Vadludak - Áprily Lajos

Vadludak - Áprily Lajos

Az ablakom a szürkületbe tárom

s szemem kiáltó hang után kutat,

de pára-kendös égen nem találom

az éjszakába szálló vadludat.

A templom omló szürkeségbe ormol,

borzong az ákác, mint a nagybeteg,

s átrémlenek a szomszéd utcasorból

a lenge leplü ház-kísértetek.

Hogy visszatér a régi, bús igézet -

mindig ilyen volt erre a világ:

a Holt-Marosból puszta ködbe nézett

vadlúd szavára a tógás diák.

Tán látomás e felleg-szürke torlás

s mi álmodunk köd-óceán alatt,

s fejünk fölött egy félelmes vitorlás:

horgonytalan mulandóság halad.

S be jó a csöndes óceán-fenéken

e félálomba zsibbadt öntudat,

ha vágya fenn a láthatatlan égen

vadludat ríkat, újra vadludat.

Ó, hányszor hittem, szárnyamat kibontom,

ha hívó szél jön, messze tengeré,

és átrepülök túl a horizonton

távol derengö tengerek felé.

Késö. Meddö csatán a szárny kifáradt,

tél jön, fojtó, didergetö homály.

S a pince torkán édes illat árad:

sötét mámort kínáló muskotály.