet. A levél utalt a rendörségi kínzások, fenyegetések mai, állandó gyakorlatára.

Válasz most sem érkezett, ellenben Nagy Ferenc miniszterelnök nyilvános sajtókonferencián megdorgálta a papságot. Szviridov ugyanis július 7-i levelében nemcsak a katolikus egyletek feloszlatását kérte, hanem a papság megfeddését is.

A helyzet tehát az volt, hogy a támadó vádolta a megtámadottat: Szviridov és a kommunisták el akarták rabolni és elrabolták a katolikus egyleteket, megfosztották az Egyházat egyik legföbb támaszától, s ugyanakkor még külön rendszabályokat követeltek éppen e megtépázott egyházzal és annak fejével szemben. Nagy Ferenc tudta, hogy Szviridov levelét tulajdonképpen a magyar kommunisták írták és szerkesztették.[31] Mégis, az ö kedvük és érdekeik szerint járt el és vállalkozott Mindszenty és a papság megintésére. Nagy Ferenc emlékirataiban megnyugtatja magát, hogy a Szviridov-levél nem minden követelését teljesítette (kisgazda föispánok eltávolítása, két képviselö elleni vádemelés, kisgazda ifjúsági szervezet megfegyelmezése) vagy csak részben teljesítette. De éppen az ország további sorsára nagyjelentöségü kérdésben - az Egyház elleni aknamunkában - eleget tett a kívánságoknak, méghozzá, mint emlékirataiból kitünik, meglehetös könnyelmüen fogta fel a kérdést. A Szviridov-levél - írja Nagy - azt állította, hogy a papság túlnyomó része, Mindszenty prímás vezetésével, gyülöletet táplál a Vörös Hadsereg ellen, s kérte, hogy eröteljesen utasítsuk rendre a papságot. "Ez a kívánság - folytatja Nagy - nem okozott nehézséget. Kiadtam egy nyilatkozatot, melyben felszólítottam a papságot, hogy támogassa a demokráciát és mozdítsa elö az együttmüködést a megszálló haderövel."[32] Az Egyház joggal várta el az általa jelentös mértékben többséghez juttatott párt fejétöl s egyáltalán, az ország miniszterelnökétöl, hogy jogtalanul megvádolt és szorongatott helyzetében ne ellene, hanem mellette foglaljon állást s Szviridovnak adandó válaszában rámutasson az Egyház ártatlanságára s törvényben biztosított jogaira. Ehelyett Nagy Ferenc maga is nyilvánosan vádat emelt az Egyház ellen - az ország közvéleményének nagy megütközésére. A miniszterelnök, aki már birtokában volt a püspöki kar jogilag kitünöen alátámasztott leveleinek, e levelekröl hallgatva, a következöket jelentette ki az egyházról: nem nyújt segédkezet a szovjet csapatok és a magyar nép békés együttélésének a kialakulásához; megtüri és nem távolítja el soraiból a szovjetellenes és demokráciaellenes elemeket; nem hirdeti a demokrácia magasabbrendüségét; nem ápolja a Vörös Hardsereg iránti hálát.[33]

Ha Nagy Ferenc azt mondja, hogy a Szviridov-levélben ráismert a magyar kommunisták fogalmazására, akkor e Nagy Ferenc-nyilatkozatban méginkább rá lehet ismerni Rákosi Mátyás kezevonására. Az Egyháznak és prímásának ez a cserbenhagyása a többségi polgári párt fejének egyik legsúlyosabb tévedése volt, magában hordta a folyamatos appeasement minden elemét s késöbbi katasztrófák levegöjét árasztotta.

A püspöki kar kétségbeesett, de öntudatos kísérletet tett a miniszterelnök e veszedelmes kurzusának a megváltoztatására s egy hozzá intézett újabb memorandumban olyan érveket dolgozott ki, melyeket a kormányfö hasznosíthatott volna Szviridovval s a kommunistákkal folytatott, kétségtelenül nem könnyü tárgyalásain is. A püspöki kar 1946. augusztus 10-én kelt levele lényegében a következöket tartalmazta: maga a kormány is hangoztatja, hogy a megszállással kapcsolatban hibák vannak; a magyar katolicizmus azonban e hibák láttán igyekezett nagy önuralmat tanúsítani; a megszállók hibáinak itt-ott történö orvoslásától eltekintve türte e hibákat és "nagy önuralommal tartózkodtunk mindentöl, amivel megsértettük volna akár a megszálló hadsereget, akár a demokratikus államalakulatot". Rámutat a püspökkari levél, hogy a kormány általi megfeddés nem tartalmaz konkrétumot: "Ha vannak velünk szemben konkrét vádak, szeretnök ismerni azokat." A levél ezután felsorolja az egyház sérelmeit: még mindig nincs diplomáciai kapcsolat a Vatikánnal, a katolikus egyleteket feloszlatták, a sajtó a helytelen vádakat nem igazítja helyre. Kitért a levél a "körúti gyilkosság" ügyére is: "Sor került egyesületeinkre egy teljesen homályos büntény ürügyén, amelyet érthetetlenül és alaptalanul velünk hoztak összefüggésbe". A vizsgálati iratokba az egyháznak nem engedtek betekintést, s emiatt a közvélemény nagyon nyugtalan. A megszálló orosz haderö jogkörét - mondja a továbbiakban a levél - megfelelö megállapodások szabályozzák s a megszálló haderö maga ismételten hangoztatja, hogy az ország belügyeibe nem avatkozik be. Kéri a levél a miniszterelnököt, hogy a levél tartalmát hozza az oroszok tudomására, s mivel az egyházellenes feddés nyilvánosan hangzott el, ezt a levelet is hozzák nyilvánosságra. A memorandum egyik kulcsmondata: "Ha sérelmeink orvoslást nyernek és lelkipásztori tevékenységünket szabadon gyakorolhatjuk, az igazságos, összhangzatos müködésre fenntartás nélkül készen állunk."[34]

Az ifjúsági egyesületek feloszlatása súlyos csapás volt ugyan az egyházra, de Rajk tudta, hogy e szervezetek mozgatója a kitünö Actio Catholica s annak vezetöje, Mihalovics Zsigmond prelátus. Kísérletet tett tehát arra, hogy az Actio Catholica-t is minisztériuma felügyelete alá helyezze. Az Actio Catholica elsörendü jogászai azonban egyelöre visszaverték a kísérletet, kimutatva, hogy az AC nem egyesület, alapszabálya nincs és nem az egyháztól független, nem önálló jogi személy. Az Actio Catholica-t tehát csak az egyházzal együtt lehet megszüntetni.[35]

Az egyházzal szembeni zaklatások azonban, kisebb-nagyobb szünetekkel, folytatódtak. Megtiltották a katolikus énekórákat, a bibliai esteket, s igyekeztek különféle ürügyekkel megakadályozni a papság és a munkásfiatalság kapcsolatait. Szeptember 23-án lefoglalták a Notre Dame növérek katolikus leányiskoláját. Mégis, ez az egyházüldözés a kommunisták számára visszájára sült el. A hívek még szorosabban felzárkóztak az egyház és Mindszenty mögé, s a kommunista támadások célpontjául szolgáló katolikus iskolákba most többen iratkoztak be, mint azelött, az osztályokat sok helyen meg kellett kétszerezni, söt, háromszorozni.[36]

A következö évben, 1947-ben új, más oldalról indítottak támadást a vallás ellen: napirendre tüzték a fakultatív hitoktatás bevezetését, vagyis a kötelezö vallásoktatás megszüntetését az iskolákban. Ezt haladó és liberális reformnak akarták feltüntetni, valójában azonban arról volt szó, hogy eltávolítsanak az útból egy akadályt, amely a kommunista ideológia térnyerését sikeresen feltartóztatta. Magyarországon a kötelezö hitoktatás eltörlésére nem volt ok. Már az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben is nagyfokú liberalizmus jellemezte a szellemi életet s az iskolai vallásoktatásnak, jóllehet kötelezö tantárgy volt, a két háború között sem volt kényszerítö, vagy a lelkiismereti szabadságot korlátozó jellege. Ellenben nagyban elösegítette a jóerkölcs és közerkölcs biztosítását, elömozdította az általános müveltség emelését. Aki diákkorában részesült a kötelezö vallásoktatásban, annak a hittan kapcsolódást jelentett a nyugati müveltség alapjaihoz, viszont felnött korában mindenki annyit tarthatott meg vagy vethetett el a szerzett tananyagból, amennyit akart. A kommunista párt megjelenéséig nem is volt Magyarországon senki, még a legliberálisabb író sem, aki a kötelezö hitoktatást ostorozta volna, mint káros és megszüntetendö jelenséget. Most pedig, 1946-47-ben, mikor arról volt szó, hogy egy totalitárius hatalomra törö kisebbség, a kommunizmus ideológiai offenzívájával került szembe az ország, a hitoktatás egyenesen szellemi és önvédelmi erödrendszer jelentöségével bírt.

Sajnálatos, szomorú és egyben groteszk, hogy az adott helyzetben a hitoktatás elleni politika elsö lépését nem a Kommunista Párt, hanem a Kisgazdapárt vezetösége tette meg, mégpedig kényszerítö ok nélkül. Ezúttal mégcsak Szviridov-levél sem volt, hanem csupán egy baráti vadászgatás, melyet Nagy Ferenc kezdeményezett Puskin követtel, hogy - mint írja - fesztelenül beszélgethessenek az ország ügyeiröl. Ezen a hortobágyi utazáson, 1946 öszén Puskin csak úgy kedélyesen beszélgetve, egy tucat más téma között felemlítette, mennyire különös, hogy Magyarországon milyen nagy befolyása van az egyháznak, s nemcsak a katolikus, de a protestáns egyház is, Mindszenty is, Ravasz püspök is ellenzi a radikális haladást. Nagy Ferenc azt válaszolta, hogy "erös a hagyomány" s változásokat nem lehet máról holnapra véghezvinni, a Kisgazdapárt azonban mindent megtesz, hogy az egyházak rálépjenek a demokratikus haladás útjára; de nem kell gyorsabb iram, csak amit a természetes haladás megkíván. Puskin egyébként nem eröltette a témát, inkább izgatta a vadászat, majd miután ebben nem volt szerencséje, "jobban érdekelte a cigányzene, mint a politika." A rákövetkezö napon Kovács Béla, aki szintén tagja volt a vadásztársaságnak, a Kommunista Párt machinációit panaszolta fel az orosz követnek s leplezetlenül megmondotta[37], hogy amit a Kommunista Párt müvel, az nem használ a magyar-orosz barátságnak. Puskin erre gyorsan témát változtatott s arról beszélt, hogy a magyar nevelési rendszer elmaradott, a nevelés, a progresszív nevelés az állam feladata.[38]

Nem sokkal ezután Nagy Ferenc a Kisgazdapárt legszükebb vezetöségében megpendítette, hogy úgy látszik az oroszok és a kommunisták újabb támadást terveznek az egyház ellen. S ezután, igazán dialektikus fordulattal, felvetette a kérdést, hogy mit javasolhatna e téren a Kisgazdapárt valami "igazán haladó és demokratikusat", hogy így, ö kezdeményezvén, "kifogja a szelet a kommunisták vitorlájából?" Erre Tildy, a református pap javasolta, hogy: töröljék el a kötelezö hitoktatást. Megegyeztek abban, hogy ha szükséges lesz, ezzel állnak elö, de az egésznek nem szabad úgy festenie, "mint a kommunistáknak tett engedmény, mert akkor a nép hevesen ellenezné".[39]

A nép azonban, csaknem az egész magyar társadalom, hevesen ellenezte, mikor 1947-ben, kisgazdapárti képviselök beterjesztésével, a kérdést napirendre tüzték. A lakosság igenis a kommunistáknak tett engedménynek tekintette, mert - helyettük indította el a számukra kedvezö és kívánatos fejlödést. De mégis, ezért a kezdeményezö szerepért a Kisgazdapárt - és ez a sors keserü iróniája - jutalmul nem kapott mást a kommunistáktól, mint szégyenletes arculcsapást.

Mert mi történt, hogyan történt?

1947. március 11-én egy pártközi értekezleten a koalíciós pártok határozatot hoztak, hogy megszüntetik a kötelezö hitoktatást az iskolákban, ugyanakkor egységes, új, állami tankönyvet vezetnek be. Ez újabb lépés volt a totalitarizmus felé, hisz az egységes tankönyv bevezetése a nevelési és szellemi pluralizmus felszámolásának elsö lépcsöje, elsö lépés az állam tanítói monopóliuma felé.

De alighogy elhangzott a bejelentés, országos tiltakozó mozgalom indult meg a terv ellen. Elsösorban a szülök és a diákok tiltakoztak. Szegeden a diákság végeláthatatlan sorokban vonult el a tanügyi föigazgatóság épülete elött s hosszan, kórusban skandálta: "Hittant akarunk! Hittant akarunk!" A tömeg szétoszlatására rendörséget vezényeltek ki, a rendörök elöször fecskendökkel akarták szétzavarni a fiatalokat, majd, mikor ez nem sikerült, véresebb eszközöket alkalmaztak. Másutt nem került sor véres jelenetekre, de szerte az országban nagyszabású megmozdulások kardoskodtak a kötelezö hitoktatás fenntartása mellett. Megint Mindszenty bíboros volt az, akire az ország hivö társadalma, katolikus és protestáns egyaránt, feltekintett, s akitöl állásfoglalást várt. Református és evangélikus egyházközségek hozzá, a katolikus föpaphoz intézték táviratok özönét, kérve, védje meg a hitoktatást. Szarvas városa, melynek lakossága nagy többségben protestáns, ezt táviratozta Mindszentynek: "Hivatalos állásfoglalásában ... a protestáns keresztyének is egy emberként mögötte állanak".[40]

Mindszenty és a püsköki kar hivatalos állásfoglalásának a lényege pedig ez volt: a föpásztorok nem adhatják fel a törvényben biztosított kötelezö iskolai hitoktatást a szülök kifejezett akarata ellenére; a püspöki kar erösen megütközik azon, hogy a kommunisták által támasztott mesterséges pártpolitikai harcokban alkudozás tárgyává teszik a gyermekek keresztény nevelését.[41] Nemcsak protestáns hívek, hanem protestáns lelkészek is kérték és buzdították Mindszentyt ezen álláspont védelmezésére. De nemcsak ök, hanem a munkások is. A kommunistákat megdöbbentette, amikor látták, hogy a nagy ipari centrum, Csepel 250 tagú munkásküldöttséget menesztett egyenesen a miniszterelnökhöz. Ez alig két héttel a pártközi értekezlet után történt, március 26-án. A munkásvezetök közölték a kormányfövel, hogy inkább anyagi áldozatokat is hoznak, de gyermekeiket nem engedik megfosztani a valláserkölcsi nevelés áldásaitól. A küldöttség protestáns részlege hangsúlyozta, hogy az ország közvéleménye a vallásos oktatás fenntartása mellett van. A csepeli küldöttség nemcsak maga szólt, hanem egy memorandumot is átnyújtott Nagy Ferencnek. Az emlékiratot, amely elvetette a pártközi határozatot s követelte a hitoktatást, 10 000 csepeli ember írta alá.

Ezt a tényt, a munkások részvételével zajló országos méretü megmozdulást még a kommunista párttörténet sem kerülheti el s lakonikusan azt írja, hogy "ez volt az elsö komoly eröpróba, amely megmutatta, hogy a katolikus egyházi reakció komoly eröket tud megmozgatni a vallás védelmének ürügyén."[42]

A püspöki kar április 12-én, Mindszenty fogalmazásában, körlevelet adott ki a kérdésben.

A körlevél mindenekelött rámutat arra, hogy az országnak számos intézkedésre váró kérdése van, amely súlyosabb, s inkább azzal kellene foglalkozni. "A kötelezö hitoktatás nem sérti a vallásszabadságot, éppúgy, ahogy a kötelezö földrajz- vagy történelem- vagy természetrajzoktatás, vagy a laikus erkölcstan és az állampolgári kötelességek kötelezö tanítása sem." "A vallásoktatás ugyanis - hangzik az érv - szabadságára hagyja minden embernek azt, hogy a hittanórákon hallott igazságokat elfogadja-e vagy sem, azok szerint cselekszik-e vagy sem, s a tapasztalat azt mutatja, hogy sokan élnek is e szabadságukkal, és a kötelezö vallásoktatás ellenére is vallástalanok lesznek." Megmondja a körlevél, hogy ne a vallásoktatástól féltsék a lelkiismereti szabadságot, mert a mai Magyarországon más téren kell biztosítani ezt, mert például sokan panaszkodnak, hogy meggyözödésükkel ellentétes pártokba kényszerülnek, ha el akarják kerülni az állásvesztést. Ez nyílt utalás volt a közismert tényre, hogy a B-listázás során sok tisztviselö csak úgy tarthatta meg állását, ha belépett a kommunista pártba. Megcáfolta a körlevél a baloldalnak azt az érvét is, hogy a "haladó külföld" mögött elmarad az ország, ha fenntartja a kötelezö hitoktatást. "A külföldön, éspedig nagyon müvelt nemzeteknél is, több országban érvényben van a kötelezö hitoktatás" - állapítja meg a püspöki körlevél. Hivatkozik arra is, hogy például Angliában nem visszaszorítani, hanem kiterjeszteni akarják a hitoktatást. Magyarországon a tanrendben a hittan egyben erkölcstan, megszüntetése vészes következményekkel járhat a közerkölcsökre. "Miféle haladást jelent, ha az ifjúság nem tudja a Tízparancsolatot, ha fogalma sem lesz a világ legelsö könyvéröl, a Szentírásról, ha nem ismeri a világtörténelem legkiemelkedöbb személyének, Jézus Krisztusnak életét és tanítását, ha értelmetlenül áll a híres múzeumok bibliai képei elött, mert nem tudja, hogy mit ábrázolnak, ha sohasem hall a tékozló fiúról vagy az irgalmas szamaritánusról?" Vallási müveltség nélkül nehezebb eligazodni erkölcsi kérdésekben, s a fiatal korban történö vallásoktatás fontos kedélyképzö eszközökkel rendelkezik, ami ebben a korban elengedhetetlen. További megállapítások: vallásos nevelés nélkül az általános erkölcsi nívó hanyatlása elkerülhetetlen; nem véletlen, hogy akik a hitleri szörnyüségek elkövetésére vállalkoztak, azokat elözöleg megfosztották a vallásos neveléstöl. "Félünk - mondja a körlevél -, hogy a kötelezö hitoktatás megszüntetése után majd éppen a lelkiismereti szabadságot csúfolják meg." "Nemzetünk fennmaradása érdekében, gazdasági és erkölcsi felemelkedésünk biztosításáért ragaszkodunk tehát a kötelezö vallásoktatáshoz. Ragaszkodunk úgy, mint ahogyan az orvosok ragaszkodnak a kötelezö himlöoltáshoz."

A pásztorlevelet minden templomban felolvasták. Egy pap emlékezése arra az idöre: "Mindannyian, akik valamikor a körlevelet felolvastuk a szószékröl, még ma sem felejtjük, micsoda lelkesedéssel fogadták a hívek. Jóllehet templomban voltunk, az emberek csak nehezen állták meg, hogy lelkesedésüknek ne hangosan adjanak kifejezést."[43]

Az országos tiltakozás és Mindszenty gerinces kiállása váratlan fordulatot eredményezett: a kormány levette a napirendröl a kérdést, a kötelezö vallásoktatás megmaradt. És akkor jött a kisgazdák arculcsapása, a kommunista dialektika képmutató fogása: az egész ügyet a többségi párt nyakába varrta, ezt a pártot hibáztatta és megrótta a kérdés feszegetéséért. Rákosi Mátyás nem átallotta, hogy kijelentse: "A Kommunista Párt helyteleníti és elítéli a felületességet és felelötlenséget, amellyel a Kisgazdapárt ezt a kérdést elöhozta".[44] Még azt is mondta Rákosi, hogy ök ugyan továbbra is kívánják a "szabad" vallásoktatást, de amíg a magyar nép "száz sebböl vérzik, kerülni kell az ilyen kérdések felvetését, melyek újabb nyugtalanságot és a viszály magvát hintenék el."[45] A Kisgazdapárt vezetöi számára ez több volt, mint a sors iróniája, ez a sors büntetése volt.

A kommunista párttörténet is azt írja, hogy ami lezajlott, az "a Kisgazdapárt által kiprovokált kultúrharc jellegü konfliktus volt".[46]

Ekkor már a Kisgazdapárt csak árnyéka volt régi önmagának. Ezekben a hónapokban nagyban folyt a többség lemorzsolása; ezután következett Nagy Ferenc lemondása, Kovács Béla már börtönben, Varga Bélának menekülnie kell és már Tildy Zoltán hónapjai is meg voltak számlálva. Az 1947-es választás küszöbén állt az ország. A kommunisták mégegyszer szüneteltették a vallásüldözö politikát és megint egyszer kereszténység és szocializmus kompromisszumáról beszéltek. De a magyar szavazó nem ment lépre. Tárgyilagos vizsgálatok megállapították, hogy amennyiben ez a választás nem a szükített választójog, a kékcédulás csalás és véres terror jegyében zajlik, a legnagyobb párt a Demokrata Néppárt lett volna. Vagyis az 1945-ös kisgazda többség helyére a kereszténydemokrácia kerül, mint többség, de semmi esetre sem a kommunista párt. A kereszténydemokrácia eredményes bemutatkozása, választási sikere nem utolsó sorban éppen az elözö és ezévi kommunista vallásüldözésnek köszönhetö. A Barankovics-párt sikerében része volt a KALOT évtizedes mélyszántásának, szociális törekvéseinek, s természetesen a klérus támogatásának is. A püspöki kar, mint a fakultatív hitoktatás körüli harcok is megmutatták, egységesebb volt, mint valaha s szilárdan állt, éppúgy, mint a Vatikán, Mindszenty prímás hitvédö politikája mögött. Rákosi, akaratlanul is, egységbe kovácsolta a vallásos erök nagy táborát. Az egység töretlen volt.

Erre nagy szükség is volt, mert a következö évben, 1948 tavaszán újabb kommunista roham indult. Addigra azonban Mindszenty, ismerve a veszélyt, jelentös hadállásokat épített ki, a társadalomban még mélyebbre ásott s még mélyebbre eresztette az egyház gyökereit. A magyar nép lassan elvesztette minden hitét a politikai pártokban. Rákosi Mátyás folytatta a 47-ben megválasztott pártok lefaragását is. Különféle ürügyekkel és rendöri aktusokkal a legmerészebb ellenzéki párt, a Pfeiffer-párt parlamenti mandátumait megsemmisítették. A kereszténydemokrata vezetöt, Barankovics Istvánt pedig idönként Rákosi Mátyás személyesen részesítette "forró-jeges agymosásban".[47] "Ebben a vágóhidak hangulatára emlékeztetö politikai arénában az akkori ellenzék pártjainak szinte óráról órára hanyatlott az életereje" - tanúsítja egy korabeli politikai látlelet.[48]

Mindszenty bíboros mindig igyekezett távolmaradni a pártpolitikától. De nem bújhatott ki a közösségi szerepvállalás alól s nem adhatta fel az egyház által képviselt erkölcsi értékeket és tiszta elveket. Nem kereste a mártíromságot, csak egyszerüen nem tért ki elöle. Most már az ország nemkatolikus társadalma is csak reá tekintett, az ökumenizmus korai megtestesülése lett. Egy protestáns író szerint: "A katolicizmus-protestantizmus polarizmusa az ö müködése következtében megváltozott. Történelmi jelentöségü átalakulás ment végbe mindkét egyházban. Mindszenty magatartása révén a katolicizmus a szabadság elöharcosa lett..." Késöbb, az 1956-os forradalomban - mondja ugyanez az író - az a szellem, erkölcs és bátorság hatott és érvényesült, amelyet bebörtönzéséig a bíboros képviselt, egyedül, de nagy súllyal s visszhangot keltve messze Magyarország határain túl is.[49]

A hitoktatásért vívott harcok hónapjaiban Mindszenty bíboros eleget tett egy külföldi meghívásnak és 1947. június 13-án Kanadába, majd az Egyesült Államokba utazott. Kanadában az ottawai Mária-Világkongresszuson vett részt. Ott kapott ihletet, ott gondolt arra, hogy Magyarországon is elmélyítse a Mária-kultuszt. Visszatérve tehát meghirdette a Mária-évet, amely 1947 végétöl 1948 végéig tartott. Napról napra, hétröl hétre, hónapról hónapra folytak a Mária-ünnepségek. Olyan tömegek sereglettek Mindszenty miséire, amilyenek Magyarországon még nem mozdultak meg ezeréves története során sohasem. Sem a kereszteshadjáratok, sem az 1514-es parasztlázadás, de még csak az 1938-as budapesti Eucharisztikus Kongresszus sem látott olyan óriási és áhítattal imádkozó tömegeket, mint a Mária-év ünnepségei. S egy korabeli modern magyar Grillparzer éneket énekelhetett volna Mindszentyröl, hogy "a Te táborodban van Magyarország".

Augusztus 15-én Nagyboldogasszony napján nyitották meg a Mária-évet, esztergomi zarándoklattal. Ekkor még "csak" 60 000 zarándok sereglett össze a magyar prímás székvárosába. Két nap múlva, az alföldi városban, Csongrádon már 70 000 zarándok elött beszélt a prímás. Egy hónapra rá a dunántúli Szombathelyre ment, oda, ahol valaha diák volt a premontrei szerzetesek iskolájában. Ide 100 000 ember jött el, a szomszédos megyékböl is özönlött a nép. Mindszenty nem jutott el mindenhová személyesen, de a Mária-ünnepségek ott is, ahol ö nem volt jelen, nagy tömegeket vonzottak, különösen a hagyományos Mária-kegyhelyeken. Alig egy hónappal a Mária-év megnyitása után az ország Mária-búcsújáróhelyeit 1 millió 786 ezer hívö látogatta meg.

Szeptember 14-én Mindszenty maga vezette a máriaremetei zarándoklatot. Máriaremete a magyaroknak, mutatis mutandis, lényegében ugyanaz, mint a lengyeleknek Csensztohova. Budapest közelében fekszik. Mindszentyvel az élen a búcsúsok gyalog tették meg a 14 kilométeres utat. Elöl ment az ország prímása, az 55 esztendös föpap, s mögötte vonult a beláthatatlan tömeg: 100 000 férfi. Mert az ünnepség alapgondolata az volt, hogy magyar férfiak kérjék a Boldogságos Szüzanya pártfogását. Szívbemarkoló esemény volt ez a hívö, elszánt vonulás, olyan óriási lelkierö sugárzott belöle, hogy az még a hit és a bíboros ellenségeit is magához vonzotta. Egy író, a kisgazdapárti képviselö, így örökítette meg, amit látott:

"Visszhangzik a város az ezeréves zsolozsmától. Száll a tömjénillatú ódon ének az egekbe Boldogasszony Anyánkhoz, Magyarország Patrónájához... 'Magyarországról, Romlott hazánkról, Ne feledkezzél meg, szegény magyarokról'..."

"A roppant tömegben itt-ott ismerösre bukkanok. Szabadkömüvesek, kik könnyezve szorongatják egymás kezét. Egy hajdani istentagadó antiklerikális lapnak egész szerkesztösége énekel együtt a Bíborossal. Szép számmal látok zsidókat is, kik botladozó szájjal kapkodják e mennyei ének morzsáit."

"A Bíboros, papjainak kórusával, újabb Mária-himnuszt intonál: Szüz Mária, hazánk reménye, Bús nemzeted, zokogva esd: Nyújtsd irgalmas jobbod feléje, botlásiért, ó meg ne vesd. Mi lesz belölünk, hogyha Te elhagysz?... Minden reményünk csak Te vagy! Szent Szüz Anyánk, Szent Szüz Anyánk, ó el ne hagyj!"

"Mária majálisán jelen van Budapest egész népe. A népet most nem kommunista hajcsárok kergették és csalogatták az utcára, mint május elsején, Rákosi lábai elé. Most önként zarándokolt olthatatlan istenszomjával a magyar nép, Isten anyjához. Elöbújtak rejtekeikböl az üldözöttek. A felocsúdó munkásság, kisszámú szektariánus kivételével, mind Mária lábaihoz kuporodott. Az orosz katonák, csupa fiatal ember, tátott szájjal bámultak tankjaik, ágyúik s gépfegyvereik mellöl Isten nyájára."[50]

Mindszenty szentbeszédein a Mária-évben vörös fonálként húzódott végig az emberi jogok és az emberi méltóság tisztelete. Máriaremetén is, százezer férfi elött erröl beszélt: "Aki eddig Isten trónjától függetlenül akart magának emberi méltóságot és hatalmat, az mindig lebukott a rabszolgaság színvonalára. Aki meghajolt Isten hatalma és fensége elött, az mindig emberi méltósággal magasodott. Én az emberi méltóságot az Istentöl sohasem féltem."

A Mária-miséken a tömegek egyre nöttek.

Egerben, ebben az érseki városban 120 000 hívö sereglett egybe. Októberben Budapesten Mária-kongresszust rendeztek, külön asszonyok, munkások, fiatalok részére. A munkásság Golgotha-téri gyülésén 80 000 ember vonult fel, a Szülök Szövetsége értekezletén 200 000 ember, a kongresszus díszgyülésén pedig kerek negyedmillió.

1948 tavaszán folytatódtak a Mária-napok. Még kisebb helységek ünnepségein is 30 000, 50 000 zarándok vonult fel, a nagyobb városokban pedig nem volt ritkaság a 100 000-es, 200 000-es tömeg. Annak ellenére, hogy a hatóságok a belügyminisztérium utasítására igyekeztek minden eszközzel zavarni a zarándoklatokat. Csökkentették a vonatok számát, lefoglaltak teherautókat, máshol elterjesztették, hogy járvány van a vidéken és megtiltották az ünnepséget. Sokakat elbocsátottak állásukból, de ez senkit sem riasztott vissza. Máshol a hatóságok szabotálták a hangszórókat, elvágták a mikrofonok vezetékeit. A föváros nagy megmozdulását, a híres Sziklakápolnánál rendezett fatimai ünnepséget a rendörség szétverte, hasonló atrocitásokkal zavarta a körmenetet több vidéki városban. Ahogy nött a hatósági eröszak, úgy nöttek a tömegek a bíboros miséin. Budapesten 1948-ban, a tíz évvel azelötti Eucharisztikus Kongresszus évfordulóján a bíboros miséjét 250 000 hivö hallgatta a Bazilikában és a Bazilika elötti téren. A mise után hangszóró szólalt meg: XII. Pius pápa hangját vitte szét a hívek között, a pápa emlékezett egy évtizeddel elöbbi budapesti látogatására, s hangszalagon üzenve, beszéde végén magyarul áldotta meg a híveket.

Még ebben az évben az egyház háromnapos lelkigyakorlatot hirdetett, s ez alkalommal az egész országban 3 millió 218 ezer hivö járult a szentáldozáshoz.

A Mária-év végén készült statisztika szerint a Mária-év ünnepségein 4 600 000 hivö vett részt.

Érdemes és érdekes ezt a számot összevetni az 1947-es választás egyik adatával. Nevezetesen azzal, hogy e választáson 4 998 338 szavazatot adtak le. Valójában tehát majdnem ugyanennyi vett részt a bíboros miséin, csaknem ötmillió ember szavazott Mindszenty mellett. Helyesebben, nem is a kardinálisnak szólt ez a népszavazás, ez a közbizalom, hanem annak, amit képviselt, amit megtestesített: valóságos demokrácia, vallásszabadság, lelkiismereti szabadság, szólásszabadság, szervezkedési szabadság; röviden: az emberi jogok és a köz-szabadságok rendszere. Az 1947-es választás után, mikor többé már még csak relatív szabad választás sem volt lehetséges Magyarországon, ötmillió zarándok a lábával szavazott. A lábával, és kezével: imára kulcsolt kézzel. Köztük - miként az író látta - szabadkömüvesek, antiklerikálisok, kommunisták és fiatal oroszok is. Bent, a hivök tömegében. Az utolsó szabad hitvallás volt ez az 1956-os forradalom elött, s mint majdan az, ez is a nemzeti egység jegyében.

Ezt a letagadhatatlanul megnyilvánuló közakaratot azonban Rákosi Mátyás semmibe vette, s csupán úgy tekintette, mint az 1945-ben, söt, a manipulált 47-es választáson is megmutatkozó kommunistaellenes többséget: újabb akadály, melyet el kell távolítani a kisebbségi diktatúra megvalósításának útjából. Az Egyházat, és Mindszentyt, végleg meg kell törni.

Rákosi Mátyás megint a Kisgazdapártot küldte az egyházellenes frontra s föparancsnoknak a kisgazdapárti kultuszminisztert, Ortutay Gyulát nevezte ki. Ortutay a hírhedt O-csoport, illetve Fórum-csoport egyik vezéralakja volt. Közéleti pályafutását a Horthy-korszakban kezdte, mint Horthy egyik legnagyobb bizalmasának, Kozma Miklós belügyminiszternek a pártfogoltja. Kozma egyengette Ortutay útját a magyar rádiónál és az egyetemeken. A háború után szokásos kommunista fogalmazással tehát nyugodtan lehetett rá azt mondani, hogy "horthysta" múltja van. De Ortutay 1945 után már korán és mindenben, kisgazda köntösben ugyan, de Rákosi Mátyás céljainak szolgálatába állt, s Nagy Ferenc eltávozása után az új, csatlós kisgazdavezetöség prominenseként állt a kultúrtárca élén. Ebben a minöségben 1948 április végén bejelentette, hogy a kormány a "történelmi fejlödéshez alkalmazkodva" államosítani kívánja az iskolákat. Ez nyílt hadüzenet volt, melyet követett az immáron túlnyomórészt kommunista kézen lévö sajtó elképzelhetetlen pergötüze, párosulva a rendöri akciók és megfélemlítési kampányok sorozatával. Mozgósították a totalitárius rendszerek legkedveltebb - és legvisszataszítóbb - módszerét: a "nép" hangját. A gyárakban, közhivatalokban, üzemekben aláírásokat gyüjtöttek, eröhatalommal, állásvesztés kilátásba helyezésével, söt, elbocsátásokkal. Az aláíróknak az iskolák államosítását kellett kérniök a kormánytól. Ez a lélekvásárló, kifejezetten zsaroló eszközökkel elindított kampány ezer és ezer család lelkiismereti gyötrésével és egzisztenciális megsemmisítésével járt. Nyomás alá helyezték a tanintézetek vezetöit és tanárait is. Kísérletet tettek a püspöki kar egységének megbontásara, de mivel ez nem sikerült, suttogó propagandával országosan terjesztették a valótlan hírt, hogy a püspökök tekintélyes része szembefordult Mindszenty "intranzigens" magatartásával. Megint egyszer az volt az intranzigens, akit intranzigensen agyba-föbe támadtak.

Mindszenty higgadtan válaszolt és szokása szerint klasszikus érvekkel, Ortutayhoz írt jól dokumentált levelekkel. Ha kellett, a nyilvánossághoz szólt, pásztor levelek útján. Ez utóbbi elengedhetetlenül szükséges volt, mert az egyház jóformán sajtó nélkül volt, a rádióban nem engedték szóhoz jutni, miközben a kommunistáknak a tömegtájékoztatás minden eszköze korlátlanul rendelkezésére állt.

A püspökkari konferencia közleményt adott ki, amelyben kijelentette, hogy az iskoláért folyó küzdelemben teljesen Mindszenty prímás mögött áll. A bíboros pedig, leveleiben és körleveleiben az egyházellenes propaganda minden állítására válaszolt.

Mivel ez a propaganda azt terjesztette, hogy az egyházi iskolákban nincs rend és nagy hiányosságok vannak, a miniszternek írott levelében a prímás idézte magának Ortutaynak több, korábbi, parlamenti megnyilatkozását, amelyben akkor az állami iskolák elmaradottságáról és súlyos problémáiról beszélt. Az állami iskolákban például igen nagyarányú a diákok mulasztása, Fehér megyében 38 000 tanulóból 10 000 mulaszt rendszeresen. Felhozta a bíboros, hogy a magyarországi egyetemeken, amelyekre az egyháznak nincs befolyása s amelyek kizárólag állami igazgatás alatt állnak, veszedelmes módon alászállt az oktatás színvonala, emiatt a magyar egyetemek diplomáit külföldön már alig fogadják el. Idézte a prímás a parlament egyik korábbi vitáját, amelyen "egy reakciósnak éppen nem mondható egyetemi tanár" kénytelen volt megállapítani, hogy "az egyetemi kiképzés egy bünös tréfa alacsony nívójára süllyedt, az egyetemi ifjúság pedig a legsötétebb, kétségbeejtö nyomorban sínylödik".[51] Ortutay bejelentésére, hogy az iskolák államosítása "a történelmi fejlödéshez való alkalmazkodás", a prímás azt válaszolta, hogy a történelmi fejlödést a népakarat szabja meg, a magyar nép pedig számtalanszor és óriási többséggel megmutatta akaratát a felekezeti iskolák fenntartására. Ismételten rámutatott Mindszenty, hogy az egyház az általános emberi jogoknak is a védelmezöje, s az állam, ha magának akarja az oktatás teljes monopóliumát, az emberi jogokat sérti meg. "Eddig a szülönek megvolt a joga és lehetösége, hogy különbözö iskolák között választhasson." Ha azonban most az oktatás állami monopóliummá válik, az iskolákban a vallásos közömbösség, a materializmus és a pártpolitikai szempont válik úrrá, az állami monopólium lábbal tapossa a természettörvényt. Hozzátette még a prímás: "Magyarországon még a gyülölt hitleri diktatúra sem rabolta el az egyházaktól az iskolát, az iskolatartás jogát."[52]

Ortutay, Rákosi Mátyás, a belügyminisztérium, a rendörség összehangolt akciói igyekeztek a társadalmat minden eszközzel megpuhítani. Az egyházi iskolák sok tanárának anyagi jutalmat ígértek és juttattak, hogy az állami iskola mellett nyilatkozzék. Mint az egyik egyházi fórum mondotta: harminc ezüst pénzért igyekeztek megvásárolni a lelkeket. Sok hivö embert kényszerítettek, hogy lépjen be a Kommunista Pártba. Diákokat, akik bátran szót emeltek a kötelezö hitoktatás és az egyházi iskola mellett, a belügyminiszter személyes jóváhagyásával letartóztattak és internáltak. Papokat bebörtönöztek, még misézni sem engedték öket a börtönben, s mikor kiengedték öket, nemegyszer megrokkant egészséggel tértek vissza a szabad életbe.[53]

A rendöri és pszichoterror ellenére a hivök szívósan kitartottak az egyházi iskolák mellett, söt táviratok és levelek tízezreit intézték a kultuszminiszterhez, egyházi oldalon pedig az Actio Catholica igazgatóságához. Az egyházi közlöny csupán három nap statisztikáját közölve kimutatta, hogy június elején csaknem 1000 város és község írt levelet Ortutay miniszternek, követelve, hogy az iskolák államosításának tervét vonják vissza.[54]

Idöközben a Kommunista Pártnak gondja volt a protestáns egyházak ellenállásának a megtörésére is. A protestáns konventekbe a kommunisták saját embereiket juttatták be, s ezek a kisebbségi csoportok azután csakhamar terrorizálni kezdték a többséget. Ordass Lajos evangélikus püspököt bebörtönözték. 1948 tavaszán belsö puccsal eltávolították Ravasz László püspököt, új vezetöséget választottak, amely május 21-én aláírt egy állam és egyház közötti "megegyezést". E "békés" "megegyezés" eredménye az lett, hogy a legtöbb református pap szentbeszédét állami fórumok írták, s a templomokban titkosrendörök figyelték, hogy a tiszteletes azt a beszédet mondja-e el, amit elöírtak neki.[55] A kálvinista egyházat kényszerítették, hogy elfogadjon olyan kompromisszumot, amely megörizte az egyház függetlenségének látszatát, de lényegében elrabolta függetlenségét. Miként a korszak egyik kitünö kálvinista írója, Gombos Gyula, "Szük esztendök" c. könyvében megállapította: ez az egyházkormányzat "nagymértékben föláldozta a lényegtelenért a lényeget, a külsö látszatért a belsö küldetést, a tömlöért a bort s egy tál lencséért az örökséget".[56]

Miután így a katolikus ellenállásról leválasztották a protestáns ellenállást, a kommunisták kitüzték az iskolák államosításának dátumát. Június közepére tervezték. A városokban és falvakban feszült hangulat uralkodott. Aki e hetekben olvasta a magyar újságokat, annak az lehetett a benyomása, hogy az országban ostromállapot van. Több községben mise vagy litánia idején rendörök cirkáltak a templom és az iskola körül. A kormány utasította a helyi hatóságokat s az ún. Nemzeti Bizottságokat, hogy kérvényekkel folyamodjanak a kormányhoz az iskolák államosítása érdekében.

Ilyen körülmények között virradt fel 1948. június 3-a. Senki sem sejtette, hogy ez a nap a gyöngyösi esethez és a körúti gyilkossághoz mérhetö véres dráma napja lesz. Pócspetri községben a falu népe este litániát hallgatott. Ugyanakkor a községházán a községi tanácsot gyúrta a hivatalos elöljáró, hogy szerkesszék meg a kormányhoz intézendö folyamodványt az iskolák államosításáért. Litánia után a hívek a községháza elé vonultak, meg akarták várni, mit határoz a tanács. Az egész falu népe az egyházi iskola mellett volt, a tanácsnak tehát nem volt könnyü döntenie. A nép hallani akarta a tanács határozatát. Ekkor rendörség zárta körül a tömeget és oszlásra szólította fel. Az emberek azonban nem tágultak. Az egyik rendör levette puskáját, puskatussal támadt a körülállókra. Közben a földre esett, fegyvere elsült és magát a rendört halálosan megsebesítette.

Ortutay miniszter, be sem várva az ügy vizsgálatát, már másnap goromba levelet írt Mindszentynek s ebben a pócspetri tragédiát "gyilkosság"-nak mondotta s az egyházat tette felelössé. A prímás utasítására az egri érsekség azonnal vizsgáló bizottságot küldött ki Pócspetribe. A falut azonban a rendörség hermetikusan lezárta és az egyházi vizsgáló bizottságot nem engedte be. Ellenben letartóztattak 48 személyt. Megkezdödött a vallatás, az ismert módszerekkel, s az eredmény nem is maradt el. Királyfalvy Miklós községi írnok "beismerte", hogy ö lötte agyon a rendört. Ortutay miniszter közleménye hangoztatta, hogy a gyilkost a község papja, Asztalos István bujtatta fel, mégpedig közvetlenül az eset elött a litánián mondott prédikációjával. A tény azonban az, hogy a pap ezen a napon egyáltalán nem prédikált. Csütörtöki nap volt, a hónap elsö csütörtöké, s a másnapi, elsöpénteki áldozás miatt a pap egész nap csak gyóntatott, szentbeszédet nem mondott. Mégis, Királyfalvyt gyilkossággal, Asztalost felbujtással vádolták. Az elsöt halálra ítélték, a másodikat életfogytiglanra. Királyfalvyt kivégezték.

A vádlottak padjára azonban valójában nem öket, hanem az egyházat ültették, hogy így, ebben a hangulatban jogcímet teremtsenek a régi cél elérésére, az iskolák államosítására. Mindszenty a miniszterhez írott levelében elhárította a felelösséget az egyházról s kifogásolta, hogy az egri vizsgáló bizottságot nem engedték a helyszínre. Az országban uralkodó feszült hangulatért a kormány a felelös, az általános feszültségnek csak azzal lehet véget vetni, ha az iskolák államosításának a kérdését, összhangban a népakarattal, végre leveszik a napirendröl.[57] Egy másik, a miniszterhez írott levelében a prímás utalt arra is, hogy falvak egész sorát rendörség szállja meg s a lakosság rendörségi kihallgatások áldozata, Budapesten pedig ügynökök járják a házakat, aláírásokat kényszerítve ki az egyházi iskolák ellen. "A legenyhébb fenyegetés még az állásvesztéssel való fenyegetés, amivel megsértik az állampolgárok emberi jogait" - írta Mindszenty Ortutaynak.[58]

Minden érv, minden tiltakozás hiába volt, a fegyveres hatalmában bízó makacs, elszánt, rugalmatlan kormányzat megkezdte az egyházi iskolák - nemcsak a katolikusok - zár alá vételét. Elkobozta minden ingó és ingatlan vagyonukat, épületüket, szertáraikat, felszerelésüket. Az immáron végleg kezesbáránnyá tett parlamentben pedig Ortutay június 16-án beterjesztette az államosítási törvénytervezetet. Ilyen nagy horderejü kérdés parlamenti megtárgyalására mindössze egyetlen napot fordítottak: még aznap megszavazták a törvényt. Az 1948. évi 33. te. állami tulajdonba veszi az iskolákat. A Demokrata Néppárt és a Schlachta Margit vezette csoport ellene szavazott. Schlachta Margit 2449 tiltakozó táviratot tett le a Tisztelt Ház asztalára. Semmibe vették.

A püspöki kar június 19-én pásztorlevélben ünnepélyesen tiltakozott az aktus ellen. Az egyházaktól elraboltak 4885 iskolát, ebböl 3141 volt a katolikus egyházé. Az államosítás révén 4500 szerzetestanár vált állásnélkülivé. A kormányzat ugyan felkínálta nekik az állást, de olyan lelkiismereti kényszer alkalmazásával, hogy a szerzetesrendek fönökei nem vállalhatták a felelösséget.

Így számolták fel Magyarországon a kommunisták azt az iskolarendszert, amelyet ezer évvel ezelött müvelt nyugati szerzetesek létesítettek, s amely ezer éven át a legkitünöbb európai elméket adta a magyarságnak.

Az erkölcsi gyözelem azonban mégsem az államé volt, mert az eröszakos eszközökkel végrehajtott iskolaállamosítás csak erösítette hívek és egyház szolidaritását. "Az egyház nagy harca a katolikusok külsö vereségével végzödött. De hangsúlyoznunk kell, hogy 'külsö' vereség volt, mert soha nem érezték magukat ily egységesnek és erösnek a katolikusok, mint éppen e gigászi küzdelem idején" - állapítja meg egy papi krónikás.[59]

És az 1956-os magyar forradalom oknyomozó története ezen a ponton ismét meg kell állapítsa: az iskolaharc, a hívek "külsö" veresége és erkölcsi gyözelme, e küzdelem visszaszorított indulatai, az iskolák állami elrablása, s mind ennek meg nem szünö emlékezete egyik föforrása volt annak a lelkületnek, amely 1956. október 23-án a barikádokra vezetett.

Az egész ország visszafojtott lélegzettel, remegve várta, mit tervez Rákosi Mátyás Mindszenty József ellen.

Rákosi éppúgy, mint a Kisgazda-, Szociáldemokrata- és Parasztpárt esetében, a katolikus egyháznál is megpróbálkozott a polarizálással és a lefaragással. Ahogy felszólította a kisgazda pártvezetöséget, hogy tisztítsa meg magát Sulyokéktól és a "jobboldaltól", a szociáldemokratákat, hogy váljanak meg a "munkásárulóktól", éppúgy, még Nagy Ferenc miniszterelnöksége idején elérte, hogy egyenesen a kormány szólította fel a klérust az öncsonkításra. A klérus - hangzott a felhívás - a maga soraiban állítsa félre azokat, akik a nagy politikai és társadalmi átalakulás vívmányaival szembeszegülnek.[60] Ez a kommunista taktika azonban a katolikus egyháznál nem járt eredménnyel. A papság, amely minden más közéleti és társadalmi tényezönél jobban ismerte a bolsevizmus történetét, világosan látta, hogy a kommunisták által "vívmánynak" minösített átalakulás nem valódi szociális megváltás, a politikai átalakulás pedig a zárt társadalom, a totalitarizmus irányába visz. Jól határozta meg ennek lényegét Mindszenty bíboros egyik nagy külföldi barátja, P. Werenfried van Straaten premontrei szerzetes, a "Speckpater", aki ismervén a hitleri diktatúra 12 évét, világosan látta a kommunista diktatúrák jellegét is. "Vannak irányzatok - írta -, amelyek a 'szabadság' jelszavával lépnek ki a világ elé, de nemsokára kiderül, hogy éppen a szabadság hivatalos sírásói. Az egyházüldözésnek Janus-arca van: egyik arc a szabadság diadalmas vonásait mutatja, a másik a hatalomra jutott intoleráns zsarnokok sötét ábrázatát. Kinn, a kapuk elött az emberi jogokat hirdetik, benn, a kapuk mögött mint a könyörtelen rabszolgaság 'hösei' lépnek színre".[61] P. Werenfried jól jellemezte azt is, hogy a kommunisták óhajtják az egyház létét, de a díszes homlokzat mögül el akarják távolítani a lényeget s az egyháznak alapjában véve nem szánnak több szerepet, mint valami sport- vagy vadászegyesületnek.[62] 1945 után a magyar katolikus egyház talán azért tudott legtovább intaktul fennmaradni, tovább, mint a politikai pártok, mert egyrészt szilárd világnézete volt, másrészt mert nem táplált illúziókat és idölegesen sem társult a kommunistákkal abban a hiedelemben, hogy azok bármiféle haladást, fejlödést hoznak.

Ilyen körülmények között sem az alsópapságot nem sikerült szembefordítani a magas klérussal, sem a magas klérus egységes frontját nem tudták megbontani. Volt ugyan két föpásztor, Czapik Gyula egri érsek és Bánáss László veszprémi püspök, akiket úgy emlegettek, hogy szemben Mindszenty "engesztelhetetlen" vonalával ök a "rugalmasabb" magatartás hívei. Ebben azonban több volt a kommunista "wishful thinking" vagy célzatos szuggesztió, mint a valóság: Czapik és Bánáss soha nyíltan nem adott kifejezést Mindszentyvel ellentétes taktikai meggyözödésének, s mindkettö mindenkor aláírta a prímás kristálytiszta és határozott körleveleit. Annál is inkább, mert az 1945 óta tartó küzdelem és kibontakozó egyházüldözés minden fázisában XII. Pius pápa állandóan és nyíltan a Mindszenty-vonalat támogatta, pontosabban ezt a vonalat mindig is megkövetelte.[63] Csak elég késön sikerült a kommunistáknak talpraállítani az ún. "békepapok" táborát, az ehhez csatlakozó kevés pap között nem volt vonzó vagy kimagasló személy, s a csatlakozók a hívek és papság szemében Judásoknak számítottak. A "békepapi" mozgalom Magyarországon csak Mindszenty bebörtönzése és a még kíméletlenebb egyházüldözés után tudott, úgy-ahogy némileg funkcionálni.

Mindszenty bebörtönzése. A prímás világosan látta, hogy ez lesz a következö lépés. Papjai sorban jelentették neki, hogyan igyekeznek öket megnyerni a prímás ellen, kínzással vagy csábítgatással. Mert a börtönökben mindkét módszert alkalmazták. A korszak egyik legnagyobb katolikus publicistáját, Nyisztor Zoltánt egy kihallgatás alkalmával orosz tisztek minden jóval kecsegtették, ha szembefordul Mindszentyvel. "Mi nem gyülöljük az egyházat, nem akarjuk kiirtani" - magyarázta az orosz tiszt, utalva arra, hogy a Szovjetunióban, miután az egyház "reakciós" vezetöit eltávolították, a jelenlegi pátriárka a legmagasabb szovjet vezetök barátságával dicsekedhetik. Ha a magyar papok eltávolítják soraikból Mindszentyt, ezzel megmentik az egyházat. Mindszenty csak nem éri meg, hogy elpusztuljon az egyház? - hangzott a szovjet politruk rabulisztikus fejtegetése.[64]

Érdemes összevetni bizonyos dátumokat. Az iskolák elvételének parlamenti megszavazása 1948. június 16-ra esett. Ez négy nappal azután volt, hogy a Szociáldemokrata Pártra rákényszerítették a fúziót, a magyar szociáldemokrácia felett meghúzták a lélekharangot. A pártok már csak árnyékpártok voltak, az egyháztól pedig elvették ifjúsági egyesületeit és iskoláit. De még állt, szilárdan, mint köszikla, Mindszenty bíboros, s amíg ö állt, Rákosi elöl el volt zárva a totális hatalom, Moszkva elöl el volt zárva Magyarország teljes bolsevizálásának a lehetösége.

A Rajk László helyére kerülö új belügyminiszter, Kádár János megbízást kapott: minden eszközt vegyen igénybe, hogy Mindszenty Józsefet eltávolítsák a katolikus egyház éléröl.[65]

A nagy akciót, a prímás ledöntését olyan fergeteges sajtókampány, olyan mérhetetlen rágalomhadjárat vezette be, amely párját ritkítja a világtörténelemben. A legenyhébb az volt, hogy Mindszenty "közönséges hecckáplán". Folytatódott azzal, hogy "tulajdonképpen kis vidéki pap, aki a prímási székben is csak egy falu horizontjával rendelkezik", örökké visszatérö refrén: Mindszenty az egyház sírásója, mert az ö makacssága dönti romlásba az egész egyházat azzal, hogy nem akar tárgyalni, nem akarja állam és egyház megegyezését.

A történelmi tények azonban mást mutatnak. A Kommunista Párt ugyanis nem megegyezést akart, hanem az egyház teljes alávetését s azt, hogy ezt az alávetést az egyház szerzödéssel pecsételje meg. Mindszenty és a püspöki kar erre természetesen nem volt hajlandó, de hajlamosnak mutatkozott ésszerü megállapodásra. Mindszenty ismételten felajánlotta a kormánynak, már 1947 végén, majd 1948-ban, hogy vegye le a napirendröl az iskolák elvételének az ügyét, adjon biztosítékot, hogy az egyházat és hivö társadalmat nem fosztják meg önkormányzatától és nevelési eszközeitöl, s akkor semmi akadálya ésszerü állam-egyház szerzödés megkötésének.[66] A válasz az iskolák elrablása volt.

Hétröl hétre, hónapról hónapra folyt Mindszenty bekerítése, terhelö anyag gyártása és gyüjtése. Az iskolák államosítása után az egyház társadalmi tevékenységének legföbb bástyája az Actio Catholica országos apparátusa volt. Ennek vezetöjét, Mihalovics Zsigmondot beidézték a rendörségre és 14 órás vallatásnak vetették alá. A gyenge testalkatú, törékeny ember, aki tudta, hogy a legközelebbi kihallgatás tortúráit nem tudná elviselni és akár hamis jegyzökönyvet is aláírna, a következö napokban Nyugatra menekült. Ekkor a bíboros körül müködö nagyfontosságú egyházi tanács igazgatójánál, Jaszovszky József érseki tanácsosnál házkutatást tartottak, söt, a rendörség felolvasta elötte a Mindszenty ellen már el is készített vádpontokat, s rá akarta venni, hogy írja alá azokat. Jaszovszky azonnal jelentette a dolgot a prímásnak, majd mindjárt utána szintén elhagyta az országot.

Rákosi Mátyás azonban, a rendöri akcióval párhuzamosan, még mindig próbálkozott "politikai" eszközökkel is, hogy térdrekényszerítse a prímást. A Demokrata Néppárt vezetöjét, Barankovics Istvánt, akivel 1946 óta bizalmas viszonyban volt, igyekezett felhasználni Mindszenty elszigetelésére. Barankovics természetesen nem volt kommunistabarát, de - legalábbis pártjának több tagja szerint - nagyra tartotta Rákosit. "Ez a Rákosi egészen kitünö ember!" - mondotta egy alkalommal pártja egyik képviselöjének.[67] Barankovics szorosan együttmüködött Jánosi József jezsuita professzorral, aki 1945-ben nem zárkózott el a Rákosival folytatott politikai kacérkodástól, abban a reményben, hogy ha posszibilis a Vörös Hadsereg felé, esetleg Róma öt teszi meg Serédi hercegprímás utódjának, mint "diplomata prímást". A Jánosi-Rákosi összjáték azonban nem hozott gyümölcsöket, a prímás Mindszenty József lett. Jánosi páter a Demokrata Néppárt és Barankovics "éceszgéberének" tekintette magát.[68] Barankovicsot is, önmagát is mindvégig azzal hitegette, hogy Mindszenty "intranzigenciája" nélkül Rákosi nem lenne annyira intranzigens. Ennek megfelelöen Barankovics felállította a tételt, hogy Mindszenty offenzív politikája helyett a Demokrata Néppárt folytasson defenzív politikát a kommunizmussal szemben. A tétel hamis volt, mert hisz Mindszenty, illetve az egyház, ha akarta, ha nem, defenzív politikát folytatott, hiszen az egyház és a vallásszabadság volt a megtámadott. Nem az egyház tiltotta be a kommunista pártot, hanem a kommunista párt számolta fel az egyház társadalmi szervezeteit. Nem az egyház korlátozta a kommunista párt sajtóját, hanem a párt nyomorította meg a katolikus sajtót. Nem Mindszenty vette el a kommunista pártszemináriumokat, hanem Rákosi Mátyás vette el a katolikus iskolákat. Barankovics mindenesetre egyre jobban szembekerült saját pártja derékhadával, több mint hatvan képviselöjével, mert ezek többsége nem helyeselte Barankovics Mindszentyt bírálgató vonalvezetését.[69] Az egyik országgyülési képviselö, Belsö Gyula 1948 novemberében arról értesült, hogy Barankovics állítólag Dinnyés Lajos miniszterelnök által rendelkezésre bocsátott gépkocsin utazgat az országban, felkeres több föpapot és a püspöki karban igyekszik ellenzéket szervezni Mindszentyvel szemben. A párt képviselöi értekezletén kérdöre vonták a pártfötitkárt, ebben a formában: vajon a Mindszenty-ellenes akciót mint a párt képviselöje folytatja, vagy mint magánember? Barankovics válasza: "Magánemberként, mint Barankovics István."[70] (Ez után az eset után a Demokrata Néppárt lelkileg megroppant, mint teljes párt, Barankovics vezetésével többé nem ülésezett. Rákosi nem érte el, hogy a püspöki kar Mindszenty ellen forduljon, de elérte, s ez számára nagyon is kívánatos melléktermék volt, hogy egy ellenzéki párt összeroskadt.) Pár hónap múlva, mikor Mindszenty már börtönben volt s egy kirakatper áldozataként vergödött, Barankovics István és Jánosi József gyorsan Nyugatra menekült. Barankovics István Salzburgban, kereszténydemokrata politikusok körében beszélgetve távozását indokolta - ez egyben akarva, nem akarva egyfajta önkritika is volt. Barankovics ugyanis ezt mondotta: "Mindszenty offenzív ellenállást vezetett. Én defenzív védelmi politika híve voltam. Elismerem azonban, hogy az én defenzív politikám nem volt többé folytatható az ö offenzív politikájának a megszünése után."[71]

Mindszenty "offenzív politikájának a megszünése" nem más volt, mint Mindszenty bebörtönzése, kikapcsolása. A bíboros elleni "bizonyítékok" produkálását és a tervezett lesújtás rendöri részét ugyanaz a Décsi Gyula rendörezredes készítette elö, aki Mihalovics Zsigmondot 14 órán át, éjjel-nappal megtörni igyekezett. A cél tudatosan az volt, hogy az ilyen gyötrelmes vallatások részletei eljussanak Mindszentyhez s öt jóelöre "megpuhítsák". A bíboros azonban rendületlen maradt s történelmi szavakkal adta tudtára mind a nyomába szegödött kopóknak, mind pedig az ország népének, hogy a hit védelmében kitart a végsökig. November 3-án egy, Mindszenty távollétében összeült püspökkari értekezlet nyilvános határozatban kiállt a bíboros mellett, s kijelentette: "A püspöki kar ... biztosítja Őeminenciáját bizalmáról, együttérzéséröl, s az Egyház, a haza és magyar népünk ügyéért folytatott munkájában teljes egységben összeforrva vele azonosítja magát."[72]

1948. november 18-án egy pásztorlevélben Mindszenty bíboros megcáfolta a kommunista sajtóban ellene hónapok óta hangoztatott vádakat, majd védöbeszédet mondott azok mellett, kik hivö magatartásuk miatt üldöztetésben részesülnek a hatóságok részéröl. Külön szava volt azokhoz, akiket az egzisztenciájukban fenyegettek a kommunisták. "Ezeknek szenvedése nekem - mondotta - mélyen fáj. A kényszerrel szembekerülöké minden részvétem. Az erösség és hüség gyönyörü példái meghatnak." A prímás e szavai nagy lelki vigasztalást jelentettek az üldözött híveknek. Ő maga, a legföbb üldözött, Esztergom érseke, a továbbiakban így beszélt önmaga helyzetéröl:

- Nyugodtan nézem az ellenem mesterségesen felkorbácsolt hullámokat. Azon a helyen, ahol állok, a tajtékzó hullámok nem szokatlanok. A történelem változatos. Két prímáselödöm a harctéren esett el. Kettöt összes javaitól konfiskálással megfosztottak. Vitéz Jánost fogságba vetették. Martinuzzi a hatalmasoktól felfogadott orvgyilkosok kezétöl esett el. Pázmányt, a legnagyobbat, számüzték. Károly Ambrus a betegek látogatása közepette a pusztító ragály áldozata lett. De elödeim közül senki sem állott annyira eszközök híjával, mint én. Annyi célzatosan megszött, de százszor megcáfolt, mégis konokul tovább hirdetett valótlanság nem tajtékzott mind a hetvennyolc elödöm körül, mint körülöttem.

Ezután néhány mondat következik, amely azóta Magyarországon szállóige lett s a rövidesen bekövetkezö Mindszenty-mártírium történetének tán legszebb, a bíboros történelmi egyéniségét leginkább megvilágító dokumentuma:

- Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam szenvedése nem fontos.

Történelmi magyar személyiség szavai ezek, az utolsó mondatok pedig egy történelmi egyházi személyiség lelkületét tükrözik:

- Nem vádolom vádlóimat. Ha a helyzetet idönként megvilágítani kényszerülök, az csak nemzetem feltörö fájdalma, kicsorduló könnye, megrázó igazsága. Imádkozom az igazság és a szeretet világáért. Azokért is, akik Mesterem szava szerint nem tudják, mit cselekszenek; szívböl megbocsátok nekik.

Rákosi Mátyás azt hitte, tudja, mit cselekszik. Elképesztö ennek az embernek a rövidlátása, a valóságtól elrugaszkodott politikai egyénisége. Nem látott maga elött mást, mint a totális hatalmat, melyet Moszkva lába elé kívánt helyezni, s nem vette észre, hogy amint kihívja maga ellen, sorban, egymásután, a társadalom minden rétegét, egyre jobban a maga és pártja sírját ássa. Azt hitte, ha eröszakkal, terrorral, hamis vádakkal széttapossa Mindszentyt, megnyerte a csatát. Fölényesen, magabiztosan, dölyfösen válaszolt a prímás november 18-i szavaira. November 27-én a diktátor ország-világ tudomására hozta, hogy közel az idö, amikor ráteszi kezét a bíborosra. Egyben, mintha Mindszenty máris fogságban lenne, elmondta a még le sem folyt vizsgálat és még meg sem tartott per azon vádjait, amelyeket aztán a rendörség valóban kipréselt, s a bíróság késöbb valóban, és szószerint, bizonyítottnak fogadott el. Rákosi Mátyás: "Lejárt a kíméleti idö a Mindszenty-reakcióval szemben. Leszámolunk a kémekkel, hazaárulókkal és valutacsempészekkel."[73]

Miközben Rákosi így beszélt, a bíboros utolsó nyilvános fellépéseire, akár Budapesten, akár vidéken, még mindig legkevesebb 30-35 000 ember ment el, hogy meghallgassa szentbeszédeit.

November 18-a és november 27-e, Mindszenty és Rákosi megnyilatkozása között azonban már megindult a rendörgépezet.

November 19-én történt, az ösi prímási székhelyen, Esztergomban.

A vízivárosi apácakolostor templomából reggel 7 órakor egy fiatal pap lépett ki. Ebben a pillanatban négy civilruhás ember szegödött melléje. Néhány szót szóltak hozzá, majd ketten megragadták a karját. A pap tiltakozott, szabadulni akart, de abban a percben csukott, fekete gépkocsi kanyarodott oda a Duna-part felöl. A csoport elött hirtelen lefékezett, ajtaját felcsapta s a négy ember betuszkolta a fiatal papot. A négy emberrabló is beugrott s a kocsi örült iramban elrobogott.

Ez a fiatal pap az esztergomi érsek titkára volt, Dr. Zakár András. November 19-töl december 23-ig vallatták a hírhedt Andrássy-úti pincékben. S akkor, 23-án visszavitték a prímási palotába, mintegy mutatóba, hogy a prímás és környezete lássa: milyen roncsot tudnak csinálni abból, aki a kezeik közé kerül.

Mindszenty ekkor tudta, hogy már csak napok, vagy talán csak órák kérdése és öt is elhurcolják. Még aznap, a "Zakár-bemutató" napján rövid nyilatkozatot fogalmazott s lepecsételt levélben elküldte a rangidös püspöknek, Grösz kalocsai érseknek, egy másolatát pedig kijuttatta Bécsbe, a magyar papnevelö intézetbe.

A nyilatkozat mindössze négy mondat volt:

- Nem vettem részt semmiféle összeesküvésben.

- Nem mondok le érseki tisztemröl.

- Nincs vallani valóm és semmit sem írok alá.

- Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének következménye és azt eleve semmisnek nyilvánítom.[74]

Karácsony másnapján reggel félelmetes kocsisor indult Budapeströl Esztergomba. Décsi Gyula rendörezredes vezeti a különítményt. Berontanak a prímási palotába, bezúdulnak a prímás szobájába. Mindszenty kéri a letartóztatási végzést. - Erre nincs szükség - veti oda hetykén az ezredes, aki még azt sem akarja megengedni, hogy a föpap elbúcsúzzék édesnyjától. Mindszenty azonban kitépi magát a rendörök gyürüjéböl, a lépcsöházban riadtan álló anyjához rohan és mégegyszer átöleli.

Másnap a pártsajtó óriási betükkel hozta az ország tudomására, hogy "Mindszenty József esztergomi érseket hütlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló büncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés gyanúja alapján a rendörhatóság örizetbe vette." A pártlap ezt még megtoldotta ezzel: "Közönséges bünözöt tartóztattak le."[75]

A kommunista sajtó pergötüze a lefogott prímás ellen egyre durvább lett, amint közölte a "nyomozati" jelentéseket. Nap mint nap ilyen nagybetüs címeket harsogott a pártlap: "Mindszenty, a hütlen föpásztor el akarta árulni a népet." - "Mindszenty sorozatos kémjelentésekben tájékoztatta az Egyesült Államok kormányát." - "Külföldi cinkostársai szemtelen tagadással próbálják tisztára mosni."[76]

Alig pár nappal a bíboros elhurcolása után a kormány kiadta a "Sárga könyvet", "A Mindszenty-bünügy okmányai" c. ún. dokumentációt Mindszenty bünösségéröl. Ez is ugyanolyan rendörpolitikai ötvösmunka volt, vagy inkább felületes férceléssel összetákolt ruhadarab, mint a Mindszenty-per elött az összeesküvési per, s miként majd a Mindszenty-per után lesz a kommunista Rajk-per. A vádiratnak két legföbb jellegzetessége van. Egyik: egy-egy csipetnyi és önmagában nem is büntethetö igazsághoz hozzákeveri a büntethetö valótlanságok nagy tömegét. A másik: eleve bünnek nyilvánít olyan kijelentést és cselekedetet, amely egyetlen civilizált államban, egyetlen bíróság elött sem számít bünnek, mert a vádlottnak, ez esetben egy föpapnak hivatalával járó, természetes és közérdeket szolgáló cselekedete, vagy egyszerüen egyéni meggyözödéséböl fakadó jogos és nem törvénytelen felfogása.

A londoni rádió 1949. januárjában, áttanulmányozva a "Sárga könyv" közléseit, ezt mondotta: "Jellemzö, hogy a rendörség már a bírósági tárgyalás elött megállapította, hogy a vádak bizonyítást nyertek." Valóban, a "Sárga könyv" és a benne foglalt titkos iratok meséje díszére válhatott volna a legsilányabb ponyvaregény szerzöjének is. Halálos komolyan még azt is el akarta hitetni, hogy Mindszenty, akit a német megszállás idején a nemzetiszocialista kormány bebörtönzött, valójában fasiszta volt. Az egyik mondat: "Mindszenty Péhm József sürü fasiszta ízü politikai szerepléseivel, különbözö botrányaival már a háború elött is felhívta magára a figyelmet."[77] Csak ennyire volt megalapozott - illetve teljesen megalapozatlan - a többi vádpont is. Abból, hogy Mindszenty a kanadai Mária-év alkalmával találkozott Zita volt magyar királynéval és megáldoztatta az utolsó királyi pár legkisebb lányát, Erzsébetet, vagy hogy beszélt Habsburg Ottóval, - egyszerüen legitimista összeesküvés vádját szötték. Ha a Portugáliában élö volt kormányzó valamely szegény hazai rokona felkereste a bíborost Esztergomban, ebböl a vádirat kisütötte, hogy a prímás horthysta összeesküvés élére állt. A valutaüzérkedés vádjára azt a körülményt használták fel, hogy a háború után Mindszenty amerikai segélyeket szerzett az országnak, ruha- és dollár-segélyeket fordított Caritás-tevékenységre. A "Sárga könyv" a közismerten puritán, söt aszkéta föpapról el akarta hitetni, hogy nyerészkedö, önzö ember volt, aki "a miniszterelnöki fizetés háromszorosában megállapított javadalmazását (ugyan) nem vette fel az államtól, ugyanakkor az eddig kiderített feketén beváltott dollárösszegekért körülbelül négymillió forintot zsebelt be."[78] "Zsebelt be" - így írt az ország vezetö föpapjáról a "Sárga könyv", amely dokumentumokat is közölt a prímás kezeírásával. Már akkor alapos volt a gyanú, hogy ezek a "dokumentumok" az ÁVO mühelyében készült hamisítványok. A per után aztán külföldre menekült az ÁVO által foglalkoztatott két írásszakértö, Sulner László és felesége, s tanúsították, hogy ök maguk hamisították a per okmányait, s hogy tudomásuk szerint Mindszentyt a vallatások heteiben és a tárgyalás alatt vegyszerekkel preparálták.

Igen, mi történt Mindszentyvel elhurcolása után?

Harmincnyolc napon át tartott a kínvallatás. Már az elsö éjszaka letépték reverendáját és bohócruhát adtak rá, majd kihallgatásra vitték. Décsi Gyula elsö kérdése a fogolyhoz az, hogy "mi a foglalkozása?" Mindszenty válasza:

- Esztergomi érsek, Magyarország prímása vagyok.

A rendörezredes:

- Mi volt azelött?

A hosszú kérdés-felelet végén eléje tesznek egy, a beszélgetésröl felvett jegyzökönyvet, hogy írja alá. A prímás látja, hogy tele van hamisítással. Megtagadja az aláírást. A rendörezredes rárivall:

- Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ök akarnak, hanem amit mi akarunk.

Majd a rendörökhöz fordul, hogy vigyék el a prímást, és:

- Tanítsátok meg vallani.

Egy tagbaszakadt, magas, bivalynyakú rendör elé vezetik. Ez a falhoz állítja a prímást, aztán a cella másik falához megy, majd onnan nekiiramodik, s teljes lendülettel, teljes erövel, csizmás lábával a bíboros gerincébe rúg. A bíboros a földre zuhan. Ekkor egy örnagy jön be, gumibotot vesz elö, s elkezdi verni a bíborost, ütlegeli, a talpán kezdi s végigveri egész meggyötört testét. A prímás elájul. Fellocsolják. Újra kihallgatás. Új jegyzökönyv. Az aláírást újra megtagadja. Újabb rugdalás, újabb gumibotozás.

Ezen az elsö éjszakán Magyarország prímását háromszor verték végig gumibottal.

Hetekig jóformán aludni sem hagyták. A Gulag-szigetvilág minden egykori lakója szinte egyöntetüen mondja, hogy ezzel az "egyszerü" módszerrel lehet legjobban megtörni az áldozatot. Hosszantartó nem-alvás esetén - írta késöbb maga Mindszenty - még az öngyilkosokat is meg lehet érteni. Ételébe, italába az orosz NKVD laboratóriumaiban készült vegyszereket kevertek, amelyek akaratát átmenetileg megbénították, söt, személyiségét rövid idöre kicserélték. Alkalmazták rajta az agymosás minden módszerét.

Az 1949. február 3-tól 8-ig tartó nagy kirakatperben egy testileg-lelkileg agyongyötört embert állítottak a bíróság elé, aki minden képtelen vádat beismert. Beismerte, hogy hazaáruló, összeesküvö, valutacsempész. A világ elszörnyedt. Ha lehet így mondani: a hideg végigfutott az emberiség hátán. Mindszenty sorsa, a kirakatper, fogsága és elítélése - életfogytiglani börtön - megrázta az egész világot. Húsz-egynéhány év múlva, nyugati számüzetésben a bíboros így emlékezett vissza: "Hosszú nappalokon és éjszakákon át, három orvos bevonásával, fizikailag és pszichikailag oly intenzíven preparáltak, hogy kijelentéseim és úgynevezett beismeréseim akaratom teljes ellenörzése nélkül történtek. Csak az ítélet után, mikor már ismét börtönben voltam, tudtam meg, hogy mi mindent vallottam be."[79] De emlékiratainak bevezetöjében van egy figyelemre méltó mondat, s ez talán kálváriája minden részleténél világosabban mutatja, mit müvelhettek vele az ÁVO, a magyar NKVD mühelyeiben: "Azt kérdezheti az olvasó, elmondtam-e mindent? Válaszom: Elöadtam (e könyvben) mindent, csak azt nem részleteztem, amit a jóízlés, meg a férfiúi és papi önérzet tilt."[80]

A prímás perében elítéltek más vádlottakat is, akiket a per koncepciójának megfelelöen a legkülönbözöbb társadalmi rétegekböl válogattak ki, azzal a céllal, hogy azokat is kompromittálják és mint az állam ellenségét üldözzék. A vádlott-társaknak vagy természetes, hivatalból eredö kapcsolata volt csak a prímással, vagy egyáltalán nem volt kapcsolata. S egyik vádlott sem vehetett részt összeesküvésben, mert összeesküvés sem volt. Mégis, Mindszentyt életfogytiglani fegyházra ítélték. Baranyay Jusztin cisztercita egyetemi tanárt (a szerzetesrendek késöbbre tervezett felszámolásának elökészítéseként) 15 évi fegyházzal sújtották. Esterházy Pál volt földbirtokost, az "összeesküvés" finanszírozásának vádjával 15 évre, Zakár András titkárt 6 évre, Ispánky Bélát, a bíboros kitünö papját életfogytiglanra, Tóth László föszerkesztöt 10 évi fegyházra, Nagy Miklóst 3 évi börtönre ítélték. Mindannyi ártatlan áldozat. Bünük semmi más, mint hogy a vallásüldözés viharaiban is ragaszkodtak vallásukhoz.

A Mindszenty-ügy révén a világ megértette a kommunizmus lényegét. A világ tudta, s az akkor alkotott vélemény mindmáig érvényes: a bíboros letartóztatásának nem volt törvényes alapja, a vallatás kínvallatás volt, a vád hamis, a per kirakatper és az ítélet abszurdum.

XII. Pius pápa nagy nyilatkozatban kelt a magyar bíboros védelmére s meghurcolását "a vallás iránti tisztelet és az emberi méltóság súlyos megsértésének" minösítette.

A háború után ez volt az elsö eset, a Mindszenty-per, amely még a nem sokkal azelött lezajlott prágai kommunista puccsnál is jobban megdöbbentette a civilizált világot. Úgy látszik, modern korunkban is vér kell, mártíromság kell ahhoz, hogy a békében és nyugalomban élök meglássák az igazságot. Még az iskolaper idején is, a kommunizmuson kívüli világ itt-ott elhitte, hogy csak progresszív kultúrpolitika és egy hagyományos szemléletü egyházfö konfliktusáról van szó. Csak késöbb kezdték megérteni, mint egy magyar katolikus író megállapította, hogy az iskolakérdés nem különálló probléma, hanem egy nép szabadságáért folyó harc kereteibe állítva kell szemlélni, s hogy Mindszenty ellenállása nem csupán egy hitfelekezet magánügye, hanem az egész emberiség ügye, mert Magyarországon végsö fokon a szabadságért harcolnak egy tirannia ellen. Ugyanez az író méltán állapítja meg: "A szabad nyugati társadalmak gondolkodását a 'pacta sunt servanda' alapelve szabja meg, s így nem tudják megérteni, hogy vannak emberek, akiknek az adott szó szentsége nem számít semmit, söt, akik kimondottan erénynek tartják, ha az ellenfelet megcsalhatják. Nyugaton sok tekintetben ez nehezíti meg a kommunizmus elleni sikeres küzdelmet, az, hogy nem értik meg a kommunizmus egyik lényeges elemét: a démonit."[81]

Most mindezt megértette a nyugati világ. Nemcsak a pápa tiltakozott, hanem a kor csaknem minden jelentös államférfia, katolikus és nem-katolikus egyházi személyiség. A Mindszenty-ügy révén Magyarország neve ismertté lett a világ olyan pontjain is, ahol eddig azt sem tudták, hogy Közép-Európában létezik egy ilyen kis ország. A világ-kommunizmus tekintélyének szerte a világon rengeteget ártott a magyar föpap igazságtalan üldözése, kirakatpere és elítélése, a keresztény világot pedig eddig alig látott szolidaritásra sarkallta. A földkerekség legtávolibb pontján is, a földkerekség minden templomában imádkoztak Mindszenty Józsefért.

Két tévedés történt a Mindszenty-üggyel kapcsolatban.

Elöször: tévedett Rákosi Mátyás, aki, mint egyéb diadalainál, most sem látta be, hogy a prímás felett aratott gyözelme is csupán phyrruszi gyözelem volt. Ő csak azt látta, hogy kikapcsolta a kommunizmus leghatásosabb ellenfelét, de nem sejtette, hogy a per bumeráng, amely 1956 öszén nagy lendülettel a magyarországi kommunizmust kólintja fejbe.

Másodszor: tévedtek azok, akik eladdig hitték azt a szovjet és kommunista tézist, hogy minden bajnak Mindszenty az oka s ha Mindszentyt eltávolítják, az egyháznak nincs mitöl tartania. Tévedett mindenki, aki ilyen vagy olyan okból - haladó, békés, rugalmas, taktikázó, diplomatikus szemlélet - komolyan vette akár azt, hogy Mindszenty reakciós, akár azt, hogy nélküle a kommunista rendszer kesztyüs kézzel bánik az egyházzal.

Mert az eddiginél is kegyetlenebb vallásüldözés még csak ezután indult meg Magyarországon.

De ez már egy késöbbi fejezethez tartozik.

[1] Közi Horváth, József: Kardinal Mindszenty, Königstein, Taunus, 1977. - 24-25. o.

[2] Mindszenty, József: i. m. - 69. o.

[3] Közi Horváth, József: i. m. - 17. o.

[4] Vida, István: Keresztények a magyar közéletben, Katolikus Szemle, Róma, 1978/IV. szám (E tanulmány szerzöje nem azonos Vida István kommunista párttörténésszel, megkülönböztetésül neve mellé lakhelye nevét illesztjük: Tübingen.)

[5] Mindszenty, József: i. m. - 73. o.

[6] Krupa, Sándor: i. m. - 18-19. o.

[7] Krupa, Sándor: i. m. - 16. o.

[8] Fötisztelendö dr. Harangozó Ferenc a szerzöhöz, München, 1979. szept. 4.

[9] Nagy, Ferenc: i.m. - 239. o.

[10] Veér, Imre: i. m. - 126. o.

[11] Krupa, Sándor: i. m. - 67. o.

[12] Fehérváry, István: i. m. - 55. o.

[13] Szolzsenyicin, Alekszander: A Gulag szigetcsoport, München, 1975. - 93. o.

    Solschenizyn, Alexander: Archipel Gulag, Bern, 1974. - S. 99

[14] Új Ember, Budapest, 1945. szeptember 30.

[15] Balogh, Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon, Budapest, 1975. - 249. o.

[16] Mindszenty, József: i. m. - 116. o.

[17] Mehrle, Thomas: Kampf um Schule und christliche Erziehung, in J. Vecsey: Kardinal Mindszenty, München, 1962. - 139. o.

[18] Vecsey, József: Der Prozess Mindszenty, München, 1961. - 81. o.

[19] Mindszenty, József: i. m. - 121. o.

[20] Mindszenty, József: i. m. - 127. o.

[21] Mehrle, Thomas: i. m. - 141. o.

[22] Balogh, Sándor: i. m. - 243. o.

[23] "Szabad Nép", Budapest, 1946. július 7.

[24] Balogh, Sándor: i. m. - 244. o.

[25] Vida, István (Tübingen): i. m. - 21. o.

[26] Mindszenty, József: i. m. - 136. o.

[27] "Kis Újság", Budapest, 1946. július 23.

[28] Nemzetgyülési Napló, Budapest, 1946. II. k. - 323. o.

[29] Balogh, Sándor: i. m. - 251. o.

[30] Gergely, Jenö: A politikai katolicizmus Magyarországon, 1890-1950. Budapest, 1977. - 258. o.

[31] Nagy, Ferenc: i. m. - 241. o.

[32] Nagy, Ferenc: i. m. - 243. o.

[33] Mindszenty, József: i. m. - 138. o.

[34] Mindszenty, József: i. m. - 138-139. o.

[35] "Új Ember", Budapest, 1946. július 28.

[36] Mehrle, Thomas: i. m. - 143. o.

[37] Nagy, Ferenc: i. m. - 296-297. o.

[38] Nagy, Ferenc: i. m. - 298-299. o.

[39] Nagy, Ferenc: i. m. - 301. o.

[40] Mindszenty, József: i. m. - 171. o.

[41] Mindszenty, József: i. m. - 171. o.

[42] Gergely, Jenö: i.m. - 253. o.

[43] Mehrle, Thomas: i. m. - 144-145. o.

[44] Vecsey, József: i. m, - 134. o.

[45] Mindszenty, József: i. m. - 178. o.

[46] Gergely, Jenö: i. m. - 253. o.

[47] Vida, István (Tübingen): i. m. - 23. o.

[48] Vida, István (Tübingen): i. m. - 23. o.

[49] Zathureczky, Gyula: Mit den Augen eines Protestanten, in Kardinal Mindszenty - 260. o.

[50] Veér, Imre: i. m. - 186-187. o.

[51] Nemzetgyülési Napló, 1947. február 6. - 146-147. o.

[52] Vecsey, József: i. m. - 308. o.

[53] Mehrle, Thomas: i. m. - 148. o.

[54] Magyar Kurír, Budapest, 1947. június 7., 10., 13.

[55] Zathureczky, Gyula: i. m. - 258. o.

[56] Gombos, Gyula: Szük esztendök, Washington, D. C. 1960. - 97. o.

[57] Vecsey, József: i. m. - 320. o.

[58] Vecsey, József: i. m. - 323. o.

[59] Mehrle, Thomas: i. m. - 151. o.

[60] Orbán, Sándor: Egyház és állam 1945-1950, Budapest, 1962. - 112-113. o.

[61] P. Straaten, Werenfried van: Ein mahnendes Beispiel, in Kardinal Mindszenty - 234. o.

[62] P. Straaten, Werenfried van: i. m. - 235. o.

[63] Közi Horváth, József: i. m. - 26. o. és 29. o.

[64] Nyisztor, Zoltán: Vallomás, Róma, 1969. - 249. o.

[65] Közi Horváth, József: i. m. - 29. o.

[66] Mindszenty, József: i. m. - 211. és 220. o.

[67] Varga, László: Kérem a vádlott felmentését, Youngstown 1979. - 111. o.

[68] Jánosi, József: a szerzöhöz, München, 1952. november

[69] Kovács, Zoltán K.: Barankovics-párti képviselö a szerzöhöz, München, 1979. augusztus 2.

[70] Varga, László: i. m. - 70. o.

[71] Közi Horváth, József: A magyar politikai katolicizmus kommunista megvilágításban, Katolikus Szemle, Róma, 1978/4. - 327. o.

[72] Mindszenty Okmánytár, III. München - 262. o.

[73] Varga, László: A koncepciós perek és a bíboros ügye, Róma, Katolikus Szemle, 1969. I.

[74] Csonka, Emil: A számüzött bíboros, München, 1976. - 29. o.

    Emilio Vasari: Der verbannte Kardinai, Wien, 1977. - 28. o.

[75] "Szabad Nép", Budapest, 1948. december 28.

[76] "Szabad Nép", Budapest, 1949. január 1.

[77] A Mindszenty bünügy okmányai, kiadó Kovács János, Budapest, 1949. - 11. o.

[78] A Mindszenty bünügy okmányai - 85. o.

[79] "Welt am Sonntag", Bonn, 1971. december 25.

[80] Mindszenty, József: i. m. - 9. o.

[81] Feketekuthy, László: Mindszenty und die öffentliche Meinung, in Kardinal Mindszenty - 286. o.

1	Jelen dokumentum a Betiltva.com adatbázisából származik, mely a forrás megjelölésével szabadon átvehetö, továbbadható.

VII.

KOMMUNISTÁK LIKVIDÁLÁSA - A RAJK-PER

Rajk-Mindszenty cinkosság? | Rajk elfogatása | Bjelkin altábornagy | Kádár János szerepe | Föpróba a tárgyalás elött | A Rajk-ügy okai | Murderers murdering murderers

1949 szeptemberének második felében nap mint nap egy magas, karcsú, domború homlokú ember állt, mint vádlott, a magyarországi népbíróság elött. Arca hamuszürke volt, szeme fénytelen, vonásai bágyadtak.

Fekete öltönyt viselt, hozzá fehér inget, nyakkendöt.

Hangja szokatlanul tompa volt, tompa, söt, gépies.

Akik ismerték régebben is, kint, a szabad életben, egészen másnak látták. Egyik barátja és küzdötársa így írta le: "Nyúlánk, férfias megjelenésü... Szerfölött magas homloka, kiálló pofacsontja, kemény vonásai kísértetiesen emlékeztettek Lincoln Ábrahám szobraira... Élénk szeme, sugárzó, megnyerö mosolya, nyugodt, kiegyensúlyozott beszéde barátságos bizalmat keltett."[1]

A vádlott, aki valaha gyújtó hatású szónok volt, most úgy beszélt, mint valami kis iskolásfiú, aki bemagolta a leckét és felmondja a tanító elött. Mondanivalója személytelenül hangzott, mintha annak, aki beszél, semmi köze sem volna ahhoz, amit mond, egyáltalán, hogy ö beszél. Monoton, engedelmes hangon mondta a szöveget.[2]

Mindszentyröl beszélt e tompa hang, ez a meggyötört vádlott. Mégpedig arról, hogy az ö figyelmét Tito marsall jugoszláv államfö egyik legfontosabb embere, Rankovics hívta fel a magyar prímásra, ajánlva, hogy müködjék együtt a föpappal. Folyt a vallomás:

"Döntöen aláhúzta Rankovics azt, hogy figyeljek fel arra, hogy már abban az idöben, tehát 1948 októberében... Mindszenty minden eddiginél sokkal élesebb, leplezetlenebb politikai támadást vezet a kormány ellen. Rankovics megmondotta, hogy ez nem Mindszentynek a saját feje és meggyözödése alapján történik. A népi demokratikus országokban a további demokratikus, szocialista fejlödés megakadályozására a Vatikán minden erejét is harcba kell vinni. Azt is mondotta Rankovics, hogy az iskolák államosítása körül Mindszenty ki tudott váltani Pócspetrin egy kis parasztzendülést a kormány intézkedésével szemben; Mindszenty most különbözö nagyhatalmak sugallatára, a Vatikán sugallatára, olyan mindenre elszánt politikát fog folytatni, hogy január végére, februárra 1949-ben odáig érjenek az események, hogy ne egy Pócspetri legyen, hanem minden vármegyében, városban, járásban, a falvakban hasonló zendülések robbanjanak ki a demokratikus központi kormányzattal szemben. Rankovics azért hívta fel erre a figyelmet, mert mindezek az események nagyon alkalmasak lesznek arra, hogy megfelelö elökészülettel ezeket az eröket összegyüjtve, további harcba lehessen bevetni egészen a központi kormányhatalom megbuktatásáig. Erre mondotta Rankovics azt, hogy Titónak tehát a végcél elérése érdekében nemcsak egy zseniális áthangolási politikája van, hanem Tito és az Egyesült Államok, Anglia, általában a nyugati nagyhatalmak és a Vatikán között megvan az összehangolt politika is a népi demokratikus országok demokratikus kormányzati hatalmának a megdöntésére."[3]

Ezeket mondotta, helyesebben darálta a fénytelen szemü vádlott s mindebböl egy szó sem volt igaz. Mert ez a vádlott nem szövetkezni akart Mindszentyvel, hanem bizonyos értelemben a prímás hóhéra volt. Nem megdönteni akarta a "népi demokratikus" államot, hanem éppen annak kieröszakolása, létrehozása érdekében, éppen e jelenlegi per elött három esztendövel, 1946 öszén ö maga készített elö démoni tervet a Kisgazdapárt fiatal képviselöinek összeesküvésére, bebörtönzésére. Tito sem akarta az egyház és a magyar prímás szövetségét, hisz odahaza, saját országában lakat alá tette a zágrábi érseket, a másik mártír föpapot, Stepinacot. És a magyar vádlott nem rokonszenvezett az iskola-államosítás elleni egyházi küzdelemmel sem, hiszen ö maga "leplezte le" a "diákösszeesküvéseket", melyek az államosítás lélektani elökészítését szolgálták.

Mert ez a meggyötört vádlott senki más nem volt, mint Rajk László, a "népi demokrácia" egykori rettegett belügyminisztere. Most azokból a pincecellákból került a vádlottak padjára, melyeknek valaha ö volt a mindenható parancsnoka, élet-halál ura foglyok ezrei felett. Most ö volt fogoly.

A Rajk-per a korszak egyik legkísértetiesebb pere volt. Vádlottai nemrég még mindenható funkcionáriusok, régi, kipróbált, idealista vagy karrierista, humánus vagy antihumánus kommunisták, a bírák, ügyészek és nyomozók pedig a párt magasállású kegyeltjei, akik pálcát törtek a vádlottak felett s nem sejtették, hogy rövidesen ök is áldozatok lesznek, pincezárkában senyvednek vagy gumibottal agyonverik öket.

Rajk miniszter pere a budapesti vasmunkás szakszervezet Magdolna utcai székházában zajlott le. A tárgyalást 1949. szeptember 16-án, reggel 9 óra 8 perckor nyitotta meg dr. Jankó Péter tanácselnök, az egyik leghírhedtebb népbíró, s a vádat dr. Alapi Gyula képviselte, az egyik leghírhedtebb népügyész. (Mindig a "nép"!)

Rajk és társai ekkor már kerek négy hónapja voltak az Államvédelmi Hivatal s az ezt irányító szovjet tisztek kezelésében. Rajkot az elözö évben a belügyminiszteri székben Kádár János követte s Rajk akkor külügyminiszter lett. Ez év elején pedig, egy balatoni nyaralása alkalmával felkereste öt Révai József, az ideológiai pápa s azzal kínálta, vegye át a kultuszminisztériumot. Pedig Révai ekkor már tudta, hogy csak pár nap, s a leendö "kultuszminiszter" nyomorult rab lesz, már lefogatása elsö napján verik, rugdossák, mert amikor politikailag hatalmas ember kerül az ÁVH-sok kezébe, a parancs az, hogy mindjárt az elején, rendöri szaknyelven szólva, "ki kell verni belöle a tudatot, hogy miniszter."

A Rajk-per is egyike volt az immár rutinná vált kirakatpereknek. Kirakatper helyett a kommunista párttörténet a szemérmesen és elegánsan hangzó "koncepciós-per" kifejezést használja. Mi az, hogy koncepciós-per? A koncepciós-per lényege az, hogy nincs büntett, csak koncepció. Van egy politikai cél, ehhez kell keríteni vádlottakat és ehhez kell megkonstruálni a pert. A politikai koncepció például az, hogy egy szabad választáson nagy többséget szerzett pártot kisebbségi párttá kell nyomorítani. Ekkor megrendezik az "összeesküvést". Vagy a politikai koncepció az, hogy véget kell vetni az egyház védekezö harcának, legyürni a vallásos ellenállást. Ekkor megrendezik a Mindszenty-pert. A koncepció most, 1949-ben az volt, hogy az egész kommunista világ elött kompromittálni kell, befeketíteni és leleplezni a Sztálin által kitaszított szakadár jugoszláv államföt, Titót. Ekkor, mint más középkeleteurópai államokban is ezidötájt (Csehszlovákia: Slansky; Bulgária: Kosztov; Albánia: Koci Dzodze), Magyarországon megrendezték a Rajk-pert.

Rajk Lászlónál egy májusi estén családi ünnep volt. A miniszter népes családját hívták meg, mert ö és felesége, Júlia be akarta mutatni néhány hónapos kisfiát. Mikor a vendégek már elmentek, a házaspár készült megfürdetni a gyereket. A kádba már csurgott a melegvíz, amikor csengettek. Jelentették, hogy a miniszter egyik barátja, egy altábornagy jött, szeretne beszélni Rajkkal. Jöjjön be, - hangzott a válasz. Ám, közölték, jöjjön ki ö, Rajk. Elindult s még visszaszólt feleségének, várjon a gyerekkel, mert majd ö maga akarja megfürdetni. Aztán kiment. Az altábornagy felszólította, kövesse öt. Rajk megtagadta. Ebben a pillanatban benyomult hat rendör, megrohanta, hogy elhurcolja.[4] Felesége, mikor feleszmélt s rájött, mi történt, már csak az ablakból láthatta, hogy férje kézzel-lábbal védekezik, de aztán az ÁVH-tisztek lábánál fogva beemelik egy fekete gépkocsiba.[5] Néhány napra rá Rajk Júliát is letartóztatták. Mint férje, ö is fanatikus kommunista volt, családján kívül csak az "eszmének" és a metafizikai kategóriákba emelt "pártnak" élt. Ez a párt most szétzúzta családját. Az egyedül maradt gyereket elvittek egy ismeretlen nevelöotthonba. Az anyát hosszú ideig nem tájékoztatták a kisfiú hollétéröl. A politikai rendörség rajta is alkalmazta évek óta gyakorolt kedvelt fogását, hogy a vádlott foglyot kintmaradt hozzátartozóiról terjesztett hamis hírekkel, vagy azzal gyötrik, hogy semmiféle hírt nem továbbítanak róluk. (Volt egy anya, aki szívrohamban ott pusztult el a cellában, mert mikor gyereke iránt érdeklödött, az ör azt mondta neki: "Hagyjon békében, talán már nem is él az a gyerek!").[6]

Magyarország népe csak hetek múlva, 1949. június 19-én értesült arról, hogy a nagyhatalmú miniszterrel mi történt: "A belügyminisztérium sajtóosztálya közli: az Államvédelmi Hatóság idegen hatalmak javára elkövetett kémkedés miatt örizetbe vette Rajk Lászlót, dr. Szönyi Tibort, Justus Pált és 17 társát. Az örizetbe vettek között ipari munkás vagy dolgozó paraszt nincs."[7]

Már ez az utolsó mondat is "koncepcióról" tanúskodott, hogy tudniillik a "munkás-paraszt-állam" elleni büncselekményröl van szó, s a vádlottnak nemcsak a cselekedete bün, hanem a származása is, amely szembeállítja a munkásokkal és parasztokkal. Ugyanilyen célzatos, mesterkélt, kitalált, szinte hajmeresztöen valótlan és szédítöen nevetséges volt az egész vád felépítése.

Az építész, miként már a kisgazdák elleni, vagy a Mindszenty-perben is, a Szovjetunió volt, pontosabban az MVD. Ez az organizáció pedig föépítésznek egy alacsony, hízásra hajlamos, de ruganyos mozgású emberkét jelölt ki, Fjedor Bjelkin altábornagyot. Amikor a Rajk-per egyik vádlottját, Szász Béla volt minisztériumi sajtófönököt a kihallgatás során az orosz altábornagy elé citálták, elözetesen a magyar vallatótiszt kellö tiszteletadásra figyelmeztette a foglyot, mondván:

- Ez nagyobb úr ám, mint Horthy volt. Mert Horthy, ugye, csupán Magyarországnak volt kormányzója, emez pedig Magyarországé, Ausztriáé, Németországé, Csehszlovákiáé, Lengyelországé, Bulgáriáé, Romániáé, Albániáé. Mert tudja meg, a látogató Fjedor Bjelkin altábornagy elvtárs volt az MVD délkeleteurópai parancsnoka.[8]

Bjelkin nagy gyakorlattal rendelkezett koncepciós perek megalkotásában, a vádanyag kieszelésében, a vádlottak preparálásában, hiszen kitünö tankönyvekkel rendelkezett: az oroszországi trockista-perek minden csínját-bínját ismerte. Különösebb fantáziára sem volt szüksége, csak le kellett másolnia ezeket a tisztogatási pereket. Legfeljebb a helyi viszonyok szerint szükséges változásokhoz kérte és kapta meg Rákosi Mátyás, Kádár János belügyminiszter és Farkas Mihály honvédelmi miniszter tanácsait és segítségét.

Mindjárt a hivatalos közleményt követöen megindult az irányított népharag megnyilvánulása. Éppúgy, ahogy a Mindszenty-per elött a prímásra, most Rajkra és társaira zúdították a szidalmak özönét. Itt sem a párt, hanem a "nép" szólalt meg a legerélyesebben. Ahogy a belügyminisztérium az év elején újra a nép fiai ajkára adta a "Munkát, kenyeret, Mindszentynek kötelet!" jelszót, úgy most ugyancsak kórusban követelték a gyárak dolgozói: "Kötelet Rajknak és cinkosainak!" És követelték, hogy büntessék meg "az imperializmus zsoldjába szegödött gyilkosokat."[9] A Rajk-féle kémbandát most sajnálja - írja a pártlap - "az ország szemetje", a reakció minden rendü és rangú képviselöje.[10] A párttagok ezrei írásban, szóban, plakátokon arra kérték a pártvezetöséget, hogy "írmagját se hagyja meg Pártunkban az árulásnak", mert "az áruló Rajkkal és bandájával szemben nincs helye az irgalomnak".[11] És mivel tulajdonképpen nem a magyarországi párt volt a fövádló és nem Rajk a fövádlott, hanem a koncepciós per kiagyalója Moszkvában élt s az igazi fövádlott Belgrádban, a "nép" ajkán nem hiányozhatott a Tito-ellenes felháborodás sem: "A júdás Tito és a hóhér Rankovics fasiszta terroruralmat vezetett be Jugoszláviában."[12] Mint ilyen pereknél szokás volt, a felháborodás barikádjaira ezúttal is elöszeretettel küldtek asszonyokat. Megszólalt a kommunista Nöszövetség: "A dolgozó asszonyok gyülölik a leleplezett kémbandát, mert ez ellensége volt a hatalmas szocialista Szovjetuniónak és a Pártnak, békés, szabad jövönk zálogának."[13] A kórusba aztán bekapcsolódott a párt vezetösége is. Farkas Mihály egy katonák elött mondott beszédében kifejtette, hogy csak az az igazi magyar hazafi, aki szívböl szereti a Szovjetuniót, aki "tiszteli és szereti nagy tanítómesterünket, Sztálin generalisszimuszt, aki eredményesen vezeti a népek harcát a tartós békéért, a szabadság gyözelméért az egész világon."[14] Ugyanígy, ugyanezen hangnemben írt az ügyröl, élen a moszkvai Pravdával, valamennyi kommunista állam sajtója, s a nyugateurópai kommunista pártok lapjai, a L'Humanité vagy az Unitŕ.

A szeptemberi tárgyalás Rajk László minden barátját és ismerösét megdöbbentette, mégpedig azért, mert Rajk azzal kezdte, hogy mindenben bünösnek ismerte el magát. De még ez sem lett volna annyira meglepö, hisz aki a szovjetkommunista vallató-szobákból kerül ki, többnyire beismer. A lélegzetelállító az volt, hogy Rajk milyen képtelen, hihetetlen és lehetetlen dolgokkal vádolta önmagát. Ez az évtizedes hivatásos forradalmár, a Kominform megbízásából Magyarországon és szerte Nyugat-Európában nagy feladatokat végrehajtó régi párttag leleplezte magát, mint - kommunistaellenes rendörspiclit. Vallomása szerint 1931-ben, mint fiatal egyetemistát, aki rokonszenvezett a kommunizmussal, egy röpcédula-akció után letartóztatta a Horthy-rendszer rendörsége. Egyik rokona, hajdani rendörkapitány, késöbbi ügyvéd, dr. Bokor Lajos azonban rávette, hogy vállaljon besúgó-szolgálatot, akkor szabadon engedik. Rajk vállalta s attól kezdve, 1931-töl a magyar és nemzetközi kommunista mozgalomban minden tevékenységét a Horthy-rendörség megbízásából hajtotta végre; már a Horthy-rendszer alatt, majd annak bukása után a francia 2-eme Bureau, az amerikai imperialisták és a titóista fasiszták számára kémkedett. A "vallomás" tehát lényegileg azt az abszurdumot tárta a világ elé, hogy egy pártfunkcionárius, aki nemrég még a kormány belügyminisztere és külügyminisztere s a párt központi bizottságának a tagja volt, ez az ember 1931-töl mostanáig, 1949-ig, vagyis csaknem két évtizeden át orránál fogva vezette, kijátszotta és becsapta a világkommunizmus hatalmas gépezetét, mintha ez olyan könnyü lenne, mintha az egész csak gyerekjáték volna. Rajk "bevallotta", hogy 1936-ban azért vett részt a spanyol polgárháborúban, hogy a magyar brigádot bomlassza; utána a franciaországi, Vernet-i táborban a francia kémszolgálat számára dolgozott; de már itt kapcsolatba került az amerikai Office of Strategic Services (OSS) embereivel, söt a hitleri Gestapóval. A vádiratban és a megkoncipiált vallomásokban tehát benne volt minden, "alles was gut und teuer", a szakácsok nem fukarkodtak a föztjükkel, az MVD és ÁVH konyháján semmiröl sem feledkeztek meg, és a "ha már lúd, legyen kövér" alapon s tekintettel a fövádlottra, Titóra, hozzácsapták azt is, hogy Rajk természetesen felvette a kapcsolatot a jugoszláv trockistákkal.

A vádnak, illetve önvallomásnak már a legelsö állítása, kiindulópontja is hamis volt. Rajk Lászlót ugyanis, mint az akkori ifjúkommunisták egyik prominens tagja, Fejtö Ferenc tanúsítja, Rajk Lászlót a bizonyos 1931-es egyetemi rendörségi akció alkalmával a Horthy-rendörség nem tartóztatta le.[15] Hasonlóképp valótlan Rajk vallomása arról, hogyan tudták beszervezni öt az amerikaiak. Rajk a tárgyaláson erröl a következöket mondotta el: mikor 1948 tavaszán egyik konspirációs megbeszélését tartotta Rankovics jugoszláv belügyminiszterrel, annak kezében látott egy iratot, amely bizonyította, hogy ö, Rajk 1931-töl a Horthy-rendszer besúgója volt; Rankovicsnak ezt az iratot az amerikai kémszervezet adta át, hogy ezzel is nyomást gyakoroljon Rajkra az együttmüködés érdekében; az amerikaiak pedig úgy jutottak hozzá, hogy 1945-ben a Horthy-rendörség iratait egy vasúti szerelvény nyugatra vitte s az az amerikai megszállási zónába került. Ez a vád is nyilvánvaló képtelenség volt. Mert a Horthy-rendörség iratai nem Ausztria vagy Németország amerikai övezetéig jutottak, hanem csak Prágáig. Ezt a magyarországi lapok már 1947-ben megírták. Azt is, hogy akkoriban Rajk belügyminiszter legbizalmasabb munkatársa, Tömpe rendörtábornok utazott Prágába az iratok átvételére és hazahozatalára. A dokumentumokat a kommunista belügyminisztérium Rajk személyes ellenörzésével vizsgálta át, söt, az iratokban kompromittált számos személyt Rajk azonnal le is tartóztatott. Teljesen kizárt tehát, hogy - ha egyáltalán lett volna ilyen - Rajk nem semmisíti meg az öt terhelö iratot. Rajk "rendörspicli" voltát igazoló irat semmiképpen sem kerülhetett az amerikaiak kezébe.[16]

Ugyancsak merö kitalálás, hogy Rajk bomlasztotta volna a spanyolországi kommunista magyar légiót, hisz a valóság az, hogy ezt a légiót ö maga állította fel, vele harcolt és többször meg is sebesült. A Bjelkin-fantázia szüleménye az is, hogy Rajk László a Gestapónak dolgozott. Hiszen Magyarországra visszatérve Rajk 1941-töl kerek három éven át csaknem szüntelenül internálva volt, és amikor ezt követöen rövid idöre szabadlábra került, az 1944. március 19-e óta német megszállás alatt lévö Magyarországon az ellenállásban dolgozott, képviselte a Függetlenségi Frontban a kommunista pártot. De már ugyanezen év öszén a Szálasi-kormány rendörsége újra örizetbe vette, így került Sopronköhidára, ahol akkor Mindszenty bíboros is raboskodott. Egy azonban tény, de erröl sem Bjelkin, sem Rákosi nem tudott, hogy ti. Rajkot a hungarista kormány azért tartóztatta le, mert e kormány egyik magasrangú tisztviselöje, Rajk Endre árkománybiztos Rajk László édestestvére volt. S Rajk Endre maga kérte testvére lefogását, - hogy védje! Tudta, ha László öccsét ellenállási tevékenységen kapják, kivégezhetik (ahogy aztán Bajcsy-Zsilinszkyt és társait ki is végezték). Hogy ettöl megmentse, kérte, hogy Lászlót "vonják ki a forgalomból", hogy ne legyen módja valami életveszélyes "marhaságot csinálni."[17]

A vád, illetve a saját "vallomás" szerint Rajkot, amikor 1945-ben a kommunista párt fövárosi szervezetének az élére került, felkereste a budapesti amerikai katonai misszió egyik tisztje. Kovách alezredes - a Horthy-rendörség állítólagos dokumentumára támaszkodva - arra kérte Rajkot, adjon adatokat az 1945-ös választásra vonatkozóan. Ez a mozzanat is szinte abszurdum, mert a 45-ös választás teljesen nyílt volt, az amerikaiak mindenröl - ök is, mások is - teljesen nyíltan tájékozódhattak. Késöbb - vallotta Rajk a tárgyaláson - Kovách összekötötte öt egy másik amerikai hírszerzövel, Himmler Mártonnal. Himmler bíztatta fel, hogy a kommunista pártban létesítsen egy Rákosi-ellenes Rajk-frakciót, hogy a frakciózás tudata megerösödjék s így a pártot jobban lehessen bomlasztani. El kell terjeszteni azt is, hogy a pártban van egy amerikabarát, szovjetellenes, nacionalista csoport. Ezzel azt kell elérni, hogy a kommunista táborban fokozódjék a dezorientálódás, irányvesztés, s akkor mind ennek következtében lehetövé válik Magyarországon a jobboldal felülkerekedése.[18] Ugyancsak Himmler kívánságára Rajk az amerikaiak által megnevezett magyar személyeket fontos állásokba, kulcspozíciókba juttatott a belügyminisztériumban és másutt. Ez a vallomás is tipikus az ilyen müper vádanyagának az összeállítására: itt a kommunisták azt, amit ök maguk müveltek a polgári pártokkal szemben - infiltrálás, polarizálás, dezorientálás, lemorzsolás - egyszerüen megfordítják s öellenük irányuló aknamunkaként minösítik. A Kovách-Himmler-Rajk megbeszélések - vallotta Rajk - azzal az amerikai közléssel végzödtek, hogy ök, az amerikaiak egész magyarországi hálózatukat átadják Titónak s így Rajk ezentúl a jugoszlávoknak köteles jelenteni.

Rajk ezután felvette a kapcsolatot Rankoviccsal, elöször 1947-ben az Adriai tenger üdülöhelyén, Abbáziában találkozott vele, majd a magyar-jugoszláv határon, Kelebiában. Megtárgyalták: a népi demokratikus, a forradalmi eröket le kell szakítani a Szovjetunióról, s ahol ez másképpen nem megy, ezeket az eröket meg kell semmisíteni. Mindenütt polgári demokratikus rendszereket hoznak létre, a szocializmus helyett visszahozzák a kapitalizmust. Ezek a polgári kormányok Tito vezetése alatt államszövetségbe tömörülnének, a szövetség az Egyesült Államokra támaszkodnék, csatlakoznék az amerikai katonai blokkhoz.[19] Ezt a tervet az amerikaiak dolgozták ki, Tito tökéletesítette, aztán bemutatta az amerikaiaknak, azok jóváhagyták - hangzik a Rajk-vallomás csodálatos meséje. A technika sem új: egy való adat - Rajk Abbáziában járt - köré odaköltenek egy terhelö tényt. Ha a magyar belügyminiszter és a jugoszláv belügyminiszter hivatalosan tárgyalt egymással, akkor a vádirat ezt konspirációnak deklarálja, ahogy a puszta tényt, hogy annak idején Mindszenty bíboros találkozott Habsburg Ottóval, mindjárt restaurációs összeesküvésnek minösítették, - mert így kívánta a koncepció. Így fércelték aztán egymás mellé most Mindszentyt, Rajkot, Rankovicsot. Nem lett volna tökéletes a nagy gonddal fabrikált vádanyag, ha Rajk nem vall arról is, hogy a puccsnak milyen katonai erök álltak volna rendelkezésére. Mivel az amerikaiakat a magyar határtól Ausztria oroszmegszállta zónája választotta el, az amerikaiak a saját zónájukban lévö volt magyar horthysta és fasiszta katonákat és csendöröket Jugoszlávián keresztül a magyar határra küldték volna. Tito meg jugoszláv alakulatokat helyezett volna a magyar határra, s hogy ez ne legyen feltünö, illetve indokolatlan, Belgrád feltámasztja Magyarország ellen a területi revizionizmus régi vádját.[20] Ez a tézis egyébként újabb jele a fabrikált vád felületességének, mert ha az összeesküvök a magyar népet meg akarják nyerni egy Tito-vezette akcióra, akkor nem lehet elövenni a revízió kérdését, mert az ilyesmi éppenhogy Jugoszlávia és Tito ellen fordítaná a magyar közhangulatot.

Rajk Chapin amerikai követtel is konspirált, de vele mindig csak titokban találkozott.

Rajk önmagát vádoló, a legképtelenebb állításokat is szemrebbenés nélkül beismerö vallomását kiegészítette a többi vádlott, mégpedig szépen kiagyalt szereposztás alapján. Szönyi Tibor, a párt központi szervezési osztályának a vezetöje, a fö-káderes, aki 1945 elött mint kommunista Svájcban élt emigrációban, vallomásával Allen Dulles-szel történt találkozóiról számolt be, hogy a Dulles név se hiányozzék. A Noel H. Field vezetésével Svájcban müködö amerikai unitárius segélyezö szervezetet - Unitarian Service Committee - egyszerüen kémszervezetnek minösíti a vád, s mivel Szönyi egyszer nyugta ellenében segélyt kapott, ez természetesen kémkedése díjazása volt - a mese és a vallomás szerint. Ugyancsak Szönyi csehszlovák, lengyel és keletnémet trockista csoportokról vallott, nyilván azzal a céllal, hogy más középkeleteurópai kommunista pártokban is lehessen majd alkalomadtán tisztogatni.

Gondoskodott a per az éppen idöszerü kommunista propagandatételek erösítéséröl is. Több vádlott feltünö egyöntetüséggel hangoztatta ugyanis, hogy az összeesküvés a munkásság ellen irányult. Maga Szönyi arról beszélt, hogy ha tervük sikerül, "fasiszta uralom, véres uralom" következett volna és: "...bekövetkezett volna az, hogy a gyárosok visszakapják gyáraikat, a földesurak földjeiket, a bankárok a bankokat... A tökés uralomnak véres formája alakult volna ki Magyarországon."[21] Jellemzö a célzatosságra, hogy még a per katona-vádlottjai, az "összeesküvés" katonai részének állítólagos irányítói is a "munkásellenesség"-röl beszéltek. Pálffy-österreicher: "Tisztában voltam, hogy egy ilyen Horthy-fasizmushoz való visszatérés nemcsak politikai és gazdasági változásokat jelent az adott helyzethez képest, elsösorban a munkásosztállyal szemben, hanem a fasizmust jellemzö brutalitás rendészeti elnyomást is a munkásokkal szemben."[22] Korondy vádlott, volt csendörszázados többek között azt mondotta, hogy ha megindítják a puccsot, de ezzel a munkások minden bizonnyal szembeszegülnek, akkor az ö és egységei feladata lett volna az "elégedetlenkedö munkásokat, különösen nagyobb munkáslakta vidéken, Diósgyör, Salgótarján, Ózd, terrorcselekményekkel megfélemlíteni."[23]

E néhány szószerinti idézet is érzékelteti a természetellenes hangnemet, melyet a vádlottak használtak. Nem emberi nyelven beszéltek, jelszavakat hangoztattak. Nem volt ritkaság az olyan lélektani abszurdum sem, hogy amikor a hamis vádakkal elhurcolt Rajkot a bíróság elnöke teátrálisan megkérdezte, hogy végül is ki hiúsította meg összeesküvö terveit, a vádlott nem azt mondta, hogy a rendörség, vagy a kémelhárítás, hanem így felelt: "A nagy Sztálin és a bölcs Rákosi."[24] Rajknak is el kellett mondania a "munkásellenes" szólamokat. Iskolás, gyerekes hangvételröl tanúskodik vallomásának az a része, amely az összeesküvés célját és módját így írta le: "A legmesszebbmenö kegyetlenség, mészárlás azokkal a demokratikus erökkel szemben ... amelyek a kapitalizmust fokozatosan likvidálták, a földeket felosztották, az üzemeket, bankokat államosították és így tovább."[25]

A per egész koncepciójának egyik célja volt, hogy Rákosi Mátyás és a moszkovita gárda vezetöszerepe - és nélkülözhetetlensége - mindenki számára nyilvánvaló legyen. Ezért beiktatták a vádak közé, hogy az összeesküvök politikai gyilkosságtól sem riadtak vissza. A párt egyik propagandafüzetében ez áll: "Rankovics, amerikai utasításra azt parancsolta Rajkéknak, hogy gyilkoltassák le népünk szeretett vezetöjét, Rákosi elvtársat és hüséges munkatársait, Gerö és Farkas elvtársakat. Rajk, Szönyi, Pálffy orgyilkos társasága elfogadta ezt az aljas parancsot és a Horthy-rendszerböl átmentett csendörtisztjeik és egyéb pribékjeik segítségével nem átallották a gyilkossági terveket aprólékosan kidolgozni. Ezzel a hallatlan büntettel akarták megkezdeni államcsínyüket, amelynek célja az volt, hogy hazánkat eröszakosan kiszakítsák a béketáborból és az imperializmus igájába hajtsák. Ez a tervük meghiúsult a Magyar Dolgozók Pártjának és elsösorban magának Rákosi elvtársnak éberségén, és népünk hüségén a párt, Rákosi elvtárs iránt."[26] Jellemzö adattal szolgál Farkas Mihály honvédelmi miniszter egyik volt moszkvai társa és helyettese, Nógrádi Sándor. Megírja, hogy amikor a Rajk-per koholmányát gyártották s éppen azt szövegezték, hogy "Rajkék meg akarták gyilkolni Rákosi, Gerö és Farkas elvtársakat", a hiú Farkas azt kérte, ö ne a harmadik, hanem a második legyen a "meggyilkolandók" listáján.[27]

A per egész tákolmánya éppúgy, mint az ügyet kísérö propaganda a szellemi kiskorúsítás, egy nép szellemi kiskorúsításának a kísérlete volt. A lét józan feltételei megszüntek ebben a propagandavilágban. Valóságnak kellett elfogadni a valótlant, kialakult egyfajta költött valóság s ennek a szabályai szerint kellett élni és hinni. Ha nem véres drámák kövezték volna e költött valóság útját, azt lehetne mondani, hogy az "Alice a csodaországban" mesevilágának valótlan valósága érvényesült.

Ez a pszichózis aztán jelentös szerepet játszott maguknak a vádlottaknak a megdolgozásában. Józan emberi ésszel nem lehet elképzelni, hogy régi hivatásos forradalmárok, pártaktivisták, képzett katonák vállalkozzanak olyan képtelenségek végrehajtására, mégpedig szakmailag olyan amatör módon, ahogy a vádirat mondta, és ahogyan maguk is vallották. Mi történt tehát? Még a rendöri kínzások sem magyarázzák meg e jelenséget, e készséges vallomást. Akaratbénító vegyszerekröl sem tudunk ez esetben, olyan preparálásról, mint a Mindszenty-perben. Hogyan történt tehát meggyúrásuk? A per több életben maradt szereplöje csaknem egyöntetüen azt a magyarázatot adja, hogy a nyomozók két fogást alkalmaztak: egyrészt apelláltak a vádlottak párthüségére, másrészt azt ígérték nekik, hogy még ha látszatra el is ítélik öket, kivégzésükre nem kerül sor, söt titokban majd legtöbbjüket szabadon bocsátják.

Péter Gábor alvezére, az ÁVH helyettes fönöke, Szücs Ernö például az egyik vallatásnál kedélyes hangot ütött meg s nyíltan megmondotta Szász Bélának, a kémkedéssel vádolt rabnak, hogy: "Megnyugtathatom, senki felelös ember, senki közülünk magát kémnek nem tartja." A rab meglepett kérdésére, hogy hát akkor miért nem engedik szabadon, hosszú magyarázat következett arról, hogy a párt mindenek felett áll, s ha a pártnak most szüksége van e perben egy ilyen vallomásra, egy régi párttagtól elvárhatja, hogy ezt megtegye. "A párt kéri magát arra, értse meg a helyzetet, miképp számos más régi kommunista megértette, hiszen maga se tegnap került a mozgalomba. Érti már?" - mondotta Szücs Ernö ezredes. Tanulságos és minden idökre klasszikus dokumentum, amit erröl a szenvedö alany, az egykori idealista kommunista, éppen ekkor meggyötört rab, mindezek után magában gondolt, majd leírt: "Bólintottam. Értem. Az ezredes egy metafizikai személyiség, a nagy P-vel írott és ejtett Párt nevében szól... Mi a párt? Ki a párt? Tartópillére az a bürokrata, aki a ... központba hívatott, hogy kommünikét adasson ki velem egy soha el nem követett szabotázs leleplezésére; épülettéglája az a magyar vagy francia munkás, aki gépe fölé hajol és nem sejtheti, mi történik, az ö nevében is, Budapesten, az Andrássy út egyik háztömbjében; jövendöbeli reménye meg talán az a diák Bolognában vagy Dél-Amerikában, aki épp most olvassa Marx szellemes elemzését III. Napóleon államcsínyéröl. De nem a diák, nem a munkás, hanem a bürokrata, Szücs Ernö, az orosz alezredes és kivált Fjedor Bjelkin altábornagy, a kormányzó cselekszik a párt nevében."[28] Az egyik katonai vádlottat, Korondyt maga az ÁVH-fönök, Péter Gábor hitegette. Korondy már a kommunizmus elött tiszt volt, régi katonacsalád sarja. A per idején a bíró, az ügyész, a lapok és propagandakiadványok mindig szorgalmasan hangsúlyozták, hogy a vádlott Korondy "volt csendörtiszt". De elhallgatták, hogy Korondy a háború végén átállt az oroszokhoz, egy oroszvezette partizánegységben harcolt a németek ellen Buda, pontosabban a Gellérthegy ostrománál. Most azonban a párt szemében diffamáló "csendör" jelzöt kellett hangsúlyozni, a kommunista érdem nem passzolt bele Korondy koncepciós szerepébe. Péter Gábor rávette, hogy vallja azt: Rajk 1948 októberében megbízta, hogy a puccs idején tartóztassa le Rákosit és társait, Pálffy pedig 1949 áprilisában azzal bízta meg, hogy majd szállja meg a pártközpontot, a postát, rádiót stb. Mint fogoly, a per elött, a 29-es cellában Korondy elmondotta ezt társának. A cellatárs hitetlenkedett: Hát ki fogja ezt komolyan venni? Hát lehetséges így összeesküvést szöni, hogy egyszer utasítást kap a kormány letartóztatására, majd jóval késöbb, miközben semmi sem történik, hozzáteszik, hogy szállja meg majd a fontos központokat? Mintha az országban nem lenne fegyveres rendörség és orosz hadosztályok? A Péter Gábor által megdolgozott Korondy azonban így válaszolt: "Látod, hát ez az. A vallomás valóban hülye képtelenség és a kutya se hiszi el, hogy egy hivatásos katona ilyen, még a csecsemölogika szerint is együgyü puccskísérletre vállalkozzék." A cellatárs megkérdezte Korondytól, milyen büntetésre számít. A tiszt válasza: "Péter Gábor azt mondja, alighanem öt-hat évre fognak elítélni. De mivel ez politikai per, és a beavatottak úgyis tudják, hogy sose esküdtek össze, még büntetésem felét se fogom letölteni. Ha elültek a per hullámai, szép csöndesen kieresztenek a hátsó ajtón. És Péter szerint addig sem lesz rossz sorom." A cellatárs tovább tamáskodott: "Úgy véled, mindez készpénznek vehetö?" Korondy vállat vont: "Nézd, Péter Gábor tegez engem, pajtáskodik és tréfál velem. Tudom, bolondság volna ezt túlértékelni. De mondd, mi teteje lenne, hogy megszegjék szavukat és fölhúzzanak? Hiszen kezesbárányként álltam rendelkezésükre."[29]

Minden nyomozótiszt hasonló módon és hasonló sikerrel dolgozott. Annak a Bokor ügyvédnek, aki, mint Rajk rokona koronatanú volt arra, hogy Rajk a Horthy-rendörség besúgója lett - ennek a Bokornak Décsi Gyula volt az egyik "kezelöje". Ugyanaz a Décsi Gyula, aki - még egy éve sem volt - az esztergomi érseki palotából elhurcolta Mindszenty bíborost. Bokor gyanútlanul és lelkiismeretesen készült a betanított vallomásra és a tárgyalásra, mert azzal kecsegtették, hogy estére már otthon vacsorázhat. Felvette szép civilruháját, elbúcsúzott cellatársától, mondván, hogy öt ide már vissza se hozzák. Elrebegte tehát a visszamaradó fogolynak az utolsó istenhozzádot s öreivel megindult a tárgyalásra.

A fötárgyalás elött már napokon át jól tartották a rabokat. A biztos szabadulás ígérete mellé álomszép kedvezményeket is kaptak, böven volt kávé, tea, sütemény, gyümölcs, cigaretta. Vizsgálati fogoly számára ez mind "mi szem- s szájnak ingere". Ebben a barátságos klub-atmoszférában aztán Bjelkin kormányzó orosz és magyar gépezete szakadatlanul dolgozott: színházi rendezök szaktudásával végezték a betanítást és többször is föpróbát tartottak a vádlottakkal: "Tüzetesen elemezték nemcsak a szöveget, de a mozdulatokat, söt, a taglejtések apró részleteit is. A kopasz, intellektuális MVD-tiszt bemutatta például Bokornak, a számos viharos tényállást látott ügyvédnek, miképp hajoljon meg a bíró emelvénye elött, hogy a közönség önérzetes szabad embernek, ne pedig megfélemlített, alázatos pincerabnak tekintse.[30]

Bokor doktor aztán öntudatosan meghajolt a bíró elött, s elmondta, hogy Rajk rendörspicli volt. Korondy százados is meghajolt s elmondta a gyerekes katonai puccs együgyü meséjét. S nemcsak a kis Korondy, hanem a magasrangú Pálffy-österreicher is meghajolt s elmondta az összeesküvök munkásellenes terveit. És meghajolt végül maga Rajk László is, mert mint Bokor, Korondy, Pálffy, ö is elhitte, amivel biztatták, elhitte, amit ígértek neki.

Ki ígért Rajk Lászlónak és mit ígért?

Rajk László "meggyözését" nem kisebb személy vállalta, mint maga a belügyminiszter.[31] A Mindszenty-pert lebonyolító és így már eléggé gyakorlott Kádár János. Kádárt ráadásul még baráti kötelékek is füzték Rajkhoz, a család bizalmába fogadta, s ö volt a keresztapja Rajk László és Júlia fiának.

Hogy mit vállalt és mit végzett Kádár János Rajk cellájában, azt természetesen mély titok borította és soha senki nem tudott volna meg semmit se, ha évek múlva, 1955-ben nem alakul ki egyfajta versengés Rákosi Mátyás és Kádár János között. A pártban akkor többen szerették volna eltávolítani az élröl Rákosit és Kádár János személyét rebesgették, mint aki Rákosi helyére léphetne. Rákosi Mátyás azonban riválisok leküzdésénél sohasem válogatott az eszközökben s Kádárai szemben is volt ilyen eszköz a kezében. A Központi Bizottság egyik ülésén Rákosi azzal válaszolt Kádár egyik, személyét érintö bírálatára, hogy - lejátszott egy hangszalagot, egy beszélgetést. A Központi Bizottság tagjai dermedten hallgatták a beszélgetést: a felvétel Rajk cellájában készült, az emlékezetes 1949-es esztendöben. S ekkor, most, 1955-ben, mikor már a párt kezdte rehabilitálni Rajkot s Rákosi egyik bünének éppen a Rajk-pert tartották, Rákosi elöszedte a bizonyítékot: nem ö, hanem valójában Kádár a föbünös a Rajk-ítélet létrejöttében. Mert a hangszalag megörökítette s most tanúsította, ahogy Kádár János magyarázza barátjának és minisztertársának, ott, a cellában, hogy "hagyjon fel végre az ellenkezéssel, álljon a párt rendelkezésére, segítsen Tito eretnekségének a megbélyegzésében". Kádár hangsúlyozta a fogoly Rajknak: "A pártvezetöségben senki sem tartja bünösnek Rajkot, söt, még inkább nagyra becsülné, ha magára venné ezt az áldozatot. Hisz, ugye, az illegalitásban, a spanyolországi nemzetközi brigádban, vagy az ellenállási mozgalomban is nemegyszer kockára tette életét. Most nem az életét kívánják, csak erkölcsi öngyilkosságot. Mert a per után, mégha esetleg halálra ítélik is, ki nem végzik, csak eltüntetik. Családostól üdülni küldik majd a Krímbe, aztán pedig, más néven, más helyütt, képességeihez méltó jelentös munkát bíznak majd rá."[32]

Bokor ügyvéd az esti, elsö otthoni vacsorára gondolt a tárgyaláson - s még aznap este belökték régi cellájába. Soha többé nem látta a szabad világot, évek múlva börtönében halt meg, a váci rabkórházban.

Korondy Bélát felakasztották.

Pálffy-Österreichert felakasztották.

Pálffy, aki hitt az ígérgetéseknek, most nem akart hinni az ítéletnek. "Becsaptak bennünket!" - kiáltotta rémülten.[33]

Halálra ítélték Szalai Andrást, a párt ifjúsági vezetöjét, halálra Szönyi Tibort, a káderosztály vezetöjét. Másokat életfogytiglanra s egyéb súlyos börtönbüntetésre ítéltek. Szalai András még a bitó alatt sem akarta elhinni, hogy a párt rászedte, Rákosi becsapta. "Hogy türheti ezt Rákosi?" - mondta csodálkozva, mikor már nyakán volt a kötél.[34]

És halálra ítélték s azon nyomban kivégezték Rajk Lászlót is.

Hullottak a kommunista fejek - kommunista bárd alatt.

E hihetetlen történet, mely mégis igaz, e kommunista öncsonkítás és önfeladás láttán méltán kérdezzük: miért? Mi volt, kommunista szempontból, a racionális oka és célja ennek a vörös máglyának és önégetésnek?

Amit racionálisan nem lehet megérteni, annak van irracionális magyarázata. Az egyik az, hogy Rajkék "a bitófa önkéntesei". Hogy ti. a bíróság elötti magatartásukat inspirálta az eszméhez, párthoz való hüség, a munkásosztály ügyének hozott áldozat, az imperializmus elleni küzdelem szolgálata. Most így kívánta a pártérdek és a munkásosztály élenjáró állama, a Szovjetunió, tehát megtették, amit kívánt. (E könyv szerzöje minden jóindulata és eröfeszítése mellett sem tudja elfogadni ezt az elterjedt irracionális magyarázatot, s beleélö intuíció híján, szegényes fantáziájával, a maga ideológiamentes eszével inkább úgy gondolja, hogy a bitófa önkénteseire sokkal inkább hatott az ígéret: ha vallanak, akkor életben maradnak s elöbb-utóbb kiszabadulnak.)

Bármi lett-légyen is Rajkék, a fogoly Rajkék irracionális magatartásának mozgatója, Rákosi Mátyás magatartásának mindenképpen racionális magyarázata van.

A pert Sztálin kívánta, Tito megbélyegzésére. Sztálinnak mindez nem volt új. Küzdötársaiban riválisokat látott, s egyiket a másik után tönkretette. Zinovjev, Kamenyev, Radek, egyik követte a másikat, mindegyik végigjárta az utat, amelyet most egy Rajk Lászlónak kellett megjárnia. Sztálin kívánt, s Rákosi teljesített. Söt, túlteljesített. Mert Sztálin nem kedvelte Rákosit, lenézte, többször gúnyolta is a kövér kis emberkét, volt idö, mikor le is akarta váltani. Rákosi tehát annál buzgóbban teljesítette a parancsot.

Másodszor, Rákosi maga sem bánta, ha egy-egy vetélytársától szabadulhat. Rajk ugyan nem volt olyan befolyásos a pártban, mint belügyminiszteri tiszte alapján bárki is hitte. Mert a belsö körbe, a Moszkvából jött emigránsok, a moszkoviták körébe sohasem engedték be. Rákosi, Gerö, Farkas Mihály, Révai együttesének kommunista szentélyét ez a vakhitü, valamikor tán idealista kommunista nem léphette át. De a négyesfogatnak útjában állt.

Harmadszor Rákosi tulajdonképpen kezdettöl fogva a kis-Sztálint játszotta Magyarországon. Mindenben vakon utánozta, klikkjével együtt, a szovjet mintát. Magyarországon is mindennek úgy kellett lefolynia, ahogy a Szovjetunióban az elmúlt évtizedekben: felszámolni a burzsoáziát, a földesurakat, a nagytökét, a polgári pártokat, a szociáldemokráciát, a fekete reakciót és végül - a FRAKCIÓT. A frakciók letörésének színjátéka mindig hasznos, mert minden irányban dokumentálja a párt erejét az egység biztosítására. Magyarországon a pártban valójában nem volt, de kellett itt is ilyen frakció, kellett olyan párttag, akit erkölcsi halottá lehet nyilvánítani -- erre szemelte ki Rákosi Mátyás Rajkot.

Miért Rajkot? Mert emigrációját nem Keleten, hanem Nyugaton töltötte. S a jelen koncepciós per Tito nyugati kapcsolatait akarta bizonygatni. Rajk, Szönyi "nyugati" kommunisták voltak, s nyugati volt az a szociáldemokrata vádlott is, Justus Pál, aki alig egy éve még segédkezett Marosán Györgynek és a kommunistáknak a szociáldemokrata pártot megsemmisítö fúziós puccsban. Rajk és "bandája" elítélése tehát jól szolgálta a nagy moszkvai célt: a szovjet orbitus teljes elszigetelése Nyugattól, a sorompók teljes lezárása, a vasfüggöny teljes leeresztése, ebben a vonatkozásban is.

Rajk valójában nem volt nemzeti kommunista. Csak nem volt moszkovita. Egyénisége, származása is arra predesztinálta, hogy öt szemeljék ki a zinovjevi sorsra. Gazdag, módos, szász eredetü, erdélyi családból származott, nagypolgári miliöben lett forradalmár, ezért mondhatta már az elsö hivatalos közlemény, hogy az összeesküvök között nincs munkás és paraszt.

S végül a Rajk-per azért is jól és jókor jött Rákosinak, mert politikája nem hozott gyümölcsöket, vezetésének kudarcai kezdtek országos bajokban mutatkozni. Így aztán volt a pártban más, akire mindent rá lehetett hárítani, akit oda lehetett állítani a tömegek elé: ott a bünös, ö a hibás.

Legvégül pedig a célok és az okok között szerepel az a lényeges szempont, hogy a párt mindig új és új ürügyet keres és teremt - újabb eröfeszítések megkövetelésére. Minden, valamely nagy agitációs eszközökkel létrehozott látványos esemény jogcím arra, hogy a társadalomtól új, nagy, söt még nagyobb munkát követeljenek a szocializmus megvédése és építése érdekében. A párt egyik polgári propagandistája a per után sietett levonni a tanulságot. Eképpen:

"Az amerikai imperializmus e magyarországi szervezetének leleplezése megerösítette egész népünket politikai öntudatában és hazafias érzésében. Emlékszünk: a Rajk-tárgyalás után milyen elemi erövel lángoltak fel a dolgozók munkafelajánlásai... Emlékszünk: nem sokkal Rajk és bandájának elítélése után az elsö ötéves tervkölcsön jegyzése valóságos népszavazás volt azok mellett az eszmék mellett, amelyeket Rajkék, Titóék és washingtoni gazdáik megpróbáltak meggyalázni."[35]

Mindez - Sztálin óhaja, egy rivális eltávolítása, a Szovjetunió és a szovjet párt utánzása, Nyugat elleni gyülölethadjárat, újabb termelési kampány elindítása -, mindez szerepelt Rákosi Mátyás számvetésében.

De egyre nem számított, egyet még csak nem is sejthetett. Nem sejthette, hogy a Rajk-per lélektani hatása a magyar kommunistákra végzetes lesz, éveken át negatívan munkál s hogy ez, társulva a már amúgy is agyongyötört egyéb rétegek lelkiállapotával, egyik mozgatója lesz a világtörténelem elsö nagyméretü antikommunista forradalmának.

Mert hagyományos, különösen pedig totalitárius rendszereket nem lehet megdönteni a rendszer néhány belsö elemének közremüködése nélkül. A francia forradalmat nem kis részben az uralkodóházzal rokon orleánsi ház intrikája, a Palais Royal gúnyolódása, vagyis egy arisztokrata klikk áskálódó vetélkedése robbantotta ki s e lehetöség láttán mozdultak meg a tömegek. Mutatis mutandis Magyarországon is, bármily tömegelkeseredés volt is a bázisa a forradalomnak, a nép alig mozdulhatott; hogy mozduljon, ahhoz szükséges volt a párt, a hatalom jelentös elemeinek megrendülése. És éppen ezt indította el a rövidlátó Rajk-per. Az egyik volt kommunista koronatanú, Szász Béla diagnózisa: "A Rajk-ügy okozta lelkifurdalás és másnapos erkölcsi kóválygás, éppen a vakhitükben megcsalatott kommunistákat állította szembe a legmerészebben és legtevékenyebben a kommunista párttal. Minden a visszájára fordult: az erkölcsi halottá nyilvánított Rajk kivégeztetése erkölcsi csödbe kergette a magyar kommunista pártot, a terrorcselekedet pedig, ami a párt egységét és hatalmát volt hivatott fitogtatni, végsö következményében atomizálta és kis híján megsemmisítette a pártot."[36]

Így társultak erkölcsi csödbe kergetett kommunisták és a kommunista párt által megtiport magyar tömegek 1956-ban a barikádnak ugyanazon oldalán, a magyar népfelkelésnek ezért lettek részesei egykor vakhitü kommunisták.

Mert ez a vakhit - ez is rendkívül tanulságos - valójában érthetetlen módon a legtöbbjénél a Rajk-perig tartott, sokaknál azon túl is. Az ideológiai vakhit eladdig ténylegesen vakká tett máskülönben csiszolt intellektueleket. A Rajk-perig, vagyis amíg nem kommunistákon, hanem másokon csattant az ostor, a kommunista eszme fanatikusai nem vették észre, mi folyik körülöttük, és általuk, az országban. A Rajk-per, melyen felháborodtak, e per elött más változatokban már többször lezajlott, de azon nem háborodtak fel. A Rajk-per koholmányait és mechanizmusát maga Rajk László találta ki és alkalmazta katolikus diákok, kisgazda képviselök, szociáldemokrata tradicionalisták likvidálására. Bjelkin kormányzó gépezete tudatosan kiprovokálta és kiagyalta, s döntö politikai változásokra használta fel a gyöngyösi esetet, a körúti gyilkosságot, a pócspetri tragédiát, a Kovács Béla-ügyet. De a vakhitüek erre mind találtak pártszerü magyarázatot: csak a földesurak ellen, csak a burzsoázia ellen, csak az egyház ellen, csak Mindszenty ellen, csak a munkásegység árulói ellen, csak, csak, csak... Hogy ez a "csak" hovatovább az egész országot jelentette, s egyéni és kollektív tragédiákat okozott tüzzel-vassal, vérrel, eröszakkal, csalárdsággal, azt a Rajk-perig a vakhitü kommunisták nem tudták, vagy nem akarták észrevenni. Való igaz! Mily jól mondotta Aldous Huxley, hogy a fanatizmus vakká tesz. És embertelenné. Vagy ahogy Diderot tán még világosabban kifejezte: "Egyetlen eszmétöl barbárrá válhatunk."

De a Rajk-per nemcsak azért volt kísérteties, mert a magyarság számára addig ismeretlen és szokatlan jelenséget tárt fel - kommunisták ölik a kommunistákat. Hanem azért is, mert e per több elítéltjén egyfajta istenítélet teljesedett be, a bírák, akaratuk ellenére, egy magasabb igazságszolgáltatás eszközei voltak. Az elítéltek itt, most, igazságtalanul vádolva ártatlanok voltak, de mintegy bünhödtek olyan bünökért, melyeket korábban ök követtek el ártatlanokon.

Mert 1947-ben Donáth György és Dalnoki Veress Lajos halálos ítéletének kimondásakor a tárgyalási terem egyik páholyában dölyfösen és diadalittasan ott ült Pálffy-Österreicher és vezérkara, a jól végzett munka tudatában, hogy Donáthot és társait ök juttatták ide a bíró elé s innen a bitófára. Rajk László pedig, mint a jelenet tanúi mondják, 1947-ben valóságos nemi gyönyörrel "leplezte le" Kovács Bélát, s a pártközi értekezleten élvezte, hogy egy Tildy, egy Nagy Ferenc, egy Veres Péter hogyan remeg, retteg attól, hogy most az ö nevét mondja majd Rajk, öt említi, mint akiröl szintén kiderül, hogy részese az összeesküvésnek. És Szalai András kommunista ifjúsági szervezetének verö-osztagai és agitprop-brigádjai ütötték-aprították a katolikus fiatalokat és rombolták-rabolták a cserkészotthonokat, denunciáltak és denunciálásra ösztökélték diáktársaikat, gyerekeket uszítottak apjuk-anyjuk, egész "reakciós" rokonságuk ellen.

De - és ez még tovább fokozza a kísértetiességet - a véres dráma a Rajk-perrel sem állt meg, az emberdaráló malom tovább zakatolt: Rajk és társainak mostani kínzói, a rendörfönökök és nyomozók kíméletlen gárdája, a hamis vallomásokra rábeszélö, hitegetök vezérkara alig néhány hónap vagy év múlva maga is a pincecellák, penészes rabcellák lakója lett.

1950-ben letartóztatták azt a Szücs Ernö ezredest, aki Péter Gábor helyetteseként irányította a Rajk-per vádlottainak megpuhítását. Most már ö is kémgyanús volt. Utolsó pillanatairól kétféle verzió vált ismeretessé. Egyik úgy tudja, hogy mikor jöttek érte - ahogy egyszer ö ment Rajkért -, nem habozott, hanem föbelötte magát. A másik verzió úgy mondja, hogy elvitték, faggatták, s mert nem boldogultak vele, saját egykori nyomozótársai egyszerüen agyonverték.

1951 márciusában az államvédelmi hatóság emberei elhurcolták Kádár Jánost, aki nemrég még belügyminiszter volt. Vele együtt egész sor magasrangú kommunistát börtönöztek be a párt parancsára. De az ö sorsuk, politikailag, bizonyos tekintetben fájdalmasabb volt, mint a Rajk-per vádlottaié. Őket ugyanis nem is vádolták. Perüket nem szellöztették. Söt, most már nem is volt per, nem voltak vallomások, nem voltak uszító cikkek. Róluk egyszerüen: nem illett beszélni. Még csak mártírok sem lettek. Sorsukat a régi elvtársak nem is sejtették, mi több, nem is merték sejteni. Késöbb, 1956-ban egy-egy részlet kiderült. Például az, hogy Kádár Jánost idegen hatalmak ügynökének minösítették. De Kádár tagadott. "Ekkor megjelent az államvédelem egyik ezredese, aki nem volt más, mint Farkas Vladimír, Farkas Mihály hadseregtábornok fia. Kopasz, harminc év körüli, fáradt fiatalember, akinek egyetlen érve volt csak: a verés. Kádárt verni kezdték. Elöször higannyal kenték be a testét, hogy a pórusok ne kapjanak levegöt. Amikor ott fetrengett a földön, megérkezett az apa... Kádárt felemelték. Vladimír odalépett hozzá. Két pribék eröszakosan felpeckelte a volt belügyminiszter száját és az ezredes, mintegy mellékesen, mint akinek csak szükségét kell végeznie, beleürített a szájába. Mindenki nevetett."[37]

1952 legvégén letartóztatták az ország szemében valóságos szörnyalakká vált Péter Gábort és rendörsége több vezetö tisztjét, így a Mindszentyt elhurcoló Décsi Gyula ezredest is, aki a Rajk-perben a kis Bokor ügyvédnek megígérte az otthoni vacsorát, a börtönélet utáni elsö vacsorát.

Ám nem azért került hurokra, mintha ez a rettenetes pályafutása ember, Péter Gábor szakadár vagy kém lett volna, vagy megundorodva mesterségétöl ki akart szállni a véres játszmából. Nem ezért, hanem azért dobtak hurkot a nyakára, mert Moszkvában az öregedö Sztálin rémképeket látott, félt, hogy zsidó orvosai megmérgezik; vagy egyszerüen újabb összeesküvésre volt szüksége, ezúttal "cionista-imperialista" összeesküvésre. Moszkvában tehát megkonstruálták az ún. zsidó orvospert, s valami ehhez hasonlót akart felmutatni Rákosi is Magyarországon. A Sztálin által lenézett "legjobb tanítvány" most is eminens akart lenni s ö is produkált egy cionista-kozmopolita összeesküvést. A magyar kommunista vezetök fürkészö szeme így akadt meg Péter Gáboron. Számukra "kézenfekvö volt letartóztatni azt az embert, aki amellett hogy zsidó, túl sokat is tud, kezében tartja a koholt perek és hamis vallomások teljes anyagát".[38] De mert a moszkvai cionista összeesküvésben is voltak nem-zsidók, Péter Gáborhoz most odacsapták a teljesen árja Décsi Gyulát is, mint cionistát, ezt a hírhedt fogdmeget, aki valamikor régen, mielött rátette kezét Magyarország prímására, papnövendéknek indult.

Így került most rendörkézre a rendörség, az ÁVO és ÁVH rettegett fönöke, tízezrek hóhéra. Péter Gábort egy szép napon bedobták az Andrássy út 60. egyik sötét cellájába. Ismerös helyre került. Hogy úgy mondjuk, hazatért. Ezúttal azonban más minöségben.

Számára, számukra így végzödött a Rajk-per.

Legyünk tárgyilagosak. A börtönökbe sok olyan kommunista is került, aki tiszta emberi jellem volt és becsületes idealista. Volt marxista, aki a négy fal között felidézte magában gyermekkori imádságait, s volt, aki egyik pirinyó zárkájában sorstársként gondolt a magyar egyházföre, felfedezve, hogy ugyanitt "fogsága idején Mindszenty hercegprímás a falba véste nevét és körülkerítette Jézus szíve sugárkévés szimbólumával."[39]

De Péter Gábor és a Péter Gábor-félék, Décsi és a hozzá hasonlók szomorú vége nem egyéb, mint - miként egy börtönkálváriát megjárt, szociáldemokrata tájékozódású magyar író, Ignotus Pál mondotta -, mint mikor "gyilkosok gyilkolják a gyilkosokat."[40]

Murderers murdering murderers.

[1] Savarius, Vincent: Minden kényszer nélkül, Brüsszel, 1963. - 57. o.

[2] Le Monde, Paris, 23-24. Oct.

[3] "Rajk László és társai a népbíróság elött", Budapest, Szikra, 1949. - 61. o.

[4] Vándor, Györgyi: A rémület éjszakái, München, 1974. - 29. o.

[5] Savarius, Vincent: i. m. - 63. o.

[6] Vándor, Györgyi: i. m. - 31. o.

[7] "Szabad Nép", Budapest, 1949. június 19.

[8] Savarius, Vincent: Rajk László hüsége, Irodalmi Újság, Párizs, 1959. szeptember 15.

[9] Fejtö, Francois: Ungheria, Einaudi, 1957. - 35. o.

[10] "Szabad Nép", Budapest, 1949. június 24.

[11] "Szabad Nép", Budapest, 1949. június 24.

[12] "Független Magyarország", Budapest, 1949. június 20.

[13] "Szabad Nép", Budapest, 1949. június 26.

[14] "Független Magyarország", Budapest, 1949. június 18.

[15] Fejtö, Francois:i. m. - 38. o.

[16] Fejtö, Francois: i. m. - 40. o.

[17] Rajk Endre a szerzöhöz, Walchsee, 1950 április

[18] Rajk, László és társai - 40-41. o.

[19] Rajk, László és társai - 52-53. o.

[20] Rajk, László és társai - 62. o.

[21] Rajk, László és társai - 137. o.

[22] Rajk, László és társai - 156. o.

[23] Rajk, László és társai - 155. o.

[24] Ignotus, Pál: Political Prisoner, London, 1959. - 83. o.

[25] Rajk, László és társai - 62. o.

[26] Boldizsár, Iván: összeesküvés a magyar nép ellen, Budapest, 1952. - 94-95. o.

[27] Nógrádi, Sándor: Új történet kezdödött, Budapest, Kossuth, 1966. - 167. o.

[28] Savarius, Vincent: Minden kényszer nélkül - 197-198. o.

[29] Savarius, Vincent: i. m. - 188-189. o.

[30] Savarius, Vincent: i. m. - 246. o.

[31] Aczél, Tamás - Méray, Tibor: Tisztító vihar, London 1959 - 222. o.

[32] Savarius, Vincent: i.m.- 213-314. o.

[33] Ignotus, Paul: i. m. - 83. o.

[34] Ignotus, Paul: i. m. - 83. o.

[35] Boldizsár, Iván: i.m. - 97. o.

[36] Savarius, Vincent: Irodalmi Újság, Párizs, 1959. szeptember 15.

[37] Aczél - Méray: i.m. - 222-223. o.

[38] Aczél - Méray: i.m.- 225. o.

[39] Savarius, Vincent: i. m. - 208. o.

[40] Ignotus, Paul: i. m. - 104. o.