Rendellenes anyagok

1. A regényben előforduló rövidítések jelentése

AH64D

AH64D "Apache" Attack Helicopter - az USA hadseregében használt harci helikopter

APC

Armored Personnel Carrier - páncélozott csapatszállító (földi) jármű

ASAP

As Soon As Possible - amilyen gyorsan lehetséges

CAWS

Smith & Wesson CAWS Single-barreled Assault Shotgun - félautomata, tizenkettes kaliberű egycsövű sörétes rohampuska

Colt Python

Colt Python - .357-es űrméretű, hatlövetű forgópisztoly

Desert Eagle

Desert Eagle - nagy űrméretű (.357 vagy .50) félautomata pisztoly

DF

Delta Force - az Amerikai Egyesült Államok hadseregének különleges alakulata

EMP

Electro-Magnetic Pulse - elektromágneses impulzus, illetve az annak előállítására használatos eszközök gyűjtőneve. Hatására üzemképtelenné válnak az eletktromos/elektronikus berendezések.

EP

Extraction Point - csapatkivonási pont

ETA

Estimated Time of Arrival - becsült érkezési idő

F-16

General Dynamix YF-16 Multirole Fighter-Bomber - többfelhasználású egyszemélyes vadászbombázó repülőgép

GRS

Genetically Reinstated Soldier - genetikailag helyreállított katona (részletes magyarázat a regényben)

HEV

Hazardous Environment Vehicle - veszélyes környezeti jármű (részletes magyarázat a regényben)

HUD

Head-Up Display - a szükséges adatokat (általában egy félig tükröző felületre) a felhasználó látóterébe vetítő kijelzőrendszer

LZ

Landing Zone - landolási/bevetési terület

M1A2

M1A2 "Abrams" Battletank - az USA hadseregében használt harckocsitípus

M203

M203 Grenade Launcher - 40 milliméteres, fegyverre rögzíthető egylövetű kiegészítő gránátvető

MIT

Massachusetts Institute of Technology - Bostoni Műszaki Egyetem

MP5

Heckler & Koch MP5 Sumachine Gun - az egyik legelterjedtebb 9 milliméteres 'kis'géppisztoly

PCV

Personal Combat Vest - személyi harci mellvért (részletes magyarázat a regényben)

SO

Special Operations - különleges (feladatot végrehajtó) katonai alakulat

SOL

Special Operations Leader - különleges (feladatot végrehajtó) katonai alakulat vezetője

2. Rendellenes anyagok

  - Következő megálló: Vizsgálati Laboratóriumok, C Szektor...
  Gordon már türelmetlenül várta, hogy beérjen a munkahelyére. Kevesebb, mint két hónapja dolgozott csak itt, de már kétszer sikerült elkésnie. És ez olyasvalami volt, amit a fejesek nagyon nem szerettek.
  A biztonsági intézkedések errefelé nagyon szigorúak voltak: egy vonatra bárki, minden különösebb nehézség nélkül felszállhatott, de magától le már senki sem juthatott róla, meg kellett várni, hogy egy biztonsági őr kiengedje az embert. Mindez valószínűleg az olyanok miatt készült, akik elég ostobák voltak ahhoz, hogy megkíséreljenek egy behatolást... Bár hogy hogyan juthatott volna be idegen a komplexumba, az rejtély volt, a létesítmény tíz kilométeres körzetében ugyanis kérdezés nélkül lőttek az illetéktelenekre.
  - 'Reggelt, Mr. Freeman! Úgy látom, késésben van. - üdvözölte Alex, az aznap reggeli ügyeletes őr, miután a vonat ajtaján erre rendszeresített nyíláson át elvette, és ellenőrizte az azonosítóját.
  - Álljon a megfelelő helyre...
  Gordon levette a szemüvegét, a retina-letapogató sugara pedig függőlegesen végigpásztázta zöld szemeit.
  - Jobb, ha siet, Gordon. Úgy láttam, már nagyon be vannak pöccenve odalent a vizsgálati helyiségben.
  Ez nem lepte meg különösebben.
  - Ne is mondja...
  Gordon végre leszállhatott a vonatról, amit Alex egy gombnyomással elindított visszafelé, majd még mindig futva a C Szektor Rendellenes Anyagok Vizsgálati Laboratóriumának bejárata felé vette az irányt. Tényleg jobban tette, ha sietett. Odabent üdvözölte Masont, a fogadópultnál posztoló őrt, akinek szemmel láthatóan a számítógéppel volt valami gondja - bár neki mikor nem volt? - de többre nem volt ideje, sietett az öltözőbe. Az szintén üres volt, tekintve, hogy már mindenki munkához látott, így csak annyi időre állt meg, míg megszabadult a ruháitól, és az öltözőszekrényébe hajigálta azokat, majd sietett tovább a HEV-k tároló helyiségébe.
  Odabent három átlátszó henger állt, mindegyikhez egy-egy pult tartozott, amely hengerek ellenőriztek, töltöttek, és karbantartottak egy-egy HEV-t, mikor azt épp senki sem viselte. Az egyik henger még foglalt volt, a narancs-fekete ruháé.
  Gordon nem tudta miért, de úgy tűnt, senki sem kedveli ezt a színt. Azt mondták, balszerencsét hoz, meg egyéb efféle babonás dolgokat.
  Gordon azonban tudós volt, így a babonákkal sosem törődött. Megnyomta a nyitógombot, az üveg felemelkedett, így a henger kinyílt, és a HEV megkezdte az indítási folyamatot, minek során eloldotta a biztonsági horgokat. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a ruha egy halommá roskadt össze a padlón, de Gordon csak így tudta magára ölteni.
  Amint a fedélzeti számítógép érzékelte a jelenlétét, a horgok köréje záródtak, de igyekeztek a lehető legkényelmesebben tartani. Enyhe bizsergést érzett az ujjbegyein, annak jelét, hogy a ruha letapogatta az ujjlenyomatát, majd egy szintetikus hang, ami, mint azt Gordon megfigyelte, különös módon mindig a viselővel ellentétes nemű volt, üdvözölte őt.
  "Gordon Freeman viselő, a HEV IV-es sorozatú, veszélyes környezeti körülmények elleni védelmi rendszer üdvözli önt..." Ezután a szokásos bizsergés következett az arcán, ahogy az energiapajzs beburkolta a fejét, a szája kivételével, hogy az használható maradjon, és a szemüvegét, majd megjelent előtte a HUD.
  A ruha már maga is egy erős páncélzat volt, sokkal erősebb, mint azt kinézete alapján sejteni lehetett, és erre jött még a beépített pajzsrendszer, ami beburkolta a teljes páncélt, és a viselő fejét, így az mentes maradhatott mindenféle nehézkes, és, legalábbis így hallotta, drága sisaktól. A páncél- és pajzs-állapotjelző előbb sárgát mutatott, majd ahogy a hang tovább beszélt, zöldre váltottak, névleges működést jelezve. Az egészségi állapota, százalékban kijelezve, a maximumon volt.
  "... Legyen nagyon biztonságos napja."
  A ruha ezzel a pillanattal teljesen üzemképessé vált, és végre újra megmozdulhatott.
  Futva hagyta el az öltözőket, a ruha szinte láthatatlan, és majdnem teljesen zajtalan szervói sokkal nagyobb mozgási sebességhez segítették, mint amire saját erejéből képes lett volna, ami egyébként jól is jött, tekintve, hogy nem volt vesztegetni való ideje.
  Miközben a vizsgálati helyiség felé ereszkedett a lifttel, a hangszórókból egy rövid csendülés, majd utána egy borzalmasan szintetizált férfihang recsegett fel:
  - Doktor Freemant azonnal várják a Rendellenes Anyagok laborban.
  Tényleg berághattak, ha már a hangosbemondón át kerestetik.
  Kiugrott a liftből, és elszáguldott az analizátor másodlagos számítógépei, és az optikai lézer-vezetőpályák mellett, közben üdvözletképpen odaintve barátainak. Már majdnem az ajtóhoz ért, mikor egy számítógépkonzol darabokra robbant, és tüzet fogott csak néhány méterre tőle.
  - Válságos ponthoz érkeztünk! - kiáltotta Reines, aki a legközelebb volt a baleset helyéhez, miközben Gordon egyetlen összefüggő mozdulatsorral kapott le egy oltókészüléket a falról, és szórta meg vele az égő konzolt, amiben a ruha jelentős segítségére volt, kiegyenlítve a hirtelen súlypontváltozás hatását. Reines lehiggadva lépett közelebb a konzolhoz, hogy felbecsülje a kárt.
  - Csak egy újabb rendszerhiba. Kösz, Gordon.
  - Semmi gond, Jack. Később találkozunk.
  Gordon nem ijedezett, nem ez volt az első alkalom mióta itt dolgozott, hogy valami elromlott a közelében; az ilyen bonyolultságú felszerelés hajlott arra, hogy előbb-utóbb meghibásodik, de a tapasztalatok azt mutatták, hogy ez általában inkább előbb következett be, mint utóbb.
  Visszatette az oltókészüléket a falon levő töltőegységbe, majd belépett a vizsgálati helyiség vezérlőjébe, épp időben, hogy hallja munkatársai aggódó szavait.
  - ... Ha nem ér ide tíz percen belül, a végén még kirúgják, vagy... Ah, Gordon! Itt vagy végre; már kezdtünk nagyon aggódni!
  - Na végre! Minden rendben?
  - Persze. Sajnálom Al, Jim, többiek... Az ébresztőórám úgy döntött, a mai reggelen dobja be végleg a kulcsot, és...
  - Átkozottul igaz, Gordon, már nem olyanra gyártják az ilyen holmikat, mint régen. Semmi gond, ne aggódj.
  A négyfős csapat megnyugodva tért vissza székeikhez, Strykert kivéve, aki Gordon mellett maradt néhány szó erejéig.
  - Azért nincs időnk cseverészni; ma egy kicsit el fogunk térni a szokványos eljárásoktól, mert ez lesz a legtisztább Etherthel-minta, amit mindezidáig sikerült beszereznünk, és nem kockáztathatjuk, hogy a legapróbb részletet is elszalasszuk.
  Hűha! Etherthel! Hallott már róla, és hihetetlen - vagy inkább misztikus - tulajdonságairól, de még soha nem volt lehetősége saját szemével látni.
  - Kicsit eltérünk... Úgy érted, túltöltésre készülünk?
  - Hmm... Igen, többek között. Ne aggódj, az a ruha majd gondoskodik a kényelmedről, ahogy az lenni szokott. De most már irány a vizsgálati helyiség, nincs vesztegetni való időnk!
  Stryker ezzel a bejárattal szembeni ajtó retina-letapogatójához ment, a letapogató felzúgott, az ajtó pedig feltárult. Gordon, még mindig izgatottan, lesietett a lépcsőn a vizsgálati helyiségbe vivő lifthez.

  - Maga mit keres itt? Nincs engedélye!
  - Sajnálom, én...
  Az őr pisztolyával intett a férfi felé.
  - Forduljon háttal a fal felé, a kezeit úgy tartsa, hogy én is lássam!
  - Persze, tiszt úr...
  Ahogy az őr közelebb lépett, a férfi aktatáskáját meglendítve kiütötte a kezéből a pisztolyt, a második ütéssel pedig bezúzta a meglepett őr gégéjét.
  - Ssszeretem ezt a hangot.
  A férfi megigazgatta nyakkendőjét, majd belépett az itt tárolt anyagok közé, és olvasni kezdte a tárolókra akasztott címkéket. A felükkel végezhetett, mikor lépteket hallott közeledni a helyiség ajtaja felé.
  - ... Igen, nem hangzik valami nehéz melónak. Nem tudom, miért kell négyes csoportokban vigyázni ezekre a vacakokra... Nem úgy néznek ki, mintha bármelyik is lábat növesztene, és elsétálna a közeli jövőben...
  Három azért már egy kicsit sok lett volna. G gyorsan végignézte a hátralevő címkéket, és megkönnyebbülten kapta fel az egyik tárolót.
  - Ha azt nézzük, mi minden van ide berámolva, csoda hogy még nem robbantunk fel mindannyian.
  Miközben az egyik őr elkezdte bebillentyűzni a nyitókódot az ajtó melletti konzolon, G megnyomott egy gombot egy kis távirányítón, mire egy narancsszín, gömb alakú energiamező jelent meg előtte. Egy pillanattal azelőtt merült el benne, hogy a három Black Mesa biztonsági őr belépett a helyiségbe.
  - ... És ne felejtsd el, hogy Bennet már megint jól melléfogott.
  - Na igen. Fogadok, hogy előbb-utóbb ki fogják rúgni. A fejesek nem szeretik, ha valaki hibázik, különösen, ha... Hé, ez meg mi a...?

  - ... Gordonnak nem kell ezt végighallgatnia! Képzett szakértő, és...
  Az ajtó szisszenve feltárult, és a két perlekedő gyorsan elhallgatott, ahogy Freeman belépett a vizsgálati helyiség előterébe. Az előtér tulajdonképpen csak egy kis karbantartó helyiség volt, néhány másodlagos monitorral, és két emberrel, akiknek vészhelyzet esetére kellett itt lenniük állandó jelleggel.
  - Ah, itt vagy, Gordon. Gyerünk, engedjük be.
  Két párhuzamos retina-letapogatás, és a hatalmas, különlegesen megerősített ajtó lassan, zümmögve kinyílt, hogy egy pillanattal később csendben bezáródjon, miután Gordon átlépett rajta. Megint csak egy biztonsági intézkedés, de a berendezés, ami odabent volt, nagyon is igazolta szükségességét.
  A vizsgálati helyiség minden tudós megvalósult álma volt: a hatalmas analizátorsugár-emitter a helyiség középpontjában állt, helyesebben nyúlt alá a plafonról, ami jóval több, mint tíz méter magasságban húzódott, és majdnem fele ekkora átmérőjű volt.
  Működés közben igazán impozáns látványt nyújtott, Gordon mindig nagyon izgalmasnak találta az analizátor fényeit, az egész mintha egyfajta élőlény lett volna, ahogyan az elképzelhetetlenül fejlett számítógépes technológia hihetetlen precizitással vizsgálta át az alatta elhelyezett anyagot.
  A hatalmas berendezés persze jelen pillanatban nem működött, halvány, mármár ijesztő, vörös fény töltötte be a helyiséget, megvilágítva a falakat, az analizátor vezérlőpultját, és az anyagliftet.
  Csikorgó hang vonta magára Gordon figyelmét, valahonnan fölüle és mögüle, ami hamarosan Stryker hangjává változott, aki a megerősített sugárzásvédő ernyő mögötti vezérlőből beszélt hozzá.
  - Próba... Próba... Rendben, Gordon, Jimnek most szóltak, hogy valami gond volt az anyag-előkészítőben, ezért vagy tíz percet csúszni fogunk. De amíg várunk, gondoltuk, akár be is fűthetnénk az analizátort. Kezdhetjük a szokásos indítási eljárást, ha készen állsz.
  Gordon leült a konzolhoz, és megkezdte az indítási eljárást. Az egész, legalábbis egy olyan képzettségű tudósnak, mint ő, nem volt több mint megfelelő sorrendben megnyomni néhány gombot, és megvárni, hogy a megfelelő fények zöldre váltsanak.
  És pontosan ezt is tette, miközben Stryker a szokásos módon jelentette az eljárás folyását. Minden rendben, zökkenőmentesen haladt...
  Pedig valami mégsem volt rendben. Nem tudta, mi lehet az; az érzés lassan ébredt fel agya hátsó zugában, és onnan kúszott előre, behatolva tudatos gondolatai közé.
  Mintha az 'Etherthel' szó visszhangzott volna a fejében.
  Etherthel.
  Etherthel.
  Etherthel.
  - Valami baj van, Gordon?
  - Ehm... Nem, semmi az égvilágon. Sajnálom.
  Pedig hazudott: azért torpant meg, mert úrrá lett rajta a rémület. De hogy mitől félt, azt maga sem tudta.
  Etherthel.
  Etherthel.
  Etherthel!
  Biztosan nem visszhang volt. És mintha egyre hangosodott volna.
  Kellemetlen érzések közepedte folytatta a munkát, és a hatalmas berendezés lassan életre kelt körülötte. De a hang nem tágított, egészen addig, míg a protontöltés-mérő felső kondenzátorainak rotorja fel nem pörgött.
  Úgy múlt el, ahogy jött, de akkor is... Mi történt vele az imént? Mintha valamiféle előjel lett volna, egy hatodik érzék, ami azt súgta neki, hogy... Tartsa távol magát az Ethertheltől? De miért? És miért szűnt meg az érzés, mikor a rotor végül felpörgött? Gordon egyik kérdésre sem talált ésszerű választ. És ha nincs ésszerű válasz, akkor nincsenek konkrétumok; márpedig ő tudós volt.
  'Ha bizonyítani tudod, igaz. Ha nem tudod, nem az.'
  Márpedig ő így látta a világot; és a világ maga is így működött. A mottót ismételgetve dolgozott tovább, miközben Stryker újabb jelentései hallatszottak, és a berendezés teljes energiára kapcsolt.

  - Ne vesztegessük az időt, G. Kezdjen hozzá.
  A tárolót elhelyezték a hatalmas berendezésben. Tíz perc, és ez az összes problémájukra végleges megoldást jelent majd.
  - A destabilizáció megkezdődik, három... Kettő... Egy...
  A felső rotor lassan forogni kezdett...

  Úgy tíz perc telt el, és az anyagnak továbbra sem volt semmi nyoma. Gordon lassan összeszedte magát hirtelen támadt rettegés-rohama után, de még mindig nem volt teljesen nyugodt a dolog miatt; a berendezést nem lehetett túl sokáig üzemben tartani, még túltöltés nélkül sem.
  Újra felnézett, és megállapította, hogy a látvány, még aggodalma szűrőjén át is, ugyanolyan csodálatos, mint máskor: a három ovális, majdnem teljesen sík felület, amelyek tulajdonképpen a felső kondenzátorok voltak, úgy százas percenkénti fordulatszámmal pörögtek, miközben a protontöltés-mérő vadul küldözgette ezerszínű villámait a letapogatási fókuszba, amit hamarosan a fő vizsgálósugár szédítően bámulatos kék nyalábja is elér majd. A gyorsan forgó rotorok nagy zajt csaptak, de Stryker hangját így is kihallotta belőle.
  - ... Felső kondenzátorok töltöttsége kilencvenkilenc százalék, és...
  A hangszóróból ekkor egy rövid időre csak zúgás hallatszott, ahogy az interkom néhány másodpercre kikapcsolt, majd újra életre kelt:
  - Jó hírek, Gordon. Úgy látszik, sikerült végre kitakarítaniuk azt a szemétdombot odalent a tárolóban. A minta most már hamarosan megérkezik.
  Ez tényleg jó hír volt. Túl akart már lenni ezen az egészen, amilyen gyorsan csak lehet. Akár hitt ebben az egész hatodik érzék-dologban, akár nem, nagyon nem volt ínyére, amit érzett az imént. Az analizátor elérte a teljes töltést, és kevesebb, mint egy perc múltán már túltöltésben lesz.
  Ez egy eléggé nehezen magyarázható állapot, gondolta, miközben megpróbálta elhessegetni magától aggodalma maradékát is, nagyon távolról valami olyasmi, mint amit még a kilencvenes években műveltek az akkori PC-kkel: ha az ember túlhúzta őket, nagyobb teljesítményre voltak képesek, de ha nem vigyázott eléggé, hamarosan dobhatta a szemétre az egész gépet.
  Ekkor az anyaglift biztonsági rácsának négy sarkán levő jelzőfény villogni kezdett.
  - Úgy tűnik, megjött a minta, Gordon. Próbáljunk minél gyorsabban végezni ezzel...
  Még Stryker hangja is némiképp aggodalmasnak hangzott. Gordon kíváncsi lett volna, hogyan éreznek erről az egészről a vezérlőben levő társai... De persze tudta a választ: csak a jó öreg rettegés tért vissza még egy kicsit, és a többiek odakint teljesen normálisan, biztonságban érzik magukat, mint ahogy minden normális és biztonságos is volt.
  A védőrács leereszkedett, egészen a padlószint alá, miután a lift megállapodott a helyén, rajta az Etherthelt tartó targoncával. A hatalmas berendezés elérte a túltöltést, a felső rotorok, immár haszontalanná válva, megálltak, és a vezérlőből megint megkezdődött a litánia.
  Az Etherthelt leginkább gyönyörűnek lehetett mondani, ahogy piramis alakúan, lágy fénnyel ragyogva ott nyugodott a targonca fogóiban, szinte türelmetlenül várva, hogy kielemezzék végre. Gordonnak azonban jelen állapotában magának a Sátánnak a földi megtestesülése is lehetett volna. Egyszerűen vacogott a félelemtől, miközben igyekezett rávenni magát, hogy megközelítse a targoncát. Csak egy lökés, egyetlen erős lökés az analizátor felé, és már túl is van rajta. Egyszer, s mindenkorra.
  Sikerült egy újabb lépést tennie előre.
  - Gordon, mi van ma veled? Már megint a nőkön jár az eszed?
  - N... Neem, csak...
  Nagy levegőt vett, áttörte félelme előtte feszülő hártyáját, és a megpróbáltatástól zsibbadt aggyal megragadta a targonca fogantyúját, majd még mindig lehunyt szemmel tolni kezdte az analizátor sugara felé. Összpontosítását egy pillanatra Stryker hangja zavarta meg.
  - Gordon, azt hiszem... Nem, semmi. Jócskán a határokon belül volt. Folytasd csak.
  Mármár emberfeletti elszántsággal tovább nyomult előre, és az anyagminta végre érintkezett a sugárral.
  Gyorsan hátra is lépett, még mindig természetellenes rémülettel, és az analizátort figyelte. Furcsa volt; a sugárnak pontosan a mintára kellett volna esnie, ám e helyett körülfolyta, és a padlóba áramlott a fókuszpont alatt. Elég fura egy analízis, legalábbis őt ilyesmire sosem képezték ki.
  - Egy pillanat, Gordon, ez meg mi a...? Irgalmas Isten!
  Gordon gondolatai megakadtak, és egy pillanatra még félelme is elszállt, mikor az analizátor sugara megváltoztatta áramlásirányát, és eltalálta az egyik felső kondenzátort, színpompás szikraeső és fülsiketítő robbanás kíséretében szilánkokra tépve azt.
  - Ne! Vissza kell fordítanunk...
  - Leállni! LEÁLLNI!
  - Nem tudunk leállni?
  - Hogyhogy nem tudunk leállni? A vészhelyzeti eljárást, azonnal!
  A vezérlőben levők nyilvánvalóan eszeveszetten próbálkoztak. Gordon viszont zavart volt, és mozdulni is képtelen, mikor a padló rázkódni kezdett.
  - Megkísérelni a leállást! Újra! ÚJRA!
  Valami nagyon rossz dolog történt, mert végül még a hangosbeszélő is megreccsent:
  - Tömeges rendszerhibák a C Szektorban! Ismétlem: tömeges rendszerhibák a Cééé Szeeeee...
  A hang lelassult, majd végleg elhallgatott.
  A rázkódás egyre erősödött, Gordon elesett, és a vezérlőkonzolba verte a fejét. Egyre inkább összezavarodott, ahogy látása elhomályosult. Azt azért látta, hogy az Etherthel mintából indulva zöld fénysugarak szelik át a levegőt, és látszólag véletlenszerűen verődnek vissza a falakról.
  - Istenem... Mi a poko 424e49e l folyik itt...?
  Az egyik sugár egyenesen áttörte a vezérlő pajzsát, az ott tartózkodók kiáltásait alig lehetett kihallani a sugár érintése nyomán felrobbanó berendezések zajából. A másik két kondenzátor is felrobbant, ahogy a sugarak végül mintha valamilyen mintába rendeződtek volna: elkezdtek visszaverődni a falakról, az egyik csak centiméterekkel kerülte el Gordont, és újra megérintették a vizsgált mintát a sorozatos robbanások közepedte. Pillanatok múltán már a sugarak legtöbbje visszaverődött a mintára, ami fölött egy nagy zöld gömb formálódott ki, és indult növekedésnek. A robbanások mintha megszűntek volna Gordon számára, már nem látott mást, csak a gömböt. Hipnotikus hatása volt, egészen olyan, mintha...
  Azután Gordon meggyötört tekintete előtt elsötétült a világ.

  Gordon a bíborral csíkozott égre bámult. Csodálatos volt, de mégis: a Föld melyik táján lehetett? Körülnézett: valamilyen kertfélében feküdt, legalábbis ő annak gondolta. Úgy tűnt, mindent valami fura, lágynak tűnő rózsaszín nyálka borít. Hamarosan rájött, hogy egy sekély mélyedésben fekszik a földön, ami szintén nyálkával van tele.
  Valahonnan messziről mintha kutyaugatást hallott volna. Egyre furcsább.
  Lenyúlt a nyálkatócsába, hogy talpra küzdje magát, minek következtében egy rózsaszín, balkezes kesztyűre tett szert. Ruhájának HUD-ja bioveszély-jelet villantott fel neki, jelezve, hogy a kinti levegő mérgező, és a ruha szűrőrendszere üzemel. Lélegzetvételei természetellenesen zajosak voltak, ami megerősítette ezt a tényt.
  Mennyi ideje lehet már itt?
  Mennyi ideig maradhat még, mielőtt a ruha légszűrője kileheli a lelkét, és azt a belélegezhetetlen akármit kell kipróbálnia, ami a hely levegőjét alkotja?
  Körbefordult, hogy jobban szemügyre vehesse a környezetét. A hely nem hasonlított semmire, amit valaha is látott, ám valahogy mégis ismerősnek tűnt... Mintha egy régi álomból származott volna, de nem tudta pontosan felidézni.
  Közelebb ment a kertet övező egyik falhoz. Az azon levő nyálka nem folyékony volt, mint a tócsa, amiben korábban feküdt, hanem kemény. Nagyon is kemény. Óvatosan megütötte, de semmi reakciót nem vett észre. Bármi volt is ez az anyag, itt olyan keménnyé vált, mint a kő.
  - Nagyszerű, Gordon. És most mi a pálya?
  A szeme sarkából ekkor zöldes ragyogást vett észre, mire megfordult, így egy zöld gömböt láthatott meg, vagy egy méterre a talaj fölött lebegni. Fura.
  Megérintette, az pedig felrobbant, és ismét ráborult a sötétség.

  Gordon egy barlangban tért magához, legalábbis valamiben, amit ő barlangnak gondolt, ugyanis majdnem teljes sötétség vette körül. A bioveszély-jel kitartóan virított.
  Felállt, és azonnal hangok ütötték meg a fülét bal felől. Tehát legalább itt is van valamiféle légkör, ha igaz. Hallgatózni kezdett, a hangok pedig mintha erősödtek volna. Hamarosan egyfajta torz nevetésként azonosíthatta őket.
  A tetőtől talpig fémmel borított lény szinte a semmiből jelent meg előtte, és visszalökte a földre.
  Miközben Gordon szédülten, és ijedten próbált a lényre összpontosítani, az leeresztette karjait, az ujjai majdnem a kivehetetlen talajt érintették. Elektromos kisülések kezdtek áramlani a talajból a lény felé, ami hirtelen felemelte karjait. A kisülések ereje megnőtt, a lény pedig Gordonra mutatott. Az utolsó kisülés egyenesen átszáguldott rajta, legalábbis neki úgy tűnt, mielőtt a világot újra elnyelte a sötétség.

3. Váratlan következmények

  A helyiség romokban hevert; a felső kerék három darabba szakadva zuhant a padlóra, a destabilizációs gyűrű pedig teljesen használhatatlanná vált, egy hatalmas kráter engedett rajta betekintést a teljesen eltorzult belső alkatrészekre.
  Egy Szolga bukkant fel. G kirohant a vezérlőből, hogy megszabaduljon tőle, mielőtt még ideje lenne feltölteni magát, de mielőtt beléphetett volna a romhalmazzá változott helyiségbe, az egyik katona megelőzte: közvetlen közelről ráduplázva végérvényesen gondoskodott a Szolgáról.
  D, alig térve magához a katasztrófa látványából, szintén kisietett a magasabban levő vezérlőből, és berontott a destabilizátor helyiségébe.
  Nem tűnt valami boldognak, és G nagyon jól meg tudta érteni, miért nem az.
  - Most pedig G, szépen elmagyarázza nekem, mi történt. És ajánlom, legyen nagyon meggyőző!
  - Uram, én a rám eső réssszt helyesen végeztem el. De honnan tudhattam volna, hogy a destabilizátor...
  - Ne magyarázkodjon, G! Egyetlen oka lehet annak, ami történt: amit maga visszahozott, az nem Etherthel volt.
  D a nyakánál fogva megragadta, és felemelte G-t a földről.
  - Ez volt az első, és egyben utolsó tévedése, G! Tudja, mit fognak szólni ehhez a feletteseink!
  G olyan hirtelen huppant vissza a földre, hogy elejtette aktatáskáját, arca fájdalmat tükrözött, miközben gyorsan visszaszerezte.
  - Most már csak abban reménykedhetünk, hogy az Etherthel-minta még érintetlenül ott van a C Szektorban, különben a 'B' tervet kell alkalmaznunk, hogy levadásszuk a nagy N-t. ... És jobb volna magának, ha soha nem tudná meg, miről is szól a 'B' terv.
  D egy rádiót húzott elő álcaruhája egyik zsebéből.
  - Tango, állapotjelentést, vétel.
  Azonban zajon kívül más nem hallatszott, amitől a férfi megint láthatóan ideges lett, arca vörös színt öltött.
  - Tango, állapotjelentést. Tango, jelentkezzen! Azonnal jelentkezzen!
  Egy ideig még mindig csak zaj hallatszott, majd egy ijedt hang szólalt meg.
  - Tango, egyes felderítő jelentkezik, uram! A helyzet kritikus, dimenzióhasadék, ismétlem, dimenzióhasadék alakult ki! Négyes osztályú rezonancia-kaszkád, középpont a Rendellenes Anyagok vizsgálati labor. Jelenlegi mérete egyes négyes nulla méter, leépülési sebesség...
  A hang folyamatosan gyengült, majd végképp elhallgatott, ahogy D ökle egyre erősebben szorult a rádió köré, és végül összeroppantotta azt. Minden eddiginél dühösebben lépett a magát épphogy csak összeszedő G elé, aki egy pillanatra nézhetett csak fel D dühös arcába, mert egy, a gyomrára mért ütés újra a padlóra küldte.

  Egy távoli sziréna hangja visszhangzott Gordon fejében, körülötte minden koromfekete volt.
  - Ez már a pokol lesz végre...?
  Nem akarta kinyitni a szemét, abban a reményben, hogy akkor egyszer csak minden újra normálissá válik. Ha nem nyitja ki a szemét, talán kiderül, hogy egész idő alatt csak álmodott.
  A szirénahang lassan erősödött, de csak akkor jött rá, hogy a vizsgálati helyiségben levő sziréna hangját hallja, ahol ő maga is van, mikor egy elektromos kisülés reccsent alig néhány lépésnyire tőle.
  Öntudatát lassan teljes mértékben visszanyerve, Gordon felállt, miközben az elektromosság tovább csapkodott körülötte a helyiségben. Most már egész biztosan nem álom volt, de még ha az is lett volna, túl valóságosnak tűnt ahhoz, hogy egyszerűen ne tegyen semmit. Mert az biztos volt, hogy ha egyhelyben marad, hamarosan halott lesz. Gondolkodás nélkül, szinte csak ösztöneitől vezetve kezdett a kijárat felé botladozni, mialatt ismét csak alig centiméterekkel vétette el egy újabb kisülés.
  Az előtér teljesen elpusztult, mindkét barátja egy-egy vértócsában hevert. Nyilvánvaló volt, hogy menekülni próbáltak, de a robbanás elkapta őket. Gyászolni azonban nem volt idő, mert ha túl sokáig időzött volna itt, rá is hasonló sors vár. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de az ujjai nem fértek be a résekbe, így hát gyorsan körülnézett a helyiségben, valami olyasmi után kutatva, amivel kifeszíthetné az ajtót, és egy szerszámos táskát pillantott meg.
  Átvágott a szobán, hogy elérhesse, miközben egy újabb kisülés csapódott be alig valamivel az ajtón kívül. A szerszámos ládában néhány csavarhúzó, szigetelőszalag, és csavarok voltak. ... Meg egy feszítővas!
  "Új birtokba vett eszköz: feszítővas. Egyes zseb módosítva, fogadásra kész." Ez is egyike volt ruhája számos kellemes tulajdonságának.
  Megint átvágott a helyiségen, felfeszítette az ajtót, majd becsukta maga mögött. Az ajtó mögötti kis folyosót csak a vörös vészlámpák fénye világította meg, a falak azonban jó állapotban voltak. A sziréna még mindig üvöltött.
  Végigment a rövid folyosón a lifthez, és megnyomta a hívógombot. Semmi sem történt. Egy kósza gondolat, és a ruha azonnal reagált, automatikusan a kezébe adva a feszítővasat, hogy felfeszíthesse vele a lift ajtaját. Bekukkantott, és mivel sem fentebb, sem lentebb nyomát sem látta a liftnek, úgy döntött, a menekülőlétrát veszi igénybe. Egy újabb gondolatra a feszítővas már el is tűnt a tárolójában, külső szemlélő elől teljesen elrejtve.
  Gordonnak eszébe jutott, hogy mikor először viselt ilyen öltözéket, a ruha minden egyes funkciója a technika egy-egy csodájának tűnt számára.
  Most pedig összesen ez volt mindene, ami segíthette a túlélésben. A sors iróniája, gondolta, miközben a sziréna üvöltésétől visszhangos aknában, a felülről szitáló betontörmelék porában felfelé kapaszkodott, hogy az öltözéket kimondottan azért fejlesztették ki, hogy az emberek benne biztonságosan haladhassanak át veszélyes területeken, viszont mindeddig csak laboratóriumi körülmények közt került kipróbálásra.
  Gordon elhessegette magától ezeket a gondolatokat, mikor kikapaszkodott a következő emelet folyosójára. A mennyezet majdnem teljesen beomlott, néhány nagy vasbeton-elem hevert a padlón, a szükségvilágítás teljesen megsemmisült. Egy zöld energia-kisülés csapódott be néhány méterrel előtte valamibe, amit a folyosó fala elrejtett előle, és szikrák repkedtek mindenfelé. A vezérlőhelyiség pont előtte volt, a zöld kisülések még mindig tépték-szaggatták, ki-kimarva egy-egy darabot az ottani berendezésekből.
  Miközben felkészült, hogy átrohanjon a vezérlőn, egy pillanatra felötlött benne, hogy talán meg kellene néznie, mi maradt a barátaiból. Azonban felvillant előtte a jó öt perce odalent látott két ember képe, és alig tudta legyőzni rosszullétét. Ekkor jött csak rá, hogy ott és akkor tulajdonképpen az égvilágon semmit sem érzett.
  Most azonban más lett volna; az ösztönök már megtették a dolgukat, és Gordon sejtette, hogy valószínűleg elájulna, ha még egyszer valami olyasmi kerülne a szeme elé.
  Így aztán inkább csak az egy darabban való áthaladásra kezdett összpontosítani. Kivárta, míg a kisülések egy pillanatra megritkulnak, és a ruha segítségét is kihasználva minden erejét beleadva rohanni kezdett. Épphogy csak sikerült neki, a következő kisülés oda csapódott be, ahol alig két másodperccel azelőtt volt. Hátra sem fordulva száguldott ki az ajtón.
  Reines alig valamivel a bejárattól odébb, attól rettegve, hogy a kisülések eltalálják, egy cső mögött rejtőzött.
  - Gordon? Gordon! Te élsz, az Isten áldja azt a védőruhát!
  Reines ijedtnek, de izgatottnak tűnt is egyben.
  - Karl... Mi történt?
  - Rezonancia-kaszkádot idéztünk elő, Gordon! Rezonancia-kaszkádot! Pont, ahogy egész idő alatt mondogattam. Átkozott adminisztrátor, nem volt hajlandó hallgatni rám...
  Gordon néhány pillanatig tűnődött a lehetőségen, miközben Reines tovább fecsegett, mint egy izgatott gyerek.
  - Rezonancia-kaszkád? De hát az... Az lehetetlen! Nem lehet létrehozni egy rezonancia-kaszkádot, főleg nem egy olyat, ami képes lerombolni egy olyan masszív építményt, mint a vizsgálati helyiség és a vezérlő!
  - Pedig mégis sikerült! És a hatása... - Reines izgatottsága rövid életűnek bizonyult, mostanra ugyanis erőt vett rajta a szomorúság - A hatása nem csak azokra a helyiségekre korlátozódott.
  Gordon csak ekkor vette észre, milyen méreteket öltött a pusztítás itt is: a számítógép-állványok a folyosó teljes hosszában a padlón hevertek, a központi számítógéphez kapcsolódó egyik terminál pedig felrobbant.
  Az egyik eldőlt állvány mögül két láb látszott ki. Elindult volna, hogy megnézze őket közelebbről, de Reines megállította.
  - Jobb, ha inkább nem akarod látni, mi van ott. Nem valami szép látvány.
  Francba!
  - Van más túlélő a környéken?
  - Én egyről sem tudok. Már körülnéztem, de... - Reines kis szünetet tartott - Nem találtam senkit. Már éppen indulni akartam, de aztán eszembe jutott, meg kellene próbálni megnézni, hátha valaki megúszta a vizsgálati helyiségben, vagy a környékén.
  - Működik a lift? Nagyszerű. Odabent sincs több túlélő. Próbáltál segítséget hívni?
  - Képtelenség. A terminálok vagy tönkrementek, vagy megszakadt a kapcsolatuk a hálózattal, a telefonok süketek. Idelent ragadtunk.
  - Akkor mire várunk még? Jobb lesz, ha indulunk.
  - De...
  - Nincs időnk meggyászolni a többieket. Ha nem jutunk ki innen, mielőtt a szerkezeti károk súlyosbodnak, a végén mi sem járunk jobban náluk!
  Reines kissé zavartnak tűnt, miközben néhány pillanatig töprengett.
  - Én... Azt hiszem, igazad van. Mutasd az utat.
  Gordon és ő csendben vágtak át a helyiségen, és beszálltak a működőképes liftbe. Miután megnyomták a gombot, már csak a sziréna, és egy halk csikorgó hang hallatszott a kabinban.

  - Ismét csak kudarcról számolhat be, D. Mondja, miért kellene még egy esélyt adnunk magának?
  A termetes férfi szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Bár az adás egy kisméretű képernyőn keresztül jutott el hozzá, felettese hangjából tisztán kiérezte; ezt most nem ússza meg szárazon.
  - Nekem... Van egy másik tervem! Van egy GRS a tudóscsoportban. Ő lesz a kulcsunk Xenhez.
  - Egy GRS. A saját hibánkat az ellenség egyik hibájával helyrehozni... - Itt kis szünet következett, D pedig lélegzetvisszafojtva várt - Nem, átlátjuk a terve lényegét. Fontolóra vesszük ezt is, mint lehetőséget. Minden jót.
  A kapcsolat megszakadt, és D hirtelen egyedül maradt.
  Csendben, térdre rogyva, lehunyt szemekkel várta a halált.

  A rövid utazás után a páros kilépett a liftből, baljukon árnyék mozdult.
  - Végre, valaki még életben van itt! - indult előre Reines, hogy üdvözölje a túlélőt. Gordon egy pillanattal lemaradva követte, ám Reinest hirtelen egy ütés terítette le.
  *BEEP* *BEEP* "Figyelem: ismeretlen ellenséges biológiai egyed harminc méteren belül. Az egyed nem azonosított. Különleges elővigyázatosság javasolt."
  A feje sárga volt, és alaktalan, szemeknek semmi nyoma. Ruháját, mert ruha volt rajta, száradt vér, és egyéb - talán agyvelő - maradványok borították. Deréktól lefelé akár még embernek is lehetett volna nézni, de karjai legalább olyan hosszúak voltak, mint a teljes magassága, és három-három éles karomban végződtek, amelyek épp ekkor ernyedtek el a Reinest leterítő csapás után.
  A lény lassan, de kitartóan botladozott Gordon felé, következő áldozata megtámadására készülve. Gordon lepillantott Reinesre, aki a jelek szerint még életben volt, majd vissza a lényre.
  Most mitévő legyen?
  Töprengésének pisztolylövéseknek a folyosó falai közt ide-oda verődő visszhangja vetett véget.
  A lény meglepő fürgeséggel fordult meg, hogy szembenézzen az új fenyegetéssel. Háta, most hogy láthatóvá vált, még undorítóbbnak tűnt, mint elülső része, ugyanis teljesen felhasadt, láthatóvá téve a belső szerveket, amelyek valamilyen rejtélyes oknál fogva nem borultak ki belőle a padlóra.
  - Hadd szóljon! - kiáltotta Andreas Mason, a fogadópultnál ügyelő őr, miközben folyamatosan tűz alatt tartotta a lassan feléje lépkedő lényt. Négy, öt, hat halálos pontossággal leadott lövés egyenesen oda, amit a lény fejének lehetett volna nevezni, és semmi hatás.
  Hét, nyolc... Aztán egy csettenés.
  Majd még egy.
  És egy újabb.
  A jelenetet dermedten bámuló Gordon egyszer csak a kezében találta a feszítővasat. Mi az ördögöt kereshetett ott? Semmi szüksége nem volt rá, így parancsot adott az elrakására, de semmi sem történt.
  Már éppen megpróbálta volna egyszerűen letenni a földre, mikor rájött, hogy mozog. Lassan, nagyon lassan, de határozottan a lény felé mozdult, amit a biztonsági őr éppen egy jól irányzott rúgással igyekezett megállítani, különösebb eredmény nélkül. Látása elhomályosult, ahogy egyre jobban megközelítette azt a valamit. Úgy vélte, látja, amint az őr mond valamit, de nem hallotta. Igazság szerint az égvilágon semmit sem hallott.
  Magukat önállósított kezei lassan felemelték előtte a feszítővasat, majd gyorsan a lény fejére sújtottak vele. Azután újra, és újra, egyre gyorsabban és gyorsabban.
  Egészen addig, míg időérzéke újra normálissá nem vált, és egy fejetlen szörnyeteg hevert előtte egy undorító, zöld nyálkatócsában, amely nyálkából jutott az őrre, a saját ruhájára, és a feszítővasra is.
  - Én... Huh... Hűha! Ééés én még azt hittem, maga egy legyet sem tudna agyoncsapni, még ha az élete függne is tőle.
  Gordon úgy fújtatott, mint egy gőzgép, tekintete ide-oda ugrált a feszítővas és a test között, miközben egy újabb férfi, aki szokásos fehér laborköpenyt viselt, érkezett bal felől.
  - Ne csak álldogálj ott, segítsünk a barátodnak. Rengeteg megbeszélnivalónk van még.

  Körülötte semmi, és senki.
  Csak romok, pusztulás, és a szirénák hangja.
  "Nyisd ki a szemed! Gyerünk, ébredj!"
  Tényleg egy hangot hallott? Nem, ez csak...

  - ... Képtelenség. Minden szektor szellőzése el van szigetelve egymástól.
  Reines súlyosan megsérült; a lény ütése sokkal erősebbnek bizonyult, mint amilyennek látszott: a jobb karját egyáltalán nem tudta használni, és mellkasa tele volt zúzódásokkal. De jó esélye volt a felépülésre, karját, és sebeit az előtérben meghúzódó néhány túlélő gondosan bekötözte. A lényeken kívül ugyanis az idáig is kiterjedő károsodások is követeltek emberéletet. Gordon megpróbált rájönni, mi is történhetett, de nem talált logikus magyarázatot, attól a feltételezéstől eltekintve, hogy az Etherthel képes volna rezonancia-kaszkád létrehozására.
  Ami viszont nem volt elfogadható, mert Etherthelt már korábban is vizsgáltak, és soha nem jött létre rezonancia-kaszkád. Így aztán a kérdés egyelőre nyitott maradt.
  - Akkor próbáljuk meg a szennyvíz-hálózatot összevetni. Kell, hogy legyen valahol összeköttetés!
  Összesen öt túlélő volt itt: Mason százados, a fogadópultnál levő őr, Jameson hadnagy, a külső ajtó őre, Dr. Dearth és Dr. Tadic az Anyagfelügyeletről, ami a bejárathoz legközelebbi munkahely volt, és Anderson doktor, aki kiküldetésben járt itt, a D szektorban levő irodákból.
  Ők is megpróbáltak túlélők után kutatni, de aztán Gordonhoz és Reineshez hasonlóan beleszaladtak a lénybe, bármi volt is az, így hirtelen sokkal sürgetősebb gondjaik adódtak. De miután Gordon gondoskodott erről az akadályról, és Reinest is biztonságba helyezték, újra szétszóródtak, és megpróbáltak további túlélőket találni.
  - Hmm... Ez az! Ez az az útvonal, csak ebben a nagy zűrzavarban teljesen megfeledkeztem róla!
  De nem volt több túlélő, legalábbis azon a területen, amit be tudtak járni. Ez ugyan nem volt túl nagy, mivel a szektornak ezt a részét betonból építették, ami a baleset során összetöredezett, így a folyosók jelentős része nehézgépek nélkül járhatatlanná vált. Halottakat azonban találtak.
  Több mint harminc ember vesztette életét a balesetben, azt a hatot is beleszámolva, akik odalent, a még mindig életveszélyes vizsgálati helyiségben haltak meg. Az öltözőt nevezték ki halottasháznak, ahová a testeket azonosítás után - már akit azonosítani lehetett - elhelyezték, lehetőség szerint valamilyen elfogadható testhelyzetben - amelyekkel ezt meg lehetett tenni - a valószínűleg néhány napon belül esedékes temetésig.
  - A francba a figyelmetlenségemet... Hadd lássam a csatornázás terveit!
  De bármennyire is szerették volna, még nem volt vége. Még mindig idelent voltak, kiút nélkül. A föld alatti vonat teljesen üzemképtelenné vált, és még ha nem is így lett volna, az a rövid fémhíd, ami összekötötte a bejárati kaput magával a vonattal, leszakadt, és ötven méter zuhanás várt volna arra, aki nem tudott helyből tizenöt métert átugrani. Márpedig ilyen nem akadt közöttük. És mivel az összes erre alkalmas berendezés helyrehozhatatlan károkat szenvedett, vagy egyszerűen nem működött, képtelenek voltak kapcsolatba lépni az intézet többi részével sem.
  Azt pedig mindenki tudta, hogy a szektorokat szigorúan elszigetelték egymástól, hogy az alkalmazottak a lehető legkevesebbet tudjanak arról, mi folyik a szomszédságukban. Mint ahogy az az efféle, szigorúan titkos besorolású építményekben már csak lenni szokott.
  A részlegek közötti kapcsolat természetesen a részlegvezetőkön keresztül zajlott, és egy vészhelyzeti terv megengedte, hogy egy-egy szektor akár huszonnégy órára is elnémulhasson minden kommentár nélkül. Ehhez jöttek még azok az apró megállapodások, amiket a kommunikációs felelősök kötöttek egymással, így mindent összeadva legalább két napnak kellett még eltelnie, hogy valaki egyáltalán szükségét érezze mentőexpedíció indításának.
  Mindez egyszerűbben elmondva azt jelentette: végük van, ha nem sikerül kapcsolatba lépniük a felszínnel, vagy valamelyik másik szektorral, mert úgy tizenkét óráig húzhatták még, de annál tovább aligha, ugyanis ennél többhöz nem volt elég készletük, élelmiszerük, de főleg vizük.
  - Nincs... Nincs... Nem, itt sincs. De kell lennie egy másik térképnek...
  Egyelőre a D és C szektort próbálták összehasonlítani, mivel az előbbi tulajdonképpen a Rendellenes Anyagok labor irodai részlege volt, és ezért nem is voltak annyira elszigetelve egymástól.
  De mindeddig még nem találták meg a módját, hogyan juthatnának át oda. Az egyetlen gyalogosan is járható útvonal beomlott, a vonat pedig nem járt, így reményük percről percre fogyott.
  - Ah, igen! Itt is van!
  Anderson, tekintve, hogy ő a D szektorban dolgozott, jobban ismerte a területet, mint a többiek. És ő tűnt az egyetlen esélyüknek.
  - Ha nem csal az emlékezetem, ez itt egy szervizlift, ami a csatornától felmegy egészen egy karbantartó helyiségbe a D szektorban. Onnan pedig már el lehet érni az irodákat!
  - Ami azt jelenti, hogy... Le kell mennem a csatornába?
  Gordonnak nem igazán tetszett az ötlet.
  - Sajnálom, Gordon. Ha tényleg nem akarsz, hát... Azt hiszem, találhatunk...
  - Nem, nem erről van szó, Jack. Önként jelentkeztem, úgyhogy én fogok menni, még akkor is, ha a poklon át vezet az út. Nem hagylak benneteket idelent. Csak azt szerettem volna tudni... Hol lehet bejutni?
  - Hmm... Ez egy jó kérdés, nézzünk utána.
  - Nem kell. - csatlakozott doktor Dearth a beszélgetéshez - A mosdóban van, ott hátul, a... Hullaházban.
  - Akkor mindennel meg is vagyunk, nem igaz? Úgyhogy jobb, ha minél előbb indulok. Ki lehet nyomtatni a térképeket?
  - Persze hogy ki, Gordon. - mondta Andreas, majd megnyomott néhány gombot, és a monitor alatti nyílásból három ív papír bukkant elő lassú egymásutánban.
  - Még egy pillanat... Nyomtassuk ki a szellőzőrendszer rajzait is. Nem lehet tudni, milyen állapotban van a D szektor, jobb, ha nem hagyunk veszni egyetlen lehetőséget sem.
  Néhány újabb gombnyomás, és egy másik papírlap bukkant fel. Gordon mind a négyet összeszedte, majd csendben átvágott az öltözőn, nyomában a többiekkel.
  Megpróbálva nem nézni az ott fekvő testekre, továbbment a mosdóba, és szinte azonnal észrevette a nyílást. Egy szekrény mögött volt, legalábbis mindaddig, amíg az a rengések következtében le nem szakadt a helyéről, összetörve a mosdókagylókat. A törött szerelvényekből kifolyó víz tócsákban állt a padlón, amelyek azonban már eléggé összezsugorodtak, tekintve, hogy a vízellátás megszűntével nem kaptak utánpótlást már egy jó ideje.
  Gordon odébb taszigálta a szekrény maradványait, és elővette a feszítővasat. Azon még ott voltak a korábbi összecsapás nyomai; melyeket egy darabig megpróbált lepucolni róla, de mivel nem ért el túl sok eredményt, végül inkább hagyta, és kifeszítette vele a nyílás fedelét.
  A többiek csendben álldogáltak mögötte, végül Mason lépett előbbre, és átadott neki egy pisztolyt, meg két tartalék tárat.
  - Ezekre szüksége lesz, Gordon. Nem tudom, mik lehetnek azok a lények, de... Ki tudja, mi minden lehet még odalent.
  - Én... Igaza van, Andreas. Minden jót, fiúk.
  - Minden jót, Gordon.
  - Minden jót.
  - Minden jót? Úgy érted: viszlát, nem?
  - Igen, persze. Viszlát!
  - Sok szerencsét, Gordon.
  Sok szerencsét? Fura ilyet hallani olyasvalakitől, mint doktor Tadic. Gordon megfordult, hogy bemásszon a nyíláson, de Anderson megállította.
  - Ah, és Gordon... Már megint majdnem elfelejtettem valamit... Szörnyű a memóriám. Ha nem találsz kifelé vezető kommunikációs vonalat a D szektorban, menj fel a felszínre! A raktárterületen van egy lift, ami felvisz, onnan pedig már biztosan kapcsolatba tudsz lépni valakivel. ... Hát... Viszlát még egyszer!
  Gordon visszafordult, és ezúttal nem állt meg, még akkor sem, mikor hallotta, ahogy becsukják mögötte a nyílás ajtaját. Hamarosan már csak a ruhájának mellrészén levő lámpa volt az egyetlen fényforrása a szűk, nedves folyosóban. Megszaporázta lépteit; minél gyorsabban jut ki innen, annál gyorsabban ér véget ez a lidércnyomás.
  Azonban mostanra, az egész zűrzavar kiváltó oka mellett, két újabb kérdéssel gyarapodott a leltár. Miféle lény volt az, ami megtámadta őket? És ami talán még fontosabb: honnan jöhetett?
  Egyetlen épkézláb válasz nélkül, Gordon tovább nyomult előre a folyosón, és csak abban reménykedett, hogy egyedül van odabent.

  A halál azonban nem jött. Ami azt jelentette: kapott még egy esélyt.
  A 'B' terv határozottan jobb volt. Sokkalta jobb, mint az 'A', viszont ezzel együtt nagyságrendekkel kockázatosabb is, mert mindenek előtt azt igényelte, hogy fogságba ejtsék ellenfelük ügynökeinek egyik legveszedelmesebbikét: egy GRS-t.
  Ráadásul egy 'szüzet'.
  A legveszélyesebb GRS, mint ahogy a legveszélyesebb ember is, az, amelyik kiszámíthatatlan. Márpedig egy 'szűz' GRS kimondottan kiszámíthatatlan volt. D végül felállt, és új rádióját kézbe véve megkezdte az előkészületeket.
  - Hot Dog hívja Score Six-et.
  Egy pillanatra megtorpant, ezt a parancsot egyáltalán nem volt könnyű kiadnia. De elkerülhetetlenné vált.
  - Hot Dog hívja Score Six-et. Kezdjék meg a kilenc-kilences csapásmérési eljárás végrehajtását, jelszó: hatos egyes nulla hatos. Score Six, ismétlem: kilenc-kilences csapásmérési eljárás, jelszó: hatos egyes nulla hatos. Vétel.
  Számos 'Igen, uram!' hallatszott egyszerre D rádiójából.
  Most már nem tart sokáig, míg elérik a helyüket.

  Gordon már majdnem tizenkét perce küzdötte magát előre a szennyvízhálózat karbantartójáratának sötét, bűzös, szűk folyosólabirintusában, de az eltelt idő alatt nem sikerült rendeznie gondolatait.
  Gondolatait az állítólagos rezonancia-kaszkádról, a lényekről, és főként arról a pisztolyról, amit mármár tiszteletteljes óvatossággal tartott a kezében.
  Mint minden hasznos tárgyat, vagy potenciális fegyvert, a ruha felismerte a pisztolyt, készített a számára egy tárolót, és egy másikat a lőszer tárolására. Ez utóbbi lehetővé tette, hogy csak egy tárral kelljen bajlódnia, amit a ruha majdnem egy pillanat alatt újratöltött, ha behelyezte azt az övén kiképzett megfelelő nyílásba.
  Egy újabb a HEV számos bámulatos képessége közül, emlékezett vissza arra, amit három hónapja, a kiképzés alatt gondolt minderről. Egy pillanatra eltűnődött azon, vajon mi lehet most a kiképzőjével, de gyorsan elhessegette a gondolatot, tekintve, hogy jelen pillanatban sokkal fontosabb dolgokkal kellett törődnie.
  A kezében tartott pisztoly egy könnyen kezelhető, és pontos Glock 23-as volt. Az először 1982-ben piacra dobott, majd 1997-ben az FBI szabvány kézifegyverének választott Glock 23 az akkori idők egyik legfejlettebb modellje volt, egy könnyen szétszerelhető, tárat nem számolva harmincegy alkatrészből álló darab. Szabvány, kilencmilliméteres Parabellum lőszerrel tüzelt, amiből Gordonnak úgy harminc darab lehetett raktáron.
  Mindezzel csak az volt a baj, hogy honnan tudta ő mindezt? Az alapvető fegyverkezelési ismereteket is magában foglaló HEV-kiképzés előtt ugyanis soha az életben nem volt fegyver a kezében. Ráadásul, gondolta, miközben a HEV jelzését követve befordult a következő sarkon, azt sem tudta soha, hogy egy pisztolyt szét lehet szedni, és hogy ennek a tulajdonságnak mi haszna lehet, arra pedig még csak ötlete sem volt.
  *BEEP* *BEEP* "Figyelem: ellenséges egyed harminc méteren belül. Az egyed ismeretlen ellenséges biológiai egyedként azonosítva. Különleges elővigyázatosság javasolt."
  A látótere bal oldalán feltűnt annak a szörnyetegnek a vázlatrajza, amivel alig egy fél órája már volt alkalma találkozni.
  Gordont egy pillanatra meglepte, hogy a ruha újra felismerte a fenyegetést; még egy a számos képessége közül. Azonban nem volt ideje továbbiakat keresgélni, mert elébe toppant egy újabb azok közül a rémségek közül. Hátborzongatóan hasonlatos volt a legutóbbihoz, eltekintve attól, hogy ez egy kicsit magasabbnak és izmosabbnak tűnt. De hát még a szörnyek sem lehetnek tökéletesen egyformák.
  Mielőtt Gordon egyáltalán még elkezdhetett volna azon töprengeni, mit tegyen, a pisztolya már a kezében volt, és a tár teljes tartalma a lény fejébe ürült. A teremtmény megingott, majd eldőlt, és úgy is maradt, tizenhét, golyó ütötte lyukkal sárga fejében.
  A szörnyre nézett, majd vissza a kezeire, miközben azok akaratától teljesen függetlenül újratöltötték a fegyvert. És miután visszatették azt a számára kialakított tárolóba, újra normálisan mozgathatta őket.
  Mintha mi sem történt volna.
  Gordon csendben nézte a lényt, majd leült a földre, és a fejét lassan csóválva a mennyezetet kezdte bámulni.
  Annyi különös dolog történt körülötte. És nem csak a rezonancia-kaszkád, meg ez az egész katasztrófa. És még csak nem is a szörnyek. Valami egészen más dologról volt szó. Egy érzésről. Egy különös érzésről. Egy képtelen érzésről.
  Vagy inkább egy érzés képtelen hiányáról.
  Üres tekintettel bámult megint a mozdulatlan testre. Halott volt.
  - Istenem, halott!
  De még a hangja is hideg volt, érzelmektől mentes, mint ő maga. És ez volt a gond. Nem érzett semmit. Pedig hajszál híján kerülte el a halál! Nem is egyszer! Félnie kellene, félnie, mint ahogy fiatalabb korában félt. A haláltól, a visszautasítástól, sőt, még a sötéttől is félt, hacsak nem a szobájában volt, az ágyában.
  Ehelyett azonban rideg volt. Érzelemmentes, és... Teljesen közömbös. Korábban is észrevette már, de akkor nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget; azt gondolta, csak azért nem érdekli a korábbi lény felboncolása, amit tudóstársai pedig megtettek mielőtt nekiláttak kivezető utat keresni, mert nem elég erős a gyomra az ilyesmihez. Azonban most, hogy visszagondolt, rájött, nem arról volt szó. Hanem valami egészen másról. Valami különösről. Valami... Természetellenesről.
  Az tény volt, hogy nem érzett sajnálatot a lény iránt. Tulajdonképpen azt sem tudta, hogyan ölte meg, vagy hogy hogyan ölte meg a 'testvérét' valamivel korábban. Egyszerűen csak megtette.
  Megpróbált ésszerűen gondolkodni. Tudós volt, így nem az volt a feladata, hogy kétségbe essen néhány látszólag ellentmondó tény miatt, hanem hogy bebizonyítsa a mögöttük megbúvó okokat.
  Az első lehetőség: a ruhája segítette valahogyan.
  Nem, az lehetetlen. A ruhák teljesen egyformák voltak, és az annak idején lövészetben elért eredménye is ezt bizonyította: a még épphogy csak elégséges pontszámot sikerült csak elérnie, de gyanította, ezt is csak úgy, hogy kiképzője valahogy feljavította az eredményét, hogy átengedhesse.
  A második lehetőség: valamilyen tudathasadás-szerű jelenségben szenvedett. És ezt volt a nehezebb elfogadni, mind személyes, mind tudományos okokból. Viszont kétségkívül ez lehetett a legközelebb a valósághoz.
  Mert tényleg olyan volt, mintha részben egy másik személy befolyása alatt állt volna. Egy olyan személy befolyása alatt, aki irányítani tudta az érzelmeit, az érzékszerveit. És a testét.
  Egy olyan személy, akit nem érdekelt a tudomány, aki nem volt kíváncsi a világ, és az univerzum nagy rejtelmeire.
  Egy olyan személy, akit csak a gyilkolás érdekelt. És ahhoz nagyon jól értett is.
  Tekintete lassan átvándorolt a plafonról a kezeire. Egy hosszú pillanatig komolyan arra számított, hogy azok megváltoztak; de még ha így is lett volna, nem láthatta a ruha fekete-sárga kesztyűin át.
  Megpróbálta a tenyerébe temetni az arcát, de a taszító erőtér nem hagyta, hogy a kesztyűk az arcához érjenek. Néhány percig gondolatoktól kiürült fejjel üldögélt.
  Aztán egyszer csak azt vette észre, hogy szipog, a ruha pedig a könnyeit igyekszik letörölni, mielőtt túl nagy zavart okoznának a HUD működésében.
  Aztán összeszedte magát, és nagyokat sóhajtva szemügyre vette a térképeit. Nem értek semmit, és erre időközben már maga is rájött, ahogy a ruha folyamatosan jelölte ki a legideálisabb útvonalat a labirintusban, valamint a szóba jöhető alternatív lehetőségeket, amiket még találni tudott.
  Ekkor vette észre a HUD-on olvasható szöveget.
  "Miért választja egy robot mindig a hosszabb utat? Hogy elkerülje a rövidzárlatot!"
  Gordon kuncogni kezdett, majd harsány nevetésben tört ki. De nem azért, mert olyan viccesnek találta a dolgot.
  Azon nevetett, hogy a jelek szerint a ruha vezérlőprogramja rájött, hogy szomorú, és megpróbálta felvidítani úgy, hogy faviccekkel traktálja.
  Végül felállt, és miközben elhatározta, hogy hosszan, és nagyon komolyan el fog beszélgetni a ruha programjának készítőjével, a test fölött óvatosan átlépve tovább indult a sötét folyosókban, melyeket csak a ruhája mellrészébe épített lámpa világított meg.

  - Uram, tissszteletteljesen tiltakoznom kell e döntés ellen. Szükségtelenül kockázatos, és...
  D komoly volt, nagyon is komoly. Általában nagyon tudták idegesíteni G megjegyzései, de most nem volt hangulatban egy szokásos kirohanáshoz. Meg kellett őriznie higgadtságát, mert ez volt az egyetlen módja, hogy sikerre vihesse ezt a kényes műveletet.
  - Tudom G, tudom. De maga is tudja, hogy kifogytunk a lehetőségekből. Ez az utolsó esélyünk.
  - A maga utolsó lehetősége. - hangsúlyozta ki G, miközben újra lepergette lelki szemei előtt az egész tervet.
  Érezte, hogy van valami ebben az akcióban, ami nem fog összejönni.
  De legyen átkozott, ha rá tud jönni, mi az.

  *BEEP* "Figyelem: a reflektor energiaszintje öt százalék alatt. A telepek becsült üzemideje tíz perc, lejártával újratöltés szükséges."
  A telepeket egy dinamó töltötte, de ahhoz, hogy az megfelelő töltést biztosítson, a jelenleginél gyorsabban kellett volna mozognia. Így aztán inkább kikapcsolta a lámpát, mert úgyis hamarosan megérkezik a szennyvízgyűjtő állomáshoz, ami mögött már a D szintre vezető szervizfelvonó van, és már látta a sarok mögül kiszűrődő fényt.
  A helyiség úgy nézett ki, mint valami áramlásszabályzó rendszer, egy öt-hat méterrel az alant lassan, bugyborékolva hömpölygő undormány fölött átívelő fém függőhíddal. A fény nagyobb részét egy, a magasban függő neonlámpa szolgáltatta, a híd fele hosszánál elhelyezett szerkezet azonban ezen kívül még erős zöld fényben is fürdött.
  Elindult előre, a ruha csizmái hangosan csattogtak a húsz méter hosszú hidat alkotó vastag acélhálón, a hang visszaverődve felerősödött a helyiséget alkotó üreges fémszerkezetben.
  Hangos puffanást hallott maga mögül.
  Villámgyorsan megfordult, a pisztoly mintegy varázsütésre jelent meg a kezében. De semmi sem volt mögötte, így a fegyver visszakerült a tárolójába. Még mindig kellemetlenül érezte magát azóta, hogy néven nevezte rossz énjét, de mivel úgy tűnt, annak semmi haszna nem származna Gordon halálából, ez azt jelentette, hogy egyelőre védelem alatt áll.
  Legalábbis ezt remélte.
  Visszafordult a híd közepe felé, és elindult rajta. Úgy két méterre járhatott a középütt levő berendezéstől, mikor észrevette, hogy a zöld fény valójában nem magából a szerkezetből jön, hanem abból az elektromos jellegűnek tűnő aurából, ami körülvette.
  Azon tűnődve, hogy vajon a szerkezet megsérült-e, közelebb ment hozzá. Az elektromos tevékenység láthatóan erősödött, kis zöld villámok kezdtek cikázni a levegő egy pontjából, úgy tíz centivel a szemmagassága fölött.
  Gordon kinyúlt felé, mire a villámok megvadultak, és ő hirtelen a földön találta magát, a ruha panaszáradata közepedte.
  *BEEP* *BEEP* "Figyelem: súlyos áramütés érte. Giroszkópok leálltak - újraszinkronizálás folyamatban." *BOOP* *BOOP* "Reaktív pajzs kilencven százalékon. Giroszkóp-újraszinkronizálás sikeres. Károsodás elhanyagolható."
  Hűű! Komoly áramütés lehetett, ami lekapott tíz százalékot a pajzs energiájából! Gordon feltápászkodott, és elgondolkodva figyelte, ahogy a kisülések tovább cikáznak, mígnem valamilyen mintázattá álltak össze a levegőben. Néhány másodperc alatt megszaporodtak, és egyre gyorsabban kezdtek csapkodni, egy kis zöld gömböt alkotva a levegőben.
  A gömb felrobbant, és Gordonra megint egyszer sötétség borult.

  - I... Iiigen... Igen, lehetséges, hogy megoldható... Igen, meg lehet csinálni! De... De kockázatos lesz.
  A tudós hangja remegett, de biztos volt a mondandójában. A tudomány előtérbe került a fejének szegezett pisztollyal szemben.
  - Jó válasz, haver. Szeretem az értelmes embereket.
  - Alfa vezér, elég a szövegből, vigye vissza az embereit a D szektorba. Azonnal, ha lehet.
  D hangja hűvös volt, fenyegetően hűvös.
  Az Alfa osztag vezetője megfordult, tisztelgett, és kisietett a Lambda udvarára.
  - Rendben, fiúk. A parancsokat ismeritek, lássunk neki. Mindenki a fedélzetre!
  A harminc pár csizma csattogását a fémfelszínen elnyomta a magasban járőröző F-16-os hajtóműzaja.
  A harminc férfi rendezetten két csoportra oszlott, és felkapaszkodtak a D szektor felé induló két Chinook fedélzetére.
  Ő a másodikba szállt, miközben gondolatban egy győzelmi indulót dúdolt. Elkelt a szerencse, hiszen legutóbb kudarcot vallottak. Az volt az első, és kellett hogy egyen az utolsó alkalom. 'Az a négy évvel ezelőtti eset már csak egy rossz álom lesz, amint végzünk itt. Ezúttal nem fogunk mellé.'

  Gordon látása hamarosan visszatért a pillanatnyi vakság után, és most egy alacsony, lapos, kétlábú teremtményt látott maga előtt. Nem tudta volna megmondani, melyik az eleje és a hátulja. Lehet, hogy őt nézte, ha egyáltalán tudott ilyet, de az is lehet, hogy épp hátat fordított neki. Bármelyik volt is a helyzet, a lény megfordult, a több nyúlványos részét mutatva felé az egy nyúlványos helyett.
  *BEEP* *BEEP* "Figyelem: ismeretlen biológiai egyed harminc méteren belül. Az egyed nem azonosított. Fokozott óvatosság javasolt."
  Úgy tűnt, mintha a lény Gordont nézte volna, bár szemek nem látszottak rajta, majd halkan morogni kezdett, majdnem mint egy kutya.
  Gordon megpróbált közelebb lépni, mire a lény morgása magasabb árnyalatú lett. Valahogy a maga módján még aranyosnak is tűnt, és Gordon remélte, a változatosság kedvéért ez nem próbálja majd megölni.
  Azután a kezében találta a pisztolyt, csak egy pillanattal azelőtt, hogy a lény megtámadta.
  Gordon kitért a lény ugrása elől, ami egy hangos puffanásban végződött a függőhídon, miközben ő megfordult és a csápok középpontjába célozva tüzelni kezdett, amint a lény feléje fordult, hogy újra támadjon.
  A tár felénél járhatott, mikor a lény visszavonulót fújt. Erre abbahagyta a tüzelést, bár nem volt biztos benne hogy ez tényleg a saját döntése volt, ám a lény néhány méter megtétele után megint megfordult, és köpött.
  A zöld gömböc ívet írt le a levegőben, és ott csapódott be, ahol Gordon egy pillanattal azelőtt állt, hogy odébb mozdult volna. A lény felkészült egy újabb köpéshez, de nem tudta befejezni, mert Gordon a szájába ürítette a tár tartalmának maradékát.
  A lény megingott, felnyüszített, mint egy megvert öleb, majd mozdulatlanul terült el a földön.
  Gordon újratöltött, és a fegyver visszakerült a helyére.
  Megint megtörtént. Felbukkant egy ismeretlen fenyegetés, ő pedig elintézte anélkül, hogy egyáltalán tudta volna, mit is tesz tulajdonképpen. Az összecsapás után pedig megint jelentkezett az a ridegség, és holttest iránti érdeklődés teljes hiánya.
  De ezúttal Gordon ellent akart állni az érzéseinek, ezért megközelítette a lényt, és miközben teljes, és természetellenes érdektelensége megpróbálta rávenni arra, hogy forduljon meg és menjen tovább, megfordította.
  Nincsenek nemi szervek - gondolta, mikor megpillantotta a lény alsó felét - Sem egyéb látható külső szerv. Csak a sima bőr, és két rövid, tömzsi, karmos láb.
  Hogy mi alapján vélte tudni mindezt, azt azonban egyáltalán nem is sejtette.
  Végül természetellenes érdektelensége csak eluralkodott rajta, így felegyenesedett, miközben agyát vallatta további információkról a lénnyel kapcsolatban. Szinte megmagyarázhatatlan érzéssel töltötte el, hogy kíváncsi valamire, amiről máris többet tud, mint gondolta volna.
  Mivel úgy érezte, az egymással hadakozó gondolataitól lassan becsavarodik, egyelőre ejtette őket, és elindult a helyiség másik oldala felé. Még alig hagyta el a vezérlőberendezést, mikor megérezte, hogy a híd megroggyan a lába alatt. Hátrébb lépett, és leguggolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a rácsot. Az a hely, ahol a lény őt elhibázó köpése landolt, teljesen átolvadt, és a lyuk lassan nőtt, ahogy a sav tovább oldotta a fémet.
  Azonban ez a felfedezés is teljesen hidegen hagyta. Mélyet lélegezve állt fel, így a bűzös levegő megint felfedezőútra indult tüdejében.
  Ez utóbbi elhamarkodott tettéért átkozva magát, gyorsan elhagyta a helyiséget az érkezésével ellentétes oldalon, abban a reményben, hogy a következő helyiségben már a szervizfelvonó várja.

4. Irodai munka

  Gordon a szervizliftből kilépve a pokolban találta magát.
  A karbantartó helyiség falainak nagyobb részét szétvetette a robbanás, így a maradványokon átnézve láthatta, hogy odakint minden romokban hever. Az álmennyezet paneljeinek nagyobb része érzékeny búcsút vett a tartókerettől, láthatóvá téve így a mindeddig általuk elrejtett különféle kábeleket, melyek némelyike kettévágva lengedezett a padló fölött, miközben a rajtuk levő nagyfeszültség hatására sűrűn szikrákat szórtak mindenfelé.
  A kinti falak többsége azért nem volt olyan rossz állapotban, mint a karbantartó helyiségé, bár néhányon látszottak repedések. Jobbára azonban inkább tűzharc nyomait viselték magukon, és némelyiken friss vérfoltok is éktelenkedtek, amiket vissza lehetett követni a vér nem messze heverő egykori tulajdonosaiig. Ezen kívül felborított asztalokból, iratszekrényekből, és írótáblákból összerótt barikádok álltak mindenfelé.
  Az egyetlen fényforrást a szükségvilágítás, és a csendesriasztó jelzőfényei jelentették, az egész hely mintha vörös ködben úszott volna.
  Gordon épp az egyik barikád mögé érkezett a karbantartó helyiségből. Szörnyű csend nehezedett a környékre, melyet csak a hol a sima padlón, hol faforgácson, hol pedig vértócsákban taposó csizmájának hangja tört meg néha.
  Úgy egy tucatnyian lehettek a barikád mögött; néhány tudós, az elmaradhatatlan fehér laborköpenyben, a többiek pedig őrök, még mindig fegyvereiket markolva. Gordon lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye őket, és azt kellett látnia, hogy legtöbbjükön nem golyó- vagy karomnyom látható, hanem mintha megégtek volna. Az égésnyomok leginkább az arcra, és a has tájékára összpontosultak.
  *BEEP* *BEEP* "Figyelem: ismeretlen biológiai egyed harminc méteren belül. Az egyed nem azonosított. Fokozott óvatosság javasolt."
  - GRGZXDIEXZED - hallatszotta a háta mögül torz motyogás, mire felkapta az egyik őr töltött rohampuskáját, és megfordult.
  Azután csak állt, tátott szájjal.
  Látott már ilyet, de hol? A lény leeresztette a karjait, úgy, hogy az ujjai majdnem a padlót érintették, mire egyre erősödő szikrázás kezdődött, ahogy a lény újra emelni kezdte a kezeit. Minden egyes ujjából egy-egy miniatűr zöld villám nyújtózott a padló felé, és mielőtt Gordon reagálhatott volna, a lény már teljesen fel is emelve a kezeit rámutatott, mire egy, a ruhája mellrésze előtt bekövetkező robbanásszerű jelenség vágta földhöz.
  *BEEP* *BEEP* "Figyelem: súlyos áramütés érte. Giroszkópok leálltak - újraszinkronizálás folyamatban." *BOOP* *BOOP* "Reaktív pajzs hatvan százalékon, stabilizálódik."
  *BEEP* *BEEP* "Az egyed besorolása: ellenséges. Különleges elővigyázatosság javasolt. Giroszkóp-újraszinkronizálás sikeres. Károsodás elhanyagolható."
  A lény közelebb futott, majd megint elkezdte leereszteni a karjait. De ezúttal Gordon átváltott egy kapcsolót a kezében tartott puskán, és meghúzta a ravaszt. Egy sor üres hüvely röppent ki a töltényűrből, és ért földet halk koppanásokkal szertepattogva, ahogy a sorozatlövésre állított fegyver megszórta ólommal a lényt. Az zöld vért fröcskölt szerteszét, és szétlőtt mellkassal összeroskadt.
  Gordon újratöltött, majd arra eszmélt, hogy a puska már vissza is került a tárolójába.
  Ez volt a negyedik alkalom. De most fáradt volt.
  Belefáradt abba az ismeretlen eredetű tudásba, amivel a fegyverekről, és az ellenségeiről rendelkezett.
  Abba, hogy nem tudta, miért nem kíváncsi arra, mi is volt az a lény, és hogy honnan tudta, hogy az imént egy tizenkettes kaliberű Smith & Wesson CAWS sörétes rohampuskát sütött el. Ezúttal nem egyszerűen csak kétségbe esett, de dühös is volt. Tudni akarta, miért tudja, amit tud, és miért nem akarja tudni, amiről nem vesz tudomást.
  Valaki jó néhány válasszal tartozott neki. De ki lehetett az?
  - Már tudom is...
  Dühösen tolta szét maga előtt a rögtönzött barikádot, mikor végre rájött, ki lehet az, akivel érdemes volna beszélnie.

  - Alfa vezér, van itt pár másodlagos célunk.
  - Rendben, Alfa három. Gondoskodjanak róluk.
  - Nyugtázva. Vétel és vége.
  Csak egy órája voltak még a D szektorban, de már alaposan befészkelték magukat, kialakítva egy hídfőállást a raktárházban.
  Márpedig ez nagyon helyénvaló is volt így, mert az idegen tevékenység csak erősödni fog, amint nagy N rájön, mi történik tulajdonképpen. Csak abban reménykedett, D tudja, mit csinál. Annyit biztosan tudott, hogy már majdnem mindent megkaptak, amit csak lehetett. De hogy egy GRS?

  Alig valamivel a barikádon túl a földön kívüli villámszóró lények, és az intézet személyzetének holttestei hevertek vegyesen. Gordon dühösen igyekezett nem is törődni velük. A tűzharc nyomairól immár tudomást sem véve sietett tovább egy második folyosóba, út közben átbújva egy újabb sérült kábel alatt, ami szintén nagyfeszültségű szikrákat eregetett mindenfelé.
  Már tudta, kit is keres tulajdonképpen, de azon, hogy hogyan maradhatott életben, csak akkor csodálkozott el, mikor elérte a célját. Mivel az illető életben maradt.
  A felfordított asztal mögött, vérmocskos papírokon egy test hevert, halkan motyogva magában. Nem nézett ki sokkal jobban, mint a többiek, de legalább még lélegzett. És amint Gordon közelebb ért hozzá, azonnal felismerte.
  - Gordon... Ah, Gordon...
  Szemmel láthatóan nehezen tudott egyszerre beszélni, és lélegezni.
  - Mi az ördögöt tett velem, maga nyomorult? Jobb, ha beszél! - mondta Gordon dühösen, de aztán villámcsapásként érte a felismerés, hogy talán ő sem tudja, mi folyik itt.
  - Gordon, sajnálom... Annyira sajnálom. Nem lett volna szabad... Nem kellett volna...
  Tehát lehet, hogy mégis tudta?
  - Mondja el, Kleiner! Mondja el! Tudnom kell, mi az isten történik velem! És maga el tudja mondani, igaz?!
  Gordon megint dühbe jött, miközben az alig lélegző John Kleiner megérintette a mellkasán levő sebet.
  - Tudom, de... Hogyan... Meg kellene... Meg kellett volna... Nem. Nincs idő elmagyarázni, Gordon. ... Már nincs idő... Sajnálom...
  A férfi szemmel láthatóan teljesen össze volt zavarodva, és Gordon csak akkor látta meg az elmeállapotát valamelyest megmagyarázó égést a halántékán, mikor az elfordította a fejét.
  - Legyek átkozott... Átkozott örökre. Te voltál a legjobb. Ti voltatok a legjobbak... De én... Nem, én... - a férfi egy pillanatra elhallgatott - Találd meg a nőt... Találd meg, és mondd meg neki, hogy még mindig szeretem, ahogy téged is szeretlek, Gordon...
  A férfi megérintette Gordon karját.
  - Az én...
  Kleiner még egyszer levegőt vett, de már nem fújta ki többé.
  Gordon felegyenesedett, és lepillantott, dühe sehol sem volt már. Bánathullám csapott le rá, végül visszaereszkedett a földre, hogy eltöprengjen az eseményeken.
  Jonathan Kleiner nem csak az elméleti fizikaprofesszora volt az egyetemen, de jó barátja is egyben. Abban különbözött a többi professzortól, akik legfőképpen a pénzért oktattak, és nem foglalkoztatta őket a tanítványaik sorsa, hogy olyan elhivatottsággal tanította, és tanulta maga is folyamatosan a fizikát, amit Gordon csak csodálni tudott.
  Ő volt a fix pont egész egyetemi élete alatt. Sok jó tanítványa volt a különböző szakokon, de sosem tagadta azt a tényt, hogy Gordon volt az egyik kedvence.
  Gordon emlékezett, mennyire megrázta, mikor eljutott hozzá Kleiner halálhíre. A diplomaosztót teljesen az ő emlékének szentelték, és mindaddig, míg alig néhány hónapja Materas fel nem hívta, és be nem szervezte a Black Mesa tudományos személyzetébe, nem is tudta másként. Csak ekkor szerzett tudomást arról, hogy megy Kleiner sora a C szektor tudócsoportjának tagjaként, de akkor az első dolga az volt, hogy felkeresse, és felelevenítsék a régmúlt időket...
  Mennyire örült akkor az újra megtalált barátnak...
  Az elhomályosulni látszó HUD-on megjelent egy mondat: "Pincér, légy a levesemben! - CSOBB!"

  Sötétség. Csak a sötétség létezett... De mégsem. Volt ott egy hang is.
  - Mennyi... Mennyi ideje vagyok már itt?
  Kinek a hangja ez?
  - Túl régóta. Ideje továbbállni.
  Ez egyértelműen az ő hangja volt.
  *BOOP* *BOOP* "HEV alvási üzemmód kikapcsolva. Másodlagos funkciók újraindítása sikeres. Nagyon biztonságos reggelt kívánok."
  Miközben a szintetizált férfihang beszélt, a sötétség is oszlani kezdett. Utána a vér vöröse következett, de az is elmúlt gyorsan, ahogy a falak mozgásba lendültek.
  - Hová megyek?
  - Nagyon jól tudod te is, hová. Meg kell találnod az Egyetlent.
  - De... Most? Itt? És ha sikerül is, akkor mi lesz? Mit kell tennem? Mondd el, kérlek!
  - Csak figyelj rám továbbra is. Majd megérted.
  A hang elhalkult, ahogy most már teljesen öntudatra ébredve rájött, mi történik. A cél még bizonytalan volt, és bizonytalanok voltak az indítékok is.
  Csak egy mód kínálkozott, hogy fényt derítsen rájuk.

  Majdnem egy óra telt el, mire Gordon maga mögött hagyta az irodákat. Az eredeti feladatot visszahelyezve a tennivalók listájának első helyére, elmélkedését több kérdéssel, mint válasszal zárta.
  Kleiner azt mondta, tudja, mit tett vele... Meg azzal a nővel, bárki legyen is ő. Azonban ez a tény nem lepte meg különösebben... Bár azt is figyelembe véve, hogy Gordon bizonyos dolgokról nagyon is sokat tudott, ez talán valóban nem is volt meglepő.
  Ami azonban még furcsább volt, hogy Kleiner hogyan maradt életben. Gordon alaposabban megvizsgálta a testet, és rájött, hogy a halántékán levő seb tulajdonképpen nem is égésnyom, hanem inkább véraláfutás. Nem valami súlyosabb koponyasérülés nyoma, csak felületi bevérzés, ami két kis pontból indult ki. Az a két fecskendő, amit az iroda átkutatása során talált, üres volt ugyan, de használt. Mi az ördögöt csinálhatott Kleiner egész idő alatt? És vele mit tett? De ami talán a legfontosabb, mik voltak azok a különös lények, amelyek szabadon kóboroltak az építményben?
  Ez az egész egyre inkább olyan jelleget öltött, mint azok a régi tudományos-fantasztikus filmek, amiket még fiatalabb korában látott. Sosem szerette igazán a sci-fit, inkább a valódi tudomány érdekelte; bár azt a ruhát, amit épp magán viselt, a legtöbben simán a sci-fi kategóriába sorolták volna.
  Gordon sóhajtott, és mivel más teendője itt már nem volt, elindult a raktárház felé, a ruhája segítségét véve igénybe az eligazodáshoz. Ugyanis időközben azt is kiderítette, innen nem lehet kapcsolatba lépni az intézet többi részével; a számítógépek működtek ugyan, de azt jelezték, hogy nincs kapcsolatuk a hálózattal, mivel a D szektort is jelentős mértékben érintették a baleset következményei. A tartalék hálózat pedig nem válaszolt, mintha nem is létezett volna.
  Így a felszín elérése maradt az egyetlen reménye.
  Az irodarészleg immáron megint csendes volt, csak a léptei, és néha a meghibásodott berendezések egyike-másika csapott halk zajt. A mészárlás teljesnek tűnt, de Gordon remélte, néhány tudós talán még rettegve bujkál valamelyik kisebb irodában, attól tartva, hogy ő is a rémségek egyike.
  A károk egy ideig valamivel enyhébbnek tűntek, de a raktárterület felé közeledve megfigyelhette, hogy megint egyre nagyobb méreteket öltenek. Utánanézve a térképen láthatta, hogy ez a terület tulajdonképpen megint közelebb esik a vizsgálati helyiséghez, mint az eddigiek.
  Mikor jobban megnézte a térképet, arra is rájött, hogy a súlyosabban károsodott területek félkörben helyezkedtek el, melynek középpontjában a vizsgálati helyiség állt. Úgy tűnt, a rezonancia-kaszkád gömbszerűen fejtette ki a hatását: ami bizonyos határon belül volt, komoly károkat szenvedett, ám ez a hatás kifelé fokozatosan enyhült, és már csak kisebb károkat okozott.
  Átvágott egy újabb, félig elpusztult, csendes helyiségen, ami mintha sárgás ködben úszott volna, a levegőben lebegő betonpor és az azt megvilágító szükségvilágítás miatt, ami után már a felfelé vezető lépcsők következtek. Odafent pedig elvileg valamilyen lift várta, amivel feljuthat a raktárházba, bár remélte, hogy talál egy gyalogosan járható útvonalat is.
  Abban a pillanatban, amint rálépett az első lépcsőfokra, meghallott valamit odafentről.
  Határozottan nem emberi jellegű morgás volt, amilyet még nem hallott ezelőtt.
  Még halk volt, de folyamatosan hangosodott.
  Néhány lépcsőfokot feljebb lépett, majd ismét felnézett. Innen már látta a lépcsőfordulót, meg azt is, hogy valami kis sárga dolog mocorog a fordulóban.
  Mikor Gordon észrevette, hogy annak a valaminek karmai vannak, és az egész alsó fele egy hegyes fogakkal teletűzdelt száj, már túl késő volt.
  Azért megkésett próbálkozás gyanánt lebukott, de ez már semmit sem segített. A lény néhány milliméterre a homlokától pattant le az erőtérről, és halkan visítozva esett a földre.
  BEEP* *BEEP* "Figyelem: ellenséges egyed harminc méteren belül. Az egyed ismeretlen ellenséges biológiai egyedként azonosítva. Különleges elővigyázatosság javasolt." *BOOP* *BOOP* "Reaktív pajzs károsodása: elhanyagolható."
  Most a teremtmény alsó része volt látható, amit a HEV erős pajzsa alaposan összeégetett, és a kis dög vergődött és nyekergett. De végül valahogy mégis átfordult, és egy erőtlen sikkantással megint támadni próbált, de ezúttal a Gordon pisztolyából indult lövedék végleg megállította.
  Az ötödik alkalom... De nem, ez most megint más volt. Gordon a kis lényhez lépett, és felemelte a földről, mert kíváncsi volt valamire. Nem is igazán arra, honnan származhatott, hanem hogy miért hasonlított annyira annak a 'C' szektorban látott lénynek a fejére.
  De végül csak visszadobta a földre a lényt, mert az ettől az egyetlen dologtól eltekintve semmi más vonatkozásban nem érdekelte, és tovább sietett az első emeleti pihenőhöz, ahol bugyborékoló hang ütötte meg a fülét jobb felől.
  Egy sarokban, egy nagy vértócsa közepén egy tudós hevert. A feje sárga volt, és pulzált, csakúgy, mint a karjai. Lassan, visszataszítóan, de kétségtelenül...

  - Hogy halad a terv, D?
  - Elég jól. Már jó darabon előrenyomultunk.
  - Helyes. Az ilyenfajta kísérleteket különösképp örömmel fogadjuk...
  A kapcsolat ezzel elbomlott, de D ezúttal nem maradt egyedül.
  G sietett oda hozzá, szemmel láthatóan aggódva.
  - Uram? Uram! Lehetssséges, hogy van még egy problémánk, amivel eddig nem foglalkoztunk.
  - És ezúttal mi az, G? - kérdezte D, mert szokásával ellentétben ezúttal mindenki véleményét hallani akarta a tervével kapcsolatban. Hallani akarta a véleményüket, mert a rázósabb úton végighaladva tanulta meg, hogy még a legapróbb részlet, vagy legvalószínűtlenebb probléma figyelmen kívül hagyása is kudarchoz, és ezzel a halálához vezethet. G viszont elég különös módon mindeddig nem sokszor szólalt meg.
  - Honnan tudhatjuk biztosan, hogy a GRS a szokásos öltözékében lesz?
  A felismerés elég keményen érintette D-t. Ez egy igen komoly probléma volt, amire mindeddig egyáltalán nem gondolt. Hiszen nem szerezhet meg egy GRS-t, ha nem tudja felismerni, hogy amit lát, az éppen az. És mivel a terv nagyobbik része csak azután következhetett, hogy szereztek egy GRS-t...
  - Igaza van... - mondta D, majd egy jó percig töprengett. Egy megoldás akadna, de nem épp a legkellemesebb.
  G már majdnem-mosollyal arcán szólalt meg.
  - Uram, ha ssszabadna javasolnom...
  D közelebb hajolt, hogy meghallgassa G mondanivalóját.

  A kert csendes volt a napnak ebben az órájában, az éjszakai állatok neszeit sem lehetett már hallani. Az alak lassan lépkedett, üres tekintettel nézelődve.
  - Tetszik ez a hely, igaz?
  - Mondanám, hogy igen, de nem mondom. Te pedig tudod, miért nem.
  Kis szünet következett, mielőtt a hang folytatta volna.
  - Sajnálom, de tudod, hogy nem volt más lehetőség. Vagy ez, vagy a halál.
  - Ettől még nem lesz könnyebb a dolog. A kettő már túl sok. Mindig túl sok.
  - A kettő a tökéletes szám. Mindig a tökéletes szám. Mert velem sosem leszel egyedül.
  - És mi van, ha az akarok lenni?
  - Nem fogsz erre vágyni. Bízz bennem.
  Az alak leguggolt, és a még mindig üresen meredő szemekből könnyek patakzottak alá.

  Gordon rosszul érezte magát az undorító módon pulzáló sárga valamiből lecsorgó rózsaszín és sárga nyálka láttán, ami tovább mocskolta a vérfoltos laborköpenyt.
  A jobb kar hirtelen gyorsabb pulzálásba kezdett, majd a váll magasságában a hús szinte lerobbant róla, vér- és nyálkazápor kíséretében, felfedve a furcsán sötét csontot. További kisebb robbanások, és undorító hangok következtek, egészen addig, míg a kézfej is lecsupaszodott, és láthatóvá váltak a párosával összenőtt ujjcsontok, melyek kinyújtva hátborzongatóan hosszúak és vékonyak voltak.
  A másik kar is hasonló átalakulásba kezdett, de mielőtt a folyamat befejeződhetett volna, egy teljes tár kilencmilliméteres lövedék csapódott a lény fejébe.
  Hang nem hallatszott, de az átalakulás lelassult, majd teljesen megállt, végül a lény mozdulatlanul hevert a sarokban.
  Undorát legyőzve Gordon megközelítette a testet. És aznap másodszor, megint kíváncsiságot érzett.
  - Na végre! - suttogta tulajdonképpen magának, de lelkesedése csak addig tartott, míg neki nem gyürkőzött, hogy lefeszegesse a zombi fejét. De nem járt sikerrel, mert bármilyen folyamat játszódott is le köztük, az teljesen egyesítette a kis lényt az emberi koponyával.
  De hát mi a pokol folyik itt? Végül a feszítővasat vette elő, hogy azzal hajtson végre egy kezdetleges belső-szervi vizsgálatot, amiben a ruha hányáselleni szer beadásával segítette.
  Bár nem voltak mélyreható ismeretei az ember belső szerveit illetően, de odabent minden nagyjából rendben levőnek látszott; eltekintve a még mindig mindenfelé mocorgó kis sárga férgektől.
  A látvány túl soknak bizonyult, és miközben Gordon felállt, az undor majdnem megnyerte a csatát a hányásellenes szerrel szemben. Lehunyta a szemét, és megpróbálta kizárni magából a borzalmas látványt.
  Nem sikerült neki, de legalább mikor újra kinyitotta a szemét, észrevette a bal felé mutató nyilat a falon, fölötte a felirattal: "D szektor raktárház".
  Be kellett végeznie a feladatát, mert nem csak a saját élete volt a tét. A gondolat, bár nem sokat, de mégis erőt adott neki, így útnak indult a nyíl által mutatott helyiség felé.
  Odabent minden eddiginél több volt a törmelék, ez volt a 'C' szektorhoz legközelebb eső terület. Átbotorkált az itt heverő néhány test között, némi megkönnyebbüléssel nyugtázva, hogy ezek egyike sem volt fertőzött. Tehát bármik voltak is azok a sárga fej-izék, nem volt túl sok belőlük.
  Végre egy jó hír.
  Csak azt remélte, nem találkozik helyettük a korábban látott másfajta lények néhány 'testvérével'.
  Gordon az elpusztult folyosóból egy újabb lépcső aljába ért ki, de a térkép szerint ez már az utolsó volt. Felkapaszkodott a félemeleti pihenőig, de mikor tovább indult volna, egy fehéres színű, de nem laboröltözéket viselő férfit vett észre a következő emeleten.
  - Hé...? - kiáltott oda Gordon a férfinek, de csak egy pillanatig láthatta, mivel az futva hagyta el az emeleti pihenőt. Gordon a nyomába eredve száguldott fel a lépcsőkön, de értékes másodpercekkel lemaradva ért csak fel a férfi után, így a továbbvezető ajtókat már zárva találta, amiken túlról csak gyorsan halkuló léptek hallatszottak.
  A rend kedvéért azért belelőtt a zárba, majd nekifeszült az ajtónak, de az nem engedett. Erre hátrált néhány lépést és lendületből rontott neki, ám az kitartónak bizonyult. Másodjára, majd harmadszor is megpróbálta, de az ajtó rendíthetetlenül állt a keretében.
  Kimerülten adta fel a küzdelmet. A következő pillanatban valami reccsenő hang, egy trillázás, majd egy borzalmas tónusú szintetizált férfihang hallatszott.
  "Figyelem: a D szektor irodai részlegében jogosulatlan behatolási kísérlet történt. Halálos megtorló intézkedés folyamatban."
  Gordon mögött kinyílt egy mennyezeti panel, de ő csak akkor fordult meg, mikor a gépágyútorony már aláereszkedett, és felpörögtek a csövek.

  - ... Szeretlek...
  - Ahogy én is téged.
  Semmi értelme nem volt, ezt mindketten tudták.
  - Annyiszor próbálkoztunk már ezzel... De te is tudod, hogy nem fog valóra válni...
  - Dehogynem. Miért ne válna?
  - Mert... Mert én egy szörnyeteg vagyok. És mit tehet egy szörnyeteg a tökéletességgel szemben?
  - Mindent. Csak keresd meg az Egyetlent, és meglátod.
  - Láttam már. Semmi érdeklődés, semmi barátságosság. Semmi. Egyáltalán semmi.
  - Megváltoztak a dolgok, te is tudod. Te is megváltoztál. Nem is egyszer, mint minden más.
  Az alak ezután csendben haladt tovább a romos folyosón.

  - A nőnek semmi nyoma?
  - Semmi, asszonyom. Sajnálom.
  Az idősebb nő dühösen nézett körül. A dolgok a terv szerint haladtak, azt a két kakukkfiókát kivéve. A férfi halott volt, ez már biztos, de a nő... Egy órája semmi jelet nem észleltek felőle, és ez rossz jel. Megfordult, hogy megnézzen egy másik monitort, és közben megnyomta a mikrofon kapcsolóját.
  - Hogy állunk?
  - Nagyszerűen, asszonyom. Még két óra, és megkezdjük az előzetes működőképességi eljárásokat. A teljes működőképesség elérését tizenkét órán belülre várjuk, legfeljebb.
  - Próbálják levinni hatra. Szükségünk lesz rá, mielőtt még túlságosan előre jutnának.
  - Igen, asszonyom.
  A kapcsolat lezárult, a nő pedig újra gondolataiba merült.

  - A szektorbeli idegen aktivitás szintje még mindig ismeretlen. Legyenek készenlétben, emberek.
  Az Echo osztag feladata volt a legnehezebb: a külső határvonalon járőröztek ellenséges erőket keresve. Néhányan közülük egész messzire behatoltak arra az ismeretlen területre, amit az irodarészleg romjai jelentettek, és megkezdték azoknak az ostromelhárító eszközöknek a telepítését, amelyek lehetővé teszik majd számukra, hogy idővel elfoglalják az egész szektort.
  Néhányuknak olyan volt ez az egész, mint egy sakkjátszma: áldozz fel egy gyalogot, hogy elkaphasd a királyt, zavard össze az ellenfelet, meg más efféle szarság. De a helyzet az volt, ő nagyon jól tudta, mi a lényeg: meg kell találni a megfelelő pozíciót, ahonnan az ember lesújthat az ellenfélre. És ez a pozíció nem mindig az a híres 'fölötte és mögötte' volt.
  - Osztag, célpontom van! Ismeretlen biológiai nyavalya a lépcsőház első emeletén! De mi az isten lehet ez? Az eligazításon szó se volt fekete-narancssárga, pisztollyal rohangáló emberszerű izékről...
  Alfa vezér erre nagyot sóhajtott. Jól gondolta, az osztaga még sosem látott HEV-t, a narancsszín meg egyébként is nagyon ritka volt köztük.
  - Alfa vezér hívja Echo ötöt, jelentést, vétel.
  - Itt Echo öt, uram! Érintkezés feltételezett ellenséges lénnyel a...
  - Tudom, Echo öt, nekem is van fülem. Amit látott, az egy négyes sorozatú HEV volt, valószínűleg valami okostojáson, aki épp szuperhőst próbál játszani. Mire vár még, adjon neki. Vétel és vége.
  Ezzel most ellesznek egy darabig.
  - Mi a...?! Újabb...
  Hatalmas elektromos kisülés hallatszott a rádión át.
  - Tűz, tűz! TŰZ!
  - Echo hét elesett! Szerkezeti kár! Szerkezeti kár!
  Ezután számos lövés hallatszott. Alfa vezér a fejét fogta, mikor rájött hol állomásozott Echo hét és nyolc, mikor az első következmények kezdtek itt is megmutatkozni.
  Úgy látszik, mostantól húzósabbá válik a dolog.

  A gépágyú szinte ugyanabban a pillanatban le is állt, ahogy felpörgött, de nem húzódott vissza, csak ott lógott alá odafentről. A következő pillanattól kezdve Gordon nem láthatott semmit, mert kialudtak a fények, biztosan valamilyen áramellátási hiba lépett fel. Hálát adva az égnek a váratlanul jött segítségért, bekapcsolta a ruhába épített lámpát, aminek telepei közben feltöltődtek
  Még egyszer próbát tett az ajtóval, de a helyzet változatlan volt. Úgy tűnt, kerülő utat kell keresnie.
  Amint a kerülőút gondolata felötlött benne, a ruha HUD-ja azonnal ellátta jelenlegi környezetének térképével, amin a célját villogó vörös pont jelezte, jelenlegi helyzetét egy narancssárga jelzés, és két különböző lehetséges útvonal is feltüntetésre került különböző színekkel jelölve. Mivel ekkorra már úgy érezte, mindent látott, Gordont különösebben meg sem lepte ez az újabb bámulatos tulajdonság, egyszerűen csak szemügyre vette, majd gyorsan el is vetette a vörössel jelölt útvonalat, ami idáig vezette, és helyette a másikat, a zöld jelzésűt választotta.
  Az az útvonal a lépcsőház aljából indult, áthaladt néhány folyosón, majd a szellőzőrendszerben folytatódott. Hát - gondolta - ott legalább nem lesz büdös. Ezzel útnak indult lefelé a lépcsőn.
  Az irodai részleg most még csendesebb volt, mint korábban; az áramkimaradás elcsendesítette az összes berendezést, és most csak a léptei hallatszottak, ahogyan lefelé ereszkedett a lépcsőházban, felkészülten bármilyen, mindeddig nem látott rémségre.
  Mikor a lépcsőfordulóba érkezett, gondosan ügyelt arra, hogy lámpája fénye elkerülje a halott majdnem-zombit, és körülnézett, hogy megtalálja a keresett ajtót. Rá is bukkant hamarosan, egy újabb holttest után: az ajtó sötétvörös volt, és egy kis ablaktól eltekintve teljesen jellegtelen. Belépett rajta, és a következő pillanatban a kezében találta a pisztolyt. Megtorpant, hallgatózni kezdett, de a saját lélegzetén kívül semmit sem hallott. Tett néhány lépést, majd megint fülelt.
  Továbbra is semmi.
  Igyekezett nyugodt maradni, legalábbis amennyire 'rossz énje' lehetővé tette ezt számára, és a pisztolyt a kezében tartva követte a HEV útbaigazítását a kanyargós, zegzugos folyosókon át. Lámpája fényköre jobbra-balra lendült, időről időre megvilágítva egy repedezett falat, egy vértócsát, vagy egy holttestet.
  Az utolsó sarkon fordult be mielőtt egy nagyobb helyiségbe ért volna, ott találkozott vele. Egy újabb szörnyeteg, neki háttal.
  BEEP* *BEEP* "Figyelem: ellenséges egyed harminc méteren belül. Az egyed ismeretlen ellenséges biológiai egyedként azonosítva. Különleges elővigyázatosság javasolt."
  Egy kicsit sem érte váratlanul a találkozást, tekintve, hogy már hosszú ideje teljes készenlétben állva haladt. Gyorsan tüzelni kezdett rá, mielőtt a lény egyáltalán még rájöhetne, hogy honnan érkezett a támadás, de mikor úgy a tár felénél járhatott, a pisztoly csak egy száraz csettenést hallatott.
  "A lőszer elfogyott."
  Sejthette volna...
  Ahogy a fölöttébb zabosnak tűnő bestia megfordult, Gordon a padlóhoz fagyott a rémülettől, és képtelen volt bármit is tenni, miközben az az izé megtette a köztük levő rövid távolságot.
  'Neki' pedig semmi nyoma. Talán 'rossz énje' magára hagyta? A lény gyorsan meglendítve bal karmát, megkarmolta Gordont, aki hátratántorodott ugyan, de nem esett el.
  *BOOP* *BOOP* "Reaktív pajzs ötvenöt százalékon, stabilizálódik."
  A lény ezután jobb karját készítette a következő ütéshez, de egy, az arca közepén levő szemére mért erős ütés megállította. Gordon megfürdött egy zöld nyálkazuhanyban, és csak ekkor vette észre, hogy a feszítővas ott van a kezében.
  A lény hátborzongatóan torz sikollyal omlott a földre Gordon természetellenesen üressé vált tekintete előtt, és ott vonaglott tovább.
  A vonaglás lassan lelassult, végül teljesen abbamaradt, és a lény mozdulatlanul hevert egy zöld nyálkatócsa közepén.
  Gordon minden sajnálat nélkül pillantott le a testre. 'Rossz énje' megint egyszer megtette... Azt kívánta, bár beszélhetne vele valahogyan, hogy megmondhatná neki, mikor maradjon nyugton, vagy mikor, és hogyan támadjon.
  De legfőképpen azt kérdezte volna meg tőle, hogy mégis mi a francot keres pont az ő fejében?!
  Még mindig kissé zavartan közelítette meg a következő ajtót, ami furán nagy volt, nem olyan, mint az eddigiek a részlegben, és sokkal nagyobb kilincs volt rajta. Lenyomta, és maga felé húzta az ajtót, majd megborzongott, a mögötte levő helyiségből kiáradó hidegtől. A ruha klímarendszere gyorsan alkalmazkodott az alacsony hőmérséklethez, és Gordon, kissé vonakodva ugyan, de belépett a hűtőkamrába.

  - Elvesztettem a kapcsolatot, uram. Most már semmi nyoma, vétel.
  - Akkor hagyja, Echo öt. Fejezze be az eredeti feladatát, és térjen vissza a bázisra. Vétel, és vége.
  Egy HEV. Igen, egy HEV ijesztett rá a társára. És még ő hitte, hogy ideges... Leguggolt, és úgy tíz centivel a padló fölött a falra rögzített egy nagyjából téglatest alakú, középen egy nagy lencsével ellátott tárgyat. A szerkezet csattant egyet, majd halk hangot kezdett kibocsátani. A lencse fókuszba állt, miközben a hang egyre magasabb tónusú lett, végül egy rövid sípjel jelezte, hogy a lézer-gyújtású fali akna működésbe lépett, a mellmagasságban elhelyezett ikertestvére alatt.
  Ha valami élő dolog megszakítja a sugarat... Bumm! Valami halott dologgá válik.
  Végigsietett a folyosón, ellenség után pásztázva MP5-öse célzó-lámpájával. Bal kezében tartott hordozható letapogatója ugyan nem mutatott semmit, de azok után, ami az utóbbi időben errefelé történt, sosem lehetett tudni. A feladata az volt, igyekezzen felderíteni és visszajelenteni az esetleges ellenséges erőket, és hogy csapdákat helyezzen el kulcsfontosságú helyeken. Eddig legalábbis ezzel foglalkozott, de mivel kifogyott a lézer-aknákból, most visszafelé tartott a bázisra, jelentést tenni, és újra felszerelkezni. És bár meglehetősen tapasztalt felderítő volt, az ellenség nem tartozott hagyományos értelemben vett haderőhöz, így nagyon odafigyelt mindenre, ami esetleg korábban elkerülhette a figyelmét.
  Becsusszant egy sarok mögé, előtte és mögötte nem mutatkozott semmi...
  Illetve, egy másodperc töredékéig látszó vörös fénypont valahol előtte, majd semmi. Hibázott a letapogató? Nem, ezek az eszközök a legfejlettebb fajtából valók voltak.
  Kikapcsolta a lámpát, mozdulatlanná dermedt, és szakértő füllel hallgatta az őt körülvevő neszeket, de többi érzékszervével is a környezetét kutatta. Az aknák halk zümmögésén, és saját lehalkított lélegzetvételein kívül mást nem hallott. Ha valami mégis volt a közelében, mestere lehetett a rejtőzködésnek.
  Azután egy fémes, koppanó hang vonta magára a figyelmét, néhány méterrel maga előtt, amit azonnal egy sor hasonló, de egyre halkuló hang követett. Bekapcsolta, és a hang forrására irányította a lámpát, majd azonnal feljebb kapta, hogy megvilágítson vele valami menekülő kék dolgot.
  - Osztag! Ellenséget észleltem!
  Előrerontott, közben átlépve egy ovális tárgyon.
  Robbanás következett, majd rázuhant a semmi.

5. "Ellenséget észleltem!"

  - Akkor, hogy legyen, uram?
  A döntés kimondottan nehéz volt, de nem attól, hogy sok egyéb lehetősége is lett volna. Azért egy pillanatig eltöprengeni látszott, mintha valami végleges megoldást keresne.
  Olyasmit, ami lehetővé tette volna számára, hogy egyszerre megtehesse mindkét dolgot. Csakhogy már vagy tíz órája ezen gondolkodott, és nem talált ilyen megoldást.
  Legalábbis semmi olyat, ami kevesebb időt igényelt volna annál, mint amennyi a rendelkezésükre állt. Mert az időnek nagyon fogytán voltak.
  Mély levegőt vett, mielőtt megszólalt.
  - Engedélyezzék a csapást, és tegyék közzé a hírt.
  A férfi ezzel aláírta a papírt, és egy kék pecsétet ütött rá.
  Atomcsapást mérni a Black Mesára... Ez nem egészen az volt, amit akart, de a legjobb, amivel elő tudtak állni. Az eredeti terv persze az elfoglalása lett volna, de azoknak a valamiféle szörnyeknek a felbukkanása miatt ez a lehetőség többé nem jöhetett számításba.
  És bár a szörnyek kitörésének megakadályozása, és az elfoglalás lett volna a két legfontosabb feladat, az intézmény megsemmisítése egyben két másik célt is teljesített volna, amelyeket szintén nem lehetett másodrendűnek nevezni, legfeljebb az első kettővel összehasonlítva.
  Végül a férfi felhagyott a töprengéssel, mert más dolga is akadt, ezek közül a legfontosabb most éppen az, hogy megfogalmazzon egy meggyőző beszédet, amit holnap reggel fog elmondani a sajtótájékoztatón.
  Ami azt illeti, nehéz munka lesz.

  A gránát mellément. Nos, csak egy kicsit... De akkor is mellé, és nem azért, mert a célpont olyan ügyes volt.
  - Megint... Kudarc. - hajolt le az alak, láthatóan letörten, - Még egy gránátot sem tudok rendesen eldobni... Hogy mondhatod, hogy az Egyetlen...
  - Hagyd a panaszkodást! Erre egyszerűen nincs időnk! - a hang nagyon szigorú volt - Feladatod van! Méghozzá fontos, és nagyon jelentős. Így sem neked, sem nekem nincs időm haszontalan, és teljesen ok nélküli önsanyargatásra. Megtetted, amit kellett, bevált, ennyi.
  - De én... - végül nagy levegőt véve elfogadta a dolgot, - Nem, igazad van. Jobb, ha továbbmegyünk.
  És az alak, kissé botladozva a sötét folyosón, tovább folytatta útját.

  Az első benyomás mindig csalóka. Gordon csak alig öt perce volt a hűtőkamrában, és most már még a ruha fűtőrendszere ellenére is érezte, hogy nagyon hideg van odabent, legalább mínusz ötven fok.
  A padlót vékony jégréteg borította, valószínűleg az ajtó körül lecsapódott víz fagyhatott meg, és a hűtőberendezés halk zúgásán kívül csak a léptei voltak az egyetlen elkülöníthető zaj a helyiségben. Vagyis inkább a helyiségek láncolatában, mert Gordon rájött, hogy a hűtőkamra meglehetősen nagy, és különböző kisebb kamrákból áll, melyeket rövid átjárók kötnek össze. Az alaprajz egy négyszög volt, minden oldalán három kamrával, középütt pedig a terjedelmes hűtőberendezéssel.
  Az egyetlen jó hírnek az tűnt, hogy ennek a területnek volt áramellátása. Ami persze nem is volt annyira meglepő, tekintve, hogy az itt tárolt dolgok valószínűleg rosszul reagáltak volna a hőingadozásra, mindenesetre így legalább a lámpáját kikapcsolhatta.
  A legjobboldalibb sornyi kamrában volt, azok közül is a legelsőben, ahol különféle húsok lógtak alá a plafonhoz rögzített hosszú kampókról. Gyorsan megvizsgálta a húsokat, melyek bár természetellenesen fehérnek tűntek, nem mutatták jelét hőhatásoknak. Érdekesnek tűnt a dolog, de nem volt rá ideje, sokkal fontosabb teendői is akadtak.
  Észak felé indult a következő kamrába, ami szintén tele volt különféle húsokkal, melyek egy dologban hasonlítottak egymásra: nem úgy néztek ki, mintha bármiféle, Gordon által is ismert állatból származtak volna.
  A szellőzőrendszer bejárati nyílása egy kamrával előtte, és egyel balra volt.
  Hirtelen meghallott valamit. Megtorpant, hogy hallgatózhasson, és a halk zúgáson kívül észre is vett még valamit... Majd megint. Határozottan hallható volt. Nem volt sem ütemes, sem állandó hang, inkább valami csattanáshoz hasonló, olyasmi, mikor az ember ide-oda kapcsolgat egy nagy, nehezen mozgó kétállású kapcsolót.
  Nem, igazából nem is mechanikus zajnak tűnt, annál sokkal... Élőbbnek.
  Tett előre néhány óvatos lépést, aztán megint meghallotta. De ezúttal hallott valami mást is.
  Valamit, amitől undor fogta el: csámcsogást.
  Belépett ennek az oldalnak az utolsó kamrájába, ahol a következő folyosó már bal felé indult, hogy majd visszaforduljon a bejárathoz, és öt alakot látott valami fölé hajolni. Mi az ördögöt csinálhattak ezek itt?
  - Erm... Bocsánat... - szólította meg őket. Az egyikük erre felegyenesedett, és felé fordult, így Gordon megláthatta, mi fölé görnyedt az imént.
  *BEEP* *BEEP* "Figyelem: ellenséges egyed harminc méteren belül. Az egyed ismeretlen ellenséges biológiai egyedként azonosítva." *BOOP* *BOOP* "Figyelem: egyenlőtlen esélyek. Elővigyázatosság javasolt."
  Egy test volt az.
  Egy biztonsági őr kék egyenruhás teste... Már ahol még megvolt rajta a ruha, ugyanis hastájékát feltépték, és a vér vörösre festette az egyenruhát, és a padlót a test körül. És a lények, amelyeket Gordon csak most, sárga fejüket látva azonosított az egyik fajta szörnyekként a testből lakmároztak.
  Rosszullétével küzdve Gordon észrevette, hogy a feszítővas ott van a kezében, rápillantott hát.
  Újra meg fog történni. A szörnyre pillantott, ami máris feléje botladozott, majd megint a holttestre.
  Ezúttal nem fog ellenkezni.
  Ezúttal akarta, hogy megtörténjen. Hogy bosszút állhasson azért a szerencsétlen emberért.
  Előre mozdult, úgy érezte, mintha lábai az ő akaratának engedelmeskednének, de tudta, hogy nem így van. Hamarosan már csak kevesebb, mint egy méterre volt a lénytől, jóval karjainak hatótávolságán belül.
  Az megpróbálta megütni, de elhibázta, mivel Gordon elegáns mozdulattal kerülte el a csapást, meg sem torpanva, mintha már jó előre tudta volna, mi fog történni.
  Pedig egyáltalán nem tudta. A szörnycsoport most már a balján volt, de nem közeledett. Sőt, távolodni kezdett tőlük, és aznap először kívánta, bár ne így volna.
  Meg akarta ölni őket.
  Azt akarta, hogy...
  Istenem - gondolta Gordon, ahogy teste ment a maga útján, ismét önállósítva magát. Hát kezdett ő is olyanná válni? Egy vérszomjas szörnyeteggé, mint az a... Része, ami ésszerű énjének utasításait figyelmen kívül hagyta, viszont most is saját akarata szerint mozgatta a lábait?
  A feszítővas egyenes vége közben utat talált a falban levő rács keretének nyílásába. Egy rács? Persze, a feladata. Egy kis mozdulat, a feszítővas most emelőként működik, és a rács már ki is zuhant a helyéből a földre. Gordon egy akrobatikus mozdulattal felszökkent, és bekúszott a nyílásba.
  Néhány méternyit kúszott, majd még mindig négy lábon, megállt a szűk szellőzőjáratban.
  Ennyi volt. Nem repkedtek golyók, nem volt véres harc, nem kerültek újabb holttestek a padlóra.
  Már majdnem megfordult, de aztán rájött, hogy elég nagy ostobaság lett volna. Ha még rossz énje sem tartotta kivitelezhetőnek a dolgot, neki magának ugyan milyen esélye lett volna rá?
  És már megint helyben volt, a rengeteg töprengenivaló között. Mennyi kérdés... Rossz énje talán félni kezdett? Vagy csak a lőszerrel akart takarékoskodni? Esetleg...
  De az előtte levő csatornaszakasz végül emlékeztette a feladatára.
  Miután túl vagyok ezen az egészen - gondolta - lesz egy hosszú beszélgetésem egy pszichiáterrel.
  Miután erre ígéretet tett magának, kúszni kezdett a járatban.

  - Vii-gyázz!
  Alig több mint tíz másodperc alatt az egész század felsorakozott, és teljes készültségben állt. A férfi, akit rangjelzései tábornokként azonosítottak, büszkén nézett végig a sor egyik végétől a másikig.
  - Na jó, fiúk-lányok. Mindannyian tudják, miért vagyunk itt, és azt is, hogy nem fogom túlzottan bő lére eresztett eligazítással untatni magukat. A feladatunk egyszerű: bejutni az A-14-es bunkerbe, elhelyezni a tölteteket, és kijutni, közben nem ejtve foglyokat, nem kérdezősködve, és nem válaszolva a kérdésekre. Világos?
  Az "IGENURAM!" teljesen egyhangú volt.
  - Rendben, helyes... - a férfi rövid szünetet tartott, és idegesen, a lába elé nézve járkálni kezdett.
  - Nézzék, emberek... - nagyot sóhajtott, nyilvánvalóan zavarta valami - Van még valami, amit el akarok mondani. - ekkor megállt, felnézett, és megint végigjártatta tekintetét a sor egyik végétől a másikig.
  - Ezt most játsszák biztonságra. Nagyon biztonságra. Különlegesen erős ellenséges tevékenységre kell számítanunk odalent. Néhány nagyon durva darabra, hátborzongató technológiával, idegenekre, és egyéb alaposan eltolt projektekre, amiket meg lehet kínálni egy-egy gránáttal.
  A sorban állóknak a szeme sem rebbent.
  - Tehát elvárom, hogy erre a küldetésre a mottónk legyenek effélék, mint 'nincs szükség halott hősökre', 'nem kell az egyszemélyes kommandó', meg az egyéb 'legyenek óvatosak' szövegek. Világos?
  Az újabb 'IGENURAM!" ugyanolyan személytelen volt, mint az előző.
  - Rendben. Akkor lássunk neki.
  A tábornok intett, a több mint harminc ember pedig rendezetten beszállt a számukra kijelölt Chinookokba. A férfi szállt be utolsónak, de előtte még az égre pillantott, és halkan így szólt:
  - És Isten legyen irgalmas hozzánk...

  'Mi az ördögnek keltem fel ma reggel?' A kérdés már annyira elcsépelt volt, de Gordon pontosan ezt gondolta azokban a pillanatokban, és bár már nem is egyszer próbálta szétkergetni a fejében gyülekező kérdéseket, nyilvánvaló volt, hogy nem szabadulhat meg tőlük.
  Ezért aztán mostanra többé-kevésbé végleg le is tett a próbálkozásról, és igyekezett egyszerűen csak összegezni az eddigi történetet, de abban még mindig túl sok, és túl nagy lyuk tátongott, amelyeket nem tudott mivel kitölteni. Ilyen volt például a vizsgálati helyiségben rátört hirtelen rettegés az Ethertheltől...
  Igen, a vizsgálati helyiség, ahol az összes nehézsége megkezdődött. Vajon 'rossz énje' állt bármiféle kapcsolatban az Etherthellel? Az utóbbi időben kezdte ezt gyanítani. Ellenben a legtöbb részlet még mindig nem akart értelmes dologgá összeállni, ezért inkább újra a jelenlegi feladatára igyekezett összpontosítani, különösképp arra a problémára, amivel épp szembesült.
  Mikor ellenőrizte a térképet, észrevette, hogy nem mesze attól a helytől, ahol éppen volt, egy nagyobb helyiség következett, valami elosztókamrának tűnt, amin át kellett haladnia ahhoz, hogy tovább juthasson a szellőzőrendszerben.
  Maga a probléma egyszerű volt: mi várta abban a kamrában? Sejtése alapján a legvalószínűbb, hogy egy méretes, és még mindig működő ventilátor lehet ott, készen arra, hogy apró darabokra szabdalja.
  És ezt a félelmét látszott igazolni az is, hogy már egy jó ideje ritmikus, zúgó hang visszhangzott abból az irányból.
  Nekikészülve, hogy megint előbbre kússzon egy darabon a szellőzőben, Gordon megpróbált ülő helyzetbe manőverezni, hogy a ruha mellrészén levő lámpával bevilágíthassa az előtte levő szakaszt. De pár méternél tovább így sem látott előre, addig viszont semmi különöset nem vett észre.
  Végül tovább indult, a ruha tervezőit átkozva, hogy miért nem tudtak inkább egy fejlámpát megálmodni.
  *BEEEEEEP* "Fejlámpa csak a PV390-es kiegészítő sisakhoz jár."
  Elfojtott egy kuncogást; sejthetett volna valami efféle választ. Tovább mászott előre a szűk helyen, ahol megfelelő fényforrás nélkül menet közben nem igazán látott semmit. Persze ez néha jól is jött, most például nem is akarta igazán tudni, mi volt az a puha dolog, amit a kesztyűje alatt érzett, a légakna kemény acélja helyett.
  A visszhangzó zaj egyre erősödött, mikor megint befordult egy sarkon, és a csatornát már kezdte is megvilágítani valami halvány derengés a következő fordulón túlról. Nagyon remélte, hogy sikerül egy darabban átküzdenie magát az előtte álló akadályon.
  Ekkor hallotta meg az újabb hangot.
  Jócskán különbözött a másiktól, és sokkal közelebb levőnek tűnt a mindenhol jelen levő háttérzajnál is. Mikor a hang megismétlődött Gordon megállt. A hang újra meg újra hallatszott, és határozottan elölről érkezett. Megpróbált maga elé világítani a lámpával, de amint olyan helyzetbe küzdötte magát, hogy a fény már egy jó méterrel eléje vetült, látóterét egy szájnak tűnő dolog töltötte be. Tátogott, valami sárga nyálkát nyáladzott, és alig pár centire a szemétől kitartóan rágta, és csak rágta a védőpajzsot.
  A szájban pedig...
  Sem megijedni, sem undorodni nem volt ideje, olyan gyorsan tépte le, és hajította el magától a lényt.
  Becsukta a szemét, hogy megszabaduljon a szörnyűséges teremtmény belsőségeinek elborzasztó látványától. Egyszerűen undorító volt, és csak akkor ismerte fel, hogy mivel is találkozott, mikor a jellegzetes, halk, nyekergő hang megint megismétlődött.
  Ráadásul ez az izé még nem pusztult el.
  Megint feléje ugrott, és Gordon, mert másként reagálni reménytelenül képtelen volt, reflexből elfordította a fejét.
  De a lény nem érte el, és a nyekergés is abbamaradt.
  Egy pillanattal később pedig megérezte, hogy a jobb keze markol valamit. Valami nehezet.
  Ránézett, és a lámpa szórt fényében a feszítővasat látta, az egyenes végével előre. A feszítővason pedig...
  Undorodva rázta le róla valahová maga mögé a hívatlan vendéget, ami egy újabb réteget hagyott a feszítővasat borító, időközben már megszáradt nyálkaréteg tetején, és folytatta útját.
  Legalább ha erre összpontosított, nem kellett arra a rengeteg gyomorforgató dologra, a lényekre, és a nehézségekre gondolnia, amikkel eddig szembesülnie kellett az elmúlt néhány órában. Legalábbis mikor sikerült összpontosítania.
  Tovább kúszott előre, befordult a következő sarkon, és benézett az az után következő helyiségbe. Bárhonnan jött is a zaj, nem ez a helyiség volt a forrása. Végre egy jó hír.
  Óvatosan megfordult, lemászott a járatból, és mikor lehuppant a padlóra, valami elroppant a lába alatt.
  Lepillantott, hogy lássa, mi lehetett az.

  - Alfa vezér, Echo kilenccel megszakadt a kapcsolat!
  - Hallottam, Echo három, köszönöm.
  Ideges volt, sőt, túlontúl ideges, bár az oka megvolt rá. Két embert már elvesztett, és a vége még sehol sem látszott.
  - Bravo, mi a helyzetük?
  - Minden rendben, uram.
  Pont, mint tíz perccel ezelőtt. Egyelőre az ő feladatuk volt a legfontosabb, mivel az egész szektorra kiterjedő energiahiány miatt jelen pillanatban gyakorlatilag csak a rajtaütések céltábláinak voltak jók, ezért a céljuk a tartalék generátorok beindítása kellett, hogy legyen. De azok még nagyon messze voltak attól, hogy biztosítottnak lehessen tekinteni őket.
  Biztosítottnak... Azóta, hogy Echo kilenc meghalt egy már megtisztított területen, ugyan ki tudta volna megmondani, mi számított biztosítottnak, és mi nem? Jelen pillanatban legfeljebb csak reménykedhettek.
  - Bravo egy jelenti: elsődleges célpont látótávolságban.
  - Remek. Intézzék el gyorsan, Bravo!
  - Nem gond, vezér. Nyomd meg a gombot, és... A varázslat véget ér.
  Átkozott Bravo kettő. Fiatal, tapasztalatlan, és vérszomjas... Egy napon drágán meg fog fizetni ezért, ha nem változtat gyorsan a hozzáállásán.
  - Uram, Bravo vezér jelenti: feladat teljesítve. Visszatérünk a...
  - Picsába, az meg mi ott?!
  Több MP5-ös sorozattűz hallatszott a rádióból, amit hirtelen elfedett egy feltöltődő Szolga jellegzetes hangja.
  - Bravo vezér elesett! Bravo vezér elesett! Zabálj ólmot, mocsok!
  Újabb lövések, ezúttal egy teljes automatára állított rohampuskából.
  - Vissza a bázisra, vissza a bázisra! Végrehajtani, AZONNAL!
  Megint a rohampuska hangja, majd újabb feltöltődés. Torz nevetés, távolodó léptek, majd csend.
  Ez így együtt már négy elvesztett ember. Hogy az isten verné meg ezt az egészet.

  Csontok. A padlót csontok borították, mint az, amit az előbb széttaposott.
  És a legijesztőbb az volt az egészben, hogy a csontok hátborzongatóan emberinek tűntek.
  A helyiség ezen kívül azonban teljesen rendben levőnek látszott, számos szellőzőcsatorna futott a plafon és a padló, illetve a falak között, kereszteződve, vagy épp megkerülve egymást. Az a járat, amit keresett, épp átellenes oldalon volt ahhoz képest, amelyikből érkezett, ráadásul nyitva.
  Furcsa... Vagyis egyáltalán nem furcsa, hiszen annak, ami csontraktárnak használta a helyet, jönnie kellett valamerről. Így csak azt remélhette, hogy az a valami nem épp ott tartózkodik, amerre Gordonnak mennie kellett.
  *BEEP* *BEEP* "Figyelem: ismeretlen biológiai egyed harminc méteren belül. Az egyed nem azonosított. Fokozott óvatosság javasolt."
  Na ne! Bekapcsolta a lámpáját, bár ez nem sokat segített a helyzeten, mert egy vörös fényű lámpa már így is megvilágította a helyiséget, és körbepásztázott vele fönt, lent, és maga mögött...
  Semmi. A puska, amit csak most vett észre a kezében, a lámpa fénysugarával együtt pásztázott körbe, majd szorítása valamelyest enyhült a markolaton. Hibázott a ruhája? Ez elég különös volna... De mi nem volt az eddig a mai napon? Tovább pásztázva a helyiséget mindkét eszközzel, Gordon megindult célja felé, ám hirtelen úgy érezte, mintha valami megérintette volna alsó lábszárát.
  Megpróbálta megnézni, mi az, de erre nem maradt ideje, a világ ugyanis hirtelen tótágast állt körülötte.

  Annyira különbözött attól, amit elképzel magának az ember. Bár hogyan lehetne leírni, milyen érzés a halál?
  - Ez itt... Ez már a pokol, igaz? Végre...
  - Nem. Nem vagy halott.
  - Dehogynem. Ezt nem élhettem túl...
  - Nos... Valahogy mégis sikerült.
  - Ki vagy te? És ki vagyok én?
  - Én... - határozott, hosszú szünet következett, mielőtt a hang folytatta, - Én te vagyok.
  - Te? Én? De én... Mi ez, valami eszelős vicc? Egyáltalán nem szórakoztató! Hagyd abba!
  - Nyugodj meg! Minden... Minden rendben.
  - Nincs rendben! Miért zöld színű minden? Mik ezek a buborékok körülöttem? Miért nem tudok mozogni? Ki akarok jutni innen! Azt akarom...
  - Csillapodj! Nyugodj már meg! Tudod, én...
  - Válaszokat akarok! Most, rögtön!
  - Rendben, jól van. Megkapod a válaszaidat. Csak nyugodj meg végre, oké?

  D átgondolta a tervet, amit az imént javasoltak neki.
  - Ez valószínűleg a legértelmetlenebb feladat, amit valaha tőlem kaphat, G!
  - Nincs másss lehetőség, uram. És ez kevésbé vessszélyes, mint az a módssszer, amit ön javasolt.
  - Nos, ezt el kell ismernem. De akkor sem épp a legbiztonságosabb dolog megpróbálni elfogni egy...
  A rádió ekkor megreccsent:
  - Uram, kapcsolat! Osztag, indulás... A szentségit, mi ez az izé?!
  Számos furcsán hangzó lövés hallatszott, melyek mindegyikét valami rövid, sikolyszerű hang követte, majd ezután egy jóval hosszabb, és határozottan emberi sikoltás hallatszott. Ilyen az ő szerencséjük. Arra számítottak ugyan, hogy azok a micsodák átalakultak, vagy mutálódtak az eltelt évek során, csak éppen D abban reménykedett, hogy jobbára ugyanolyan ártalmatlanok lesznek, mint voltak.
  - Gamma három elesett! Osztag, leszedni azt a dögöt!
  D feszülten hallgatta a rádióból érkező újabb, ezúttal eltéveszthetetlenül emberi fegyverekből származó lövéseket, ami alatt azért továbbra is hallhatók voltak azok a másfajta, rövid sikításokkal kísért hangok is. Mikor használják végre a semlegesítőt?
  - Gamma négy, balra, és zárótűz! Gamma kettő, fedezzen, benyomulok!
  Hiszen végül is ez volt a lényeg az egészben. Ha sikerül, már majdnem készen is lesznek. Ha sikerül...
  - Nem tudom sokáig ott tartani. Túl...
  A rádióból rövid időre csak statikus sercegés hallatszott. Ez sikert is, kudarcot is jelenthetett, és D mármár lélegzetvisszafojtva nézett G-re, aki azonban szokás szerint nagyon nyugodtnak tűnt. Hogyan lehet egy ember ilyen higgadt, mikor körülötte dúl a vihar? D persze tudta a választ: ember erre nem volna képes. A zaj elült, és kivehetetlen szavak hallatszottak a rádióból.
  - Küld...ve! ...pont...énk!
  - Gamma, ismételje.
  - ..métlem: kül...tés teljesítve. A célpont a miénk. - nyertek végre értelmet a szavak, és jó híreket hoztak. D megnyugodott, ez volt az első jó hír a mai napon. Egy pillanatra még annak a gondolatával is eljátszott, hogy azok a használhatatlan alakok, akiket a D szektorba küldött, talán mégis csinálnak majd valami hasznosat is, bár ebben már egyáltalán nem reménykedett.

  Annyira sikerült előre hajolnia, hogy ránézhessen a jobb lábára, így láthatta, mi kapta el. A látvány nem volt valami szívderítő: bármi lett légyen is az az izé, mindenesetre nagy volt, vörös, nagyjából hengeres formájú, és akkora szájjal rendelkezett, amibe Gordon feje gond nélkül befért volna. A nyelvéről már nem is beszélve.
  Ugyanis az volt az, ami elkapta, és most a jobb lábánál fogva fejjel lefelé tartotta Gordont, arról pedig, hogy mi fog történni, mikor a szájat a lábától elválasztó jó három méter elfogy, a szürcsölő és nyámmogó hangok ékesszólóan beszéltek.
  Az egyetlen dolog, amiben még reménykedhetett, hogy 'rossz énje' újra akcióba lép. De a távolság gyorsan fogyott, és semmi sem történt.
  Aztán ráébredt: miért ne tehetne ő... Miközben a száj tovább közeledett, lengetni kezdte magát előre-hátra.
  Végül, mikor már csak alig egy fél méter volt a távolság, végre elég nagy lett a kilengése ahhoz, hogy mindkét kezével megtámaszkodhasson a plafonon, így teljes súlyát, valamint a ruha által adott plusz erőt a jobb lábára helyezhette.
  A pattanó hang, amit ekkor hallott, jelezte, elég volt az erőfeszítés. Ám Gordon nagy szerencsétlenségére a gravitáció nem lazsált, egyetlen pillanatot sem késlekedve tette a dolgát, és keményen a padlóhoz csapta Gordont.
  *BEEP* *BEEP* "Figyelem: gravitációs sokk érte. Károsodás: elhanyagolható."
  Tényleg jó nagyot esett, de legalább egyben volt. Bal lábával lerúgta azt a rondaságot a jobb lábáról, és felnézett. Az izé nyekergett, és bíborszín vért csorgatott egy Gordontól nem messze gyűlő tócsába.
  Aztán más dolgok is hullani kezdtek.
  Igyekezett nem is nézni az egymás után a padlóra toccsanó belső szervekre, ám miután felállt, mégis ránézett az előtte levő undorító kupacra.
  Egy kis émelygéstől eltekintve semmit sem érzett.
  Felkapta a támadás során elejtett puskát, és miközben megint igyekezett tisztára söpörni fejét az aggasztó gondolatoktól, elindult a továbbvezető járatban. Persze, mint korábban, az 'agytakarítás' most sem járt sikerrel.
  Miért nem reagált 'rossz énje'? Itt volt még egyáltalán, vagy időközben magára hagyta? Nem, ez utóbbi nem valószínű, hiszen mikor mindennek vége volt, megint ugyanazt a természetellenes érdektelenséget érezte, mint korábban. Ha viszont mégis itt volt még, miért nem avatkozott be? Megbízhatott még benne, vagy a következő szörny, amibe belebotlik, úgy öli meg, hogy esélye sem lesz ellene?
  Rengeteg kétely, érthetetlen dolog, annyi ostobaság... Miközben a járatban haladt, felötlött benne: azért mégsem volna helyes teljesen figyelmen kívül hagyni őket.
  Bár a cél szentesíti az eszközt...
  Tényleg így volna?
  Persze, hogy így van, hogyan is töprenghet ezen?! Az emberi életek többet, jóval többet érnek bármiféle tudományos felfedezésnél! De vajon azoknak az ismeretlen lényeknek az életénél is, amiket önvédelemre hivatkozva oltott ki eddig?
  Befordult a következő sarkon, és meglepetéssel nyugtázta a rátörő világosságot. Odakintről jött, így kimászott a járat végéig, és a padlóra huppant.
  Kicsit még vaksin pislogva nézett körül. Egy csendes folyosóra jutott, ami lehetett volna bármelyik azok közül, amiken eddig áthaladt. Csakhogy előtte most ott volt a tábla: "Raktárházi átjáró", valamint egy balra mutató nyíl, ami egyezett a térképe útmutatásával.
  Ideje útnak indulni.

  A zöld lassan feltisztult, és végre láthatóvá vált a külvilág.
  - Ne! - tépett bele a hang az üres, sötét helyiség csendjébe, mikor az alak rájött, hogy továbbra is mozgásban van.
  - Ne... Nem akarom az emlékeket, kérlek... Állítsd meg őket!
  - Semmit sem tehetek ellenük, ezt te is tudod. Sajnálom.
  - De... A mindenit, akkor legalább ne hagyj elaludni, miközben megyek!
  - Nos... Rendben, ebben igazad van. - úgy hangzott, a hang valóban szégyenkezik - Gyerünk tovább.

  A rádió megreccsent:
  - Uram, a veszteségeink...
  - Tudom, a mindenségit!
  A helyiségben köröző D láthatóan dühös volt, és azon töprengett, most mihez kezdjen. A siker ellenére a csapatok túlságosan szétzilálódtak ahhoz, hogy eséllyel álljanak ellen annak, legalábbis hosszabb ideig.
  - Uram, ssszerintem folytatnunk kellene a terv végrehajtását. Jóval azelőtt végezhetnénk vele, hogy...
  D azonban ügyet sem vetett rá, ehelyett kiviharzott a szobából, G viszont nem követte. Ugyanis nagyon jól tudta, mire készül D, és azt is, hogy semmire sem megy vele. A sovány figura így hát csak állt tovább, azt az öt katonát figyelve, akik a nagy hengert vigyázták. És a hengerben levő veszedelmes, nem-emberi lényt.
  Hamarosan, egy hasonló henger belsejében lesz majd egy nagyon veszedelmes emberi lény is.
  Már csak órák kérdése az egész...

  A legutóbbi események csak tovább szaporították gondjainak listáját, de ez már csak a jéghegy csúcsa volt. Etherthel, a rezonancia-kaszkád, a lények... És persze a 'rossz énje'.
  A rossz én. Nem kéne valami nevet adnia neki? Mert akár megbízható, akár nem, egyértelműen fejének egy elkülönült részében tanyázott, és...
  Az isten verje meg!
  Ezt majdnem hangosan kiáltotta. Hát mégis, mi az ördögöt csinál? Nevet, bármilyen nevet adni valaminek, ami még csak nem is létezik, elég nagy hülyeség. Sőt, még 'rossz énnek' sem szabadna hívnia.
  Hiszen egyértelműen saját magáról volt szó.
  Ő maga volt az, csupán csak reflexből cselekedett, és fel sem tűnt neki, hogy mindezt ő csinálja.
  - Csak a reflexeim, és nem jöttem rá eddig. Csak a reflexeim, és nem jöttem rá eddig...
  Ismételgette egy darabig a mondatot, majd felhagyott a dologgal. Nem sikerült ugyanis meggyőznie magát, így jobbnak látta, ha azt teszi, mint korábban, és folytatja a feladat végrehajtását. Legalább a helyzete mostantól egy kicsit könnyebb lesz, tekintve, hogy talált egy lőszerszekrényt nemrég, és mivel nem vigyázta senki, összeszedett mindent, ami a keze ügyébe került. Bár készlete nem gyarapodott túl sokkal, azért volt vagy száz kilencmilliméteres lőszere, és nagyjából ugyanennyi patronja a puskába, valamint öt kézigránátja, amik most a ruha egy másik zsebében rejtőztek.
  Már nagyon megközelítette a raktárházat, a zöld útvonal, amit követett, véget is ért a pár méterre kezdődő folyosó utáni nagyobb helyiségben. Kocogva tette meg a hátralevő távolságot, csendben kinyitotta az ajtót, és bekukucskált. Senki.
  A folyosó jóval szélesebb volt, mint az eddigiek, sőt, igazából már nem is volt folyosó kinézete. A falakat eldolgozatlan, nyers felületű beton alkotta, nem úgy, mint a többi folyosónál, a közepén pedig egy emelőkocsi állt elhagyatottan, rajta egy méretes ládával, valamivel előtte pedig két-két nagy fémajtó mindkét oldalon.
  Szinte már izgatottan közelítette meg a bal oldalon levő távolabbit, amin a következő felirat állt: "Raktárház, B átjáró"
  Igazi megkönnyebbülést érzett, mikor megnyomta a mellette levő zöld nyitógombot, és végre beléphetett. A raktár hatalmasnak tűnt, a falakat sehol sem látta, mert minden irányban ládák zárták el a kilátást, de nem sokkal előtte egy szürke betonoszlop állt, rajta több táblával. Gyorsan átfutotta őket, és meg is találta azt a jobbfelé mutató jelzést, amin ez állt: "A felszínre"
  - Na végre.
  Jobbfelé észrevett egy rövid átjárót a ládák között, ami egy nagy lifthez vezetett, aminek nyitott aknáján át egy másik raktárba lehetett átlátni, ami sokkal kevésbé volt megrakva.
  A padlószint eléréséhez vagy hat métert kellett volna ugrania, a liftet pedig járművek mozgatására tervezték, így másik utat kellett keresnie. Valamivel odébb azonban talált egy kis beugrót, ahonnan egy fémből készült galéria indult ki, ami pedig, ahogy végigkövette a tekintetével, a helyiség sarkában balra fordult, majd egy lefelé vezető létrába torkollott. Már majdnem fellépett a galériára, mikor beszédet hallott odalentről.

  - Asszonyom, lehet, hogy behatolók vannak a Lambda részlegben. Úgy tűnik...
  - Tudok róla. Majd később foglalkozunk velük.
  Miután egy intéssel útjára küldte az ügynököt, az idősebb nő megnyomta a rádió gombját.
  - Állapot?
  - Jó, asszonyom. Az egyes egység teljesen üzemképes, három, vagy négy órán belül készen lesz a hang-szintézis, és...
  - Annyi időnk nincs! Küldjék be most azonnal.
  - Ahogy óhajtja, asszonyom.
  A kapcsolat lezárult, ő pedig elmosolyodott, pedig ilyesmin elég ritkán lehetett rajtakapni. Pedig csak a sorson mosolygott, hogy milyen fura játékba kényszeríti bele: egy hibát kell kihasználnia, hogy elfoghasson egy másik hibát, amivel pedig valaki más hibáját kell kijavítania. Azt kívánta, bár lett volna egyszerűbb módja... De tudta, hogy ezt a problémát csak a nő tudhatta hatékonyan megoldani.
  Ha még életben van.
  És hajlandó együttműködni.

  Lenézve két tudóst láthatott, a szokásos fehér laborköpenyben, amint a létra irányából egy harmadik, szintén fehéres, de más kinézetű öltözéket viselő alak felé sietnek.
  - Hála Istennek, hogy itt van!
  - Nem mi vagyunk az egyetlen túlélők, hozzon több embert!
  - Sebesültek is vannak. Hívjanak orvosi osztagot is!
  A két tudós izgatottan igyekezett túlkiabálni egymást, de ez érthető is volt.
  Megérkezett a segítség!
  Kalandos utazása a végéhez közeledik. Egy pillanatra felötlött benne: vajon tényleg jó-e, hogy máris véget ért, de gondolatait egy automata géppisztoly tüzének visszhangja kergette szét.
  Közelebb lépett a galéria széléhez, hogy jobban leláthasson, és ha kell, célozhasson, mert a jelek szerint megtámadták őket.
  Amit azonban megpillantott, az legalábbis rémisztő volt. A fehér ruhás férfi, akiben Gordon csak most ismert fel egy katonát, lelőtte a tudósokat, akik most egy-egy vértócsában hevertek a lábai előtt.
  Dermedten állt, nem is tudta, hogy a megrázkódtatás, a rémület, a szomorúság, vagy bármi más miatt-e, de képtelen volt mozdulni. A katona eközben ráérősen a létra felé indult, csakúgy, mint Gordon, aki alig tudomást véve erről, szintén arrafelé araszolt, olyan halkan, amennyire azt a fém galéria lehetővé tette.
  Odaérve még mindig dermedten lenézett, nagy meglepetést okozva ezzel a katonának, aki időközben elkezdett felmászni a létrán, ám Gordont meglátva gyorsan célra emelte fegyverét, és megeresztett egy rövid sorozatot, mielőtt a rázuhanó narancssárga-fekete tömeg a padlóra sodorta.
  Gordon dühös volt, nagyon dühös. Nem igazán tudta, mi váltotta ki belőle az érzést, de nem is érdekelte. Rávetette magát a férfira, magával sodorta, majd felpattant, és tett néhány lépést előre, hogy utána megforduljon.
  A férfi életben volt, és bár kissé szédelgett, azonnal felnézett, majd Gordonra emelve a géppisztolyt, tüzet nyitott, miközben a legközelebbi ládahalom felé kezdett hátrálni.
  *BEEP* *BEEP* "Ellenséges földi egyed." *BOOP* *BOOP* "Pajzserősség csökken."
  Ez nem volt meglepő, tekintve, hogy Gordon a tűzvonalban nyomult előre.
  - Fordulj már fel, nyomorult!
  A férfi szavait még a gázálarcon, és a fegyver hangján keresztül is tisztán értette.
  Eddig harminc lövés. Gordon, maga sem tudta, hogyan számolta őket.
  Egyre közelebb ért hozzá, a férfi háta most már majdnem a ládahalomnak szorult. A ruha magyarázott valamit, de Gordon nem figyelt rá.
  Negyven lövés.
  A feszítővas Gordon kezében termett, szemeiben a düh lángja lobbant. A férfi ekkor megbotlott, majdnem elesett, és az utolsó néhány golyó elvétette Gordont.
  Ötven lövés, majd egy csettenés. A lőszer elfogyott.
  A katona pánikba esett, és minden erejét beleadta a Gordon arca felé indított ütésbe. Ő azonban szemrebbenés nélkül hárított, majdnem eltörve a férfi karját a feszítővassal. Az ütést rúgások követték, de nem értek célt. Ezután Gordon rúgott olyan erősen, ahogy tudott, és lágyékon találva a férfit, a padlóra küldte.
  - UUNGghhh... Segítség... Az istenit, segítsetek!
  A férfi talán rádión át kiabált valakinek, de Gordon nem törődött vele, ahogy a ruhájánál fogva szinte természetfölötti erővel felkapta, és a ládákhoz csapta a katonát, majd lerángatta róla a sisakot, és a gázálarcot, amelyek alól egy ziháló, izzadt arc bukkant elő.
  - Ne... Ne öljön meg... Kérem...
  Gordon a földre ejtette, a ziháló férfi pedig ott maradt, ahová esett, miközben Gordon otthagyta.
  - Köszönöm... Köszönöm... Köszönöm...
  Ekkor Gordon egy mármár állatias mordulással megfordult, rárontott, és lesújtotta a fejére, egyszer, kétszer, háromszor...
  Újabb mordulás, majd további csapások; négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc... Már botladozott, de bevitte a tizediket is.
  Végül elhátrált attól a véres halomtól, amivé a katonát tette. A test arca felismerhetetlen volt, koponyája teljesen szétzúzva...
  Botladozva hátrált el, tekintetét fogva tartotta a borzalmas látvány. Kezéből kifordult a feszítővas, majd Gordon eszméletlenül omlott a padlóra.

  - Azt vegyék tudomásul, hogy ez egy bonyolult műtét, és nem...
  - Nem garantálhatja a sikert. Tudom! Már egy tucatszor elmondta, ideje, hogy hozzákezdjen!
  D türelmetlen volt, mint általában. Tudta, hogy a műtét bonyolult, de azt is tudta, hogy nem tart tovább tíz percnél, plusz az utólagos kondicionálás.
  A méretes hengert bioszuppresszív géllel töltötték fel, ami mozdulatlanságra kárhoztatta a lényt. Csak a fejét hagyták ki, arra ugyanis szükség volt a műtéthez. Miután felmászott a néhány lépcsőfokon, az orvos kinyitotta a felső fedelet, és mély lélegzetet véve a maszkon át, kézbe vett egy ceruzát, hogy bejelölje a vágások helyét a koponyatető eltávolításához.
  Ezután D-re és G-re nézett, akik ridegen bámultak vissza rá a vastag üvegtábla túloldaláról.
  Így aztán folytatta. Felvette a szikét, és gyengéden bemetszette a barnás bőrt a ceruzavonal mentén. Utána kissé remegő kézzel váltott át a lézeres csontvágóra, és azzal is gondosan követte a jelölést. A sárgás vér csak ekkor kezdett szivárogni a vágásból.
  Még egyszer kipillantott a továbbra is kifejezéstelen arccal figyelő D-re és G-re, majd két kézzel megragadta, és leemelte a koponyatetőt, amit elhelyezett egy tartóban, majd az elektródákért nyúlt.
  - Ez fájni fog... - suttogta, mintha a lény hallhatta volna, majd az elektródák elhelyezésre kerültek a lény agyának elülső, és középső lebenyeiben.
  Egy másodperccel később, mikor az összes idegpályáját egyszerre érte inger, a lény szemei, és harmadik keze megmozdult, pedig fel biztosan nem ébredhetett. De egy biztos volt: szenvedett, és jobb volt sietni, mielőtt az agya feladja a küzdelmet.
  Felvett egy kis szerkezetet, amit csatlakoztatott a látóközpont kivezetett szinapszisaihoz, majd beütött néhány parancsot a jobb kezénél levő billentyűzeten. Ellenőrizte az eredmény, és meglepetten vette tudomásul, hogy máris működik minden, a műtét sikeres volt. Így végül kiemelte az elektródákat, és megkezdte lezárni a koponyát.
  - Nos...? - dördült D hangja a hangszórókból.
  - Kész van, és működnie kell. Remélem...
  - Én is azt tenném. Foltozza be, és vigyék át... Átnevelésre.
  D elmosolyodott, G azonban nem mutatott érzelmeket.

  - Miért vagyunk itt?
  - Át kell jutnunk ezen a területen, hogy elérjük az Egyetlent. Csak figyeld, amit mondok.
  - Nem fogom. - vetette meg a lábát az alak.
  - Kérlek, ne... Egyszerűen nem érted, milyen...
  - Nagyon is értem! Értem, mire akarsz rávenni. De én nem vagyok hős, és nem fogom átküzdeni magam mindenen odáig, hogy megmenthessem a helyzetet. Ezek után semmiképp.
  - Akkor mit akarsz tenni?
  - Hát... - pillantott az alak keserű mosollyal a kezében tartott gránátra, - Annyira egyszerű... Csak egy kézmozdulat. Kíváncsi volnék, hány izomra volna szükség ahhoz, hogy meghaljak?
  Egy hosszú percnyi csend következett, de semmi sem történt.
  - Mire vársz hát?
  - Én... Úgyis megakadályoznád, hogy megtegyem, nem?
  - Nem. És ezt te is tudod. Inkább keressük meg az Egyetlent, rendben?

  *BEEP* *BOOP* *BEEP* "Gordon Freeman viselő, kérem, folytassa szokványos tevékenységét."
  *BEEP* *BOOP* *BEEP* "Gordon Freeman viselő, kérem, folytassa szokványos tevékenységét."
  Ez a furcsa mondat visszhangzott a fejében újra meg újra... Mit jelenthet? "Folytassa szokványos tevékenységét"? De hát épp azon volt. Az igazak álmát aludta az éjszaka közepén az ágyában... Az este volt a HEV tízpróba, és azt nem hagyhatta ki; így most csak abban reménykedhetett, hogy alhat még egy keveset, mielőtt munkába kell indulnia.
  Ah, alvás... Minden olyan csodálatos, mikor az ember egy kényelmes ágyban fekszik...
  Egy pillanat: kényelmes?
  Nagyon olyan érzés volt, mintha puszta betonon feküdt volna!
  *BEEP* *BOOP* *BEEP* "Gordon Freeman viselő, kérem, folytassa szokványos tevékenységét!"
  Már megint ez a mondat. Bár ezúttal a hang kicsit más volt, mintha... Rémület csendült volna benne.
  Vonakodva nyitotta ki a szemét, majd gyorsan be is csukta ismét, mivel elvakította a fény. Újra próbálkozott, ezúttal lassabban, és végül felismerte, mi történik körülötte. Fölötte ott volt a barlang teteje, amit csak percekkel ezelőtt lőtt át a különös űrhajó, ami időközben szerencsére eltűnt.
  Mozdítani próbálta a lábait, de azok nem reagáltak.
  Lenézett jobb karjára, de nem látta sehol.
  Körülnézett, és látta, hogy mindent vér borít. A saját vére.
  Testek hevertek körülötte... Aztán valami az arcához ért, és végre felébredt.
  *BEEP* *BEEP* "Ellenséges földi egyedek." *BOOP* *BOOP* "Különösen nagy túlerő. Összecsapás nem javasolt!"
  Mennyi időre fekhetett ki?
  "Gordon Freeman viselő inaktivitási ideje: hat perc, ötven másodperc."
  Valami ilyesmire számított. Mit is mondott még a ruha?
  Ekkor számos, valamilyen fémfelületen trappoló ember lépteinek zaja vonta magára a figyelmét. Három... Öt... Hat... Tíz katona, mindannyian a fölötte levő átjárón siettek valahová! Felkapta a feszítővasat, és a ládák közé bukva futásnak eredt, miközben a lövedékek tucatszám húztak el mellette. Észrevett egy ajtót néhány méterre maga előtt, úgy döntött, az lesz a célja. A lövöldözés folytatódott, majd valami felrobbant mögötte.
  *BEEP* *BEEP* "Figyelem: pajzs ötven százalékon, stabilizálódik."
  Hűha! Már majdnem az ajtóból pillantott hátra, és azt kellett látnia, hogy a katonák teljes erővel nyomulnak utána, és mindjárt földet ér a következő gránát.
  Gyakorlatilag gondolkodás nélkül csapott le a még mindig a kezében tartott feszítővassal valamire, amit egy tűzszakaszajtó zárógombjának vélt. Az ajtó valóban ereszkedni is kezdett, ő pedig pillanatokkal az előtt vetette át magát alatta, hogy bezárult volna. De mikorra a második gránát felrobbant az ajtó külső oldalánál, már rájött, hogy csapdába menekült.

  - He...? A szentségit! Osztag, újabb ellenfelek! - hallatszott a közelből.
  - Hű, most mi lesz?
  - Van még kilenc gránátod. Használd őket...
  Gránát kézbe, kibiztosít, eldob.
  Gránát kézbe, kibiztosít, eldob.
  Gránát kézbe, kibiztosít, eldob...
  - Gránátok! Gránátok!
  - Fedezékbe!
  Három robbanás, mindegyikük egy másodperccel az előző után.
  - A mindenit, szanitéc! ... Szanitécet ide!
  - Tűz, tűz!
  A rádión át hallható katonák idegesnek tűntek.
  - Hé, elkaptam egyet?
  - Csak szórd őket tovább.
  - Osztag, szétszóródni! Négyen velem, a többiek berobbantják az ajtót, és szétrúgják a seggét annak a nyavalyásnak!
  - Jaj, ne. Fel akarják robbantani! A fickó nem fogja túlélni ezt a rengeteg katonát!
  - Csak szórd a gránátokat. Ha most abbahagyod, te leszel az, aki nem éli túl! Már majdnem felértek!
  Gránát kézbe, kibiztosít, eldob.
  Gránát kézbe, kibiztosít, eldob.
  Gránát kézbe, kibiztosít, eldob...

  Szóval csapda. Hogy miért is volt csapda, azon Gordonnak jelen pillanatban nem volt ideje eltűnődni. Mindenesetre ezen a hosszabb folyosón ládákat halmoztak fel, és többük oldalán egyforma, fekete téglatestek voltak rögzítve, melyek a folyosó szemközti fala felé néztek.
  Közelebb ment, hogy alaposabban megvizsgálhasson egy ilyet, ekkor látta, hogy a közepén van egy nagy lencse, aminek láttán valami azt súgta neki, hogy az egy lézer-emitter.
  "Breda 1999-B lézer-gyújtású akna; a lézersugarat egyszerű távolságmérésre használva állítja be magát egy adott távolságra, ha ez megnő, vagy lecsökken, az akna felrobban."
  Már megint... De az ajtón túlról hallható dörömbölés nem hagyott más lehetőséget: átjutni a csapdán, vagy...
  - Harcolni!
  Miért is ne? Hiszen képes lett volna... Dehogy lett volna! Hiszen épp az imént ájult el, miután megölte az egyiküket, és ez csak a legutóbbi jele volt ismeretlen eredetű harci képzése megbízhatatlanságának. Úgyhogy jobb, ha nem kísérti a sorsot, ahhoz túlzottan rosszak voltak az esélyek. Ígyhát leguggolt az első ládánál, és átkúszott az első sugár alatt.
  A francba! Az első után ott volt a következő, de ez alatt már nem lehetett átkúszni, ahhoz túl alacsonyra tették. Viszont felnézve megállapíthatta, hogy fel tud állni, bár a hely elég szűk volt.
  Lassan, minden mozdulatot megfontolva beügyeskedte magát a két láthatatlan sugár közé. Azt kívánta, bár volna valami sugárérzékelője, vagy legalább egy marék krétapora... De egyik sem volt, így csak a megérzéseire hagyatkozhatott.
  Az alacsonyan levő akna fölött volt egy másik is, körülbelül fejmagasságban. Kissé meghajtotta magát, vigyázva, nehogy hátsó felével megszakítsa a mögötte levő sugarat, és átlépett az alul levő, és a valamivel magasabban húzódó sugár közötti résen.
  Phű! Ezzel a folyosó fele meg is volna.
  A dörömbölés ekkorra megszűnt, ez vagy azt jelentette, hogy a katonák kerülő utat találtak, vagy a robbantóosztagot várják. Bármelyik variáció legyen is, nem sok jóval kecsegtetett.
  A következő sugár túl magasan volt ahhoz, hogy átléphesse, ezért megint kúsznia kellett. Azonban nagyon kevés hely volt az új, és a két mögötte levő sugár között. Jobbra fordult, a ládák felé, és megpróbált a lehető legegyenesebben leguggolni, mindkét vállával csak milliméterekkel kerülve el a sugarakat.
  - Lassan...
  Kicsit el kellett fordítania a törzsét balra, hogy a vállai átférjenek.
  - Lassan...
  Végül négykézlábra ereszkedve, verejtéktől gyöngyöző arccal sikerült átjutnia a sugár alatt.
  Körülnézett, de nem látott több aknát, úgy látszik, átjutott.
  Hú... Ez nem semmi volt.
  A háta mögött ekkor figyelmeztető füttyjel hallatszott. A katonák átváltottak a B tervre?
  Újabb füttyjel, mire futásnak eredt. Ám rémülten vette észre, hogy volt még egy akna, elrejtve a ládák között, amelynek sugarát most megszakította, és a helyiség a következő pillanatban tomboló, tüzes pokollá változott.

  A robbanás még ebből a távolságból is hatalmasnak hangzott, a katonák valami nagyot robbanthattak fel odabent.
  És képtelenség volt, hogy az a férfi túlélhette ezt. Elkönyvelhető egy újabb veszteség.
  - Meg... Meghalt?
  - Ha meg is halt, nincs időnk meggyászolni. Folytasd a feladatot.
  - De ez... Így annyira... Igazságtalan... - hallatszott a valahogy fakóvá vált hang.
  - Igen, az. De most már igazán nem tehetsz semmit.
  - Igen... Igazad van. - mondta az alak, majd nagy levegőt vett, és újra futásra váltott, - Azt még mindig nem értem, hogy került ide egy HEV. Ebben a szektorban egynek sem szabadna lennie, az enyémen kívül.
  - Ráadásul egy narancs-fekete... Igazad van, ez tényleg különös. De ami a lényeg, rajta már nem segíthetünk, úgyhogy jobb lesz odébbállni. Miután megszabadulsz azoktól a kellemetlenkedőktől, már nem lesz messze a felszín.
  Ezután egy pillanatnyi szünet következett.
  - Megtalálod... A kiutat.

  *BOOP* *BOOP* "Figyelem: a reaktív pajzs kimerült. Kérem, sürgősen keresse fel a legközelebbi HEV-töltő állomást. Páncélzat állapota: száz százalék."
  Mintha nem lett volna így is elég baja. Miközben a betonport rázva ki a hajából, felállt, megérezte a vér ízét a szájában. A pajzs nélkül szinte védtelenné vált, és bár a páncélzat kibírt még egy kis gyötrést, csak egy jól irányzott fejlövés, és szép álmokat, doktor Freeman.
  Hátranézett: hát, legalább a hét lézerakna, és a vágótöltet együttes robbanása miatt lezáródott második szakaszajtó is hátráltatja majd egy kicsit a katonákat.
  Remélte, eléggé ahhoz, hogy egérutat nyerjen. De merre meneküljön? Túl sok volt a nehézség... Már megint. Egyelőre jobb, ha csak a dolog első felére koncentrál, az volt a legsürgetősebb.
  Gyorsan körbekémlelt az újabb folyosón, aminek elején állt. Az itteni végén a padló és a plafon kissé bekormozódott és itt-ott megrepedt a robbanásoktól, de ezen kívül végig majdnem üres volt, eltekintve egy háromlábú, kameraállvány-szerű valamitől az egyik sarokban. De hát mire is számíthat az ember egy raktárházban: gyakorlatilag bármit tarthattak itt.
  Átnézett a folyosó másik végébe, és ott jóval kevesebb ládát látott, mint ott, amerről jött, de persze ettől még lehetett ugyanolyan veszélyes környék. Mivel a falak alapos vizsgálata nem fedett fel további aknákat, végül óvatosan nekiindult.
  Körülbelül félúton járhatott, mikor rövid sípszót halott. Na ne...
  Rövid zümmögő hang, majd a feléje repülő golyók fütyülése. Remek! Nekilódult, és a hasán landolva vetette be magát két alacsonyabb láda közé. A lövések azonnal abbamaradtak, helyettük halk, ismétlődő sípjelek hallatszottak a folyosó mindkét vége felől.
  Óvatosan felemelkedett, és kikukucskált az egyik láda pereme fölött a folyosó távoli vége felé. Ott is állt egy kamera-háromláb, valami olyasmivel a tetején, amit innen akár kamerának is lehetett nézni, azonban ahhoz túl gyorsan pásztázott jobbra-balra, hogy tényleg az legyen.
  "PP-39 kilencmilliméteres mozgáskövetős kamera-géppuska, mozgáskapcsolóval, és kiegészítő gránátvetővel, ami jelenleg nincs felszerelve."
  Csodálatos. És most mi lesz? Idegesen fújtatva bámulta a padlót maga alatt, miközben igyekezett kigondolni valami tervet. A futás, pajzs hiányában, kiesett. Lehet, hogy a puskával szét tudná lőni őket? Elképzelhető, de közben a géppuskák lövedékei ledarálnák, mert ahhoz ki kellene bújnia a fedezékből. Nem is beszélve a távolság miatti mozgásenergia-veszteségről, és sörétszóródásról...
  Micsoda technikai kifejezések. Azt persze tudta, mi a mozgásenergia-veszteség, de arról fogalma sem volt, és éppen ezért kíváncsi is lett volna rá, mi az a sörétszóródás.
  Közben kihúzta a biztosítószeget egy gránátból, és lendületes mozdulattal áthajította a láda fölött.
  - Hé...?
  Megbízható volt, vagy sem, 'rossz énje' ezúttal pont a legjobbkor vette át az irányítást, mert a gránátok egyszerűen eszébe sem jutottak.
  A sípolás abbamaradt, és megint lövedékek árasztották el a levegőt, a robbanóeszközt véve célba. Gordon igyekezett minél jobban meglapulni, mikor a gránát felrobbant.

  - Alfa vezér, szem elöl tévesztettük a kék HEV-st.
  - Keressék tovább. Bárki is az, nem agyas, ez már biztos.
  - És a narancssárga ruhás fickó? Ő is közülük való lehet, uram?
  Az már kicsit abszurd volna... Bár elég talpraesett alaknak tűnt.
  Legalábbis ahhoz puszta szerencsénél több kell, hogy valaki túléljen egy vágótöltetet, meg egy lézer-aknákkal teli folyosót. Ahhoz minimum a folyosó másik végében kellett már lennie, mikor a robbanás történt.
  Ügyességet követelt volna átjutni az aknákon. Nem is keveset.
  - Vigyék a felszínre, kihallgatni.
  Ha egy kis szerencséjük van, még mindig a között a két láda között lapul, ahol a kamera-géppuskák képein a legutóbb látszott.

  A sípolás folytatódott, és kevés füst szállt fel a folyosó végéből.
  Megint kikémlelt a láda fölött, és egy nagy fekete foltot látott a kamera-géppuska előtt néhány méterrel a földön, a fegyver viszont továbbra is bőszen pásztázott. A gránát mellément, vagy a lövedékek robbantották fel. A francba!
  A következő azonban már ott is volt a kezében. De ezúttal felegyenesedett, így bekerülve a fegyverek látóterébe, eldobta a gránátot, majd lebukott, egy pillanattal azelőtt, hogy az első sorozatnyi lövedék elzúgott fölötte.
  Újabb, az előzőnél nagyobb robbanás, és megint némi füst.
  Újra kikukucskált, bár nem nagyon reménykedett. A sűrű fekete füst azonban most teljesen eltakarta a kamera-géppuskát, és mikor végül felszállt, láthatta, hogy a fegyver egy kupac fémszemétté változott.
  - Ez az!
  Máris sokkal lelkesebb volt, miközben azon vette észre magát, hogy megfordul, és felkészül a következő dobásra, ezúttal a folyosó elején levő fegyvert véve célba.
  A biztosítószeg halk csendülése a földön, a géppuska hangja, egy robbanás, majd csend, és szállongó füst. Kettő-null a javára.
  'Hehehe... Come get many!' Nem, nem így volt. 'Come get any?' Nem! 'Come get none? Bah...' Túl izgatott volt ahhoz, hogy jobban eltöprengjen a dolgon, inkább útnak indult a folyosón.
  Legyőzhetetlennek érezte magát. Nem állhat útjába semmi. Egyszerűen semmi!

  - Fedezékbe. Öt másodperc a robbantásig!
  A rohadtak... Immár nyolcra emelkedett a veszteségek száma: egyet a narancsszín ruhás agyas csapott szét, hármat meg a kék ruhás kapott el, mikor elkezdett gránátokat dobálni.
  És amilyen szerencséjük van, az az öt embere, akiket a robbantgató után küldött, hogy derítsék ki, mi van a lába között, még a végén azzal tér vissza, hogy az is férfi.
  Hogy a pokolban találják meg így a célpontot?! Nem volt több ötlete.
  A rádióból robbanás hallatszott, majd: - Mozgás, befelé! - végül lövöldözés hangja, vagyis észrevették a betolakodót.
  De hát hogy a fenében élhette túl még ezt is? Egy karcolás nélkül sétált át annyi robbanóanyag között, amivel egy harckocsit is el lehet intézni, aztán meg kiiktatta mindkét géppuskát. Legalábbis azok az egyik pillanatban még rendesen továbbították a másodpercenkénti egy képet, aztán meg semmit.
  Soha ne becsülj alá egy agyast... Titokban már azt remélte, hogy a fickó valójában valami csaj, álszakállal és bajusszal. Mennyivel könnyebb lett volna a helyzetük, ha tényleg így van...
  Verje meg az isten, rakásra!

  A tűzszakaszajtót berobbantották, Gordon pedig rémülten menekült, most éppen egy lépcsősoron sietett felfelé. Na ennyit a bátorságról.
  Azt viszont nem igazán tudta, merre tart tulajdonképpen, mert a térkép, amit kapott, nem mutatta elég részletesen a raktárház területét ahhoz, hogy a ruha ki tudjon dolgozni egy optimális útvonalat rajta keresztül.
  De legalább a felszínre vezető lift látszott rajta, és nem is volt messze.
  Mikor a forduló után elindult a következő lépcsősoron, látta, hogy az az utolsó, utána pedig egy rövid folyosó vezet egy újabbhoz azok közül a zajos fémgalériák közül, ami itt egy nagyobb terem falán futott körbe, úgy hat méterre a padlótól.
  Benézve füstöt, és romokat látott azon az oldalon, ami fölött ő is állt, átellenben pedig azt a katonát, akit ő intézett el valamivel korábban. És bár azóta ki tudja honnan, további halottak is kerültek a helyiségbe, az kétségtelenül ugyanaz volt, amiben már járt egyszer.
  Sokáig töprengeni azonban nem volt ideje, mert mögötte minden másodperccel egyre közelebb hallatszottak a bakancsok. Nekiiramodott hát, és nagy csattogással átvágva a galérián, berontott a túloldalon levő egyetlen ajtón.
  Azon túl három irányba indulhatott tovább. Melyiket válassza?
  Ekkor a bakancsosok is megkezdték a fémlemez-koncertet; már nagyon közel jártak!
  Végül bevetette magát a bal oldali folyosóba, csak akkor véve elő a térképet, mikor már jócskán előrehaladt benne.
  Rosszul választott... Nem, ez a helyes irány. Vagy mégsem? Túl sok volt a zavaró tényező ahhoz, hogy nyugodtan áttanulmányozhassa a térképet, és a mögötte kicsapódó ajtó hangja sem nyugtatta meg különösebben.
  Megint futásnak eredt, és az első kereszteződésben teljesen véletlenszerűen jobbra fordult, megkerült egy ládát, majd vállal nekirontva benyomott egy biztonsági ajtót, ami a folyosó végét zárta el. A fegyverek épp akkor ropogtak fel mögötte, de el is hallgattak rögtön, mikor kikerült a tűzvonalból.
  Viszont csapdába esett. Arról a galériáról, amire kijutott, nem volt lejáró, mert azt a nagyjából tizenkét méteres szakaszt, ami a lefelé vezető létrához vezetett, valami miatt felrobbantották, és a maradványai jó tíz méterre odalent hevertek a földön.
  A lövöldözés nem folytatódott; a katonák valószínűleg tudták, hogy zsákutcában van, és most jönnek érte.
  Zsákutca volna...? Megint lenézett a korlát fölött, majd átmászott rajta, becélozta magát, és leugrott. Ez valakinek most nagyon fájni fog...

6. Lobbanáspont

  A tábornok ismét maga elé bámult. Nem sokat változtak a dolgok.
  - Uram... Uram, azt hiszem, erősítést kellene hívnunk.
  A mesterlövész hangja ugyan nyugodt volt, mint általában, de a nyugalmon átütött egy cseppnyi rémület. A tábornok gyakorlott volt az effajta változások észrevételében, mert az a katona, aki aggódni kezd, rossz katona. De ezúttal mindenkinek jó oka volt az aggodalomra.
  Fel voltak készülve a biztonsági személyzettel szemben. De velük nem találkoztak. Fel voltak készülve ellenséges katonákra. És voltak is ellenséges katonák, de azok szerencsére nem támadtak - legalábbis mindeddig. És végszükség esetén el tudtak volna bánni néhány bio-fegyverrel... De ezek nem bio-fegyverek voltak.
  Hanem idegen lények.
  - Rendben, őrmester. Addig húzzák be a fejüket.
  A tábornok a rádióhoz ment, és átvette a híradós őrnagy által feléje nyújtott mikrofont. A vészhelyzeti frekvenciára váltott, és beszélni kezdett:
  - Itt DF SOL. Utánpótlást kérek 21 EP, a jelenlegi helyzetünkre, ASAP; ismétlem, itt DF SOL kettő-egy-EP utánpótlást kér jelenlegi pozíciójára, vétel.
  - Itt DF bázis, SO vezér. Kérés nyugtázva, ETA két óra. Vétel és vége.
  - Rendben, emberek... Még két óra! - kiáltotta el magát, remélve, hogy azok közül az izék közül egy sem hallja.
  Még két óra... A pokolban.

  A fehér, városi álcaruhát viselő férfi meglepettnek tűnt, mikor egy narancsszín ruha fekete csizmatalpai vágódtak a gyomrába, és lökték a földre, így vált Gordon zuhanásának lefékezőjévé.
  Megsérült talán, vagy meg is halt? Gordon remélte, egyik sem, de nem volt ideje ellenőrizni. Gyorsan körülnézett, kijáratot keresve, de azt kellett látnia, hogy egy sincs. Csak alacsony ládák, betonfalak, a lerobbantott galéria, pár homokzsák, amiből fedezéket építettek, meg egy fura fémalakzat...
  A fémszerkezet felől hang hallatszott. Lassan egy betontömbnek tűnő valami kezdett felfelé emelkedni, és a hang egyre inkább egy teherlift zajaira kezdett hasonlítani. Hát itt volt, ezt kereste. Közel, és mégis annyira távol...
  Őrült tempóban lódult neki, és gyorsan felkapaszkodott néhány méternyit a fémszerkezeten, majd látszólag emberfeletti gyorsasággal ugrott el és pördült meg a levegőben, hogy az utolsó pillanatban elkapja a lift ellensúlyát. Bal oldalt látta a féltucatnyi katonát, akik egy pillanatig meglepetten nézelődtek.
  Aztán észrevették Gordont, de már késő volt, mert ekkorra kívül került a lőútjukból, és hamarosan teljesen eltakarták a liftakna falai.
  A lift tovább ereszkedett lefelé, az ellensúly pedig folytatta az emelkedést.
  Mikor úgy tizenöt méter választotta el őket egymástól, egy fehér álcát viselő alak nézett le az aknába, majd a katona háromlövéses célzott sorozatokat kezdett szórni lefelé.
  Gordon körbemászott, hogy az ellensúly eltakarja, és az új pozíciója elég biztonságosnak tűnt. A Gordonban lakozó másik személy azonban nem volt ennyire elégedett a dologgal, ugyanis mikor az ellensúly és a lift egy szintbe ért, a katona sisakját, és valószínűleg fejének nagyobb részét is, levitték a tizenkettes rohampuska lőszerének nehéz sörétjei.
  Odalentről erre heves lövöldözés kezdődött, de a katonák már túl messze voltak ahhoz, hogy bármit is eltaláljanak.
  Azután a sötétség lassan oszlani kezdett, és Gordon egyszer csak egy jó méterre találta magát a padlószinttől. Kimászott, és lenézett: enyhe szédülés, valamint alig kivehető fehér ruhás alakok, amint sietve beszállnak a liftbe. De bármennyire igyekeztek, elkéstek. Gordon egyben volt, és végre biztonságban elérte a felszínt...
  Most a felszíni raktárházban állt, amiben néhány láda árválkodott itt-ott, meg egy nagy, zárt kétszárnyas kapu, aminek bal szárnyába egy kis gyalogos-átjárót építettek. Telefonnak, rádiónak, vagy bármi ilyesminek semmi nyoma. A kijárat felé indult, mert a lift már útban volt fölfelé, és nem sokáig tartott neki, míg eléri a földszintet, neki pedig nem sok esélye volt ennyi ellenféllel szemben. Minél gyorsabban sikerül segítséget szereznie, annál több ideje marad elrejtőzni.
  Mikor azonban kilépett, nem tehetett mást, csak mozdulatlanná dermedt. Eszébe ötlött, hogy mennyire ostoba, hiszen erre azonnal rájöhetett volna...

  Az alak belépett a lift helyiségébe, amint a katonák eltűntek a környékről.
  - Az a férfi a narancsszín HEV-ben, ugyanaz volt, mint korábban?
  - Csak egy módon tudhatjuk meg.
  Az alak lemászott a katonák által hátrahagyott kötéllétrán, és besietett az ellensúlyt magába záró fémszerkezet alá. Nem akarta újra lehívni, és megvárni a liftet, hiszen gyorsabb út is kínálkozott felfelé.
  A fúvóka erős, ám csendes impulzusa úgy öt méter magasba repítette a kék HEV-t, ahol az alak megkapaszkodott egy kereszttartóban, és kivárt. A lift lassú volt, nagyon lassú, de a közvetlen összetűzés hat katonával kissé sok lett volna.
  - Most.
  Újabb impulzus, és az alak máris egy újabb, a lift jelenlegi helyzete alatt alig egy méterrel levő kereszttartóba kapaszkodott.
  - Várj... Próbálj meg felkapaszkodni a lift aljára! Úgy egy kicsit gyorsabb lesz.
  Egy rövid lökés a meghajtóegységből, és az alak megkapaszkodott a teherlift aljának egyik kiálló részében. A következő pillanatban a katonák sávjára hangolt rádió befogott valamit.
  - Hé, ti nem hallottátok?
  - Negatív.
  - Nem.
  - Nada...
  - He...?
  - Semmit.
  - Akkor csak képzelődöm.
  Egy újabb hang csatlakozott az előzőkhöz, úgy tűnt, ő a főnök.
  - Itt Alfa vezér. Visszatérhetnek a korábbi feladatukhoz, elkaptuk a nyavalyást.
  - Vettem, Alfa vezér. Vétel és vége.
  Ezután hallatszott még egy kis nevetgélés, majd a lift megérkezett. Az alak előrelendítette magát, és a lábaival kapott el egy kereszttartót, majd felhúzva magát, kézzel is megragadta, és jobb felé kezdett kúszni, az ellensúly megvezetése irányába.
  Felhúzta magát addig, hogy a padló pont szemmagasságban legyen, körülnézett, majd kimászott, mivel nem látott odakint senkit.
  - ... Ki az ördög maga? És hogy a pokolban maradt életben?
  A férfit már nagyban vallatták, a kérdéseket a rádión át is lehetett hallani. Mikor az alak kikukucskált a gyalogos átjárón, látótere gyorsan elsötétedett, ahogy a ruha észlelte, hogy a delelő sivatagi nap fénye túl erős a beltéri fényviszonyokhoz szokott szem számára.
  - Tudja, mekkora bajba keverte ezzel magát, ember? Még szerencse, hogy pont olyasvalakit keresünk, mint maga. Bár még egyáltalán nem győzött meg.
  A rövid jajkiáltás még ebből a távolságból is hallatszott. A szemei kezdtek átállni a kinti fényhez, és ahogy a védőréteg egyre átlátszóbbá vált, az alak jó tucatnyi katonát pillanthatott meg, egyikük, aki a főnöknek tűnt, tette fel a kérdéseket a férfinak.
  Aki kétségtelenül narancsszín HEV-t viselt.
  - Ez a szakáll vagy valódi, vagy nem semmi ragasztót használt hozzá. Próbáljuk meg kihámozni abból a vacakból, emberek.
  - Jaj ne! Ez a hang...
  - Milyen hang? - kérdezte az alak, de a következő pillanatban ő is észrevette. Nagyon halk volt, de azért hallható.
  - Az isten verje meg, hát dinamittal kell kiszedni magát abból a ruhából?! Azonnal kapcsolja ki!
  - Uram, hallok valamit.
  - Negatív, katona... Na várjunk csak...
  A zaj pillanatról pillanatra erősödött, és az alak még nem hallott ehhez hasonlót.
  - Mennyi éve volt, már, hogy utoljára hallottam ezt a hangot...
  - A hétszentségit, az meg mi az isten?!
  - Osztag, nyugalom. Úgy látszik...
  Mikor az a valami végül elhaladt fölöttük, egy szót sem lehetett hallani a fülhasogató zajtól. Az árnyék végigsöpört az udvaron, és hamarosan már az alak is láthatta, mit találtak a katonák annyira ijesztőnek.

  Ez már túl sok volt. Először azt kellett látnia, hogy a katonák fő tábora itt van a felszínen; aztán kivallatták; majd azt igyekeztek kideríteni, nem nőnemű-e véletlenül, hogy ezt miért, arról fogalma sem volt; most meg ez...
  A fejük fölött elhúzó hatalmas sugárhajtású gép túl nagy volt ahhoz, hogy valami szokványos szerkezet legyen. Alatta pedig... Bármi volt is az, jó nagydarab volt: legalább hat méter magas, úgy három-négy széles, teljesen fekete, és nagyjából emberi alakú. Már megint valami szörny? Úgy tűnt, nem lesz ideje kideríteni, mi lehetett, mert a jelek szerint a katonák, amint rájönnek, hogy nem nő, biztosan megölik.
  És semmiféle 'rossz én' nem mentheti meg, ennyire egyenlőtlen helyzetben.
  A gép hamarosan ledobta a hatalmas rakományt, ami pár száz méterre tőlük csapódott be, aminek hangja maga is majdnem olyan erős volt, mint a szállítógép dübörgése. Majd megkezdődtek a robbanások, amelyek mintha mindenfelől körülvették volna őket. Teljesen magán kívül, ugyanolyan állapotban, mint mikor a vizsgálati helyiségből menekült el, görnyedten tört ki egy alacsony betonkuckó felé, és csak miután berontott az ajtón, jutott el a tudatáig a rajta látható felirat: "E szektor, szellőzőrendszer-karbantartó akna"

  - Hogy az a...
  - Ne hagyják meglépni!
  A katonák fejvesztetten rohangáltak, miközben az alak megtoldotta az első két gránátot még másik hárommal.
  - Szerencsénk volt, hogy rábukkantunk arra a raktárra!
  - Na igen, de a készlet nem fog örökké kitartani.
  - Akkor futás!
  A katonák ekkorra már valamennyire összeszedték magukat, így a kék HEV útja golyózáporon át vezetett. Egy jó méterrel mögötte felrobbanó gránát hasra lökte, de gyorsan felpattant, és bevetette magát a betonkuckóba, majd a narancsszín ruhás férfi után indult lefelé a húszméteres aknában. Úgy ötméterenként egy-egy pillanatra megkapaszkodott a létrafokokban, hogy ne zuhanva tegye meg a teljes magasságot, mert az még a HEV-ben is halálos lett volna.
  Három... Hat... Legalább egy tucat gránát pattogott ide-oda a falak közt, és robbant fel leérve, de az alak már kívül volt a hatósugarukon, bevéve magát a szellőzőcsatornák labirintusszerű szövevényébe, amelyek szerencsére elég magasak voltak ahhoz, hogy az ember felegyenesedve haladhasson bennük.
  És ekkor megremegett a föld.
  Az egymás után érkező lökéshullámok majdnem feldöntötték a kék HEV-t, majd a felszínre vezető folyosószakasz, amit a robbanások már egyébként is meggyengítettek, megadta magát, és beomlott mögötte.
  - Legalább egy gonddal kevesebb. Ellenben: miért vagyunk itt?
  - Nyilvánvaló, hogy fent nem mehettünk tovább, így alul próbálkozunk. Ne aggódj.
  - Kicsit már késő is volna, nem? Néha nagyon vágyom rá, hogy megragadjam a nyakad, és tekerjek rajta egyet.
  A hang nem válaszolt, talán, mert az alak joggal volt dühös. És most ennél sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkozniuk.

  A kommunikációs vonal egy reccsenéssel életre kelt.
  - Asszonyom... Van... Egy kis gond az egyes egységgel.
  A nő tudta, hogy hiba volt ilyen hamar beküldeni az egységet. De vállalnia kellett a kockázatot.
  - Mi a helyzet?
  - Az egyes egység sikeresen bemérte a célt, de végül túl korán oldotta le magát a találkozóhoz.
  - A fene egye meg! - mondta a nő, majd nagy levegőt véve igyekezett lehiggadni, - Jól van, az én hibám volt. Tudnom kellett volna. Szedjék fel, és küldjék ki a kettes egységet, amint teljesen üzemképessé válik.
  - Képtelenség, asszonyom. Az egység vagy két kilométer mélyen beágyazódott, áttörte magát egészen a fő energiatelepek egyikéig. Odalent túl nagy az elektromos interferencia, minden kapcsolatot elvesztettünk vele.
  - Rendben, akkor hagyják. De a kettes egységet készítsék fel, amilyen gyorsan csak lehet.
  - Az elég sokáig fog tartani, asszonyom. Nem hiszem, hogy tizenhét óránál előbb sor kerül rá, akkor sem, ha még annál is jobban sietnénk, mint ahogy most tesszük.
  - Tegyenek meg mindent, amit tudnak. - mondta a nő, majd lezárta a kapcsolatot, és újra eltöprengett. Még több baj. Úgy látszik, ebből sosem elég.

  Dörömbölés.
  Itt elég halkan hallatszott, és Gordon még mindig nem tudta kitalálni, mi okozhatja. Arra viszont emlékezett, hogy bármi volt is, már a D szektorban is hallani lehetett. Vagyis nem lett volna elszigetelve a két szektor? Nem valószínű, hogy így van, inkább más hangot hallhatott. Inkább ideje lenne kideríteni, hol van egyáltalán, és kapcsolatba lépni a külvilággal.
  Bár... Volna még valami értelme? Leült, hogy körülnézzen, és gondolkodjon egy sort. Nem is igazán tudta, hogyan jutott le idáig, ebbe a helyiségbe. Hatalmas volt, főleg nagyon magas, és ő most majdnem a legtetején helyezkedett el, úgyhogy belátta az egészet: henger alakú, úgy ötven méter magas térség, melyen számos galéria futott körbe különböző magasságokban, egy ilyenen ült most ő is. Mélyen odalent valami döbbenetesen zöld fényű anyag világított, tulajdonképpen az adta az egész helyiség világításának legalább a felét.
  A hengeres helyiség közepén egy másik, fémes-kék színű, a padlótól a plafonig érő henger volt, amit szintén számos galéria vett körül, melyeket kis függőhidak kötöttek össze a külsőkkel. A belső hengeren pedig, nagy betűkkel a tizenegyes szám volt olvasható.
  Mit keresett itt? Fogalma sem volt róla. Talán 'rossz énje' - micsoda hülye név - így igyekezett megmenteni?
  - És most mi lesz?
  Kevés olyan szörnyű dolog van, mint mikor az ember rájön: már nincs mit csinálnia. Mikor elfogynak a célok... Kapcsolatba kellett volna lépnie az intézmény többi részével, és figyelmeztetni őket arra, ami történik. De azok a katonák egy tisztogató osztag tagjainak tűntek.
  Ami azt jelenti, hogy mindannyiuknak vége. Beleértve saját magát is.
  És akkor még nem számolt a szörnyekkel, a pszichikai problémáival, a C szektor túlélőivel, sőt...
  Gondolatai elakadtak, mivel rájött, hogy közben sírva fakadt. Nagyon üresnek érezte magát, sokkal inkább, mint bármikor, amikor megölt egy szörnyeteget, vagy - és erre csak most jött rá - mikor megölte azt a katonát. A sírás hangjai erőtlenül visszhangzottak a hatalmas helyiségben, még akkor is, mikor a fehérbe öltözött férfi megállt mellette.
  Halál... Igen, számára már csak ez jutott osztályrészül.
  - Maga... Maga nem közülük való, igaz? Nem, biztosan nem.
  Megpróbált erőt venni magán, és könnyei függönyén át az alakra pillantott, igyekezve nem tudomást venni az újabb faviccről, amivel a ruha megpróbálta felvidítani. Egy tudóst látott, laborköpenyben. Egy egyszerű embert, aki segítséget ajánl, a feléje nyújtott kéz képében. Elfogadta, hagyva, hogy - bár erre tulajdonképpen nem volt szükség - felsegítsék.
  - Maga a tudományos személyzethez tartozik, igaz?
  Gordon bólintott.
  - Én is gondoltam. Látom a tekintetéből... Mindegy, nincs oka aggodalomra, vagy pánikra. Attól csak még rosszabb lesz minden. Jöjjön velem, elkelne egy kis segítség.
  Bár nem tudta, miről beszél a férfi, a nyomába eredt. Hiszen volt-e még bármi vesztenivalója?

  - ... Sajnálom, uram. Mindkettőt elvesztettük.
  - Az alkalmatlanságáról majd később beszélünk. Most megszakítják a küldetést, és visszatérnek a Lambdába. Sürgetősebb... Ügyeink adódtak.
  D nem is volt annyira dühös, mint amennyire várta, inkább csak aggódott. Bármi történt is, valóban komoly dolog lehetett.
  - Vettem, uram! - a kapcsolat ezzel meg is szakadt, - Hallották, emberek. Csomagolunk!
  Megint kudarcot vallottak. Pedig ezúttal nem lett volna szabad túlélőket hagyniuk...

  - ... És tulajdonképpen ez minden. Elég különös... Nem gondolja?
  Azok ketten meglepetten bámulták Gordont. Amit elmondott nekik, tényleg elég különösnek hangzott, de közel sem volt hihetetlen.
  Ericson, az, aki rátalált Gordonra, szólalt meg először:
  - Én már elég időt töltöttem el idebent, hogy semmin se lepődjek meg. Naponta szó szerint ezernyi kísérletet végeznek ebben az intézményben. Ez az eset tulajdonképpen eléggé etikátlannak tűnik... De nem ez az első alkalom, hogy ilyesmire utaló nyomokkal találkozunk. Szóval azt mondanám, a maga 'rossz énje' egy ilyen kísérlet eredménye. Azt javaslom, egyelőre ne aggódjon miatta.
  - Azt mondja, egy kísérlet? De miért én? És kicsoda...?
  - Mondtam, egyelőre ne aggódjon emiatt. Abból, amit elmondott, úgy tűnik, mikor működésbe lép, segíti, és védi magát. Tulajdonképpen még kapóra is jöhet a tervünkhöz.
  - Terv?
  Baldwin vette át a szót:
  - Eléggé elnagyolt dolog, de ez az egyetlen, amink van. Tudom, hogy a tizenegyes próbapad alatti szennyvízcsatornákon túl van az építmény hét fő áramellátó generátorának egyke. Úgy hírlik, onnan indul egy vágány, ami kivezet az egész építményből. Egy kis szerencsével eljuthatunk egész a sivatagig, a biztonságba.
  - De... A többieket itt hagyjuk?
  Újra Ericson beszélt:
  - Vagy ez, vagy mi is meghalunk, ahogy ők, Gordon. Mindössze ennyi lehetőségünk van.
  - Hát, akkor...
  Gordon nagy levegőt vett. Nem volt helyes, amit tenni készültek, de igazuk volt. Más esély nem kínálkozott.
  - Gondolom, ennek a tervnek van egy problémás része is, igaz?
  - Nos... Emlékszik, beszélt arról a rezonancia-kaszkádról. Minden jel arra utal, hogy annak következtében néhány... Egyed kiszabadult, és lejutott a lenti radioaktív csapadékba. És bármilyen mutációk léptek is fel, az eredmény ettől még nem változik.
  Ericson odalépett a leeresztett védőfal vezérléséhez.
  - Emlékeztetem: most maradjon nagyon csendben.
  A védőfal halkan félrehúzódott, és Gordon tátott szájjal bámulta a dörömbölés forrását.

  Az alak már vagy negyed órája keringett a szellőzőjáratokban, mire végre kijutott a tizenegyes próbapad hatalmas, henger alakú helyiségének egyik legalsó szintjére.
  - ... Ellenben még mindig azt mondom, hogy egyáltalán nem nézel ki rosszul... Főleg, ha időnként még mosolyogni is hajlandó volnál!
  - Na igen. Mintha volna valami jelentősége. Egyébként biztos vagy benne, hogy ez a jó irány?
  - Biztos vagyok. Az útvonal egy kissé kanyargós, de gond nélkül átjutunk...
  - Azt azért szeretném tudni, mi lehet ez a dörömbölés.
  - Hibásan működő dolgok... A rengés, meg minden miatt biztosan kifeküdt pár szerkezet. Valószínűleg nem kell aggódni miatta.
  Az alak mászni kezdett lefelé, de a létra felénél torz nevetésre figyelt fel.
  - Ott van egy! Ott van!
  Előhúzott egy MP5-öst, és teljes sorozatra állítva megszórta vele a Szolgát, ami a galéria fémjére omlott.
  - Más is van!
  A távolról kutyaugatásra emlékeztető hang már jó előre elárulta a 'Kutyaszem'-et, ami az egyik függőhíd közepén ugrált.
  - Vigyázz, azok a tartályok a falon...
  A figyelmeztetés azonban elkésett, a dög ugyanis a belső galéria egy részével együtt zuhant a mélybe, és az egész helyiség zengett a robbanástól.
  Hirtelen egy mély, de elég hangos, nem emberi mordulás hallatszott, majd törő üveg hangja, és végül egy magányos puskalövés után egy ember fájdalomkiáltása.
  - Úgy látszik, nem vagyunk egyedül idebent.
  Miután újratöltött, az alak előrelódult, és a HEV meghajtóegységének segítségével átlendült a robbanásban megsemmisült jó tíz méteres szakaszon, zajosan érve földet a belső galéria maradványain. A dörömbölés felgyorsult.
  - Jobb, ha gyorsan elhúzunk innen. Az az ajtó valószínűleg egyenesen a belső térbe vezet...
  A kis helyiségben két ajtó volt, az egyik zárva, a másik pedig nyitva, valamint egy kar. Az alak elfordította a kart, mire a két ajtó állapota felcserélődött.
  Odabent még jobban hallatszott a nem emberi morgás, és a dörömbölés is sokkal tisztábban szólt. Valami határozottan a fémet püfölte.
  - Most már itt kell lennie, a sarok mögött...
  De nem azt találta, amire számított.

  Hát, végre megint talált valamit, ami értelmet ad az életének: harcolhat érte.
  A változatosság kedvéért.
  Azonban egyáltalán nem találta ironikusnak a helyzetet, sőt, tulajdonképpen hálát kellett adnia a 'rossz énjének', hogy még nem hányta el magát, vagy csavarodott be egészen. Mert az az izé, ami megölte doktor Baldwint, több volt, mint undorító.
  Három hatalmas, zöld csáp, melyek mindegyike egy hosszú, éles fekete csőrben végződött, és mindegyiken egy kis hengeres valami pulzált fel-alá. Kettő közülük vaktában kopácsolt a belső galériákon, a harmadik pedig épp ekkor húzódott vissza Gordon lövése miatt, miután megállás nélkül áthatolt a biztonsági üvegen, doktor Baldwin testén, és a vezérlőhelyiség hátsó falán, amiben még egy lyukat is ütött.
  Ő és Ericson kirohantak a vezérlőből, és hogy valamennyire tompítsák a dörömbölést, bezárták az ajtót. Egy tervet igyekeztek kiötölni.
  - Gordon, fegyverekkel nem megyünk semmire az ellen az izé ellen. Csak egy módon szabadulhatunk meg tőle: be kell gyújtani a próbapadon levő rakéta-hajtóművet!
  - Gondolom, most jön a 'csakhogy' kezdetű rész, igaz?
  - Igen, sajnos. Ezt a próbapadot ma karbantartásra jegyezték elő. Ennek a felügyeletére hívtak ide engem is, mikor az... Esemény történt.
  - Hadd találgassak: a legtöbb rendszert kikapcsolták, mi?
  - Igen. És sajnos ez még nem minden. Van még... Atyaég!
  - Mi van?
  Gordon kérésére egy különös kutyaugatással keveredő torz nevetés válaszolt, ahogy egy idegen töltődni kezdett a fölöttük levő szinten, ám Gordon néhány lövése gyorsan véget vetett a dolognak. A vakkantások és ugatások azonban ettől nem szűntek meg. Mert torz, de minden kétséget kizáróan vakkantások voltak.
  - Egy... Kutya?
  - Nem tudom, mik azok, de nem kutyák, az biztos.
  Gordon erre megint körülnézett. A próbapad belső oldalán csak két kör alakú járat volt, és Gordon a felsőről figyelte a helyiséget. A galériákat eredetileg fémkorlátok szegélyezhették, de a közelmúlt eseményei miatt nem volt meglepő, hogy ezeknek egy része már nem volt sehol.
  - Miből gondolja?
  - Először is, kutyákat nem engednek be az építménybe. Kicsit mániás dolognak tűnik, az igazi okot nem tudom. Másodszor, mert már láttam őket.
  Az ugatás közeledett, majd a hang forrása is láthatóvá vált. Tulajdonképpen egész jópofa valami volt, alacsony, világoszöld színű, a hátán kék csíkokkal, és vagy száz szemmel. Olyan alakja volt, mint egy négy lábon álló, felfelé fordított ujjpercnek. Felmordult, de nem lehetett megállapítani, hogy barátkozni akar, vagy épp rossz kedve van, miközben szemei kis lámpácskák gyanánt pislogtak. Azután támadásba lendült.
  A két férfi a fülére tapasztotta a kezét, mikor a még a dörömbölést is elfedő, fülsiketítő ultraszónikus lökéshullám lecsapott rájuk. Ericson menekült, Gordon viszont nem mozdult, mintha 'rossz énje' úgy döntött volna, hogy egyáltalán nem csinál semmit.
  Az utána következő megkönnyebbülés rövid volt, mert a következő támadás mintha egy robbanás szele lett volna, egy jó métert lökte hátra, majd teremtette a földre.
  *BEEP* *BEEP* *BEEP* "Figyelem: súlyos szónikus sokk érte." *BOOP* *BOOP* "Giroszkópok leálltak - újraszinkronizálás folyamatban." *BOOP* "Páncélzat állapota: kilencvenöt százalék."
  Gordon hallása csak akkor állt helyre, miután a teljes automata módra állított puska már a kezében volt, és meghúzta a ravaszt. Utána megint mozdulatlanná dermedt, de az ujja a ravaszon pihent. A meglepetés csak egy másodpercig tartott, addig, míg a lény száz szeme zöld nyálkakupacokban kenődött szét a padlón.
  A dörömbölés hangosodott.
  - Látja? - kérdezte Ericson - Nem tudom pontosan, mik ezek, de olyan ultraszónikus lökéshullámot generálnak, ami meggyengíti, vagy akár teljesen le is bontja a molekuláris kötéseket. Kettőt öltek meg közülünk. Milyen jó volna mikroszkóp alatt szemügyre venni egy ilyet...
  - Csakhogy nincs rá időnk. Szóval, pontosan hol vannak a próbapad rendszerei?
  Ericson erre idegesen kuncogni kezdett.
  - A próbapad alsó szintjén levő ajtón túl. És az az egyetlen odavezető út.
  - Valahogy sejtettem, hogy ez lesz. Gondolom, ilyen az én szerencsém. Akkor hát...
  - Várjon, még nem volt időnk mindent elmondani, amire rájöttünk azzal a lénnyel kapcsolatban. Kiderítettük, hogy teljesen vak, viszont a legkisebb zajra is érzékeny. Tulajdonképpen, ha egy hang sem hallatszana, szerintem teljesen ártalmatlan volna.
  - Fémgalérián csattogó fémcsizmák, ez minden, csak nem zajtalan. Az egyetlen lehetőségnek az látszik...
  - Ha bekapcsolja a ruhája lopakodó módját.
  Lopakodó mód? Erről még nem hallott.
  - Az meg mi?
  - Nem tudja? Már nem olyan a kiképzés, mint régen volt. Nagyon egyszerűen be lehet kapcsolni, megmutatom...

  - Nagyszerű, egy böhöm nagy háromcsápos szörnyeteg. Még egy ilyen, és esküszöm, elokádom magam!
  - Hmm... Egy pillanat, emlékszem ezekre: jól hallanak, de vakok. Kapcsolj lopakodó módba.
  *BEEEEEP* "HEV lopakodó mód bekapcsolva - hangelnyomás."
  Az alak körüli erőtér egy pillanat alatt fázist váltott, és most a beérkező, és nagyobbrészt a kimenő hangokat fogta fel az esetleges lövedékek helyett, a ruha felszínét pedig lágy, barnás színű zselé árasztotta el, ami a mozgékonyság rovására ugyan, de hangtalan mozgást biztosított. Az alak gyorsan alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, és az előtte levő ajtó felé lépett.
  A hatalmas csápok közül kettő a három szinttel magasabban levő galérián kopácsolt, a harmadik pedig egy szinttel alatta. Az alak meghúzódott a galérián, olyan csendben és mozdulatlanul, amennyire csak tellett tőle, hogy tanulmányozza a mozgásukat. A lény egy jó percig még dörömbölt, majd a csápok összegyűltek az alak fölött levő szinten, és halk, bánatos zümmögésbe kezdtek.
  - Ez meg mit csinál?
  - Nem tudom, talán magát vigasztalja. Ne törődj vele, csak tűnés innen. Hadd gondolkodjam... Pár szinttel feljebb, aztán...
  - Aztán mi?
  - A narancsszín HEV-s férfi itt van fölöttünk egy szinttel. Egy CAWS-el céloz ránk.
  Az alak felnézett. Igen, tényleg ott volt a férfi, hangelnyomásos módba kapcsolt HEV-jében, rászegezett puskával.
  - Nagyítás, kétszázötven százalék!
  A látóteret egy az egyben a férfi arcának közelképe töltötte be.
  - Hát... Itt üt meg a guta!
  Az alak ezzel felemelte a kezét, és odaintett a férfinak.

  'Mi az isten?' gondolta Gordon, mikor látta, hogy a kék HEV-t viselő alak odaint neki. A szörny egyre csak zümmögött, miközben óvatosan áthaladt az egyik csáp alatt, a zajelnyelő zselének köszönhetően hangtalanul, és ereszkedni kezdett a létrán, közben igyekezve nem szem elől veszteni az alakot. Mikor a közelébe ért, az megfontolt tempóban kilépett az ajtón.
  Követte, és becsukta az ajtót maga után. Megfordulva azonnal felismerte a nőt, és megpróbált megszólalni.
  - Már elfelejtette? Válassza az 'Időlegesen felfüggeszt'-et a lopakodó menüből.
  - Kösz... Andrews kisasszony? Maga is túlélte! Már azt hittem, mindenki odalett idebent.
  - Gordon, én is örülök, hogy látom. Mi szél fújta erre?
  - Ez... Egy elég hosszú történet, és higgye el nekem, nem is akarja igazán hallani a részleteket. A lényeg, hogy tudok egy menekülési útvonalról! Valahol ott van, ez alatt a dög alatt, épp attól próbálok megszabadulni.
  - Érdekes, én pedig... Ah, igazából nem is tudom, mit... Mindegy, az enyém is elég hosszú történet, és szerintem magát sem érdeklik a részletek. ... Viszlát.
  - Gina, te aztán tudod, hogy nyűgözd le a férfiakat. Mint általában.
  A nő megfordult, hogy távozzon, de Gordon megállította.
  - Várjon, szerintem össze kellene fognunk! Sokat nőnének a túlélési esélyeink. És egyébként is, mi mást akarna csinálni, mint hogy kiutat keres innen?
  - Igaza van, Gina. És egyébként is, nekünk is pontosan arra kellene mennünk.
  'De csak hátráltatna minket' gondolta a nő.
  - Be tudott cserkészni minket. És erre csak nagyon kevesen lennének képesek.
  'Ez igaz. Biztosan csak nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szerencsés, szerencsére pedig szükségünk van.' értett egyet a nő, végül így szólt:
  - Hát... Na jó, rendben. De szólíts... Erm... Ginának, oké?
  - Rendben, ööö... Gina kisasszony.
  Ginának eszébe jutott, mikor három hónappal ezelőtt HEV-kiképzésben részesítette Gordont. Remek tudós volt, és a legudvariasabb mind közül, akikkel addig találkozott - különösen azzal a Bennet nevű fickóval összehasonlítva, aki folyton utána kajtatott - mindig tisztelettel szólította meg, amit pedig szinte senki más nem mutatott irányában. És bár gyakorlatilag mindent nagyon gyorsan meg tudott tanulni, a fegyverkezeléshez szinte semmi érzéke nem volt. Annyira rosszul teljesített, hogy néhány... Módosítást kellett alkalmaznia a vizsgapályán, hogy átengedhesse. De hát ki gondolta volna, hogy egyszer tényleg fegyvert kell majd fognia?

  - Alfa egy jelentkezik, uram. A feladat...
  - Újabb kudarc, tudom. De ahogy mondtam, ezt majd később megbeszéljük. Most magasabb prioritású gondjaink vannak. Mindenki befutott?
  Alfa vezér körülnézett a kis helyiségben. Az ő osztagának túlélőivel együtt húszan voltak, és kissé zsúfoltan fértek csak el, de voltak már ennél sokkal rosszabb helyzetben is. De mégis, úgy érezte, ezúttal a dolgok lehet, hogy túlságosan kicsúsznak a kezéből.
  Pontosabban, már ki is csúsztak.
  - Igen, uram!
  - Helyes.
  Megjelent az építmény teljes térképe. Erősen kicsinyítve volt, mert a hatalmas kiterjedésű létesítmény csak így fért rá teljes egészében a kijelző néhány négyzetméteres felületére, de a kép hamarosan ráközelített egy helyszínre, alig egy kilométerrel délebbre a jelenlegi pozíciójuktól.
  - Rövidre fogva: a kormány különleges erői a helyszínre érkeztek.
  A szobát halk mormolás töltötte be, ami csak Alfa vezér jelzésére csendesedett el.
  - És még nem is ez a legnagyobb baj. Jóval inkább az, hogy erősítést kértek. Sokat. A hírszerzés még mindig annak kiderítésén ügyködik, hogy mit is próbálnak elérni valójában, de annyi bizonyos, hogy legfeljebb pár órán belül az Apache-ok, F-16-osok, meg a kormányzati specialisták úgy fognak nyüzsögni mindenfelé, mint hangyák a szétrúgott hangyaboly körül. Egyedül nem tudjuk kiiktatni őket, a főparancsnokság pedig nem küld több erősítést.
  D szünetet tartott, hagyta, hogy az emberei megemésszék a hallottakat, miközben a kijelző követte a kormányzati erők előrehaladását.
  - Na, emberek, ez volt a jó hír. A rossz hír az, hogy a nagy N gyorsabban reagált, mint amire számítottunk, ezért alaposan át kellett dolgozni a terveinket. A részleteket G fogja elmondani...

   Miután teljes lopakodó módra kapcsolták vissza HEV-iket, a két ember a legalsó szint felé indult.
  A leereszkedés nem okozott különösebb gondot, de egy szónikus kutya felbukkanása bonyolított valamelyest a helyzeten. A dög pont a velük átellenes oldalon bukkant fel, és mivel odalent az volt az egyetlen ajtó, nyilvánvalónak tűnt, hogy nekik is arrafelé kell távozniuk.
  Ahogy a zöldes lény zümmögni kezdett, száz szemével pislogva, a csápok elcsendesedtek. Egy szónikus támadás, és máris a nyakukon lesznek.
  Gina zavartan pillantott Gordonra, mikor az lehagyta, és olyan gyorsan lódult a dög felé, amennyire a lopakodó mód csak engedte.
  A kis kutyaszerű lény felvinnyogott, mikor Gordon szemen rúgta, de azonnal készülődni kezdett a támadásra. Gordon így, az egyre erősödő hanggal nem törődve felkapta, és behajította a középen levő lyukba, ahonnan a három csáp indult ki.
  Ez után odaintett Ginának, hogy siessen, miközben a kutyaszerű lény eleresztett egy lökéshullámot a csápok közvetlen közelében. Azok azonnal felélénkültek, és a helyiséget fülsiketítő dörömbölés töltötte be, ami azonban el is hallgatott, mikor az alsó szintig leereszkedő csápok összezúzták a kutyafélét, közben alig milliméterekkel kerülve el az ajtó felé siető Ginát, aki, miután kiért, gyorsan becsapta azt maga mögött.
  *BEEEP* "HEV lopakodó mód kikapcsolva."
  Mindkét ruha felvette szokásos kinézetét.
  - Szerencsére a magasabb frekvenciájú hangokat is elnyomja.
  - Miért?
  - Ehm... Ez is az egész estés változat része... Azt hiszem. Mindegy, Ericson odafent ellátott egy részletes listával arról, hogy mit kell tennem a próbapad beindításához.
  - Ericson? Hmm... Avass be a részletekbe.
  - Rendben: a lény alatt, a szennyvízcsatornák után van valahol egy iparvágány, ami egyenesen kivezet az építményből. Valószínűleg ez az egyetlen elérhető menekülési útvonalunk. De ehhez előbb meg kell szabadulnunk attól az izétől, azt pedig úgy érhetjük el, ha begyújtjuk a próbapadon álló rakéta-hajtóművet. A padot azonban sajnos leállították karbantartás miatt, jelenleg nem üzemel.
  'Menekülési útvonal?' gondolta a nő, 'Tényleg így volna?'
  - Amennyire én tudom, aligha. Viszont a fővágány egy darabon jó lenne nekünk az Egyetlen felé.
  - Így nekünk szépen vissza kell kapcsolni mindent, igaz? - kérdezte Gina hangosan.
  - Így van. Az esetleges szörnyektől eltekintve a dolog nem túl nehéz. Első lépés: bekapcsolni a szellőztetést. Második lépés: megnyitni az üzemanyag-csapokat. Van egy térképem is... - Gordon ezzel előhúzott egy kicsi, de kellően részletes térképvázlatot - Amin látszik, hová kell mennünk.
  - Akkor indulás.

  - Rég láttalak, kistesó... Ugye, így mondjátok ti, emberek?
  - Te... Tűnj el! Tűnj el azonnal!
  - Megijedtél, testvérem. Az összes testvérünk fél. Nem tudják... Nem tudják még, hogy már úgyis mind halottak. Rothadó, férgektől nyüzsgő, de még mozgó hullák mindannyian. Mint te is. És azok a szánalmas emberek, akiket a barátaidnak mondasz.
  - Őrült vagy. Az voltál mindig is! Amit tettél, amit most is teszel, a legerkölcstelenebb dolog, amit élő teremtmény valaha is tehet!
  - Szánalmas. Húsz évet töltöttél az emberek között, és máris átvetted a szokásaikat. Azért jöttem, hogy megkérjelek, csatlakozz hozzám. De nyilvánvaló, hogy nem fogadnál el egy ilyen ajánlatot. Viszlát.
  - Várj!
  De a látomás, ahogy jött, el is múlt ugyanúgy.

  Gina 'be' állásba kapcsolta a négy darab kétállású kapcsolót, Gordon pedig a négy motor elindításával tette teljessé a dolgot. A hatalmas ventilátor lapátjai lassan, nehézkesen lendültek mozgásba, több ezer köbméter levegőt indítva útnak a nagy átmérőjű szellőzőjáratokon át a próbapad felé.
  - Rendben, ez megvolna. Most... - Gordon hirtelen elhallgatott, előrántotta a pisztolyt, és a tár felét a vezérlő egyik sötét sarkába ürítette. Tompa sikoly hallatszott, majd egy zombivá vált tudós zuhant ki a sötétből, sárga feje egy nyálkatócsát képezve puffant a földre.
  Gina elképedve nézett Gordonra.
  - De hogyan... Csak színlelted az egészet, igaz?
  - Színleltem? Ja, a kiképzésre gondol? Nem. Nézze, ez is a hosszú változat egy része, de ha kéri a rövidített verziót: reggel úgy ébredtem, hogy képes vagyok rá. Megfelel?
  - Nem. Jobb, ha elmondod.
  Gordon zavarba jött, nem akart bevallani egy ilyen nyilvánvaló hülyeséget a nőnek, így igyekezett kikerülni a témát.
  - Nézd, ha kijutunk innen, mindent el fogok mondani.
  - Számos titkolnivalója van, Gina. De úgy érzem, nem rossz szándékból titkolózik előtted.
  - Rendben, jól van, majd ha végeztünk. És most, hová?
  Gordon átment a másik oldalon levő létrához, ami pont átellenben volt azzal, amin leereszkedtek ide.
  - Csak itt fe... - Gordon elnémult, mikor meghallotta egy olyan kis sárga valaminek a hangját, mielőtt az ráugrott volna. Azonnal hátraszökkent, a pisztoly a kezében termett, de Gina megelőzte; első lövése a lény egyik mellső lábát törte el, amitől az felfordult, a másodikat pedig a szája közepébe kapta, abba bele is pusztult.
  - Köszönöm... Egyébként... Nincs valami ötlete, mik lehetnek ezek?
  - Őszinte leszek, Gordon, fogalmunk... Fogalmam sincs róla. Bár amennyi kísérletet ebben az intézetben végeznek, ki tudhatja... Valószínűleg ez is valami biofegyver, mint az, ami a próbapadnál van.
  - Biofegyver... Elképzelhető. Igen, elég valószínű.
  Gordon szavai nagyon úgy hangzottak, mintha többet tudna annál, mint amit elmond, de Gina, miközben felmásztak a létrán a másik vezérlőhelyiségbe, úgy döntött, egyelőre nem feszegeti a dolgot.
  A helyiség nagyon sötét volt, Gordon azonnal pásztázni kezdett a beépített lámpával, és hamarosan Gina is követte a példáját. Nem volt valami nagy szoba, és ami fontosabb, semmi fenyegető dolog nem volt előttük, alattuk, vagy éppenséggel fölöttük. Gordon észrevette a keresett konzolt, és Ericson utasításait követve 'be' állásba kattintotta az összes kapcsolót, amit rajta látott, majd megpróbálta lefelé húzni a kart, de az nem mozdult.
  - Beragadt volna? Fura...
  - Várj csak... Mit mondott az a tudós, melyik kapcsolókat kell átállítani?
  - Hát, tulajdonképp mindet, aminek van 'be' állása.
  - Nah... Tudós létére ezt aztán jól elmagyarázta. Mindegy, egyet akkor is kihagytál.
  Egy kattanás után a kar felszabadult, és azonnal lebillent a maximális beállításra. Gordon megmozgatta, de olyan könnyen járt, hogy mikor feljebb emelte és elengedte, megint azonnal visszaereszkedett a maximumra.
  - Hát... Azt mondta, állítsuk úgy fél teljesítményre... De szerintem nem lesz baj, ha maximumon hagyjuk. Mit gondol?
  - Nem is nagyon tudnánk máshogy beállítani. Na, gyerünk vissza.

  - Asszonyom? A hírszerzési részlegünk most rögzített egy közleményt a Fehér Házból. Jó volna, ha vetne egy pillantást az átiratra.
  A hang az interkomban szünetet tartott, hogy az idősebb nő elolvashassa a monitorán megjelent szöveget.
  - Ez rossz hír...
  - És az összes még meg sem jött. Vagy öt-hat bázisról vontak össze erősítést, az Államok egész területéről. A fél hadsereg a Black Mesa felé tart. Az utasításai?
  - Folytassák a jelenlegi terv szerint. Mindennemű változásról értesíteni fogom magukat.
  A nő ezzel visszatért töprengéséhez. Úgy látszott, mostantól igazán felélénkülnek a dolgok.

  - ... Szóval, ahogy mondtad, úgy ébredtél, hogy rájöttél, képes vagy fegyvert forgatni, és úgy reagálni az ellenfelekre, mint egy képzett katona...
  Alig hagyták még maguk mögött az üzemanyag-szivattyú vezérlőjét, mikor Gina megint kérdezősködni kezdett Gordonról. Ő nagy levegőt vett, majd vonakodva, de legjobb tudása szerint belekezdett a válaszba.
  - Nézd, ez... Elég hülye dolog. Szóval, lent voltunk a C szektorban, egy Etherthel-mintát vizsgáltunk, ám valahogyan létrejött egy rezonancia-kaszkád, utána pedig megkezdődött ez az egész zűrzavar.
  - Ether-micsoda? Rezonancia... Ah, ne is próbáld elmagyarázni, inkább folytasd.
  - Utána egy darabig nem valami tiszták a dolgok... De mikor úgy-ahogy magamhoz tértem, elkezdődött... Nem is igazán tudnám leírni az érzést, de néha úgy érzem, nem én irányítom a testemet, hanem valaki más... Mint ahogy nemrégiben is történt.
  - És az... A másik személy kiváló céllövő, és harci tapasztalatai vannak?
  - Igen. Tudom, ez alapján azt hiheti, hogy vagy komplett flúgos vagyok, vagy nagyon rosszul hazudok. De...
  - Gina! Ez lehetetlen... Tudom, hogy teljesen lehetetlen, de... Bízz benne!
  - Igazad van, tényleg úgy hangzik, de nekem is van még valaki a fejemben, aki azt mondja, bízzam meg benned... És tudod mit? Azt hiszem, megteszem.
  - Ez most valami vicc volt?
  - És amit te mondtál?
  A nő ezzel elmosolyodott, majd mászni kezdett a próbapad középső része felé vezető létrán. A móka könnyebbik felén túl voltak, most megint három emeletet kell mászniuk anélkül, hogy az a csápos lény észrevenné őket. Gina azt már korábban kiderítette, hogy a meghajtóegységgel nem juthatna fel, mert a második emeleti galéria a pad túloldalán volt, a közelebbi meg vagy harminc méterrel a fejük fölött. Úgyhogy maradt a rázósabb útvonal.
  Csak nehogy megint felbukkanjon egy olyan ultrahang-kutya...
  *BEEEEEP* "HEV lopakodó mód bekapcsolva - hangelnyomás."
  A két HEV-t megint elborította a barna hangelnyomó zselé. Elhelyezkedtek az ajtó két oldalán, arra az esetre, ha a lény esetleg megpróbálná meglepni őket, azonban ez nem volt valószínű, mert azt még az erős hangtompításon át is hallották, hogy a csápok nem ezen a szinten voltak, majd Gordon meghúzta a kart. Az ajtó halkan, vagy legalábbis a dörömbölésnél jóval halkabban, félrecsúszott, és a páros, Gordonnal az élen, bevonult.
  Gordon felnézett, majd három ujját mutatta Ginának: a lény három szinttel feljebb volt. Pont ott, ahová menni akartak.
  Lassan mozdultak, sokkal lassabban, mint azt a zselé lehetővé tette volna, miközben a szörny dörömbölése egyre lassult, majd teljesen meg is szűnt, mire mászni kezdtek felfelé az első létrán. Mint korábban, a lény megint zümmögni kezdett, mintha saját magát akarná szórakoztatni. Elvégre a hang volt az egyetlen, amit a külvilágból észlelni tudott.
  A páros óvatos előrehaladással érte el a második létrát, és mászni kezdtek, ám ekkor a zümmögés abbamaradt, és a három csáp megindult feléjük. Mindegyikük a galéria úgy egy-egy harmadát kezdte pásztázni, de elkéstek, mert ekkor már mindketten a fölöttük levő szinten voltak. Viszont ez csak két dolgot jelenthetett: a lény vagy hallotta azt a minimális zajt, amit kelthettek, vagy valahol nem voltak elég óvatosak.
  A szörny megint dörömbölni kezdett, ők ketten pedig gyorsan átvágtak a galérián a túloldalra, és megint mászni kezdtek.
  Amint Gordon felért, Gina is felfelé indult, de legnagyobb meglepetésére a létra megadta magát. Elengedte a létrafokot, és oldalra lökte magát, de már nem tudta megakadályozni, hogy a kiszakadó létra nagy zajjal a galériára ne csapódjon. A hang még az erős tompítás mellett is hangosan visszhangzott, a dörömbölés pedig azonnal abbamaradt, ahogy a szörny felemelkedett, az új zaj forrását keresve.
  Ekkor néhány puskalövés keltette fel a lény figyelmét.
  Egy szinttel feljebb Gordon olyan gyorsan rohant, ahogy a lopakodó mód engedte, közben megeresztett egy-egy lövést a szörny felé. Már majdnem a galéria felénél járt, mikor az egyik csáp felkészült, hogy lecsapjon.
  "A meghajtóegység!" A hang hosszan visszhangzott Gina fejében, miközben botladozva eredt futásnak. Majd felugrott, és az utolsó pillanatban kapcsolta be a meghajtást. Azt viszont csak ez után vette észre, hogy így pont a felé a csáp felé tartott, ami Gordont fenyegette.
  Gordon számára a jelenet természetellenes lassúsággal játszódott le, miközben kezei újra elsütötték a puskát, ami most pontosan a pulzáló hengerre volt irányozva. A csáp felsikoltott, és vonaglani kezdett, viszont eközben pont úgy fordult, hogy a hengeres képződménye épp beleért Gina meghajtóegységének lángjába.
  A világ szokásos fordulatszámra gyorsított, Gina földet ért a legfelső szinten, a sérült csáp visszahúzódott a próbapad legaljába, ő maga pedig eszeveszetten rohant a létra felé. A másik két csáp határozottan bosszúra készült.
  Gordon felkapaszkodott a létrán, és megragadta Gina lenyújtott kezét.
  *BOOP* "Erőemelő mód."
  Játszi könnyedséggel emelkedett fel, a ruhák rájöttek, mit akarnak viselőik, és ennek megfelelően állították be magukat. Csodálkozhattak volna megint egy sort, ha lett volna rá idejük, vagy kedvük.
  Szerencsére a legfelső az ajtó közel volt a létrához. Berontottak rajta, és lezárták maguk után, csak egy pillanattal az előtt, hogy a maradék két csáp egyike elkezdett dörömbölni rajta, megpróbálva beszakítani az ajtót. A páros legnagyobb szerencséjére azonban az ajtó állta az ostromot.
  *BEEEEEP* "HEV lopakodó mód kikapcsolva. Figyelem: lopakodó mód tartalékai lecsökkentek. Kérem, keresse fel a legközelebbi töltőállomást."
  Töltőállomás. Igen, az jó lett volna... Hiszen pajzsa sem volt már egy ideje.
  - Hé, Gina, nem tudod, merre van a legközelebbi töltőállomás?
  - Máris kifogytál valamiből?
  - Nincs pajzsom, és a... Lopakodó mód tartalékai is fogytán vannak.
  - Nincs pajzsod?
  - Ez is a hosszú történethez tartozik, és azt a részt nem tudom kellően lerövidíteni. Majd később. Szóval, tud töltőt a közelben?
  - Ehm, persze...

  - Uram, az erősítés ETA harminc perc! Megvan a teljes lista.
  - Hallgatom, őrnagy.
  - Igen, uram! Hat Apache, tíz F-16-os, egy F-22-es prototípus, és öt Chinook, három-három ötfős rohamosztaggal, felszerelve, bevethető állapotban.
  - Kiváló. Lelépni!
  Az alacsony, tereptarka álcaruhát viselő férfi tisztelgett, és visszatért a rádióhoz.
  'Úgy látszik, most már egy menetben akarják letudni a dolgot.' - gondolta a tábornok, miközben szemügyre vette, mi maradt az osztagából, néhány órányi küzdelem után. Az amerikai hadsereg vastartalékából valók voltak, mégis, azzal szemben, amivel fel kellett venniük a harcot, zöldfülűnek tűntek mindannyian.
  A vezérkar elégedett lehetett, hogy a fiúk egyike sem kattant ki már a szörnyek puszta látványától is. És azt ő is csodálta, hogy ő maga hogy bírta ki. Állt már szemtől szemben a halállal, többször is, mint kellett volna, ezt az arcán maradt hegek, meg a kupacnyi kitüntetés - a jelenlegi küldetésről nem is beszélve - ékesszólóan bizonyította. De a halálnak mindig emberi arca volt.
  Egészen mostanáig.
  És valamiért ez a tény sokkal jobban megijesztette, mint maguk a szörnyetegek.

  Gordon és Gina, immár teljesen feltöltött ruháikban igyekeztek vissza a próbapad vezérlőjébe, ahol Ericson rejtőzött, rájuk várva.
  De mikor elérték a bejáratot, már tudták, hogy valami nincs rendben. Az ajtó nyitva volt. Helyesebben, kiszakadt a helyéből.
  - Ne... Istenem, ne!
  Azzal sem törődve, hogy a lény újra beronthat a védőüveg maradványain át, Gordon berohant a helyiségbe, de csak vért talált mindenfelé, és Ericson széttépett holttestét.
  - Neeee...
  A szörny, ami ekkor épp két szinttel lejjebb dörömbölt, Gordon kiáltására azonnal felemelte három fejét, hogy utánanézzen a dolognak.
  Gordon sírt. De örült neki, mert végre legalább érzett valamit, valaki más iránt...
  A lény ekkorra észrevette a zajforrást, és felkészült, hogy betörjön, de Gina már a pult körül ügyködött, és végre megtalálta a védőpajzsot leeresztő gombot. Lecsapott rá, a hatalmas csáp pedig visszhangzó dörrenéssel vágódott neki a szuperkemény védőpajzsnak, aminek hallatán mind az, mind két társa ismét veszett vagdalkozásba kezdett.
  - Nem tehetsz már érte semmit, Gordon. Folytatnunk kell...
  Gordon még mindig sírt, mikor Gina a vállára tette a kezét. Szomorúsága hirtelen elmúlt, könnyei elapadtak, és már megint nem érzett semmit, csak az ürességet. Mint korábban.
  - Igen. Igazad van.
  Gordon szemügyre vette a pultot, majd megnyomta a 'próbagyújtás' gombot. Bár nem fogja jobban érezni magát a gyilkos fölötti bosszú miatt, de akkor is bosszút áll.

  - Asszonyom, próbagyújtást észleltünk az E szektor tizenegyes próbapadján.
  - És?
  - Azt a padot ma üzemen kívül helyezték, mert karbantartásra volt előjegyezve.
  - Ah. És ez egy újabb problémát jelez, ha jól sejtem.
  - Attól tartunk, nem kizárható.

  A pulton levő monitorok bekapcsoltak, és meglepő részletességgel közvetítették a gyomorforgató műsort. A rakétahajtómű lángja egész a padlóig nyúlt, teljesen elfedve a három csápot. Hallani azonban így is lehetett őket: hangos, hátborzongató visítás visszhangzott a helyiségben. De a páros egyik tagján sem látszott szánalom, vagy megbánás.
  A láng kialudt, a lénynek már nyoma sem látszott, Gordon pedig bekapcsolta a hűtőrendszert, ami egy perc alatt lenyomta a próbapad hőmérsékletét a már majdnem elviselhető negyvenöt fokra.
  Gina szótlanul, minden sietség nélkül lépett ki a vezérlőből.
  Gordon viszont azon töprengett, volt-e joguk megölni egy lényt, ami legjobb tudomásuk szerint csak magát védte.
  Egy lényt, amiről egyáltalán semmit sem tudtak?
  Még mindig olyan sok kérdés... Válaszok nélkül. 'Csak előre.' - mondta magának, és úgy is tett.
  Ekkor riasztókürt harsant, és a vezérlő villogó vörös fénybe borult a figyelmeztető fényektől.
  Rövid trillázás, majd egy szörnyen hangzó szintetikus férfihang szólalt meg:
  "Figyelem: üzemanyag-szivárgás az E szektor tizenegyes próbapadján."
  Ekkorra néhány cső már el is hasadt, és üzemanyagot locsoltak mindenfelé.
  A páros kirontott a helyiségből, és sietve leereszkedtek a legalsó szintre, majd lenéztek a próbapad aljába. Egy nagy csatornanyílás volt odalent, amit valószínűleg a kísérletek maradványainak eltávolítására használtak, és amin a lény is bejutott a helyiségbe. Annak azonban nem volt nyoma, valószínűleg visszaesett a nyíláson át.
  A riasztó tovább üvöltött, és a hang is mondta a magáét:
  "Figyelem: kérem az E szektor tizenegyes próbapadjához vezető összes üzemanyag-vezeték lezárását, üzemanyag-szivárgás miatt. E szektor, teljes személyzet: kérem, haladéktalanul áramtalanítsák az összes hajtómű gyújtóberendezését."
  Lemásztak a nyílásba vezető létrán, és egy kis, lejtős járatban találták magukat, aminek távoli vége felől halvány fény érkezett. Sietve indultak arrafelé, majd Gina leült, és hagyta magát lefelé csúszni a lejtőn. Nem tűnt valami biztonságos megoldásnak, de Gordon követte a példáját, mert kétségtelenül így haladhattak a leggyorsabban. Odafent ugyanis a figyelmeztetések egyre súlyosabbá váltak:
  "Figyelem: többszörös tűzfészkek az E szektor tizenegyes próbapadjánál. A szektor biztonsága megszűnt. Kérem, haladéktalanul ürítsék ki az E szektort. Az összes biztonsági egységnek: tizenegyes padot lezárni. Azonnali szerkezeti összeomlás várható..."

7. Feszültség alatt

  Távoli, fojtott, de mégis meglehetősen hangos robbanás hallatszott valahonnan, és a G által tartott eligazítás félbeszakadt, ahogy az osztag védekező alakzatba helyezkedett.
  - Ez meg mi az isten volt?
  - Richards, előre!
  - Értettem, uram.
  Az egyik felderítő ellenőrizte a folyosókat, majd feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy minden rendben. D eközben a térkép kezelőszerveivel vacakolt.
  - Nézzenek szét alaposabban, emberek, és... Mi az ördög...?

  - Huhúúúú... - kiabálta Gordon, miközben Gina és ő látszólag elkerülhetetlen végzetük felé siklottak. Fölöttük megkezdődtek a robbanások, és a dolog ettől kezdve már csak rosszabbodhatott. Végül a ferde járat véget ért, és ők belecsobbantak valami folyadékba, lendületük pedig vagy öt méter mélységbe vitte le őket.
  *BEEP* *BEEP* "Csökkenő oxigénszint."
  Felesleges figyelmeztetés volt. Annak idején kapott kiképzést a HEV-vel történő víz alatti mozgásból, és bár már hónapok óta nem volt alkalma gyakorolni, most mégis azonnal a felszín felé indult Gina nyomában.
  Ekkor csapott le rájuk a rengés.
  Mintha a körülöttük levő folyadéktól kaptak volna egy pofont, ami megforgatta őket, miközben fentről por, és kődarabok záporoztak alá, minden rázkódott körülöttük, és egy földrengés fojtott moraja dübörgött a fülükben.
  Mikor a rázkódás végül elült, végre megint mozoghattak, bár a víz még mindig továbbította az enyhülő utórezgéseket. Gina érte el először a létrát, és felfelé indult, hogy aztán pár pillanattal később visszazuhanhasson a következő, szerencsére az előzőnél jóval rövidebb rázkódás miatt fogást vesztve.
  - Ez meg mi volt?
  - Vesszek meg, ha tudom. De azt hiszem, mégsem volt nyerő ötlet maximumra állítani az üzemanyag-szivattyút, Gordon.
  - Miért, volt más választásunk?
  - Hát... Te vagy a tudós, nem? Kitalálhattál volna valami ügyes trükköt... Azt hittem, a ti fajtátok sokkal leleményesebb.
  - Nyugi, Gina, nem tett semmi rosszat!
  - Figyeljen, elég vacak, és nehéz napon volt eddig, oké? Csak ki akarok keveredni ebből a szószból, de minél gyorsabban, úgyhogy inkább induljunk végre.
  - Igen... Persze, Gordon, sajnálom. Azt hiszem, mindez rám nézve is igaz.
  Gordon Gina után mászott a létrán, majd odafent körülnézett. Úgy tűnt, valami szennyvízvezetőbe jutottak, de az anyag szerencsére legalább nem volt radioaktív, különben a Geiger-számlálóik mostanra már megbolondultak volna, és így legalább pajzsaik, és egészségük nem indult rohamos csökkenésnek. A mennyezet alacsonyan volt, legfeljebb két méterre a szennyvíz szintjétől, az a platform pedig, amin álltak, alig valamivel volt magasabban a folyadék szintjénél, és az vezetett a helyiség egyetlen kijáratához.
  Újabb gyenge rázkódás volt érezhető, Gordon figyelmét pedig felkeltette valami sötét tömeg a szennyes lében: valószínűleg annak a dögnek a maradványai lehettek, amit pár perccel ezelőtt öltek meg.
  - Mit nem adnék most egy mikroszkópos vizsgálatért...
  Gina azonnal felé fordulva bámult rá zavartan, tekintve, hogy nem voltak épp olyan helyzetben, mikor az embernek ez a leghőbb vágya, de a dolog a legjobban mégis magát Gordont lepte meg.
  Végre valami érdeklődés? Lehet, hogy véget ért az őt sújtó átok?
  - Sose fogom megérteni a magadfajta tudósféléket. Na indulás, mielőtt a nyakunkba szakad az egész környék.
  - És, mégis hová?
  'Tényleg, hová?' gondolta Gina.
  - Kövessétek ezeket a járatokat. Ki fogtok találni. - hangzott a válasz a fejében.
  - Nem lehet valami nagy dolog megtalálni azokat a síneket, vagy igen? Nem sokfelé mehetünk innen, szóval... Indulás!

  - Még mindig nem hiszem, hogy túl jó ötlet volt ideküldeni minket.
  - Fogd be, Gerra! Ha a tábornok fülébe jut egy ilyen...
  - De nem jut, mert se ő, se a többiek nincsenek itt. És akkor is rossz ötlet.
  A párost azért indították útnak, hogy nézzenek utána a szektorban történt legfrissebb fejleményeknek. Úgy egy órával ezelőtt láttak valami nagy dolgot lezuhanni egy jó fél kilométerrel attól a helytől, ami jelenleg átmeneti táborhelyükként szolgált, tíz perccel később pedig valami, méghozzá egy jó nagy dolog, felrobbant. Most pedig itt voltak a feltételezett lezuhanási helynél, hogy körülnézzenek.
  Egy fojtott, de határozott, egyértelműen nem természetes eredetű, és kétségtelenül nem emberi forrású zaj hallatszott, majd egy egész kis földrengés kezdődött.
  - Na, meggondoltad már magad?
  - Nem. Nézzünk utána, azután irány vissza, jelenteni, ASAP.
  A páros tovább nyomult a folyosón, ami a bal oldali fal mentén végigfutó csövektől, és a szakaszonként hozzájuk kapcsolódó szelepeknek a két ilyen értelemben tapasztalatlan szempár számára semmitmondó visszajelző paneljeitől eltekintve teljesen jellegtelen volt. A következő kereszteződésnél jobbra fordultak, mert észevettek valami érdekeset...
  Abból az irányból több fény érkezett, ami elég furcsa volt egy ilyen, neonfényekkel egyenletesen megvilágított helyen.
  A fényforrás egy nagy, legalább három méter átmérőjű nyílásnak bizonyult a folyosó mennyezetén, ami a padlóban is folytatódott. Johnson felnézve azt láthatta, hogy a délutáni sivatagi nap fénye ér le hozzájuk a helyiségbe.
  Pedig majdnem egy kilométerre voltak a föld alatt.
  - Ezt meg mi a kénköves pokol csinálta?
  - Szerintem húzzunk vissza innen, mielőtt találkoznánk vele. Ha az a vacak úgy megy át egy kilométernyi szuper-erősítésű mindenfélén, mint kés a vajon, nem hogy megölni nem tudnánk, de még meglógni előle sem igen.
  - Rossz válasz. Egyértelmű volt a parancs: derítsük ki, mit dobtak a nyakunkba. Az alapján, amit most tudunk, akár csak egy nagy, páncélozott konténer is lehet, tele idegen fegyverekkel, amik arra várnak, hogy lenyúljuk őket. Pakoljuk le valahová a köteleket, aztán irány lefelé. Nincs túl messze az alja.
  - Márpedig szerintem akkor is rossz ötlet...

  - ...Úgyhogy mi meg szépen lelépünk a többiek nélkül. Nem tudom, Gina, szerintem ez annyira önző.
  - Az. Tényleg az. - mondta a nő komolyan, - De mint már mondtam, van más választásunk? Menjünk vissza felszedni őket, miközben lehet, hogy a kormányzati takarítóosztag már megölte mindegyiküket?
  - Kormányzati... Gondolod, hogy tényleg kormányzatiak?
  - Mi más lennének? Nem idegenek, az biztos, azt meg elképzelni sem tudom, ki más létesítene egy ilyen hi-tech helyet itt a nagy semmi kellős közepén.
  - Amiből hamarosan szintén nagy semmi lesz az idegenek támadása után, vagy mi is folyik itt egyáltalán.
  - Na igen. Még mindig nem egészen értem, hogyan, és miért nem buktam még ki teljesen mostanra. Csak nézd meg például a... Célpont!
  Gina előrántotta az MP5-öst, és háromlövéses sorozatot eresztett a zombiba, ami a sarok mögül bukkant elő, ahol épp befordulni készültek.
  - Ez a hely is tele van velük. Jobb lesz belehúzni...
  Hamarosan találtak útjelző táblát a sínek felé, de ki tudja, mikorra érnek majd oda?

  - Ööö... 'Sszonyom?
  Az idősebb nő az interkom felé fordult.
  - Megvan... A jelentés.
  - További rossz hírek, ha jól sejtem.
  - Attól tartok, asszonyom. A tizenegyes pad integritását vesztette, és felrobbant. Elvesztettük a maradék kapcsolatot is az E szektorral, a vizuális letapogatás pedig a felszínig terjedő károsodásokat jelzett. Elképzelhető, hogy még a D és C szektoroknak is kijutott belőle.
  A nő felsóhajtott.
  - Azoknak már akkor vége volt, mikor ez az egész megkezdődött. A további károsodásoknak már nincs jelentősége. ... Hacsak a célpontunkra nincs hatással, az pedig aligha fordulhat elő.
  A nő ezután, megnyomva egy gombot az interkomon, a fejlesztési részleggel lépett kapcsolatba.
  - Helyzetjelentést.
  - Van még tennivalónk, asszonyom. Minimálisan tíz órára becsülöm a befejezési időt.
  - Rendben. Tájékoztassanak.
  Ezzel megint lezárta a csatornát, és visszatért saját munkájához.

  - Uram, a terep tisztának tűnik...
  - Ahogy vártam is. Hívja vissza az osztagot.
  - Igen, uram.
  - Mi történt?
  - Nem tudom. - felelte D G kérdésére, miközben továbbra is a térképpel vacakolt, - De ha jól értettem, felrobbant valami 'tizenegyes pad' nevű dolog, vagy ilyesmi.
  - A valóssszínű oka?
  - Honnan az ördögből tudnám, G?!
  G erre gyorsan körülnézett a helyiségben, majd látva, hogy többé-kevésbé mindenki visszatért a helyére, folytatta az eligazítást.

  *BEEP* *BEEP* *BEEP* "Figyelem: magas energia-kibocsátású mozgó objektum harminc méteren belül. Különleges elővigyázatosság javasolt."
  Mintha most pont egy újabb figyelmeztetésre lett volna szükségük. Egy ideje már hallották a mennydörgésszerű lépéseket, amelyek olyan hangosak voltak, hogy a föld is beleremegni látszott, bár addig nem is lépteknek gondolták a hangot, míg meg nem látták a forrását. Ami most feléjük igyekezett, a tőle telhető legnagyobb sebességgel.
  Úgy egy fél órája kóboroltak már, mire végül megérkeztek a földalatti vasúthoz, ami mind az irodákhoz, mind a főgenerátorhoz közel volt, legalábbis amennyire emlékeztek rá. A helyiség üres volt, leszámítva magát a vonatot, meg azt az öt méter magas, három méter széles, és legalább két éjszakányi feketeséget magába sűrítő, lekerekített, kidolgozott formájú, ám szemmel láthatóan idegen lényt, ami nyilvánvalóan őket vette üldözőbe. A dög homlokán levő egyetlen vörösen ragyogó szem a düh nyelvén szólt hozzájuk.
  A vonat szerencsére közelebb volt, és hamarosan már a két méter hosszú, tető nélküli kocsin voltak, miközben a lény még jóval több, mint tíz méterre volt tőlük.
  Gordon egy darabig hasztalanul kísérletezett az irányítópulttal, míg végül rá nem jött, hogy az egész szerkezet halott.
  - Nincs értelme, nincs áram!
  - Várj...
  Gina észrevett egy ajtót a dög mögött, majd a következő pár pillanatban összenézett Gordonnal, az ajtóra, magára, majd jobb felé, utána pedig Gordonra, és bal felé mutatott, és már készen is álltak az indulásra, amit a viszonylag lassú mozgású teremtmény kényelmetlen közelségbe ér.
  Aztán, mikor a lény úgy öt méterre ért, Gordon és Gina is észrevették a kis, pislákoló lángot a lény mindkét karja végén.
  - Most! - kiáltottak fel egyszerre mindketten, ezzel két oldalt elrohantak a lény mellet, ami ettől egy pillanatra teljesen elbizonytalanodni látszott. Végül csak megfordult, de ekkorra a páros már az ajtó mögött volt, bár ez a tény nem látszott zavarni a megint az üldözésükbe kezdő dögöt.
  - Gondolod, hogy át tudja passzírozni magát rajta?
  - Nem tudom, Gina, de egyelőre...
  Ekkor fegyverropogás kezdődött a lény mögött, ami a fenyegetés felé fordult
  - ...Inkább futás, rendben? Fő a biztonság.
  - Merre?
  - Vissza kell kapcsolnunk az áramot, vagy ilyesmi. A vágányvezérlő itt lesz valahol a környéken, az jó kezdőpozíció lehet.

  A kétfős osztag több mint húsz métert ereszkedett a köteleken a lenti padlóig, de nem azt találták ott, amire számítottak. Legalábbis amire egyikük számított.
  - Látod, én megmondtam! Most aztán húzás vissza jelenteni!
  - Még egy pillanat, hadd próbáljak ki valamit...
  A katona ezzel szakértő módon rögzítette magát a kötélen, hogy stabil legyen, de mindkét kezével használhassa fegyverét, és egy hatos sorozatot eresztett a hatalmas lény hátába, mire az megfordult, de inkább nézett ki sértődöttnek, mint sebesültnek.
  - Hatástalan. Megyünk vissza.
  - Helyes. Kétlem, hogy az az izé tudna kötelet mászni!
  Mindketten kapaszkodni kezdtek felfelé, a lehető leggyorsabban mászva, miközben odalentről valami hussanó hangot hallottak. Bár a lyukon át feláramló meleg miatt erre nem is igen volt szükség, lepillantottak, így láthatták, hogy a lény két, a karjaira rögzített lángszóróval támadott a kötélnek.
  - Fújhatod, csórikám... Azt ugyan nem tudod meggyújtani!
  A lángok hamarosan kialudtak, a lény hátrébb botladozott néhány lépést, a két katona pedig kénytelen volt azt látni, hogy a lehetetlen mégis bekövetkezett.
  - Hogy az istenbe...
  - Gyorsan, mindjárt fent vagyunk!
  Profi katonákként nem engedve át magukat a pániknak, tovább másztak a köteleken, de nem volt esélyük. A lángok ugyanis, megmagyarázhatatlan, és látszólag lehetetlen módon, belegyorsítottak, és elhúztak a kezeik között. Egy pillanatig még mindketten mászni próbáltak tovább, a kötél hamvaiba kapaszkodva, majd aláhullottak a végzetük felé.

  Az eligazítás véget ért, az osztag szokatlanul elcsendesedett.
  - Kérdés?
  Felállt egy katona.
  - Egy, uram. Mik a művelet várható áldozatai?
  - A kérdésében ott a válasz, őrnagy. Nem várunk áldozatokat. De ha megint olyan ostobának és alkalmatlannak mutatkoznak, és alábecsülik az ellenfelet, illetve elfelejtik, hogy mi forog kockán, akkor magukra vessenek. Lelépni!
  D máris felmérgelte magát. Ez most már tényleg az utolsó esélye volt, ráadásul nem is egy szempontból, ha az osztag továbbra is annyira tehetetlennek, és használhatatlannak bizonyul, mint eddig.
  A katonák hamarosan megint beszálltak Chinookjaikba, ezúttal D és G kíséretében, csak egy kis csapat maradt hátra őrizni a tábort.
  'Ha tudnák...' gondolta D, 'Hogy a kudarc sokkal többet jelent pusztán a mi halálunknál...'

  A páros alig pár perce kószált, mikor találtak valakit, ellenséget, a változatosság kedvéért.
  - Két Szolga, pont előttünk.
  - Szolgák. A francba, de hát honnan tudja...? Ah, fordulj balra, hagyj magamra.
  Gina nagyon idegesítőnek találta, mikor a hang rímeket faragott.
  De fordult, és átengedte teste irányítását a hangnak. Mindig csodálkozott azon, egyáltalán hogyan képes ezt megtenni, de el kellett fogadnia a dolgot, annak ellenére, hogy az érzés, amint éppen úgy tesz valamit, hogy nincs is beleszólása a dologba, kellemetlen volt. Főleg azért, mert közben késztetést érzett, hogy ellenálljon.
  Nem volt valami könnyű feladat; ha nem összpontosított eléggé, egyszer csak már megint az övé volt az irányítás, ami nem volt épp a legmegfelelőbb állapot, tekintve, hogy ő maga közel sem volt képzett katona. Ha viszont túl erősen összpontosít, a hang ki tudja, mi mindenre vette volna rá?
  Az egyik első alkalommal... Még nagyon jól emlékezett, mit csinált majdnem. Nem lett volna kellemes dolog, legalábbis az ő megítélése szerint, és meg is fogadta, többé nem hagyja, hogy a hang bármit is megcsináltasson vele. De persze nem tudta betartani: szüksége volt a hangra a munkájához, és most... A túléléshez.
  Miközben Gina a földön gördült tovább, és előhúzva MP5-ösét a két támadásra készülő dögöt vette célba, Gordon gyakorlatilag mozdulatlanul állt, kezében a puska rezzenéstelenül célra tartva.
  Gina röviden elhúzta a ravaszt, de azt kellett látnia, hogy a lövedékek kárba mentek, mert több tucat sörét járta át ugyanebben a pillanatban a választott célt. Rátartott a másikra, de megint elkésett.
  Végül visszavette az irányítást, és felállt. Ez azért már egy kicsit sok volt.
  - Jól van, uraság! Elmagyarázza, méghozzá most, azonnal! - csattant fel meglehetős dühvel.
  Gordon eközben újratöltött, és úgy viselkedett, mintha Gina ott sem volna.
  - Figyelsz rám egyáltalán?
  Gordon végzett a tárazással, elrakta a fegyvert, és csak ekkor fordult végre felé.
  - IGAZÁBÓL ÜGYET SE VETSZ RÁM, MI?! - kiabálta Gina.
  - Mi? Dehogy! Egyébként meg mi az istent kiabál? Ide akar csalni még párat a barátaink közül?
  - VÁLASZRA SE MÉLTATTÁL, PEDIG MOST MÁR ÉPP ITT AZ IDEJE, HOGY ELMAGYARÁZZ PÁR DOLGOT! ÉS... Te pedig... - Gina lassan lehiggadt, és Gordon még csak nem is sejthette, hogy nem csak az a nő igyekezett csillapítani a haragját, akit maga előtt látott.
  - HAGYD ABBA! Azt hiszem, én tudom, miért tette, de ilyesmire most igazán nem érünk rá. Nézd el, és indíts tovább!
  'De...'
  - Semmi 'de'.
  - Nézd... Sajnálom, Gordon. Felejtsd el, amit mondtam, rendben?
  - Persze, semmi gond, Gina. Ez az egész helyzet akkora nyomással nehezedik ránk... - Gordon észrevett valami jelzést tíz méterrel odébb, a két testen túl, és arrafelé mutatva így szólt:
  - Induljunk tovább.

  A tábornok még egyszer átnézte a visszavonulási útvonalat. A hírszerzés által összeszedett tervrajzok egyike ezt, a nagyjából egy kilométerrel a föld alatt levő területet mutatta, ahol felfedeztek egy könnyen védhető pontot, így beásták magukat valami generátorvezérlő közelében.
  Kis rombolóerejű tölteteket telepítettek, végig a felszínre vezető kanyargós, kilométernyi alagút teljes hosszában, és a főbejáraton kívül minden más hozzáférési pontnál, amivel hatékonyan bebiztosították magukat. Néhány őrszem ezekben a pillanatokban állított fel egy előretolt bázist úgy tíz méterrel előbbre egy szűkületben, a legtöbben pedig azt a szélesebb helyiséget védték be az annak két oldalén levő kis szervizgalériákról, amin át a fő erődítményüket meg lehetett közelíteni. A köztes területen pedig szintén számosan várakoztak készenlétben, arra az esetre, ha valami behatolónak sikerül áttörni a rögtönzött erőd védelmi rendszerének leggyengébb pontján.
  A dolgok mostanra kicsit elcsendesedtek, azóta, hogy hírét vették az erősítés késésének, és hogy a tábornok kiküldött néhány embert kideríteni, mi okozta a korábbi robbanást, és hogy volt-e hozzá köze annak a nemrég a közelben ledobott ismeretlen tárgynak.
  Eszébe jutott, hogy miközben távcsövén át a hatalmas repülőt, és az alá felfüggesztett fekete valamit figyelte, azon töprengett, idegenszerűsége ellenére is mennyire emberi készítésűnek tűnt mindkettő. Ha az élete függött volna tőle, sem tudta volna megmondani, miért érezte őket emberi gyártmánynak, de egyre csak ezt találgatta. Most pedig, a legtöbb, amit tehet, hogy reménykedik: az a valami nem kapta el a felderítőosztagát.

  A károk súlyosak voltak ebben a szektorban, de a rezonancia-kaszkád túl messze történt innen, hogy az legyen érte a felelős. Sokkal valószínűbb volt, hogy itt a robbanás, és az idegenek működése volt okolható a károk miatt.
  Már vagy öt perce haladtak előre viszonylagos nyugalomban, ami azért sokkal inkább volt viszonylagos, mint nyugalom, tekintve az itteni fertőzöttségi szintet. Közepes tempóban kocogtak, hogy biztosak lehessenek benne, az az izé, amit maguk mögött hagytak, nem éri be őket. Mert bár az ajtókereten ugyan nem fért volna át, a mögötte levő folyosón azonban kényelmesen közlekedhetett volna.
  - Egy!
  Gina a kilencmilliméteres két, jól irányzott lövésével toldotta meg a mondatot, mely lövések egy Fejszorítót csendesítettek el végleg, a jellegzetes, erőtlen visítás után.
  - Minden tele van ezekkel a Fejszorítókkal, és ha ehhez hozzávesszük még a Szolgákat, Kutyaszemeket, meg a többi szanaszét kószálót, nem is csoda, hogy úgy néz ki ez a hely, ahogy...
  Hogy miért hívták a kis sárga 'zombifejet', a villámszóró idegent, és a kis zöld ultrahangos kutyát Fejszorítónak, Szolgának, illetve Kutyaszemnek, azt Gordon még valahogy el is tudta képzelni, de arról, hogy honnan tudhatta, így hívják őket, fogalma sem volt. Azonban folytatta az útját Gina mögött az enyhén kanyargós folyosókon át, ahogy az eddig eltelt öt perc során is, és abban reménykedett, hogy az irodák most már nincsenek mesze.
  - Gordon, azt hiszem, beszélnünk kellene egy kicsit arról, milyen jól ismered ezeket a dolgokat a környéken...
  - Már az elején megmondtam, úgy ébredtem ma reggel, hogy mindezt tudtam. Más válasszal nem tudok szolgálni.
  - Akkor azt hadd kérdezzem meg... - Gina megállt, és szembefordult Gordonnal, - Hogy hogyan működik? Van... Egy hang a fejedben, ami ha úgy tetszik, átveszi az irányítást, meg megmondja, mi micsoda, vagy...?
  - Nem egészen. Nos, valami tényleg irányít néha, de az halálbiztos, hogy nincs hang a... Ahm, csak viccel, igaz?
  - Hiszed vagy sem, ezúttal teljesen komolyan beszélek. Folytasd.
  - Igazából nem sok mást mondhatok még. A világ néha alacsony fordulatszámra kapcsol, néha meg nem, látszólag véletlenszerűen, de olyankor nem tudom irányítani a tetteimet, akármilyen erősen próbálom is. Ha elém kerül valami az itteni dolgok közül, tudom a nevét, ismerem a gyenge pontjait, és érzem, hogy ennél még sokkal, sokkal többet is tudok róla.
  - Csak érzed, hogy többet tudsz?
  - Igen, csak ez az érzés van meg. Meg azt is tudom, hogy ez a sokkal több annyira 'sokkal', hogy már maga az a gondolat is, hogy megvizsgáljam valamelyiket, tiszta érdektelenséggel tölt el. Mintha olyan jól ismerném fejből minden tulajdonságukat, hogy félig-meddig tudattalanul nem is akarnám még egyszer szemügyre venni bármelyiküket.
  - Különös. Nagyon különös...
  'Nekem mondod? Én is vagyok legalább annyira fura, mint ő.'
  - Na mindegy, ha ez a tábla igaz, most már majdnem ott vagyunk...
  Mikor a lépcső közelébe értek, valami csattogó hangot hallottak, mintha valaki egy csavarkulccsal püfölte volna a padlót, vagy ilyesmi. A lépcsőnek félúton volt egy pihenője, azon túl visszafordult ugyanabba az irányba, ahonnan indult, a pihenőn pedig egy Szolga püfölte a padlóból kilátszó csövet. A padlóból, amit a jelek szerint a puszta kezeivel tépett fel.
  Hogy a dög miért akarta kitépni a csövet a helyéből, az egyiküket sem izgatta igazán. Gina eleresztett pár lövést, aminek az eredménye az lett, hogy váratlanul egy lánggömb állt be erősítés gyanánt az itthoni csapatba.

  Ted zajos fogadtatást várt, nevetést, vagy legalább megvető 'fuj'-olást. De csak csendet kapott. Általa szinte elképzelhetetlennek tartott csend zuhant a helyiségre, olyan csend, amit csak az egyik riporternek az egy évvel korábban bekövetkezett halála idézett elő.
  A természetellenes csönd végül megtört, mikor az igazgató a fejét csóválva megszólalt:
  - Meg sem kérdem, hogy az ördögben akar erre bizonyítékot szerezni, Ted. Az eddigi anyagainak egyikéről sem derült ki később, hogy kacsa, az írásai és vezércikkei nagyban hozzájárultak az újságunk sikeréhez. De ez most nagy őrültség. Kutatóközpont a sivatag közepén, ahol idegen lényeket őriznek? Ez azért már kicsit túlzás.
  - Hát...
  - A helyzet az, hogy nem tudok pénzt adni egy helyszíni riporthoz. A Daily Globe nem holmi olcsó bulvárlap, és hacsak amit mond, nem bizonyul mégis igaznak, márpedig harminc évnyi újságírói gyakorlat mondja most azt nekem, hogy nem lehet igaz, ezt semmiképp sem fogjuk leközölni.
  Ezután a helyiségbe lassan visszatért a szokásos munkazaj. Ted sejtette, hogy ez lesz a válasz, de azért reménykedett, hát megpróbálta. Így most egyetlen lehetősége maradt: teljesen egyedül végigcsinálni. Ez lehet élete legnagyobb fogása... Feltéve, ha be tud jutni, bizonyítékot tud szerezni, és le tud lépni, mielőtt atomot dobnak az egész környékre.

  A cső a jelek szerint gyúlékony gázt szállított, és a Gina lövései által keltett szikrák most begyújtották a gázt. Az ekkorra már halott Szolga elhamvadt, és a pihenő elég csúnyán megpörkölődött. A cső azonban egyben maradt, és a padlóból kihajtva most egy két méteres lángcsóvát fújt felfelé, ami arra utalt, hogy komoly nyomású lehetett a belőle kiáramló gáz.
  - Hát... Arra nem számíthattam, hogy ez lesz, vagy igen?
  - Mint ahogy én sem tudhattam, hogy a maximumra állított üzemanyag-szivattyútól felrobban a próbapad. Na mindegy, indulás tovább, és reméljük, ennek nem lesznek további következményei.
  A környező hőmérséklet ekkorra már emelkedésnek is indult, de a ruhák számára nem okozott gondot a belső hőmérséklet szinten tartása. A lángcsóvát óvatosan megkerülve indultak tovább az emeletre, ahol néhány újabb Szolgát találtak. Gyorsan visszahúzódtak előlük a lépcsőre, majd megtisztították az utat, Gina az MP5-össel, Gordon pedig a sörétessel.
  Végül csak tovább mehettek, és hamarosan el is érték a céljukat: egy bedeszkázott ajtót, mellette a táblával: "Vágányvezérlő"
  Gordon bezörgetett a deszkákon, és bekiabált:
  - A tudományos személyzettel vagyunk, bemehetünk?
  Bentről nem érkezett válasz.
  - Talán nincs bent senki. Legalábbis senki élő. Keressünk valami szerszámot, amivel lebonthatjuk a deszkákat.
  - Nem szükséges, Gina, itt a megfelelő eszköz. - mondta Gordon, ezzel elővarázsolta a vérmocskos feszítővasat.
  - Hát, úgy látom, nem épp rendeltetésszerűen használtad azt a vacakot...
  - Igen, elismerem. De minden szerszám jó valahol önvédelmi célra.
  - Van benne valami.
  - Istenek, ölni tud egy egyszerű feszítővassal? Jó régen volt már, hogy utoljára láttam valakit ilyet csinálni...
  Ekkor valahonnan, nem is túl messziről felhangzott a korábban látott hatalmas, fekete valami lépteinek dübörgése. Még csak közeledett, vagy már éppen itt, a hátuk mögött? Gina ennek ellenére csak nézte, ahogy Gordon lefeszítette a deszkákat, amelyek mögül egy sötét helyiség bukkant elő. Mindketten bekapcsolták lámpáikat, és szinte azonnal a halk motyogás felé irányították őket, előkapott fegyvereikkel együtt.
  Azután megnyugodtak, mivel kiderült, egy biztonsági őrt találtak, egy súlyosan sebesültet. Hátát a falnak vetve hevert a földön, és szinte teljesen vér, és égésnyomok borították.
  - Ooooh... Azért jöttek... Hogy megöljenek, igaz?
  - Nem, a tudományos személyzetből vagyunk. De tényleg. Mennyire súlyos?
  - Nagyon. ... Nekem végem...
  - Hülyeség. Gordon, te doktor vagy, nem?
  - Doktor? Nem.
  - Nem? De...
  - Már úgyis mindegy... De azt az izét... Meg kell állítaniuk valahogy...
  - Az az izé! Tudja, mi az?
  - Nem, de... Attól félek, hhho... Hogy el kell intézniük, ha ki akarnak jutni innen...
  - Vagyis a sínek tényleg a felszínre vezetnek?
  - Igen, és... Mégsem. ... Most nincs áram alatt. ... Kövessék a generátorhoz vezető táblákat, kapcsolják be... Ha be lehet egyáltalán. Nincs... Más... Út...
  Ezzel a férfi elcsendesedett.
  - A szentségit, Gordon! Te doktor vagy, miért nem tettél valamit?!
  - Nem vagyok doktor, már mondtam!
  - Akkor miért szólítanak Freeman doktornak?
  - Mert doktori fokozatom van kvantumfizikából.
  - Doktor... Kvantum-akármi... Sajnálom, ezt sem tudtam...
  - Nem számít. Nézzünk körül.
  Amint a páros megfordult, tompa, fémes morgás, majd dörömbölés hallatszott az ajtóval szemközti fal felől. Egy pillanatra megtorpantak, majd eszeveszett rohanásba kezdtek, mikor meglátták, hogy egy fémes fekete, a végén gyújtólánggal ellátott kar szakítja át az acéllemezt, mint a kartonpapírt, majd úgy két méterrel odébb egy második kar is megjelenik az előző után.

  - Asszonyom, lehet, hogy újabb problémánk lesz.
  - Mondja. - sóhajtott fel a nő.
  - Az elmúlt hetekben egy újságíró többször is próbálkozott errefelé. Az informátorait közben kiiktattuk, de a holnapi elnöki bejelentés után a sajtó valószínűleg teljes arzenállal fog a Black Mesa felé fordulni.
  - A sajtó? Kétlem. Kövessék nyomon azt a fickót a biztonság kedvéért, de addig ne tegyenek semmit, amíg nem jutott be, és utána nem próbál kijutni.
  Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egyelőre ne tegyenek semmit.
  - Igen, asszonyom.
  Az idősebb nő ezzel elbocsátotta az ügynököt, majd visszafordult, hogy szemügyre vegye a többi probléma alakulását.

  - Még mindig semmi hír Johnsonról és Gerráról?
  - Semmi, uram.
  Ez baj. Azt hitte, az egész nem fog tovább tartani nekik pár percnél, de már több mint egy fél órája indultak el. A tábornok megint csak arra tudott gondolni, hogy az, amit láttak lezuhanni - esetleg nem is lezuhanni, gondolta kezdődő borzongással - nem kapta el őket.
  - Hírek az erősítésről?
  - Vannak, uram. Az első 'koptert nem tartották fel, ETA húsz percen belül itt lesz egy talán harmincfős osztag, a többi az eredeti terv szerint.
  Legalább ez jó hír volt.
  - Az előretolt bázis?
  Erre pár pillanatnyi csend, majd lövések hangja, végül dörgő léptek feleltek elsőként.
  - Nem válaszolnak a hívásunkra, uram!
  - Valószínűleg támadás alatt állnak, próbálja meg újra, ha vége a lövöldözésnek.

  - ...Szentségit, mintha a kormányzati ügynökök nem lettek volna épp elegen. Most már csak azt kéne tudnunk, ezek kik?
  - Vigyen el az ördög, ha tudom.
  - Fogalmam sincs. Egyébként, Gina, miből gondolod, hogy ezek nem kormányzati ügynökök, már ha az a másik banda az egyáltalán?
  - Főleg az öltözékükből, másképp néznek ki. És nem is ugyanazon a rádió-frekvencián forgalmaznak.
  - Ugyanazon a frekvencián? Na várjunk csak, szóval te hallod őket?
  - Azt hittem... - kezdte a nő, majd a homlokára csapva folytatta, - Ostoba vagyok, elfelejtettem. Engedélyezned kell a hét-öt-nullás kapcsolót.
  Gordon csak gondolt arra, hogy bekapcsolja, és az meg is történt. A ruha, mint általában, észlelte idegi impulzusait, és azoknak megfelelően cselekedett.
  - A hét-öt-hetest állítsd frekvencia-letapogatásra, vagy egyszerűen állj... - Gina egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta, - Ötszázötven megahertzre ezekhez a fickókhoz, és háromszázötvenkettőre a másik csapathoz.
  - Megvan.
  - Nyúl hívja Répát, Nyúl hívja Répát, Répa, jelentkezz, vétel.
  - Hűha, Gordon, te is arra gondolsz, amire én?
  - Hát, ezt a kettőt nem mi öltük meg. Sőt, igazából mi éppen az ő gyilkosaikat intéztük el. Lehet, hogy esetleg van egy szövetségesünk?
  - Megkezdődött, bázis, teljes riadó. Elintézni mindent, és mindenkit, akin nem a mi jelzésünk van! Felrobbantjuk ezt a helyet, akárki vagy akármi áll is az utunkba!
  - Azt hiszem, ez meg is válaszolta a kérdésemet. Most már legfeljebb csak abban reménykedhetünk, hogy a bázisuk nem köztünk, és a generátor között van.
  Mindketten lenéztek a hengeres helyiségben, a fentről lefelé csordogáló veszélyes hulladék nyomában, nem messze attól a helytől, ahol a 'Bullsquid'-ek, vagyis a kutyaszerű, sokcsápos szörnyek kitörtek a megrepedezett fal mögül, és lerohanták az itt várakozó katonákat.
  Fekete üldözőjük még mindig a nyomukban járt, épphogy csak sikerült elkerülniük. Ám remélték, hogy odafent biztonságban lesznek.
  De a remény rövid életűnek bizonyult, mikor látták, amint azt az izét lassan a magasba emeli beépített hajtóműve, ráadásul ezúttal nem is jutottak messzire.
  - Behatolás!
  - Nagyszerű...- morogta Gordon, előkapva az elesett katonáktól zsákmányolt MP5 géppisztolyt, csakúgy, mint Gina, még akkor is, ha tudta, hogy aligha fog megbirkózni a fegyverrel, még háromlövéses rövid sorozatoknál is. Legalábbis így kellett volna lennie, de szinte azonnal mozgásban találta magát, megint anélkül, hogy ő irányította volna a tetteit.
  Befordult a sarkon egy elég nagy helyiségbe, melynek közepén egy alkalmi barikádot állítottak fel, és egy pillanattal azelőtt eresztett meg négy lövést a fedezék mögött levő katona arcába, mielőtt az ugyanezt tehette volna vele.
  Előrenyomult, közben lebukva és tovább gördülve, mikor épphogy csak észrevett egy feléje dobott tárgyat, ami ártalmatlanul robbant fel vagy jó két méterrel a háta mögött, majd kissé felfelé emelve a csövet elhúzta a másik, a fő elsütő billentyűtől nem egészen tíz centire levő ravaszt, és miközben a vetőcsőből kirepülő gránát elintézte a fal mögött bujkáló gránátost, tovább rohant, végül egy homokzsák-fal mögé vetődött be.
  Ott körülnézett, és csak egy pillanattal később akart tüzet nyitni Ginánál, aki ekkorra elintézte a következő katonát, így ő végül egy másik leendő orvlövészt iktatott ki.
  Ezután gyorsan el is hagyta búvóhelyét, és felsietett a belső folyosóra vezető lépcsőn. Átvetette magát az ajtón, földet érés közben tüzet nyitott a jobb oldalon felbukkanó újabb ellenfélre, majd szinte ezzel egy időben húzta elő a puskát bal kezével, hogy a tár felét egy másik csoport közé ürítse, egyet megölve közülük, a többit pedig fedezékbe zavarva az akcióval.
  Közben a fekete dög is beérte őket, ám megtorpant az ajtókeretnél, ami túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy átpréselhesse magát rajta.
  Gordon észre sem vette, hogy miközben géppisztolyát célon tartva higanyos mozdulattal felegyenesedett, hogyan tette vissza a puskát a helyére. Mint ahogy azt sem, hogy a végig mellette haladó Gina a helyiség másik felét pásztázta, amíg ő elővett egy gránátot, a fogával rántotta ki a biztosítót, és áthajítva a gránátot a helyiségen, fedezéke elhagyására kényszerítette vele az ott idegesen lapulók egyikét. Ellenfele rémületét viszont látta, miközben annak életét kioltotta a mellkasába tépő sorozat, aminek csak a tár kiürülése vetett véget.
  - Megadom magam! Megadom magam!
  Egy nő egyenesedett fel, magasba emelt kezekkel, Gordon pedig szemrebbenés nélkül lőtte fejbe a sörétessel.
  - GORDON! MI AZ ISTENT...!
  Gordon megfordult, a géppisztollyal Gina fejére célozva. Aztán a fegyvert hirtelen egyre nehezebbnek érezte, és végül megint az övé volt az irányítás.
  - FREEMAN, TE VÉRSZOMJAS ROHADÉK! MEGADTA MAGÁT, AZ ÉG SZERELMÉRE, MÉGIS, MI ÜTÖTT BELÉD?!
  A nő üvöltözött vele, de ő képtelen volt bármit is tenni. A fegyver kicsúszott a kezéből, majd ő maga is a földre rogyott.
  - NE PRÓBÁLJ ITT SÍRÁST SZÍNLELNI NEKEM, TE KIS FASZ! ÉN MEG MINDJÁRT TÉGED FOGLAK... Lelőni...
  Gina végül lenyugodott, mikor rájött, hogy Gordon valóban sír.
  - Gordon... Te nem... Nem akartad megölni, ugye?
  Gordon megrázta a fejét, közben igyekezve úrrá lenni zokogásán.
  - Akkor meg miért csináltad?
  Gordon nagy levegőt véve kezdett bele:
  - Én mondtam... Már mondtam. - mondta reszelős, de határozott hangon, - Fogalmam sincs, hogy tettem ezt az egészet. Nem az enyém volt az irányítás. Nem vagyok önmagam! Nem tudom irányítani a tetteimet!
  Gina leült mellé, próbálva nem észrevenni a frissen kiömlött vért, és a holttesteket körülöttük.
  - Gina... Csak egyetlen embert láttam életemben így harcolni. Ő volt a század legjobbja. Vagyis ő lett volna, ha nem teljesen őrült... Az ilyen akciók voltak a névjegye. Lehet, hogy ő is olyan, mint mi, legalábbis bizonyos mértékben.
  A hangnak igaza volt, vagy legalábbis Gina el akarta hinni, hogy igaza van.
  - Rendben. Rendben, tegyük fel, hogy hiszek neked. Tegyük fel, hogy mindez igaz, és mindketten egyszerűen csak ki akarunk jutni erről a helyről, amilyen gyorsan csak lehet...
  Gina egy szempillantásnyi időre a hatalmas fekete szörnyre nézett, ami még mindig hasztalanul próbálta átküzdeni magát a szűk ajtónyíláson.
  - Beragadt, de tudjuk, hogy ez nem tartja fel sokáig. Húzzunk bele!

  - Jó, hogy látom, uram! - igyekezett túlkiabálni a férfi a Chinook egyre halkuló rotorzaját.
  - Sajnos azért lehetne jobb is. - kiabált vissza a másik, - Az osztag nagyja odalett. Hány embert hoztak?
  Igyekezett nyugodtnak hangzani, mintha az, amit az imént mondott, cseppet sem zavarta volna. Pedig nem így volt. Hiszen elvesztette majdnem a felét a Delta különítmény legjobb embereinek... Három szörny ellenében. Mindkét szó egyszerre dühítette, és töltötte el félelemmel: csak hárman voltak, és nem voltak emberi lények.
  - Egy húszfős osztag percek alatt bevetésre készen állhat. A következő hat órában pedig több mint százan jönnek még, annyi légi, és tüzérségi támogatással, hogy robbantás nélkül is elegyengethetjük velük a környéket.
  - Remek.
  A zaj mostanra csendes zümmögéssé szelídült, az osztag tagjai pedig egymás után ugráltak ki a gépből, és sort alakítva ki, vigyázzba vágták magukat.
  Végre megérkezett az erősítés, pedig az utolsó pillanatig remélte, hogy nem lesz rá szükség. Egy kicsi, észrevétlen osztag, gyors behatolás, gyors távozás. Alulbecsülte az ellenfelet, pedig erre nem volt példa ezelőtt. 'De ezelőtt' jutott eszébe hirtelen, 'Csak emberi ellenfeleink voltak.'
  Mikor úgy nézett ki, mindenki kiszállt, futólag végignézett rajtuk. Mindannyian profik voltak, remek erőnlétben, mint ahogy az egy ilyen fontos feladat esetén elvárható is volt, mindannyian az erre a küldetésre meghatározott fekete-szürke harci öltözékben, gázmaszkokkal felszerelve. Nem várt tovább, belekezdett az eligazításba, háta mögött osztaga viharvert maradékával.
  - Rendben, emberek, semmi szükség, hogy előbb körüljárjam a témát. A helyzetünk fölöttébb kritikus: az egész létesítményt idegen egyedek rohanták le.
  Néhányan ennek hallatára, igaz, csak alig észrevehetően, meginogtak.
  - Igen, jól hallották. Bármilyen kísérlet eredményei is, nem emberek. Ismétlem, nem emberek. Ölésre készítették őket, és nagyon jól sikerültek, mert három ilyen anyaszomorító kiirtotta a legjobb osztagunkat. Nem leptek meg minket, ennek ellenére sikerült a legtöbbünket elintézniük. Holtan akarom látni azokat az izéket. Nem engedhetjük tovább itt szaladgálni őket, különben semmi esélyünk a folytatásra.
  A legelső esetet leszámítva az osztag mozdulatlanul hallgatta a szavait. 'Jó önkontroll.' gondolta, visszavonva első ítéletét a bizonytalanságukról.
  - Helyes. Az első cél egy nagy, fémes kinézetű fekete valami, egyetlen fénylő, vörös szemmel. Lassú, és nehézkes, de a páncélzata a jelek szerint ellenáll a lövedékeknek, úgyhogy vételezzenek plusz gránátokat, és annyi rombolótöltetet, amennyit kényelmesen magukkal tudnak vinni. Ismereteink szerint mindkét karjához egy lángszórót rögzítettek, úgyhogy maradjanak tisztes távolban. A második és harmadik cél egymáshoz hasonló, feketével tagolt kék, illetve narancssárga páncélzatú. Látszólag női, illetve férfifejük van, de ez ne vezesse félre magukat, nem emberek. Jobban harcolnak, mint a legtöbben közülünk, úgyhogy egy pillanatra se vegyék félvállról őket. Kérdés?
  Az osztag mozdulatlanul állt, csakúgy, mint az eltelt percekben.
  - Akkor szerelkezzenek fel, és mozgás!

  Gordon észrevett egy nyitott lőszeres ládát, és lerohanva azt, teljesen feltöltötte készleteit, csakúgy, mint Gina. Azután körülnézett a helyiségben, és épp akkor vette észre a generátor irányát jelző táblát, mikor Gina már rá is lépett a tábla által mutatott lift platójára. Utána sietett, és megnyomta az indítógombot, mire lassan, nagy zajjal ereszkedni kezdtek lefelé.
  A lenti neoncsövek egy része csak villódzott, és szikrázott, de a folyosó azért eléggé világos volt. A szélessége alig lehetett nagyobb valamivel a liftnél, de több mint öt méter magas volt, és legalább tíz méter hosszan futott egyenesen, mielőtt elfordult volna. Úgy egy méterrel a föld fölött, amit egyébként ismeretlen okból komoly mennyiségű víz borított, ami elég tiszta volt ahhoz, hogy látni lehessen alatta a betonpadlót, egy nem túl széles átjáró futott. Az átjáró, ami épphogy csak elég széles volt egy ember számára, a lift érkezési helyéhez csatlakozott, amit négy függőleges oszlop alkotott annak sarkaiban, a mennyezettől a földig futva.
  Gina felfelé figyelt, valószínűleg attól tartott, hogy a fekete dög máris a nyomukba szegődött, így az átjárón feléjük tartó Kutyaszemet Gordon vette észre először. Előrántotta, és célra emelte az MP5-öst, de a mozdulata azonnal félbe is szakadt.
  Észrevette ugyanis, hogy a lift négy oszlopának mindegyikén egy-egy kicsi, szögletes doboz van, a Kutyaszem pedig alig egy méterre volt a legközelebbitől, mikor a lift már csak egy méterre járt az átjáró szintje fölött.
  - Ugorj! - taszította meg Ginát, de hiába, mert a nő ruhája ellenállt az efféle külső ráhatásoknak, majd ő maga leszökkent a baloldalon. Ginának nem volt lehetősége vitát kezdeményezni a dolog miatt, így ő is követte a példáját hamarosan.
  *BOOP* *BOOP* "Enyhe giroszkóp-bizonytalanság lépett fel. Újraszinkronizálás nem szükséges."
  Földet érés után Gordon azonnal felpattant, és futásnak eredt a folyosó másik vége felé. Gina nem különben, de őt ösztönei pár pillanattal később a földre kényszerítették, épp mielőtt a lift környékét megrázta a nagy erejű robbanótöltetek okozta detonáció.
  Mikor a zűrzavar elcsendesedett, Gina felállt, és szemügyre vette a lift maradványait. Szerencsére hallása nem károsodott a közelben bekövetkezett robbanástól, a ruha pajzsának jelentős mértékű tompítóképessége miatt.
  - Meg sem kérdezem, honnan jöttél rá, hogy becsapdázták, Gordon. Azt hiszem, ezért jövök neked egyel.
  - Ne is törődj vele, csak jussunk ki innen. - mondta erre Gordon, majd befordulva a sarkon észrevette a felfelé vezető létrát. Gyorsan mászni kezdett, félúton épp csak annyi időre torpant meg közben, hogy leszedjen egy Kutyaszemet, ami megpróbált a közelükbe lopózni.
  - Utálom, mikor ezt csinálom.
  - Tényleg?
  - El sem tudnád képzelni, mennyire. - mondta Gordon, a készenlétben tartott MP5-össel pásztázva a következő helyiséget.
  Az egy üresnek tűnő ovális volt, nagyjából egy ember magas, olyasmi hosszú, mint az előtte levő folyosó, azonban ennek gyakorlatilag nem volt alja, egy nagy verem volt az egész. Gordon lenézett, és odalent egy másik folyosót látott, ami halott gépek között vezetett át, kettéosztva a lenti, kör alakú, a két térfélen egy-egy beugróval rendelkező térséget.
  Gina a fenti helyiség egyetlen továbbvezető kijárata felé indult, Gordonnal a nyomában. Leereszkedtek egy szűk lépcsősoron, és egyszer csak azon a folyosón találták magukat, amit odafentről láttak. Átsiettek rajta, és leereszkedtek egy újabb lépcsőn, ami az előzőnél nagyobbnak tűnt. Gordon hamarosan az okát is meglátta, egy kis teherlift képében, ami a felső helyiségből vezetett le idáig. Az utolsó folyosón végighaladva pedig pár lépésre találták magukat a generátortól.
  Méretes darab volt, majdnem betöltötte az egész, nem túl magas helyiséget, amiben a berendezésen, és a jobb és bal oldalán levő ajtókereten kívül nem sok minden volt. Gordon a jobb oldalit vette célba, Gina pedig bal felé indult, és két egyforma helyiségbe nézhettek be. Mindkettő volt vagy tíz méter magas, öt széles, és a padlót gyakorlatilag egy nagy ventilátor alkotta.
  - Szellőzőjáratok. Félúton aláaknázva... Fura. Szóval, mire várunk még, Gordon? Valahol lennie kell itt egy 'be' gombnak...
  Ekkor a környék megrázkódott, amiből mindketten azt a következtetést vonták le, hogy fekete üldözőjük megint nagyon közel jár.

  A leereszkedés az átmeneti bázisra rövid volt, alig több néhány percnél. Szinte csak egy teherliften kellett lemenni, persze, azért nem volt veszélytelen a dolog az ebből az irányból érkezve elég nehezen észrevehető aknák miatt. Ezért aztán előreküldtek egy detektorral felszerelt felderítőt, hogy amilyen gyorsan lehet, tisztítsa meg az érintett folyosókat. A lift is túl kicsinek bizonyult mindannyiuk számára, így végül három csoportban kellett lemenniük.
  Végül a huszonöt fős osztag és a tábornok elérték a harci zónát, és szétszóródva megtisztították a két egymás tükörképének tűnő helyiség közül a bal oldalit, valamint a folyosót, ami a legbelső, és egyben legnagyobb helyiségbe vezetett, amit egyébként két teraszról is be lehetett látni, amelyeket mindkét helyiség harmadik kijáratán keresztül lehetett elérni. A másik két kijárat közül az egyik a felszínre vezető járat, a másik pedig egy elaknásított lift volt lefelé, amiből most füst szállongott.
  - Eléggé úgy tűnik, hogy az a lift elszállt. Lehet, hogy el is kapta őket odalent... Elő a köteleket, meg akarok győződni róla.
  Ekkor dübörögve távolodó léptek hallatszottak be a helyiségbe.
  - Ez meg mi a pokol volt?
  Valamilyen nem emberi, fémes zengésű morgás hallatszott, aminek sikerült majdnem ráijesztenie az osztag nagybbik felére. Pedig úgy tűnt, hogy, legalábbis emberi értékrend szerint, a morgás sem dühöt, sem nyugtalanságot nem jelzett. Az osztag három csoportra bomlott, amelyek gyorsan bevédték a helyiség három bejáratát. A tábornok a legközelebbi felé indult.
  Fémhez csapódó fém zaja hallatszott, ahogy az ismeretlen lezúdult az egyik szellőzőjáraton, amit hangos robbanások követtek, mikor az elhaladása aktiválta a fali aknákat. A detonáció egy kisebb földmozgással felérő rengést produkált, és komoly szerkezeti károkat okozott.
  Ezután egy hosszú másodpercre minden elcsendesedett, majd újabb, ezúttal sem dühösnek tűnő mordulás válaszolt a ki nem mondott kérdésre a lény túlélését illetően, majd az omló beton zaja, ahogy a dög utat tört magának.
  A tábornok a lifthez sietett.
  - Hozzák a robbanóanyagot, köteleket, meg a legjobb robbantási szakértőt. Átrepítjük a nyavalyást a túlvilágra!
  - U... Uram...
  A halk hang hallatán a katonák nem álltak le a kapott feladat teljesítésével, a tábornok azonban reménykedni kezdett: talán életben maradt valaki? Körbejárta a helyiséget, és alaposan körülnézett.
  - Itt vagyok. A...
  A rádió állványa alatt bukkant rá a súlyosan sebesült, de még élő nőre. Első pillantásra lábtörés, belső sérülések voltak megállapíthatók, de ha nem vérzik el, még túlélheti.
  - Uram... Erre...
  A nő szemmel láthatóan nehezen lélegzett.
  - Orvost ide! ... Rendben, Jones ne erőltesse meg magát. Szétkapjuk a disznókat, akik ezt a felfordulást csinálták.
  - Uram... Hallottam őket... A két fickót. Emberek... Vitatkozni kezdtek, a férfi... Miatt. Úgy tűnt... - Jones felköhögött, de folytatta, - A nő szerint túl kegyetlen volt... Vagy ilyesmi. ... A neve Freeman... Gordon Freeman... A nőét nem tudom. Hallottam... Őket beszélgetni, miután a... Lift felrobbant. ... Még élnek, és... Odalent vannak!
  Miközben a katona szaggatottan jelentett, az első szakasz orvosa megérkezett, és ugyanazzal a mozdulattal térdelt le mellette, és nyitotta szét orvosi készletét.
  - Csak nyugalom.
  Beadott egy koktélt, valószínűleg nyugtatót és fájdalomcsillapítót, majd megérkezett a társa, akivel hordágyra rakták a nőt, hogy visszavigyék a helikopterhez, ahol majd megpróbálják rendbe hozni.
  Közben a köteleket elhelyezték, és az egész osztag gyorsan aláereszkedett a lift és az átjáró romjai közé, ahol szinte azonnal szemben találták magukat a feléjük rohanó két, kék és narancsszín, emberszabású alakkal.

  - Nagyszerű! És most mi lesz?
  Az áramot visszakapcsolni könnyű volt, csak pár kapcsolót kellett átváltani a kisegítő generátoron, a fő egység ugyanis valami miatt nem reagált. De amint helyreállították az energiaellátást, titokzatos üldözőjük azonnal rajtuk ütött. Elmenekültek, a hatalmas gyilkológép pedig, bár terjedelmessége, és az átjárók által jelentett akadályok miatt nem túl gyorsan, a nyomukban maradt. Viszont mikor visszaértek a lifthez, már nem az volt a legfőbb problémájuk, hogy időben megtalálják a módját a feljutásnak. Sőt, ezzel egyáltalán nem kellett már foglalkozniuk, tekintve, hogy abba az irányba nem mehettek tovább, mert vagy húsz katona nyitott tüzet rájuk, amint felbukkantak.
  Túl sokan voltak ahhoz, hogy felvegyék velük a harcot, így vissza kellett fordulniuk. Azonban a fekete dög a jelek szerint ezúttal nem vacakolt hosszan minden útjába kerülő ajtónál, és gyakorlatilag már be is érte őket. Ha Gordonnak lett volna ideje eltöprengeni ezen, úgy találhatta volna, hogy üldözőjük viselkedése fölöttébb logikátlan.
  - Ezt nem fogjuk szeretni, Gordon... De két rossz közül én az ostobábbat választom.
  - Jó. Vagyis, mit?
  A fémszörny alig valamivel több, mint hat méterre volt tőlük.
  - Van egy ötletem. - mondta Gina, ezzel a fekete dög felé lódult, Gordon pedig követte.

8. A síneken

  Az űrverseny kezdete óta száz és száz műholdat bocsátottak már fel. Ezek közül egy, ami geostacionárius pályán keringett egy hely fölött, ami odafentről csak egy hatalmas fennsíknak látszott Nevadában, most, ötvenévnyi várakozó állapot után életre kelt.
  Azonban legyen a technológia bármilyen fejlett is, annyira nem lehet az, hogy kiállja az idő próbáját. Így aztán az elsődleges kapcsolatteremtés után a műhold működéséhez nélkülözhetetlen részegységek károsodtak helyrehozhatatlanul, ami túlterhelést okozott. Ez hamarosan robbanáshoz vezetett a külső burkon, mely robbanás végül letérítette a használhatatlanná váló berendezést pályájáról, a Föld légköre felé.
  De a műhold vertikálisa alatt ezer kilométerekkel levő tudósok nem láttak semmi romantikust a kis hullócsillag felvillanásában.
  - Uram, nem tudjuk helyreállítani a kapcsolatot.
  Az egyszerű megerősítéstől D dühe olyan szintet ért el, hogy már szinte teljesen nyugodtnak tűnt.
  - Ezt meg hogy érti?
  - A műhold válaszolt, majd eltűnt a monitorokról.
  - És nincs mód a cseréjére, igaz?
  - Ó, van egy másik ugyanilyen, csak fel kellene bocsátani...

  Előszörre is elég nagy hülyeség volt, másodjára viszont egyszerűen esztelenség. Azonban mint korábban, a hatalmas fekete izé még csak a pislogás nála megfelelő változatát sem mutatta, mikor a páros megint átbújt hatalmas lángszórói alatt, a nekik szánt lövedékek pedig látszólag semmi kárt sem okozva lapultak szét a lény páncélján.
  - Hagyják őket, szedjék le azt a pokolfajzatot! Minden robbanótöltetes fegyverrel, össztűz!
  A kilencmilliméteres golyózápor megszűnt, és szinte ugyanebben a pillanatban megkezdődtek a robbanások. Legalább három rakétavető, és egy tucatnyi gránátvető tüzelt gyakorlatilag egyszerre a fekete szörnyetegre, ami körül a detonáció szétlökte a falakat. Hogy megsemmisült-e, azt Gordon és Gina nem tudta, miközben visszafelé menekültek a generátorterembe.
  - Remek, itt pár másodpercig biztonságban leszünk, de csapdában vagyunk.
  - Nem estünk csapdába. - mondta a nő, miközben annak a szellőzőnek az irányába indult, amin át a lény korábban lezúdult odafentről.
  - Hát... Ha te tudsz repülni...
  - Nos, egy meghajtóegység már majdnem repülés.
  - Csak nem akarsz... - Gordon azonban nem folytathatta, mert a nő belökte a helyiségbe, átkarolta, és megkezdte a felemelkedést.
  *BOOP* "Figyelem: az egység légi szállítás alatt. Mozgás időlegesen korlátozva."
  Mintha egyébként képes lett volna megmozdulni, az utazás végtelennek tűnő pillanatai alatt ugyanis teljesen dermedt volt a félelemtől.
  - Mozgás!
  Amint felértek, megint egyszer lövedékek indultak meg feléjük. Gordon félelmét mintha elfújták volna, ahogy tűzfedezetet adott, mielőtt még egyáltalán megérintették volna a padlót, majd futni kezdtek a kijárat felé.
  - Gyorsan! Gyorsan! Vissza a vonathoz!
  Visszamentek az előretolt bázishoz, ahol Gina megint megragadta Gordont, és a meghajtóegységet használva lassította a zuhanásukat annyira, hogy baj nélkül érjenek le, csak sokkal kevesebb idő alatt, mint ha a létrát használták volna.
  És mikor végül elérték a vonatot, és felszálltak, láthatták, hogy az most már működőképes, mint ahogy az várható is volt, hiszen a generátor jelezte, mit lát el energiával. Egy kicsit ügyeskedniük kellett a kezelőszervekkel, míg kitalálták, hogyan fordíthatják a platformot a megfelelő irányba, de végül felgyorsíthattak.
  Aztán le is buktak a nyitott vonat fémplatóján, mikor hátulról felropogott a fegyvertűz. Erősen üldözték őket, de a jelenlegi sebességükkel gyorsan lőtávolon kívülre kerültek, és így váratlan módon megszabadulva attól a fekete izétől is, alámerültek az előttük levő gyéren megvilágított alagutakba.

  - Rendben, emberek, minden előkészítve, készüljenek az indulásra!
  D épp az imént tájékoztatta, hogy egy kis rohamosztag, annak a dolognak a nyomában elindul a 'vélelmezési területre', hogy kövessék addig, míg meg nem találja a célpontját. Ő kételkedett, ugyanúgy, ahogy az osztag, de D parancsait nem lehetett megkérdőjelezni, akármilyen vadnak tűntek is. Így Alfa vezér, most már tulajdonképpen a teljes húszfős osztag, valamint az öttagú rohamcsapat vezetője, átfutotta az ellenőrzőlistát, csakúgy, mint az emberei: harminchat .357-es lőszer - megvan. Tartalék elem a Desert Eagle célzó-lézerébe - megvan. Öt tár kilencmilliméteres lőszer az MP5-ösbe, és tíz darab negyvenmilliméteres gránát a fegyverhez csatlakozó M203-asba - megvan. Tőr a szükséghelyzetekre - megvan. Személyi harci mellvért visszaverő-pajzs: teljesen töltve. Készen állt a harcra, ugyanúgy, mint végig az elmúlt hat órában.
  Miközben az osztaga is végighaladt az övénél hosszabb ellenőrző listáikon, ő gondolatban megint feltette magának a szokásos költői kérdést: 'mi az ördögért vonultam én be?' Miközben áthajtották az emelt szintű - értsd: halálos - kiképzésen, tudta, hogy valamilyen szempont szerint tesztelik is közben. És akkor ajánlották fel neki, hogy csatlakozzon valami szervezethez, amiről tulajdonképpen semmit sem tudott. Egy szervezethez, ami olyan hihetetlen technológiával rendelkezett, mint például a ritkán kiosztott PCV-k, amelyek képesek voltak ellenállni számos, közvetlen közelről leadott lövésnek úgy, hogy viselőjük viszonylag sértetlenül úszhatta meg a kalandot. A PCV-k ezen kívül rendelkeztek öntöltő fényerősítő rendszerrel, Geiger-számlálóval, egy alapszintű HUD-al, ami megjelenítette életjeleit és lőszer-helyzetét, önműködő gázálarccal, és egy védett tárolóval robbanóanyagok számára, amit most tíz gránát foglalt el.
  Ez a felszerelés szinte... Szinte már idegenül hatott. Mintha a készítői nem földi emberek lettek volna. Azt viszont tudta, hogy bármiféle lett légyen is ez a szervezet, amiről annak ellenére, hogy már hat hónapja dolgozott nekik, továbbra sem sokat tudott, nem volt hétköznapi. Semmi sem volt hétköznapi velük kapcsolatban, kezdve a felettesével, meg azzal a 'G' nevű egyszálbél alakkal, akitől mindig kirázta a hideg, azokig az idegenekig bezárólag, akik most a Föld megszállásán ügyködtek.
  Igen, idegenek voltak valami másik dimenzióból, vagy efféle helyről, bár ez őt tulajdonképpen nem érdekelte. Ők voltak az ellenség, és kész.
  De az igazi ok, amiért nem érdekelte az egész, az volt, hogy elvesztette volna ép elméjét, ha most meg kell tagadnia egy életnyi alapvető hitet és elképzelést. És tudta, de legalábbis remélte, hogy legtöbb katonája ugyanazt tette, mint ő.
  Így aztán az előttük álló feladatra összpontosított. Egy 'átalakított' szörnyet fognak használni arra, hogy felkutassák az ellenség legveszedelmesebb fegyverét, egy GRS-t. Hogy ki volt az ellenség, és honnan tudták, hogy a GRS egy, a húszas évei közepén járó nő abban, amiről neki azt tanították, hogy egy négyes sorozatú HEV, azt nem tudta. És igyekezett ezzel sem törődni, ahogy gyorsan, és felületesen megvizsgálta a négyfős egységét, figyelembe véve Murphy huszonegyes számú harctéri törvényét, mely szerint harckész egység még nem felelt meg szemlézésen, majd a várakozó Ospreyhez vezette őket.
  Az az izé, fém és üveg ládájában, már szintén ott volt...

  Az eléjük kerülő alagutak meglehetősen sötétek voltak. Nem annyira, hogy ne lássanak semmit, de ahhoz éppen eléggé, hogy kellően idegesek legyenek. Amekkora zajt csaptak, bárki, vagy bármi, ami meg akarta találni őket, nem szembesült különösebben nehéz feladattal.
  - Remélem, ez nem egy újabb labirintus! - kiabálta túl Gordon a zajt, amit keltve száguldottak lefelé több mint ötven kilométeres sebességgel a kanyargós alagútban, erősen megkapaszkodva a vonat korlátjában minden fordulónál.
  - Végül ki fog derülni... - mondta erre Gina.
  Hamarosan, néhány meglehetősen hirtelen kanyar után erősödni kezdett a fény a távolban, és még a vonat zaja sem tudta elfedni, mi várt rájuk: elektromos kisülések sistergése és recsegése hallatszott, amelyekre puskák, és nagy kaliberű pisztolyok lövései felelgettek.
  - Harcra kész vagy? - tette fel a nő a költői kérdést.
  A következő pillanatban megérkeztek a káosz kellős közepébe, és habozás nélkül a részévé váltak.
  A sín egyik oldalán legalább tíz Szolga volt, melyek közül egy pár felhagyott az ostrommal, hogy fogadják a mögöttük felbukkant új fenyegetést. Lőni próbáltak, de az irányzékukat megtévesztette, mikor a vonat belerohant egy összetákolt barikád középső részébe. Szikrák kísérték a csikorgó hangot, ahogy a vonat kisiklott, majd a mögöttük levő falba csapódott, miután mindketten leugrottak az egyik oldalon, folyamatosan lőve közben.
  Az összecsapásban a földiek álltak rosszabbul, amit a vértócsákban mozdulatlanul heverő emberek is jól mutattak. A még életben levők még csak nem is intettek feléjük, folytatták a lövöldözést, és csak újratölteni húzódtak fedezékbe, vagy hogy legjobb tudásuk szerint megpróbálják elkerülni az ellenséges tüzet. Az ellenség pedig nem volt ostoba, az egyik oldalon egy emelt platformot, a másikon pedig egy lépcsőfeljárót használt a lövedékek elkerülésére, és onnan viszonozta a támadást saját elektromosságával.
  És szinte minden egyes villám, ami nem húst ért, a barikádot alkotó asztalokba és homokzsákokba csapódott, minden alkalommal megpörkölve, és kitépve belőlük egy-egy darabot.
  Nem vesztegethették az időt, a páros szinte egymás tükörképeként húzta ki a biztosítót egy-egy kézigránátból, és dobta el az egyik, illetve a másik irányba, remélve, hogy elintézhetik, vagy legalább kikergethetik a támadókat a helyükről. Az ellenség reakciója viszont meglepte őket: nem törődtek a gránátokkal, és a két másodperccel később bekövetkező robbanások megtizedelték őket.
  Az ellenséges erő maradványát szemmel láthatóan összezavarta a soraikban hirtelen bekövetkezett ritkulás, és egyszerűen besétáltak a tűzvonalba, ahol könnyű volt lekaszálni őket.
  A következő percben a folyosóban csak a szakadt vezetékek, tönkrement gépek szikrázása, és emberi zihálás hallatszott.
  - Kösz, fiúk. Jól ideszögeztek minket.
  A túlélők csak ekkor vették észre, hogy összesen ketten maradtak.

  - Ellenőrizzék, emberek. Vége van?
  Ketten indultak meg lassan, visszahátrálásra készen.
  A hatalmas fekete valami mozdulatlanul feküdt a mennyezetről leszakadt betonlapok alatt, a plafon maradványa úgy nézett ki, mint ami bármelyik pillanatban a többi után omolhat.
  Úgy három méterre közelítették meg, aztán visszakoztak.
  - Nincs nyoma mozgásnak. Azt hiszem, ezt kihúzhatjuk, uram!
  Az ideges osztag rövid éljenzését a tábornok csendesítette le.
  - Messze vagyunk még az ünnepléstől, emberek. Híradós, hozza be nekem a Foxtrot csapatot.
  - Vettem.
  Egy gázálarcos férfi levette a hátizsákját, miközben az osztag nagyobb része még mindig a szörnyet nézte, mintha arra számítottak volna, hogy az bármelyik pillanatban felkelhet.
  - Foxtrot csapat készenlétben, vétel.
  - Mozgásellenőrzés, F szektor, földalatti terület.
  Szünet következett.
  - Mozgásellenőrzés kész. Képet nem kapunk sehonnan, de van két... Magas energia-kibocsátású jel. A forrásuk 'négyes osztályú HEV'-ként azonosítva, több adat nincs, vétel.
  - Vektorkövetést. Visszavezethetők a jelenlegi helyzetünkhöz, tíz perces időablakkal?
  Újabb szünet következett, ahogy a rádiókapcsolat túlsó végén a csapat átnézte az utolsó tíz perc felvételeit.
  - Megerősítve, vektorkövetés kész. Jelenlegi helyzetük rögzítve, vétel.
  - Maradjanak rajtuk, készüljenek az üzenethez. SO vétel és vége.
  A hírszerzés jó munkát végzett a biztonsági és üzenetküldő rendszer elhelyezkedését illetően. Ki gondolta volna hogy az egész szinte a létesítményen kívül található, alig valamivel a föld alatt, és meglehetősen gyengén védik? Mostanra már onnan irányították a létesítmény nagyobb részét, bár a közelmúlt eseményei, és a magrendszer bonyolultsága miatt még a Foxtrot csapat számítógépzsenijeinek sem volt olyan könnyű dolga.
  - Rendben, emberek, van időnk vadászni, míg az erősítés meg nem érkezik, úgyhogy azt mondom, biztosítsunk magunknak egy kis szabad teret. Le merném fogadni, hogy az a két energia-jel ennek a nagy izének a barátai, úgyhogy induljunk, és szedjük le őket!
  Az osztag egyhangú "IGEN URAM!"-mal válaszolt. Bosszút akartak állni, legalább annyira, mint ő maga, és ahogyan útnak indultak, még a hátvédnek sem tűnt fel, hogy a lény szeme még mindig vörösen fénylett...

  Winslow doktor, és egy Johnston nevű biztonsági őr, az ostrom két túlélője még mindig az elmúlt, végtelennek tűnő tíz perc eseményeinek hatása alatt álltak, és meglehetősen nyugtalanok voltak. A halottakat természetesen mostanra összeszedték, és igyekeztek őket méltó módon elhelyezni, pokrócokkal, vagy kabátokkal letakarva, de mindannyian érezték, hogy mindez aligha az, amit valójában tenniük kellene.
  Gordont és Ginát szintén megindították az események, mint bármilyen hétköznapi embert, mikor a halállal kell szembesülnie, de ők legalább már találtak valamit, ami lefoglalta őket: a túlélés.
  - Gondolom, maguk is menekülni próbálnak.
  - Menekülni? Innen? Képtelenség.
  - Nekem azt mondták, ezek az alagutak jelentik a menekülési útvonalat, ami jó messzire kivezet az építményből!
  - Menekülési útvonal? Nem is tudom... A sínek feszültség alatt vannak, és mivel a maguk vonata is üzemképtelenné vált, nem tudom, hogyan juthatnánk tovább.
  - Úgy érti, nincs gyalogosan is járható útvonal?
  - Azok az útvonalak, amiket ismerek, vagy már mind fertőzöttek, vagy visszafelé vezetnek az Aquadome-hoz, ahonnan mi menekültünk. És fogalmam sincs, mik lehetnek azok a lények, de hogy nem földiek, az biztos.
  - Tudom, mi is találkoztunk már velük. A jelek szerint mindenütt ott vannak, és... - Gina nem ült le a többiekkel, ehelyett serényen kutakodott egy állványzatnál, - Aha! Pont, amire szükségünk van!
  A nő egy hosszú hengeres tokot húzott elő egy láda mögül, kinyitotta, és számos papírlapot tett le belőle egy asztalra, amiken a földalatti vasút tervrajzai voltak. A földre terített rajzokból aztán hamarosan összeállt egy hevenyészett, de értelmezhető térkép a teljes szektorról.
  - Itt! Itt vagyunk. - mutatott Winslow a térkép felső felének egy részletére, ahol az összekötő felirat az E szektorra, korábbi tartózkodási helyükre utalt, és amitől nem messze egy másik szöveg állt: 'Aquadome Kettő'.
  - Jól van, és most keressünk bármit, ami úgy néz ki, mintha kivezetne...
  Négy szempár pásztázta perceken át a környező területeket, és Johnston volt az első, aki végül felnézett.
  - Lám, lám, lám... Pontvonal, a bejárat a jelek szerint lezárva, a felirat szerint 'vészhelyzeti'.
  - Jól hangzik, de azért keresgéljünk még.
  Még vagy öt percen át böngészték a rajzokat, de semmi mással nem tudtak előállni.
  - Nos, úgy néz ki, nem sok más lehetőségünk adódott. Lássuk hát... Erre megyünk tovább, úgy háromszáz métert... - kezdte Gordon, - Utána erre fordulunk.
  Winslow vette át a szót.
  - Vagy egy kilométeren át követjük a járatot, utána... Hmm, ez a rész egy kicsit zavaros, de úgy tűnik, ez itt valami központi kereszteződés, mert a legtöbb út itt végződik. Nos, ha nincs különösebb gond, ott már látótávolságban leszünk a...
  - A kijárathoz. - állapította meg Johnston. - Meg ehhez az 'ipari szektor laboratóriumok'-hoz, bármi legyen is az. Kíváncsi leszek, lesz-e ott valaki?
  - Egy módon tudhatjuk meg. Indulhatunk?
  - Igen, Gordon, csak pakoljuk össze ezt a cuccot, és...
  Gina Johnston szavába vágott.
  - Nincs rá szükség. A négyes osztályú HEV-k képesek azonnal letapogatni és tárolni a térképeket.
  A négy ember Gina vezetésével indult útnak, aki a jelek szerint a kisiklott vonat által eltorlaszolt vágány alagútjába irányította őket.
  Leereszkedtek egy rövid lépcsőn, és most a falhoz simulva haladtak egy keskeny peremen, ami a sínek két oldalán vezetett, miközben a sínek közötti szórványos szikrák jelezték, hogy egy elhibázott lépés könnyen végzetes lehet.
  Hirtelen, mindannyiuk nagy meglepetésére jelzőkürt harsant visszhangosan a folyosókon, és egy szörnyen csengő szintetizált férfihang recsegett fel, ami a szokásos módon akkurátus szüneteket tartva ejtette a szavakat: "Személyes üzenet Gordon Freemannek, meg annak a kis kurvának: szétrúgjuk a seggeteket."

  Tom nem az a fajta volt, aki könnyedén feladja. Tegnap a másik informátora, Dr. Javal sem jelentkezett a megbeszélt helyen és időben, ami azt jelentette, hogy vagy megint a szokásos módon bántak el vele, vagy ezúttal valóban jó nyomon haladt. Holnapra meglenne a megerősítése, bármelyik variációról legyen is szó, de holnap már túl késő lett volna, ha egyáltalán bármiféle információhoz hozzá akar még jutni. Ugyanis egy atomcsapás közepén csücsülni, miközben ennyire közel van élete, és valószínűleg az évezred nagy fogásához, hősies dolog volna ugyan, de nem különösebben hasznos, tekintve, hogy akkor a világ egy szót sem tudhatna meg az egészből.
  Így hát csak egyetlen reménye maradt: a Nevada állam határán levő katonai támaszpont, ahonnan állítólag az akciócsoportok erősítését indíthatják útnak, ha szükség van rájuk. Márpedig ha mindaz a kevés igaz, amit Javalnak lehetősége volt elmondani, az igény kétségkívül fel fog merülni.
  Sikerült elcsípnie az első gépet a legközelebbi városba, és most a délutáni nap hevében autózott egy kevéssel a katonai területet jelző táblán belül. Még egy kilométer, és a bázis már látótávolságban lenne távcsővel.
  Ekkor vette észre a Chinookot.
  Egyáltalán nem feléje tartott, és ha van egy kis szerencséje, homokszín kocsija és öltözéke miatt észrevétlen is marad.
  Felfedezték vagy sem, a gép tovább haladt. Egy iránytűvel meghatározta a Chinook repülési irányát, és ebből rájött, hogy a pilóta aligha tenne kitérőt, tekintve, hogy az eddigi adatok alapján az évszázad legjobban titkolt katonai műveletét hajtották végre épp. Ám a jelek szerint mégsem titkolták eléggé, legalábbis előle nem sikerült, és mikor feltűnt a második gép ugyanabban az irányban repülve, megkezdte az üldözést.
  A második gépet kisvártatva egy harmadik is követte, negyedik azonban nem jött, Ted viszont már tudta, jó nyomon jár, csak abban nem volt még biztos, hogy mi felé tart éppen. Nem tudta még akkor sem, mikor tíz kilométerrel a kiindulási helyétől elérte a 'Behatolókra figyelmeztetés nélkül tüzet nyitnak' feliratú táblát.

  Gordon és Gina egy pillanatig még dermedten állt.
  - Hogy az ördögben...?
  A hang a nő fejében nyilvánvalóan nem tudott többet, mint ő maga.
  - Ki volt ez az előbb? És honnan ismernek minket?
  - Kettejükre utalt az előbb a hangosbeszélő? - kérdezte Johnston.
  - Nagyon úgy tűnik. - felelte Gina.
  - Akkor talán elmagyaráznák? - érdeklődött Winslow.
  - Nem is tudom... - kezdett bele Gordon, miközben tovább indultak a peremen, - Meglehetősen hosszú a történet. Tudja, én egészen a C szektorból keveredtem idáig, és...
  - A C SZEKTORBÓL? - kiáltott fel Johnston és Winslow szinte egyszerre.
  - Shhh! Halkabban! - szólt rájuk Gina szinte idegesen.
  - A C szektor... Maga szórakozik velünk? - kérdezte Winslow bosszankodva.
  - Nem szórakozik. Én a B szektorból jöttem, a kiképzőközpontból, pedig az még messzebb van.
  - De hát ez... Ez...
  - Lehetetlen. Nos, doktorom, mikor aláírtam a szerződésemet, még azt sem gondoltam, hogy azok a szörnyek, amiket nemrég túléltünk, lehetségesek, és abból, amit láttam, arra következtetek, ez magára is igaz. Mindenesetre, Gordon, azért csak folytasd.
  - Nos, azt az anyagot analizáltam, Etherthelt, és rezonancia-kaszkád jött létre.
  - Rezonancia-kaszkád? Ugyan az ilyesmihez nem sokat értek, de azt tudom, hogy elég randa dolog... - jegyezte meg Winslow, - És... Etherthelt említett? Valami rémlik, de most nem akar beugrani.
  - Hmm... Nos, a C szektorban az összes kommunikációs berendezés üzemképtelenné vált, és én voltam az egyetlen, aki elég jó állapotban volt ahhoz, hogy kapcsolatba léphessen a felszínnel. Úgyhogy lementem a szennyvízcsatornákba, hogy eljussak egy szervizlifthez a D szektorba, ahonnan elérhettem a felszínt. Csak sajnos odafent katonákat találtam.
  - Állj, állj, várjon... Azt mondja, a hadsereg bent van a komplexumban?
  - Határozottan, és eszük ágában sincs megmenteni minket. Mindenesetre én...
  - CÉLPONT!
  Egy kereszteződésnél jártak, és a bal oldali sarok mögül egy Szolga bukkant fel, hogy aztán Gina gyorsabb reflexeinek köszönhetően egy töredékpillanat alatt össze is rogyjon.
  A másik irányból is érkezett egy, és ez már el is kezdte feltölteni magát, mire a háromlövéses sorozat Gordon MP5-öséből elcsendesítette. Gordon befordult a sarkon, közben olyan természetességgel lyuggatva ki egy harmadikat, mintha csak pókhálót söpört volna félre maga elől, majd megállt, és végigpásztázva a gyengén megvilágított alagútban a lámpájával, fülelni kezdett.
  De minden csendesnek bizonyult, így megengedték maguknak, hogy megnyugodjanak.
  - Hát... Lenyűgöző. - mondta Winslow meglehetősen komolyan, azt a gyorsaságot látva, ahogy a páros leküzdötte a fenyegetést.
  - Igen. Ehm, hát... Hol is tartottam? Ah, igen. Szóval, ott voltak a katonák, de csak sikerült megszöknöm, és miután összefogtunk Ginával, elintéztünk valami háromfejű szörnyet az E szektor tizenegyes silójában. A siló alól kiindulva egy járatot találtunk a sínekhez, de ott volt az a nagy fekete izé a lángszórókkal. Igyekeztünk beindítani a vonatot, hogy megléphessünk előle, de közben megint csak katonákba botlottunk. Ennek ellenére megszöktünk, a többi pedig már ismerős történet.
  - Katonák... Nos, az alapján, amit láttam, nem jelenthetnek túl nagy problémát magának. Arról nem is beszélve, hány ilyen teremtménnyel találkozhatott közben. Tudja, normál körülmények között valami őrült zagyválásának venném a szavait, de azok után, hogy láttam magát harcolni, már nem tehetem. Nem látszik holmi hétköznapi embernek.
  - Higgyen nekem, mikor azt mondom, nem is vagyok az. De ha lehet, nem bocsátkoznék részletekbe ezt illetően.
  - Azt hiszem, értem.
  - Hát... Én nem. De abban biztos vagyok, nem szeretnék szerencsét próbálni a magával ellentétes oldalon. És önnel mi a helyzet, Miss. Andrews? - kérdezte Johnston.
  A nő zavarba jött. Azt mégsem mondhatta nekik, hogy ő egész idő alatt egy hangnak engedelmeskedett, amit a fejében hall.
  - Hát... Huh... Ezt elég nehéz elhinni... De arra ébredtem a B szektorban, a kiképzőbázison, hogy biztosan földrengés volt. Körülnéztem, túlélőket meg valami kiutat keresve, aztán belebotlottam azokba a katonákba, és eszembe jutott... Igen, eszembe jutott, hogy nekik lehet valami helikopterük, amit talán el tudok lopni. De nagyon védték őket, és miközben magam is menekülőre fogtam, találkoztam Gordonnal, ahogy azt ő is említette.
  - Ellopni egy 'koptert, ugyan már... Ennyi erővel az igazat is elmondhattad volna!
  Gina azonban nem törődött a hanggal.
  Miközben a négyfős csapat beszélgetett, folytatták az utat az alagútban, és egyszer csak észrevették, hogy egy enyhe lejtőn tartanak lefelé.
  Valamivel előttük pedig minden vízben úszott.

  - Foxtrot megerősíti, uram. Tovább tartanak... Várjon, uram, megfordultak!
  - Biztos benne, hogy nincs más útvonal?
  - Igen, uram. Az összes többi útvonalat vagy lezártnak jelentették valamelyik pontján, vagy a Kilences pozíció felé vezetnek. Vétel.
  - Hmm. Jelentsék, ha visszatérnek a korábbi területre. SO vétel és vége.
  Ezúttal fel lesznek készülve. Egyetlen idegen sem volt ellenfél az osztagának, és idelent nem állt fenn annak a lehetősége, hogy úgy lerohanják őket, mint odakint. Azonban abban, hogy jó ötlet volt-e felhergelni őket a kommunikációs rendszeren át, nem volt maradéktalanul biztos. Ezzel tudatta velük, hogy a nyomukban vannak.

  Az a valami mozdulatlan volt a tárolójában, ő azonban tudta, hogy csak szunnyad.
  És nyitott szemei mintha éppen őt nézték volna.
  Azonban nem mutathatta jelét idegességnek, hiszen ő volt a vezér. Még akkor is, ha csak tizedes volt, jelen pillanatban ugyanakkora felelősség hárult rá, mint egy ezredesre, ám mikor eszébe jutott, hogy D 'gyenge ember' koncepciója mennyire egybeesik az ő 'halott ember' koncepciójával, ez segített kicsit visszanyerni az önuralmát. Azonban beosztottjainak hallgatása is magáért beszélt: ők is legalább ugyanolyan idegesek voltak.
  Így inkább kifelé bámult, mint annak idején kisgyerekként egy-egy unalmas autóúton, azóta meghalt szüleivel, és azt látta, amit bárki más is láthatott a Black Mesából egy erre haladó repülőgépből: egy nagy, sötét színű fennsíkot. Viszont a jelenlegi repülési magasság, és az, hogy tudta, mi van odalent, lehetővé tette számára, hogy felismerjen néhány építménynek látszó dolgot, bár tudta, hogy az egyetlen valóban felismerhető épületek a mesterségesen befejezett völgyben vannak, amit egy sötét színű sivatagi terepnek valamiféle holografikus kivetítése takar el. Ami azt illeti, a kivetítés meglehetősen összefüggéstelenné vált azóta, hogy legutóbb látta, valószínűleg az egyre súlyosabb szerkezeti károknak köszönhetően, amelyeket a teljes építmény óráról órára elszenvedett az odabent a civilek és idegenek között dúló, a berendezéseket is károsító, és ezáltal teljes szektorokat romba döntő láncreakciókat eredményező tűzharcok miatt.
  - A szentségit, kapaszkodni ott hátul, kitérő manőverekbe kezdünk! - hallatszott a pilóta hangja, véget vetve az unalomnak, majd az Osprey a méretéhez képest meglehetős sebességű süllyedésbe kezdett.
  - Forró az ég, tizedes! Úgy látszik, az erősítés... Az az izé meg mi a szent szar ott?!
  Miről beszélhetett a pilóta?
  - Wilson, mi folyik odakint?
  - Atyaég! Repülő egységek. Máris vannak repülő egységeik!
  És ekkor az egész osztag meglátta az ablakon át. Egy Apache vadászhelikopter bukkant fel szinte közvetlenül mellettük, és eleresztett egy gépágyú-sorozatot. Ez már maga is eléggé rosszat jelentő látvány volt, ám még csak a kezdet. A sorozat ugyanis csak töredékmásodpercekig tarthatott, és a helikopter pilótája azt már soha nem tudta meg, hogy mi találta el, mikor a hatalmas idegen hajó mintha a semmiből bukkant volna fel mögötte, és tüzet nyitott, több millió dollárnyi értéket robbantva darabokra, egy filmbe illően látványos detonációban.
  A roncsok zápora géppuskatűzként terítette be őket.
  - Eltaláltak! Eltaláltak! A főrotor fordulatszáma csökken, üzemanyag-vezetékek lezárva!
  - Wilson, kényszerleszállás! Kényszerleszállás!
  Neki nem volt szüksége a figyelmeztetésre, és pontosan tudta, ilyenkor mi a teendő. Legalábbis normál körülmények között így lett volna, de ezekkel a hajókkal a nyakukban, ki tudja, meddig tarthattak még ki az idegei. Már ő maga is reszketett, kezdve pánikba esni, az osztag többi tagja pedig vagy üvöltözött, vagy imádkozott.
  - Istenem, itt vannak mögöttünk! Aaaaaah!
  A pilóta teljesen pánikba esett, ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy végük. Ő viszont erővel nyitva tartotta a szemeit: méltósággal akart szembenézni a halállal.
  Ez volt a kötelessége.
  De egy fölötte bekövetkező robbanás teljesen összezavarta: a fémpadlón találta magát, nem érzett semmit, és látótere homályosodni kezdett, ahogy elvesztette az eszméletét.

  Nyilvánvalóan nem maradt más lehetőségük, mint másik útvonalat keresni. Vagy mégis? A HEV-k automatikus térképező rendszere mindenesetre más véleményen volt.
  - Na, most mi lesz?
  - Nem sok más útvonal van... Tulajdonképpen egy sincs. Várjunk! Van itt egy garázs, nem messze innen.
  - És mi kellhet onnan nekünk, Gina?
  - Egy HEV. Utánam.
  Egy HEV? Gordon nem tudta elrejteni a meglepetését.
  - De hát nem éppen az van rajtunk?
  - Igen, és nem. Ez egy négyes osztályú. Nekünk egy régi, kettes osztályú kellene. Egy valódi HEV, tudod, egy veszélyes környezeti jármű (Hazardous Environment Vehicle, a ford.). Azokat olyan komolyan páncélozták, hogy még egy nukleáris robbanás közepén is kényelmesen ücsöröghet benne az ember.
  - ANNYIRA komolyan?
  - Igen, legalábbis úgy... Hallottam.
  Hallotta, persze, a hangtól a fejében.
  A hang. Miután visszafordultak, és a hangár felé vették az irányt, valahogy sikerült ellazulnia annyira, hogy töprengeni tudjon. És mint majdnem minden egyes napon, a hangról töprengett. Nem tudta, honnan jön tulajdonképpen, attól eltekintve, hogy senki más nem hallotta rajta kívül, mert közvetlenül a fejében szólt. És emiatt nap nap után attól rettegett, hogy a hang valójában ő maga, amint épp teljesen megbolondul. De minden újabb nappal rá kellett jönnie, hogy teljesen jól van, eltekintve ettől a részlettől. Végül attól kezdett félni, hogy a hang valaki más volt, aki képes volt 'látni' mindazt, ami őt alkotta. A gondolatait, minden egyes jelentéktelen apróságot, amit pedig szigorúan megtartott magának.
  Mint például a legnagyobb titkát, legbensőségesebb, és sajnos teljességgel utópisztikus álmát.
  Ekkor a kezében találta az MP5-öst, amint épp egy Szolgát kaszált le, ami megpróbálta hátulról meglepni egy szervizátjáróból. A sarok mögül két másik lépett pontosan Gordon elé, aki egy-egy puskalövéssel állította meg mindkettőt. Utána egymás után belökdöste a HEV által a kezébe adott új patronokat a fegyverbe, majd előresietett, hogy ellenőrizze az előttük levő alagútszakaszt.
  - Gina...
  - Tessék? - mondta a nő, még mindig kicsit szédelegve az iméntiektől. Nem engedhette meg magának a töprengést, mert akkor az emlékek elkezdenek feltörni, a hang pedig egyre jobban átveszi az irányítást, és akkor...
  - A délelőtt folyamán, minden alkalommal mikor a közelembe került egy-egy ilyen szörnyeteg, a HEV hangüzenetet adott, és elvégzett egy letapogatást. De egy ideje nem csinál ilyesmit.
  - Nyilvánvaló, kikapcsoltad.
  Gordon nem talált semmi különöset, így folytatták az utat, az őket csendben követő professzorral és a biztonsági őrrel a nyomukban, akik valószínűleg tőlük is kezdtek ugyanúgy félni, mint a szörnyektől.
  - Én ugyan nem. Azt sem tudom, hogy kell.
  - Dehogynem. Ötödik nap, tizenegyes gyakorlat: HEV üzenetek szabályzása. - Gina elég embernek adott már ebből kiképzést ahhoz, hogy fejből tudja az egész kézikönyvet.
  - Én... Ah, hagyjuk.
  Gordon az elmúlt hónapok során teljesen megfeledkezett a ruha funkcióinak legtöbbjéről, és hiába tanult gyorsan, a gyakorlat hiánya végül semmissé tette a tanultakat. Gyakorolni pedig nem gyakorolt, mert nem érdekelte a dolog, hiszen ugyan mi csúszhatott volna félre... Mert ahogy mindent, ezt is meg lehetett közelíteni materialista nézőpontból. A valóságot és az elméletet sosem lehet összhangba hozni, mert a váratlanra nem állíthat fel elméleteket az ember. A valóság pedig szó szerint maga a váratlan. Végül kisebb hibaként tért napirendre a dolog fölött, elvégre jócskán volt már része berendezés-meghibásodásokban, és a négyes sorozat még kimondottan prototípusnak számított.
  Előrehaladásukat az alagútban csak lépteik visszhangja kísérte, mivel egy ideje már mindannyian csendben voltak, ilyen vagy olyan okokból. De a garázs közeledett, amit egy nagy kapu is jelzett, ami felé a vágány tartott, a mellette futó, és szerencsére egyre szélesedő párkány pedig egy kisebb ajtó felé vezetett.

  A nitrogén-hűtésű mikroprocesszor, ami ott helyezkedett el, ahol a szíve lett volna, ha történetesen épp élőlény, természetesen közvetlenül nem észlelhette a külvilágot. A fejének elülső részében elhelyezkedő lézeres háromszögelő egység azonban hatékonyan fordította le azt az alapprogram számára megfelelő paraméterekké. Jelen pillanatban számos szögletes, tömör anyagból álló objektum feküdt rajta és körülötte, és kinetikus erőnek kitett tárgyak igyekeztek kárt tenni külső burkolatában.
  A program feldolgozta a kapott adatokat, a teljes rendszer pedig eközben várakozott, ahogy utasították, tizenötezer-milliárd teracikluson keresztül. A várakozás azonban most véget ért, és a tömegközépponti hajtóművek hatékonyan, és nehézség nélkül állították vissza a főegység normál működési módját. Közben kódolta, elemezte a helyzetét, majd összevetette annak a jelnek a relatív irányával, aminek követésére utasították.
  Kevesebb, mint tizenhat ciklus alatt határozta meg az új mozgási útvonalat: ötven egységnyi meghajtó-teljesítmény, a relatív mágneses pólushoz képest kilencven fokos negatív irányban, nem egészen százmilliárd teraciklus ideig; bekapcsolni a függőleges hajtóműveket tíz lépésnyi negatív elmozdulási kereten belül maradva újabb százmillió teraciklusig; ellenőrizni a talajfogást. Minden tökéletesen, a program szerint haladt...

  Számos rendszertelen, és távoli dobbanás hallatszott valahonnan nagyon messziről, ám csak Winslow vette észre őket, ő viszont nem tulajdonított jelentőséget a dolognak.
  Beléptek a garázsba, egy szemmel láthatóan használaton kívüli raktárba, aminek ugyanolyan halvány volt a világítása, mint a kinti alagutaknak. A garázs két szintből állt, az egyik az volt, amire megérkeztek, a másik pedig fölöttük helyezkedett el, valamivel magasabban, koncentrikus kört alkotva. Az alsó szint nagyobb részében az áram alatt levő sínek futottak, amelyek egy liftplatónak kinéző szerkezetbe futottak be. A csapat felmászott a platform közelében talált létrán, és körülnéztek.
  - Átkozott por. - mondta Johnston tüsszögve, - Úgy látszik, jó régen hagyták itt ezt a helyet.
  - Igen, de... - kezdte Gina, majd körülnézve elhallgatott. Ezen a szinten is voltak vágányok, a jelek szerint szintén áram alatt, de sok helyen kis fahidak íveltek át fölöttük. Ezek a sínek jobbára egy-egy szélesebb platón végződtek, amelyek némelyikén egy-egy többé-kevésbé tönkrement vonat volt, olyan, amin Gordonék is utaztak egy darabig. Gina már kezdett kétségbe esni, mikor az egyik platón észrevett egy lepellel letakart tárgyat.
  - Ez a forma...
  Odament hozzá, és megpróbálta lehúzni a leplet, de az túl nagynak bizonyult ahhoz, hogy egyedül boldoguljon vele, a többiek viszont látva ezt, a segítségére siettek. A lepel alól előkerülő járművet akár M. C. Escher is tervezhette volna: egy hengeres szerkezet, a teljes felületén kerekekkel, egy nagy ráccsal védett csavarszárny az egyik végén, és egy hasonló méretű fúrófej a másikon.
  - Hát... Ez csak egy régi egyes sorozat, de meg kell elégednünk ennyivel.
  - Úgy érti... Be fogunk szállni ebbe a borzadályba?
  - Egyéb javaslat? - kérdezte Gina, de mindannyian tudták, hogy nincs más lehetőségük.
  - Jól van hát, reméljük, legalább működőképes ez a vacak. Ellenben, hogy fogunk beszállni? Eléggé masszívnak tűnik.
  - Megvan a trükkje. A kettes sorozatnál... - mondta Gina, miközben az orr környékén levő kerekek között keresgélt, - Igen, itt van.
  Ezzel könnyedén elmozdította az egyik kereket, felfedve egy kart, amit meghúzott, majd elfordított. Elnyújtott sziszegés hallatszott, majd egy mindeddig észrevehetetlen ajtó tárult fel, bepillantást engedve a belső térbe.
  Odabent hét ülés volt, hat az utasoknak, egy pedig a pilótának, viszont a szűkös kabin a szerkezetnek csak alig a felét tette ki, a hátsó részbe ellenben nem vezetett észrevehető ajtó.
  - Gyerünk, tudom, hogy kell vezetni.
  - Mitől vagy olyan biztos benne, hogy egyáltalán üzemképes?
  - Mert kinyitotta az ajtaját, és ha az kinyílik, azt jelenti, a hátul levő atomreaktor még üzemel.
  Atomreaktor... A másik három utas borzongva szállt be, miközben Gina beindította a gépezetet.
  - Rázós utunk lesz, úgyhogy senki se felejtse el becsatolni az öveket.
  Megfogadták a tanácsot, miközben a szerkezet életre kelt, és az, ami a külvilágból a kis ablakok során át látható volt, mozgásba lendült. Azért nem lehetett túl sokat látni rajtuk keresztül, ám még így is jóval többet, mint amit elsőre gondolt volna az ember, az ablakokat kívülről ugyanis észre sem lehetett venni.
  Először csak lassan, ám hamarosan már jóval harminc kilométer per órás sebesség fölött haladtak egyenesen az alsó szint felé.
  - Gina, remélem, nem akarsz...
  De akart, és mire elérték az emeleti rész szélét, már nagy sebességgel száguldottak.
  Gordon megkapaszkodott az ülésben, de rá kellett jönnie, nem volt mitől tartania. A szerkezet ugyanis alászállt, és nagyjából akkora kilengéssel fogott talajt, mint mikor egy személyautó áthajt az út egy kis mélyedésén.
  Így haladtak, egyre csak gyorsítva, szinte már a megszállottság határáig, míg alá nem merültek az alagutat elárasztó vízbe, szabályszerű elektromos vihart kavarva belépőjükkel. A HEV oldalain két rövid vezérszárny bukkant elő ki tudja honnan, és a víz alatt szinte lassított felvételként hatva mozogtak tovább. Azonban alig tíz másodperccel később már megint szárazon haladtak egy nagy helyiségben, egy aláaknázott alagút bejárata felé száguldva.

  Kinyitotta a szemét.
  A szabadban volt, legalábbis valami erős fényforrás alatt, ám pontosabban nem tudta meghatározni, mert látása homályos maradt. Hallani viszont hallott.
  A hang torz volt, és mintha távolról szólt volna, de tudta, hogy az egyik az azok közül, és hogy ez azt jelenti, gyakorlatilag már meg is halt...

  - Itt Foxtrot, uram. Behatoltak egy területre, ami a jelentések szerint valami garázs, és most korábbi sebességük hússzorosával haladnak a maguk pozíciója felé. Vétel.
  - Vettem, Foxtrot. Egyéb hírek?
  - Igen, uram. Megérkezett az erősítés utolsó egysége is. És... Különös jeleket észlelünk, uram. Valami megsértette a Black Mesa légterét, de a számítógép nem tudja azonosítani a jelforrást. Vétel.
  Borzongás indult útnak a tábornok gerince mentén. UFO-k? Jelen helyzetben nem vethette el az elképzelést, berendezéshibának tekintve az észlelést.
  - Folyamatosan tájékoztasson. ... És helyezzék sárga készültségbe a másodfokú erősítést. SO vétel és vége.
  Az osztag maradványát ez jobban megijesztette, mint a szörnyek. A másodfokú erősítés elég embert jelentett egy teljes körű, bár kis kiterjedésű háborúhoz.
  De ez még a jövő problémája volt, jelen pillanatban bosszút kellett állniuk. Úgy aláaknázták az alagutakat, hogy ez után nem sok maradhat belőlük, így hát itt maradtak, hogy megnézzék a tűzijátékot, annál is inkább, mert a jelenlegi helyzetük gyors csapatkivonást tett lehetővé.
  De mikor az első aknák felrobbantak, senki sem éljenzett. Ahhoz biztosan halottnak kellett lenniük.
  Felrobbant a következő sor akna.
  A harmadik.
  Majd a negyedik.
  Végül az ötödik, az utolsó sor is. Átjutottak!

  Az aknák robbanásai csak annyira zavarták meg a járművet, mint egy-egy baráti ölelés, folyamatosan haladtak tovább. A térkép szerint közeledtek a központi kereszteződés felé.
  - Hé, társaságunk van! - mondta Gordon szinte már nevetve, mikor észrevette, hogy két katona valahogy a nyomukba szegődött, és egy vonattal üldözi őket. A jármű belsejében ők szinte sebezhetetlenek voltak, még az egyik katonánál levő rakétavető látványa sem ijesztett rá, Johnstonnal és Winslow-val ellentétben, akik az út nagyobb részét csukott szemmel, mereven üléseikbe préselődve tették meg.
  Egy pillanatra eszébe jutott, hogy tulajdonképpen neki is így kellene tennie, hiszen ez már majdnem hullámvasutazásnak is beillett, márpedig ő az egyetlen alkalommal, mikor azt kipróbálta, majdnem szívrohamot kapott.
  Ehelyett már szinte élvezte az utat... De az alkalom nem tette lehetővé a mélyebb gondolatokat. Gyorsan lerázták üldözőiket, és lassítva tartottak egy zsákutca felé.
  - És most? - kérdezte Gordon.
  A válasz adta magát, mikor emelkedni kezdtek.
  - Hé, ez repülni is tud?
  - Nem, csak bekapcsoltam a platform-távvezérlőt. Ez egy lift.
  Hamarosan teljesen felemelkedtek, és folytatták a száguldást.

  ...A hang azonban végül kezdett emberi jelleget ölteni. Úgy tűnt, mintha valaki épp azt mondta volna, hogy 'öt', és valamivel, hogy másodpercekkel, vagy percekkel később, nem tudta volna megmondani, már teljesen érthetővé váltak a hangok.
  - Egy. Kettő. Három. ... Rendben, ez túl van az életveszélyen!
  Látása azonban homályos maradt, és gondolatai is eléggé zavarosak voltak. Hirtelen megérzett valamit, és valahogyan rájött, hogy épp viszik.

  A központi kereszteződés különböző magasságokban egymáshoz csatlakozó alagutak zavaros labirintusának bizonyult, de a járművükkel nem okozott gondot átnavigálni rajta, és tíz perc alatt átjutottak.
  - Át kellene kutatnunk azt a laboratóriumot, túlélők után.
  - Nem tudom, tényleg jó ötlet-e, Gordon...
  - Muszáj megnéznünk. Nem hagyhatunk mindenkit idelent meghalni!
  Ez komoly érv volt. Már így is túl sokan haltak meg, és még számosan fognak hasonló sorsra jutni. Mindenkit persze nem menthettek meg, de emberi lényekként kötelességük volt annyi életet megmenteni, amennyit csak tudnak.
  A jármű jobbra kanyarodott, ahelyett hogy balra fordult volna, amerre a megváltás várja őket, és követte az alagutat, amíg el nem érték a laboratórium megállóját, vagy legalábbis azt, amit a térkép annak jelzett, ahol is kiszálltak a járműből. Nem láttak semmit a környéken, és az egész laboratórium sem látszott többnek egy nagy, a padlótól a plafonig tartó betontömbnél, amibe szórványosan széles fémajtókat illesztettek.
  - Kik maguk? - reccsent egy hang a hangszórókból, amint kiszálltak.
  - Túlélők a komplexum különböző részeiből. Azért jöttünk, hogy megpróbáljuk kimenteni magukat.
  Több másodpercnyi csend következett, majd az ajtók egyike kinyílt.
  - Embereknek tűnnek, rendben van. Beeresztjük magukat.
  Az ajtón belül egy férfi várta őket, az orvosokra jellemző steril fehér köpenyben. A fölötte levő gépágyútorony pontosan rájuk szegeződött.
  - Bocsássák meg az óvatosságunkat, de egy ilyen napon nem tudhatja az ember, kiben bízhat.
  A férfi odaintett nekik, hogy kövessék, ők pedig engedelmeskedtek. Beléptek a területre, ami a minden ajtó fölé épített tornyok zümmögésétől eltekintve olyan nyugalmas volt, mint a vihar szeme.
  - Úgy gondoljuk, ez valami gyógyszerészeti laboratórium lehetett, de átalakítottuk kórházzá.
  A kijelentést támasztotta alá az is, hogy minden helyiség, amibe bekukkantottak, ágyakkal volt tele, amelyekben kötéseket viselő emberek feküdtek. Néhány orvos cirkált a folyosókon, betegeik állapotát ellenőrizve.
  - Azt mondta, azért jöttek, hogy megmentsenek minket... Megkérdezhetem, hogyan?
  - Van egy menekülési útvonal nem messze innen. Nem tudom, hány embert tudunk magunkkal vinni, de ez az egyetlen reményünk.
  Ekkor egy orvos sietett el mellettük.
  - Találtak egyet élve. Katona!
  Katona? Erre mindannyian megfordultak, és követték a férfit, aki besietett az egyik ajtón. Odabent még ketten voltak, egy másik orvos és egy biztonsági őr, akik egy fehér városi álcaruhás, gázálarccal takart arcú férfit vonszoltak be épp.
  - Hogy van?
  - A jelek szerint elég jól. - felelte a mentőcsoport vezető orvosa, - Külső sérülése nincs, és azt hiszem, eszméletén van. Még megvizsgáljuk belső vérzésekre.
  A férfit gyorsan bevitték az egyik kisebb szobába, levetkőztették, és alaposan megvizsgálták. Alig tíz perc alatt megszületett a látlelet.
  - Szinte csoda, de egy karcolás nélkül megúszta. Itt-ott fájni fog neki, de más baja nemigen van.
  Most már csak az a kérdés maradt eldöntetlenül, hogy ez most jó, vagy rossz hír volt-e a számukra. Gordon átkutatta a katona kupacba dobált ruházatát.
  Valami furcsaság szinte azonnal felkeltette a figyelmét, a páncélról ugyanis, amit talált, valahogy érezte, hogy nem szabvány felszerelés. Valahogy másnak tűnt, sokkal fejlettebbnek. Végül a dögcédulára is rábukkant: Shepard, Adrian Shepard tizedes.
  - Figyelem, magához tér...
  Gordon megfordult, ránézett az asztalon ülő félmeztelen férfira, és tudta, hogy már találkoztak.

  Vadászból préda, a jelek szerint. A narancsszín HEV-t viselő férfi, aki pár órával ezelőtt felbukkant a D szektorban levő bázisukon, egy MP5-ös irányzékán át figyelte. Mozdulatlan maradt hát, várva a halált.
  De egy másik alak közbeavatkozott.
  - Gordon, fegyvere sincs, az isten szerelmére! Nem kezd el itt ugrálni nekünk!
  - Ez a nyomorult a katonák irányítója! Ők pucolták ki a fél D szektort! - kiabálta Gordon.
  A nő kék HEV-t viselt. Ha ő volt az, aki olyan jól bánik a fegyverekkel, ahogyan azt látta, akkor nem lehet más, mint...
  - Nem érted, amit mondani akarok, igaz? Öld csak meg, és akkor te is olyan agyatlan gyilkos leszel, mint ez itt! - kiabált vissza a nő.
  - A GRS...
  Gina beszüntette a vitát, és Gordon dühe is elpárolgott, ahogy a nő a katona felé fordult.
  - Maga a GRS, igaz?
  - Meg sem kérdezem, ezt meg honnan a pokolból tudja, de... Igen, én vagyok az.
  - És pont maga nem próbál megölni?
  - Ami azt illeti, még erősen keresem az okokat, miért ne tegyem.
  - Akkor tartozom néhány magyarázattal.
  - Az már halálbiztos! - mondta Gordon, aki bár a fegyvert közben elrakta, még nem nyugodott le egészen.
  - Huh... Kaphatnék egy kávét, vagy valamit? Majd szétmegy a fejem...
  'Egy golyó megoldaná a problémádat' gondolta Gordon, de visszafogta magát. Igen, igaza van Ginának, kezdett egészen szörnyeteggé válni, és ezt ő is tudta. Tudta, már hosszú ideje.
  Az egyik orvos közben egy tablettát, és egy pohár vizet adott a férfinak. A kávé kellemesebb lett volna, a gyógyszer viszont minden bizonnyal hatékonyabb megoldás volt.
  - Rendben, akkor az elejétől. A feladatom az volt, hogy megtaláljam magát, közben kiiktatva az utunkba kerülő tudósokat.
  - És miért? - kérdezte Gordon, megint kissé dühösebben.
  - Ami a tudósokat illeti, nem tudom. Nekem sem mondanak sokat, elhihetik. Még azt sem tudom, egyáltalán kinek dolgozom, még előttem is szigorúan bizalmas az ügy.
  - Persze... - mondta Gordon nagy levegőt véve.
  - Tudom, hogy érez. Viszont tudok még valami mást is: ezek a lények, amikkel már valószínűleg maguk is összefutottak, idegenek egy másik dimenzióból, és az egyetlen mód, amivel megállíthatjuk őket, ha bevetünk egy GRS-t.
  - Vagyis bevetnek engem. De hogyan? - kérdezte Gina.
  - Fogalmam sincs.
  Gordonnak most lett elege a dologból. Tovább már nem tudta féken tartani magát, és a rohampuskát előrántva, a férfi szájába nyomta a csövet.
  - Most pedig beszélsz szarzsák, vagy lerobbantom a fejed a helyéről!
  - Gordon...
  - Nézze, ember, tudom, hogy érez... És egyébként én is így látom. De az, ha leszedi a fejem, nem változtat azon, amit tudok.
  Shepard hideg verejtékben úszott. Katona, vagy sem, a vallatást senki sem bírta valami jól.
  - Komolyan beszél, Gordon.
  Ez ugyan sokat nem segített, de annyi eredménye csak volt, hogy Gordon eléggé lehiggadt ahhoz, hogy végre békén hagyja a fickót.
  - Nézzék, nekem azt mondták, maguk semmiképp sem fognak együttműködni velünk, de a jelek szerint tévedtek. Szólhatok a főnökömnek, hogy megmondjam, kész az együttműködésre, így nyugodtan elhúzhatunk a Lambda szektorba, elvégezhetjük a mocskos melót, és utána mindenki szépen hazamehet. Megegyeztünk?
  - És mégis, ki az isten a maga főnöke?
  - A hívójele D. Elég türelmetlen fickó, és egy G kódjelű nyálas alak a segítőtársa. Ezzel aztán végére is értünk az általam ismert listának.
  - Álljon meg a menet, G? Gina, akkora szószban vagyunk, hogy te azt még csak nem is sejted. Irány a Lambda, azonnal.
  A nő Gordonra nézett, aki nyugtalannak tűnt, de Shepard tudta, követné a nőt. Csak egy dolog állt még az útjába.
  - Tegyük fel, hogy én is hiszek magának, ahogy Gina. Csakhogy van itt egy menekülési útvonal a közelben. Miért nem szökünk meg mindannyian, és hagyjuk itt ezt az egészet?
  - Hát még nem érti, ember...?
  - Freeman. - morogta Gordon.
  - Mr. Freeman, ebből nem sétálhatunk ki csak úgy. Vagy véget vetünk az ügynek itt és most, vagy búcsút mondhatunk a bolygónak. Én egy három napos becslést kaptam, ennyi idő kell az idegeneknek, hogy megfelelő nagyságú átjárót hozzanak létre a fő inváziós hadseregük számára. És akkor semmi a Földön nem lesz elegendő, hogy megállítson egy több milliós sereget ezekből... Várjunk csak. Ahol engem megtaláltak... Nem volt ott egy ilyen dög? Egy fém-üveg tárolóban?
  A biztonsági őr válaszolt, aki behozta.
  - A tartály ott volt, összetörve. De nem volt benne semmi.
  Shepard felsóhajtott.
  - Hát, egyébként is összefutottunk volna velük.
  - Miért zavarja egyáltalán? Biztos átállt a másik oldalra.
  - Az alapján, amennyit tudok róla, aligha... Ugyanis magát kellett volna megkeresnie, kisasszony...
  - Gina Andrews.
  - Andrews kisasszony. Szóval magát kellett volna levadásznia, de csak akkor lenne hajlandó megtenni, ha, hogy úgy mondjam, pórázon tartom egy eszközzel. A nélkül azt mondták... Kiszámíthatatlan.
  - Ki mondta?
  - A tudós, aki végrehajtotta a műtétet. A részleteket nem ismerem, csak annyit tudok, hogy valahogyan meg tudta volna találni magát, és...
  Ekkor valahol a távolban az egyik gépágyú életre kelt. A hat csőből pár pillanat alatt több száz lövedék indult útnak, amire egy nem-emberi mordulás, és magas fekvésű hangok feleltek.
  Gordon és Gina a hangok forrása felé sietett, de Johnston már jócskán megelőzte őket, amint hősiesség és vakmerőség keverékétől hajtva egy .357-es Colt Pythonból tüzelt a szörnyre.
  - Dögölj meg! - kiáltotta, csak egy pillanattal azelőtt, hogy nyolc darab, nagy sebességgel haladó narancsszín lövedék száguldott át rajta, úgy hatolva át a könnyű mellvérten, mint meleg kés a vajon, hogy utána még a mögötte levő ajtót is átüsse.
  - Ne! - kiáltott fel Gordon, és befordulva a sarkon, a rohampuskából köszöntötte a dögöt. Az beteges kinézetű volt, sokkal inkább, mint a többi, amit eddig látott: termetre és kinézetre mint egy ork, csak erősen páncélozva, és egy, a mellkasa közepéből kinőtt harmadik karral. A másik két keze közül az egyik szabad volt, és a vastag ujjak a harmadik kézével egy ütemre nyíltak és csukódtak, a másik kézen pedig egy istenkáromlásnak ható, élő húsból álló fegyver látszott.
  A feje sem volt különb, akkora szájjal, amivel akár egy macskát is egészben le lehet nyelni, és azt is ugyanaz a páncél borította, mint a test nagyobb részét. Valami olyan fénylő, és tükröző anyag, amiben Gordon úgy láthatta a saját tükörképét, mint valami tükörben.
  Sorozatra állítva sütötte el a puskát, de annak sörétjeit a páncél a gépágyú, és Johnston lövéseihez hasonlóan eltérítette. Nyolc patron, és a dög még csak meg sem ingott.
  Azután lőni kezdett, és az egymás után érkező narancsszín 'lódarazsak' csíkot húzva szálltak a levegőben. Gordon kigördült a lőútból, de öt lövedék módosított a röppályáján, és a ruha pajzsain kenődött szét. Nyolcvan százaléknyi energia maradt. Úgy tűnt, kemény csatára van kilátás.
  Gordon behúzódott a szörnyéhez képesti keresztfolyosóba, pontosan Ginával átellenben. A lény zavartnak tűnt, jobbra-balra nézelődött, de a döntésképtelenség csak alig több mint egy másodpercig tartott, és végül a lény Gordon után eredt.
  Gina hátulról megtámadta.
  - Vissza! Mindenki hátra! - kiáltotta, és a következő másodpercben kilőtt egy negyvenmilliméteres gránátot a szörnyre, amit a robbanás kibillentett egyensúlyából, majd egy másikat, ami pedig végképp feldöntötte.
  Kárt azonban nem okozott, és a lény máris elkezdett felállni.
  Gina emberi kiáltást hallott a háta mögül.
  Egy fehér tömeg vetődött a dög fölé. A szörnyet egy pillanatra készületlenül érte a dolog, és Shepardnak ennyi elég volt, hogy a Desert Eagle mind a hat lövedékét a lény szájába ürítse, szétszórva a környéken a dög agyát, és koponyájának maradványait, a kezét és karját pedig zöld vérbe borítva a mutatvánnyal.
  A lény legalább egy percig hevert mozdulatlanul a földön, mire végre mindenki elfogadta, hogy elpusztult.
  - Még jó, hogy a belső páncélját eltávolították az agyműtét miatt. És most, ha megbocsátanak...
  Shepard ezzel eltűnt a közeli mosdóban, és egy darabig csak hangos öklendezés hallatszott.

  - Újra átnéztük a kudarcait, D. Megállapítottuk, hogy ezek a legutóbbi incidensek nem voltak előre láthatók, és mivel a jelenlegi művelete 'A' besorolású, erősítést bocsátunk rendelkezésére. Többé ne okozzon csalódást, mert a következményekkel maga is tisztában van.
  Az adás ezzel véget is ért, ismét. Tudta, könnyűszerrel leválthatták volna, ebből soha nem is csináltak titkot, de valami miatt még mindig megbíztak benne. Azt jelentette ez, hogy ő lett volna a legjobb, akijük van? Próbált hinni ebben. Szüksége volt minden örömteli dologra, amit csak összekaparhatott, hogy képes legyen végigcsinálni ezt az egészet. Először a műhold, aztán Shepard... A dolgok mostanság átkozottul gyorsan tűntek el egymás után a süllyesztőben.
  Egyik embere közeledett felé, kétségtelenül újabb rossz hírekkel.
  - Uram, van kapcsolatunk Sheparddal.
  D egy pillanatra automatikusan feldühödött, ahogy az egy újabb rossz hírnél szokás, csak aztán jött rá, hogy ezúttal nem erről van szó. Szó nélkül indult a katona után, akinek a neve... Sosem emlékezett a nevekre. Nem mintha különösebben számítottak volna neki bármit is, ő csak az alkalmasságot nézte.
  És mindenek ellenére Shepard alkalmas volt.
  - Shepard jelentkezik, uram. Itt van a GRS.
  - Hogy érti, hogy ott van? A maga őrizetében van, vagy sem?
  - Az őrizet negatív, uram. Nem ellenséges.
  Nem ellenséges? Nem fékezhetetlenül ellenséges a vele szemben álló katonákkal? Lehet, hogy a hírszerzésnek mégis igaza volt, és a nő nem is tudja, hogy tulajdonképpen egymás ellenségei?
  - Rendben, de a légi szállítás nem lehetséges. Forró az ég, tizedes, sokkal forróbb annál, mint amit kezelni tudunk.
  Egy tudós közelítette meg a rádiót, ami idegesítette D-t, de legalább eszébe juttatta a másik problémát is.
  - Mi a helyzete, Shepard?
  - Ehm... Hol is vagyunk?
  - F szektor, földalatti terület. - hallatszott egy másik hang válasza a rádión át.
  - Tökéletes. Az közel van a...
  - Fogja be, és tűnés vissza, dolgozni! - üvöltött D a tudósra.
  - Shepard, van még egy ok, amiért gyalog kell mennie. Szükségünk van arra, hogy eljusson a 12-H jelzésű rakétasilóba, és fellője a Lambda Kettőt.
  - Tizenkettő-H, Lambda Kettő, visszaigazolva.
  - Ahhoz át kell jutnia az Aquadome Kettőn, ami valahol ott van a környéken. Ahm, a másodlagos feladatot felejtse el, kérdezősködjön. Miután ott végzett, át kell jutnia a régi ipari szektorba, és létrehozni a műholdas kapcsolatot a Lambda Kettő, és a Lambda komplexum között, végezetül jöjjön át ide. Hamarosan erősítést kapunk, meglátom, mit tudok küldeni az útvonalára.
  D egy pillanatra elhallgatott.
  - Ez a tervünk szívének egyik fele... Sok szerencsét, katona. Vétel és vége.

  - Szóval mehetünk vissza, ahonnan jöttünk.
  - Hát, úgy néz ki. Mindenesetre, minél hamarabb indulunk, annál gyorsabban kint leszünk a vízből. Én is megyek. - mondta Gordon, és mind Gina, mind Shepard tudták, megvan a joga is, és a rátermettsége is ahhoz, hogy így döntsön.
  - Én nem. - mondta Winslow doktor, - Csak kolonc lennék. Azonban ha a rakétasilókhoz mennek, az Aquadome-ban keressék az Alfa labor felé mutató táblákat. Ha odaértek, találni fognak egy külső átjárót, onnan már el sem tudják téveszteni a silókat. Ami a kommunikációs állomást illeti... Attól tartok, azzal magukra vannak utalva.
  - Nos, köszönjük a segítséget. Remélem... - mondta Gina, majd a rádió asztala körül összegyűlt többiekre pillantott, - Remélem, újra találkozunk majd, miután ennek vége. Viszlát.
  - Viszlát, és minden jót!
  - Sok szerencsét!
  - Keressenek majd meg, és meghívom magukat egy körre!
  A kétségbeejtő helyzet által csapattá kovácsolt, egymásnak idegen emberek egyenként búcsúztak el mindannyiuktól.
  És a trió végül újra beszállt a HEV-be, és útnak indultak. Útnak indultak, épp ellentétesen azzal az iránnyal, amerre a biztonságot remélték megtalálni, vissza az elárasztott alagúton át, amelyen túl ismét szembe kellett nézniük a nagy fémszörnnyel.

9. Kritikus mélység / Fogságban

  Az eligazítás mostanra olyan távolinak tűnt, mint a tavalyi év. Arra azonban mégis emlékezett, mennyire túlzásnak tűnt az a rengeteg ember egy ilyen kisméretű, és titkos akció tartalékaként. Tiltakozni persze nem tiltakozott, hiszen a parancs az parancs; és most hálás volt ezért a katonás önfegyelemért, ahogy a távolban az eget elárasztó helikoptereket figyelte, remélve, ennyien elégnek bizonyulnak. Szerencsére a második fokozatú erősítés nem szaladt bele további nehézségekbe, miután az első fokozat tisztára söpörte az útjukat.
  - Pontos létszám? - kérdezte a híradós hadnagyot, aki erre újraellenőrizte a bejövő adások naplóját.
  - Az első fázisban hatvan katona, hat AH64D, és tíz F-16-os, a második fázisban egyszázötven katona, plusz öt M1A2, tíz AH64D, tíz APC, és számos közép-hatótávolságú tüzérségi löveg, uram!
  - Az F-16-osok bombázónak felszerelve, ha jól sejtem? És mi van az F-22-essel?
  - Az F-16-osokról jól tudja, uram, ami pedig az F-22-est illeti, technikai problémák miatt a földre kényszerült. Részben ugyanaz az oka, ami az erősítést is hátráltatta, és most néznek utána, tudnak-e helyette valami mást küldeni.
  Még a prototípus nélkül is éppen elegen voltak ahhoz, hogy akár egy kisebb ország ellen is támadást indíthassanak. A csapat az ország - és néhány másik ország - legjobbjaiból állt össze, és még egy csomó olyan emberből, akik csak kicsivel maradtak el ettől a szinttől. Ha valaha is kétségei támadtak volna a feladat fontosságát illetően, az után, hogy felajánlották neki a prototípust, amit még a nukleáris fegyvereknél is nehezebben lehetett megkapni, többé már nem volt helyük. Érezte is, hogy valami nagyobb dolog bújik meg e mögött az egész mögött, mikor az aranygallérosok úgy beszéltek erről az elképesztő mennyiségű erősítésről, mintha teljes bizonyossággal tudták volna, szükség lesz majd rá. Az alapos gyanú most beigazolódott: már biztos volt benne, hogy a teljes bolygó sorsa van függőben.
  - A hívójeleket megerősítették?
  - Igen, uram! Az AH64D csoport Tűzmadár, az F-16-osok Sas, az M1A2 pedig Teremtmény. A teljes hadtest hívójele Káoszfelügyelet.
  Még találóak is voltak, és könnyen megjegyezhetők, ez eleve legalább olyan beszédes volt, mint a mennyiségük.
  A híradós visszafordult a rádióhoz, mikor üzenet érkezett.
  - Itt Tűzmadár Egy SO vezérnek, az ég forró, ismétlem, az ég forró! Ismeretlen egységeket követünk nyomon, Tűzmadár Hattal elvesztettük a kapcsolatot, vétel!
  Tehát a letapogatórendszer nem tévedett, az ellenség rendelkezik repülőgépekkel! A tábornok felnézett az égre, és igen, az erősítés érkezésével ellentétes irányban sötét pontokat lehetett látni. Mintha nem lenne így is épp elég gondjuk...
  - Itt SO vezér Tűzmadár Egynek: további utasítások következnek, vétel, és vége.
  Itt volt az ideje eligazítást tartani.
  - Hadnagy, kapcsolatot kérek a teljes Káoszfelügyelettel.
  A férfi csatornát váltott, egy pillanatig beszélt valakihez a rádión át, majd átadta a mikrofont a tábornoknak.
  - Káoszfelügyelet, itt SO vezér. Tudom, legtöbbjüket három napja helyezték készenlétbe, és még mindig fogalmuk sincs arról, mi ez az egész. Attól tartok, nagyon rövidre kell fognom. Idegen, ismétlem, idegen célpontjaink vannak, és a fenyegetés percről percre növekszik. Ha nem állítjuk meg, katonák, nem lesz otthonunk, ahová visszatérhetnénk, úgyhogy jobb, ha az életüket áldozzák, ha ez a parancs. Tűzmadár és Sas szétszóródik, és megtisztítja az eget. A földi csapatok szintén szétszóródnak, és a hamarosan közölt LZ-k felé indulnak. Ne hagyják, hogy bármi feltartsa magukat! SO vezér, vétel és vége.
  Ezzel visszaadta a mikrofont a híradósnak, aki elkezdte leadni a Black Mesa újonnan meghatározott LZ pontjait, amiket a korábbi eligazításon döntöttek el, miközben megint azért fohászkodott, hogy a támadóerő nagysága elegendő legyen.

  - Fúrjuk csak át szépen! - kiáltotta Gordon, de Gina ekkorra már be is indította a tárcsa motorját, és teljes sebességgel előrelódult. A már így is erős zaj gyorsan elviselhetetlenné növekedett, ahogy a fúrófej felpörgött, és éles sivítás közepedte érintette meg a dög erős páncélzatát.
  - Francba! Gordon, húzd meg a katapult-kart!
  Gordon azonban dermedten ült, mintha kilépett volna az időből, még csak pislogni sem tudott. A masszív HEV-t alig lassította le az ütközés, folytatta veszett száguldását az alagútban, amely alagút azonban hamarosan egy falban végződött. Gina tovább kiabált, de túl nagy volt a zaj, és senki sem merte megkockáztatni a biztonsági öv kicsatolását abban a nagy felfordulásban.
  A zaj alig észrevehető mértékben erősödött, ahogy áttörtek a falon, és így láthatóvá vált, mi van mögötte: az egyik tartalék generátor helyisége, amely generátor most nekik köszönhetően üzemelt, és ők pontosan feléje tartottak. Végül Gina döntött úgy, hogy szerencsét próbál a kicsatolódással. A rázkódás azonnal kivetette a vezetőülésből, de ahhoz elég ideig a padlón tudott maradni, hogy megragadja a még mindig dermedt Gordon melletti kart, és megrántsa. A teljes utasfülke kivágódott a járműből jobb felé, egy vízmedencében landolt, majd végül felnyílt, szó szerint kilőve felfelé magából az utasokat. Gyorsan felúsztak az alig valamivel a vízszint fölött levő platformhoz, és onnan nézték végig a HEV haláltusáját, ahogy az becsapódott a generátorba. Egy pillanattal azután, hogy megfordultak, több tízezer gigavolt vonta hálóba a HEV maradványait, és a lényt, ami egy hangot sem adott ki magából, mikor a kisülések utat találtak befelé azon a kis nyíláson át, amit a fúrófej ütni tudott rajta, és elpusztították, ami odabent volt, bármi lett légyen is az.
  Végül a lény mellkasa felrobbant.
  A trió valami olyan undorító látványt várt, ami életük végéig kísérteni fogja őket, de a szétrepülő elektronikus alkatrészek láttán még inkább meglepődtek. A funkciójuk és kinézetük a távolság, és a kellő tudás hiánya miatt felismerhetetlen volt, ám földet érve még minden egyes darab vadul pattogott egy darabig, míg a bennük levő töltés végre kisült, és elcsendesedtek. Mikor aztán már a fülük sem csengett, meghallották a hangosbeszélő szavait: "...vezérlés üzemben. F szektor tartalék hat-egy-kilences üzemen kívül. A technikai személyzet azonnal jelentkezzen a helyszínen."
  És végül minden elcsendesedett. A generátor teljesen tönkrement, a HEV-vel együtt, a szörnyeteg pedig, bár egy kicsit még mindig szikrázott, egyértelműen halott volt - vagy inkább működésképtelen.
  - Mi a jó franc volt ez az izé egyáltalán...? - kommentálta Shepard a látványt.
  - Ugyanaz, ami pár órája átrepült a fejük fölött. Üldözött bennünket már egy ideje. - felelte a még mindig szédelgő, de egyébként készenlétben levő Gordon.
  - Kit érdekel, fiúk, inkább húzzunk el. Ha sikerül végeznünk ezzel az egésszel még ma, rögtön sokkal boldogabb leszek. - mondta Gina meglehetősen zaklatottan, miközben azt kereste, hogyan juthatnának fel újra, - Egyébként mi a pokol tartott fel odabent, Gordon? Csak nem ijedtél meg?
  - Nem... A zaj miatt volt. Nem is tudom, mint azokkal a szónikus kutyákkal a próbapadnál. Mikor meghallom őket, megdermedek. Nem vagyok ura magamnak, nincs semmi.
  - Már elnézést, de egy szót sem értek abból, amit mond... - szólt közbe Shepard.
  - Én tán értettem bármit is a mai nap folyamán? Először az Etherthel kavart be, aztán...
  - Állj, állj, pillanat, Etherthelt mondott? - kérdezte Shepard nyugtalanul.
  - Igen, azt a vacakot elemeztem ma reggel. Úgy tűnik, ez az egész attól indult be, de hogy egy rezonancia-kaszkád hogy tudja mindezt előidézni...?
  - Rezonancia-kaszkád... Igen.
  Shepard megrázta a fejét, és egy pillanatig tétovázott, elmondja-e nekik. Tulajdonképpen most már a terv része voltak, nem volt értelme kizárni őket abból, amit ő maga tudott. Ráadásul ez segítene megnyerni a bizalmukat is, mert abból, ahogy most is ránéztek, látszott, még nem nagyon bíznak benne.
  - Etherthel, az anyag, amit egy ma reggeli küldetésen kellett volna 'visszaszerezni'. Valami oknál fogva nem találtuk meg, de aztán annak a G nevű fickónak, akiről már beszéltem, valahogy mégis sikerült. Legalábbis azt hittem, amíg be nem rakták a 'destabilizátorba', és az szépen fel nem robbant.
  - Azt mondja, destabilizátor? Miféle?
  - Pontosan nem tudom, de azt hiszem, ez lett volna az 'A' terv az invázió megállítására, mielőtt az még egyáltalán megkezdődik. Mindenesetre az Etherthel létrehozta a rezonancia-kaszkádot, ami valahogy ránk szabadította ezeket a fickókat. És mivel elvesztettük, most az utolsó lehetőséghez kell nyúlnunk.
  - A GRS bevetéséhez, igen. De volna olyan szíves valaki elmondani, mi az a GRS?
  - Gordon...
  - Nem, mondd el neki. Egyébként is rájönne.
  - A mi forrásaink szerint genetikailag helyreállított katonát jelent. Kitörölnek egy agyat, és beültetik a legjobb katonáik egyikének személyiségét, olyanét, aki halálos sebet kapott. Ez után úgy módosítják azt, hogy azt higgyék magukról, csak egyszerű tudósok, vagy ilyesmi. Ennek ellenére nem túl nagy távolságból valahogy fel lehet ismerni őket, a jelek szerint.
  - Nem vagyok egészen meggyőződve róla, hogy így működik a dolog. Nekem egy hang van a fejemben, ami beszél hozzám. - mondta Gina, ám hirtelenjében kétszeresen is zavarba jött attól, hogy beismerte.
  - Nem tudom, miben nyilvánul meg a dolog, mindenesetre a kísérlet kudarcba fulladt, ami megmagyarázza, miért helyezték magát ide ahelyett, hogy a frontra küldték volna.
  - És... Kik is volnának azok az 'ők'?
  - Az ellenség. Valami másik ellenség, feltételezem.
  - Van ennek köze Kleiner professzorhoz?
  - Kleiner! Ismerős ez a név...
  - Valóban az... Mint egy elhalványult álom - de nem tudok pontosan visszaemlékezni...
  - Nézzék, hagyjuk a nagy felfedezéseket arra az időre, mikor mindennek már vége, és inkább derítsük ki, hogyan juthatunk ki innen. - váltott témát Shepard.
  A platform vagy két méterre volt a generátor szintjének padlójától, tőlük pedig húszméternyire, felfelé vezető létrának pedig nyoma sem volt.
  - Mi van a meghajtóegységeddel? - kérdezte Gordon.
  Gina ügyködött egy kicsit a kezelőszervekkel.
  - Kifogyott az üzemanyag. Jellemző. Viszont odalent láttam pár ajtót. Valamelyik majdcsak felfelé vezet.
  - Csak egy módon fog kiderülni... - mondta Gordon, ezzel leugrott, és alámerült, a többiek pedig hamarosan követték. Gordon megfordult, majd mindhárman rámutattak egy-egy ajtóra, és elindultak felé. Amit ő választott, az nem is túl meglepő módon, zárva volt, azonban hamarosan hangos bugyborékolást hallott. A jelek szerint Gina megütötte a főnyereményt, és most épp a felszín felé mutogatott, hogy beszélhessenek. A két férfi követte, és közben Gordon, mint már a kiképzés során is, ismét megállapíthatta, milyen kecsesen úszik Gina. Felérve egyiküknek sem kellett levegő után kapkodnia, nyilvánvalóan Shepardnak is volt valamilyen légzőberendezése.
  - Jól van, úgy látszik, még nem pártolt el tőlünk a szerencse. Megvan az ajtó az Aquadome komplexumhoz, de azt nem tudom, milyen messze van az valójában. Remélem, nem fogyunk ki odáig az oxigénből. ... Úgy látom, a maga felszerelésének is van oxigénkészlete. - Shepard bólintott, mire Gina folytatta, - Akkor indulás.
  Ruháik segítségével könnyűszerrel merültek alá újra, ám az ajtót megszorulva találták. Gina megpróbálta megmozdítani, de a víz alatt nehéz volt megtámaszkodni. Végül Gordon vette át a helyét, és a feszítővassal sikerült felfeszítenie az ajtót. Ennek eredménye levegőbuborékok áradata lett, amit ruháik gyűjtői gyorsan befogtak, megtisztítottak, és eltároltak, hogy kiegészítsék a levegőkészletet. Mindhárman beúsztak az ajtón, és hamarosan már csak a ritmikusan mozgó víz keltett némi zajt körülöttük. A folyosót nyilvánvalóan vízbetörés árasztotta el, egy látszólag üres fémhordó, és néhány csomagnyi ennivalónak látszó dolog sodródott egy jó méterrel a padló fölött, odalent pedig egy felfordult, és máris rozsdásodásnak indult fémtargonca hevert. 'Olcsó felszerelés', gondolta Gordon, miközben haladtak tovább, hogy egy sarkon befordulva kiderüljön számukra, a vízbetörés előtt, vagy során komolyabb károk is keletkeztek: a mennyezet több helyütt leszakadozott. A padló betondarabokkal, és az erősítésükül szolgáló acélszálakkal volt tele, az előbbiek elkezdtek porrá mállani, ami felhőkben kavarogva homályosította el a látásukat, ahogy áthaladtak fölöttük.
  A következő folyosó zsákutca volt, leszámítva az ajtókat. Majdnem mindegyik berozsdásodott, vagy megszorult, nyilvánvalónak tűnt, nem ilyen körülmények közé szánták őket. Az egyik végül szerencsére szinte ellenállás nélkül engedett Shepard próbálkozásának, és a trió, ötven százalékra csökkent oxigéntartalékkal, beúszott, hogy körülnézzen. Csak Gordon vette észre a táblát, ami most a padlón hevert, és félig egy betontömb borította. Nagyjából a harmadrészét tudta kibetűzni:

  SZÉLYE
   LÉNYE
 IZSGÁ
  DENCÉ

  Ezután gyorsan a többiek után eredt, a legjobbakat remélve.

  - Hallottátok az urat, fiúk, az ötös, hetes és nyolcas elszakad az alakzattól, és parancs nélkül tüzet nyit.
  Sas Egy is hasonló parancsot adott ki kötelékének.
  - Vétel, és nyugtázva, Tűzmadár Egy. Esküszöm, míg le nem szerelek, többet nem nézek sci-fi mozikat.
  - Azt még meg is kell érned, Weschar. Három célpont plusz egyes nullás kilences fokon, szerintem olyan bombázó-félék lehetnek, he? - kérdezte a Tűzmadár Nyolc első pilótája.
  - Nah, ha vársz egy pillanatot, hívhatod őket nyugodtan romhalmaznak is.
  Kevesebb, mint egy percnyi repülés után láthatóvá váltak az idegen harci gépek. Leginkább vaskos, hatalmas mantarájákra hasonlítottak, azokat idéző kecsességgel csapkodtak szárnyaikkal, bár felszíni mintáikat úgy alakították ki, hogy valami alapvetően szárazföldi dolgot utánozzanak. Viszont sokkalta halálosabb kinézetük volt, és valahogy semmi sem indokolta elfogadhatóan, hogy egyáltalán hogyan maradhatnak a levegőben. És hamarosan azt is bebizonyították, hogy sokkal többet jelentenek egyszerű lőgyakorlatnál, ugyanis gyors fordulóval feléjük indultak, hasuk alól sűrűn csapkodó elektromosság nyújtózott le egész a talajig.
  - Manták. Francba, pedig hogy szerettem őket kölyökkoromban.
  De csak a földet találták el, mivel a három helikopter kioldalazott a lőútjukból, feljebb emelkedtek, és kilőttek egy-egy Firestorm rakétát, amik elhúztak jobbra, balra, és középütt a kijelölt célpontjaik felé, amelyek hamarosan újabb pofont kaptak a helikopterek mögül az ellenségre rárepülő F-16-os Sidewinder rakétái képében.
  A három hajó azonban, bár egy pillanatra mintha megrémültek volna, a levegőben maradtak, majd alakzatot bontottak, miközben újabb fények gyúltak rajtuk, amiket a pilóták eddig nem láttak.
  - Na, ezért utálom én a közelharcot.
  Ezek voltak Weschar utolsó szavai, ahogy egy szuperforró plazmavillám lobbant el az egyik hajó körpásztázó lövegtornyából, és gyorsabban ütötte át a helikoptert, mint ahogy ő, vagy pilótatársa bármit is tehettek volna.

  Víz alatt elég nehéz megkülönböztetni a hangokat... De a morgás az akkor is morgás. Vagyis inkább több, rövid mordulás gyors egymásutánban, valahol a távolban.
  Aztán egy sarkon túl igazán rájuk tört: még tíz méterről is jól látható volt, hogy a dög hatalmas, barna, cápaszerű valami, éles fogakkal, és egyáltalán nem barátságos viselkedéssel. A Glock Gordon kezében termett, és neki nem volt ideje eltöprengeni, miért pont az, és nem például az MP5, vagy a puska, ugyanis a bestia hangos dobbanással egy láthatatlan falba ütközött, majd a korábbiaknál hangosabban és sűrűbben többször felmordult, végül elfordult.
  Egy megfigyelőablakot találtak, vagyis biztonságban voltak. Legalábbis úgy tűnt. Gordon eltette a fegyvert, és tovább úszott. A folyosó egy lépcsőben folytatódott, a fokok pedig kiemelkedtek a vízből. A trió végre lélegzethez juthatott, a HEV-k különleges felszíne pedig pillanatok alatt megszáradt, Shepard ruhája azonban csurom víz maradt.
  - Jut eszembe, Shepard... Az a felszerelés nem éppen kincstári, igaz? - adott hangot Gina Gordon gondolatainak.
  - Hát... Nem. Tulajdonképpen ezzel kapcsolatban is jól sötétben hagytak, de az biztos, van benne valami pajzs, retinális fényerősítő, HUD, és még pár egyéb dolog. Azt hiszem, valahol a maguk HEV-jének a megfelelője.
  - Fényerősítő... Hogy miért nem jutott ez az eszükbe, ez a beépített lámpa párszor majdnem a halálomat okozta. - jegyezte meg Gordon.
  - Tudod miért: ezek prototípusok. Te is hallottad a szóbeszédeket, és elmondom, mind igaz: ez a vacak sosem ment keresztül valódi tesztelésen. Mi jövünk rá a hiányosságaira és hibáira, itt élesben. - mondta erre Gina.
  - Nos, ha mindezt túléljük, biztos, hogy hosszan el fogok beszélgetni a tervezőkkel, főleg azokról a vic...
  Egy emberi sikoly, majd az azt követő csobbanás fojtotta Gordonba a szót. Mindannyian felsiettek a lépcsőn, és azt látták, valaki a medencébe esett, és most kétségbeesetten küzd az ott levő lénnyel. A fekete férfi megpróbált a medence szélére úszni, Gina pedig a segítségére sietett volna, de a szörnyeteg előrontott a felszín alól, többméternyi magasságba lökte a tudóst a levegőbe, aki végül a lény nyitott szájában végezte. A csontok roppanását hamarosan eltompította a víz, ahogy a lény végül alámerült, zsákmányát magával húzva.
  Végül csend lett, és a felszínre törő vér eloszlatott minden reményt a férfi menekülését illetően.
  - Istenem... Istenem... Istenem...
  Valaki volt még ott. Mindannyian felnéztek, és egy fémhidat láttak a medence fölött, ami egy ketrechez vezetett. A ketrecben volt valami, amit Gordon nem igazán tudott kivenni, az átjáró pedig egy ajtóból indult ki odafent, ahonnan egy férfi bámult lefelé döbbenten.
  - Istenem... Ne...
  - Uh, sajnálom, nem tehettünk érte semmit... - próbálkozott Shepard.
  A férfi lehunyta a szemét, és igyekezett összeszedni magát. Zihált, és alig volt magánál, de igyekezett megszólalni.
  - Én... Calgar professzor vagyok. Az... Az a dög megette Zemacot!
  - Uram, nyugodjon meg, kérem. Felmehetnénk? - kérdezte a kíváncsiságtól hajtott Gina.
  - Igen, azt hiszem... A lépcső arrafelé van... Istenem...
  A trió egy nyíláshoz indult, ami nagyjából a fenti közelében volt, csak a földszinten, és felsiettek a kis vezérlőhelyiségbe. Calgar közben a földre roskadt, igyekezett megnyugodni.
  - Jól van... Csak szép lassan. Mi az ördög az az izé?
  - Az... Hát, nem vagyok biztos benne. - a férfiban a kérdés hallatán működni kezdett a tudósösztön, és ettől sokkal nyugodtabbá vált, - Azt mondták, a Csendes-óceánban találták, de már egy felületes DNS analízis megmutatta, hogy még csak nem földi származású. Elég nyugodt volt, legalábbis ma reggelig, mikor ez az egész zűrzavar kezdődött, és jöttek a szörnyek, és elkezdtek lőni, ÉS ÖLTEK, ÉS...
  - Nyugalom, nyugalom.
  - Igen, persze... És... Nézzék, a víz percről percre emelkedik, így Dr. Zemac meg akarta próbálni megölni a lényt, és bekapcsolni a szivattyúkat, mielőtt az egész szektor víz alá kerül. De az egyetlen fegyverünk egy cápaelleni idegméreg-nyilas számszeríj, az viszont bent van a megfigyelőketrecben. Valami elvonta a figyelmét, megcsúszott, és beleesett a... - Calgar megint becsukta a szemét, megpróbálva elfelejteni a látványt, - Istenem...
  - Értem. És... Tulajdonképpen milyen messze vagyunk az Aquadome Kettőtől? - tért a lényegre Gordon.
  - Az Aquadome Kettő? Hát... Tulajdonképpen nem messze, de az átjárók le vannak zárva. Nem tudom, mik ezek az izék, de a fő közlekedési utakat elpusztították.
  - Úgy érti, van más út is?
  - Igen, a medence leürítő rendszere a központi víztisztítóhoz vezet, onnan pedig könnyedén... De egyáltalán kik maguk?
  Shepard úgy látta, a férfi kezd egyre józanabbul gondolkodni, hiába az események hatása, mégiscsak szakember volt.
  - Nos, mi... Megpróbálunk véget vetni ennek az egésznek. El kell jutnunk a rakétasilókhoz az Aquadome Kettőn túl, de kicsit elakadtunk. - mondja Gina.
  - Hát... Gondolom, ha további magyarázatokat kérnék, attól csak nőne a zűrzavar, azt meg nem hiszem, hogy rá tudnám venni magam, hogy önökkel tartsak, akár megengednék, akár sem. Ha meg akarják próbálni, legfeljebb szerencsét kívánhatok.
  - Rendben, fiúk, akkor kell egy terv.
  - Szórjuk tele a medencét gránátokkal. Azok víz alatt is felrobbannak. - javasolta Gordon.
  - Nincs elég gránátunk egy ekkora vízfelület beterítéséhez. - vetette ellen Shepard.
  - Akkor marad a jó öreg géppisztolytűz. - mondta Gina.
  - Nem látjuk elég jól azt az izét, ráadásul olyan mélyen van, hogy a lövedékek annyira lelassulnának, hogy már nem tennének kárt benne. Az meg szóba sem jöhet, hogy a vízben próbálkozzunk, a lassulás ugyanaz lenne, ráadásul csak a pisztolyomat használhatnánk.
  Gordon csak ezután hallgatott el, mikor egyáltalán tudatosult benne, mit is beszél tulajdonképpen.
  - Pisztolyom nekem is van, Gordon. De egyébként is valami őrültséggel kell megpróbálkoznunk, nem?
  - Pontosan. - mondta Gordon, gyors pillantást vetve a ketrecre, - Abba csak egy ember fér bele, úgyhogy valakinek le kell menni vele, és lepuffantani a dögöt. Ki a legjobb lövész közülünk?
  - Ahogy én láttam, mind elég jók vagyunk. De, Shepard, maga biztos kapott mesterlövész-képzést.
  - Hát... Jól van, én voltam a legjobb az osztagból.
  - Akkor magáé a ketrec. Szemmel tartjuk majd az ipari kamerákkal, de azért próbáljon gyorsan végezni.
  - Értettem, uram, ööö... Asszonyom.
  Shepard ezzel a ketrec felé indult hídon, de majdnem lecsúszott. Az átjáró felszíne tiszta zsír volt, nem csoda, hogy az a szerencsétlen leesett, mikor a közeledő beszélgetés elterelte a figyelmét. Adrian leereszkedett a ketrecbe, magához vette a számszeríjat, és leeresztésre kapcsolta a függesztő szerkezetet. Ezzel azonban csak annyit ért el, hogy az leszakadt, és ő a ketreccel együtt a medencébe zuhant.

  - Foxtrot, valami újság?
  - Negatív, uram. Beléptek abba a helyiségbe, aztán eltűntek a szenzorokról. A generátor meghibásodását észleltük, de ez minden. Úgy látszik, a teljes szektorra kiterjednek a hibák.
  - Akkor csak várhatunk. - mondta, majd frekvenciát váltott, - Kettes és hármas csoport, jelentést.
  - Pozícióba álltunk, uram, várjuk az érintkezést.
  - Ne feledjék, Freeman meg a csaj veszélyesek, ne becsüljék alá őket. És tartsák észben, élve akarom mindkettőt!
  - Nyugtázva. Vétel, és vége.
  Az utolsó csoport is elfoglalta a helyét, a nyavalyások most már nem menekülhettek, hacsak nem tudnak teleportálni. Végük lesz, egyszer s mindenkorra.

  Csapdában rekedt a ketrecben! A kábel elpattant, a ketrec felborult, ő pedig hason feküdt benne; a kijárati nyílást a függesztő szerkezettel együtt leszakadt betontömb torlaszolta el. Valószínűleg vízszivárgások gyengítették meg az egész mennyezetet. 'Balszerencse, mi?' gondolta, miközben eredménytelenül igyekezett odébb tolni a betondarabot.
  Több, gyors mordulás hallatszott, és a lény feléje lódult. Sokkal lassabban, mint azt szerette volna, célra emelte a számszeríjat, és kilőtt egy nyilat, ami elrepült, pontosabban elúszott abba az irányba, amerre a szörnyeteg két másodperccel korábban volt. Elszámolta, és már csak négy lövése, meg egy tartalék tára marad.
  Újra célzott, de ezúttal megvárta, hogy a lény egyenesen feléje ússzon, ahelyett, hogy oldalra haladna. A szörny közelebb jött, Shepard lőtt, és a nyíl majdnem teljes sebességgel csapódott be, de nem volt hatása; annak az izének erős bőre lehetett.
  Ekkor két csobbanás hallatszott odafentről gyors egymásutánban: Gordon és Gina siettek a segítségére. Azonnal tüzet nyitottak pisztolyaikból, és lőttek, amilyen gyorsan csak tudtak, ám annak ellenére, hogy a legtöbb lövés talált, ártalmatlanul pattantak le az áthatolhatatlannak tűnő kültakaróról.
  Egy szerencsés lövés azonban eltalálta a lény egyik szemét, amitől az dühöngeni kezdett. Gordon felé rontott, tátott szájjal próbálva beléharapni, és a szájába záporozó lövedékek csak lelassították egy kicsit, mielőtt állkapcsa Gordon HEV-je köré zárult volna, hiába próbálta ő a feszítővassal kitámasztani, az ugyanis rövidnek bizonyult.
  Gina megragadta a dög uszonyát, és megpróbálta lerángatni Gordonról, kinek pajzsai már nem sokáig bírhatták. Ekkor két sikeresen kilőtt nyíl csapódott a lény szájába, és az vonaglani kezdett a fájdalomtól. Az állkapcsa szétnyílt, így Gordon kiszabadult, Gina pedig gyorsan elengedte a dögöt, mikor az vadul megfordult, de ekkor talált a harmadik nyíl is, és az élettelen test végül süllyedni kezdett a medence alja felé.
  Az oxigénszintjük ekkorra elérte az ötven százalékot, és ha nem tesznek valamit gyorsan, Shepardra a biztos fulladás vár.
  Próbálták megmozdítani a betondarabot, de az mintha összenőtt volna a padlóval, mozdíthatatlannak bizonyult, és a ketreccel sem jártak jobban. Gordon végül jelzett Ginának, hogy húzódjon távolabb, majd bedugott egy gránátot a betonlap és a padló közé, kihúzta a tűt, és ő is elhátrált.
  Shepard lekuporodott, és ámulva figyelte, ahogy a robbanás úgy vitte szét a betontömböt, hogy feléje egy szilánk sem repült, a következő pillanatban pedig szabad volt.
  Három másodperccel később levegőtartaléka kimerült, de már töltődött is, mert akkorra már a felszínen volt.
  - Ezt meg hogy az ördögben csináltad, Gordon?
  - Reggel óta ezt magyarázom: nem tudom. Csak nekifogtam, és megcsináltam, rendben?
  - Nem, nincs rendben. Az ilyesmitől egyszerűen sikíthatnékom támad!
  - Nyugi, Gina, nyugi! Csillapodj.
  - Miért kéne lecsillapodnom? - kérdezte Gina hangosan, majd a szája elé kapta a kezét, mikor a két férfi rásandított.
  - Na, ezzel egyenlítettél, úgyhogy ne kérdezősködj, és neked sem kell beszélned a... Hangról.
  - Ő is egy GRS. Még szép, most már teljesen biztos vagyok benne, és valószínűleg azt is tudom, miféle... Vagy pontosabban, hogy ki is ő.
  A trió egy pillanatig zavartan ácsorgott, majd Shepard nógatta mozgásra társait.
  - Indulhatnánk? Akár tetszik, akár nem, a világot még mindig meg kell mentenünk.

  A semmi közepén kötött ki. Az egyhuzamban levezetett kilométerek kifárasztották, és most kiderült, hogy a helikopterek egy fennsík környékén gyülekeznek. Egy nagy, több négyzetkilométerre kiterjedő fennsík körül, de miért pont ott? Hamarosan választ kapott a kérdésre, a teleobjektívvel ugyanis észrevett valamit, valamit, ami nem emberi készítésű volt, és a fennsík fölött repült. Több képet is készített, amelyek annyira élesek lettek, hogy hosszasan kellett volna bizonygatnia, nem hamisítványok. Felgyorsítva vezetett tovább a fennsík irányába, de aztán megállt megint.
  Már hallucinál is?
  Nem. Tényleg a fennsík tűnt el egy pillanatra, és adta át a helyét egy hegyláncnak. Aztán megcsinálta még egyszer. Igen, valami nagyon, nagyon, NAGYON nagy dologra bukkant. Azonban az üzemanyaga mostanra már majdnem elfogyott, és még két kilométer választotta el a fennsíktól. A nap viszont már lemenőben volt, és egy séta most kimondottan jót tett volna neki.

  Néhány halk csobbanással érkeztek egy tárolóba a lefolyócsőből. Mivel Calgar professzor túlságosan rémült volt ahhoz, hogy magukkal hozzák, nehéz szívvel hagyták sorsára, majd leeresztették a medence vizét, követve azt ebbe a helyiségbe, ahol könyöknyi magasságban állt a víz.
  - Undorító. - jegyezte meg Gordon, bár sokkal inkább tűnt bosszúsnak, sem mint igazán undorodott volna.
  A víz éppen elég mély volt ahhoz, hogy csak nehezen lehessen kivenni a padlót, így aztán amint észrevettek egy, a felső gyalogjáróra vezető létrát, felmásztak. A trió végighaladt a fémjárdán, lépteik dübörgésnek tűntek az egyre inkább egy ciszternára emlékeztető hely csendjében, amit csak szórványos csöpögés, és az áramló víz hangja tört meg. Egyetlen kijárat volt csupán, azon tervezték a távozást.
  Ahogy odaértek, ösztönösen cselekedtek: Gina balra, Shepard jobbra lépett, Gordon pedig középre állt a háromemberes ajtónyitáshoz. A többiek az MP5-öst, készítették elő, Shepardnak azonban még mindig csak a Desert Eagle-je volt meg, így azzal pásztázott végig a következő helyiségen, mikor Gina kinyitotta az ajtót, és mint a többiek, ő is tisztának találta azt. Odaát több láda volt egymásra pakolva, de mégsem úgy nézett ki, mint valami raktár, és miután bementek, és körülnéztek, az ott talált vízkezelő berendezések is ezt a feltételezést támasztották alá. Gordon, leginkább kíváncsiságtól hajtva előszedte sokat próbált feszítővasát, és zajosan felfeszegetett egy ládát, amiből néhány ismeretlen tartalmú csomag, valamint egy doboz került elő, amiben a felirat szerint egy készlet idegméreggel kezelt, számszeríjhoz való nyílvessző volt.
  - Ennek még hasznát veheti. - mondta, átpasszolva azt Shepardnak, aki felbontotta a dobozt, és a nyilakat elrakta a mellvért tárolójába, arra gondolva, sosem lehet tudni, mikor válhat szükségessé az orvlövészkedés.
  - Rossz érzésem támadt, fiúk... - mondta Gina, - Shepard, tartsa nyitva a szemét.
  - Vettem.
  Adrian városi álcaruhája nem illett valami jól a szürke betonfalakhoz, ezért meggörnyedve lépett ki a bal oldali átjáróba, ahol több láda adott fedezéket, és addig ment, míg olyan helyet talált, ahonnan beláthatta az egész helyiséget. Az nem volt különösebben nagy, ellenben épp elég csendes ahhoz, hogy még óvatos lépteik zaja is kiválóan hallható legyen bárki - vagy talán inkább bármit kellene mondani? - számára. Középütt egy átlátszó aljú emelvény volt, alatta egy üvegfalú víztartállyal, rajta pedig további berendezésekkel. Egy pillanatra eltöprengett, mire lehet jó, de ekkor Gordon ujjával csettintve figyelmet kért, majd egy nagy ajtóra mutatott a Shepardhoz képest legtávolabbi falban. A mellette levő tábla vagy azt jelezte, hogy az ajtó visszavezet az Aquadome-hoz, vagy azt, hogy a sínrendszerhez visz, bár a jelenlegi elhelyezkedésükből sokkal valószínűbbnek tűnt az első lehetőség.
  Shepard maradt, ahol volt, a rejtekhelyén, készen arra, hogy tűzfedezetet adjon. Ám végül a tétlen szemlélő szerepét kellett játszania, mikor vagy húsz városi álcás katona nyomult be három oldalról, körülvéve a menekülni próbáló párost, akiket végül egy gránát lökéshulláma terített le.
  Keresgélni kezdett a rádiófrekvenciák között, és hamarosan meg is lett az eredménye.
  - ...működnek. Tényleg működnek!
  - Akkor legközelebb eleve az EMP-kkel nyitunk, úgyhogy nem kell többet vesződnünk az ilyen anyaszomorítókkal.
  Az egyik férfi a két energia nélkül maradt testre köpött.
  - Na most próbáljatok cseszegetni minket!
  Egy másikuk Gordon mellé lépett, és a pajzs védelme nélkül maradt fejébe rúgott.
  - Ezt Gerráért, te szemét!
  - Nyugi, Alson, nyugi... De tényleg, visszavigyük ezeket egyáltalán a jó öreg 12-H silóhoz kivallatni, vagy öljük meg őket most?
  Egy pillanatig töprengtek a javaslaton, végül egy újabb szólalt meg közülük.
  - Ugyan már fiúk, vallatás! Az sokkal szórakoztatóbb, megölni meg egyébként is meg fogjuk őket!
  Erre többen kuncogni kezdtek, majd nyolcan közülük, négyen-négyen mindkettőt, felemelték az áramtalanított ruhákat, és miközben viselőiktől csak néhány rémült pillantásra tellett, ahhoz az ajtóhoz indultak velük, amire korábban Gordon mutatott.
  A 12-H siló. Pont ott ütöttek tábort, ahová menniük kellett... 'A balszerencse nem ismer határokat.' gondolta Shepard, de ennek ellenére tennie kellett a dolgát. Amint mindenki távozott, magához vette Gordon elhagyott MP5-ösét, hogy pótolja vele a sajátját, és az ajtóhoz ment, hogy kikémleljen. Nem volt valószínű, hogy észreveszik, mert a katonák sokkal inkább csak nevetgéltek, a magatehetetlen párost heccelték, és egyéként is, épp hazafelé tartottak.
  Több mint húsz percig követte őket, míg végül kiértek a szabadba. A sivatagi nap még mindig melegen sütött, pedig a nap már a végéhez közeledett, úgy hat-hét óra felé járhatott. Pontosan ugyan nem tudta, de az biztos volt, hogy a katonákat egy Chinook várja. Shepardnak nem nagy kedve volt kimerészkedni a szabadba, főleg azután, hogy észrevette, amint egy F-16-os és egy Apache elszáguld egy, a távolban látható ismeretlen légi járművet üldözve. Az valószínűleg azok egyike lehetett, amik lelőtték az Osprey-jukat, és ezzel majdnem megölték őt is.
  A gépek gyorsan eltűntek a látóteréből, így inkább a fontosabb dolgokkal kezdett foglalkozni ismét, a Chinook ugyanis közben megtelt, és felszállt, azonban néhány épülettömbbel odébb le is ereszkedett ismét. Vagyis a 12-H siló közel van... De hogyan jusson el odáig? Az egyetlen lehetőségnek az Aquadome kínálkozott. Megfordult, és az idejövet már észrevett jelzéseket követve elindult visszafelé, igyekezve minél gyorsabban, és minél észrevétlenebbül mozogni. Nem sok vesztegetni való ideje volt.

  - Nem vagyunk egyedül, testvérem! Nem vagyunk egyedül!
  - Egy ssszót se! Tűnj el!
  G a fejét fogta beszéd közben.
  - Mi van, G? - kérdezte D, felnézve egy konzolról.
  - Nem vagyunk egyedül? - kérdezett vissza G.
  - Persze, hogy nem, maga aztán igazán tudja. Mi ütött magába hirtelen?
  A sovány férfi a fejét rázva próbált megszabadulni a gondolatoktól.
  - Semmiség. Jobb lesssz inkább folytatnunk.
  - Hát, amíg Shepard vissza nem jön a csomagunkkal, gyakorolhatjuk, ahányszor csak akarjuk, de nem lesz valami valósághű.
  - Csak hallgasson rám, most az egyssszer. Mikor megnyitjuk az átjárót, már teljesen készen kell állnunk...

  Amint a szörnyek észrevették, elkezdtek feltöltődni. 'Szolgák' - jutott eszébe, amit az eligazításon hallott. Azonban nem volt ideje harcba bocsátkozni, így egy negyvenmilliméteres gránát eleresztése után tovább futott, majd átugrott néhány sín fölött, továbbra is néhány Szolgával a nyomában. Jobbra pillantott, elég hosszan ahhoz, hogy felismerje, ismét közel jár a baleset helyszínéhez. Ha Gordon meghúzta volna azt a kart, mikor mondják, most nem csücsültek volna ebben a szószban.
  Mindenesetre benne voltak, így nem tétlenkedhetett. Lerobogott egy emeletnyi lépcsőn, egy nemrég kinyitott, és szemmel láthatóan ritkán használt kis ajtóhoz. A PCV cipelése szinte egyáltalán nem lassította le, úgy látszott, sikerült lehagynia ellenfeleit. Most már csak léptei csaptak észrevehető zajt, ahogyan a környezetét gyorsan átvizsgálva haladt előre a jellegtelen beton-, és szürke acélfalak között, amiből a létesítmény legnagyobb része állni látszott. Egy sarok közelébe érve tűzharc nyomaira lett figyelmes, a bal oldali falat lövésnyomok tarkították, a sarok mögül pedig egy kar lógott ki a földön.
  Lelassított. Sietett ugyan, de ez még nem volt ok arra, hogy ostoba figyelmetlenségből meghaljon. Mikor kikukucskált a sarok mögül, egy pillanatra hatalmába kerítette a padlón heverő lemészárolt emberek látványa. Összesen több mint tízen voltak, többen az utolsó leheletükig küzdöttek, néhányukat visszavonulás közben találtak hátba. De mindannyiuk arcán rettegés tükröződött, legalábbis azokén mindenképpen, akiknek maradt felismerhető arca. A támadóknak szerencsére nem volt nyoma.
  Elolvasta a mészárlás helyszínének falán levő vérfoltos tábla feliratát: Alfa Laboratórium. A jelzés a folyosó vége irányába mutatott. Sietve indult útnak, ellenőrizve a táblákat az ajtókon. A legtöbbjüket vagy berobbantották, vagy elbarikádozták, mint ahogy a folyosó végén levő kereszteződést is, ahol egy lift is volt. A jelzés szerint az vitt az Alfa Laboratóriumhoz. Amekkora szerencséje volt, sejthette volna, hogy pont a leghosszabb útvonalat sikerült megtalálnia.
  Az ajtót kinyitva a liftet tökéletes állapotban találta, a szörnyek eddig nem jutottak el. Ez pedig azt jelenthette, hogy talán könnyű dolga lesz áthaladni a területen, azonban kiderült, ostobaság volt ezt feltételezni. Miután a lift csendben, és gyorsan aláereszkedett, csak újabb tönkretett berendezések, és további tűzharcok nyomai fogadták egy helyiségben, ami aznap reggel még egy szépen rendben tartott előcsarnok lehetett.
  És itt is holttestek hevertek mindenfelé.
  Tudta, hogy az ellenfelek halálosak, ennek már bizonyos mértékig korábban tanúja volt. De nem csak halálosak voltak, hanem nagyon hatékonyak is. Megölni mindenkit, azután továbbmenni, lehetőleg minél több berendezést sértetlenül hagyva. És persze intelligensek voltak, ezt is tudta, mert valószínűleg úgy vélték, az a technológia, amit egy ilyen helyen találhatnak, tovább növelheti hatalmukat. 'Gonosz idegenek támadása a Föld ellen.' - gondolta, és egy pillanatra eltöprengett, minek tartotta volna ezt az egészet akár csak három éve: egy rossz mozifilm történetének. Most pedig holttestek, a leszakadt álmennyezet darabjai, és barikádok között sietett át, hogy eljusson a fogadófülkéhez. Az üveg mögött nem volt senki, hogy ellenőrizze a személyazonosságát, legalábbis élő ember már nem, bár nagyon sötét volt odabent. Ráadásul az ajtót, amit a fülkéből őriztek volna, egyébként is kirobbantották a helyéből.
  Mikor elindult, hogy belépjen, elektromos sercegés ütötte meg a fülét az ablak felől, amin át most erős zöld fény ragyogott.
  Tudta, hogy ez nem jót jelent.
  Berohant az ajtón, így egy keresztben futó folyosóra jutott. Balra fordult, mert jobbra észrevette azt az ajtót, ami csak a fülkébe vezethetett, és ahonnan most nem emberi rikoltozás hallatszott. Bármi hallatta is, ilyet nem hallott mindeddig. Azonban csak valamilyen, az eddigieknél is fejlettebb idegen katona lehetett, ezért aztán jobban szerette volna messzire elkerülni.
  Az ajtók egyikén sem talált az Alfa Laborra utaló feliratot, így végigment a folyosón, és végül eljutott magába az Aquadome-ba. Mintha egy nagyon drága akvárium lett volna, a falak körülötte teljesen átlátszóak voltak. Sőt, egy ponton túl még a padló is, valószínűleg azért csak onnan kezdve, hogy az embereket belépve ne ijessze meg az érzés, hogy mindjárt a vízbe csobbannak. De ami igazán jó volt az egészben, hogy nem tapasztalta azt a 'lencsehatást', amitől megfájdult a feje, mikor az osztálytársaival a londoni Aquarium-ban járt, úgy érezte örökkévalóságokkal ezelőtt. Azonban nem volt ideje ámuldozni, mert már idáig hallotta a dörömbölést a fogadófülke ajtaján, ezért átsietett az átlátszó folyosó másik végébe az ottani ajtóhoz, ami az ott talált tábla szerint a soron következő célja volt.
  Azonban az ajtót retina-letapogató őrizte, ami ugyanolyan masszív volt, mint az ajtó, amit nyitott.
  - Attól tartok, azt egyedül nem fogja tudni kinyitni.
  A hang az ajtó közelében levő pult felől szólt.
  - Ki maga?
  - Klad professzor vagyok. A megfigyelőfülkébe bújtam el azok elől a... Lények elől.
  - Nézze, hosszasan magyarázhatnám ezt a történetet, de minél gyorsabban el kell jutnom az Alfa Laboratóriumba. Ráadásul egy ilyen dög itt jön mögöttem. Tud segíteni?
  - Az Alfa Laboratórium... Ah, igen, nincs messze, bár remélem...
  - Segít, vagy sem?
  - Igen, igen, persze. Nyomja csak meg azt a zöld gombot a teleport vezérlőpultján. Az a ketrecszerű szerkezet az, a folyosó közepén.
  Shepard odasietett, és mikor megnyomta a gombot, a gép egyre magasabb és magasabb hangon zümmögni kezdett, míg végül egy vakító villanás után egy zárt védőruhát viselő férfi jelent meg a semmiből a gép belsejében. Az alak kilépett, és levette a sisakját.
  - Phű, utálom a teleportokat. Inkább valami jobban tesztelt felszerelést építettek volna be, mint például...
  Ekkor azonban meghallotta a fülke felől hallatszó dörömbölést, rémült arckifejezést öltött, majd odasietett a retina-letapogatóhoz. Az ajtó hussanva feltárult, ők pedig beléptek a belső kamrába, épp akkor zárva vissza az ajtót, mikor hangos reccsenés hallatszott. Csak egy kis időt nyertek.
  - Ahogy gondoltam. - jegyezte meg Klad.
  A következő folyosón három nagy víztartály sorakozott a bal oldali fal mentén, mindegyikben volt valami, ami távolról sem tűnt földi eredetűnek. Továbbsiettek, de a folyosó további részét beomolva találták.
  Az ajtón ekkor dörömbölés kezdődött, amit azonban teleportálásra utaló elektromos zajok előztek meg. Gyorsan kellett cselekedniük.
  - Jól van, ide be!
  Klad kinyitott egy újabb retinaolvasóval védett ajtót, majd bezárta kettejük mögött, és beindított egy gépet, ami úgy nézett ki, mint azt a teleporter, amit valamivel korábban használtak.
  - Ha be tudnám állítani, hogy... Tessék, befelé, gyorsan! - Klad ezzel belökte Shepardot a fémketrecbe, aminek ajtaja becsukódott mögötte, a zümmögés magassága pedig ingadozni kezdett.
  - Ez egy régi gyártmány, remélem, nincs baja...
  Egy kék gömb formálódott Shepard előtt a ketrecen kívül, melynek fénye hamar vakítóvá erősödött.
  - Ez az... Gyerünk már...
  Ekkor elektromos kisülések csaptak ki a gömbből a vezérlőpult felé.
  - Neee...! - kiáltotta Klad, majd a robbanás egy jó méterre a levegőbe emelve a falnak csapta, és végül öntudatlanul zuhant a földre.
  - Francba!
  Shepard megpróbált kijutni, de bentről nem lehetett megállítani a folyamatot. Ráadásul az ellenség már a legutolsó ajtó mögött járt, most már folytatnia kellett, remélve a legjobbakat. Azonban halálfélelem tört rá, mikor a gömbből további kisülések kezdtek csapkodni véletlenszerűen, eltalálva egy számítógépet, egy betondarabot, majd az ajtót. Megfordult volna, hogy szembenézzen a magasabb rangú szörnnyel, ami elhozza neki a halált, de nem tudott. Úgy érezte, mintha zuhanna, egyenest a semmibe.

  A tábornok már szinte vidám volt, mikor a helikopter földet ért. Amint az a két alak újra megjelent a szenzorjaikon, már rajtuk is voltak. És most, jöhet a bosszú! Azonban miközben végignézte, ahogy a párost behozták a helikopterből az épületbe, lehiggadt. Összpontosítás, kötelesség, nem pedig vérszomj. Legalábbis nem először. A bosszú olyan étek, amit a legjobb nyersen fogyasztani.
  - Uram, Foxtrot jelenti, hogy több energiaforrás jelent meg nem túl messze a föld alatt.
  - Olyanok, mint ez a kettő?
  - A mintázat hasonló, de még nem erősítették meg. A jelentés szerint a semmiből bukkantak fel, és elindultak. Szám szerint öt van, uram.
  - Nos... Helyezzék teljes készültségbe a bázist.
  - Mar így is teljes készültségben vagyunk, uram.
  - Akkor reméljük, azok a nyavalyások elkerülnek minket.
  - Nyugtázva, uram!
  A tábornok megfordult, és kuncogva üdvözölte Gordont és Ginát.
  - Lám, lám... Aki nem hal meg, azt elkapják, és utána ölik meg, nem igaz? Vigyék be őket!
  Ezzel követte a nyolc férfit, amint azok beléptek a főépületbe. A tábornok megnyomott egy gombot egy távvezérlőn, mind beléptek az ajtón, majd egy újabb gombnyomás következett ugyanazon a szerkezeten.
  - Már elmondtam, amit...
  CSATT!
  - Beszélj, nyomorult! Jól tudom, hogy...
  - Zárják be, őrnagy. Sokkal érdekesebb beszélgetőtársakat kaptunk.
  A párost ledobták egy-egy székre.
  - Szedjük le róluk ezeket a vacakokat, rendben?
  Ketten megpróbálták kinyitni Gina ruháját, végigtapogatva az egészet. Ő persze próbált ellenállni, de a kikapcsolt ruha továbbra is túl nehéz volt ahhoz, hogy nyakon alul bármijét is egy milliméternél jobban megmozdíthassa. Viszont a katonák sem jutottak eredményre.
  - Hogy lehet ezt kinyitni?
  - Kell lennie valami vészkioldónak meghibásodás esetére...
  A katonák négyre szaporodtak Gina körül, és hasra fordították. Ezután megemelték a HEV-t a gerinctáji tartónál, mire a rögzítő kapcsok kioldottak. Mikor Ginát kihúzták a ruhából, a sivatagi meleg úgy rontott rá csak alsóruhával takart testére, mintha egy nyitott kohó elé vitték volna a ruha ideális belső hőmérséklete után. Ezután Gordon is sorra került, és mint ahogy Gina, ő sem ellenkezett, de nem is segített. Végül durván egy-egy székhez kötözték mindkettejüket, és a legmagasabb rangúnak látszó katona beszélni kezdett.
  - Hadd mutatkozzam be: Gandahar tábornok vagyok. Szólíthatnak 'uram'-nak, de akár apucinak is, ha úgy jobban tetszik. Ne aggódjanak, nem ölöm meg magukat. Csak épp elég közel kerülnek majd hozzá, azután pihenhetnek, és utána hagyom, hogy pár emberem is végigcsinálja ugyanezt. Nem lesz könnyű haláluk.
  Mindketten grimaszt vágtak. Most már csak Shepard tehetne valamit... Ha időben ide tudna érni.

  A számítógép... A betonoszlop... És az ajtó. Mind ott voltak, a medence alja felé süllyedve. Ösztönösen felfelé úszott, de mikor rájött, itt nincs vízfelszín, amit elérhetne, más kijáratokat kezdett keresni. Végül az egyetlen olyan felé indult, ami sokkal inkább nézett ki leeresztő csőnek, mint a többi.
  Hamar kiderült, hogy lefelé nem mehet tovább a csőben levő rács miatt, de valamivel magasabban észrevett egy nyílást. Egy kicsi, és sötét karbantartófülkét talált, valószínűleg különleges szükséghelyzetekre, mert az ott levő felszerelést masszív, vízálló dobozok őrizték. A folyosó hamarosan újra víz alá vezette, amit követve végül egy másik medencébe jutott, amit kicsi, fehér, féregszerű teremtmények népesítettek be.
  Ártalmatlannak tűntek, így gyorsan folytatta útját a következő víz alatti átjáróhoz, ami szerencsére egy zsilipben végződött. Csak a gombot kellett megnyomnia, mire a víz máris elkezdett kiszorulni, ahogy a kamra nyomás alá helyeződött. Kilépett, próbálva olyan csendesen mozogni, amennyire a betonpadlón nyikorgó vizes bakancsai lehetővé tették, és úgy látta, ismét visszaért a folyosók labirintusába. Itt is tűzharc nyomai látszottak, és testek hevertek szerteszét, amikről gondolatai visszatértek Kladhoz, aki mostanra már biztosan halott volt.
  Klad professzor. Emlékezni fog erre a névre, mert mikor mindennek vége lesz, és a világ megtudja, mi történt, az ő nevének is szerepelnie kell majd a történelmi évkönyvekben, méghozzá hősként feltüntetve. Ugyanúgy, ahogy az F szektor kórházában dolgozóknak, D-nek, G-nek, és persze mindazoknak, akik segítették Gordont és Ginát eddigi útjuk során.
  Ez azonban még csak a jövő, és neki gondoskodnia kellett arról, hogy be is következzen.
  Szerencsére az Aquadome a jelek szerint elég nagy volt ahhoz, hogy még az itt dolgozóknak is eligazító táblákra legyen szükségük, hogy el ne tévedjenek, és miután áthaladt egy tönkrement röntgen-letapogatón, már csak egy ajtó választotta el az Alfa Hidrofauna Tanulmányi Laboratóriumtól.
  Ha a korábban látott átlátszó falú labor csodálatosnak tűnt, ez legalább kétszer annyira az volt, és nem csak a kétszeres mérete miatt, hanem mert ebben sokkal több példány élt. Földi lényre leginkább csak távolról emlékeztető változatos vízi élőlények úszkáltak elszigetelt élőhelyeiken, mintha odakint semmi különös sem történt volna. Milyen békés látványt nyújtottak volna... Ha Shepard valahogyan meg tudott volna feledkezni mindarról, ami körülötte zajlott.
  Besietett a laboratóriumba, így észrevett néhány, az asztalaik közelében fekvő holttestet, amiket először nem lehetett látni, mivel eltakarták őket a vizsgáló- és vezérlőberendezések. De a jelek szerint a küzdelem itt hamar véget ért.
  Legalább nem szenvedtek sokáig.
  Keresgélni kezdett, valami a szabadba, vagy jobban mondva a felszínre vezető útvonal után kutatva. Az egyik ajtó sokkal szélesebb és magasabb volt a többinél, azt alaposabban szemügyre vette. Mögötte egy rövid folyosó vezetett egy liftplatformhoz. Már épp elkezdett volna útbaigazító táblát keresni, mikor az imént maga mögött hagyott helyiségből visszhangzó, elektromos sercegés érte utol, így inkább futásnak eredt.
  Rácsapott a legfelső emelet gombjára, de még volt ideje megnézni a lények egyikét: magas, valahogy halra emlékeztető, hatszemű valami volt. Sebesen futott az ajtó felé, ami csak egy töredékmásodperccel előtte csukódott be. Ez furcsa volt, ugyanis semmire sem hasonlított a korábbi lények közül, egészen olyan volt, mintha... Nah, egyszerűen csak továbbfejlődtek, vagy természetes úton, vagy genetikai segítséggel. Legalábbis az eligazításon ilyesmiről volt szó.
  Azonban amint kilépett a liftből, azt valaki rögtön le is hívta. Bármik voltak is azok a lények, megvolt a magukhoz való eszük.
  Végre kiért a szabadba, a jelek szerint egy nem túl gyakran használt rakodóterületre. A balra kanyarodó út folytatásában pedig ott volt a 12-H jelű siló, majd még távolabb egy fal. De nem is, inkább a fal túloldalán kellett lennie a silónak, még tovább az úton. Végül a számszeríjra szerelt látcsővel kémlelt körbe: igen, a bejárattal pontosan átellenben ott volt a rögtönzött helikopter-leszálló, amin most a korábban látott Chinook pihent, valamint a bejárathoz közel három ember, és két automata géppuska, pont olyan, mint amiket ő is telepített korábban.
  A lift közben megindult fölfelé. Ideje volt előkészíteni egy kis meglepetést.

  Gordont géppuskatűz hangja rázta fel fásult kábulatából. Talán Shepard...? Elképzelhetetlennek tűnt, de hamarosan egy férfi rohant be kiabálva.
  - Támadás alatt állunk! Tíz olyan dög bukkant fel, és egyenesen felénk tartanak!
  Gandahar tábornok kisietett a szobából, csak a híradóst hagyva itt az őrzésükre. Alig néhány másodperccel később elektromos reccsenések, és nem-emberi üvöltés felelt a géppuskatűzre. A katonák ugyan alaposan beásták magukat, de a küzdelem nem ígérkezett egyoldalúnak. Sem ő, sem Gina nem látott ki, de a hadnagy egy határozottan emberi sikoly hallatán megborzongott.
  - Mi... - próbálkozott Gordon.
  - Egy szót se. Nem hallgatok magukra, csak szörnyetegek, meg lesznek kínozva, majd meghalnak. Úgyhogy fogja be, különben megmutatom, hogyan fogadja a Föld a magukfajta hívatlan vendégeket!
  A katona MP5-ösének sokkal tovább tartott volna kimerítenie a pajzsát, mint ami Gordonnak kellett volna ahhoz, hogy odaugorjon, és kitörje a férfi nyakát. Csakhogy nem HEV-ben volt. Így aztán csak várt türelmesen, csakúgy, mint Gina.

  Ahogy sejtette, a szörnyek jól tudták a sürgősségi sorrendet, így habozás nélkül hagyták figyelmen kívül a magányos célpontot, és indultak a nagyobb csoport felé, mint ahogy ellenfeleik is. Kemény csata bontakozott ki, de az első összecsapást az idegenek nyerték: az automata géppuskáknak túl hosszú ideig tartott lefordulni róla, és bemérni a szörnyeket, így hamarosan mindkettő a lények elektromos fegyverének áldozatául esett. A katonák kilőttek néhány gránátot, amelyek közül azonban csak egy okozott valamennyi veszteséget, majd berohantak a kapun, az idegenekkel a nyomukban.
  Odabent teljes volt a fejetlenség, mikor Shepard besurrant, amint a harcok eltávolodtak a kapu közeléből. Azonban pár másodperccel később egy újabb csoportot vett észre, ezek azonban felfelé tartottak.
  'Hol lehetnek most?' kérdezte magától. A tábor azért nem volt valami nagy, leginkább a kerítések miatt, amelyek a földben levő három körkörös mélyedést fogták közre. A terület szélén haladt tovább arrafelé, ahol a bejáratot sejtette. Azt persze megint csak két automata géppuska vigyázta, ám nehézség nélkül átkúszhatott közöttük, mivel a fegyverek 'figyelmét' épp más kötötte le.
  Egy helikopter hangja az ég felé csalta pillantását. Egy magányos AH64D fordította épp gépágyúját a második csoport idegen felé, többüket néhány pillanat alatt lekaszálva. De igazából nem ez nyűgözte le. Tucatnyi légi jármű nyüzsgött az égen. Néhányuk olyan messze, hogy csak egy kivehetetlen foltnak látszottak, mások pedig elég közel ahhoz, hogy láthatók legyenek a részleteik is. Azonban majdnem mindegyik a Black Mesa fölött körözött, az ellenséggel csatázva. Még ha nem is vette volna észre a légi úton szállított Abrams tankokat, tudta, most már minden eddiginél jobban kell sietnie.
  Átjutva a géppuskákon, berohant az épületbe. Egy rövid lépcsőhöz ért, ami minden bizonnyal a kilövésvezérlő helyiségbe vezetett. Már elindult volna rajta fölfelé, mikor hirtelen mozdulatlanná dermedt.
  Egymással összekötött C4-es aknák voltak mindenfelé. Ahhoz éppen elégnek tűntek, hogy széttépjenek egy embert, de elég ritkán telepítették őket ahhoz, hogy ne veszélyeztessék az épület szerkezetét, és gránáttal se lehessen megsemmisíteni mindet. És persze ott voltak a távolról élesíthető, félrevezetés ellen biztosított mozgásérzékelők, tucatszám a lépcsőre rögzítve. És ő majdnem egyenesen rá akart lépni az egyikre.
  Azonban bár a telepítőik ügyesek voltak, egy gyors vizsgálat fényt derített arra, hogy a lépcső melletti kis tárolótérbe elfelejtettek kioldókat tenni. Az ott levő láda elég teherbírónak tűnt, és miután felmászott rá, onnan fel tudott ugrani a lépcső tetejére, és beoldalazhatott az ajtón.
  Nyolc pont a tervezés, kettő a kivitelezés. Balfácánok.
  - Ki a... - kérdezte volna a hadnagy, de nem jutott tovább, mert a .357-es közelről leadott lövése felkente a fejét a falra.
  - Shepard! Maga...
  - Nem érünk rá. Elég szörnyeteg meg katona van odakint, hogy eljátsszanak egy egész háborút, el kell tűnnünk innen a búsba! Járóképesek valamennyire?
  A páros elég viharvertnek tűnt, azonban odasietett hozzájuk, hogy kioldozza őket. Miután mindketten magukra öltötték saját HEV-jüket, és azok egy végtelennek tűnő pillanat után a viselőjükhöz igazították magukat, üzembe lépett a beépített orvosi rendszer, fájdalomcsillapítót és serkentőket adva be nekik. Bár még ezután sem voltak épp kimondottan harckészek, de mindenképp jobb állapotban, mint kicsivel korábban. Szerencsére nem szedték el minden fegyverüket, és mintha egy agy irányította volna őket: Gina magához vette a rádiós hadnagy MP5-ösét, Gordon pedig készenlétbe helyezte a rohampuskát. Shepard közben elhagyta a szobát, és gyorsan annak a folyosónak a másik végébe ment, amin át érkezett a csapda kikerülése után. Ott egy előírásos irányító központ fogadta: tágas, kétszintes, a Föld egy nagy, félig átlátszó megjelenítésével a közepén.
  Meg persze a mindenfelé heverő holttestekkel.
  A trió minden számítógépnél megállva végignézte a berendezéseket.
  - Ezt a felfordulást...
  - Nem, várjunk. Itt van, azt hiszem. Ez a kilövőkonzol. - mondta Gordon, majd óvatosan kiemelt egy holttestet egy székből, hogy leülhessen a helyére, és vallatni kezdte a számítógépet.
  - Már bejelentkezett a rendszerbe, valószínűleg épp, mikor a katonák jöttek. Lássuk... Eljárások. Kilövés. Siló. Lambda... Lambda... Nem, kilövés... Műhold?
  - Ott van. Lambda Kettő. - mutatta Gina.
  - Rendben, kilövési eljárás... Kezdeményezve. És most? Azt írja: 'Kérem az engedélyezést'.
  - Hűha. Nem erre a kettőre utal? - kérdezte Gina a pultban levő két kulcslyukra mutatva, amik olyan távol voltak egymástól, hogy egy ember biztosan ne érhesse el őket egyszerre.
  - Lássuk csak... - mondta Shepard, ezzel elkezdte átkutatni a holttestek zsebeit. Az egyiküknél talált egy kulcsot, a hozzá tartozó címke egyik oldalán a Black Mesa emblémája, a másikon pedig a '12-H' felirat volt.
  - Akkor már csak a másik kell. Szóródjunk szét.
  Gordon és Gina végigsiettek a pultok mentén, és végigtapogatták a testeket. Egyikük sem lelkesedett különösebben a dologért, de a jó ügy érdekében szükség volt rá. Legalábbis ezt mondogatták maguknak, mint mikor az alvadt vér szaga megcsapta orrukat, vagy a csatazaj visszhangzott a fülükben.
  Shepard közben elment, hogy megnézze magának a folyosóból nyíló utolsó helyiséget. Az ajtót nemes egyszerűséggel egy seprűvel támasztották be, és mikor kinyitotta, odabent egy újabb összevert férfit talált a falnál kuporogva.
  - MINDENT ELMONDTAM! NEM TUDOK ENNÉL TÖBBET!
  - Nyugalom, nyugi!
  - MINDENT ELMONDTAM! HAGYJON BÉKÉN!
  - Nyugodjon már meg! Én nem a rossz fiúkkal vagyok! Ki kell lőnünk a Lambda Kettes rakétát. Nincs magánál az indítókulcs?
  - IGEN, IGEN! ITT... Van. A Lambda Kettőt említette?
  - Igen, a Lambda Kettőt.
  - Akkor... Van isten, maga tényleg a jó oldalon áll. Hadd segítsek!
  A férfi ezzel kisietett a kis szobából, és meg sem állt a vezérlőig, ahol a két HEV-s alakban felismerte a Black Mesa alkalmazottjait. Futólag kinézett a kijárati ajtó felé, de az ott folyó tűzharc látványa csak még gyorsabb munkára ösztökélte.
  - Jól van, szükségünk lesz... - ekkor lepillantott a közelben heverő egyik testre, - Nyugalom, nyugalom... Csak bírjam idegekkel.
  A férfi, mikor Gordon mutogatni kezdte neki, behelyezte a kulcsot a megfelelő nyílásba.
  - Rendben, a jelzésemre... Három, kettő, egy, most!
  Elfordították mindkét kulcsot, a szoba pedig vörös fénybe borult. A férfi ezután a 3D-s földgömbhöz sietett, és megnyomott a közepén egy észrevehetetlen gombot.
  - Rendben, már csak egy dolgot kell tennünk. Jöjjenek velem.
  Visszamentek abba a helyiségbe, ahová Gordont és Ginát zárták, és ami most szintén vörös fényben úszott. A férfi nagyon igyekezett, hogy ne kelljen a friss holttestre néznie, miközben megnyomott egy gombot a falon, amitől két kémlelőnyílás tárult fel, láthatóvá téve a kint folyó csatát. A katonák álltak nyerésre, már csak néhány ellenfelük maradt, de a földön heverő testek jól mutatták, nem volt könnyű dolguk.
  Egy újabb gombnyomásra az ajtó bezárult, és figyelmeztető sziréna harsant, összezavarva egy pillanatra a kint harcolókat. Néhány másodperc múlva az egyik kilövőakna fedele nyílni kezdett, és megindult a visszaszámlálás.
  - Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat...
  A katonák gyorsan visszavonulót fújtak: rövidesen nem lesz túl egészséges dolog odakint téblábolni. Egyikük elesett, mikor a szörnyek, az újabb fejleményekkel nem törődve a visszavonulók után lövöldöztek, miközben a föld megmozdult alattuk.
  - Öt, négy, három...
  A katonák egy meglehetős méretű bódéba vonultak vissza az építmény átellenes végében. Ez később még gondot fog okozni.
  - Kettő, egy.
  A föld ekkorra már olyan erősen rázkódott, hogy majdnem mind a négyen elvesztették az egyensúlyukat, végül még a helyiség erős hangszűrői ellenére is hihetetlenül hangos hajtóműzaj előzte meg a silóból szökési sebességgel kiemelkedő rakéta megjelenését. Utána még percekig csengett a fülük, el kellett telnie egy kis időnek, míg újra hallották a saját szavukat.
  - Ha szabad egy kérdést... Mi volt benne tulajdonképpen? - kérdezte Gina.
  - Egy műhold. Annak a Xeno Project műholdnak az ikertestvére, amit azt hiszem, úgy negyven éve bocsátottak fel. Az egyik legtitokzatosabb fellövés volt, amit innen vezettek le, legalábbis így mesélik. A rakéták szinte egyetlen éjszaka alatt bukkantak fel itt, és a kilövést fél órával az érkezésük utánra tűzték ki. Az utasításokat a legfelsőbb vezetéstől kaptuk.
  - És mire jó? - firtatta Gina.
  - Csak annyit tudok, hogy a Lambda csoport volt a művelet irányítója. De a 'Xeno' szó alapján úgy érzem, van valami köze ezekhez a lényekhez.
  - Lambda? Ott van a főhadiszállásunk. Valószínűleg a Lambda csoport utasított minket ennek a vacaknak a kilövésére. Hát, az biztos, hogy nem valami látszatütközet zajlott körülöttünk. Erről jut eszembe... - mondta Shepard, ezzel kimutatott az udvarra. Odakint a szörnyek a kilövés során extra ropogósra sültek, a katonák viszont valószínűleg hamarosan kimerészkednek majd a menedékükből, hogy a foglyaik után nézzenek.
  - Mondja, van valami ötlete, merre lehet az adóállomás? - kérdezte Gordon.
  - Az adóállomás... Nincs. De lefogadom, valahol a komplexum középső részén lehet, talán a Cavanaux-hegyen. Menjenek... Északkeletnek, ha jól emlékszem, akkor el sem tudják téveszteni. Az a legmagasabb hely az egész létesítményben.
  - Rendben. Akkor ki kell jutnunk innen, méghozzá gyorsan!
  A férfi gondolkodott egy pillanatot.
  - Ott volna a hulladék-feldolgozó részleg. Innen is el lehet érni, de vigyázzanak, az már valószínűleg...
  Ekkor hangos robbanás hallatszott közvetlen közelről. A lények egyike életben maradhatott, és megpróbált feljönni a lépcsőn! A trió kisietve azt látta, hogy a robbanás, ami egy embernek bőven elég lett volna, ezt a dögöt nem intézte el, ugyanis az elkezdett talpra állni. De nem fejezhette be a mozdulatot, mert mindhárman előkapták fegyvereiket, és néhány fejlövés véget vetett a fenyegetésnek.
  - Istenem...! Azt... Azt kezdem mondani az imént...
  - Majd útközben rájövünk, most indulás!
  - Rendben, kövessenek. Itt van.
  A férfi félretolt egy számítógépkonzolt abban a helyiségben, ahová korábban be volt zárva, így egy búvónyílás vált láthatóvá. Elég nagy volt ahhoz, hogy beférjenek, de csak meglehetősen szűkösen, és odabentről enyhe szennyvíz- és gázszag áramlott ki.
  - Megyek elől. - mondta Gina, ezzel bekapcsolva ruhája lámpáját, bekúszott. Gordon követte, Shepard pedig utolsónak maradt. De mikor elfordult a bejárattól, amit az utolsó pillanatig szemmel tartott, valami elrugaszkodott a megölt lény testéről, egyenesen a nyakát véve célba, és a következő pillanatban elviselhetetlen fájdalom sújtott le rá, ahogy támadója utat vágott magának egyenesen az agytörzsig.