online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

Ady Endre 1877-1919

irodalom



bal sarok

egyéb tételek

jobb sarok
 
Vörösmarty Mihaly 1800-1855
SAMANIZMUS
Edgar Allan Poe - Bice-béka (Hop-Frog)
RENOIR 1841-1919 (Élt 78 évet)
IMPRESSZIONIZMUS 1874
MÓRICZ ZSIGMOND: TRAGÉDIA
Juhasz Gyula 1883-1937
OTTLIK GÉZA: ISKOLA A HATÁRON
 
bal also sarok   bal jobb sarok

Ady Endre 1877-1919



A magyar szimbolizmus legnagyobb költője, a modern magyar líra úttörője, a Nyugat című folyóirat vezéregyénisége.

Németh László, Ady költészetének kitűnő ismerője így vall Adyról: Ady költészete olyan, mint egy lírai székesegyház, amelynek oszlopai, tartópillérei a szimbólumok és motívumok, amelyek szimbólumrendszerré állnak össze. Valóban Ady nagy gonddal szerkesztette eggyé verseit. Az Új versek 1906-ban megjelenő kötetének verseit már nem kronológiai sorrenbe illeszti, hanem tematikus ciklusokba szerkeszti, s így tartalmi és hangulati szempontból együvé tartozó versek ke 222b13c rülnek egy ciklusba.

Arra is ügyelt, hogy a címadó szövegek és a kulcsversek kiemelt helyen szerepeljenek, például a kötetek nyitó vagy záró darabjaként. Az is megfigyelhető, hogy a keresztyén és mitikus számmisztika szerint vesrcímeinek nagy része három szóból áll.

A kötet és cikluskompozíciók azt is eredményezik, hogy a költemények nemcsak önmagukban értelmezhetők, hanem párbeszédbe lépnek a ciklus vagy más kötetek verseivel, s ezáltal újabb és újabb jelentésekkel gazdagodnak.


Az Új versek című kötetét Léda asszonynak ajánlja. A kötet négy tematikus ciklusra tagolódik: Léda asszony zsoltárai, A magyar Ugaron, A daloló Párisz és Szűz ormok vándora címeket viseli.E ciklusokat két ars poetikus vers fogja keretbe: a Góg és Magóg fia vagyok én... és az Új vizeken járok. Már a kötet címe is tudatosan utal az újszerűségre. Az Új versek darabjai meghökkentően másképp szóltak, mint amihez a közönség hozzászokott. Új versnyelv, felfokozott képszerűség, szimbolista-allegorikus kifejezési mód jellemzi őket. Ady ki is emelte fontosnak tartott szimbólumait, úgy hogy azokat nagy betűvel írta mondat közben is.

Ars poetica értékű verseiben Ady önmítoszt teremt, verseiben felnagyítja a lírai ént. Önmagát hol Góg és Magóg fiának, hol parasz Apollónak, a Holnap hősének, szűzi vizek hajósának, szűz ormok vándorának, Esze Tamás komájának, Dózsa György unokájának majd pályája végén a Tegnap hősének, eltévedt lovasnak nevezi.


Ezek a költői szerepek egyszerre kapcsolják őt a romantikához, a nagy elődökhöz, de ugyanakkor a költői arisztokratizmus révén a klasszikus modernség költőihez, hiszen épp a szimbolisták állították magukról, hogy ők olyan kivételes emberek, akik képesek a dolgok felszíne mögötti lényeget felfogni intuiciójuk révén. Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, érezte, hogy ő új Messiás, aki a magyarságot kritikai önszemléletre akarta ráébreszteni. Önmítoszában ott él a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság.



Góg és Magóg fia vagyok én...

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.


Az Új versek nyitó darabja a Góg és Magóg fia vagyok én... kezdetű vers ars poetica, program vers, mely egy sajátos költői magatartást állít előtérbe. A nagyvilágot járt , Párizsból hazaérkező költő lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése, s a hazához, a múlt hagyományaihoz való ragazkodásának kifejezése is.

A lírai én egyszerre vallja magát az ősi Keletről hozott értékek őrzőjének és a Nyugatról hozott új költészet megteremtőjének, a magyarsághoz tartozónak és a magyar elmaradottság ellen lázadónak.


A vers legfontosabb szervező elve tehát az ellentét. A lírai én magatartását egyszerre jellemzi lemondás (hiába döngetek kaput, falat) eltökélt dac és küzdésvágy (mégiscsak száll, mégis győztes) A hiába és a mégis gyakran áll szemben Ady költészetében kifejezve a költő hiábavalóságok ellenére is vállalt küzdelmét, amit mégis morálnak is szokás nevezni.


A költemény jellegzetes szimbolista vers, hiszen a költő külünböző műveltségterületekről származó fogalmakat, neveket emel szimbólum rangra: olyan történelmi neveket, mint Góg és Magóg, akiknek a neve több helyen is előfordul a Bibliában, mint Izráelt próbára tevő pogányság jelképei, akiknek hatalmát Isten el fogja pusztítani, Anonymus őket a magyarság őseivel azonosította, akiket Nagy Sándor érckapukkal zárt el a világtól. A keletről jött magyarsággal azonosította őket Ady, s azáltal, hogy önmagát Góg és Magóg fiának nevezi , hangsúlyozza a népével vállalt sorsközösséget.


A másik történelmi név a Vazulé, aki Istvánnal szembeszálló pogány lázadó, a vele való azonosulás jelzi Ady költői lázadásának szándékát, azt , hogy tudatosan száll szembe minden elavult költői szándékkal. Nemcsak történelmi, hanem földrajzi neveket is szimbólum rangra emel, mint például Vereckét, mely a honfoglalásra utal, s ezáltal az ősi, keleti hagyományokhoz való kötődés szimbóluma, Dévény pedig a történelmi Magyarország legnyugatibb pontja jelzi a költői szándékot: a nyugati szimbolista költészet felől történő újítás szándékát.

Pusztaszer, az első országgyűlés színhelye negatív tartalommal telítődik, a minden haladást gátló hatalommal azonosul. Ezzel a hatalommal száll szembe a költő vállalva a szenvedést és megaláztatást, mégis új , modern költészetet kíván teremteni.


A költemény egyik kulcsszava az "új" jelző hatszor ismétlődik, nyomatékosítva a verszárlatban megfogalmazott gondolatot: mindenek ellenére kész vállalni a modern, az új költő szerepét.



Új vizeken járok

Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.

Szállani, szállani, szállani egyre,
Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.

Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.

Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson Szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.


Az Új versek első költeményére rímel a kötet záródarabjának, az Új vizeken járok című versnek a hangja. Már a cím ars poetica jellegű megfogalmazás. Az "új vizek" jelzős szerkezet a költészet még meghódítatlan területeire utal. A benne megjelenő "járok" egyes szám első személyű ige előtérbe állítja a lírai ént, és nyomatékosítja, hogy a lírai én elhatárolja magát a kitaposott utakat járó költőktől, és tudatosan vállalja az újító szerepét. Ez a költemény szintén ars poetica, hiszen egy sajátos költői magatartást állít előtérbe.


A vers beszélője egyszerre vallja magát az ősi értékek örökösének és egy új költészet megteremtőjének, küldetéses embernek, vátesznek.


Képrendszere ( hajó, szűzi vizek, új horizonok, kínok, titkok) a francia szimbolistákat idézi. Pl, Baudelaire Az utazás és Rimbaud A részeg hajó című költeményeit. Ennek a versnek is a kulcsszava az Új, mely hétszer fordul elő a költeményben. A vers szerepvers, hiszen a lírai én a hajós szerepében jelenik meg. A beszélő egyszerre ölti magára a szabadságtól megrészegült evezősnek és a Holnap hősének a szerepét. Ellentétek szervezik a költeményt. A Holnap hőse-szürkék hegedőse, én-ők, megálmodott álmok-új kínok, titkok, vágyak, Szentlélek-kocsma szimbólumok állnak szemben egymással.


A lírai én elutasít mindent, ami régi: " a megálmodott álmokat", a szürkék hegedősének szerepét. Különös és talányos, hogy ihletforrását egyszerre jelöli egy szent (Szentlélek) és egy profán (Korcsma gőze) kifejezéssel. Minden bizonnyal e hagyományosan ellentétes értékek itt egyenrangúak, és az ihletett állapotra utalnak.

A versbeli ismétlések a költészet türelmetlen birtokba vételének vágyát fejezik ki, ugyanakkor utalnak az önmaga bíztatásra , bátorítására is.


A záró vers ars poetikus jellegével, és az "új" jelző motivikus ismétlésével Ady körkörössé formálja a kötet szerkezetét, és ugyanakkor meg is nyitja az utat a következő kötetek irányába.


Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

Újat hozott Ady szerelmi lírája tekintetében is. A szerelem nem volt számára " víg ajándék", hanem "örök harc, nász és vér". Első nagy szerelme Léda, s már első adys hangvételű kötetét is Léda asszonynak ajánlja, s külön ciklust szentel a Léda-verseknek: Léda asszony zsoltárai címmel.


Már a cím is szokatlan, hiszen a zsoltárok vallásos tárgyú közösségi énekek, nem pedig szerelmes versek. Döbbenetet váltott hát ki a ciklus, hiszen szembehelyezkedett a költészet meglévő konvencióival, kánonjaival. De különös volt azért is, mert a szerelmet nem idillikusnak, hanem küzdelemnek, hajszának, harcnak látta, olyan perspektívátlan kapcsolatnak, amely csakis tragikusan zárulhat. Lázadás volt ez a szerelem hazug álszemérem ellen, ugyanakkor menekülés is egy olyan intim szférába, amelyben a személyiség kiteljesedhet.


A lírai én és a kedves, a " te" szerepei sokrétűek, a nőhőz való viszonyt hol az idealizálás, hol a tagadás jellemzi. E kettősségről olyan versek árulkodnak, mint a Lédával a hajón, mely csupa felszabadult öröm, vagy a Lédával a bálban vagy a Héja-nász az avaron, melyek dekadens, lemondó, tragikus hangvételűek.


A vers címe különös és figyelemfelkeltő. Különös, mert a héják násza nem a természet rendjét követve a tavaszhoz kapcsolódik, hanem az elmúlás évszakához, az őszhöz. A nász és az ősz összekapcsolása teszi figyelemfelkeltővé.


Héja-nász az avaron szokatlan, különös szimbolikájú vers, hiszen a szerelmesek nem a szokványos galamb metaforában jelennek meg, hanem ragadozó héjákként. A vers évszaka sem a szerelmes versekben oly gyakori tavasz, hanem az elmúlás évszaka, az ősz.

Az ősz a színtere a csókos ütközetnek, mely a vers folyamán " egymás húsába beletépő" küzdelemmé válik. Bántó, kellemetlen hanghatások kísérik a szerelmi vágyat: vijjogás, sírás, csattogás.


A szerelem útja a nyárból az őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba, az ifjúságból az öregségbe. Ez a kettősség határozza meg a költemény értékszerkezetét. Ez az út egyre gyorsul a vers folyamán, ezt fejezi ki a mozgást érzékeltető igék, igenevek fokozása: útra kelünk, megyünk, szállunk, űzve szállunk. A gyorsuló rohanás vége a megállás, a lehullás, vagyis a halál, a pusztulás. Ugyanakkor egyes értelmezők szerint ott van a versben a szerelmi beteljesedés utáni elernyedés érzése is.


Tény, hogy a költemény   a hiábavalóság, a céltalanság érzését sugallja. Ezt a diszharmonikus érzést tükrözi a versforma is, a strófák páros rímű sorait eg-egy visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi. Ugyanilyen baljóslatú, tragikus hangvételű a Lédával a bálban című költeménye is.




Lédával a bálban

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

»Kik ezek?« S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

Király István Ady Endre című monográfiájából tudjuk meg: "1907 január végén a farsangot ünnepelte Párizs, s ekkor írta meg Ady ezt a groteszk karneváli verset, saját külön farsangjának fájó számvetését. Bomlott, zaklatott, rossz idegzetű, értelem nélküli veszekedések sora jellemezte ekkoriban a Lédához való viszonyát: a töméntelen vidámság Párizsával, a mulató Párizzsal meghasonlottságuk fájón feleselt. S a hideg, felhős január végén, a csatakos párizsi utca hópelyheit nézve megszületett a Lédával a bálban".


Az élet nagy táncmulatságban magát idegennek érző ember képe illetve ennek ellenpárja jelenik meg a versben.


A vers szervezőelve az ellentét, a két pólus jellegzetes szimbólumpárjai a mi-ők, halott pár-rózsakoszorús ifjak, víg terem-néma terem, forróság-téli dermedtség.


A költemény modern ballada, azzá teszi az epikus keret, drámai jellegű dialógus, a tragikus hangvételű, sűrített előadásmód, ugyanakkor lírai vallomásosság és személyesség is jellemzi.


A cím vidámságot, önfeledt hangulatot igér, amire a vers szövege rácáfol. Már a vers felütése a "sikolt a zene", "tornyosul, omlik" baljós előjelűek, s megteremtik a vers furcsa ambivalens hangulatát. A "Parfümös, boldog, forró, ifju pára / S a rózsakoszorús ifjak, leányok" az otthonosság, a boldogság világát jelképezik szemben a belépő fekete párral, akik a sehol-otthon-nem-lét, az idegenség világát szimbolizálják.


A versbeszélő a fiatal párok szemszögéből jeleníti meg a vershelyzetet, ezt támasztja alá a "kik ezek?" döbbent kérdése, mely az érkezők, a "fekete pár" ismeretlenségét érzékelteti. Érkezésükhöz a csönd és a némaság társul "bús csöndben belépünk", "némán szerteszórjuk". A rózsa színével szemben feltűnt "fekete" jelző, mely a diszharmoniát állítja szembe az idillel, a halált az élettel. A "fekete pár" érkezése után minden kezdeményezést átvesz. Tevékenységük a hozzájuk tartozó igék által egyre intezívebbé válik: "belépünk,", "óvjuk", "szerte-szórjuk", "táncba kezdünk". A boldogság "rettenve", sírva", "dideregve" menekül, úrrá lesz a szomorúság.


Az utolsó szakasz első két sora gondolatilag a nyitó versszak első sorait ismétli meg ellenkező előjellel. A "sikolt a zene", "tornyosul a pára" kifejezésre az "elhal a zene", "elalusznak a lángok" mozdulata felel. A bál visszájára fordul. A néma teremben nem táncol senki, csak a halál arcú pár. A vers enjambamentjei, zaklatott ritmusa, nyelvi megformáltsága (r,sz hangok sokasága), szerkezete, minden formai mozzanat a diszharmonia irányába mutat bevésve a lélekbe, hogy sorsszerűen a boldogság mögött ott a boldogtalanság.





A magyar Ugaron

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humusig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Akár a szerelem, a táj is örök ihletforrása az irodalomnak. Ahogyan azonban a szerelem összetett érzésének kifejezése koronként változott, úgy újul meg a tájábrázolás is.

Petőfi lírai realizmussal ábrázolt napsütötte alföldi tája után, mely a haza és szabadság jelképe lett, Ady tája szimbolista, látomásos táj, melynek talán előzménye Vajda hangulat-lírája.


Az Új versek című kötetében külön ciklust szentel a magyar tájnak, A magyar Ugaron címmel. A konzervatív költők felháborodással fogadták a versekből áradó nemzetostorozó indulatot. Hazafiatlansággal, magyartalansággal vádolták, mert a hazát Ugarnak, megműveletlen földnek, elmaradott pusztának, halálszagú Rónának látta, amely szemben áll "a daloló Párizzsal.", szembenáll minden nagyratörő szándékkal, s lehúzza, magához hasonítja a feltörekedni, a kiemelkedni vágyót.


A magyar Ugar szimbólum-köréhez számos más szimbólum kötődik, így egész szimbólumrendszert alkotva, mely szimbólumok egymást felerősítik, értelmezik, magyarázzák.

Olyan Ugar-versek bizonyítják ezt, mint A Hortobágy poétája, A Tisza-parton, vagy

A költemény nem konkrét tájat ábrázol, sokkal inkább belső, riasztó, látomásos tájat. Ady nem követi a tájleíró költészet hagyományát, a látvány helyett a látomásosság, a pontos, természethű leírás helyett a sejtelmesség, az elsődleges jelentésű szavak helyett a többletjelentéssel földúsított szavak kerülnek előtérbe. Ezek a jegyek a szimbolizmus sajátosságai. Nagy ellentétekre épül a vers. Az elvadult táj, a vad mező áll ellentétben az "ős, buja (termékeny), szűzi földdel, a szent humusszal", azaz az értéktelenség az értéktelítettséggel. Az értéktelítettség: a "szerelmesen bódító virágok illata" a múlthoz kapcsolódik, az értékvesztés: az "égig nyúló gizgazok", a "vad indák" pedig a jelenhez kapcsolhatók. Így a vers idő- és értékszembesítő költeménnyé válik.


A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére, másrészt az elkeserítően kopár valóságra, a jelen műveletlenségére utalnak.

Ambivalens viszony fűzi a lírai ént a környezetéhez. Egyszerre csodálja a szent humuszt, és megveti, elutasítja a vad mezőt.


A versnek lefelé menő, aláhulló kompozíciója van. Az 1-2. verszakban meg az egyes szám első személyű lírai én az aktív, ő akarja fölrázni, fölébreszteni a föld alvó lelkét, a 3-4. versszakban már az Ugar válik cselekvővé, az indarengeteg megmozdul, gyűrűzni kezd, s lehúzza, elaltatja, befedi a kitörni vágyó lírai ént. A halmozott állítmány az Ugar győzelmét fejezi ki. A süket csöndben a kacagó szél ironikusan kíséri a nagyratörő szándékok elbukását. A föld alvó lelke nem ébred fel, a magyar föld az eltvetélt lehetőségek hazája marad. Ez a felismerés teszi tragikussá a vers hangszerelését.


A Hortobágy poétája

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

A Hortobágy poétája című költeménye is Ugar-vers, melyben a tragikus művészsors, a kedvezőtlen körülmények között elsikkadó tehetség sorsát rajzolja meg.


A versben kifejtett ellentét már a címben megjelenik: a Hortobágy szimbóluma a lehúzó, műveletlen, félfeudális, elmaradott erőknek, a durva környezetnek. A poéta pedig a művészi érzékenység, az arisztokratizmus, az értékteremtés szimbóluma. A Hortobágy a maga konkrét, vaskos földi valóságában egészen távol áll az egzotikus, idegenből átvett poéta szóval. A vers nyelvi regiszterében, esztétikai minőségeiben mindvégig kimutatható ez az ellentét. Nyers, férfias szavak, fordulatok, s a tündöklő, sejtelmes nyelvi elemek. A groteszk és a magasztos felesel itt egymásnak. Ez a sajátos hang- és hangulatkeverés már egymaga jelezte, hogy ez a művész keleten, az elmaradott, szittya földön él.


Ez a folyamatos szembeállítás értékszembesítővé teszi a költeményt ellentétező párhuzamos versszerkezetet hozva létre.

Az értékszerkezet két pólusán egyrészt a Hortobágy és az ahhoz kapcsolódó motívumok (csorda piszkos, gatyás, bamba társak, csorda-népek, káromkodás), s a másik póluson a poéta és a hozzá rendelődő motívumok állnak (Kúnfajta, nagyszemű legény, méla vágy, alkonyatok, délibábok, virág).


A magányos lírai én egyetlen vágya, hogy szépet teremtsen, alkosson. A szépség, a költészet jelképe a virág. Épp ez válik veszélyeztetetté az ellenséges környezetben kitéve a csorda-népek durva, pusztító szándékának: "De ha virág nőtt a szivében, / A csorda-népek lelegelték".

A költemény műfajilag többféleképpen megközelíthető: lírai helyzetdal, modern pásztori költemény, szerepdal, zsánerkép.



A Tisza-parton


Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?


A Gangesz a számunkra ismeretlen, a titokzatos, egzotikus, szent folyót jelenti, a Tisza pedig a "legmagyarabb folyót", szinte az egész országot átszelő vizet. Tágabb értelemben az előbbi olyan ősi életszimbólumként értelmezhető, amely a lírai hőst támogató belső környezetre, létének romlatlan, ősi szférájára utal. A Tisza-part ezzel ellentétben az értékeket veszélyeztető közeg, az elmaradottság, a barbárság szintere.

A Petőfi és Arany költészetéből ismert Alföldhöz és Tisza-parthoz kapcsolódó elemek itt ellentétes előjelűek, hiszen az elmaradottság, a tunya szócséplés, a barbárság, az erőszak kifejezői, s így a szövegkörnyezet által új jelentéssel telítődnek.


A vers szervező elve az ellentét.

Ady nem követi a tájleíró költészet hagyományait, a vers nem leíró költemény, hanem létvers, hiszen a mű középpontjában a lírai én léthelyzete, lélekállapota áll. A tájelemek látomásossá, metaforikussá válnak. A vers idő-és értékszembesítő, a Gangeszhez a múlt idősíkja és pozitív értékek kapcsolódnak, a Tiszához pedig a jelen idősíkja, illetve az értékvesztettség létállapota társul.


A két versszak motívumai ellentétesek. Míg az első verszakban a Gangesz partjairól érkezett lírai én önjellemzése, a második versszakban a Tisza-part környezetének bemutatása áll. A lírai én a Gangesz képéhez a legbensőbb lelki tartalmait társítja. A szent folyó, a "déli verő" olyan ősi szimbólumok, melyek a lírai hős létének ősi, romlatlan szférájára utalnak. Az "álmodoztam" ige ugyanakkor kifejezi nagyratörő álmait is. "A szívem egy nagy harangvirág" metafora a szépség iránti elkötelezettségét, a "finom remegések" a lírai én érzékenységét jelölik.


Mindezek a belső értékek a Tisza-parton pusztulásra vannak ítélve. A "gémeskút" a civilizálatlanság, a "malom alja" a tunya szócséplés, a "fokos" a barbárság szimbolumává válik. Az első strófa "álmodoztam" igéjével ellentétet alkot az "álom-bakók" metafora. A korabeli Magyarországon tehát minden vágy haálraítélt, hirdeti a metafora.

A verszárlat nyitott. A költői kérdés megválaszolatlan marad. Elkeseredettséget, indulatot, iróniát és tragikus pátoszt egyaránt kifejez.

Lelkek a pányván

Kipányvázták a lelkemet,
Mert ficánkolt csikói tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.

Ha láttok a magyar Mezőn
Véres, tajtékos, pányvás ménet:
Vágjátok el a kötelét,
Mert lélek az, bús magyar lélek.

A magyar művészsors tragédiája kap hangot e költeményben, mely gondolatiságában, kompozíciójában, képanyagában fölidézi az azonos ciklusbeli A magyar Ugaron, A Hortobágy poétája, A Tisza-parton című verseket. A megkötöttség, a lekötözöttség, a tenniakarás és -vágyás elpusztítása hatásosan egy képbe sűrítve jelenik meg a költeményben. A versben uralkodó esztétikai minőség a tragikum, mely kifejezi a művész tehetetlenségét, vergődését az őt gúzsba kötő erőkkel szemben.


A költemény szervező elve az ellentét. Vágy és megvalósítás, akarat és tehetetlenség feszül egymásnak a versben. Az első versszak a lírai én vallomása, tragikus léthelyzetének feltárása. Lelki gúzsbakötöttségét a kipányvázott mén helyzetével szemlélteti. A "csikói tűz" a lélek ifjonti rajongásának, lelkesedésének gyönyörű szimbóluma. Az önkorbácsolás és hajsza pedig a szabadságra született ember vergődését, a küldetéses költőszerep "mégis morálból" fakadó vállalását, az alkotással együtt járó önemésztő magatartás szimbolikus kifejezése. Az ismétlések e küzdelem hiábavalóságát, a lélek tehetetlen vergődését erősítik fel.

A második versszak kétségbeesett segélykérés, mely a " Vágjátok el a kötelét," felszólításban kap hangot. A lírai én itt már nemcsak személyes gúzsba kötöttségének okán szól, a többes szám révén általánosítja a magyar művészsors tragédiáját: " a véres, tajtékos, pányvás mén" szimbóluma már nemcsak önjelkép, hanem sorsjelképpé válik, a magyar művészsors tragédiájává. Ezt a jelentést erősíti fel a " magyar" jelző kétszeri ismétlése, egyrészt a Mező szimbólumhoz kapcsoltan utal a magyarországi elmaradott viszonyokra, a versbeli történések terének lokalizálására, másrészt a lélek metonímiához kapcsolódva a magyar földön jobb sorsra vágyó, de újból és újból tragikusan elbukó művészre utal. A Mező nagybetűs szimbóluma szinonimája lehet a Hortobágynak, az Ugarnak, a Tisza-partnak a fent említett költeményekből.

A verszárlat adja meg a kulcsot a cím értelmezéséhez.

Ekkorra derül ki, hogy a lírai én nemcsak önmaga, hanem egy egész közösség nevében szól. Tragikus hazafiságának, közösségi küldetéses költői szerepvállalásának szép vallomása e költemény.


Párizsban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.


Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.


Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.


Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.



A Halál-versek egyik legismertebb és legszebb darabja a Párizsban járt az Ősz című költemény. Múlt idővel indul és jelen idővel fejeződik be a költemény, a tegnappal indult és a mához ért. Az időkezelés jelzi, hogy emlékeket idéz fel a vers beszélője. A múlt / jelen idősíkváltás két szerkezeti egységre tagolja a verset. Ez az ellentét hangulatilag is nyomon követhető, és a vers szervező elvévé válik.


Az elmúlás lehelet finom sejtelme már az első két strófában megjelenik. Kánikulai forróságban, csak egy pillanatra "szökött be" Párizsba az Ősz. Találó megszemélyesítések teszik érzékletessé a lopakodó halál képét. Az Ősz "nesztelenül" jött, észrevétlenül "suhant". A lombok halk rezdületlensége is erre a titokban való érkezésre utal. A mozgást, haladást jelentő két ige könnyedséget fejez ki, s mintegy hangulati kísérője a "ballagtam" igének is. Mindezek elgondolkodtató nyugalmat, tűnődő merengést, az ihlet percét, jelenlétét asszociálják.


Ebben az elégikus, borongós hangulatban hamar ellobbanó impresszionisztikus "kis rőzse dalok" születnek, talán verssorok ötlenek fel a lírai én tudatában. A már-már idilli lélekállapotot erősítik fel a szinesztéziás szókapcsolatok, a lágy alliterációk: "füstösek, furcsák, búsak, bíborak". Az Ősszel való találkozás, az elmúlás megsejtése itt még nem tragikus. Még élnek itt az élet örömei, melyeket a Nyár forrósága, a Szajna közelsége jelképez. A Nyár a vitalitást, az élet teljességét, a lehetőségeket, a teremtő, alkotó erőt szimbolizálja.


Ez az idilli hangvétel tragikussá válik, a vers második szerkezeti egységében, melyet az Ősz  eluralkodása sugall. Olyasvalamit súgott, amibe Szent Mihály útja "beleremegett", a lombok nyögni kezdtek, s a fákról száraz, zörgő levelek hullottak. Az első szerkezeti egység lassú mozgást kifejező igéi helyére sietős, hirtelen mozdulatokat kifejező igék kerülnek: "röpködtek, hőkölt, szaladt". A korábbi halk lombok nyögő fákká válnak, de megszemélyesítés csak sejteti, hogy az Ősz és lírai én találkozása tragikus. Az idill helyett a pusztulás baljós hangulata lett úrrá a költeményben. A teljes élet szépségeire vágyó, az élet értelmét kereső ember eljutott a megsemmisülés tragikus felismeréséig. Az "én tudom csupán" nyomatékosított verszárlat jelzi, hogy a halál tragédiájával mindenkinek egyedül kell szembenéznie.


A költemény elégikus hangvételű dal. Dalszerűvé teszi a vers formája, a versben megjelenő nagyfokú zeneiség, elégikussá pedig az elmúlás témájának a megjelenítése.


Páris, az én Bakonyom

Megállok lihegve: Páris, Páris,
Ember-sűrűs, gigászi vadon.
Pandur-hada a szájas Dunának
Vághat utánam:
Vár a Szajna s elrejt a Bakony.

Nagy az én bűnöm: a lelkem.
Bűnöm, hogy messzelátok és merek.
Hitszegő vagyok Álmos fajából
S máglyára vinne
Egy Irán-szagú, szittya sereg.

Jöhetnek: Páris szivén fekszem,
Rejtve, kábultan és szabadon.
Hunnia új szegénylegényét
Őrzi nevetve
S beszórja virággal a Bakony.

Itt halok meg, nem a Dunánál.
Szemem nem zárják le csúf kezek.
Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen
Valami nagy-nagy,
Bús semmiségbe beleveszek.

Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,
Tisza kiönthet a magyar síkon:
Engem borít erdők erdője
S halottan is rejt
Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.

Ady második párizsi útja alkalmából született a vers, akkor, amikor már tudatosodott a költőben, hogy Párizs számára a lelki, kulturális emigráció színhelye. A Párizsba érkezés pillanatát rögzíti a vershelyzet. Mintha nyomasztó fenyegetettség alól szabadult volna a lírai én. Erre utalnak a "lihegve", "Rejtve, kábultan és szabadon" határozók, és a belső riadalmat kifejező ható igék: "vághat", "jöhetnek", "sikonghat", "zörrenhet", "kiönthet". Mintha a Duna űző pandur-hadának árnya messzire érne, és hatalma lenne a szökevény felett, és megtorolhatná a hitszegést: az álmot, a messzelátást és merést, egyszóval a lelket. "Bűnöm, hogy messze látok és merek" - fogalmazta meg a lírai én a magyar művész-típus elűző magányát és tragédiáját.


Már a cím is ezt az ellentétet sugározó metafora, mely kifejezi az otthontalan otthon paradox léthelyzetét. Párizs a művész otthona, ezzel szemben a Bakony a tényleges haza, az ellenvilág, az anti-művészlét hordozója. Erre az ellentétre épül a költemény, mely nem egymást kizáró ellentét, hanem ambivalens életérzést megszólaltató, és épp ebből a kettősségből fakadó feloldhatatlan tragikum a meghatározója a versnek. A cím metaforája a verszárlatban megismétlődik "Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom", ezzel bezárul a bűvös kör. Sőt az utolsó metaforában a Bakony és Páris szimbólumok egyaránt birtokjelt viselnek, jelezve, hogy mindkettőt magáénak vallja a lírai én.


A lírai én felvállalja magyarságát azonosulva az Álmos fajával, de mássága miatt válik hitszegővé, s menekül az embersűrűs gigászi vadonba. Menekül abból a világból, amely civilizálatlan, amely nem ismeri fel igazi értékeit, újító költői merészségét, és elpusztítaná benne a Művészt. Levelei, vallomásai, s a róla szóló feljegyzések arról tanúskodnak, hogy ekkoriban ömgyilkossági gondolatokat foglalkoztatták a költőt. Szeretett volna beleveszni "Valami nagy-nagy,/ Bús semmiségbe", ahogyan azt a költemény írai énje is tudtunkra adja. Ez az elképzelt halálba való menekvés motívum gyakran visszatér ekkori költeményeiben. Az eufémizált, megszépített halál inkább menedéket jelent, és nem megsemmisülést a lírai én számára.


Gyakori eljárása Adynak, hogy földrajzi neveket emel szimbólum rangra, s ezek a verseiben új és új jelentéssel gazdagodnak: Párizs, Szajna az értéktelítettség minőségét hordozza, a Duna, a Tisza, Hunnia a magyar Ugarral rokon szimbólumok.

A költemény párhuzamba állítható A magyar Ugaron és / vagy A daloló Páris ciklusok darabjaival.




Sípja régi babonának

(Bujdosó magyar énekli)

Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.

Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.

Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Üzenhettek már utánam,
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.

A kuruc versek körébe tartozik a költemény. Ady életművének kiemelt csoportját képezik ezen versek, melyek az aktuális forradalmiság és történelmi hagyományok összekapcsolói. A kuruc bujdosó énekek mintájára íródott. A vesztett harcon kesergő vitézek magányát, a céltalanság érzéseit szólaltatja meg.


A cím olvastán már eleve távolságtartó nézőpontba helyezkedik az olvasó. Gazdag képzettársításokra ad lehetőséget. A síp motívum jellegzetes népi hangszertoposz. A síp motívumot azonban összefüggésbe lehet hozni a versbeli megszólalással, s ilyen értelemben a síp önértelmező, önreflexív motívum is. Ugyanakkor szinonímája lehet a vers, a dal fogalmának is, s így magára a vers befogadásának a folyamatára is utalhat. A "régi" jelző két irányba is elindíthatja az asszociációkat, egyrészt a régiség és a jelenbeliség közti távolságra, másrészt a jelenben továbbélő régiségre is vonatkozhat. A babona fogalma pejoratív értékű, mely szemben áll a modern gondolkodással.


A vershelyzet határhelyzetben álló versalanyt tételez fel, akinek a léthelyzetét a közösségtől való kényszerű távozás elhatározás utáni és elindulás előtti dilemmája határozza meg. Ellentétes szólamok váltják egymást.


A vers beszélője a lírai én, maga az útrakelő, a bújdosó. Ezért szerepversnek is tekinthető. A vers felütésében "Vérem népe, magyar népem" metafora a lírai én azonosulását fejezi ki a magyar néppel. A harmadik versszakban a megszemélyesített sípszó átokmondása hangzik. Ez a nézőpont külső és távolságtartó. Ezt fejezik ki az igék egyes szám harmadik személyű alakjai: "Uralkodást magán nem tűr / S szabadságra érdemetlen, / Ha bosszút áll, gyáva, lankadt / S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen".

A lírai én nemcsak személyes sorsáról számol be a vers életképszerű mozzanatában "Csak magamban sírom sorsod,... Sátor-sarkon bort nyakalva / Koldus-vásár közepében, / Már menőben bús világgá, / Fáradt lábbal útrakészen", hanem szinte apokaliptikus jelenetben idézi meg a magyarság örök sorsát, mely szerint arraítéltetett, hogy a szabadságért harcoljon és elbukjon. A régi babona az átokban tovább él. Ezért látja kilátástalannak a további maradást.


A beszélő közösséghez való viszonya ambivalens. Akárcsak magyarságverseinek nagy részében, itt is Ady kritikus hazafisága szólal meg, a magyarságot ostorozó hang és a nemzetét féltő patrióta hangja fonódik össze.

A szövegköziség különféle megnyilvánulásaira találhatunk példát: a kurucköltészet műfaji hyagyományaihoz kötik a verset, olyan toposzok, mint a vér-nép, siratás, áldás-és átokkérés toposzai. A vers ritmusa hangsúlyos, magyaros verselése szintén a kuruc költészetre utal vissza.

Késmárk és Majtény földrajzi nevek egyértelműen a kuruc kort evokálják.




A vár fehér asszonya

A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)

Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)

Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd.
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög.

(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.

Ady egyik legtalányosabb Léda verse A vár fehér asszonya című költemény. Az álmok, vágyak, a társ mitizált hősnője áll a költemény középpontjában, aki a "fehér asszony" sejtelmes, titokzatos szimbólumában jelenik meg már a címben. Alakja köré épül a maga romantikus hangsúlyaival, allegorizáló, díszes kifejtettségében a nem mindennapi, egzotikus, mesei környezet, a vár, melynek jelentését a lírai én már a vers felütésében, kitüntetett vershelyzetben maga fejti meg: "A lelkem ódon, babonás vár".


A vers grafikáját különössé teszi e zárójelek használata. E szövegrészek a szem motívumát rejtik. A szem, mely ekkori szerelmi lírájának egyik központi kisérő motívuma, mintegy jelzi, hogy nem hunyt szemmel, vakon, hanem öntudattal, látva kívánt szeretni.


A versbeszéd tárgyias, leíró jellegű, melyet a zárójeles részek dialogizáló beszédmódja szakít meg. A verset az ellentétes színek uralják, a sötét és a fehér. Ezekhez pozitív illetve negatív jelentésmozzanatok tartoznak. Ódon, misztikus hangulatot sugallnak a sötét színek, a fehér színhez pedig tudatosan vállalt másság, a tisztaság, az erkölcsi fölény, a költői arisztokratizmus jelentése tartozik.

A vers kísérteties, bizarr hangulatát a leírás díszletelemei teremtik meg. A halmozott jelzők "mohos, gőgős, elhagyott", a különös szótársítások "kripta-illat", az igék "konganak", "rámered", "suhognak", "nyöszörög".


A fent archetípusához rendelhető a vár szimbóluma, a lenthez pedig a völgy szimbóluma. A magaslaton elhelyezkedő vár a költői arisztokratizmus, a gőg, a vállalt idegenség, társtalanság magatartását sugallja. Ezzel ellentétes jelentéseket társíthatunk a völgy fogalmához. A látvány és a látomás kettőssége a külső / belső ellentétében sejthető meg. A költő csupán a bent világát teszi érzékletessé, azt részletezi, s csak megsejteti a külvilágot. A bent fogalmát már a vers első sorában megfejti. A vár a termeivel a lírai én lelke, mely ódon, gőgös, elhagyott, köd és kriptaillat lengi be.


A lírai én létállapota változó. Erre utalnak a szem motívumához kapcsolódó jelzők és állítmányok, pl. nem ragyog, két nagy sötét ablak, gyúlnak ki, bús nagy szemek. A nem ragyog és a kigyúlnak igék ellentétes létállapotra utalnak.


Találat: 6740


Felhasználási feltételek