|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
kategória |  |
||||||||
|
|
||||||||||
 |
 |
|
|
|
|
|
||
|
|
Az antik irodalomban minden rövidebb terjedelmü, disztichonban írt verset elégiának neveztek. Ezért Berzsenyi, aki az antik görög és római líra hatására vált költövé, nem tekintette elégiáknak azokat a müveit, amelyek panaszdalok ugyan, de ritmusuk más forma szerint alakul. Az utókor azonban ezeket az emberi lélek bánatát kifejezö verseit ebbe a müfajba sorolja. Berzsenyi terjedelmesnek aligha nevezhetö lírai életmüvében az elégia müfaját mindössze 8-10 költemény képviseli. Ezeket a személyes fájdalmat, keserüséget, boldogtalanságot megszólal 454j94e tató müveit a költö 1804 után írhatta. Azért a bizonytalanság az idöpontot illetöen, mert nem jelölte sehol a megírás idöpontját. Az irodalomtörténészek kénytelenek Berzsenyi életútjának ismert eseményeiböl, munkáinak formai jegyeiböl kiindulva eldönteni, egy-egy verse mikor születhetett.
A Búcsúzás Kemenes-Aljától megírásának idejét azért könnyü meghatározni, mert ebben az esetben a cím eligazítást ad. Azt tudjuk, hogy a költö ifjú feleségével, Dukai Takács Zsuzsannával l804-ben költözik a kemenesalji Sömjénböl, gyermekkora kedvelt vidékéröl a számüzetés helyének tekintett Niklára, s ennek a fájdalmas búcsúnak az élménye tükrözödik ebben a versében.
Legszebb elégiáit, A közelítö télt és a Levéltöredék barátnémhozt az 1804-et követö esztendök valamelyikében írhatta, s a két vers hangulati hasonlósága arra enged következtetni, hogy megírásukat nem választotta el hosszú idö egymástól. Mindkettöben felfedezhetjük Berzsenyi jellegzetes motívumát, a mulandóságot. Megjelent ez már korai szerelmes verseiben, s megtalálhatjuk A magyarokhoz 1. címü hazafias ódájában is, ahol a nemzetek mulandóságáról szól.
A közelítö tél az ifjúság elmúlása miatti fájdalmat tükrözi. Megírásakor Berzsenyi harmincéves, talán már túl is jutott ezen a határon. A fiatalember átlépte az érett férfikor küszöbét, és a természet hervadása az élet elmúlására figyelmezteti. Elszoruló szívvel gondolja végig, mitöl fosztja meg a kíméletlenül szaladó idö, s hangjából a fájdalmas lemondás árad. Megrendül a felismeréstöl, de fájdalmának kifejezésében elkerüli a szentimentalizmus túlzó eszközeit.
Eredetileg a vers címe az Ősz volt, és Kazinczy javaslatára került fölébe A közelítö tél. Tartalmilag ugyanazt jelenti egyik is, másik is, de mind hangulatában, mind dinamikájában mást hoz a megváltoztatott cím. Az új az állóképet mozgással tölti fel, s van benne, valami nyugtalanságot keltö is. A vers elsö három versszakában a dunántúli táj öszi képét festi meg Berzsenyi. Az úgynevezett negatív festés eszközével él: a tizenkét sorból, mindössze öt mutat a hervadó, szomorú vidékre, a további hét a tavaszi-nyári táj szépségének, kellemességének hiányára utal.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög - írja Berzsenyi, és ahogy a kemény mássalhangzók uralják a sort, szinte hallani véljük a lehullott falevelek zizegését. Az ösz a jelen a nyár a múlt, s ahogy a természet ábrázolásába belevegyülnek a személyes elemek, úgy kap a tájábrázolás jelképes színezetet. A múlt hordozza a szépséget, a múlt az ifjúság a jelen sivár, szomorú s kiholt, a jelen az elveszett ifjúság. A tájábrázolásban markánsan megjelenített ellentét a jelképiség szintjén is könnyen értelmezhetö.
A költö a negyedik versszakban túllép a környezet ábrázolásán, s amit az elözményekkel megsejtetett, azt itt az általánosítás szintjére emeli. A szárnyas idö metaforájával érzékelteti, hogy minden múlékony közöttünk, minden csak jelenés életünkben. Az utolsó két versszakban a költö az elöbbi felismerést magára vonatkoztatja. Hangjában a lemondás szomorúsága uralkodik. A természet örök körforgásában a tavasz visszatér, de az ember életében az ifjúság már sohasem. A szerelem igézetéröl is le kell mondania:
.béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
Vajon ki volt Lolli? Valóságos személy volt-e, vagy a költö fantáziájának szülötte? A magánéletéröl nagy tartózkodással szóló Berzsenyi ezt a titkát örökre megörizte. Mint ahogy azt sem tudhatjuk meg, ki rejtözhet a barátném! megszólítás mögött, akihez a Levéltöredék barátnémhoz szól. Lehet. hogy az elözö vers Lollija, vagy talán valaki más.
Az antik formákhoz, verselési mintákhoz ragaszkodó Berzsenyi itt meglepi az olvasót azzal, hogy hangsúlyos formát, a négyütemü 12-es sorfajtát választja, és a keresztrímek zeneiségével járul hozzá az elégikus hangulat megteremtéséhez.
A cím sejtetésével ellentétben a vers nem töredék, hanem különös költöi mügonddal megszerkesztett egész, s nem is episztola, hiszen csak az elsö versszakában találhatjuk meg a megszólításos forma egyes szám második személyü alakjait. Amit a második strófától kezdve elmond önmagáról a költö, az önvallomás, létösszegzés az elégia fájdalmas hangján. Ebben a versében is az öt körülvevö világ konkrét ábrázolásától jut el Berzsenyi az elvontságig, a lélek rejtett tartalmainak megmutatásáig. Az esti kép elöterében a költö, aki egy öreg diófa alatt, a füben heverve a venyigetüzet gerjeszti, elötte talán egy asztalon gyertyaláng pislákol, a háttérböl pedig idehallatszik a pihenni tért szüretelö cselédség víg lármája.
sor vezet át a tárgyias világból a gondolatiságéba, s az önmagába nézö költöt már csak egy akusztikus élmény zökkenti ki egy pillanatig elmélkedéséböl: az öszi bogárnak búsongó hangjai.
Az ifjúkor örömeinek elmúlására döbben rá Berzsenyi, és találó metaforák sorával juttatja kifejezésre azt a szomorúságot, amely lelkében ébred. Az elestvélyedtem páratlan tömörségü kép, tökéletesen kifejezve a pillanatnyi állapotot, s azt a folyamatot is, amely idáig vezetett. A befejezö két sor az sz-ek többszörös alliterációjával olyan, mint az elröppenö sóhajtás: a magányban már csak a szerelem emléke és a versben elmondható melancholia ad vigasztalást.
Találat: 2854
