online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   

kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 
 

 
 

 

 

Jókai Mór: A ciganybaró

könyvek

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt

egyéb tételek

 
William Shakespeare: SZENTIVÁNÉJI ÁLOM
Boros Lajos SAKÁLOK
MÓRICZ ZSIGMOND (1879-1942) Kivilagos kivirradtig
Jókai Mór: A ciganybaró
 
 
 


Tartalom

A CIGÁNYBÁRÓ

Háromszáz hordó ezüst

Az elboszorkányozott örökség

A cigányasszony háza

Az eladó lány

A báróság hétféle próbái

A két ezüstkanál históriája

A menyasszony elsô álma

A Szaffi kincsei

Fiat voluntas tua (Legyen meg a te akaratod)

SÁRGA RÓZSA

UTÓSZÓ

                           Jókai Mór:

                          A cigánybáró

Háromszáz hordó ezüst

Volt a múlt század elején egy gazdag földesúr a temesi bánságban.

A magyar nyelvben csak akkor használjuk az egy szót, amikor az számot fejez ki. Csak egy, és nem több.

Itt éppen az az eset fordult elô. Csak ez az egy gazdag földbirtokos volt az egész nagy kerületben, és nem több. Botsinkay Gáspárnak hítták.

Mert abban az idôben a mostani magyar Kánaán csak az ínségnek és a nyomorúságnak volt hazája.

Kilencszáz falu állt üresen a bánság területén. (Az összeírás az olyan falut, amelyikben két ház lakva van, már a lakottak közé sorozza.) Azoknak egy része le is volt égetve, s porig rombolva; de olyan is sok volt, ahol még álltak a falak, zöld nyirokkal bevonva, s megvoltak a tetôk, vihartól felborzolva; csak a széltôl csapkodott ajtók, ablaktáblák, a viharban nyikorgó kútgémek hirdették, hogy senki sincsen odahaza. A lakosság el lett hajtva, vagy elfutott, talán még visszajönnek  ha ôk nem, a fiaik, vagy az unokáik.

Azután jött egy-egy árvíz, ami százával söpörte el még azokat a helységeket is, amikben lakott valaki.

A törökök elrontottak minden vízgátat, töltést, ami a folyamokat korlátozta, egy mocsárrá változtatták az egész tartományt. A Temes folyam akkoriban egy tévet képezett, olyant, mint a Fertô, abból folyott ki. Ennek a tónak a neve volt Lacus Betzkerek. ősszel és tavaszszal ez a mocsárvilág átalakult egy tengerré, amin hajókkal jártak. Néhány év elôtt a torontáli Majdán falu határában, ahol most dohányt és szôlôt termesztenek, ölnyi mélységben a föld alatt egész elsülyedt hajók találtak: gabonamaradványok voltak benne. Nagy tölgyfahajó volt a derekasak közül. Régi processusokban egész vidékek, ahol most csak szántóföldek vannak, perlekednek elvett hajóikért a defterdárokkal.

Úttalan, laktalan mocsárbirodalom volt itt; farkasok, tekenôsbékák országa, amit nyaratszaka elült a dögleletes köd, embernek, állatnak halált hozó; patécsok, hagymázok leskelôdtek ottan a keresztülutazóra, s felére apaszták a kerített várak ôrségeit; hetekig nem láttak itten kék eget derült napok mellett; s mikor a szúnyogok raja felkavarodott, az olyan volt, mintha falvak égnének, s azoknak a füstje gomolyogna; ha pedig egyszer a kolumbácsi légy raja nekiindult, az elôl futott, bújt szárnyék alá ember és barom, mert az a bivalyt is megöli. A kigyók s más egyéb csúszómászók serege meg olyan tömegre szaporodott, hogy otthon a telepesnek az ágyát emelgették éjjel a feje alatt, s a tűzhelyen levô fazékába bebújtak, kinn a mezôn meg úgy állt ki a fejük a fűbôl, mintha ligetszámra nôtt volna ki valami eleven rekettye.

Nem volt itt szántott föld. Ha lett volna is ember, aki nekieressze az ekét a pázsítnak, nagy hitének kellett volna lenni, hogy abba elvesse a búzát, amikor nem tudhatta, hogy ô aratja-e le, vagy a milliom földi féreg? vagy a vándor hörcsög? vagy a sáska vagy a török?

Másutt meg, ahol elpusztították az erdôket, a szabadon járó szél felszaggatta a homok hegyláncokat, s egész afrikai sivataggá változtatta a környéket, ahol nem termett más, mint éles mosósás, meg páfrány.

Szigetvilág, mocsár, sivatag: halászok, vadűzôk, nomádok, martalócok menedéke volt az egész nagy terület.

Hogyan lehetett hát itt egy gazdag ember?

Ennek a dolognak igen furcsa nyitja van.

A Botsinkay családnak az ôse kezdte már el ezt a politikát, hogy a legelsô törökfoglalás alkalmával se el nem futott a világba, se fegyvert nem fogott a hitetlenek ellen; hanem igyekezett a temesvári basának a kegyeit megnyerni. S azontúl aztán fiúról-fiúra szállt ez a bölcsesség, s valamennyien igen jól érezték magukat mellette.

Botsinka, a család ôsfészke, ott feküdt Temesvár közelében; mindjárt a Béga mocsárai szélében. Azt a birtokos úr a temesvári basa engedelmével szépen körülsáncoltatta: a hadifoglyokat adták oda neki kölcsön erre a munkára; a hatalmas töltések ingyen épültek fel, s ezzel a nagybirtok ármentessé lett téve. Ott azután lehetett szántani, vetni; gulyákat, nyájakat szaporítani. Azokat is jó olcsón lehetett beszerezni a törököktôl, akik ingyen jutottak hozzá. Igaz ugyan, hogy ezzel a körülsáncolással aztán a megakasztott Béga annál jobban elárasztotta a körülfekvô felsô vidéket; hanem ez megint beleillett a török hadvezérek tervébe; akik tudták, hogy semmi sem olyan jó védelem egy nagy várnak, mint a mocsár.

A hadifoglyok javát aztán Botsinkayék ott meg is telepítették a saját falujokban; adtak nekik jobbágytelket, s azok szívesen maradtak ott: mert áldott föld volt, s a földesúr jól bánt velük.

Még templomot is építtetett saját költségén az új telepítvényen, magas, karcsú, fényes bádogtetejű toronnyal; és hogy ennek a templomnak a sorsa örök idôkre biztosítva legyen: tízezer tallért tett le alapítványul a bácsi káptalannál, hogy annak a kamataiból fizessék a plébánost, s még azonkívül az egész halászatot is az egyháznak adományozta. Ezt már csak el nem viszi se az árvíz, se a török, se a devalváció.

És amellett iszonyú kincseket halmozott össze. Amit a törökök fél Magyarországon az úri kastélyokból összeraboltak, arany, ezüst remekműveit az ötvösmesterségnek, az mind odavándorolt Botsinkára. Az élelmes földesúr cserében ellátta élelemmel, gabonával, vágómarhával a temesvári törökséget, s a basák is meggazdagodtak mellette. Az élelmezési raktár ott volt a szomszédban, s ôk pedig úgy számították azt be a sztambuli kaznadárnak, mintha minden befaló harapást Ruméliából hozatnának ide.

Mindig csak egy fiú maradt a jószágban, úgy hogy azt nem kellett soha osztály alá bocsátani. Ez is szükséges a meggazdagodáshoz.

Botsinkay Gáspárnak éppen már csak a harmadik feleségétôl született nagy késôre egy fiacskája. Ez a felesége georgiai nô volt; Mehemed pasától kapta ajándékba; katolikus hitű volt: megesküdtek. Rá egy esztendôre született egy kisfiúk. Fekete kis cigány forma purdé volt;  hanem hiszen az apa is elég barna volt, az anya meg éppen igen sötét színű. Ezt megkeresztelték Jónásnak.

Ugyan emlékezetes születésnapja volt az úrfinak: aug. 5-ödike, 1717-ben; a nagyváradi ütközet napja.

Régi barátságból Mehemed pasát is meghívta Gáspár úr erre a családi ünnepélyre; ámbátor annak sem a keresztelésnél, sem a borivásnál semmi keresete nem volt.

De azért mégis megjelent a hatalmas török parancsnok a Botsinkayak pompás kastélyában, ahol a lakoma alkalmával számára egy kis külön szobában terítettek, nehogy egy asztalnál legyen kénytelen ülni a keresztyén pappal, meg a többi disznóhúsevô, bornyakaló tisztátalan gyaur vendégsereggel. Ellen Gáspár úr maga ott lakomázott az úri vendégektôl távol, a külön szobában, s osztozott vele a rizskásás ürühúsban, a csirkehússal töltött jurgitában és a rózsavizes fôtt mustban; amik töröknek valók.

Mikor aztán az evés végeztével a pasa megmosta a kezét, a feketekávét felhozatta magának s az igazi boktsatütün dohányra rágyújtott, azt mondá Gáspár úrnak:

 No fiam, a mi uraságunknak az ideje ezzel a jövô Szent Mihály nappal letelt.

 Hogyan telt volna le?

 Hát csak úgy, hogy futhatunk innen minden pereputtyostól.

 Miért?

 Azért, mert kergetnek.

 Kicsoda?

 Eugén herceg.

 Hisz azt a nagyvezér tartja körülfogva Pétervárad alatt.

 Ali szeraszkier nem tart már semmi mást fogva, mint az eltört kardja markolatát a föld alatt. Eugén herceg szétverte az egész hatalmas ármádiánkat; odaveszett minden ágyunk, zászlónk, még a vezéri mundzukos lófarkak is. Most pedig Eugén herceg az egész táborával sietve nyomul fölfelé, Temesvár ellen; egy hét alatt itt lesz. A mocsarak ki vannak száradva, tizenkilenc hét óta aszály van. Senki sem áll neki ellent.

 De Temesvár igen.

 Nem sokáig. Egy nimetullahita dervis megjövendölte, hogy ostromal fog bevétetni. Allah segít, ha segít!

 Ez nagy baj.

 Nekem kicsiny; mert már öregember vagyok; de neked nagy, mert még fiatal vagy: most kereszteltettél fiat.

 Hát mi bajom lenne nekem? Hisz én nem vétettem a császárnak semmi.

 Dehogynem vétettél, édes fiam! Emlékezzél csak vissza Rákóczira! Hányszor adtál szállást követeinek, akik a portára jártak! S ha te nem vétettél; vétett az apád, a nagyapád. S van egy igen nagy bűnöd: az, hogy gazdag vagy. Kincseid vannak felhalmozva. De még milyen kincsek! Nézd ezen az ezüst tálon a Pálffyak címere van kiverve. Ennek az arany serlegnek a talpára a Balassák címere van bevésve. A többinek is mind van ismerôse.  Tudod, mikor ott nálunk ozmán országban egy-egy pasa nagyon meggazdagszik, hát akkor hogyan segítenek rajta. A hét tornyú Jedikuláhnak a vízhatlan pincéiben tartogatnak egy csomó halálraitélt rabot. Ezek közül felhoznak hármat: szabadságot igérnek nekik, ha rávallanak a kipécézett pasára, hogy az összeesküvô a szultán ellen. Három tanú elég, hogy valaki meg legyen érve a selyemzsinórra. A halott kincseit pedig örökli a Kaznadár. Nem hiszem, hogy Bécsben is ne volna ilyen Jedikulah! A gazdag ember halálra itélt ember, édes fiam. Azért légy afelôl bizonyos, hogy amint Eugén herceg kikerget engem Temesvárból (beletemettetni magamat nem hagyom), akkor te is velem szaladsz, vagy pedig a fejed szalad el tetôled.

A CIGÁNYBÁRŰ

[1884]

Háromszáz hordó ezüst

Volt a múlt század elején egy gazdag földesúr a temesi bánságban.

A magyar nyelvben csak akkor használjuk az egy szót, amikor az számot fejez ki. Csak egy, és nem több.

Itt éppen az az eset fordult elô. Csak ez az egy gazdag földbirtokos volt az egész nagy kerületben, és nem több. Botsinkay Gáspárnak hítták.

Mert abban az idôben a mostani magyar Kánaán csak az ínségnek és a nyomorúságnak volt hazája.

Kilencszáz falu állt üresen a bánság területén. (Az összeírás az olyan falut, amelyikben két ház lakva van, már a lakottak közé sorozza.) Azoknak egy része le is volt égetve, s porig rombolva; de olyan is sok volt, ahol még álltak a falak, zöld nyirokkal bevonva, s megvoltak a tetôk, vihartól felborzolva; csak a széltôl csapkodott ajtók, ablaktáblák, a viharban nyikorgó kútgémek hirdették, hogy senki sincsen odahaza. A lakosság el lett hajtva, vagy elfutott, talán még visszajönnek  ha ôk nem, a fiaik, vagy az unokáik.

Azután jött egy-egy árvíz, ami százával söpörte el még azokat a helységeket is, amikben lakott valaki.

A törökök elrontottak minden vízgátat, töltést, ami a folyamokat korlátozta, egy mocsárrá változtatták az egész tartományt. A Temes folyam akkoriban egy tévet képezett, olyant, mint a Fertô, abból folyott ki. Ennek a tónak a neve volt Lacus Betzkerek. ősszel és tavaszszal ez a mocsárvilág átalakult egy tengerré, amin hajókkal jártak. Néhány év elôtt a torontáli Majdán falu határában, ahol most dohányt és szôlôt termesztenek, ölnyi mélységben a föld alatt egész elsülyedt hajók találtak: gabonamaradványok voltak benne. Nagy tölgyfahajó volt a derekasak közül. Régi processusokban egész vidékek, ahol most csak szántóföldek vannak, perlekednek elvett hajóikért a defterdárokkal.

Úttalan, laktalan mocsárbirodalom volt itt; farkasok, tekenôsbékák országa, amit nyaratszaka elült a dögleletes köd, embernek, állatnak halált hozó; patécsok, hagymázok leskelôdtek ottan a keresztülutazóra, s felére apaszták a kerített várak ôrségeit; hetekig nem láttak itten kék eget derült napok mellett; s mikor a szúnyogok raja felkavarodott, az olyan volt, mintha falvak égnének, s azoknak a füstje gomolyogna; ha pedig egyszer a kolumbácsi légy raja nekiindult, az elôl futott, bújt szárnyék alá ember és barom, mert az a bivalyt is megöli. A kigyók s más egyéb csúszómászók serege meg olyan tömegre szaporodott, hogy otthon a telepesnek az ágyát emelgették éjjel a feje alatt, s a tűzhelyen levô fazékába bebújtak, kinn a mezôn meg úgy állt ki a fejük a fűbôl, mintha ligetszámra nôtt volna ki valami eleven rekettye.

Nem volt itt szántott föld. Ha lett volna is ember, aki nekieressze az ekét a pázsítnak, nagy hitének kellett volna lenni, hogy abba elvesse a búzát, amikor nem tudhatta, hogy ô aratja-e le, vagy a milliom földi féreg? vagy a vándor hörcsög? vagy a sáska vagy a török?

Másutt meg, ahol elpusztították az erdôket, a szabadon járó szél felszaggatta a homok hegyláncokat, s egész afrikai sivataggá változtatta a környéket, ahol nem termett más, mint éles mosósás, meg páfrány.

Szigetvilág, mocsár, sivatag: halászok, vadűzôk, nomádok, martalócok menedéke volt az egész nagy terület.

Hogyan lehetett hát itt egy gazdag ember?

Ennek a dolognak igen furcsa nyitja van.

A Botsinkay családnak az ôse kezdte már el ezt a politikát, hogy a legelsô törökfoglalás alkalmával se el nem futott a világba, se fegyvert nem fogott a hitetlenek ellen; hanem igyekezett a temesvári basának a kegyeit megnyerni. S azontúl aztán fiúról-fiúra szállt ez a bölcsesség, s valamennyien igen jól érezték magukat mellette.

Botsinka, a család ôsfészke, ott feküdt Temesvár közelében; mindjárt a Béga mocsárai szélében. Azt a birtokos úr a temesvári basa engedelmével szépen körülsáncoltatta: a hadifoglyokat adták oda neki kölcsön erre a munkára; a hatalmas töltések ingyen épültek fel, s ezzel a nagybirtok ármentessé lett téve. Ott azután lehetett szántani, vetni; gulyákat, nyájakat szaporítani. Azokat is jó olcsón lehetett beszerezni a törököktôl, akik ingyen jutottak hozzá. Igaz ugyan, hogy ezzel a körülsáncolással aztán a megakasztott Béga annál jobban elárasztotta a körülfekvô felsô vidéket; hanem ez megint beleillett a török hadvezérek tervébe; akik tudták, hogy semmi sem olyan jó védelem egy nagy várnak, mint a mocsár.

A hadifoglyok javát aztán Botsinkayék ott meg is telepítették a saját falujokban; adtak nekik jobbágytelket, s azok szívesen maradtak ott: mert áldott föld volt, s a földesúr jól bánt velük.

Még templomot is építtetett saját költségén az új telepítvényen, magas, karcsú, fényes bádogtetejű toronnyal; és hogy ennek a templomnak a sorsa örök idôkre biztosítva legyen: tízezer tallért tett le alapítványul a bácsi káptalannál, hogy annak a kamataiból fizessék a plébánost, s még azonkívül az egész halászatot is az egyháznak adományozta. Ezt már csak el nem viszi se az árvíz, se a török, se a devalváció.

És amellett iszonyú kincseket halmozott össze. Amit a törökök fél Magyarországon az úri kastélyokból összeraboltak, arany, ezüst remekműveit az ötvösmesterségnek, az mind odavándorolt Botsinkára. Az élelmes földesúr cserében ellátta élelemmel, gabonával, vágómarhával a temesvári törökséget, s a basák is meggazdagodtak mellette. Az élelmezési raktár ott volt a szomszédban, s ôk pedig úgy számították azt be a sztambuli kaznadárnak, mintha minden befaló harapást Ruméliából hozatnának ide.

Mindig csak egy fiú maradt a jószágban, úgy hogy azt nem kellett soha osztály alá bocsátani. Ez is szükséges a meggazdagodáshoz.

Botsinkay Gáspárnak éppen már csak a harmadik feleségétôl született nagy késôre egy fiacskája. Ez a felesége georgiai nô volt; Mehemed pasától kapta ajándékba; katolikus hitű volt: megesküdtek. Rá egy esztendôre született egy kisfiúk. Fekete kis cigány forma purdé volt;  hanem hiszen az apa is elég barna volt, az anya meg éppen igen sötét színű. Ezt megkeresztelték Jónásnak.

Ugyan emlékezetes születésnapja volt az úrfinak: aug. 5-ödike, 1717-ben; a nagyváradi ütközet napja.

Régi barátságból Mehemed pasát is meghívta Gáspár úr erre a családi ünnepélyre; ámbátor annak sem a keresztelésnél, sem a borivásnál semmi keresete nem volt.

De azért mégis megjelent a hatalmas török parancsnok a Botsinkayak pompás kastélyában, ahol a lakoma alkalmával számára egy kis külön szobában terítettek, nehogy egy asztalnál legyen kénytelen ülni a keresztyén pappal, meg a többi disznóhúsevô, bornyakaló tisztátalan gyaur vendégsereggel. Ellen Gáspár úr maga ott lakomázott az úri vendégektôl távol, a külön szobában, s osztozott vele a rizskásás ürühúsban, a csirkehússal töltött jurgitában és a rózsavizes fôtt mustban; amik töröknek valók.

Mikor aztán az evés végeztével a pasa megmosta a kezét, a feketekávét felhozatta magának s az igazi boktsatütün dohányra rágyújtott, azt mondá Gáspár úrnak:

 No fiam, a mi uraságunknak az ideje ezzel a jövô Szent Mihály nappal letelt.

 Hogyan telt volna le?

 Hát csak úgy, hogy futhatunk innen minden pereputtyostól.

 Miért?

 Azért, mert kergetnek.

 Kicsoda?

 Eugén herceg.

 Hisz azt a nagyvezér tartja körülfogva Pétervárad alatt.

 Ali szeraszkier nem tart már semmi mást fogva, mint az eltört kardja markolatát a föld alatt. Eugén herceg szétverte az egész hatalmas ármádiánkat; odaveszett minden ágyunk, zászlónk, még a vezéri mundzukos lófarkak is. Most pedig Eugén herceg az egész táborával sietve nyomul fölfelé, Temesvár ellen; egy hét alatt itt lesz. A mocsarak ki vannak száradva, tizenkilenc hét óta aszály van. Senki sem áll neki ellent.

 De Temesvár igen.

 Nem sokáig. Egy nimetullahita dervis megjövendölte, hogy ostromal fog bevétetni. Allah segít, ha segít!

 Ez nagy baj.

 Nekem kicsiny; mert már öregember vagyok; de neked nagy, mert még fiatal vagy: most kereszteltettél fiat.

 Hát mi bajom lenne nekem? Hisz én nem vétettem a császárnak semmi.

 Dehogynem vétettél, édes fiam! Emlékezzél csak vissza Rákóczira! Hányszor adtál szállást követeinek, akik a portára jártak! S ha te nem vétettél; vétett az apád, a nagyapád. S van egy igen nagy bűnöd: az, hogy gazdag vagy. Kincseid vannak felhalmozva. De még milyen kincsek! Nézd ezen az ezüst tálon a Pálffyak címere van kiverve. Ennek az arany serlegnek a talpára a Balassák címere van bevésve. A többinek is mind van ismerôse.  Tudod, mikor ott nálunk ozmán országban egy-egy pasa nagyon meggazdagszik, hát akkor hogyan segítenek rajta. A hét tornyú Jedikuláhnak a vízhatlan pincéiben tartogatnak egy csomó halálraitélt rabot. Ezek közül felhoznak hármat: szabadságot igérnek nekik, ha rávallanak a kipécézett pasára, hogy az összeesküvô a szultán ellen. Három tanú elég, hogy valaki meg legyen érve a selyemzsinórra. A halott kincseit pedig örökli a Kaznadár. Nem hiszem, hogy Bécsben is ne volna ilyen Jedikulah! A gazdag ember halálra itélt ember, édes fiam. Azért légy afelôl bizonyos, hogy amint Eugén herceg kikerget engem Temesvárból (beletemettetni magamat nem hagyom), akkor te is velem szaladsz, vagy pedig a fejed szalad el tetôled.

 Hát akkor veled fogok szaladni.

 Ezt már jól mondtad.  Hanem hát tudod azt, hogy a futó ember nem vihet magával nagy terhet. Ami kincsét másra bízta, az olyan jó, mintha a szent eklézsiának hagyta volna. Lóháton, magunk mellett alig szabadíthatunk egyebet, mint zacskóba vert arany pénzt: ez pedig micsoda? tizenötezer darab = egy mázsa. Én pedig csak most kaptam Várnából háromszáz hordó kivert ezüst pénzt, egy millió dénár kerek számban: amit a hadseregemnek kellene zsoldba kifizetnem. De hát azt a bolondot nem teszem; mert ha az ellenség elfoglalja Temesvárt, a pénzt, akár nálam találja, akár a katonáimnál, mindenképpen elharácsolja.

 Rejtsük el nálam.

 A számból vetted ki a szót. De hova? és miképpen? Ez a kérdés. Hogy mikor aztán egyszer visszakerülhetünk (ami bizonyos), megint rátaláljunk; de más rá ne bukkanhasson.

Efelett aztán a két nagyúr eltanakodott hosszasan, míg valamiben végre megállapodtak.

A paszitát tartó vendégsereg vígan áldomásozott a nagy étteremben; a két nagyúr azalatt lesétált a szép kastélykertbe, s ott folytatta a tanakodást.

A templom tornyában éppen esti hét órát harangoztak.

A templom tornyának az árnyéka odavetôdött az urasági kert kavicsos útjára. A tetején volt egy kereszt, annak a hegyében meg egy csillagos gömb.

Gáspár úr a botja hegyes végével ezt a gömbölyű árnyékot körülkerítette a porondon, azután ô is, meg a pasa is kivették széles öveik mellôl a zománcos óráikat, s összenéztek: zsebóra, napóra, toronyóra mind egyformán hetet mutatott.

Augusztus 19; 1717.  Jól megjegyezd, hogy szökôesztendô!

Akkor aztán megcsókolták egymásnak a szakállát, kezet szorítottak és elváltak.

Másnap reggel, mikor Gáspár úr kinézett az ablakán, azt látta, hogy tenger van elôtte. Az éjjel Mehemed pasa Temesvár alatt nagy kôvel terhelt gabonáshajókat sülyesztett el, s azokkal úgy elrekesztette a Béga medrét, hogy az most köröskörül elöntötte a vidéket. Házak, tanyák úsznak: a jegenyefáknak csak a sudaraik látszanak ki a vízbôl. Az özönben olyan a töltésekkel körülvett botsinkai birtok, mint valami sziget az oceánon.

Ugyanaznap délutánján egy nagy, terhes tölgyfahajó közeledett Temesvár felôl a botsinkai rév felé, tizenhat evezôssel, meg egy kormányossal. Mindannyian feketebôrű nubiaiak voltak.

Azok ottan a parthoz közel horgonyt vetettek, s azután éjjel-nappal jártak a dereglyéikkel a hajótól a parthoz, meg onnan vissza, s aki messzirôl leste ôket (közelbe nem eresztett Botsinkay Gáspár senkit), azt láthatta, hogy jövet is, menet is meg van terhelve a dereglye. Valamit hoznak és valamit visznek. Amit kihoztak, az mind ezüst volt, amit visszavittek, az a holt föld. Valami föld alatti folyosót áshattak, ahová Mehemed pasa rengeteg kincseit eldugták.

Négy nap és négy éjjel dolgoztak.

Akkor Botsinkay Gáspár a kastélyban levô kincseket, az arany, ezüst edényeket, kelyheket, klenodiumokat mind összeszedette, s akárki láthatta, hogy azokat is mind a dereglyére rakják. Azokat azonban nem vitték a hajóra, ahogy a profánus emberek hitték; hanem szintén odarejték el a föld alatti pinceboltba, amit alattomban ástak, de aminek semmi jele nem maradt, amint a munka be volt végezve; mert a tárna cölöpzetét, ami a föld alatti bejárathoz vezetett, lôporral felvetették, s arra az alagút kezdetét menten betöltötte a Béga-áradat vastag kavicstorlattal, a pincebolt maga pedig ki tudja hol van?

A hajó azután, amint a munka be volt végezve, visszatért, most már vízmentében lefelé ereszkedve. Közel a temesvári sáncokhoz  tévedésbôl  (bizonyosan aludtak a négerek valamennyien a hajóban) a komparadzsik egy öreg ágyúval a fenekébe találtak lôni: az ott rögtön elsülyedt; egy fekete lélek sem menekült meg róla. És ezzel szépen el lett takarva Mehemed pasa kincseinek titka: csak a két barátságos úr maga tudott még felôle valamit.

Jó volt sietni. Mert Eugén herceg hamarább itt termett heted napnál a gyôzelmes ármádiával, s amint Temesvárt megszállotta, rögtön észrevevé, hogy mi okozza itt  nagy aszály idején  ezt az özönvizet! Buvárai víz alatti petárdákkal felvettették az eltorlaszoló hajókat a Béga medrében, s azzal az árvíz lefolyott; Botsinka is szárazon maradt ismét.

De azért Gáspár úrnak még nem kellett továbbfutni, mert hatalmas, nagyszámú török tábor jött át Oláhországból Temesvár felszabadítására, s az éppen ott az ô birtokában ütött tanyát; ott volt mit enni. Csendereli Amhát pasa, a vezér maga ott pihent meg a botsinkai kastélyban. Gáspár úr váltig is biztatá, hogy üssön már a császáriakra; de az éles eszű pasa azt felelte rá:

 Édes fiam, ha rájuk ütök, akkor vagy én verem meg ôket, vagy ôk vernek meg engem.

Aközben éjjel-nappal idehallatszott az öreg ágyúk bömbölése, amikkel Savoyai Eugén Temesvár bástyáit törette. Amhát pasa csak arra vár, hogy a Dunántúlról megérkezzék Ali Kurd a maga seregével, s akkor három tűz közé fogják a római császári sereget.  Csakhogy Ali Kurd pasával az az emberi dolog történt, hogy Pálffy János nádor, a péterváradi nagy diadal oroszlánja, útját állta, s úgy elverte, hogy az esze nélkül szaladt vissza a Dunántúlra.

A jó Mehemed pasa védte ugyan magát Temesvár falai között emberül! a rohamnál maga is szembeszállt vénember létére a még vénebb Eugénnal, s a császári vezér sebet kapott a tusában; hanem azért gyôzött: a külvárost rohammal vette be.  Ekkor aztán a belvárosba szorult Mehemed pasa feladta a várat.  A gyôztes vezér a hôs ellenfélnek a legnemesebb nagylelküséggel nyitott utat, szabad elköltözést engedve neki egész seregével, s minden poggyászával: még ezer szekeret is rendelt alája, amik a Dunáig elszállítsák, s ötszáz jó magyar huszárt adott melléje kiséretül, akik megvédelmezzék azt a harminc szekeret, amik Mehemed pasa pénzes hordóit szállítják, a rácok megtámadása ellen.

Az alibunári mocsár mellett aztán egy éjjel maguk a pasa szarácsijai vak lármát támasztottak, hogy itt a rácok!, s míg a kísérô lovasság azokat keresni száguldozott, azalatt ôk maguk felverték a hordókat, tarisznyára rakták a sok pénzt, s az éjszaka sötétjében elszeleltek a világba. Akkor káromkodhattak aztán, mikor napvilágnál meglátták, hogy a felprédált pénz csupa merô lengyel garas, rézasper és libertás volt. Az ezüstöt jó helyre tette el Mehemed pasa. Tudta ô azt elôre, hogy az is így járt volna, ha magával viszi. Ismerte a maga népét.

 No fiam!  mondta Amhát pasa Gáspár úrnak Temesvár elestének hirére , most már mi elkezdhetjük a futást; de hogy hol végezhetjük el? azt csak Allah tudja!

Azzal Botsinkay Gáspár szekérre rakta a feleségét, meg a kisgyermekét; maga annyi arany pénzt zacskóba tömött, amennyit egy ló lovasán kívül elbír, s Amhát seregével együtt kiment Oláhországba. Vele futott minden cselédje; a kastély ott maradt üresen: a lábas jószágot is elhajtották.

S még csak a szeme sem lett nedves, mikor ezt a maga alkotta paradicsomot elhagyá:  azzal biztatta magát, hogy majd nagyhamar vissza fog ô megint kerülni. Hatalmas úr a szultán! Boldogok, a kik az ô palástjának árnyékába menekülnek!

Az elboszorkányozott örökség

De bizony Botsinkay Gáspár soha sem látta meg többet a szép bánsági fekete földet; odakerült maga is a nikodémiai veres homokba a vezére mellé, a nagydicsôségű Rákóczi Ferenc mellé.  Viszontagságos élete volt, a török földre menekülése után. A nagy pártfogóját, Mehemed pasát az Atmeidán piacon lefejezték, amiért Temesvárt feladta. Elébb azonban kivallatták vele, hogy a kincseinek a hollétérôl a magyar menekült fôúr Botsinkay Gáspár tud legtöbbet. Ettôl fogva Botsinkay Gáspárt hol tömlöcbe csukták, hol meg lovas hadcsapat élére állíták; mindenképpen megbecsülték; szem elôl nem bocsáták: csakhogy vezesse rá a törököket az elrejtett kincsekre. (Egymillió tallér még a fényes kapu elôtt is számot vet.) Egyszer-egyszer közel is volt már hozzá, hogy a vezetésére bizott török haddal és a magyar menekültekkel betörjön a Bánságba, s magának Botsinkát, a szultánnak a Bánságot, Rákóczinak Magyarországot visszaszerezni segítsen; hanem aztán csak vízzé vált minden terv: a törököket megverték, a magyar vezérek elhaltak; utoljára Rákóczinak a fiai is meghaltak, az egész magyar szabadságharc ad acta lett téve: Botsinkay Gáspár is odafeküdt a többi magyarok mellé az iz-nikmidi homokba.

A felesége meg a fia ezalatt élhették a világot, ahogy nekik tetszett. Soha attól az órától fogva, amint Orsovánál egymástól elválasztották ôket, nem kerültek egymás közelébe. Botsinkay Gáspárt elvitték Sztambulba: a felesége meg a porontyával elmaradt Viddinben. A magával hozott pénzt Gáspár úr természetesen nem osztá meg az asszonynyal; kellett az neki a pasák megvesztegetésére; a magára hagyott nô aztán egy ideig éldegélt az eladott kösöntyüibôl, fülönfüggôibôl; mikor minden fonál szakadt, akko 232h76c r eljárt a kávéházakba énekelni, koboz mellett; az is csinos kereset volt. Késôbb pártul fogta egy arab utcai művész, aki szemfényvesztô- és birkozómutatványokkal mulattatá a közönséget; ennek a társaságában bejárta Bulgáriát, Ruméliát. A kisfiú nôni kezdett: azt a zsonglôr pártul fogta, a maga mesterségére kitanította, békát, majmot játszani, a tenyerein sétálni, s a lába ujjával a fülét megvakarni, tüzes parazsakat és éles késeket elnyelni, s más efféle hasznos dolgokra. A zsonglôr aztán egyszer nyakát törte: a cég feloszlott. Gáspár úrnak a felesége (vagy talán már özvegye? nem tudni!) ekkor maga vándorló kávémérést nyitott; a kis Jónás úrfi igen ügyes volt a bég uraknak a pipáik meggyujtásában, s mindenféle szolgálattételekben. Megint csak megéltek tisztességesen.

A jó asszony amellett éjszakánként, mikor magára maradt a kisfiával, nem hagyta azt addig elaludni, míg újra meg újra elô nem vétette vele azt az elrongyolt ábécét, amibôl a keresztyén betüket olvasni megtanulhatá; még irásra is oktatta. Egynéhány imádságra is rászoktatá. Aztán mikor néha nagyot dúdolt a szél, a deszkabódé hasadékain keresztül, a minek kávéház volt a neve, akkor elmondá az anya a fiának, hogy ki volt az ô apja. Milyen hatalmas úr volt távol Magyarországon: mennyi gazdagsága volt.

Leírta elôtte a palotát, amiben laktak, olyan híven, hogy szinte maga elôtt láthatta azt a fiúcska, a címeres kapu görnyedô kôherkuleseivel, a szökôkút vízokádó delfinjeivel, a furcsa kis meztelen gyermekalakok a kerítés oszlopain; s minden ajtóra kifaragott címerek (egy medve, mely bárányt visz az ölében).  Azután elmondta neki azt is nagy suttogva, hogy micsoda drága kincsekkel volt tele ez a kastély! milyen bokályok, serlegek, tálak voltak kirakva közbámulatra, vert ezüstbôl, aranyból; hát még a sok kincses vasláda a kinyithatatlan lakatokkal! Hogy ezeket egy napon az apja mind elrejtette valahová; de még a feleségének sem mondta meg, hová? ott vannak azok még most is. Csak imádkozzék Jónáska szépen az Istenhez: még valaha rátalál ezekre a kincsekre.

Hanem hát addig is élni kellett; mégpedig a semmibôl, ami igen szép dominium, kivált Törökországban. Ahogy Jónás úrfi növekedett, az anyja úgy vénült: a georgiai fajta nô harmincöt éves korában már egész vénasszony. Már akkor csak kártyavetésre, jövendômondásra volt alkalmas. Utoljára meg is háborodott (nem volt csoda), tollszárakból tűzködött a fejére koronát, s magyar palatinusnénak nevezte magát: az a név rajta is száradt. Akkor Sztambulban ténferegtek. Jónás tolmácsul szolgált az idegeneknek: azzal keresett egynéhány piasztert. Azt is hazahordta az ôrült anyjának.  Egyszer aztán annak is vége lett: az anya meghalt; Jónás örökölte utána az elhasznált, körülkopott jövendômondó kártyákat  és talán az azokkal együtt járó mindenféle bolondságot.

... De bizony még mást is örökölt!

Ekkor halt meg az apja Rodostóban. Maradt még ezer darab aranya a hazulról hozott pénzébôl. Ezt rábízta egy török effendire, kivel jó barátságban élt, hogy kerestesse föl valahol az ô elzülötten élô feleségét, vagy a fiát, s adassa kezébe.

S csoda történt Törökországban!

Az örökségül hagyott ezer aranyból annyi kézen-közön keresztül mégis eljutott Botsinkay Jónásig száz arany!

Hiszen ez is kincs volt annak.

De még ez sem elég. Ha egyszer a szerencse nekiindul, az aztán nem tart pihenést. Éppen úgy, mint a szerencsétlenség.

Magyarország kibékítése be volt fejezve: a Bánátot minden idôkre visszafoglalta a  császár. Ott most német kormányzó volt. Derék, jóravaló ember. Francia a neve, német a nyelve, pápista a hite; de azért egészen derék ember. Annak köszönheti a Bánság, hogy újra Kánaánná kezdett visszaváltozni; s igazán méltán adja a nevére a Bánságnak minden sziklája és rónája ezt a visszhangot Merci.

Az elzüllött száműzötteknek közkegyelmet hirdettek; az elkobzott birtokokat az örököseiknek visszaadták; a puszta falvak népeit visszatelepítették.  Botsinkay Jónás egy szép napon arra virradt, hogy ô a temesi Bánságban egy tizenhatezer holdas birtoknak, meg egy kastélynak az ura, amibe csak bele kell neki ülni.

Csak azt sajnálta már most, hogy az anyját nem viheti magával. Látná meg még egyszer azt a sokszor emlegetett ôsi kastélyt, amirôl annyiszor kivetette a kártyán, hogy valaha vigad ô még abban.  Legalább az örökségül maradt jövendômondó kártyát elvitte magával.  Abból merítette a bölcsességét az egész uton, ami meglehetôs hosszú volt Sztambultól Orsováig vitorlás hajón.

Ott azután a hazai partra lépve, vett magának lovat, s lóháton utazott fel Temes megyébe azon a szép csinált országúton, amit már a német kormányzó készíttetett.

Temesvárott mindjárt bejelenté magát a kormányzónál. Ott aláirta a reverzálist, hogy a császárnak híve fog lenni, semmiféle ligá-ba, összeesküvésbe nem keveredik, a parancsolatoknak se nem opponál, se nem rezisztál, és a lustratiókon lóháton megjelen.

Azzal melléje rendeltek egy katonai komisszáriust, meg egy inzsellért, hogy a statutiót végezzék el vele: helyezzék vissza a birtokába, s mutassák meg neki, hogy meddig az övé. Tanúkat majd kapnak a saját falujában: Botsinka a lakott községek kategoriájába van feljegyezve százhúsz portával.

Az urak kocsin mentek, amíg mehettek; ahol nagy vízre akadtak, ott dereglyét fogadtak, abba a hátaslovaikat is felvették, s aztán eveztek torony irányában.

Az a fényesen ragyogó torony amoda, Botsinka!

Ez nagyon tetszett Jónásnak. Derék torony.

Hanem az éppen nem tetszett neki, hogy folyvást vizen járnak. Néhol a csáklya vége eléri a feneket, néhol nem, a vízitök meg a sulyom éppen javában virágzik.

 Hát hol kezdôdik már tulajdonképpen az én birtokom?

 Biz uram folyvást azon járunk; felelt neki az inzsellér. S aztán megmutogatta neki, hogy ahol ott a nagy messzeségben a hosszú sor száraz jegenye látszik: az a birtokának a határa észak felôl; délfelôl pedig az a még hosszabb zöld vonal: az a nádas, az is mind az övé.  A jegenyefák ki vannak száradva, mert folyvást vízben állnak derékig.

 De hát az én birtokom mind a tenger fenekén van?

 De lesz itt majd szárazföld is.

Csakhogy az meg úgy be van lepve bozóttal, hogy alig lehet keresztültörtetni rajta; tüskés borz, tekenôsbéka ugrált fel a csörtetô lovak elôtt minden lépten-nyomon, egy-egy partos helyen meg a vízikutyák építettek egész troglodita várost, utcasor lyukakkal: az mind onnan nézte az ablakból a földesúr bevonulását. Ahol pedig valaha szántottak, ez meg olyan göröngyös volt, mintha ördögszántás volna kôszikla talajon: majd kitört benne a ló lába.

De hát mibôl él ennek a falunak a népe, ha se nem szánt, se nem vet?

Majd meglátja azt Jónás úrfi!

Amint bevergôdtek nagy istenkísértéssel a faluba, ott minden háznak az ajtaját, ablakát befalazva találták; hiába kiabáltak, még pisztollyal is lövöldöztek; nemhogy emberhang, de kutyaugatás sem fogadta ôket.

Ezzel a birtokkal, meg a faluval az történt, hogy a földesura számkivetése alatt a felsô szomszédja lerontotta a botsinkai felsô töltéseket, amik a Béga áradását ôrá szorították fel, az alsó szomszédja pedig meghagyta szépen az ôt védô elsô sáncot, s így az egész Béga árja ott rekedt évrôl-évre a hajdani paradicsomban. A falu népe azután, akinek senki sem volt a pártfogója, beleunt az örökös árvízbe, s ott hagyván a házait, odább települt a szigetekre, s ott élt  halászatból.

Ez pedig nagy baj volt Jónásnak, mert két helybeli tanúra a törvény értelmében okvetlenül szükség van a birtokátadásnál.

De hiszen itt van a parókia. Ez megmaradt épen, s ahogy az ablakon kitett virágcserepek bizonyítják, abban laknak.

Botsinkay Jónás odament és bezörgetett az ajtón. Senki sem jött azt kinyitni, csak két mérges kuvasz csaholása felelt a zörgetésre. Vajon hol lehetnek? Élni kell itt valakinek, mert a konyhaablakon át meglátni, hogy a tűzhelyen ég a tűz, s a fazékból kilátszó disznóláb mutatja, hogy ottan sonka fô.

Szerencsére a harang megszólalt a toronyban, a szép nagy tizenhat mázsás harang, amit az öreg földesúr öntetett. Bizonyosan ott van a pap, meg a többi népség.

Az úrfi odament a templomhoz: az ajtót nyitva találta; belépett, a cinteremben lehúzta csizmáit, de a kalapját fenntartotta a fején, úgy ment be az egyházba; így tanulta ô azt Nikodémiában.

Az egész templomban nem volt több ember, mint egy jámbor hajadon, meg egy piros ruhás kisfiú.  Hanem a torony lépcsôin éppen ekkor szállt le egy köpcös, piros orcájú férfiú.

 Héj harangozó, hol van a pap?

 Én vagyok a pap.

 Hát a harangozó?

 Az is én vagyok. Maga harangoz a pap! Hát te kinek a bolondja vagy?

 A magamé, meg a tied. Én vagyok a földesúr, Botsinkay Jónás.

 Aha! Most jössz Törökországból ugye? azt gondolod, török mecsetben vagy, hogy mezítláb jössz be, s a tökfedô a fejeden?

 Hát nem úgy kell?

 Űh, te pogány. Hát nem ismered a religiót?

 Micsodát? Soha se ettem belôle.

 Fordítsd meg most mindjárt a dolgot: azzal a süveggel, meg azzal a saruval.

 Micsoda? A sarut tegyem a fejemre?

Magyarázat helyett úgy csapta pofon a pap, hogy lerepült a süveg a fejérôl: ezt már megértette.

 Majd adok én teneked a szent dolgokkal mókázni!

Jónás úrfi kezet csókolt a pofoncsapásért: azt megtanulta Törökországban.

 Hát már most mért jössz?

 Azt jövök alázatosan kérni, hogy jelennél meg az urak elôtt, akik át akarják a birtokot nekem adni, ami az apámé volt, s te is bizonyítanád, hogy én vagyok én.

 Hát az mindjárt meglesz, csak elébb megtartom a misét.

 Ugyan kinek tartanád? Hiszen senki sincs a templomban.

 Az nem a te gondod. Különben is ráérek, amíg te a másik tanút felhajhászod a faluban.

 Hát az a tisztességes hajadon nem lehetne a másik tanú?

 Nem. Mert a testvérhúgom, s a törvény nem enged két testvért egy dologban tanúskodni.

 Majd megkérdem az uraktól.

 Sohse kérdezd! mert azonfelül meg süketnéma is.

 Hát akkor hol vegyek én másik tanút?

 Eredj a falu végére, ott van a Cafrinka cigányasszonynak a háza; azt megtalálod: jó lesz a neked tanúnak.

Ez nem jól kezdôdik, gondolá magában az úrfi; egy pap meg egy vénasszony, mint elsô találkozók. Visszament az urakhoz, s elmondta nekik tapasztalatait; kérte, hogy küldjenek egy hajdút a cigányasszonyért.

Azoknak pedig mindegy volt; csak lerázhassák a nyakukról az exmissziót. Amíg a két tanú megérkezik, ahhoz láttak, hogy kinyittassák a kastélyt a statuálandó új földesúr elôtt.  Nem kellett ahhoz kulcs, hanem harapófogó, mert valamennyi ajtóról hiányzott a zár; ahelyett be voltak erôsen szegezve.

Nem volt pedig mit ôrizni rajta. Az egymás után következô nagy kongó termekben nem volt semmi ellopni való. Egy darab bútor sem volt itt sehol; a kandallókban megmaradt fadarabok tanúsíták, hogy azokat felfütötte valaki. Egy darabig a császári katonák laktanyája volt itt, azután a mindenünnen üldözött kóbor szegénylegények menedéke lett: azután meglakták a kincskeresôk, a vargyialis-ok, akik a régi okiratok nyomán kutatnak elhagyott várakban elrejtett kincseket, ezek minden pallót felszaggattak; a szép márványkô táblákat halomra hányták, a falak freskófestményeibe belekóstolgattak a kalapáccsal: minden kályhát összetörtek, minden rejteket fölfeszegettek; most aztán át van engedve az egész kastély a patkányoknak. Szép dolog lesz ebben lakni.

Ezalatt megérkezett az egyik tanú: a cigányasszony.

Tarkabarka lompos hacukába öltözött némber volt. Fekete ráncos pofájú, fehér fogú, boglyas hajú, minôk a cigányasszonyok, ha megvénülnek.

Jónás úrfi nagyon szerette a cigányasszonyokat: köztük nôtt fel; azoktól tanulta, amit tudott; a saját édesanyja is nagyon hasonlított már hozzájuk, vége felé.

Cafrinka kacskaringós cigány-áldással köszönté fel az ifjú urat, s megsimogatva barátságosan az orcáját, azt mondá: egészen olyan, mint az édesapja volt legénykorában.

 Hát ismerted te az én apámat?

 Én ismertem csak igazán.

S elmondta, ideje lévén rá, amíg a másik tanú megérkezik, hogy milyen derék legény volt a Jónás úrfi apja. Nagy, magas homloka, sűrű gesztenyeszín haja elôl két ágra befonva, hatalmas bajusza, sötétkék szemei; mikor elkiáltotta magát, olyan hangja volt, hogy mértföldnyire meghallották, s milyen ereje volt! elfogta az eleven szarvast a két hátulsó lábánál fogva.

 Igaz! igaz  mondá Jónás úrfi, ragyogóra váló arccal. Az anyám is (szegény!) ezeket beszélte róla!

ő bizony nem emlékezett az apjára másként, csak a mások elbeszélése után.

Ezalatt aztán csak vége lett a misének is: a plébános megjöhetett a kastélyba. Ugyan vártak rá a hivatalban járó urak.

Ecclesia praecedit! mondá a tisztelendô úr.  Elébb be kellett zárni a templomajtót. Mert a sekrestyés gyerek nem éri el a kulcslyukat.

No hát hozzá lehetett fogni a statutióhoz. Hol a diploma? Uccu lelke! Azt elhurcolta már egy patkány a rajta megérzett pecsét ostyájáért.  Szerencsére még nem ehette meg, csak a kétfejű sasnak az egyik szárnyát. Fel lehetett olvasni.

Nos Maria Theresia, divina favente clementia Rex Hungariae, Hyerosolimae etc., etc.

Jónás levett kalpaggal hallgatta (tartva a pofonütéstôl). Azt gondolta, ez is valami szent ceremónia.

Azután odaédesgették a kerítésre felkapaszkodott kis sekrestyés fiút. Azt lehúzták a gyepre, s tizenkettôt csaptak reá vesszôvel, hogy ráemlékezzék a statutióra vénember korában. Ezzel autentizálva volt az újra beiktatás.

De most aztán az volt a nagy kérdés, hogy a fôdologgal, ami az ilyen statutiót megkoronázza, hogy lesz, mi lesz?  Ki traktál?

Az látni való volt, hogy az úrfi ezt a legjobb akarat mellett sem teheti meg.

Nem marad más jóltevô, mint a pap.

Annak pedig egyszerre ötszegletűvé vált a képe erre a szóra. Az egyik úr azt mondta neki: Sacerdos debet esse homo hospitalis. (A papnak vendégszeretô embernek kell lenni.)

 Hiszen az volnék én, csak lenne mibôl. De szegény az eklézsia: egyéb beneficiumom nincs, mint amit a fundatióból kapok. Se szoba, se párbér. Még halott sincs már. Mikor húsevô nap volna, akkor is bôjtölök. Ma is csak igen vékony collatióval szolgálhatok. Epiphanias van.

 De szent atyám  monda az úrfi , én az imént, mikor benéztem az ablakon, egy nagy sonkát láttam párologni a tűzhelyen a fazékban.

 Az ördög incselkedése volt az fiam. Varázslat, káprázat! Máskor vess magadra keresztet, mikor nagy bôjt kántorszerdáján sonka képében jön eléd a kísértet: meglátod, egyszerre békacombbá változik.

Igaza is volt a reverendissimének. Az ebéd legmegfoghatóbb része nem volt egyéb, mint spenótban úszkáló békacomb, meg száraz hal; hozzá gonosz nyúlós bor, amit ollóval kellett elvágni, mikor az ember a poharat a szájától letette. Igazi vendégszalasztó!

A jobb koszthoz szokott uraságok igyekeztek mentül hamarább elmenekülni abból a szomorú tartományból, ahol még a pap is koplal; hanem az úrfi mindenféle inséghez hozzá volt szokva: hát csak ott maradt. De nem is igen volt neki hová menni.

Mikor egyedül maradt a pappal, azt a szót ejté ki:

 Már most csak azt szeretném tudni, hogy hol hálok én az éjjel!

 Hát imitt-amott, vagy a kastélyodban vagy másutt, édes fiam, de énnálam semmi esetre sem; mert azt látod, hogy énnekem nincs több egy ágyamnál; az pedig magamnak kell. Lakható szobám nincs több kettônél, az egyik az enyém, a másik a húgomé: nincs miben válogatni.

Jónás úrfi bátorkodott annyit megjegyezni, hogy bizony pedig az én apám fundálta ezt az egész parókiát.

 Azt gondolod, hogy ingyen tette? A te apád olyan vétektarisznya volt, hogy nem gyôzök elég misét szolgáltatni a lelkéért, hogy a pokol kínjait enyhítsem ránézve.

 Még ezeken az ezüstkanalakon is az ô címere van.

 Ezeket meg akkor adta, mikor téged kereszteltelek. Ha az a kis keresztvíz rajtad nem volna, egészen pogány volnál.

 No hát selim alejkum, páterkám, megyek a vén cigányasszonyhoz, az majd talán ád szállást.

 Azt bizony jól teszed. Volt már neked annál rosszabb tanyád is. Szervusz!

 Csak elébb pipára gyújtok: hol a dohány?

 Odabenn áll az ágyas házamban, a döbözben.

Jónás kihúzta a pipáját öve mellôl, ahova az szárastól be volt dugva. Bíz az régen lehetett már kéményseprô által gondozva. Jó társasághoz szokott ember ezen úgy szokott segíteni, hogy felhajtja az ágyterítôt s az ágynak a zsupszalmájából kihúz egy szálat, olyat, amelyiken még a kalász is rajta van, s azt keresztülhúzza a megrekedt pipaszáron. Jónás úrfi is ezt a szokást követte, s azután megtöltve a pipáját a cserépdöbözbôl, s kicsiholva az ürümtaplóból: egy-két szippantás után kezet csókolt a tiszteletesnek, a konyhában egyet csípett a süketnéma kisasszonynak a kövér karján, ami azt rögtön beszélôvé tette, s azzal odább ment pipázva.

Csak mikor már odakinn volt, vette észre a papnak a húga, hogy két ezüstkanál hiányzik.

Azt senki sem sikkaszthatta el más, mint Jónás úrfi. Az odakinn Törökországban szemfényvesztô bandával tekergett együtt, bizonyosan ô félkézkalmárkodta el. Kitelik tôle  az éhenkórásztól!  De hátha csak térfából tette. Nem kell lármát csapni a dologból. Hisz az ô címere van rajta.

A cigányasszony háza

Könnyű volt arra rátalálni; az utolsó ház a falu végén, az egyetlen ház, amelyiknek a kéménye füstöl: az a Cafrinka háza.

De mi keresete van egy cigányasszonynak egy olyan falu végén, a melyet ott hagyott az egész lakosság?

Hja, a Cafrinka nevezetes egy személy volt. Fôkapitányi rangot viselt. Tudniillik boszorkányok fôkapitánya volt. A boszorkánypörökben mind ôt emlegetik a kínpadra vont alsóbbrendű maleficák, mint nagymesterüket. Hogy ôt magát mégis soha semmi baj nem érte: el nem fogták, vízbe nem fojtották, ismét csak annak a bizonysága, hogy nem hagyja el az ördög a magáét!.

Régi düledezô ház volt az ott: a fala zöld a nyiroktól, a teteje a mohától, kerítése nincsen, hanem ahelyett van körülötte embermagas csalán; az alacsony ajtón lefelé kell bele lépni, mikor az ember be akar rajta bukni.

A tűzhelyen nagy láng lobogott, afölött forgatott a cigányasszony egy rostát: abba egy marok törökbúzát dobott, s az elkezdett pattogni, míg az egész rosta megtelt vele.  Éppen akkor toppant be hozzá az úrfi.

 Vártalak ám vacsorára!  kiáltá Cafrinka vigyorgó pofával az érkezô vendégre.

 Hát hogy tudtad, hogy idejövök, éhes leszek?

 Megmondta azt nekem a kártya.

Hanem a vacsorára szomorú kilátás lehetett. A tűz meg lett volna rakva iglice tövisbôl;  hanem mellette nem volt semmi fazék, csak egy nagy fekete macska ült ott, dorombolva.

 De hát mi lesz itten vacsorára?

 Majd meglátod mindjárt. Héj Szaffi, kelj fel mindjárt, ne szundikálj!

Erre a szóra a nagy fekete macska felkelt, s nagy kurrogva, hizelkedve odament a Cafrinkához, hozzátörülve a hátát.

 Eredj a devlába; kiált rá a Cafrinka, ráhúzva a tenyerével, mire a nagy fekete macska leugrott a tűzhelyrôl, s befutott a kályhalyukba, s onnan aztán, amint a Cafrinka azt kiáltá: no mégsem vagy itt? elôbújt, borzas cigányleány képében.

Jónás úrfi meg sem ütôdött ezen; az anyjától gyakran hallotta, hogy a boszorkányok el tudják változtatni a leánykáikat macskává, és ismét vissza leánnyá.

A leány arca kormos volt, a szeme álmos volt, a haja buglyos volt, a ruhája rongyos volt. Morgott, nyafogott, mint a nyűgös gyermek, akit álmából felzavarnak, s az ökleivel dörzsölte a szemeit.

 Bemégy mindjárt a szobába! Felöltözöl, megterítesz; világot gyújtasz! Megérkezett a királyfi. Nem látod?

A leány becammogott a szobába, duzzogva, morogva, s az arcát félénken takargatva a jövevény elôtt.

Cafrinka tovább forgatta a rostát, s egymásra öntötte ki belôle egy vékába a pattogatott kukoricát. Jónás úrfi ott állt és nézte, gondolva magában: ez ugyan sovány vacsora lesz a böjtös ebédhez!.

Mikor megtelt a véka tetézve, azt mondá a cigányasszony: No kis pirinc, készen vagyunk. Tessék elébbre kerülni.

Azzal kinyitá Jónás úrfi elôtt a szobaajtót.

A cigányasszony szobájában gyönge világosság volt; de azt nem gerjeszté semmiféle szövétnek; hanem a gerendáról csüggött alá egy emberkoponya, annak a szájából és szemeibôl jött elô a világosság.

Nem kevésbé félelmetes volt az egész szobának a felszerelése köröskörül. A szögletet elfoglaló banyakemence tetején egy kitömött bagoly gubbasztott, amott a hordó tetején egy gôdény csontváza, a falon az érctükör, amibe, aki belenéz, az ördögöt látja meg a háta mögött; egy kötélre vetve csügg alá a pirossárga csíkos palást, ami a ráülôt egy perc alatt tíz mértföldre elviszi, a szögletben a gonoszhírű kurugja, ami ha akarom ló, ha akarom sárkány; keresztültéve rajta a fakard, amivel az ördögök ellen hadakoznak az ördögnék; egy hordó, a melyiknek nincs feneke: rajta a csigákkal kirakott kantár, ahhoz támasztva egy tízküllôjű kerék; a polcon dob, nádsíp, vaskondér, cifra tégelyekkel; azokban mind varázskenôcsök állnak: mindenféle száraz füvek, egész pamat számra, amik alul egy teknôsbéka pislog elô; aztán egy fekete selyem zászló, nyelével egy kivájt tökbe dugva; ismeretlen állatok bôrei, szétfeszítve; óriási csontok; ahogy ezt mind elôbb látta már Jónás úrfi (nem ugyan ébren, de álmában, mikor az anyja telebeszélte neki vele a fülét). Az sem lepte meg, hogy a szoba közepén szép nagy selyem terítôvel betakart asztal állt, és azon cigánytányérok, kancsók és poharak, amik úgy ragyogtak, mintha ezüstbôl volnának. Mind nem ért rá ô ezekre vesztegetni az álmélkodását; mert ha még annyi szeme lett volna is, mint a torontál póknak, mind rajta veszett volna azon a tündér alakon, amivé az iménti buglyos, kormos kis szörnyeteg átváltozott. Ezt is értik a boszorkányok.

A tündéringgel deli lánykává alakítani át a rücskös purdéjukat.  Micsoda termet volt! De még milyen szemek! Olyan a villámlásuk, mint mikor a futó csillag szétpattan az égen. Mikor a szája mosolygásra hasad, villogó fogaival, olyan az, mintha a rózsás menyország nyilna meg, s ezen a nyiláson nézne ki két sor nevetô ördög: a fehér fajtából.

Amíg a szobában volt a leány, addig nem is látott mást az úrfi, csak ôtet. Csak azután nézegetett széjjel, mikor ôt kiküldte az anyja.

 No Szaffi! ugorj! hord fel a vacsorát!

Hord fel! ugyan miket?

De alig akart annak vége szakadni. Volt ott sült malac, pogácsa, lépes méz dióval, ostyepka, marcafánk  s hozzá pompás ménesi bor, amilyent csak a fejedelmek isznak, egész csobolyóval.

Boszorkányság mindez! Nem megy ez másként, mint ördög hírével! Aggódék magában Jónás úrfi; de Szaffi olyan szépen kinálta, hogy nem állhatott ellent, próbát tett a borral, felemelte a poharát, s ráköszönté ezzel a szóval: áldja meg az Isten, aki adta!

(Jól tudá, hogy az Isten nevének említésére a boszorkányok egyszerre varasbékává, az ételek fürészporrá válnak, s aztán nagy megnyugtatására szolgált, hogy minden úgy maradt, ahogy volt. Talán mégsem azok hát?)

 De pompás lakomát csaptál, jó Cafrinka  mondá, mikor végre megtörlé a száját a damask kendôvel.

 Vártalak, pirincecském. Tudtam, hogy ma megjössz. Aztán a cigányasszony megkap mindent, amit kiván. Ne félj tôle; csak nyúlj hozzá! se nem loptam, se nem varázsoltam; helyembe hordják ezt. A bolondok, akik egy kis észt kérnek tôlem kölcsön. A királynak a jobbágyai az okosak; az enyéim a bolondok. Több népem van, mint a királynak. Több hatalmam van, mint a püspöknek.

 Jövendôt is tudsz mondani?

 Az a tudományom.

 No hát vesd ki az én jövendômet. Nesze; neked adom az anyámnak a kártyáit: az nagyon is értett hozzá.

 Tudom én azt, édes pirincecském. Jól ismerem az anyádat. ő volt közöttünk a barjaktár.*De nagyon nagy örömöt hoztál hozzám, mikor az ô kártyáit elhoztad. Mert azok a hétszer igaz kártyák.  Takarítsd el az asztalt, Szaffi!  A legelsô szerencsét teneked hadd vessem ki az anyád kártyáival.

Cafrinka minden kártyalapot egyenkint megcsókolt, amikor kirakta; s mikor végignézett rajtuk, összecsapta a kezeit.

 No neked ugyan csoda szerencse áll, pirincecském!  Nemsokára meg fogsz házasodni. Amit a feleséged a menyegzô éjszakáján álmodni fog, azt mondasd el magadnak: mert az az álom beteljesül, s akkor te olyan gazdag ember fogsz lenni, amilyen az apád volt; még annál kétszerte gazdagabb. Hires, nevezetes nagy úr lesz belôled.

No már ennél jobb szerencsét nem is kívánhatott magának Jónás úrfi. Hisz az anyja is mindig mondta neki a kártyából, hogy gazdag fog ô még lenni, csak hazakerüljön; de ilyen jól még sem tudta kirakni;  amit a kis feleséged elsô éjjel álmodni fog!  De hát hol van az a kis feleség?

 No de már most ideje lesz a lepihenésnek  mondá Cafrinka. Késô az idô már. A kastélyodba ne menj mára. Ott nem találsz egyebet patkánynál, még csak szalma sincsen, amire lefeküdjél. Maradj itten nálam, én jó ágyat vetek: itten alszol a leányom mellett.

Jónás úrfinak valami lôtt a szívébe erre a szóra. Talán nem is egészen ijedtség;  de mégis olyanforma. Azt gondolta: ej ha! ez a cigányasszony most mindjárt hozzám is akarja adni forrójában a leányát feleségül!. Mert ahhoz még nagyon ártatlan lélek volt, hogy valami másra gondolhatott volna.

A varázslónô pedig úgy olvasott az arcáról, mintha rúna könyv volna. Elnevette magát.

 No csak sírva ne fakadj ijedtedben, pirincecském, nem úgy lesz az, ahogy te gondolod; a Szaffi alszik a banyakemencében belôl, te pedig alszol a banyakemence felett kívül: egymás mellett; de közbül a kályhafal. Mert látod, ez az egész ház olyan nedves, nyirkos: hogy az egyetlen száraz hely benne a boglyakemence, amit befűtünk mindennap. Te alszol fent, Szaffi alant: csak a fejedet a sut felé fordítsd, mert ha két ember egymás mellett, fal közöttük, ellenkezô feje alját csinál, egyik sem tud egész éjjel aludni.

Ezzel az eléje térdeplô leányát megimádkoztatta; elmondatta vele a miatyánkot, mégpedig nem visszafelé: a végmondást sem hagyatta ki belôle; szabadíts meg a gonosztól, amibôl Jónás úrfi azt a megnyugtató tudatot szerezhette, hogy ez a leány még nem boszorkány. Sôt, maga az anya kötötte fel neki a nyakára a pászma veres selymet; ami a leányokat a rossz igézettôl megôrzi.

Azalatt a fekete macska is bejött, láthatta Jónás, hogy ez és a Szaffi csak egy név, de két különbözô állat.

Azután ô felfeküdt a kemence padjára, ahol jó langyos meleg volt: jobb, mint akármi tollas nyoszolyában, s ott el is aludt csendesen. Álmában úgy tetszett neki, mintha az a leány, aki ott mellette fekszik, közbe egy arasznyi fal  valami bűbájos nótákat énekelne; a minek csupa édesség a verse is, a nótája is. Mikor fölébredt, a verset elfelejtette, hanem a nóta ott csengett akkor is a fülében.

Az eladó leány

Másnap korán hajnalban felkereste a lovát Jónás úrfi: ott legelt az valahol a kastélykertben; nem látott az soha, se abrakot, se istállót; ôrizôre sem volt szüksége: nem messze tôle hevert egy agyonrúgott farkas. Jónás úr megveregette a bozontos nyakát, szájába kapcsolta a zablát, s megszorította a hevederét: aztán felült a hátára; amerre száraz földet látott, elindult. Út nem volt sehol.

Nekiindult feleséget keresni. gy volt az a régi jó idôkben. A leányokat nem hordták össze bálba, hogy ott válogassanak belôlük a házasulandók; hanem ezek vették nyakukba az országot, sorra járták a kastélyokat, nem titkolták, hogy leánynézôben járnak; ahol megtörülték a széket köténnyel, mielôtt leüléssel kinálták, ott sejthették, hogy szívesen láttatnak; ahol kását fôznek ebédre, ott tudták, hogy ez a kitoló kása, s odább mentek. A felnôtt leánynak mindenütt eladó leány volt a neve.

Micsoda falú ez, be fakó!

Nincsen benne vendégfogadó;

De van benne szép lány eladó!

Jónás meglátott egy tornyot a távolban, arrafelé tartott. Közbeesett egy nádas, bátran nekivágott, belegázolt; mikor már jó messze benn volt, egyszerre csak puskaropogást hall. Ki mer itt lövöldözni az én uradalmamban? Odarugtat. Hát egy egész nagy vadásztársaságot talál a nádasban, mely tíz csónakban egész kedvvel lövöldözgeti a kacsákat. A vezércsónakban egy cifra egyenruhás katonatiszt ül, aki németül kommandéroz. Jónás úrfi nem sokat tétovázott, hanem beleugrott a mély vízbe a lovával, s odaúsztatott a vezércsónakhoz.

 Kassamadiner! Kicsoda az úr?

 Én báró Feuerstein generális vagyok, szolgálatjára  felelt a tiszt úr  hát nekem kihez van szerencsém?

 Én pedig Hamzabassaviczi Botsinkay Jónás vagyok. Ki engedte meg az uraknak, hogy itt az én tilos-omban vadásszanak?

Hahhahha! Az egész vadásztársaság kacagott.

 Hát bizony nem tudtuk, hogy ez a mocsár tilos, s igen szép kacsászat esik benne  felelt a tiszt úr.

 Ez pedig tilalom, mert az én nemesi birtokomon van. Ide azzal a puskával!

 Hogyan van?

 Úgy, hogy megzálogolom az urat. Ha nem adja szépen, mindjárt felfordítom ezt a ladikot.

Nem volt tréfa; de mégis jó tréfa volt. A tiszt úr inkább nevetett, mint boszankodott, amikor a csónakja orrát emelgetô lovagnak átnyújtá a szép duplapuskát.

(Az anyjától hallott hasonló esetet Jónás úrfi az apjáról, amikor az a szomszéd uraságot a tilos vadászatért minden kiséretestül elfogatta: azt hitte, neki is úgy kell tenni.)

 De csak nem fog el bennünket csoportostul?  kérdé a tábornok-vadász.

 Haj! volna csak száz vendégágy kastélyomban, s száz hordó bor a pincémben, mint az apámnak volt: két hétig nem ereszteném ki az urakat.

 Hisz ez derék egy fickó!  mondta a tábornok a kisérôinek.  Hát nemes lovag úr, Botsinkay de Hamzabassavicza: legyünk jó szomszédok; én is itt lakom; és most tisztelje meg az úr az én kastélyomat azzal, hogy legyen vendégem.

 Azt megtehetem.

 No hát legyünk pertu! A puskám neked hagyom emlékül.

A vadásztársaság az ejtett prédával együtt kicsónakázott a mocsár szélére, ott szekerekre rakodtak, s négy lóval továbbszeleltek a gyepen; Jónás úrfi lóháton vágtatott együtt velük. Azután következett egy határ homokpuszta, ott csak lépést lehetett menni. E csendes baktatás alatt ráért a két szomszéd az ismerkedésre. Jónás úrfi úgy ismerte meg Feuerstein bárót, mint egy délceg, daliás gavallért, ki még nem volt negyven éves, s vitézsége által vitte ilyen magas rangra. Szép férfias alakja mellett csupa szikrázó élc volt beszéde, ami kétszeresen kedvessé tette. Beszélt magyarul, törökül, rácul; ami közűl az egyik Jónás urfinak valószinüleg az anyanyelve. A tábornok ellenben úgy ismerte meg Jónás úrfit, mint a világ legegyűgyűbb teremtését, egy igazi parlagi guvatot; akinek még csak álma sincs a világi életrôl, akivel nagyon sok tréfát lehet majd csinálni.

Jónás úrfi mindjárt elsô ismeretségre kitálalta az egész szándékát, hogy ô most feleséget keresni indult; mert ôneki egy cigányasszony megjövendölte, hogy amit a felesége álmodni fog a menyegzôi éjen, ez neki nagy szerencsét hoz: erre pedig sürgetôs szükség van.

 Ugyan kérlek, nincs teneked eladó leányod?

Báró Feuerstein nagyot nevetett rá.

 Nincs, pajtásom. Mert csak tavaly házasodtam.

 Ühüm!  Gondolá magában Jónás úrfi. Hát fiatal menyecske van a háznál?

Nem kérdezôsködött felôle. Tudta, hogy a török nagyurak nem szeretik, ha valaki a feleségeikrôl beszél. Magában elképzelte, hogy milyen szépnek kell lenni annak a Kadinának, akit egy ilyen bimbasi kiválasztott ezer közül?

 Nálam mincs eladó leány! édes cimborám, de a szomszédban, a sugoviczi kastélyban ott van egy neked való kisasszony: igazi gyöngyömadta szép Diána!

 Szép-e?

 Mint egy tündér. Sugár, kevély termet, mint egy tevepárduc!

 Ah! És a szemei is olyan szépek mint a tevepárducé?

 De százszorta szebbek. Fekete szemöldökei csaknem összeérnek!

 Haj! De szeretném, ha egészen összeérnének!

 Ajka olyan piros, majd megcsattan!

 Meg is csattan az hát!

 Aztán az apja éktelenül gazdag: egyetlen leány.

 Micsoda az apja?

 Hát biz az öreg Loncsár nem valami elôkelô nemes, azelôtt disznókereskedô volt, most azonban már földesúr.

Jónás úrfi nagyon fintorgatta az orrát erre a felfedezésre. Mert azt az ember könnyen elfeledi, hogy sajátmaga pojáca, kávésinas volt; hanem azt, hogy az ôsei hetediziglen fölfelé mind nemes urak voltak, azt soha sem felejti el.

 No, majd meglássuk.

A vadásztársaság megérkezett a báró kastélyába, s arra valamennyien tisztelkedni mentek a bárónéhoz. Jónás úrfi is lesimította a haját a két megnyálazott tenyerével erre az alkalomra.

De majd sóbálvánnyá vált ámulatában, amikor a bárónét meglátta, akit csak tavaly vett házastársul az ô daliás szomszédja. Nem ilyennek képzelte ô azt.

A delnô, a milyen kicsiny volt, olyan kövér volt. A két kezét a világért össze nem tudta volna tenni elôl; a feje is épp oly gömbölyű volt, minden elképzelhetô nyak nélkül; az orra és a szemei alig látszottak ki az orcájából. Mikor ment, úgy tetszett, mintha gurulna.

 Hű, barátom!  mondá Jónás úrfi a házigazdának. Iszonyú gazdag lehet ez a te feleséged, ugye?

Ezen aztán, akik hallották, mind nagyot nevettek. A rossz élc eljutott a háziasszony fülébe is; az is jót nevetett rajta, kivált miután a férje megismertette vele az új szomszédot, s azt is elmondá róla, hogy házasodni jár, a szomszédban leányt keres.

A báróné aztán odaülteté maga mellé Jónás úrfit az ebéd alatt. Nagyon szellemes hölgy volt. Olyanok voltak a szavai, mint a hegyes nyilak. Beszélt a környezetéhez németül és franciául: csipôs észrevételeket téve a furcsa fickóra. Azt nem is sejtette, hogy ô mindezt érti; hiszen tolmács volt Sztambulban. őhozzá csak rácul beszélt.

Egyszer aztán azt mondá a báróné Jónás úrfinak.

 Vigyázzon kegyelmed magára, mikor házasodni indul. Ha gazdagot keres, inkább egy ilyen guggonülô kínai bálványt vegyen el, amilyen én vagyok; hogysem egy délceg karcsú tündért; mert a kínai bálványt nem lopják el kelmedtôl, de a bűbájos Diána bizony felrakja kelmednek a homlokára azt a koronát, amivel Acteont elvarázsolta.

Tudta is azt Jónás úrfi, hogy mi az az Acteon. Nem is értette ô, hogy min kacagnak most olyan nagyon? Nem is akart ô semmi gorombaságot mondani erre: csak a filozófiáját fordítá kifelé.

 Deiszen, báróné asszonyom, volt az én nevelôapámnak, a ki zsonglôr volt, egy látványbódéja: abban volt nekünk egy kövér asszonyunk, aki négyszerte kövérebb volt még excellenciádnál is. Allahra mondom: még azt is elszöktették tôlünk egy éjszaka.

Mai világban az ilyen gorombaságért az embert kikergetnék, de a régi módi mellett ez megjárta tréfának: még sokkal inkább felvágta az egót az olyan ember, aki nem engedte magát lecsepülni, hanem visszatromfolt.

A magára maradó férfitársaság aztán együtt maradt tovább mulatni, egy darabig leginkább Jónás úrfi rovására; de késôbb aztán, mikor kártyázásra kerűlt a dolog, a mulatság árát mások fizették meg. Azt nem mondta meg nekik Jónás úrfi, hogy a legszükségesebb tudományt a világon milyen tökéletesen megtanította a nevelôapja: a kártyázás tudományát, ebben tökéletes volt. Az urak azt mondták rá, hogy a bolondé a szerencse. De semmi illetlen paklizáson rajta nem kaphatták.

Ez a mulatság egy kicsinyt segített Jónás úrfi megcsappant tarsolyán.

Arra is kiterjedt Jónás úrfi bölcsessége, hogy mikor az ember ma egy helyen agyonnyerte magát a játékban, onnan jó hajnalban, a kapufélfától véve búcsút, iramodjék odább.

ő bizony nem várt vele, amíg az uraságok tíz-tizenegy óra felé felébredezve kezdenek kiabálni szappan és melegvíz után, hogy a képes felüket megborotválják; hanem amint elsô pirkadásra elkezdték a sárga rigók a kertben kiabálni a mit hoztál fiú-t, azonnal csizmát rántott, lement az istállóba, felnyergelte a lovát, senkinek borravalót sem adott; odábbállt nesz nélkül.

A falu végén a disznópásztortól megkérdezte, merre van Sugovic? Az megmagyarázta neki, hogy amerre a legtöbb disznótúrás van: nem tévesztheti azt el. A szag után odatalálhat.

 Nincs olyan illat a világon, mint a jó friss sertésállás zamatja.

Délre már ott volt Jónás Sugovicon, Loncsár uram kastélya udvarán.

Az is egy olyan régi urától elhagyatott nagy épülethalmaz volt; amit az új gazda  a ki nem tudta egyszerre beletalálni magát a nagy uraságba , csak félig tett lakályossá: a kastély egyik oldalán hirdették a megvakult, porral belepett ablakok, hogy azokban senki sem lakik; a többiek ellenben annál inkább ragyogtak tarka szines üvegekkel.

Loncsár uram a legnagyobbik teremben ült, többi cimboráival együtt, amikor újon érkezett vendégét hozzá bevezették.

ők akkor jártak a vacsora vége felé.

(Nem felejtettem ám el, hogy odafenn az volt mondva, hogy Jónás úrfi délre érkezett meg, azért mégis jól van mondva; ez a vacsora volt: tegnap kezdték, ma végzik. Majd azután az ebédhez ülnek, s annak éjfélre lesz vége.)

A vendégek is mind rác uraságok voltak. Tagjai annak a harmincezer rác családnak, akiket Csernovics Arzén patriárka hozott be magával Szerbiából Magyarországra, a legutolsó török hadjárat alatt.

Azért nem volt ám senki ittas. Mert nem az a részeg ember, aki sok bort iszik; hanem az, aki nem gyôzi.

 No fiam!  kiálta Loncsár uram az új vendég elé, akit hat vadászkutya kisért nagy csaholva végig a tornáczon  hát énhozzám jösz látogatóba, vagy a lányomhoz?

 Bíz a leányodhoz én.

 Hát akkor kotródj, vakaródj, ebanyádba, a cifra szobába. Csak aztán meg ne bánd.

Elég ôszinte volt Loncsár uram, amikor mindjárt elôre megmondta a leánykérônek, hogy vigyázzon magára, amikor az ô leányához akar közelíteni.

Mert furcsa teremtés volt Arzéna kisasszony. (Már a neve is ellentmondás, mert arzen görögül férfi; s amellett gyökszava az arzenikumnak.)

Elôször is körül volt véve mindenféle állatokkal, amik a látogatóknak alkalmatlanságára voltak. Volt egy nagy kutyája, amelyik azt a tréfát csinálta, hogy odatette a két lábát az embernek a vállára, s úgy nézett a szeme közé, kilógó nyelvével lihegve. Amíg ezt igyekezett a nyakáról elhárítani, azalatt odasompolygott hozzá egy vadmacskának született nagy kandur, s az a tíz körmével elkezdte méregetni a lába szárain, hogy milyen magas lesz a jövô télen a hó. S hogy hátulról is ostromolva legyen, odarepült a vállára egy tarka ördög, valami emberi nyelven beszélô görbe orrú madár, s akkorákat sikoltott a fülébe, hogy majd a füle dobja hasadt, s ha ez sem volt elég, megrángatta a huncutkáit.

S jaj volt annak a legénynek, aki csak fel is szisszent; a tündéri szép Arzéna annál jobban kacagott rajta.

S jól illett neki a kacagás: minden porcikája arra volt teremtve, hogy nevessen; kigyózó szemöldökei, karbunkulus szemei, göndör haja, gyöngén pelyhezô felvetett ajka, gödrös arca, álla; egész teste nevetett vele. Tudja ô ezt jól maga is; azért is volt mindig azon, hogy bolondot csináljon az emberbôl.

Hanem Jónás úrfi már az állatoknál megmutatta, hogy mi lakik benne. Menazséria körül nôtt fel; farkast, hiénát, még kigyót is tanított táncolni. Az elsô szavára úgy megjuhászodott kutya, macska, papagáj, hogy az egyik a lábához feküdt, a másik az ölébe, a harmadik a vállára, s szundikálni kezdtek. Azoknak ott fel nem szabad kelni, amíg ô meg nem engedi.

Arzéna törökösen ült a kereveten, a lábait maga alá szedve, amikbôl csak egy igazgyöngyökkel és rubintokkal gazdagon hímzett papucs volt látható; fején párta volt, aranypénzekkel kirakva; a keblét hét sor arany pénzfüzér takarta.

Igen szívesen fogadta a látogatóját, amint az megnevezte magát, s odaülteté magával szemben egy hímzett bôrpárnára, s aztán parancsot adott a legyezô cselédjei egyikének, hogy hozzák rögtön a csemegét. Rácoknál az a legelsô, amivel a vendéget fogadják.  Hanem Arzéna kisasszonynak nagyon furcsa izlése volt csemegék dolgában. Amit egy nagy fedeles ezüsttálban felhoztak, az nem volt más, mint eleven cserebogár. Amint fölemelte a tál födelét, mindjárt kivett belôle egy ilyen népdalba való bogarat, leszakítá a fejét, s egész deliciával kezdte ropogtatni a fogai között: ez nekem a legkedvesebb csemegém, tessék Botsinkay uram!.

A megkinált vendégnek ilyenkor rendesen a hideglelés állt a hátába, s elzöldült az undortól: de Jónás úrfi egész készséggel markolt bele a tálba, s csak úgy tömte az eleven bonbonokat befelé.

Arzéna nagyot bámult rá.

 Hát kegyelmed is szereti a cserebogarat?

 Pompás valami ez! De még ha a sáskát megkóstolná a kisasszony! Az még a valami!

S aztán beszélt neki annyi mindenféle bogarakról, lárvákról és fertelmes kukacokról, amiket az ázsiai és afrikai civilizált népek inyencségül lakmároznak, hogy elvégre maga a kisasszony kérte, hogy ne mondja már tovább: elég lesz ebbôl ennyi. Inkább igyanak rá egyet.

Az italt pedig, hogy más országban jégbehütve hozzák fel, úgy ô nála kis ezüst katlanban felforralva hozták, hogy csak úgy buzgott; alant az edényben izzó parázs volt: úgy merített belôle Arzéna kanállal s tölté a vendége serlegébe: tessék, igyék kegyelmed!. De még azonkívül is úgy meg volt az az ital fehér borssal erôsítve, hogy gyönge szívű ember, amint egy kortyot leszalasztott belôle a torkán, majd a lelkét prüszkölte ki tôle.

Jónás úrfi nagy gyönyörüséggel szürcsölgette biz azt.

 Fölséges egy ital!

De hogy még jobban érezzék a zamatját, kivett a katlanból egy égô parazsat, és azt is lenyelte utána.

Arzéna kisasszony kezdte észrevenni, hogy mesterére akadt. Az egész lakoma mind ilyen veszedelmes fogásokból állott: piros paprikákat hoztak, keserű mandulával töltve, s lánggal égô krampampuli, amibe mazsolát, fügét dobáltak, s abból halászták ki: úgy ették meg égve. A végén azt mondta Jónás úrfi, mikor az izlandi zuzmóval kevert feketekávét megitatták vele, hogy most még csak egy kis arzenikum volna az asztalon, hogy a kisasszony nevének tiszteletére azt is a kávéjába hinthetné.

Ezután a lakoma után pedig kártyát hozatott elô Arzéna kisasszony, s felhivta Jónás úrfit egy kis gyenge halbercvelvire.

Hogyne állt volna rá? Aranyban játszottak. Jónás úrfi engedte Arzéna kisasszonyt nyerni. ő volt a bankadó. Gondolta, ezzel kedvét lehet lelni a kisasszonynak. Aztán megint a kisasszony adott bankot. Jónás bég észrevette, hogy a kisasszony ért a csaláshoz. Hát ezt is megengedi az ember azért, hogy kedvét keresse. Hanem aztán, mikor a kisasszonynak folyvást sikerül a csalás, kezdi kinevetni az áldozatát, s még gúnyolódik vele.

 No megállj!  mondá magában Jónás úrfi , ha csak az kell, hogy ki tud jobban paklizni?

Egypár forduló után Jónás úrfi elnyerte a bankot.

Akkor aztán Arzéna kisasszony tűzbe jött: erôltetni akarta a szerencsét, lassankint minden pénzét elvesztette. Még jobban nekihevült; lekapcsolta nyakából a hét sor aranypénzt; azt tette fel. Az is odaveszett. Hiába folyamodott minden csalási furfanghoz: Jónás még nagyobb mester volt ebben. Utóbb feltette a kártyára a pártáját: az is a Jánosé lett. Egész halmaz arany állt már elôtte. Ekkor Arzéna kisasszony egész nekiveresedett arccal kiáltá: áll az egész bank!, s azzal lerántva lábáról az egyik hímzett papucsát, odaveté az asztalra.

 Tartom!  mondá Jónás úrfi, s aztán egész mosolyogva nézegetett Arzéna arcára, amíg a kártyát osztá: úgy, hogy ebbôl a tekintetbôl megérthette Arzéna a szándékát; ezt a játékot meg hagyta neki nyerni. A kisasszony visszakapta az egész veszteségét! Jónás bég odatolta eléje az egész aranyhamazt, a kis papucsot azonban elébb megcsókolta, amiért Arzéna kisasszony a papucs talpával a körmére koppantott.

 Hogy merte kegyelmed megcsókolni, ami nem a magáé?

Hanem aztán mégis oly kegyes volt, hogy odaültette maga mellé ugyanarra a kerevetre, s nargilékot hozatott, s aztán úgy pipáztak együtt, egymással szemközt fordulva ketten, a kerevet vánkosaira vetve hátra a fejüket, s vetekedtek benne, hogy melyik tud szebb karikát fujni a füstbôl?

Arzéna kisasszony aközben folyvást tartotta mesékkel Jónás úrfit; rémséges, kísértetjárta, rablógyilkosságtól borzasztó meséket, amik mind nagyon alkalmasak arra, hogy valakinek az éjszakai álmát elrontsák.

Jónás úrfi pedig erôsen hitt a kísértetekben és a boszorkányokban.

Aztán mentül jobban bealkonyodott, annál ijesztôbb regéket suttogott Arzéna vendégének, s mikor már jó sötét volt a szobában, akkor bizalmasan közlé vele, hogy ez a kastély, amiben ôk laknak, szintén ilyen kísértetektôl lakott elátkozott hely. A hajdani várkisasszony, aki menyegzôje napján halt meg, kísért a szobákban, s valahányszor valami kérô jön a házhoz, annak éjfélben megjelen, mindenféle pokolbeli ijesztô zaj mellett, odamegy az ágyához, rálehel a fejére, s ahol az a lehelet érte, reggelre tiszta fehérré ôszül egy tincs haja a fiatalembernek. Ezért nem is mennek a vendég urak éjjel a szobáikba aludni, hanem együtt mulatnak az ivószobában, s csak a harmadik kakaskukorítás után feküsznek le. Már tudniillik az olyan urak, akik lánynézôbe jönnek ide.

 Én pedig leánynézôbe jöttem  mondá Jónás úrfi.  Az ivók közé azonban nem megyek, mert inni nem tanultam: abban nincsen tudományom. Tehát majd csak ott aluszom, ahol a szép kísértet jár.

 Kegyelmed talán nem hiszi, hogy a sirava valósággal itt jár a kastélyban?

 De nagyon hiszem. Csakhogy én tudom, hogyan kell vele beszélni.

 Hát hogyan kell? Mondja meg, igen szépen kérem.

 Hát megfordítva!

 Megfordítva? Hogyan megfordítva?

 Nem tudom jobban megmagyarázni. Megfordítva!

Éjfélre válván az idô, Jónás bég elment lepihenni abban a nagy puszta szobában, ahol ágyat vetettek a számára.

A kardja, puskája (amit Feuerstein bárótól vett el) oda volt téve az ágya mellé.

Mikor az éjfélt ütötte az óra: egyszerre nagy zsivaj riasztja fel, mindenféle álltai hangok, bömbölés, visítás, ördögök röheje.

Nosza, felkapja a puskát: akkor veszi észre, hogy az a csô végig tele van öntve szurokkal; rángatja a kardját, az meg nem jön ki a hüvelyébôl, meg van babonázva.

Azután jön az, hogy láthatatlan kerekek gördülnek végig a szobájában, lánc-csörömpölés hangzik körülötte, s mintha patkós macskák nyargalnának végig csapatostól.

Mikor ez is elmúlik, kísértetes nyögés támad a tornácban, feltárul az ajtó és sírbolti világosság dereng át a sötéten. Jónás úrfi egy hosszú fehér ruhába öltözött hölgyalakot lát lassú csoszogással közeledni, akinek a fejét köröskörül leomló menyasszonyi fátyol takarja. A nyakából vékony ezüstláncz csügg alá, egy nagy világító kô, ami a sötétben magától sugárzik: az derengeti ezt a sírbolti világot.

Jónás úrfi tudta azt nagyon jól, hogyha a meglátogatott férfi olyan erôs szívű, hogy nem retten meg a kísértô alaktól, aztán bátran odamegy hozzá, és felveti a fátyolt a fejérôl, hát egy csont koponyát lát meg alatta, s akkor aztán a réműlettôl igazán ónossá válik. Ennyi ismerete volt neki a túlvilági dolgokról. Ellenben boldogult édesanyjától megtanulta azt, hogy ha kisértet jön ellene, azzal hogyan kell beszélni. Szemközt kell menni rá; csakhogy megfordítva: nem a talpaival, hanem a tenyereivel a földön, s a fejével lefelé.  Nem minden ember tudja azt megcsinálni: de Jónás úrfinak ez volt a kenyere nagy idôn keresztül.

Nosza hirtelen a két tenyerére vetette magát, s a talpaival az ég felé, elkezdett a tenyerein lépegetni a kisértô lélek felé.

A kisértô lélek erre a fogadtatásra nem volt elkészülve.

Amint a halandó embernek a két sarkát látta maga elôtt a levegôben billegni, egészen megkonfundálódott; nem jött elôbbre.

Jónás úrfi viszont lefelé lévén fordítva a feje, megpillantá a szemeivel a kisértô lélek fehér uszálya alól kikandikáló papucsokat: azok voltak a szép igazgyönggyel és rubinttal kivarrottak.

 Ohó! Ezt a papucsot én már láttam.

Azzal az egyik papucsot megkapta a markával, lerántá a kisértet lábáról, s hirtelen hátrafelé vetve bukfencet a levegôben, a talpaira állítá magát.

A kisértô lélek pedig nagyot sikoltva megfordult, s a félpapuccsal a lábán elszaladt, a szobákon minden ajtót becsapkodva maga után.

Jónás úrfi köszönte a megboldogult édesanyjának, hogy lám milyen jó tudományt hagyott rá!

Másnap korán reggel felkelt és lement sétálni a kastély kertjébe. Már ott találta Arzena kisasszonyt. Virágokat szedegetett s bokrétákat kötözött.

 Kinek a számára lesz az a bokréta?

 A kegyelmed számára.

De egészen át volt változtatva a kisasszony. Szelid volt, mint a tej, és szemérmetes, mint a tiszta víz. Alig bírt ráismerni Jónás úrfi.

 Az éjjel meglátogatott ám a kastély kisértete.

 Tudom.

 Ott is hagyta nálam az egyik papucsát.

 Jól tette.

 Most én oda akarok menni Loncsár uramhoz, s ajánlatot szándékozom neki tenni, hogy én megszabadítom a kastélyát attól a félelmetes kisértettôl.

 Tegye azt kegyelmed.

 De csak úgy tehetem, ha a szép Arzéna kisasszony is támogatni fogja kívánságomat.

 Bizonyos lehet felôle.

 No hát, mihelyt kialussza magát Loncsár apó, megyek hozzá, s elôadom a könyörgésemet.

Addig is azonban felhívta magához Arzéna kisasszony Jónás úrfit reggelizésre.

Ezuttal azonban egész okos megennivaló dolgok kerültek az asztalra, ahogy más rendes háznál szokták; válogatott ízes körömfaladékok; s italnak friss tej, meggyvíz és almabor.

 Hát ma nem eszünk cserebogarat?  kérdezé Jónás úrfi.

 Csak tréfa volt az: arra való, hogy kitudjam a szivének az erejét. Bocsásson meg érte!

Arzéna kisasszony egyszerre csupa hajadoni alázatosság lett. Még az alkalmatlan házi fenevadak sem voltak körülötte, azok helyett egynehány galamb repkedett, turbékolt a szobában, amikrôl Jónás úrfi elsô látásra felismerte, hogy azok postagalambok. Fehér a testük, fekete a fejük. Egy-egy leszállt Arzéna vállára, s a leány azzal enyelgett.

És azután beszélt igen okos dolgokról Jónás úrfival. Elmondá neki hosszasan, hogy mi az oka annak, hogy az ô birtoka most víz alatt fekszik. Azt is elmondta neki, hogy ezen a bajon hogyan segíthetne, az elrontott vizigátak helyreállításával. Tanácsolta neki, hogy evégett is egyezkedjék ki az ô apjával, mint felsô szomszéddal, aki a vizeket ráereszti; mert szükséges, hogy a birtokát ismét jó rendbe hozza. Jónás úrfi ebbôl a beszédbôl meggyôzôdhetett afelôl, hogy Arzéna kisasszony egész komolyan óhajt az ô felesége lenni, s hogy kapitális asszony fog válni belôle!

Alig várhatta, hogy eljöjjön az a reggeli óra, amelyben Loncsár urammal beszélhet: ami ha váratott is magára, de egyszer csak mégis, no ha délfelé is, de megvirradt.

Csakhogy Loncsár uram addig szóba nem áll senki fiával, amíg felébredvén pipára nem gyújtott. Azt meg azután nem kivánhatja tôle senki, hogy a pipáját ki hagyja aludni. Addig meg nem szólal, amíg azt ki nem szítta. Akkor meg azt feleli a leánykérésre:

 No fiacskám, erre imádkozzunk elébb egyet!

Imádkozás annyit jelent Loncsár úrnál, hogy egy szűk nyakú üveg pálinkát kiüríteni.

Jónás úrfi hiába szabadkozik, hogy ô már imádkozott ma, aztán meg az ô vallása szerint nem is szokás így imádkozni: nincsen kegyelem! inni kell.

Ha meg aztán az ember az elsô poharat kiitta: akkor a másodikat ki kell inni a barátságért, testvériségért; arra aztán következik a csókolódzás. Jónás úrfi hiába protestál, hogy ô nem szereti a férficsókot: neki nem az apja kell, hanem a leánya! No hát igyál a szép leányért! Ha nem issza ki, a gallérjába töltik, vagy megkeresztelik vele. Akkor meg aztán lehetetlen rá nem kezdeni a danolást: Valahányszor az oláh, mondja szinetátye! Ennek a nótának pedig hetvenkét verse van. Nem lehet az öreggel egy okos szót beszélni errôl a kérdésrôl, hogy adja-e a lányát?

 Maradj itt a vajas hétig  mondja Arzéna a nyugtalankodó udvarlónak. (Már annyira vannak, hogy tegezik egymást). Akkor az öregnek egész héten bôjtöt kell tartani.

Tehát megvárta ott a vajas hetet, s különösen a három olajos napot.  Hiszen nem lehetett ez alatt semmi panasza a várakozás ellen; az egész nap turbékolással telt le; választottja csupa jóság volt iránta: minden kézszorítását visszaadta, sohajtozni is segített neki: csakhogy éppen megcsókolni nem engedte még magát; mind csak azzal biztatta, hogy holnap!

Végre a várva várt keserves bôjti napok is elérkeztek: amikor Loncsár urnak minden vendége hazatakarodott; otthon pedig nem ettek egyebet, mint olajos babot, meg kemény tojást. Ekkor egészen kijózanúlt a kegyes atya.

Csakhogy az ilyen napon meg nagyon rossz kedve volt. Senkinek a pofája sem tetszett neki. Nagy fanyalogva végighallgatta Jónás úrfi leánykérô beszédét, nagyokat nyelve közben, mintha száraz hal volna, s mikor mindent jól megértett, azt is, hogy a kisasszony is beleegyezett már a hozzámenetelbe, akkor azt mondá neki, összevissza fintorgatott ábrázattal:

 Hát üsse part! Kutya bánja! Egyik huncut olyan, mint a másik. Azt szeretem, hogy olyan jó cincár pofád van. Hát vedd el a leányt, köss követ a nyakadba, ugorj a Bégába; bánom is én! Majd visszaadnád még, ha a tied lesz. Hanem én csak egy föltétel alatt adom hozzád a leányomat. Ha énnekem báróvá fogsz lenni.

 Báróvá?  hebegé Jónás úrfi.  Ugyan hogy legyek én báróvá?

 Hát az a te dolgod. Csak úgy osztogatják most a grófságot, báróságot. Fogj magadnak egyet ott, ahol más. Ha tudott egy Beleznay gróffá lenni, egy Grassalkovics herceggé lenni, miért ne lehetne egy Botsinkay báró? Próbáld meg! De én a leányomat máshoz nem adom, mint báróhoz. Vedelj meg!

 Megvedleném biz én szívesen, csak tudnám, hogy kell elhullatni a hollótollakat, s aztán pávatollakat szedni fel a helyébe.

 Űs te piszlicsár! ha még azt sem tudod! Hát van-e pénzed?

 Pénzem?  hökkent vissza Jónás úrfi. Erre a kérdésre nem is igen volt elkészülve.

 Sok pénzed! Hát csak nem vagy ágrólszakadt, vagy mi? Ha egy Loncsárnak a leányát akarok elvenni, csak nem vagy talán kápsáló diák? Mi volt az apád?

 Hogy az én apám mi volt?  pattant fel erre Jónás úrfi, s egyszerre fölébredt benne a nemesi büszkeség.  Úr volt! Nemes úr volt! Még a hetvenhetedik öregapja is az volt.

 No hát akkor kincseket is hagyott rád?

 Hogyne hagyott volna! Ezüsttálból aranykanállal evett nálunk minden vendég! S ebéd után magával vihette az evôeszközét minden ember: olyan szokás volt.

 De azért maradt is?

 Micsoda? egy pince, tele aranynyal, egy másik tele ezüsttel, egy harmadik karbunkulussal, meg gránát gyöngyökkel! Hordók! Hordók befenekelve, tele pénzzel; nem is számlálják, hanem mázsával mérik! Hogy nekem van-e?

Ezalatt a nagy hencegés alatt észre sem vette Jónás úrfi, hogy lassankint felgyülekeztek az újra érkezett vendég urak, s a cifra gyékényen a fal mellett letelepedének s pipára gyújtának, úgy mulatták magukat az ô hallatlan nagy sulyokhajigálásán.

Egyszer azonban egyike a vendéguraknak egy kis ostoba pofájú parasztgyereket tuszkol elôre, s uszogatja a hetvenkedô leánykérô úrra, míg az csakugyan vérszemet kap s oda mer hozzá sunnyogni, s mikor az legjobban számlálgatja, hány arany bokállyal, hány vert ezüst vederrel bôvelkedik az ô kincses háza, megrántja hátulról az öve kantárját s azt mondja: hallja kee!

Jónás hátratekint, s meglátva az alkalmatlankodó kicsi tökmagzacskót, el nem tudja gondolni magában hirtelen, hogy hol látta ô ezt már valahol az életben, de bizonyos, hogy látta.

 Hát teneked mi kell?

A gyermek nagyot nyel, s felszíja az orrát, s aztán belehuzza magát a szűrkankójába az orra hegyéig, mintha ottan nagyobb biztosságban érezné magát; s onnan kezd elôbeszélni.

 Hallja maga, izé! azt izeni keednek a botsinkai plébánus, hogy hát má azt a két kanalat mikor adja vissza?

 Hát te micsoda bolond vagy?  förmed reá Jónás, haragba hozva.

A rác vendégurak elôretaszigálták a sekrestyés fiút, s biztaták, hogy ne féljen semmit. Nem is hagyta az magát.

 Dejszen ne tegye keed magát, mintha sohse látott volna! Három faluban kerestem már keedet sorba, hogy hová lett a két ezüst kanálval! Csakhogy rátaláltam. Adja keed vissza szépen!

Jónás úrfi méltóságán alulinak tartá egy ilyen ripôkkel disputába elegyedni, s elbocsátó kézmozdulattal kisérve, ilyen választ adott neki:

 Csak eredj fiam vissza a tisztelendô úrhoz, és mondd meg neki, hogy én semmiféle kanalát sem hozám el, amivel ebédeltünk: ott vannak azok, csak keresse, és rájuk fog találni.

A ministráns gyereknek azonban volt nagy bátorsága.

 Dejszen, azt mondta a plébánus úr, hogy keed lopta el aztat!

Erre a szóra aztán feldült a türelem köcsöge Jónás úrfi kebelében: kikapá a légycsapót Loncsár úr kezébôl, amivel az az alkalmatlankodó legyeket justifikálá vala, s megrohanta vele a ministráns fiút, aki is a püfölés elôl ordítva szalada ki a szobából végig a folyosón, és ki a kapuig, ameddig Jónás úrfi folyvást verte a hátát, neki pedig viszont valamennyi agár és kopó kapkodott az inához, utána rugaszkodva.

Egészen elromlott vele a leánykérése.

Csak az a fácit maradt meg belôle, hogy ha leányt akar kapni, elébb kerítsen magának egy báróságot.

Ezzel a válasszal nagy szomorúan kullogott vissza Jónás úrfi a szive választottjához, s elmondta neki, hogy az öreg beleegyezett ugyan a házasságukba; de milyen görög kalendárium-ot gondolt ki hozzá határidônek: a nagy heccet a ministrans gyerekkel el is hallgatta.

 Gondoljunk ki valamit  mondá Arzéna.  Nincs valami ismerôsöd, aki az udvarnál bemutathatna?

 Ismerôsöm?  kutatá Jónás; s elgondolkozott, ki volna az? A botsinkai pap? az nem válik be. A Cafrinka cigányasszony? Ez se lesz alkalmas.  Megvan! Itt van Feuerstein. Ezzel már jó barátok vagyunk. Megkisértem!

Azzal nem mondott többet, hanem szépen búcsút vett Arzénától, lovat nyergeltetett s nekiindult a világnak, azzal a homályos szándékkal és határozatlan képzelôdéssel, hogy vajon hogyan lehetne, akár lesbôl, akár cserkészetbôl egy báróságot lôni?

A lova fejét arra fordította megint Feuersteinék faluja felé. Délre el is ért a határig: ott látott egy szép lóherevetést; nem állhatta meg, hogy a lovát meg ne kapassa benne egy kicsit. Maga leült addig a garádra.

Hát egyszer lát a levegôben egy galambot repülni, a mit egy nagy kánya üldöz. Ráismert, hogy az postagalamb.

Volt neki valami titkos tudománya, hogyha az ember valami sziszegô fütyülést hallat, hát arra a légben repülô kezes galamb egyszerre bukfencet vet, s oda száll le a csalogató ölébe. Sok galambot elcsízelt ô ezzel a mesterséggel gyerekkorában.

Most is sikerült. A hívogatott galamb egyszerre oda szállt le a légbôl az ölébe: a kánya elkóricált másfelé.

S csakugyan jól sejté. A feketefejű fehér galambnak a szárnya alá egy levélke volt kötve. A levél Feuerstein bárónak volt címezve.

Soha se hallott arról Jónás úrfi semmit, hogy más levelét elolvasni nem illik; kivált mikor le sincs pecsételve. ő bizony felnyitotta.

De egyelôre nem sok hasznát vette ennek az elkövetett bűnténynek; mert az a levél németül vala irva; ezt az egy nyelvet pedig Jónás úrfi nem érté. Hanem azért gondolt ki valamit, mert nagyon kínozta a kiváncsiság; elôvette a tarsolyából az irószerszámjait, s az imádságos könyvének a hátuljára betű szerint lemásolá az egész levélke tartalmát. Majd talál ô ki valami módot, ami által ennek az értelmét kisüsse; azzal a levelet megint odaköté a galamb szárnya alá, megcsókolgatta a kis postásnak a ragyogó szemeit, azzal felhajította a levegôbe, az szárnycsattogtatva repült tovább.

A báróság hétféle próbái

Ezután csak folytatta az útját Jónás úrfi Clarissendorf felé. (Abban az idôben ez volt a neve annak a bánáti falunak, a rácok Hajdúcisának hítták, a magyarok Ludasnak, a törökök Majdánnak.) Új néppel volt az most megtelepítve; mecklenburgiakat hoztak bele, akiknek a császári kormányzó kész házakat építtetett, bebútorozva, konyhaedényekkel ellátva, kamaráik élelemmel, istálóik háziállatokkal megtöltve (még macskát is kaptak); a szántóföldeiket bevetteté, nekik csak aratni kellett. Ilyen német csángónak ugyan jó volt lenni.

A Feuersteinék lovagkastélyában már elôkészülve várták a mulatságos vendéget; trombitatussal fogadták, mikor megérkezett, s a báróné és a báró egész a lépcsôtornácig lejöttek eléje, olyan nagyon megtisztelték.

Ezúttal is díszes nagy társaság volt együtt a kastélyban: pompás öltözetű és fényes egyenruhájú urak és úrhölgyek, kik között Jónás úrfi azáltal tűnt ki leginkább, hogy ô volt a legkopottabb. Biz ôneki eddig soha sem volt még két öltözô ruhája egyszerre, hogy az egyiket levesse, a másikat felvegye; inget is csak egyet tartott, azt maga mindennap kimosta este, s reggel felvette tisztán. Ezt úgy tanulta az anyjánál otthon. Azért nem volt csoda, ha azokon a helyeken, ahol még azt is megbírálják, hogy kinek milyen szélesre van kötve a cipôje csokra, s hogy a mellénye kihajtásán szabályszerű aranycsipke van-e, avagy csak alsóbbrendű zsinórzat? a módis uraságok csufondároskodásra tartották ezt a fakó uraságot. Az ilyet az az istenesebb, aki jobban megtréfálhatja.

A méltóságos asszony emellett abban a gúnyos kitüntetésben részesíté, hogy az ô karján jelent meg a teremben, s midôn helyet foglalt a diványon, megengedé Jónás úrfinak, hogy odatámaszkodjék közvetlenül az ô háta mögé. Úgy bánt vele, mintha különös kiválasztott kegyence volna.

A fényes társaság között volt egy bécsi kókler; holmi ezermesterféle, amilyent akkor minden úri háznál tartottak. Ezt úgy hítták, hogy meister Pumpernickel.

A kókler ezuttal kelet indiai mágusnak volt felöltözve, hegyes süveggel, hosszú palásttal, amire a zodiákus jegyei voltak kihímezve. Horoszkópot csinált, jövendôt mondott belôle. Az akkori sarlatánok módjára keverte a beszédében a németet, franciát, olaszt, rácot, még a magyart is. Jónás urfi mindent értett belôle, csak a németet nem. Meister Pumpernickel legelôször is az új vendéget kivánta varázstudományával kitüntetni: miután a hölgyeknek már sorba jövendôt mondott a tenyereikbôl, kinek-kinek a saját tetszése szerint.

 Ah, signore Botsinkay, lo prego, geruhen sie a félkesztyűjét lehúzni a kezérôl.

Kesztyűje azonban Jónás urfinak soha sem volt: hanem az igaz, hogy a keze olyan barna volt, hogy azt irhabôrnek is el lehetett nézni. De ez a gonoszkodás egy cseppet sem hozta zavarba. Teljes kevélységgel mondá, odanyújtva a barna tenyerét a kóklernek: magyar nemes nem szokta a kezét kesztyűbe eldugni; mert az mindig tiszta!.

A báróné tapsolt a mondásnak: a többiek meg nevettek.

Meister Pumpernickel végighúzgált az ujja hegyével az eléje nyújtott tenyér vonásain, s aztán az orra hegyére téve a mutatóújját, úgy jósolt belôle.

 Magának cher enfant, áll egy igen jó partie, una fata, aki magát éperdument lyubija. Tantummodo van egy schweres obstacle, a zsupane de padre nem csinálik lakodalom, dumque ficsor nem csinálik magát báró.

Jónás urfi elámult. Ez már csak mégis varázslat! Hogy tudhatja ezt az ô titkát ez a boszorkánymester, amit ô még senkinek sem mondott el, csak Arzénának? S hogy elôzhette ez meg az ô idejövetelét?

Könnyenhívô és nyíltszívű kedély volt. Azt hitte, hogy mindazt a gratulációt, ami erre a jóslatra következik az úri társaság részérôl, egészen komolyan kell venni. Ezek neki mind jóakarói. Csak egy kis faggatás kellett hozzá a báró részérôl, hogy elmesélje rögtön az egész szerelmi történetét a vadonszép rácleánnyal; egész odáig, hogy most már nem áll a boldogságának semmi az útjában, csak az a nehéz föltétel, amit az apa kötött a beleegyezéshez: hogy legyen elébb báróvá. ő bizony nem tudja ennek a módját. De hát azért jött éppen ide, hogy azok által, akik már ezt tudják, útbaigazíttassa magát.

 Nagyon jó helyre jött kegyelmed  monda a bárónô, intve a körüllevôknek, hogy komolyan viseljék magukat, s belenevetéssel el ne rontsák a jó tréfát.  Mi vagyunk a legjobb barátai, akik bizonyára mindenben elômozdítandjuk a dolgát, hogy a báróságot megnyerhesse. Mert aki ezen rang elnyerése után vágyik: annak hétféle próbát kell letenni majd az udvar elôtt.

 Leteszem én, ha még annyi lesz is. Mik azok a próbák?

 Elôször is az erényesség, másodszor a vallásosság, harmadszor a hűség, negyedszer a nemesség, ötödször az illendôség, hatodszor a vitézség, hetedszer a bölcsesség próbáit.

 Ej, de drága ez a báróság! S ezzel mind kell egy bárónak birni?

 Ezt mind megkívánják az udvarnál. Legelsô az erényesség; ez a fôfô tulajdon. Az ellenkezôjeért a legnagyobb büntetést osztják.

 Meg is érdemli. De hogyan próbálja be valaki azt, hogy van erényessége? Azt, hogy nincs, be lehet bizonyítani, de azt, hogy van: hogyan, miképpen lehet?

 A legegyszerűbben. A próbatevô lovag minden társaságban azon hölgyet mulattatja, azzal táncol, annak udvarol, aki legkevésbé szép a társaságban, s így az erényét meg nem rontja; fogjon hozzá kegyelmed.

A bárónénak az a gyászos szokása volt, hogy az egész udvartartásához mind afféle hölgyeket válogatott össze, akik vagy olyan régen lehettek szépek, hogy senki sem emlékszik már rá, vagy sohasem. Ezzel hitte a férje erényét jégbehűthetni; annálfogva nagyon gonosz feladat volt tôle Jónás úrfi számára, hogy keresse ki hát, hogy erényessége próbakövéül melyiknek vállalkozik udvarló lovagául a jelenlevô hölgyek közül? Hanem ugyan megjárta vele; mert Jónás úrfi azt cselekedte, hogy felvette a báróné legyezôjét, s elkezdte ôt a legudvariasabban legyezni vele; amint a többiek magukban titkon nevettek, a bárónô pedig majd megpukkadt mérgében. Ez ôt találja az erénye legjobb próbakövének!

 Halljuk hát a másodikat!

 Hát azt már hallotta kegyelmed. Mondtam már; a vallásosság  szólt mérgesen a bárónô, kikapva Jónás kezébôl a legyezôjét.

 Jól van, jól van. Emlékezem reá. Abban nincs is nálam semmi fogyatkozás; tudom én a hiszekegyet, miatyánkot, üdvözletet, mint a karikacsapás.

 De azt diákul kell kegyelmednek megtanulni mind; mert a királyi asztalnál, ha ebédre lesz hivatva, nem imádkozhatik a maga tatárnyelvén.

 Megtanulom; csak legyen, a ki elmondja elôttem.

 Megtanítja rá kegyelmedet a professzor Pumpernickel.

Pumpernickkelnél pedig már készen voltak a travestált latin szövegei mindenféle bohókás tartalmu imádságoknak, amikbôl majd nagy nevetés fog támadni, ha azokat Jónás úrfi idegen társaság elôtt közrebocsátja.

 A harmadik próba lesz a hűség. Hogyan tud a lovag megtartani valami fogadalmat! Például azt, hogy az egész lakoma alatt mindenbôl eszik, amivel kinálják; de poharát érintetlen hagyja; nem iszik hozzá.

 Ennek is helyt állok valahogy.

 No most a negyedik próba: a nemesség.

 Az megvan.

 De a leszármazásnak van próbája. Mi van kegyelmednek a címerében?

 Egy buzogányos férfi, aki egy medvét kopjával keresztülüt.

 Azt meg kell tenni kegyelmednek, hogy ôsapjától való leszármazását bebizonyítsa.

 No még ezt is elvállalom; csak kedvemrevaló hajító kelevézt kapjak hozzá; medve csak lesz itt az erdôn?

 Azután jön az illendôség próbája. A lovagnak meg kell tanulni az udvarnál szokásos üdvözléseket, az etikettet, a komplimenteket, a menüettet, és a kontratáncot, meg a Hofceremoniellét.

De erre nagyon vakarta a tarkóját Jónás úrfi: ez nagyon savanyú alma!

 Mind megtanítja kegyelmedet erre professzor Pumpernickel, csak bízza reá magát. Úgyszintén a vitézség próbáira is, a karddal és fleurettel való vívásra.

 Dejsz azt jobban tudom én professzor uramnál!

 No, majd megválik a próbatételnél; nem olyan könnyen megy az, mint kegyelmed gondolja. Térjünk a legutolsóra. A tudomány és bölcsesség szintén el nem maradható tulajdonságok egy bárónál. Tudniillik beszélhet akármiféle ostobaságokat, de kell, hogy azokat németül és franciául beszélje.

Arra számított a báróné, s az egész úri társaság bizton, hogy ettôl a két utolsótól retten majd meg igazában Jónás lovag, s oldódni fog a bocskorszíja menten.

De nagyon kellemetesen csalatkozának. Jónás úrfinak most kezdtek el csak igazán szikrázni a szemei.

 Németül is meg kell tanulni?  kapá fel a szót.  Ezt már szeretem. Semmit sem óhajtok olyan nagyon, mint németűl tudni. Ezért meg is fizetek professzor Pumpernickel uramnak; mindennapra kap tôlem egy aranyat. Hogy mondják németül, hogy csókolom a kezét az asszonynak.

 Küsse die Hand, Madame.

 Kiszti hand, madame!

A báróné elkapta a kezét, s ráütött a legyezôvel.

 Hát maga csakugyan engem talált a legrútabbnak a társaságban? (Ezt nem bírta elnyögni.)

 A legerényesebbnek, asszonyom.

Ezzel helyre volt ütve a nagy affront.

Minden ember tapasztalhatá, hogy Jónás úrfi teljesen ártatlan gyermeteg természet, akivel minden tréfát el lehet követni, semmiért nem orrol meg; s ahogy visszavág rá, az úgy jön tôle, mint aki nem is sejti azt, hogy most odavágott. Ez sok mulatságot fog szerezni a társaságnak.

Össze voltak már beszélve, hogy végigjátszatják vele az egész komédiát. Professzor Pumpernickelre rá volt bízva, hogy vegye a keze alá az áldozatot, s ki ne eressze a keze közül. De nem kellett azt most már félteni, hogy elszökik: ô maga csimpajkozott inkább Meister Pumpernickelbe, úgy, hogy el nem maradt a sarkából sehol. A vacsoránál is melléje ült, s kezdôdvén az elsô próba: a dús lakomát végigenni, anélkül, hogy innia is szabad volna, ô töltögette a Meister poharát folyvást, és maga tűrte a pokolbeli szomjat, amivel a hűséget be kellett próbálnia: s aközben folyvást kérdezôsködött a Meistertôl, hogy hívják németül a bort, a vizet, a poharat, a sült pulykát, asszonyt, urat, ráncos pofát, vadmacskát, s más efféle heterogén dolgokat.

Még éjjel sem hagyott békét a Meisternek, aki egy szobában hált vele: folyvást kérdezte tôle, hogy mondanák ezt németül. ő természetesen nem tudott aludni a kínzó szomjuságtól.

Másnap délig az volt feladva Jónás úrfinak, hogy tanuljon franciául. Meister Pumpernickel kezébe adott egy francia grammatikát, kiszabva belôle a számára olyan határhalom penzumot, hogy ezt még Mezzofanti se tudta volna megtanulni. A fényes uraságoknak aztán nagy mulatságuk telt benne, elnézni az ablakredônyök mögül, hogy jár-kel Jónás úrfi az angol kert újtain alá és fel, s büfflálja fennhangon a grammatikát, mint valami iskolás gyerek, aki fél, hogy botot kap, és ebédet nem kap, ha a feladatot az iskolába beharangozásig jól be nem magolta. Nem is került onnan vissza hamarabb, csak a déli harangszóra; amikor a villásreggelire felgyülekezének a magas uraságok.

 Nos, hát tudja-e már kegyelmed a feladott penzumaimat?  kérdé professzori aszaltszilva komolysággal Meister Pumpernickel a tanítványát.

 Mit? A kend penzumait? Az egész rongyos könyvet megtanultam. Mi az egy magyarnak? Elteheti!  S azzal udvariasan odafordulva a bárónôhöz, a legtisztább kiejtéssel mondá: agréez moi, ma déesse, que je vous embrasse le main, és kezet csókolt.

Az egész társaság elbámult. Ez egy nap alatt megtanult franciául nemcsak beszélni, de még a kifejezéseket is megválogatni! Hisz azt csak a nagy verzátus emberek tudják, hogy a francia gavallér az úrhölgyét ma déesse-nek szólítja, s a csókolás csak a parasztok közt baiser, az urak közt embrasser.  Hisz ez tátos!

Azt nem tudta senki, hogy a nevelôapja francia volt, s ô maga tolmács Brussában.

Most már aztán nem lehetett vele mókázni a háta mögött, mert megértette, amit franciául beszéltek; németül konversálni pedig úri társaságban nem volt szokás: ez csak a szerelem nyelve, négyszemközötti társalgásra való.

Már most világos, hogy ezt a szerelmesek nyelvét is éppen olyan gyorsan meg fogja tanulni.

Délutánra azonban még egy próbatét várt Jónás úrfira, a nemesi leszármazás bebizonyítása, azzal a medvével.

Hiszen medve mindig volt a fôúri házaknál! Azokat ott tarták a vadaskertben ráccsal körülvett udvarban, kettô, három is volt; s azoknak neveik voltak: Gyuri, Laci, Guszti. Egyet közülök feláldoz a vár ura a társaság mulatsága végett. Botsinkay Jónás fogja bebizonyítani rajta igaz nemesi leszármazását, hajító kelevézzel a kezében, lenn a várudvaron az egész úri társaság szeme láttára.

 Hozzák elô Gusztit!  parancsolja Feuerstein báró a pecéreknek.

 Az a legmérgesebb medve!  dörmögi meister Pumpernickel Jónás fülébe.

 Nem bánom én, ha olyan mérges is, mint egy oroszlán: csak egyszer a kelevéz a kezemben legyen.

 Jó lenne mégis két kelevézt vinni magával, hogy ha az egyikkel elhibázza a fenevadat, kéznél legyen a másik.

 Nem hibázom én el; dehogy hibázom, hiszen...

Majd kivakkantotta, hogy hiszen a piacon az volt a fôfô mesterfogása, mikor a dzsiriddel eltalálta a táncoló kigyó fejét.

A férfiak komolyan bíztatták, az asszonyságok pedig borzadoztak érte; a háta mögött pedig gúnyos torzképeket fintorgattak; mert hisz azt mindenki tudta, hogy a Guszti, akinek az elôvezetését a báró elrendelte, nem valami vérmedve, sôt éppen nem is medve, hanem holmi szilaj szamárcsikó, amelynek nagy medvebôrt húztak a testére: azt vezetik elô a pecérek, a nyakára kötött örvnél fogva, hosszú két láncon. A fenevadnak álcázott szamárvemhe csunyául ficánkol, bántja a fejére húzott medvelárva, s amint eleresztik az udvaron, fut egyenesen neki Jónás úrfinak, a két csörömpölô lánccal, s a nagy toppants lábakkal.

 Jaj, most mindjárt széttépi! Szaladjon kegyelmed!  sikolt a bárónô a tornác erkélyérôl alá. De Jónás úrfi sem rest: úgy röpíti az oldalába a vad szörnyetegnek azt az éles gerelyt, hogy a hegye a tulsó oldalán jön ki; s az árva szamárnak megvan az a dicsôsége, hogy mint medve hal meg.

Hatalmas taps hangzik alá az erkélyrôl  bravó! bravó!  kiáltozzák urak és asszonyságok. Jónás úrfi pedig ott áll a küzdtéren, büszke tekintettel, s az elôsietô heroldoknak ilyen kemény parancsot oszt nagy prosopopoeiával:

 Vigyétek a vadat! A bôrét hagyom a báró úrnak, a húsát a professzor úrnak.

Bizony ártatlan szív nagylelküségébôl származott ez a kegyosztás: de azért a rengeteg hahota, ami erre odafenn az erkélyen támadt, bizonyítá, hogy Jónás úrfi megint valahová talált, ahová nem nézett; mert abban az idôben a Bärenhäuter és az Eselsfresser volt a két leggonoszabb csúfnév, amivel a német urak egymást bosszantották; s ez most rajtamaradt a bárón, meg a professzoron.

A kegyelmes urak kezdtek gyanúpert támasztani, hogy talán mégsem olyan ostoba ez a Jónás úrfi, mint amilyennek árulja magát.

A következô napokban új tréfát csináltak vele: az etikett és tánc próbáit, aminek misztériumaiba professzor Pumpernickel vezeté be az úrfit. Ez igen nehezen ment neki, sehogy sem tudott beleokulni.

Meglehet, hogy készakarva tette magát olyan ügyetlennek, jó fiú volt; látta, hogy milyen jót mulatnak az ô barátai a félszegségein, hadd nevessenek hát; de az is meglehet, hogy nem volt jó fiú; hanem csak azért húzta az idôt hosszabbra, hogy azalatt tanuljon annyit a németbôl, amennyire szükség volt: egy-egy szót, igekötést, szóhajtást; aztán egy-egy mondatnak az összeállítását: ami nem megy olyan könnyen. De meg kell neki tudni, hogy mit hozott az a postagalamb abban a levélben!

Minden próba sikerült már, csak még a vitézségé volt hátra. Erre nem igen akart ráállni Jónás úrfi. Hogy ô tréfából kiálljon professzor Pumpernickellel a terem közepére, kesztyűs kézzel, vivósisakkal a fején, s aztán életlen kardokkal püfölgessék egymást. Ebben nincs semmi vitézség. Nincs semmi halálveszedelem, csupa komédia. Nem szereti a komédiát!

 Soh^ sincs arra semmi szükség. Elég, ha én nekiveselkedem, s elkiáltom magam: rajta magyar! Az én dolgom az, hogy odavágjak, az ellenségé az, hogy parírozzon.

Utoljára mégsem tudott ellenállni a sok bíztatásnak; a bárónô komolyan mondta neki, hogy ezt a próbát is le kell majd tennie az udvar elôtt, a királyné szeme láttára, addig nem ütik báróvá; inkább elhitte, s ráhagyta magát vétetni, hogy kiálljon a professzorral szembe a vivóterembe három sétára, ahogy szokás.

Meister Pumpernickel pedig diplomás vivómester volt, aki ritkította párját ebben a tudományban.

Annálfogva Jónás úrfi mind a két összemérkôzésnél gyalázatosan kudarcot vallott; a professzor elkiáltá, hogy hol fogja ôt megvágni: Most a fejedet! Most a válladat! Most a combodat! Mindig megkapta. S mikor meg ô vágott a karddal, nagyokat, egész erôvel, azokat mind szépen felfogta a mester, még csak a plastronját sem érte a kardja.

A körülállók nevették és gúnyolták.

Jónás úrfi nem vette tréfára a dolgot; mikor a harmadik összemérkôzésre került a sor, hirtelen elkapta a balkezével a professzor elôretolt kardját, s akkor aztán elkezdte azt püfölni kedvére, ahol érte, elôl-hátul agybafôbe: most a fejedet, most hátadat! utoljára betörte neki a fejét a kardmarkolattal. Úgy vitték el Meister Pumpernickelt vérbefagyva a küzdtérrôl.

 Ej, Jónás úrfi  feddé a goromba viadort Feuerstein báró.  Az ellenfél kardját elkapni banditafogás; ezt nem engedik meg a lovagiasság szabályai.

 Hát azt megengedik a lovagiasság szabályai, hogy valakit egy vivómesterrel állítsanak ki hadakozni?

Az urak megütôdve néztek egymás szeme közé. Ez a félcigány aligha többet nem tud, mint a mennyit kellene neki tudni.

Meister Pumpernickelt ezzel szépen lerázta a nyakáról. Most már nem volt az a gallérjához varrva, hogy minden lépten-nyomon oktassa az etikett-szabályokra; egyszer valahára a maga ura lehetett.

Ennek pedig akkor vette legtöbb hasznát, mikor az esteli tivornya után, holtrészegnek tettetve magát (a vizes bortól) felvitték a szobájába, s ezúttal nem találta ott hálótársul a jól helybenhagyott kóklert.

Az inasok, akik felhozták, rázárták a szobát, hogy el ne szökhessen.

ő azonban csak azt várta, hogy a hajnal pirkadni kezdjen, amidôn az egész kastély elcsendesül, úr és cseléd mind álomnak adja a fejét,  akkor elôhúzta tarsolyából az imádságos könyvet. (Elébb imádkozott belôle: sejtette, hogy utána majd nem tud.) Azután elkezdte a könyv táblájára lemásolt levél szavait, azzal a tudománynyal, amit a német grammatikából meg a kérdezôsködésbôl szerzett, magyarra lefordítani, mondatokká alakítani.

Sikerült a penzum.

A levél ekként szólt fordításban:

Kedves majmom! Most akadt elém valahára egy egészen nekünk való bolond, aki feleségül akar venni. A Botsinkay örökös, akit eddig cigányok neveltek. Soha jobb szamár még nem volt felnyergelve. De az apám azt a föltételt szabta eléje, hogy ha el akar venni, legyen elébb báróvá. A bolondom elkapta a maszlagot, s fut vele tehozzád. Kérlek, segítsd bele a hálóba. Neked sok összeköttetésed van az udvarnál. Ha ô célt ér, mi is célt érünk. Ha férjnél leszek, boldogságunknak semmi sem áll útjában többé.  Csókollak ezerszer.  A te vadrózsád.

Jónás úrfi bölcsebb lett ettôl a néhány sortól, mintha Paracelsus kövét találta volna meg.

Nem gondolkozott most már egyébrôl, mint arról, amirôl a hal gondolkozik, mikor észreveszi, hogy hálóba került.

Nem volt türelme arra várni, hogy a kivülrôl bezárt ajtait kinyissák, nem marad ô itt addig.

A hálószobája a második emeleten volt. Hanem egy iharfának az ága közel ért az ablakához. Legfeljebb másfél öl lehetett a távolság. Mi az neki? Hányszor produkálta ô ezt a salto mortalét  egy osporáért! Elôre ledobálta a földre a kardját, tarsolyát, csizmáit, s aztán a szoba hátuljából nekiszaladva, egy ugrással fenntermett az ablak párkányán, a másikkal kinn a levegôben; akkurátusan elkapta az iharfa ágát, s onnan áthajította magát annak az alsó ágára, s mint a vadmacska, úgy kúszott le a derekán; nem marjult ki semmi porcikája.

Odalenn aztán felöltözött, felkötötte a kardját, felkereste az istállót. Ott is aludt valamennyi lovász részegen! Valamennyi úri paripát mind elvihette volna; de ô csak a magáét kereste: azt felkantározta, felnyergelte, s úgy elment a kastélyból, hogy senki sem tudta meg, merre szökött el!

Mikor aztán kiért a szabadba, nekivágott annak a sötétzöld határnak, amibôl a botsinkai fényes toronytetô ragyogva emelkedik ki, hirdetve, hogy nagy falu van ottan!

Szép világ. Ahol még a templom tornya is hazudik!

Azt érezte magában, hogy ha most onnan a nádasból vagy egy báróság talál kijönni eléje, vagy egy szép menyasszony, hát azt ô  megeszi.

A két ezüstkanál históriája

Botsinkay Jónásnak, amint a faluba érkezett, ott kellett elmenni a Cafrinka háza elôtt: az volt legszélrül.

Valami emberforma tömeg ott kuporgott a küszöbön. Biz az lehetett volna vadállat is; mert éppen úgy volt összegörnyedve, mint a vadmacska, mikor alszik: a feje a két térdére fektetve, s a két karja az arca körül fonva úgy, hogy csak az egyik szem villogott elô a tömegbôl: a többit takarta a borzas haj.

A bizony Szaffi volt.

Jónás úrfi leszállt a lováról és odament.

 Hej Szaffi, itthon van az anyád?

A göngyöleg meg sem mozdult.

Ekkor Jónás úrfi gyöngéden megrúgta; mire a guggoló alak egyszerre felriadt, mintha most térne eszéhez, s aztán széttekintett, s egy kicsit mosolygott is: aztán megint csak összeroskadt, a haja visszahullt az arcába.

 Itthon van anyád?

 Nincsen.

 Mikor jön meg?

 Soha sem.

 Hát hova ment?

 A pokolba.

 Hogyan ment oda?

 Megégették.

 Kicsoda?

 Az urak.

 De hát miért?

 Azért, mert boszorkány volt.

 Hisz az igaz. De hát ki adhatta fel? Hisz itt nincs biró.

 A pap. Amint te elmentél innen, másnap rajtunk rontott, s azt követelte, hogy azt a két ezüstkanalat, amit te elloptál az ô asztaláról, adjuk elô; mert bizonyosan nálunk dugtad el. Mi nem tudtunk felôle semmit. Akkor aztán utánad küldte a sekrestyés fiút, hogy keressen fel, ahol talál, követelje tôled vissza az ezüstkanalakat, te a fiút jól megverted, kikergetted. Akkor a plébános haragjában felment Temesvárra, panaszt tett a törvénynél; pandúrokat hozott ki: a Cafrinka cigányasszonyt vasra verték, elvitték; akkor aztán megvallott mindent, boszorkány volt, kapitány volt: ördögökkel szövetkezett; hanem a két ezüstkanálról mégsem vallott semmit. Akkor aztán máglyára, borsószalmára tették, megégették.

 Te! Szaffi! Álmodban beszélsz most? vagy bolondság van rajtad?

Erre a szóra felemelkedett a leány a földrôl, s két kezét szétterjesztve az ég felé, s nagy sötét szemeit látásra meresztve, egy olyan sikoltó hangot hallatott, melytôl minden érzô ideg összerezzent; a leánynak minden tagja vonaglott, reszketett, keble fuldoklott a megszakadásig; s akkor egyszerre arccal a földre vágta magát, s elkezdett ordítozva zokogni: ó anyám, édes jó anyám! egyetlen szerelmes drágaságom!.

Jónás megszánta, s fölemelte a karjaiba.

A leány arca nedves volt a könnytôl. Jónás megtörülte azt a patyolat kendôjével.

 No ne sírj, ne jajgass!

 Mikor senkim sincs már ezen a világon! Mért nem égettek meg engem is vele, hogy együtt mehettem volna, nem bánom én, oda a pokolba! Hiszen úgy kértem az urakat, hogy égessenek meg engem is vele; mert én is boszorkány vagyok; de nekem nem hitték el. Azt mondták, hazajöjjek; el ne kóboroljak, mert ha fel próbálom ásni a vesztôhely alul a boszorkány-anyám hamvait, ahová azt egy vasládában elásták, hát lenyírják a hajamat, s a piacon kiseprűznek. Ű drága jó anyám: csak veled lehetnék a pokolban, nem bánnám! Csak tudnám, hogy merre van az útja!

Jónás úrfi megcirógatta a leány fejét.

 Dehogy mégy te a pokolba.

 De oda akarok menni, ahol az anyám van!

 Nem mégy oda! Hallgass rám. Ne kínlódj. Úgyis az én hibám volt, hogy az anyádat elpusztították. Hát én elveszlek feleségül, Szaffi.

A leány összerázkódott e szóra. Megijedt. Rémülten tekinte Jónás arcába, s hogy az gyöngéden magához vonta ôt: valami nemes fájdalom látszot az arcvonásain; eltolta az ifjút magától, s suttogva rebegé:

 Miért csúfol ki engem, szegény árva leányt?

 Isten úgy tartson, ahogy egyenesen szólok. El akarlak venni. Feleségem leszel. Utálom az úri frajokat! Téged választalak, borzas cigányleányt, neked adom a kezemet, ezt az üres kezet; de a tied lesz az akkor is, mikor gyémánttal lesz tele. Te vagy az én párom: te illesz énhozzám. Az Isten is egymásnak teremtett bennünket: csúfságra született két futóbolondot, föld terhét, nép szennyét! Szeressük egymást Szaffi!

A leány most újra rákezdé a sirást; de az ôrületes kacajjal vegyült már; végtül-végig csókolta az ifjat, kezdte a lábánál, végzé a két kezén; tépte és harapta.

 No hát ne bolondulj! Ne törd ki az ujjam! Ne tépd a hajamat. Gyere velem mindjárt, megyünk a pap elé, adjon bennünket össze. No eredj, húzz csizmát. Ha nincs, itt az enyém, húzd fel ezt, én majd mezítláb megyek melletted; te meg a lovamon ülsz, ahogy a cigányleányt szokták esküvôre vinni.

Haj, milyen kacagás hangzott végig azon az üres utcán! A cigánybáró viszi a cigányprinceszt az esküvôre!

A pap ugyan nagyot bámult, mikor ez a furcsa pár megjelent elôtte.

 Hát te mit akarsz itt megint?  förmedt rá Jónásra.

 Feleségül akarom venni ezt a tisztes hajadont itt. Azért jöttem, hogy adj bennünket össze.

 No iszen megtalálta hát zsák a foltját, ecetes korsó a dugóját.

 Ahhoz neked semmi közöd. Megfizetek az esketésért. Hogy adod? mesd el!

 Ű te pogány hájfej! Majd az csak úgy megy: hogy adod? mesd el! Hol a keresztelô leveletek? Hát a dispensatio? hát a dimissorialis?

 Mind megfizetek érte.

 De mielôtt megfizetnél, elébb arra felelj, hová vitted a két ezüstkanalamat?

 Miféle két ezüstkanaladat?

 Mifélét? Amiket eldugtál, mikor itten megvendégeltelek.

 Ki mondja azt?

 A húgom. ő látta.

 A húgod. Hisz az néma.

 Csoda történt vele. Megszólalt. A törvényszék elôtt is bizonyította.

 Hát már biró elejbe is vitted a panaszodat? Nem sajnáltad a te hajdani patrónusod fiának a nevét beszennyezni?

 A patrónus fia ne lopjon ezüstkanalat. A húgom látta, mikor az asztalról elvetted, a kabátod újjába csúsztattad.

 AZ)rl látta a húgod, hogy elvettem a két kanalat az asztalról; de én nem vittem ki a házból a kanalaidat. Itt vannak. Miért nem kerestétek?

 Mindenütt kerestük; sehol sem találtuk.

 Mindenütt kerestétek? No hát gyere velem, majd én megmutatom neked, hová vannak rejtve!

Azzal bevezette a papot a benyíló szobába; felhajtotta az ágy terítôjét: ott volt a két ezüst kanál.

 Látod, te képmutató! Ezelôtt két héttel, mikor nálad voltam, énnekem azt mondtad: nem adhatok szállást, nincs több egy ágyamnál, s íme tanúbizonysága ez a két kanál, amit mindenütt kerestettél; miattuk egy szegény ártatlan lelket halálra kinoztattál, pokolra küldettél, hogy két hét óta nem aludtál ebben az ágyadban! Csak ezt akartam megtudni. Már most én azonnal felmegyek Temesvárra a biró elé, s elmondom neki, hogy hol voltak a kanalaid. Azután elmegyek Pécsre a püspökhöz, annak is elmondom. Én ennek az eklézsiának patrónusa vagyok; kérek ide magamnak más papot; olyant, aki a szegény embert nem kergeti ki a házból.

A pap kegyetlenül meg volt akadva. Ebbe a kelepcébe bizony beleesett.

 No fiam, csak ne hebehurgyáskodj. Ez a dolog el van temetve. Pax vobiscum! Tudod, hogy pappal összeveszni nem jó. Megemlegeted a napot, melyen bántottak a papot!

 No hát ne vesszünk össze. Én nem megyek sehová panaszra, se biróhoz, se püspökhöz  ha te engem itt rögtön összeesküdtetsz az én mátkámmal, annak a szegény asszonynak az árva leányával, akit te máglyára küldöttél.

 No hát legyetek egymásé!

A kelepcébe szorult pap, csak hogy meneküljön ettôl a félnederestôl, összeeskette ôt azzal a másik bolonddal egész hozzá való ceremóniával: hanem a házasságkötést nem írta be a matrikulába. Úgysem lesz annak érvényessége; mert nem volt se keresztlevél, se dispensatió, se dimissorialis, se két násznagy a szertartásnál. Hanem azért Jónás úrfi és Szaffi mégis csak férj és feleség lettek.

A menyasszony elsô álma

Az egész hozományát elvihette a karján egy batyuba kötve Szaffi. Az anyja cókmókját mind elvitték a pandúrok, mint a boszorkányság bűntanújeleit; nem is adták vissza: az a hóhérnak marad. Csak egy kis vasládikó maradt meg, abban volt Szaffi tündér öltözete, meg holmi ócska török iratok, és mindenféle varázslabdacsok, ez a tűzhelybe volt befalazva, azért nem találtak rá; aztán meg a nagy fekete macska is megmaradt: az nem hagyta magát a tekintetes törvényszéktôl elfogatni.

De a vôlegény is éppen olyan jól volt kiházasítva. Az egész kastélya üres volt, kivéve azt, hogy tele volt patkánynyal.

 Hol alszunk mi itt?  aggóskodék Jónás, mikor a kongó nagy termekben végigvezette a feleségét.

 Tudok én itt egy csendes kis szobát  mondá Szaffi.  Mikor kisleány voltam, sokszor bújkáltam itt, madártojásokat keresni.

Azzal, mint aki legjobban járatos itten, elvezette az urát egy alacsony ajtóhoz, aminek a nyitját már ismerte.

 Látod? Ebben a kis szobácskában születtél te, oda van felírva az ajtó márvány küszöbére: Jónás fiam született 1717-ben, augusztus 5-én..

 Ez hát szegény anyám ágyasháza volt. Vajon min aluszunk mi itten?

 Ne búsulj rajta. Mind kitelik az a háztól. Te csak a lovadat lásd el. Mire visszajössz, vetett ágy lesz itt, meg terített asztal.

Jónás hozzá volt szokva ahhoz a gondolathoz, hogy Szaffi bizonyosan örökölte az anyjától annak azt a tudományát, amellyel a szolgálattevô dzsinneket rá tudja venni, hogy hozzák el a számára hamarosan a török szultán terített asztaláról a kész ebédet.

A patkányok ellenben olyan szép számmal jelentkeztek körülöttük, hogy csak úgy cicáztak szerteszéjjel. A fekete macska közéjük sem mert ugrani, hanem felült a Szaffi vállára, s onnan tüsszögött ellenük.

 Ne félj semmit: majd ezeket is elküldöm én innen.

Jónás bizonyosra vette, hogy Szaffi ezt a bűbájos mesterséget is érti. Amint hogy tapasztalá is, amint a lovát bekötötte valamelyik tárt kapujú istállóba, hogy a patkányok egyszerre csak elkezdtek általános sírást, cincogást támasztani, s arra bújtak minden lyukbôl elô, kúsztak alá a falakon, s egész táborjárással futottak világgá, ugráltak bele a kerten átfolyó patakba, az meg vitte le ôket magával, egy sem tudott a túlsó partra eljutni. Ezeket már elbabonázta Szaffi.

Mire visszatért, tiszta volt a kastély. Aztán az ágy is meg volt vetve, meg a lakoma is fel volt hordva. Az ágy ugyan nem volt egyéb lesarlózott fűnél, leterítve Jónás lovag köpenyével; a lakoma pedig egy halom illatos szamóca volt, most szedve a kertbôl, s kitálalva szôlôlevelekre. Hanem ami megszaporította a lakomát, az volt a menyasszonynak kacagó két ajka, amikben csakugyan egyesítve volt a világ minden drágasága, ami csak füszerekbôl és liktáriumokból készült, s ezt is odaszámítva mégis csak külömb menyegzôi vacsorája volt Jónásnak a török szultán minden vendégségeinél. Az a menyegzôi ágy is drágább volt még a hires Hamilton nyoszolyánál is, amiben egy éjszakai bűbájos álomért kétszáz aranyat kellett fizetni. (Ha akadt olyan bolond, aki megkivánta.)

Csak a hajnali napsugár keltette föl ôket.

Akkor is Szaffi ébred fel elébb, ô költögette fel szelíd hízelgéssel Jónást, amiért az nem is haragudott.

 Emlékezel-e még rá, mit jövendölt neked a kártyából szegény anyám?

 Hogyne emlékezném!  Amit a feleségem a menyegzô éjszakáján álmodni fog, az beteljesül, s attól én kétszerte gazdagabb leszek, mint az apám. No hát mit álmodtál?

 Elmondom, hallgass rá. Egy nagy hosszú ôsz szakállú férfi jött elém, aranyvirágos selyem török kaftánban, egy nagy aranybotra támaszkodva, s azt mondta: Leányom! én vagyok Mehemed, temesvári basa. Tudd meg azt, hogy ezen a helyen vannak elásva az én kincseim, azokkal együtt a te vôlegényed apjának, Botsinkay Gáspárnak a tömérdek drágaságai. Jegyezd meg jól, hogy tudjad a helyet, ahová azok el vannak rejtve. Ahová a botsinkai templom tornyának a gombja veti az árnyékát délben tizenkét órakor, hét napot számítva az urad születésének napja után, ott ássatok le két signyi mélységre; a kincseket megtaláljátok. Én, Mehemed basa az enyéimet terád hagyom örökségbe: az urad vegye el az apja örökét.

Héj, de nagyot ugrott erre a jó hirre Jónás úr fektébôl.

 Ez mind egy szóig szent és igaz! Az anyám csiziójában még csak most van az érvágások hónapja, a te születésed pedig a hólyaghúzók hónapjára esik: az idáig még negyvenkilenc nap.

 No hát az is majd letelik, negyvenkilenc napig csak elél az ember földi gyümölccsel meg csókolózással. Kinek lesz panasza?

 Nekem nem.

 Nekem sem.

S azért sem volt boldogabb ember náluknál. Valahányszor megéheztek, csókolóztak.

Hanem harmadnap azt mondá Jónás: Tudod mit? Nem várok én még negyvenhat napig: hanem kifogok az idôn.

 Hogyan fogsz ki?

 Hát ez a toronygomb árnyéka, ami ide a kastélyom udvarára vetôdik, minden nap odább megy. Én tehát minden délben tizenkét órakor egy cöveket verek a toronygömb árnyákának a közepébe. Ha ezt így folytatom hét napig, akkor aztán majd kitalálom én abból, hogy merre halad ez a toronygömb árnyéka, s hol fog megállapodni majd negyven nap mulva.

 Ejnye, bizony igazán találtad!  mondá reá Szaffi.

S rögtön hozzákezdtek.

Nem tanultak ám ôk se geometriát, se asztronómiát: mégis kifundálták, ketten összevetve az eszük erejét, hogy a megjövendölt napon hol fog a gömb árnyéka delelni.

Csak az éjszakára vártak, hogy hozzáfogjanak.

A palota kertjében mindenfelé látszottak a nyomai a kincskeresôk turkálásainak: a mély gödrökben ott hevertek a rozsdás csákányok és ásók, amiket a csalódott áskálók bosszúsan ott hagytak, csak nyél kellett beléjük, meg egy földhordó kosár iszalagból.

Estétôl reggelig ásta a gödröt Jónás úrfi; Szaffi meg hordta ki a földet a fején a kosárral.

Még nem is pitymallot, hogy megzörrent a csákány alatt valami. Itt van a kincs! Egy nagy vaskondér volt, rézfedôvel letakarva. Azt nagyhamar kiemelték. Nehéz volt, kettôjüknek is dolgot adott becepelni a kastélyba.

Ott kiöntötték a tartalmát a földre. Csupa huszasok, meg dénárok voltak. Lehetett egy pár ezer rénes forint.

 De hisz ez csak ezüst pénz. Nincs közte egy arany sem  mondá Jónás.

 Talán csak azért fehér, mert a holdvilág süt rá; a napvilágnál sárga lesz.

De bíz az a napvilágnál is csak ezüst maradt.

Ez bizony még nem nagy gazdagság.

 No kedvesem; ez hát a te örökséged, amit Mehemed basa rád hagyott  monda Jónás.

 De én ezt mind teneked adom.

 De én pedig nem fogadom el tôled: mert ahol ez volt, ott kell lenni az én örökségemnek is, amit az én apám hagyott énrám. Én ások tovább. Ezt csak tartsd meg te magadnak.

S egészen helyes úton járt Jónás bég. Az a kondér ezüst csak azért volt oda elásva, hogy ha a kincskeresôk véletlenül, vagy a varázsnyíl (Wünschelruthe) segélyével, vagy a nagypénteki lángfellobbanás által valahogy eltalálnák az igazi rejteket, amint erre az üsttel tetézett kondérra akadnak, azzal beérjék és aztán továbbálljanak. Csak Jónás ôrfi tudhatta azt, hogy ott még többnek is kell lenni.

Még két éjjel ásott tovább. Már kötélen kellett felhúzni Szaffinak a kiásott földet, olyan mélyen lement.

Egyszer aztán csak beszakadt a föld a lába alatt, s Jónás úrfi leesett a mélységbe. Az omló föld nyakig eltemette.

De Szaffi nagyhirtelen leereszkedett utána a kötélen, s kiszabadította a rögök alul. Épkézláb maradt. Nem tört el semmi porcikája.

Egy nagy üreg volt az, amibe Jónás beleesett.

A nagy sötétségen vajmi hamar segített Jónás úrfi. Minden magyar ott hordta a tarsolyában az akkori villanyvilágítási készüléket, ami állt egy tűzkôbôl meg egy acélból. Azt, ha folyvást szikráztatta éppen olyan jól látott mellette, mintha Edison lámpája volna.

zzel mind kell egy bárónak birni?

 Ezt mind megkívánják az udvarnál. Legelsô az erényesség; ez a fôfô tulajdon. Az ellenkezôjeért a legnagyobb büntetést osztják.

 Meg is érdemli. De hogyan próbálja be valaki azt, hogy van erényessége? Azt, hogy nincs, be lehet bizonyítani, de azt, hogy van: hogyan, miképpen lehet?

kapta az egész veszteségét! Jónás bég odatolta eléje az egész aranyhamazt, a kis papucsot azonban eléb megcsókolta, amiért Arzéna kisasszony a papucs talpával a körmére koppantott.

 Hogy merte kegyelmed megcsókolni, ami nem a magáé?

MDFO

Ahányat szikrázott a tűzszerszám, annyi tündérország meséje tünt fel a föld alatti sötétségben.

Az egész kincshalmaz itt volt. Alig lehetett lépni közötte. Egy arany kargyertyatartóban még benne volt a viaszgyertyacsutak. Azt tüzes taplóval addig fujta Jónás, mig lángra lobbant. Most azután már volt elég világosság, a minél végignézze kincsei tárházát. Csak álom ne volna ez!  mondogatá magában. Mert annak is sok volt. A menyasszony álmának folytatása volt ez! A legnagyobb drágaságokat mind Szaffi kötényébe rakta. Legalább, hogy ha ô felébred is az álomtól, Szaffinál megmarad az a kincs.

Másnap lóra ült Botsinkay Jónás, s vízen-berken keresztül átgázolt Temesvárra. A nyerge mögé volt kötve egy kétrekeszű iszák, tele tallérokkal. Egyenesen a kormányzóhoz ment.

Az már hallotta hirét Feuerstein tábornok tréfái után a furcsa új birtokosnak: akinek van egy nagy kastélya, de nincs neki mit enni, annálfogva feleséget keres, hogy megélhessen.

 No hát Botsinkay uram, hogy találta a gazdaságát odahaza?  kérdezé komázva.

 A legjobb rendben, kegyelmes uram  felelt Jónás.  Éppen abban járok, hogy kegyes gyámolítását kikérjem. Legelôször is adjon nekem kegyelmességed egy regement katonát, akik a töltéseimet, vizárkaimat újra megcsinálják: dupla lénungot fizetek nekik. Azután amennyi asztalos, lakatos, kárpitos, pallér csak van Temesváron: annak én mind munkát adok esztendeig. Azután kérem kihírdetni az egész Bánságban, hogyha vannak szegény emberek, kiknek lakóház kell, szántóföld kell, jôjjenek Botsinkára; mindennel ellátom ôket: adok nekik vetômagot, igavonó marhát, ingyen ajándékba. Azután mihelyt az út Botsinkára annyira elkészül, hogy járható lesz: kérek harminc társzekeret, azokat én mind megrakom ezüsttel amennyi rájuk fér: vigyék fel az én fölséges királyasszonyomnak, az most nagy háborút visel, elkel nála a pénz.

A kormányzó majd hanyatt vágta magát nevettében; de nemcsak maga, hanem valamennyi tisztek, akik nála voltak, mind nagy hahotával kisérték Jónás úrfi szavait, s mentôl többet mondott, annál édesdedebben kacagtak fölötte.

 De ez igazán olyan jó tréfa kelmedtôl  mondá Merci tábornagy a vállára csapva Botsinkay Jónásnak  ez párja annak a nótának, hogy Hallod-e spanyol király! Most mindjárt elémbe állj! Az országod megveszem. A pénzt érte leteszem, Madridnak az utcáit gyémánttal kirakatom! Hahaha!

Botsinkay Jónás pedig nem szólt semmit, hanem megfordult a sarkán, kiment, levette a lova hátáról az iszákot, visszajött vele; ott kioldozta az iszák száját s kiöntötte a tartalmát az asztalra: csupa jó oroszlán tallérok voltak azok, aminôkkel a törökök fizettek hajdanában.

 Hát itt van ez a csekélység kóstolónak. Tessék ezt a legénység között kiosztatni foglalóképpen, igyák meg az én egészségemre. Ilyen pénz van az én kastélyomban háromszáz hordóval. Száz hordó a királyé belôle. Vivat Mária Terézia, Rex Hungarorum.

 Vivát, vivát!  kiabálták most aztán egyhangúlag az elôbbi nevetôk, s Jónás úrfit csaknem a tenyereikre vették, s ettôl a naptól fogva nem volt okosabb ember a bánáti földesurak között Botsinkay Jónásnál.

Mint a tündérpálca ütésére, úgy megváltozott egyszerre Botsinka és tájékának képe. Ezer meg ezer ember állt neki a gátkészítésnek, vízlecsapolásnak; a mocsárvíz lefutott a földekrôl: ahol tavasszal a békák kuruttyoltak, ôsszel már a béreslegény fütyörészett, az ekét kisérve; az elzüllött lakosság visszatért a házaiba; a kastélyba helyreköltözött a régi pompa; az aklok megteltek paripákkal, a hodályok merinó juhokkal, béresházak szolgahaddal, pitvar, tornác cifra, léhütô cselédséggel. Jöttek már vendégek is ötlovas hintókon a gazdag urasághoz, akinek annyi volt a kincse, hogy még a királynak is ajándékozott belôle! Kétszáz dragonyos kisérte azt a szekérsort, amin a botsinkai kastély udvaráról szállították Bécs városába azokat a penészes hordókat, amikben élire volt verve a pénz.

Hanem a sok pompás terem és palota közül egy szobácskát úgy hagyott Botsinkay Jónás, ahogy a lakodalma éjszakáján volt: fűbôl vetve az ágy; egy köpönyeg a terítô rajta. Ez a szoba volt Szaffié.

Nem jött ô ki soha a vendégek közé: akárhogyan hítta is az ura. Tudta jól, hogy arcpirulást okozna neki a jelenlétével; kicsúfolnák érte, hogy ilyen cigányleányt tudott feleségül venni. Nem is kérdezôsködött felôle senki. Olyan volt, mintha nem is lett volna.

Hanem Jónás, mihelyt az úri vendégeitôl szabadulhatott, csak odamenekült mindig abba az egyszerű kis szobába, s ott tudott csak édesen aludni, azon az illatos szénaalmon: király nem oly büszke a koronájára, mint ô a maga szerelmesére. Ha magukra maradhattak, akkor voltak csak igazán boldogok. Olyankor, ha eltávozott minden vendég, maga mellé ültette Jónás Szaffit a két kerekű egy lovas kocsijába, s úgy járták be kettecskén az egész dominiumot, ahol újra fel kezdett éledni a hajdani paradicsomtájék.

 Lásd, én ezt mind teneked adom  mondogatá Jónás Szaffinak.

 Ne adj te nekem semmit, csak magadat  suttogá vissza az asszony.

... Asszony? Én bizony nem tudom, hogy az egyházi kánonok szerint asszony-e már, vagy csak leány?

A Szaffi kincsei

A sok dicsôséget még tetézte a Bécsbôl leérkezett császári kegy. A bánsági fôparancsnok egy napon felhivatá Temesvárra Jónás uraságot (nem úrfit többé), s az összegyült tisztikar elôtt tudatá vele, hogy dicsôségesen uralkodó királyasszonyunk a trón és a haza körül szerzett érdemeiért a dicsteljes Szent István-rend lovagkeresztjével kegyeskedett ôt felruházni. Ott Jónás megkapta az érdemrendet, a hozzá tartozó lovagöltözetet és a piros bôrbe kötött statútumokat. Az utóbbiakból megmagyarázá neki az auditor, hogy mint a Szent István-rend lovagjának az a kiváltságos szabadalma van, hogy mikor a királyi asztalhoz lakomára hivatalos, az étekfogók minden más rend lovagjai elôtt tartoznak ôt megkinálni a pecsenyés tállal: és ha a bárói címért folyamodik, az neki menten megadatik.

Mikor hazament Botsinkára, felölté a kapott rendjelmezt, a piros selymes tunikát a hermelinprémes, földig érô zöld bársony palásttal, amit elôl aranylánc csatol össze; hozzá feltette a hermelinkalapot, a rengô kócsagtollal: úgy mutatta be magát Szaffinak.

Hej mekkorát nevetett rajta a jó asszony, mikor ilyen díszben meglátta az urát, alig tudott helyretérni a kacagásból.

 Ejnye, bizony olyan vagy, mint nagypénteken a passiójátékban a Kajafás.

 Hát nem tetszem igy neked?

 Sokkal jobban tetszel nekem abban a kerek köpönyegedben, amibe egyszer betakartál, tudod, mikor az a nagy esô esett.

A nagy esôre már nem emlékezett Jónás, hanem a kerek köpönyegre, amivel a Szaffit betakarta, igen.

Le is vetette a cifra jelmezt, s eltette az almáriomba és nem gondolt rá többet.

De bíz a báróságra sem ám.  Itt lett volna már, csak egy rövid kis folyamodásba kerül, s adva adják.  Volt eszébe!  Máson járt a gondja.

Torkig volt lakva a magas nagy urakkal. Nem kívánt velök többet egy tálból cseresznyét enni. Szaffitól hallott sokat beszéltetni a cigányokról; az érdekelte jobban.

Hát ugyan mirôl is beszélhetett volna neki a jó Szaffi: ô nem ismert mást, csak a cigány nemzetet.

Abban az idôben volt cigány nemzet is. Úgy hítták. Egy egész nemzet volt. Hogy milyen nagy lehetett, azt ki lehet venni abból, hogy évenkint 2000 forint Toleránctaxát fizetett a királynak.  Mikor a nagy Szavojai Jenô herceg a temesvári kapituláció feltételeit aláirta, amidôn a kurucok-ról csak íly megvetôleg nyilatkozék: la canaglia pou andare, dove vuole (a söpredék mehet, amerre akar), addig a cigány nemzet-nek megengedi, hogy idebenn maradhat az országban. Késôbb szabadalmat kapnak a bányamívelésre és a kohászatra. És ez természetes. A cigány nem hadakozó nép. Ha szeretné a háborút, nem bujdosott volna el a hazájából világtalan világgá. Lehet neki parancsolni  fölvesz minden tréfát, gorombaságot. Ami olyan munka, hogy senkinek sem tetszik, az mind a cigányra vár. Aztán tud alkalmazkodni. Akinek a határában lakik, annak a vallását tartja, voltaképpen pedig mind valamennyinek hátat fordít, s hisz a maga boszorkányaiban, s megkeresztelt gyermekeit a pattogó tűz fölött avatja föl régi pogány szertartásai szerint. Bátran beszél a világ folyásáról, tudja jól, hogy az ô nyelvét nem érti semmi idegen, s közötte nincs kém, sem áruló.

Ezt a nemzetet szerette különösen Botsinkay Jónás. Nemcsak Szaffi miatt: ámbár ez is egy ok volt rá; kóbor életében szokott még hozzájuk. Most azután összeszedett a Temesvárról szétzüllött cigányhadból egy falura való népet, s azokból egy új telepet alakított valahol a hegyszakadékok között, ahol rengeteg erdei voltak. Ott azok vasbányát nyitottak, kohókat építettek, s folytatták a maguk mesterségét, amitôl kormos lesz az embernek a keze és a pofája.  Egy egész falu csupa czigányokból; fekete házakkal, fekete benne asszony, férfi, gyerek, még az utcán végigfolyó patak is fekete. A mély völgybôl éjjel-nappal hangzik fel a nehéz pôrölyök csattogása, az ásók, kaszák, ekevasak pengése az üllô és kalapács között. Ez volt Jónásnak a legkedvesebb látogatóhelye. Napokon, éjeken keresztül elnézte a fekete legények munkáját a kohók kemencéje körül, s valahányszor ércet ömlesztettek, el nem maradt onnan.

Ezt a vasverô falut hívták Cigándiának.

Ez a tréfás faj is úgy ragaszkodott hozzá, mintha közülök való volna. Jó földesuruk volt, s védelmezte ôket az urak ellen. Aki valami csínyt követett el: nem hivatta fel a kompánia uriszékre, tömlöcbe sem csukatta; hanem elôhozatta a vajdával, s az atyafiaival jó sort veretett rá: azzal megelégedett. Holmi malaclopásért szót sem tett; mintha észre se venné.

Volt ennek a cigányfalunak egy öreg vajdája. Olyan fehér volt már a haja és szakálla, mint a gyapjú, a képe pedig olyan fekete mint a kordován. Ez ismerte a Cafrinka cigánynôt, a Szaffi anyját. Sokat beszélt felôle Jónásnak. Az volt a hatalmas asszony! Ott volt az öreg vajda is, mikor kínvallatták Szögedében. őneki kellett a kínzóeszközöket tüzesíteni; mert legjobban értett hozzá. Mindent magára vallott a Cafrinka, amit csak az urak kérdeztek tôle, Hogy ô volt a boszorkányok kapitánya; hogy a sátánnak eladta magát, vérével aláirt szerzôdésben, hogy az ördögtôl lett megkeresztelve, s akkor Ololorum nevet kapott, hogy repülni tud seprűn és felkantározott hordón, azon szokott járni Világosvárra, a boszorkánykomákkal lakomázni, meg a szegedi Öthalomnál, hogy át tudott változni kerékké, s úgy gurult végig az utcán; hogy eladta a törököknek az esôt, szárazságot csinált s ha kinyitott egy zsákot, abból forgószelet tudott ereszteni a vidékre; marhát, embert megrontott varázslatokkal, máskor meg holt embereket föltámasztott, új lelket fújt beléjük; tükörbôl jövendôt mondott; még az áldozatostyát is megbabonázta; ezt mind magára vallotta, amikor kínozták, hanem egyet hiába kérdeztek tôle: azt, hogy mit csinált a botsinkai plébánusnak a kanalaival. Miért hozta el azokat neki az úrfi a pap asztaláról? Erre nem felelt semmit, akárhogy sütögették.

Jónásnak ilyenkor mindig valami hideg borzongott végig a hátán. Mikor ô csak tréfát akart azzal csinálni! S aztán egy ártatlan lélek hogy lett halálra, pokolra küldve az ô tréfája miatt.

Ezt a férgét a lelkének soha sem is bírta elaltatni. Valahányszor Szaffit ölébe vette, mindig ez az agyonkínzott asszony jutott az eszébe, aki neki megjövendölte, hogy a felesége menyegzôi éjszakáján meg fogja álmodni az ô elrejtett kincseinek titkát. És minden úgy történt. Az lett a jutalma érte a jövendômondónak, hogy máglyán megégették.

Most aztán felrakná már az elpusztított asszony leányára a legdrágább kincseit, ruházná gyémánttal, rubinttal; de annak semmi ékszerben sem telik kedve. Nem örül az semmi csillogó drágakônek, finom aranykösöntyűknek; mindig jó kedve van, csak olyankor szomorkodik el, mikor Jónás valami drágasággal kinálgatja, mikor gyöngyfüzért fon a nyaka körül.

 Nem kellenek énnekem ezek a kincsek  suttogja Szaffi szomorúan.  Az én kincsem nincs még a föld alul kiásva.

 Mi az a te kincsed?

 Azt én meg nem mondom. Találd ki magadtól.

 Anyádtól maradt rád?

 Bár maradt volna!

Jónás aztán megint elbarangolt cigánytelepére, bámulni éjente a kohóból ömlô izzó érczuhatagokat; s azalatt újra meg újra elmeséltette magának a Cafrinka kínszenvedéseit: hogy talán majd akkor megtudja, hogy mi kincset hagyott a bűvésznô maga után. De a vajda nem tudott semmi kincsrôl. Ami mindenféle babonás cókmókja volt a boszorkánynak, azt mind vele együtt megégették a máglyán, abból semmi sem maradt meg.

Egyszer aztán tovább kérdezôsködött a vajdától: hát azután mi lett, mikor megégették a Cafrinkát?

Akkor összeszedték a megmaradt hamvait, belerakták egy vasládába, s azt elásták az akasztófa tövébe.

Most már tudta Jónás, hogy hol van a Szaffi kincse!

 Tudod te, hogy hová lett elásva?

 Hogyne tudnám. Én tettem a gödör fenekére.

 Ne szólj senkinek semmit róla. Én azt a ládát azokkal a hamvakkal el akarom onnan hozni.

 De ki vezet oda?

 Bizony te!

 De én nagyon félek.

 Mitôl?

 Az ördögtôl meg a hóhértól.

 Magam végzem azt el; te csak odavezetsz.

 Ha meglátnak, megfognak!

 Éjjel megyünk oda, mikor zivatar van!

 Én nem bánom, uram. De ha az ördög ott kap kettônket, téged visz el: rólam azt hiszi, hogy fajtája vagyok.

 Hát akkor meg mit félsz tôle?

Csak a Medárdus napját várta meg Jónás: nagy zivatarral végzôdött. Bizonyosra lehet menni. Negyven nap mindig lesz zivatar. Az nappal is igen szép tünemény: éjjel még szebb. Mikor úgy mennydörög, úgy veri a jéggel vegyes zápor a falakat, minden jó lélek iparkodik födél alatt maradni. Akkor ugyan akár az egész szegedi akasztófát ellophatják az Öthalom tetejérôl.

Jónás kiszemelt magának a vajdán kivül még öt derék cigánylegényt a javából, s egy éjjel hetedmagával útra kelt Cigándiából Szegedre.

Minô út volt az! Keresztül azon a mocsáron, ami a régi térségeken így van megnevezve: Morast, über den nicht durchzukommen ist. (Mocsár, melyen nem lehet áthatolni.)  A cigány meg a cigánynak a lova keresztülgázolt rajta. Ahol a mocsár elvégzôdött, ott kezdôdött a bozót, s azután a rengeteg erdô, amit nem lakott más, csak rôtvad, vaddisznó és farkas: csak az átkanyargó lomha folyók partjain akadt egy-egy halásztelep sűrű tövissel körülsövényelve a dúvadak ellen. Aki lefekszik a buja fűbe aludni, mire fölébred, a ruhája mind tele van kigyóval. Hatodnapra érkeztek meg a Tisza partjára, ahonnan Szeged sáncait, meg az Öthalom tetejérôl égremeredô vesztôhely hat oszlopát messzire meglátni.

Ott meglapultak nádkévékbôl rakott kutyhók alatt, s nappal kialudták magukat, felváltva az ôrtállókat, akiknek embertôl nem, de a csordafarkasoktól kell ôriznie a legelészô lovaikat.

Estefelé csakugyan megjött a mindennapos zivatar. Elôre jelenté a jöttét az ezernyi halászmadár, hojsza kócsag sivalkodása a nádas fölött; meg a bögölyök millióinak boszantó rajai. Az ég behúzódott.

 Siessünk át a túlsó partra, míg nyakunkba nem szakad az ég!  mondá az öreg vajda, s azzal mind a heten, mint megannyi lovon ülô ördög, nekivágtattak a Tiszának, s átúsztattak rajta.

Mire kikaptattak, sötét éjszaka lett.

Jónás egy szálas jegenyefacsoportig vezette a lovas kisérôit; ott a legényeket hátrahagyva, maga egyedül, az öreg vajdával nekivágtatott az Öthalomnak.

A feketekék zivataros égtôl élesen elvált a halmot koronázó hatágú fehér épület. Szép kis korona! A vesztôhely.

Oda kellett tartaniok.

A zivatar szele hajtotta maga elôtt a fenyéren az ördögszekeret. Szeged városában harangoztak minden toronyban, hogy a zivatart elfordítsák; de úgy látszik, hogy másutt még jobban harangoztak; mert az mégis csak erre jött.

Csülökig ért a futóhomok a lónak, s a szél is szembefútt.

Az a folytonos hempergô dörgés, az a folytonos szikrázó villámpislogás a felhôk között, csalhatatlan elôhirnöke volt a jégesônek.

 Siessünk vajda, hogy menedékbe jussunk.

 Szép kis menedék mondhatom. Az akasztófa alá.

Más szárnyék bizony nem volt, se távol, se közel.

Eljutottak a történelmi Öthalomhoz, amit egymást eltemetô nemzedékek hordtak ottan össze az alföldi síkság közepett. Ebbôl készültek mai idôkben a földtámadt Szeged körtöltései, felemelt utcái. A földvágó kapa ott költögeté fel egymás után Etele hunjait, a marahán rézkardos vitézeket, egész a legalul fekvô kôfejszés kelta harcosokig; hegyes fejű, lapos fejű, gömbölyű tekekoponyájú, elmúlt nemzeteket. Legfelül a vesztôhely. Valamennyi dicsôséges hôsnek a csontja felett a haramiák és boszorkányok megátkozott maradványai.

A roppant tömör négyszög-épületnek hat, magasra emelkedô oszlopa volt, vastag vasrudakkal egymáshoz kapcsolva, minden oszlopból egy támasztékon vaskampó meredt még elô. Néhanapján a szél minden kampók, de még a vasrudakon is sorban csak úgy kalimpáztatta a légben táncoló alakokat. Most éppen csak egy libegett ott magában.

Jónás és a vajda a vesztôhely kapuján bevezették a lovaikat, s ott összebékózták, hogy el ne fussanak.

 Keressük meg azt a helyet!  mondá Jónás a vajdának.

Az öreg czigánynak a foga vacogott féltében: amáró dáde!  mormogá magában a cigány miatyánkot; de sehogy sem tudott az elsô mondásnál tovább eljutni: mert egyre közbecsapott a mennykô.

 Siessünk! amíg a jó idô tart!

 Jó az ördögöknek!

 Látod-e már azt a jegyet?

 Hogyne látnám? Ott van a negyedik oszlop lábára mázolva szénnel egy tizküllôs kerék: az a boszorkányok jele. Attól két lépés befelé: ahol a lábad alatt döng a föld; ott van a Cafrinka a vasládában.

Éppen annak az oszlopnak a tetején himbálózott az a magányos emberalak a kinyúló fogason.

 Megtaláltam. Fogd az egyik csákányt. Segíts ásni.

 Jaj uram, félek, hogy elvisz a devla!

 Ha visz, velem elvisz: hát aztán ki veri fel a patkót a lovamra a másvilágon, ha te nem jössz velem?

Jónás maga vágta bele a csákányt elébb a földbe, ahol az döngött a lába alatt, s mikor a vajda látta, hogy nem csap fel a láng a földbôl, vérszemet kapott, s nekiállt segíteni.

De annál jobban csapkodott le a láng az égbôl. A szörnyű égzengés egy percig nem tartott szünetet, s közbe zúgott a jégesô kerepelése végig az avaron: igazi ítéletidô volt. A sirbontókat védte a magas fal, a jégcsapás rézsút jött, nem érte a fejüket.

 Ásd a répát, ásd! ásd! Erre is tekints, arra is tekints!  dörmögé magában a vajda, áltatgatva magát azzal a tréfás mondással, amivel a gyermeket mulattatja az apja, az üstökét rángatva azalatt gyöngéden: ásd a répát ásd, ásd!

Nagyot kondult a csákány a vasláda tetején.

 Itt van. Rátaláltam. Segíts fölemelni, szólt Jónás.

 Jaj, de nehéz; a lidérc ül rajta. Nem tudsz, uram, valami diák mondást?

 Dehogynem: Ásáte, Kapáte. No ugy-e hogy megmozdult? Ez-e az a láda?

 Csak látnám; de sötét van, s én nem vagyok bagoly.

 No majd mindjárt világos lesz: mereszd ide a szemed.

Lett is világosság, több a szükségesnél. A hétágú istennyíla éppen oda csapott le recsegve, süstörögve a vesztôhelyre! mintha az egész faltömeg tűzlángba borult volna, kévemódra szétsugárzó szikráival egyszerre több helyen lecsapva, s aztán körülfutott az oszlopokat összekötô vasrudakon, veres izzóvá téve valamennyit, végre szertelövellt a kiálló vaskampókból. Az egész épület a nagy halommal együtt ugy rengett, reszketett a rászakadó ég csapása alatt.

 No ez-e az a láda?  sürgeté Jónás a vajdát.

De ez ijedtében úgy megnémult, hogy egy szónak nem volt ura.

Az a feje felett lógó harmadik ember pedig alkalmasint gondolt valamit odafent; vagy talán a villám égette el a kötelét, egyszerre csak a rázkodó oszlop tetejérôl leugrott a vajda nyakába.

 Jaháj!  ordított az öreg dádé , engem már visznek.

 Nye bojsza!  biztatá Jónás úrfi.  Nem bánt az már senkit. Nem látod, hogy a keresztfiad, akit tegnapelôtt akasztottak fel lólopásért? Gyere, temessük el ebbe az üres verembe.

A vajda meggyôzôdött róla, hogy csakugyan nem az ördög az, aki a nyakára vetette magát.

Akkor aztán rendén elhantolták azt a pihenni vágyó embert abba a csendes ágyba, amibôl a Cafrinkát kivették.

A kiemelt vasládát Jónás felkötötte a lova hátára a nyereg mögé.

A vajda nagyot fohászkodott a bevégzett munka után.

 Soha életemben sem kivánkozom többet az akasztófához!

A zivatar elvonult dörögve. Ott hagyott maga után egy télmezôt. A messze síkság fehérlett a jégtôl, amibe csülökig gázoltak a lovak.

Ha most a karámokban, a cserények mögül kidugta a fejét a pásztorember, a csikós, a gulyás, s meglátta azt a két fekete alakot végigügetni a lóháton a jégtôl fehér mezôn, az ugyan szentül megesküdhetett rá, hogy az ördögök jártak ott, ellopni az akasztófáról a maguk keresztfiát.

22-62

22-62

Ugyanazon erdôn, bozóton, mocsáron keresztül, a melyen idáig jött, vissza is törtetett Jónás egész Botsinkáig, anélkül, hogy útközben emberi teremtéssel találkozott volna, a cigányok ki nem beszélik azt.

Szaffi már kétségbe volt esve, el nem tudta képzelni, hova lett az ura.

Jónás összeázottan, sárosan, tépetten, arca, keze tele töviskarmolástól lépett be hozzája.

 Tudod-e, hol jártam? Ott voltam, ahol a te felásatlan kincseid vannak rejtve. Felvertem: elhoztam.

Azzal elôvette a felleghajtója alól azt a vasládát, s letette az asztalra.

Szaffi vad sikoltással veté magát a ládára, s két gyönge karjával kebléhez szorítva, nyögé fuldokolva: óh anyám! Te drága, kedves anyám!  s azt a rozsdás vasat nem sajnálta csókjaival tetézni.

 Ez volt-e a kincsed, ami után sóhajtoztál?  kérdé tôle Jónás.

Szaffi szavak helyett csak a szemeivel tudott válaszolni, de azokban annyi hála, imádat, szerelem volt; annyi boldogság, üdv, megdicsôülés sugárzott ki belôlük, hogy három versíró nem tudná azt mind elmondani.

 Most hát boldog vagy már?  kérdé tôle Jónás, az ölébe vonva.

 Az vagyok. Az lettem. Csak még egy kicsiny kis óhajtásom van hátra, ha azt is betöltenéd? ugye hogy megteszed? ugye hogy nem tagadod meg?

S olyan hízelkedve cirógatta össze Jónásnak az arcát, hogy az egész engedelmessé lágyulva mondá neki:

 Ugyan mit kérhetnél te éntôlem, amit én tetôled meg tudnék tagadni?

 Hát csak azt az egyet, hogy engedd meg nekem, hadd tegyem én el azt az én feltalált kincsemet olyan helyre, ahol az ilyen kincsek állnak. Neked van egy nagy pompás családi sírboltod, ahol fényes nevű ôsapád, ôsanyád nyugosznak, faragott márványkövek alatt. Engedd meg, hogy hadd rejthessem el én is oda, akit úgy szerettem, a szegény cigányasszonyt: a máglyán megégetett, elátkozott boszorkányt, de aki nekem édes szülôm volt. Nem tudja azt meg senki, úgy elrejtem ottan. Nem csúfolnak ki érte; nem pironkodol miatta. Csak én magam fogom tudni nyugvó helyét. Szenteltvíz sem éri, csak az én könnyeim, elrejtett koporsóját. Engedj ennek az én alázatos könyörgésemnek.

Jónás pedig mogorva ráncokba szedte a homlokát, s azt mondá Szaffinak:

 Nem én! Bizony nem engedem ezt meg! Hogy nekem lopva odarejtsed az én fényes ôseim közé az elitélt boszorkányt. Az érdemeikkel dicsekvô, aranyos nevekkel kérkedô márvány síremlékek közé egy névtelen puszta követ be nem hagyok állítani, aminek a háta mögé szégyen, gyalázat van rejtve.  Hanem azt kivánom, hogy ezek a hamvak, amiket te kincseidnek neveztél, meg legyenek tisztítva az igazságtalan ítélet szennyétôl; arról a névrôl, amihez te azt a szót kötöd: édesanyám, a szenny le legyen mosva. Igen, azt kívánom, hogy fényes gyászkíséret mellett, fáklyákkal, címerekkel, halotti zsolozsmák éneklése alatt szállítsák e hamvakat a megszentelt sírba, s fehér márványkô álljon afölött, arany betűkkel, amik azt hirdessék, hogy a legjobb anya nyugszik ott a fényes ôsök sorában. Ezt fogom megtenni.

Szaffi azt hitte, hogy most repülnek az égbe mind a ketten.

 De hogy tudod te ezt megtenni?  kérdezé remegve a kéjtôl, a gyönyörtôl.

 Az az én dolgom lesz. Rögtön hozzákezdek. Lehet, hogy egy évig nem látsz; de híremet majd hallod; s mikor újra meglátsz, az történik meg, amit mondtam.  Addig ápold kis gyermekeinket.

Fiat voluntas tua

(Legyen meg a te akaratod)

Soha jobbkor nem érkezhetett volna az a Botsinkay által küldött pénz a császárvárosba. Mária Terézia minden oldalról ellenségtôl körülvéve, hadsereg nélkül, pénz nélkül állt annyi hatalmasokkal szemben. Burkus, bajor, francia, spanyol, olasz, muszka mind összeröffent ellene.

A magyar karok és rendek ugyan nagy lelkesülten kiálták, hogy vitam et sangvinem! de hozzátették, hogy sed avenam non...* A lelkesedést tett követte, hadseregek támadtak elô a földbôl, s ime ugyanakkor a hadviseléshez való pénz is támad elô a földbôl.

Ez új fordulatot adott a veszve hitt ügynek; a vereségre diadalok következtek, a magyar csapatok Potsdamig száguldoztak, a királyné trónja meg lett mentve. Jutalmak osztogattattak.

Tudta ám azt jól Botsinkay Jónás, hogy ôt a háta mögött minden ember cigánybáró-nak nevezi.

Volt valami jussa hozzá.

Olyan barna volt a képe, mint azoknak a szép cigánylegényeknek, akiknek az arcszinét mi sápadt európaiak úgy irigyelhetjük; azonfelül is mindig szeretett a cigányok közt lakni. (Hát még ha azt megtudnák, hogy cigányleány a felesége.)

Cigány!

Senki sem szereti, ha úgy híják. Senkinek sem tetszik ehhez a nemzetiséghez tartozni. A szegény cigányt lenézi még a paraszt is. Amely munka olyan utálatos, hogy senkinek sem kell, azt a cigányra bízzák; más munkához még közel sem eresztik, azt mondják; nem szereti cigány a szántást. Kergetik egyik falu végirôl a másikra, mert azt hiszik, hogy lop, csal, s boszorkányokkal cimboráz. Ha ütik, nem szabad neki jajgatni, mert ha jajgat, akkor kinevetik.

Hát még cigánybáró-nak neveztetni!

A cigány utolsó a parasztok között, a báró pedig utolsó az urak között. (Minthogy a bárónál kezdôdik az ember, annálfogva felülrôl lefelé ônála is végzôdik.)

Minthogy pedig Jónás ezt a titulust le nem koptathatta magáról, azt gondolta ki, hogy ô azt fényesre fogja kicsiszolni. Kivívja a becsületét a cigány névnek  csak azért is.

Azt tette, hogy az új telepbôl összeszedett százötven cigánylegényt a javából, akik legjobban meg tudták ülni a lovat szôrén: azoknak csináltatott zöld dolmányt, veres nadrágot, fehér csákót; felfegyverezte ôket huszárok módjára. Aztán maga állt a svadrony élére, úgy vezette fel ôket a nemesi táborba.

Ezzel is megjárta, mert amint bemutatta a csapatját a büszke generálisnak, az ezzel a szóval pipázta le:

 Itt most nincs foltozni való vasfazék.

Azzal hátraküldték ôket a bagázsiás szekerek mögé, s komiszárust rendeltek melléjük, aki a tíz körmükre vigyázzon.

Jónás abban az egyben csakugyan cigány természetű volt, hogy a gorombaságért nem szokott soha felpattanni: eltette, mint a vackort, csepü közé, amíg megpuhul. Más úrfi az ilyenért bizony kihítta volna egy szál kardra a generálist.

ő várt a maga sorára. Majd eljön az!

Csak egyszer nagy ütközet legyen!

Az is megjött.

Nem azért kivánta pedig ezt olyan nagyon Botsinkay Jónás, mintha feltett szándéka lett volna a csata napján kivont karddal az öklében csodadolgokat hajtani végre a maga fekete serege élén. A cigány csak olyankor verekszik, ha nagyon megszorítják s nincs más menekülés, akkor aztán megmutatja, hogy mit tud!

Pedig milyen szép lett volna ez a következô mondás az ütközet után:

Eddig feketék voltunk a naptól, most fehérek lettünk a burkus vértôl!

Ez bizony mondatlan maradt  Botsinkay cigány dandárja össze sem mérte a kardját az ellenséggel. Hanem azért tett annál sokkal nagyobb szolgálatot a hadseregnek. A burkusok tönkrezúzták az ütközetben a császári seregnek hatvannégy ágyúját. Botsinkay cigányjai aztán nekigyűrkôztek, s másnapra valamennyi összetört ágyúszekereket és talpat ismét összekovácsolták; az invalidus ágyukat megint ki lehetett állítani a csatatérre.

 Hát van-e már foltozni való vasfazék?  kérdezé e hasznos műtét után Botsinkay a gúnyolódó generálistól. Ez volt az ô bosszúállása.

A generális aztán nagyon megdicsérte ezért a jó szolgálatért, s a csapatjának hivatalos címet adott: tábori kovácsdandár-nak nevezte. Jónást pedig megtette fôstrázsamesternek ennél a csapatnál.

Hű szolgálataiért hivatalosan is cigánybáró lett a neve.

Nem csinálhatott olyan jó dolgot, nem érhette olyan kitüntetés, hogy ezt a gúnynevet még az is mind jobban bele ne tetovírozza a bôrébe.

S nem haragudott érte!

Eszébe jutott Szaffi odahaza  meg az a két kormos purdé!

Látnátok csak azt a két pár nagy fekete szemet, amilyen nincs senkinek a világon, csak a cigánygyerekeknek!

Csakhogy ezeket nem volt szabad mutogatni.

Botsinkay Jónás egy szép napon meghívást kapott Bécsbe. Rögtön felutazott; egész úri pompával, négylovas hintóban, czifra kisérettel. Már akkor a helyreállított uradalma is olyan nagy jövedelmet hajtott, hogy nem kellett szégyenkednie semmi mágnások elôtt.

A királynô nagy kitüntetéssel fogadta ôt Bécsben, s ennélfogva az udvarnál egyszerre kedves emberré lett; kiváltképpen mivelhogy mindenki azt hitte róla, hogy ô még nôtlen legény. És ô nem merte megvallani senkinek, hogy feleséget hagyott otthon, a cigány Szaffit.

A királynô csakhamar bárói címmel ruházta ôt fel és ezredesi ranggal, annál a huszárcsapatnál, amelyet Jónás saját költségén szerelt fel, s amelynek az élén aztán egy kis hadi csetepatéban is részt vett, s ott elég vitézül viselte magát.

Hanem, valljuk meg az igazat, hogy nem érezte ô magát jól sem az udvari fény közepett, sem a dicsôség mezején. Mással volt tele a szíve.

Megjött már a báróság is, amikor éppen nem is cserkészett rá, de mikor már a vállán hordta, akkor tapasztalá, hogy de még csak egy csizmasarokkal se lett magasabb tôle, mint azelôtt volt. Minden dicsôségnél többet ér az a kis csendes szoba ott a botsinkai kastélyban, ahol a Szaffi varrja a kisfiúknak a tarka ingecskéket. (Már akkor valának ketten.) Csakhogy ezt nem merte ám senkinek elmondani.

Az elsô békekötés örömére nagy ünnepélyt rendeztek az udvarnál, hivatalosak voltak arra a legújabb nemesi méltóságra emelt magyar családok is. A bájos királyasszony udvarához vonta a nemzet elôkelôit, ami csak szépségben, vitézségben és gazdagságban sok közül kiválik. Az ilyen udvari bálokból Jónásnak sem lehetett kimaradni. Hisz ami a táncot illeti, akármifélét csak egyszer kellett neki látni, hogy azt eltanulja, nemcsak ilyen táncokat tanult ô, hanem hegyével fölfelé állított kardok között, égô gyertyával a feje tetején. Bíz a legújabb francia kontratánc sem került neki nagy fejtörésbe.

De azért mégis megtörtént vele az a szégyen, hogy az udvari bálban, ahol neki is részt kellett venni a colonne-ban, úgy elbámészkodott, hogy minden figurát elrontott, s a táncosnéját olyan méregbe hozta, hogy az utoljára a legyezôjével a vállára csapott, s megdorgálta, hogy mit ügyetlenkedik.

Pedig hát teljes oka volt Jónásnak az elmélázásra; mert az átellenes párnak a szebbik fele meglepôen hasonlított az ô egykori imádottjához, Arzéna kisasszonyhoz. Csakhogy ez a módi viselet, meg az arcfesték, a puderezett hajépítmény, a szépségflastromok némi idegenséget kölcsönöztek a megjelenésének. Aztán nem is nevetett, mikor ôrá nézett, hideg, feszes maradt. De azért mégis ô volt az valósággal, ezekbe a szemekbe de sokat nézett Jónás úrfi, mikor még csak úrfi volt! Ezek a párducszemek!

S aztán folyvást egy gondolat háborgatta: az a bolond ötlet, hogy mi lenne belôle, ha ô most csak egyszerre a tenyerére vetné magát, s a sarkantyús csizmáival az ég felé sasirozna szemközt az eléje kontrázó szép kísértetnek. Majd az ördög vitte el a nagy kivánságtól, hogy ezt megcselekedje. Egészen bele is izzadt ebbe a kontratáncba.

Amint annak vége volt: valaki hátulról a vállára üt, s báró úrnak szólítja.

Jónás báró az ô régi kedves barátját, Feuerstein bárót látja maga elôtt.

 Ah! hát te is itt vagy!  mondja neki.

 Barátom, én itt itthon vagyok  subsummál gyöngén Feuerstein  én a királynônél udvari kamarás vagyok.

Nem is úgy értette Jónás, hanem: hogy te is itt vagy, ahol Arzéna kisasszony!

 Hát a báróné is itt van?

 Nem. Az otthon maradt. De ne beszélj te az én bárónémról, hanem a magadéról.

 A magaméról? (Jónás megszeppent, no most mindjárt kipattan a Szaffival kötött titka.)

 Igen. őfelsége maga rendezte úgy, hogy a kontratáncban te szemközt kerülj a szép Arzénával, s gyönyörködött a bekövetkezett sikerben, amit a te furcsa zavarodba jöveteled elárult. őfelsége már értesülve van felôle, hogy te megkérted Arzéna kisasszony kezét; az ô kegyessége elhárított minden akadályt, ami közöttetek állt: Loncsár uramat magyar nemessé tette, tégedet báróvá.

Hej, de hosszúra nôtt Jónás úrfinak a bárói ábrázatja erre az örvendetes tudósításra.

Nem szólt semmit, csak a kedves barátjának a kezét szorongatta.

 De ne törd össze a kezemet csupa háládatosságból. Hiszen igaz, hogy én voltam a legmelegebb szószóló melletted a királynônél.

Tudta ezt Jónás bég nagyon jól. Annak a galamb vitte levélnek minden szavára jól emlékezett.

(Köszönöm a gráciát!  mondogatá magában. Bárói koronát már kaptam, hét ággal, ha Arzénát elveszem, még két szarvat kapok hozzá: grófi korona lesz belôle. Nem, ilyen könnyen nem akarok gróffá lenni!)

Hogy húzza ki most a lábát ebbôl a kelepcébôl?

Hiszen hogy Arzéna kezét megkérte, az igaz. Arról a levélrôl pedig, amit a galambbal együtt elfogott, nem beszélhet; mert azért kikorbácsolják. Legjobb volna felfedezni, hogy már van felesége; de a természetes esze azt súgta neki, hogy ezzel még ne álljon elô.

Kivel közölje itt a szorongattatást? Teljes életében mindig azt látta, tapasztalta, hogy a magas uraságokban nem jó bízni. Szerencséje, hogy jó adag bolondság volt a fejében. A királynénak pedig volt egy kedvenc udvari bolondja. (Valamikor magyar kálvinista diák volt.) Botsinkay ezt a másik bolondot választotta ki kebelbarátjának, annak tárta fel minden titkát az otthon hagyott feleségrôl.

 Jaj komám, ez nagy baj neked  mond a királynô bolondja.  Tudod, hogy itt az udvarnál sokat adnak a jó erkölcsre. A te házasságod vadházasság; mert az egyházi kánonok ellen köttetett, tanúk nélkül, kihirdetés nélkül. Az ilyent a mi királynônk szigorúan bünteti. Van Bécsben egy rettenetes törvényszék, aminek szűzességi tribunál a neve. Ez tartozik evidenciában tartani minden alattvalónak az erkölcseit, de különösen a nemesekét és fôtisztekét, s jaj annak, akit ez hibában talál. Ebben az egy vétségben a királyné nem kegyelmez meg senkinek.  Amely asszonyféle a férjének nem törvényes felesége, az elveszett erre a világra nézve. Van Bécsben egy nagy javító börtön, ahová az ilyen állapotban talált asszonyokat bezáratják, s nem hiszem, hogy olyan tele volna ez a börtön, hogy a te Szaffid is el ne férne még benne. Téged pedig, ha ez kitudódik, száműznek az udvartól, megfosztanak rangodtól, címedtôl, még a birtokod is utána mehet. Nagy bolondság ez, hallod-e! Hanem hát a bolondságot csak bolondsággal lehet helyrehozni. Holnap nagy ebéd lesz az udvarnál, amelyre te is hivatalos vagy. Ebéd után tartsd magad a királyné közelében, s aztán a többit majd bizd rám. Te csak tedd magadat mentül ostobábbnak.

 No az nekem nem nagy megerôtetésbe fog kerülni.

Másnap az udvari ebéd végeztével, az áhitatos királynô rendelete szerint az egész vendégseregnek asztalbontás után el kellett mondani fennhangon a miatyánkot latinul.

Az udvari bolond ott állt Jónás háta mögött. Egyszer csak elkacagja magát az imádság között.

Az ima végeztével a királynô haraggal kérdé a bohóctól:

 Mit nevetett kend az ima közben?

 De már hogyne nevettem volna, felséges asszonyom, mikor ez a cigánybáró a helyett, hogy fiat voluntas tua azt imádkozza, hogy fiet voluptas sua (meglesz az ô gyönyörűsége).

Jónás elég ostoba képet csinált hozzá, hogy most már mindenki nevessen rajta. Csak a királynô nem. ő nem szerette, hogy a szent dolgok felett tréfálózzanak.

 De hát tanulja meg a helyes mondatot! Fiat voluntas tua!

 Megtanulja biz ez, a jámbor; ha fölírod neki kegyesen erre a papirosra.

A bohóc egy összehajtott papírt tett a királynô elé az asztalra, készen tartva az iralt is hozzá.

Miért ne tette volna meg neki azt a királynô; odaírta neki szép férfias gömbölyű betűkkel: fiat voluntas tua.

 De már a nevedet is rajzold alá, hadd idvezüljön tôle az a vad pogány.

A királynô jókedvében volt: jó hírek jöttek Angliából; ezt is megtette a bolondja kértére.

 No most erre két heti idôhaladékot kérek!  mondá a bohóc; azalatt, a fejemet teszem egy fületlen gomb ellen, hogy betanítom annak a vad bárónak ezt a hosszú mondást.

Az egész udvar nevetett szegény cigánybáró rovására.

Mikor pedig különvehették egymást, akkor a bohóc kitárta azt az összehajtott papirost, s megmagyarázta Jónásnak, hogy mi van annak a belsejébe írva. Az ô folyamodása volt az a királynôhöz, amiben elôször is az van kérve, hogy a királynô ôtet és Szaffit a tudatlanságból eredt vétség terhe alól kegyesen oldja fel; másodszor, hogy engedje meg neki a törvényes egybekelést gyermekei anyjával, Szaffival, akinek egyéb neve nem ismertetik, és harmadszor, hogy a püspökség tegye deficientiába a botsinkai papot, s rendeljen helyébe más plébánost.

Ezt az instanciát szentesíté a királynô a hátlapra írt nevével és a fiat voluntas tuá-val.

 Mármost ezzel vágtass haza Botsinkára, s addig vissza ne jöjj, míg feleségeddel együtt nem hivat a királynô.

Jónás báró nyargalt haza lóhalálában, s vitte a királynô jóváhagyó levelét püspökhöz, kormányzóhoz. Semmi kifogás nem lehetett ellene.

Hanem mikor Szaffinak is elmondá a dolgot, ôszintén bevallva az egész csalfaságot, akkor a nô a lábaihoz borult, s zokogva könyörgött:

 Ne tedd ezt jó uram! Nem szabad a koronás királynôvel neked tréfát űznöd. Nagy baj támad ebbôl. Hagyj engem világgá menni a két porontyommal, mintsem énmiattam veszélyt vonj magadra. Vedd el a szép úrnôt, akit a királynô neked szánt jegyesül, ne gondolj énreám. Nagy a világ, elférek én benne; ha esem, nem esem nagyot; de ha te elesel, az ország veszít vele. Ez az egész vidék mind árvaságra jut.

De Jónás felemelte Szaffit a földrôl keblére: és ha akkorát esném is, hogy a fejemmel a Tátrát ütném meg, s a sarkammal a Vellebit hegyet: mégsem hagynálak tôlem elszakíttatni soha téged. Inkább vegyék el minden rangomat, kincsemet, birtokomat; kergessenek világgá: készebb vagyok veled együtt futni, cigánysátor alatt lakni; kötélen táncolással, bukfencezéssel keresni a kenyeremet, ahogy nevelôapám kereste. Ha egyéb nem maradt rám a koldusoktól, az az egy rám maradt, hogy egymást el nem hagyják!

Erre a szóra aztán Szaffi büszkén felemelte a fejét; arca egészen átváltozott: olyan lett, mint egy fejedelemasszony.

 Akkor tehát vezess az oltárhoz. Megtudod, hogy nem érdemetlenre vesztegettél ennyi hű szerelmet!

Botsinkay Jónás most már minden törvényes szertartást megtartott, ahogy parancsolva van. A pécsi püspököt kérte fel az esketésre.

Mikor a püspök azt kérdezte a menyasszonytól, hogy mi a neve, mi a vallása, Szaffi szelid, csendes hangon felelt meg rá.

 Igenis, van nevem. Apám volt Szaffi Kuli kán, a tatár Ghiraiak nemzetségébôl, Mehemed, temesvári basa leányának férje. Anyám keresztyén volt. (Isten nyugtassa meg!) a szent keresztségben Zsófia nevet kaptam! Itt vannak az irások, amik mind ezt bizonyítják. Sok esztendô elôtt, mikor az atyám halálán volt, elmondá anyámnak ezt a titkot, hogy hová vannak elrejtve Mehemed basa kincsei, s elküldött bennünket Magyarországra, hogy legyünk ott, azon a helyen, és várjunk rá, míg egyszer a Botsinkay család ivadéka visszakerül a bujdosásból, s birtokát elfoglalja: akkor közöljük vele azt a titkot. Nem voltunk boszorkányok, nem voltunk bűvésznôk; egy titkot ôriztünk. Ami azután történt: Isten akarta, hogy így történjék.

E megoldás után, természetesen, a királynô haragja is lecsillapodott, Szaffi mint fejedelmi vér jelenhetett meg az udvarnál, s szépségével ott is diadalt nyert.

A Botsinkay család a Bánátnak nevezett magyar Kánahánban mind a mai napig virul és hatalmas, s tagjai grófi koronát hordanak, aminek az ágait bizony nem a feleségeik révén, hanem a maguk érdemeivel szerezték.

SÁRGA RŰZSA

PUSZTAI REGÉNY

[1893]

I.

Még akkoriban nem szelte keresztül a Hortobágyot a vasút; még nem is volt az Alföldön semmiféle vasút. A Hortobágy vize sem volt lecsapolva: a kétkerekű malom vígan kelepelt a kis folyamon, a nádasban jó dolga volt a vidrának.

A legelsô hajnalhasadásnál egy lovas legény poroszkál a sík zámi pusztán, mely túl esik a Hortobágy vizén (Debrecent véve a világ közepének). Honnan jön? hová tart? azt nem lehet kitalálni; a pusztán nincs ösvény: kocsinyomot, patkónyomot menten benô a fű. A végtelen láthatárig nincs más, csak fű; egy élôfa, egy kútágas, egy gunyhó nem zavarja meg a fenséges zöld sivatag országát. A ló megy az ösztöne után. A lovasa alszik, bóbiskol a nyeregben, hajladozik hol erre, hol arra, de azért a lába ki nem esik a kengyelbôl.

Gulyásbojtárnak kell neki lenni, mert az ingujja elöl össze van kötve: a lobogós ingujj a szarvas állatok között akadékos volna. Kék a mellénye, fekete a gombos rajthuzlija, fekete a szűre is, selyem virágokkal kivarrva, csatos szíjon lóg le a fél válláról. Balkezében a lazán eresztett kantárt fogja, jobb keze csuklójára akasztva a karikás ostor, nyeregkápájába dugva a hosszú ólmos fütykös.

Széles, feltűrt karimájú süvege mellé tűzve egy sárga rózsa.

Mikor egyszer-egyszer felkapja a ló a fejét, a sallangos csótárt megrázva, a bóbiskoló legény is felneszel egy pillanatra. Elsô mozdulata az, hogy a kalapjához kap: megtapintja a rózsát, nem veszett-e el? aztán leveszi a fejérôl a kalapot, megszagolgatja a sárga rózsát nagy gyönyörűséggel (pedig annak nincs is rózsaillata) aztán megint féloldalra nyomja a süvegét a fejébe, s hátraveti a nyakát. Azt hiszi, hogy akkor meg fogja látni a kalapján azt a rózsát.

Aztán dúdolni kezdi a kedvenc nótáját (tán az ébren tartja)

Aztán megint csak elôrehúzza a feje, s bóbiskol tovább.

Egy zökkenônél ijedten veszi észre, hogy a kalapja mellôl elveszett a sárga rózsa.

Nosza visszafordítja a lovát, s megtér a rózsáját keresni a tenger fűben, pedig az is teli van mindenféle sárga virággal, most nyílik a pimpó, sárma, meg a vízililiomok. De azért az elveszett rózsáját azok közt is megtalálja; s megint feltűzi a süvege mellé, aztán dúdolja tovább a nótáját:

Újra elalszik, s újból elveszti a rózsáját. Megint visszafordítja a lovát, megkeresni az elveszettet. Ezúttal egy szépen virágzó nagy bogáncs piros virágbugái közt találja azt meg. Hogy összerugdossa csizmasarokkal azt a bogáncsot! Még az mer az ô rózsájával csókolózni!

Arra ismét felkap a nyergébe.

Ha babonás volna: nem tűzné fel harmadszor is a süvege mellé azt a sárga rózsát. Ha értené a madarak nyelvét, kitalálná, mit csicsereg az a száz meg száz pacsirta, mely a kora hajnalt üdvözölve mind odafenn jár a magasban, ahol szem nem látja; azok mind azt mondják neki: ne tűzd fel, ne tűzd fel a sárga rózsádat.  De hát a hortobágyi legény vastagnyakú: nem ismer se babonát, se félelmet.

Pedig sok idôt eltarisznyázott  a rózsakereséssel, talán még többet  a rózsa megszolgálásával; hajnali itatáskor ott kellene neki lenni a zámi puszta karámjánál. Majd káromkodik a számadó gazda.

Hát hadd káromkodjék! Akinek egy olyan sárga rózsa van a süvege mellett, az még a számadótól sem fél.

Egyszer aztán a lovának a nyerítése ébreszti fel. A hóka szemközt jövô lovast vett észre. A holdas pej régi ismerôse: azt köszönti messzirôl.

A pej paripa lovasa csikósbojtár. Meg lehet azt tudni a lobogós ingujjáról, a tulipános, fehér szűrérôl, a félvállán átvetett pányváról; de leginkább arról, hogy a nyergének nincs terhelôszíja, ami a ló hasát átszorítsa: csak úgy van lazán a hátára vetve.

Nemcsak a két paripa, hanem a két lovas is ráismer egymásra jó messzirôl, s sebesebbre fogva az ügetést, odarúgtatnak egymáshoz.

Mind a kettô valóságos ôsmagyar arctípus, noha egymástól merôben különbözô. Ilyenek lehettek az elsô magyarok, amikor Ázsiából idekerültek.

A gulyásbojtár széles vállú, csontos termet, vastag nyakkal, köpcös derékkal: arcvonásai duzzadók, két orcája pirospozsgás, álla, szája, szemöldöke csupa hetykeség, kis bajusza hegyesre kipödörve; gesztenyeszín haja kerekre levágva; a szemei dióbarnák, de elsô látásra azt hinni, hogy zöldek.

A csikósbojtár alakja pedig karcsú derékban, de vállban és csípôben kifejlett, hatalmas domború mellkassal; arcszíne olyan, mint az aranyozott bronzé, monyorú metszéssel; tökéletes szépségű száj, orr és szemöldök, ragyogó kis fekete szem; fekete bajusza magától kunkorodik fölfelé; szénfekete haja is természetes langos csigákban borul a két vállára.

A két paripa összeröhögve köszönti egymást. A csikósbojtár üdvözli a pajtását elébb.

 Isten jó nap, cimbora! De korán ébredtél! Tán nem is aludtál?

 Fogadj Isten, pajtás. Hát volt aki elaltatott, volt aki fölébresztett.

 Honnan jössz most ízibe?

 Csak innen a mátai pusztáról; a lódoktornál voltam.

 A lódoktornál voltál? Akkor csapd agyon a hóka lovadat.

 Mért csapnám agyon a hóka lovamat?

 Azért, hogy meg hagyta magát kerültetni a lódoktor gebéjétôl: van egy félórája, hogy láttam a doktort a kétkerekű laptikáján a mátai karám felé baktatni.

 Hát ne firtasd te ezt, pajtás. A te holdas pejkódat is sokszor megveri a számadó juhász szôke szamara.

 Ejha! De szép sárga rózsa van a süveged mellett, cimbora!

 Hát van annak, aki megszolgálja.

 No csak aztán meg ne bánja, aki megszolgálta.

Ezzel fenyegetô mozdulattal emelte magasra az öklét a csikósbojtár, hogy a lobogós ingujja a válláig omlott, napbarnított atlétai karját meztelen mutatva.

Azzal mind a ketten sarkantyúba kapták a paripáikat s vágtattak tova a maguk útján.

II.

A gulyásbojtár ügetett a karám felé; a zámi halmok meg a kis akácerdô kezdettek kilátszani az ég aljából; közöttük a hármas kútgém. De jó futás esik még odáig. A gulyáslegény levette a süvege mellôl azt az árulkodó sárga rózsát; beletakargatta a piros keszkenôjébe, s keszkenôstül együtt lecsúsztatá a bekötött szűreujjába.

A csikósbojtár pedig irányt váltott, s ahol a nagy tengersík pusztán a földre lapuló kékes köd mutatta a Hortobágy folyását, arrafelé sarkantyúzta a paripáját; ô meg sietett annak a sárga rózsának a termôfáját felkeresni.

Mert csak egy sárga rózsa van az egész Hortobágyon, az is a csárdabérlô kertjében. Valami idegen hozta oda, azt mondják Belgaországból; csodálatos rózsa, egész nyáron nyílik, pünkösdkor elkezdi, s még adventben is teli van fakadó bimbóval. Olyan sárga a virága, mint a termésarany, az illata meg inkább a muskotályboréhoz hasonlít, mint a rózsáéhoz; hej de soknak a fejébe ment már ez az illat, aki azt a rózsát megszagolta!

Aztán annak a leánynak is csak sárga rózsa volt a neve, aki abból a rózsából szakítani szokott;  nem is magának.

Ezt sem tudni, hol vette az öreg csapláros; felesége nem volt. Úgy felejtette ott valaki. Megtartották, felnevelték; szép karcsú virágszál lett belôle. Nem volt annak az arca piros, mint a többi leányoké; hanem valami átlátszó hamvas sárga; azért mégsem volt az beteg szín, alatta ragyogott az élet, s amikor mosolygott, mintha tűz sugárzott volna ki belôle. Aztán az a nevetésre álló szája a fölfelé húzódó szegletekkel, úgy illett a két nagy kökény szeméhez, akirôl nem tudta az ember, hogy kék-e vagy fekete? mert ha belenézett, azt is elfeledte, hogy a világon van. A haja is fekete volt, egy varkocsba sárga pántlikával összefonva: langos volt az magától is, nem kellett birsalma nedvével kenni, hogy göndörré legyen, ahogy más leányok teszik.

Hej de sok nótát tudott! De szépen el tudta dalolni, amikor akarta. Ha jókedve volt is danolt, ha búsult is danolt; van arra mindenikre nóta. Parasztleány nem élhet dal nélkül; nóta mellett könnyebben megy a munka, jobban telik az idô, megrövidül az út.

Kora hajnalban már, mikor még csak pirkad, hallani a nótafikálását, ahogy a kertben gyomlál.

A vén korcsmáros nem törôdik már a csaplársággal, az egész vendéglátás a leányra van bízva, az ád bort, az fôz, az számol. Az öreg a méheit lesi, a kaptárok most rajzanak.

Pedig az udvaron lódobogás hangzik, a kutyák ugatnak és még azon a csahintó hangon, amivel ismerôst szoktak üdvözölni.

 Klári! Eredj elôre! Nem hallod? Kutya ugat, vendég jött. Lásd el rendén.

A leány leereszti a gyomlálásnál feltűrt tarka viganóját, felhúzza a pillangós cipôit; megmossa a kezét a gyomlálás után az öntözôkannából, aztán megtörli a felsô kötényében, azt leveti, van alatta tiszta kétszél kötény, annak a korcában lóg a söntés kulcsa; a tarka kendôt leveszi fejérôl, a megnyálazott tenyerével a halántékához simítja a haját, de elôbb leszakít egy rózsát arról a mindignyitórul, s a füle mellé tűzi.

 No megint téped azt a rózsát? hátha csak egy pandúr?

Mit tesz az, hogy csak? Tán hogy a pandúrnak nem lehet a csákójához tűzni a rózsát? vagy hogy az nem érdemes rá? Pandúrja válogatja!

De bizony nem pandúr volt az, akit ott talált a leány az ivószoba hosszú asztalának a legvégén ülve, hanem a legnyalkább csikósbojtár: a Decsi Sándor.

A csikós az asztalon heverô üres palack fenekével dobol keményen, s mogorva méltósággal kiált a leánynak: hozz bort!

A leány elsikoltja magát, mikor a legényt meglátja, s összecsapja a két kezét.

 Decsi Sándor! Hát megjöttél? Sándor! Lelkem! Édes!

 Azt mondtam, hogy hozz bort!  mordult rá a legény, s az öklére támasztja a félredűtött fejét.

 Hát ez a szép jó reggel annyi idô után?

Arra a legény észreveszi magát: tudja ô, hogy mi a becsület. Leveszi a kalapját, s az asztalra teszi.

 Jó reggelt, kisasszony!

 Me-e!  mond erre a leány, piros nyelve hegyét kidugva a szájából, s azzal durcás vállvonítással megy a söntésbe, két csípôjét jobbra-balra riszálva; visszajön a borral, s a legény elé teszi, aztán elérzékenyült hangon szól hozzá:

 Mért mondtad nekem azt, hogy kisasszony?

 Azért, mert az vagy.

 Máskor is az voltam, de te mégsem mondtad.

 Az másikmáskor volt.

 No hát itt a borod. Kelle-e még valami?

 Köszönöm. Majd aztán.

A leány bosszúsan csettentett a nyelvével, s aztán leült melléje a hosszú pad végére.

A legény felvette a tele palackot, s a szájához vitte, s addig le sem vette, amíg fel nem hajtotta. Akkor aztán a téglapadlóhoz vágta a palackot, hogy ezer darabra tört.

 Miért törted össze ezt a palackot?  kérdé szelíden a leány.

 Azért, hogy ne igyék belôle utánam más.

Azzal nagy kevélyen odadobta az asztalra a három kutyanyelvet. (Ez volt a népszerű neve a papiros tízkrajcárosnak.) Kettô a veres borért, egy a palackért.

A leány engedelmesen fogta a cirokseprűt, s összetakarította az üvegcserepeket. Aztán, tudva a regulát, visszament a bormérô rács mögé, s hozta a másik palackot: odatette a legény elé.

Megint odaült melléje: a szemébe szeretett volna nézni.

A legény csak azért is lehúzta a szemére a kalapját.

Akkor aztán a leány azt tette, hogy levette a bojtár fejérôl a kalapot; s azt kezdte vele, hogy a hajába tűzött sárga rózsát a kalap selyemszalagja mellé illessze.

A legény észrevette azt, s kikapta a leány kezébôl a kalapját.

 Csak tartsd meg a rózsádat annak, aki érdemesebb reá.

 Sándor! Meg akarsz ríkatni?

 Az is hamisság lesz. Még az imádkozásod is az.  Hát nem most hajnalban vitte el a rózsádat a süvege mellett a Lacza Ferkó?

A leány arca nemhogy piros lett volna e szóra, de még haloványabb lett.

 Sándor! Bizony Isten mondom, nem...

Nem hagyta neki tovább mondani: hirtelen befogta a száját.

 Ki ne fújd az Isten nevét hamisságra! Hát ez az aranyfüggô, hogy került a füledbe?

A leány elnevette magát.

 Űh te buksi! Hisz ez tulajdon az az ezüstfüggô, amit te hoztál nekem; csakhogy én megfuttattam arannyal az ötvösnél Újvárosban.

Ekkor a legény megfogta a leánynak mind a két kezét, s szelíden, lágy szóval beszélt hozzá.

 Klári édes! Nem mondom már hogy kisasszony. Kérlek igen szépen: ne hazudj énnekem. Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják hazug kutya! Pedig a kutya nem hazudik. Másképpen ugat, ha tolvaj jár a tanyán, másképpen, ha a gazdája jött meg, vonyít, ha veszedelmet érez: de soha meg nem téveszti a maga ugatását. A kutyában van becsület. Csak az ember tud hazudni. Az az igazi ugatás. Engem soha nem vitt rá a lelkem. Nem fordul rá a nyelvem a hazugságra. Nem is bajusz alá való az! Csúnya dolog az, mikor egy bajuszos szájból hazug szó jön ki: mint egy tacskó kölyökébôl, aki fél a veréstôl. Látod, mikor a múlt ôsszel itt voltak az asszentálók, minket is mind beállítottak a pusztáról. A nemes város itthon akart minket bojtárokat tartani a gulya, ménes mellett; mert azoknak nehéz sora van. Elôre megkenték a deputációnak a markát. A felcserek kinek-kinek megsúgták közülünk, hogy micsoda testi fogyatkozást valljon magára, amiért untáglik-nak eresszék. A Lacza Ferkó, az ráállt a fortélyra. Azt hazudta magára, hogy süket, mint a fekete föld, a trombitaszót se hallja meg. Nekem majd a szemem égett ki miatta. Hazaeresztették, pedig olyan jól hall, hogy éjjel a sötétben a marha bôgésérôl meg tudja mondani: bitang marha keveredett-e a gulya közé, vagy tehén hívja az eltévedt borját. Tudott hazudni a cudar! Mikor aztán énreám került a sor, engem is össze-vissza vizitált a felcser, s azt sütötte ki felôlem, hogy a szívem rendetlenül dobog.  Hát ha rendetlenül dobog, azt mondtam rá, annak nem a szívem az oka, hanem az a sárga rózsa ott a hortobágyi csárdában! Az urak mind ösztököltek, hogy hagyjam rá, amit a doktor mond: szívtágulásom van.  De bíz az én szívem nem tág! Nem fér el abban több egyetlen egy icipici kis leánynál! Nincs nekem semmi hibám a világon.  Be is soroztak katonának.  De azért megbecsültek ám: még a hajamat sem vágták le; elküldtek Mezôhegyesre a méneshez katonacsikósnak.  Míg aztán fél esztendô múlva a nemes város letette értem az ezer forint váltságot, hogy visszaszerezzen a cifra méneshez, ahol nagy szükség van rám. Hát azt az ezer forintot én majd leszolgálom a két kezemmel: de nem szolgáltam le a hazug szájammal, ahogy az a másik.

A leány ki akarta húzni-vonni a két kezét a legényébôl, s tréfával akarta elütni a dolgot.

 Ejnye Sándor, lelkem, de szépen megtanultál prédikálni ott a császár kenyerén. Ennyi ékes szóval legátusnak is eljárhatnál Balmazújvárosba vasárnaponkint.

 No csak ne mórikálj! Ne tedd magad! Tudom én, hogy mi van a begyedben. Gyönge nép a leány, azt gondolod, nincsen más fegyvere, mint az, hogy hazudni tud. Anélkül megfognák. Nyúlnak a gyors lába, madárnak a szárnya, az ami a leánynak a hamis szája.  De hát látod, én olyan ember vagyok, aki a nálamnál gyöngébbet soha meg nem bántom. Felôlem nyúl ott maradhat a bokorban, madár a fészkében: én fel nem riasztom. Leányt sem bántok meg, aki igazat mond, egy rossz szóval, egy rossz nézéssel sem. De ha te énnekem hazugságot mondasz, azért úgy megítéllek, mintha ezt a te szép, tiszta halovány orcádat kikennéd pirosra bécsi ronggyal.  Nézd el ezt a rózsát a kezedben, még most alig fakadt ki, de ha ráfújom a forró leheletem, egyik levele a másik után kifeslik. Légy te nekem ilyen sárga rózsám, nyisd ki a lelkedet, nyisd ki a szívedet elôttem, akármit vallasz meg, nem haragszom érte, megbocsátok érte, akárhogy összetöröd vele a szívemet.

 S aztán mit adsz érte?

 Amim megmarad belôle.

A leány tudta a szokást; hajnalban bor mellé szalonnát eszik a legény, paprikával, fehér cipóval. Eléje tette. Nem is vetették meg. A bojtár elôhúzta a csizmaszára mellôl a csillagos nyelű hegyes kését, szelt magának a cipóból, szalonnából, s hozzálátott.

A nyitott ajtón bejött a komondor, s nagy farkcsóválva odament a bojtárhoz, a fejét odatörülte a két térdéhez, s aztán leült eléje, a szeme közé nézve, egyet morgott, s nyájasan ásított nagyot.

 Még a Bodri is rád ismer.

 A kutya csak megtartja a hűséget; de a leány elfelejti.

 Hej Sándor, Sándor! De rosszul tetted, hogy nem tudtad kimondani azt a kis hazugságot, amit kellett volna: akkor nem vittek volna el Mezôhegyesre katonacsikósnak! Nem jó a leányt egymagára hagyni; nem jó az orgonafának a kerítésen kihajolni, amikor virágzik, megkívánják, szakítanak róla.

Erre a szóra csak kifordult a falat a legény szájából; odadobta a kutyának; az bekapta.

 Ezt igazán mondtad.

 Hát tudod a nótát: ha a záporesô a lányt megáztatja, a legény subája bizony betakarja.

 Tovább is tudom: utánament lassan a lány a legénynek; mert tulipános subája volt szegénynek.  Coki kutya! Te is mindenkinek csóválod a farkad, akit szalonnázni látsz.

A paripa odakünn az udvaron nyeríteni kezdett; a leány kiment, s idôvártatva visszajött.

 Hol jártál?

 Bekötöttem a lovadat az istállóba.

 Ki mondta, hogy kösd be?

 Hát mindíg azt szoktam.

 De most más a szokás. Megyek íziben odább.

 Hát nem falatozol? Nem ízlik a szalonna, fehér cipó? Jobbhoz szoktál a császár kosztján? No megállj! Majd mást hozok.

Azzal kinyitotta a faliszekrény ajtaját, s kivett onnan egy tányér rántott csirkét. Tudta, hogy ez a kedves csemegéje a bojtárnak, rántott csirke hidegen.

 Hát ez kinek a maradéka?  kérdé a legény gyanúsan.

 Mit kérded, ha eszed van? Csárdába vendégek járnak. Annak rántok csirkét, aki megfizeti.

 Hát úri vendégek voltak itt az éjjel?

 Ugyan voltak: két úr Bécsbôl, kettô Debrecenbôl. Éjfél után két óráig fenn mulattak, akkor útra keltek. Ha nem hiszed, itt van a vendégkönyv: megláthatod benne a neveiket.

 Elhiszem hát.

A bojtár hozzálátott a kedvenc ételéhez.

A nagy cirmos kandúr addig ott mosdózott a kemence padkáján, most egyet gondolt, fölkelt, nagyot nyújtózott, görbe hátat csinált, azután leugrott, odament a bojtárhoz, megmérte a két talpa körmével a csizma szárán, milyen magas lesz a hó a télen; aztán felszökött az ölébe, odatörleszkedett a kezéhez, nagyokat taszítva rajta a fejével; egyenkint megnyalogatta mind az öt ujjahegyét; aztán lefeküdt az ölébe, s elkezdett dorombolni.

 Látod? Ez a macska is hogy hízelkedik neked.

 Nem is kérdem én a macskától, hogy kinek az ölében dorombolt tegnap!  Hát mit fizetek a pakene hendliért?

 Te semmit. Megfizetett érte más. Hát hova sietsz olyan lóhalálában?

 A mátai pusztára viszek levelet a doktornak.

 Azt ugyan nem találod otthon, mert az hajnalban három órakor ment itt keresztül, a vendég urakat kereste, aztán hogy megtudta, hogy azok már elmentek, maga is utánuk baktatott a laptikájával a zámi pusztára. A bécsi urak gulyát vásárolni jöttek a debreceni uraktól. Az egyikük egy morva grófnak a tiszttartója, aki a mi alföldi fajta marháinkat akarja otthon tenyészteni, a másik német úr valami piktor. Engem is lerajzolt a kis könyvébe, aztán meg a gulyásbojtárt is.

 Hát a gulyásbojtár is itt volt?

 Hát persze, hogy itt volt, azért küldték, hogy vezesse a hortobágyi pusztán keresztül az urakat a zámi karámig.

 Az ám a furcsa, hogy a gulyásbojtár egy órával késôbb ment el innen, mint azok az urak, akiket a zámi karámhoz kellett neki vezetni.

 Ejh no! Bizony úgy tudsz vallatni, akár egy szolgabíró! Hát búcsúzni jött hozzám. Úgy elmegy vidékünkrôl, hogy sohasem látjuk többet.

Hogy igazat mondott, bizonysága volt rá az a ragyogó könnycsepp, ami a szemébe szökött, akárhogy titkolta.

A bojtár nem is haragudott azért a könnyért, hiszen igaz volt. Inkább félrefordította a fejét, hogy ne lássa, mikor a leány megtörli a szemét. Szájába dugta a kurtaszárú pipáját. Az a szájba szorított pipa tilalom a csókra.

 Hát aztán hová megy a gulyás olyan messze?

 Elviszik Morvaországba, számadó gulyásnak a mellé a gulya mellé, amit ma kiválogatnak a zámi pusztán. Ott lesz neki hatszáz forint fizetése, kôháza, deputátuma. Egész úr lesz ottan. Meg is becsülik ott, mert a magyar gulyával csak a magyar gulyás tud bánni.

 S te nem mégy el a Ferkóval számadó gulyásnénak?

 Tudod te azt, gonosz, hogy nem megyek. Mennék, ha láncra nem volnék kötve ehhez a pusztához, meg tehozzád. Tudod te azt jól, hogy csak téged szeretlek igazán. A te rabod vagyok.

 Ez sem úgy van, ahogy mondod. Tudod te azt jól elôre, hogy akit egyszer a te két szemed megigézett, visszatér az hozzád az óperenciáról is. Beadtál neki valamit, amitôl rád kénytelen gondolni. Elvarrtad az ingujjába egy szál hajadat, annálfogva visszahúzod, amikor már ott jár, ahol a csillag sem éri utol. Velem is úgy tettél! Mikor belelôttél a szemeddel a szemembe, attól lettem a bolondod.

 Hát én nem voltam elég bolondod? Kérdeztem én, hogy mi lesz belôlem? Hívtalak én ólmot önteni karácsony estéjén? Nem viseltem-e a selyemkendôdet, pedig azt sem mondtad, hogy jegykendô lesz-e? Leskelôdtem-e én utánad, mikor más lánnyal táncoltál az újvárosi búcsún? mikor ugrattad a kacki menyecskéket?

 Csak azt a sárga rózsát ne szúrtad volna a kalapja mellé!

 Hát hisz itt a párja, ha ideadnád a kalapod, mindjárt rajta lenne.

 Nem! Énnekem az a rózsa kell, amit a gulyásnak adtál. S nem nyugszom meg addig, amíg az a kezembe nem kerül.

A leány összekulcsolta a kezeit, úgy rimánkodott a legénynek.

 Sándor! Szentem! Ne mondj ilyet. Én nem akarom, hogy ti egymással összeakadjatok. Énmiattam! Egy sárga rózsa miatt!

 Az pedig el nem marad, ha még egyszer összekerülünk. Vagy én ôtet, vagy ô engem; de egyikünk összetöri a másikat.

 Ezért mondjon valaki igazat? Hát nem azt ígérted-e, hogy nem haragszol meg rám.

 Terád nem. A leány nem tehet arról, hogy elfelejt, de aki férfi, annak legyen emlékezete!

 Úgy áldjon az Isten, ahogy sohasem felejtettelek el.

 Ahogy a nóta mondja: akárki ült az ölembe, mégis te voltál eszembe. No hát ne mondd, hogy nehéz ember vagyok. Nem jöttem hozzád veszekedni. Csak azért jöttem ide, hogy megmondjam, hogy még élek; nem haltam meg. Tudom, hogy örülnél rajta, ha úgy volna.

 Sándor! Azt akarod, hogy masinát vegyek a boltban?

 Masinát, ugye? Egyébbel sem tudtok ti leányok megfelelni, mint ha beleestek a gödörbe, vesztek három pakli masinát a zsidónál, forró kávéba dobjátok, aztán megisszátok. Pedig jobb volna, ha nem járnátok arra, amerre gödör van.

 Ne juttasd eszembe! Mikor legelôször találkoztam veled, azt játszottuk, hogy kútba estem.  Ki húzzon ki?  A Decsi Sándor.  Akkor ugye hogy kihúztál?

 Ha tudtam volna, hogy nem magamnak húzlak ki! Ejh! Régen volt az! Akkor még a dorozsmai malom nótáját se dalolták.

 Új nótát hoztál?  kapott rajta a leány. S azzal odakuporodott a legény mellé a padra.  Danold el nekem, hadd tanulom meg tôled.

Az már fele útja a kibékülésnek, ha a legényt rá lehet bírni, hogy danolja el az új nótáját.

Decsi Sándor a falnak vetette a hátát, s az egyik kezét a kalapjára, a másikat az asztalra téve, rákezdé azt a mélabús dallamú nótát, mely úgy hozzáillik a vers tartalmához:

Ez is olyan pusztában termett nóta, mint a katángkóró, amit kitép a szél, s aztán végigtáncoltatja határról határra.

A leány utána próbálta danolni a nótát. Egyszerre a fülébe ment az: ahol nem tudta, a legény kisegíté, szájába adta a hangot; máskor is így tették; azután együtt dalolták, míg belétaláltak, s ha készen voltak vele, megcsókolták egymást: az volt a vége.

Most azonban Decsi Sándor csak megint a szájába dugta a makrapipáját, mielôtt Klári az utolsó taktust elénekelte.

 Hát már azt a csúnya pipát megint a szádba kellett dugnod?  mondá duzzogva a leány.

 Magam is olyan csúnya vagyok.

 Az már igaz. Cudar, förtelmes vagy. Ilyen legény, mint te, csak guzsalyszárnak való: az is az ajtó mögé támasztani való.

S egyet taszított rajta a könyökével.

 Hát akkor mit söntörködöl körülöttem?

 Én söntörködöm körülötted? Kellesz is énnekem! Tucatszámra árulnának, akkor se vennék belôled. Bolond voltam, vak voltam, amikor szerettelek. Olyan legényt, mint te, kapok minden ujjamra kettôt.

Olyan elevenen adta a perlekedôt a leány, hogy még a Bodri kutyát is megtévesztette vele. A komondor azt hitte, hogy asszonya igazán haragszik arra a csúnya emberre, s felugrott és keményen megugatta.

Erre a leány aztán elnevette magát.

De a legényre se magátul nem jött a nevetés, se a leányról nem ragadt el rá. Csak ült ott nagy komolyan, az agyarára vágott pipát szortyogtatva. Pedig nem is égett. Meg sem volt tömve.

Akkor aztán a leány elkezdte körülcirógatni.

 Úgy! úgy! gyönyörűségem! Tudod te, hogy milyen szép vagy. Világért el nem rontanád a szépségedet azzal, hogy elnevetnéd magadat. Ez a te két bogárszemed, hogy összehúzódna; ez a te piros szád, hogy kétfelé törne; ha nevetni találnál: elveszne a szépséged bele.

 Nem is azért fizet engem Debrecen városa, hogy szép legyek.

 De én azért fizettelek. Nem jól fizettelek? Kevés volt a béred?

 De olyan sok volt, hogy másnak is jutott belôle.

 Már megint ott kezded? Azon az egy szál sárga rózsán. Hát már irígykedel a jó pajtásodra? A kenyeres társadra. Mit tehet róla szegény? Ha egy városi gavallérnak megfájdul a szíve a rózsákra, ott áll elôtte az egész virágos kert, válogathat benne: fehér rózsa, piros rózsa, sárga rózsa, testszín rózsa, százféle fajta. Nem tudod a nótát: De a parasztlegény baján  nem segít csak a parasztlány.

 Még pártját fogod?

 Hát ki a hibás? A leány-e, aki azt danolja: Tunná rúla, tönné rúla! Hogyha túnná, tönné rúla. Avagy a legény, aki ezt megérti?

 Még magadra veszed a hibát.

 Azt mondtad, hogy megbocsátasz.

 Tartom a szóm.

 Hát szeretni fogsz?

 Majd.

 A majd nagy szó.

 Most is szeretlek.

 gy szeretsz, ahogy mutatod?

Erre a legény felállt az asztal mellôl, s a makrapipáját a kalapja magas karimája mögé tette. Aztán átölelte a leánynak a vállát, úgy beszélt a szeme közé nézve.

 Tudod galambom, kétféle a hideglelés: forróláz, meg hidegláz. A forró erôsebb, a hideg tartósabb. Kétféle a szerelem is. A forró erôsebb, a hideg tartósabb. Az egyik elmúlik, a másik visszajár.  De hát nem cifrázom a szót; magyarán beszélek. Én voltam a hibás. Ha én rá nem leheltem volna a sárga rózsára, nem nyílott volna ki, más sem szagolgatta volna az illatát; darázs, lepke meg nem szállta volna. Most másképpen kezdelek el szeretni: eljárok én hozzád hűségesen, mint a harmadnapos hideglelés, s olyan igaz leszek hozzád, mint tulajdon édesanyád. S amint egyszer számadó csikós leszek, megyünk együtt a paphoz. S aztán élünk nagy hűségben. De ha addig itt találok valakit körülötted legyeskedni, annak Isten engem úgy segéljen, ha az édesapám legkedvesebb fia lesz is, betöröm a fejét! Itt a kezem.

Decsi Sándor odanyújtá a kezét a leány elé. A leány azzal felelt rá, hogy kiakasztá a fülébôl az arany függôket s odatette a legény tenyerébe.

 De csak viseld, azt mondtad, az én vettem ezüst függôk ezek, megfuttatva arannyal. Hinnem kell a szavadban.

A leány ismét feltette a függôit, s azokkal együtt a szívébe az tért vissza, ami eddig is ott lakott.

Nem volt kedve szerint való ez a harmadnapos hideglelés képében ellátogató szerelem. A forrólázhoz volt szokva.

Egyet gondolt. Levette a szűrt a legény nyakából, s beakasztá a söntésbe, mint mikor zálogba ott fogják a fizetni nem tudónak a szűrét.

 Ne siess hát. Ráérsz. A doktor délnél hamarább nem kerül haza a mátai tanyára; mert elébb az eladott marhákat kell neki vizitálni, s passzust írni róluk. Csak a vén gazdasszonyát találnád meg otthon. Itt is jó helyen vagy, nem ázol meg. Se a zápor nem ér, se a szeretôd könnyhullatása. Látod, milyen jókedvet csináltál azzal, amit most mondtál? Egész nap az lesz a fejemben.

 Hát hogy lássad, milyen messzirôl gondoltam én arra, amit most mondtam neked, imhol én is hoztam neked egy ajándékot. Ott van a szűröm ujjában; eredj, keresd ki belôle.

Volt abban a szűrujjban sok mindenféle: acél, kova, bükkfatapló, dohányzacskó, pénzes erszény; a sok között rátalált a leány az újra. Selyempapirosba volt takarva. Mikor kibontotta, akkor látta, hogy az egy hajfeltűzô fésű, sárga teknôsbékahéjból.

A leány arca ragyogott az örömtül, mikor ezt meglátta.

 Nekem hoztad ezt?

 Hát kinek másnak?

Mikor a parasztleány a befont haját feltűzi a fésűre, az már azt jelenti, hogy van vôlegénye, akkor az már nem édesmindnyájunké, azt már nem illeti meg az a nóta, hogy azt sem tudom, ki babája vagyok?.

A tükör elé állt, feltűzte a haját kontyba a fésűre.

gy aztán még szebb volt.

 Hát most sem csókolsz meg?

Maga kínálta a csókját: a két karját is széttárta.

A legény kezével visszatartá.

 Majd ha melegem lesz. Mostan fázom.

A leány összehúzta a szemöldeit. A visszautasítás megszégyeníté. Valami forrott a szívében.

Erôltette a nyájasságot, szelídséget. Pedig inkább-inkább harag és szerelem forrott a szívében. Harag a szerelem miatt.

 Hát amíg a halat kisütöm, eldaloljam a kedvenc nótádat?

 Nem bánom.

A leány a tűzhelyhez ment; a haltartó hordóból kivett a Hortobágyban fogott kárászok közül egyet, a konyhakéssel száz vágást tett a két oldalán, behintette sóval, paprikával s aztán cserepcsikra szúrva odatűzte a parázs mellé, s amellett elkezdett szép csengô hangon dalolni:

Valami megragadó rokonszenves nóta ez a pusztáról, melynek dallamától az ember maga elôtt látja a végtelen síkságot délibábos látkörével. Kihallatszik belôle a mélázó tilinkó, a búslakodó tárogató.

Ha zsandár jön ... nekünk hírül adja kend!

Benne van a betyárélet költészete.

Mikor megpirult a hal, odahozta a leány a legénynek.

Nem szokták azt tányérról enni. A cserepcsik nyelét a kezébe fogja az ember, s bicsakkal szedi le róla a halat. Úgy ízlik az.

Hát bizony azzal mutatja ki legjobban a leány az igaz szerelmét, hogy halat süt a kedvesének.

S aztán gyönyörködik benne, hogy az milyen jóízűen falja, nyeli az ô keze süttét.

S azután fülébe dúdolja a nóta másik versét:

Máskor ezt a nótát együtt énekelte a leánnyal a legény, s annál a sornál, hogy bevágtat a délibábos pusztára!, felhajította a süvegét a gerendáig, s az öklével ütött az asztalra. Most meg rá sem hederített.

 No hát  már a kedves nótádat is megveted? Már az sem tetszik?

 Hogy tetszenék? Nem vagyok én betyár! Semmi dolgom a tolvajokkal. Derék emberek a zsandárok. Kötelességüket teszik. A komisz betyár meg szolgálóval strázsáltatja magát, s amint meglátja egy zsandár sisakjának a hegyét, uccu! Otthagyja a sült halat, citronyos bort, korcsmárosnét, s még hogy kurjongat nagy dicsôségében, hogy ô elszaladt a délibábos pusztára. Gyáva pimasz!

 Jaj de megváltoztál, amióta a császár kenyerébôl ettél.

 Nem én változtam meg, hanem az idôjárás. A bunda sem változik meg azzal, hogy kifordítják. Mégis bunda a bunda.

 No már hallod-e, nagyobb megbántást nem követhet el valaki a szeretôjével, mint ha ócska közmondásokkal fizeti ki: mégis bunda a bunda.

 Ha nem tudok jobbat. Talán azok a debreceni urak, meg a morvaországiak, akik az éjjel itt mulattak, jobb tréfákkal mulattattak?

 Mulattattak hát! Nem is úgy ültem ám itten, mint egy fancsali feszület. Kivált az a piktor ugyan eszemadta legényke volt. Csak egy pirinyóval volna magasabb. De éppen csak az államig ér.

 Összemértétek magatokat?

 Össze la! Még csárdást táncolni is megtanítottam. Úgy ugrált, mint a kéthónapos kecske a szérűn.

 S az a gulyás! Elnézte azt, hogy veled táncol a német piktor? nem tekerte ki a nyakát?

 Dehogy tekerte ki. Bruderschaftot ivott vele.

 Bánom is én. Adj még bort! De jobbat, mint ez a karcos. Muszáj még egy ócska közmondást megeresztenem: átkozott a hal a harmadik vízben.

 Ez már dupla gorombaság! Hát az én borom  víz?

 Nekem pecsétes üveget adj!

Ez volt a Decsi Sándornak a veszte, hogy pecsétes palackot kért. Olyanféle, városból hozott palackot, ami zöld spanyolviaszkkal van lepecsételve, az oldalán aranybetűs, tulipiros, hupikékes papiros. Olyan uraságoknak valót. Telik a császár lénungjából!

A Klárinak úgy dobogott a szíve, mikor a pincébe lement, egy palackot felhozni abból az úri vendégek számára való borbul.

Eszébe jutott, hgoy egyszer járt itten egy kártyavetô cigányasszony, akinek ô ócska limlomokat ajándékozott jövendômondásért. Háladatosságból az egy bizodalmas tanácsot hagyott rá.

Ha egyszer a szeretôdnek a szíve hideg lesz irántad, s azt akarod, hogy lángra kapjon, ne tégy vele egyebet, mint azt, hogy adj citronyos bort neki, s abba a borba áztasd bele azt a gyökeret, akit úgy hívnak, hogy nadrágujjas emberke: ettôl úgy felforr a szerelme, hogy még a falat is keresztülássa érted.

A leánynak eszébe jutott, hogy meg lehetne azt most próbálni.

A nadrágujjas emberke ott van a ládafiókban eldugva.

Egészen olyan az a gyökér, mint egy kis ember, van buksi feje, dereka, két lábszára, mind fekete.

A hajdani világban sok mesét tartottak errôl a gyökérrôl.

Azt tarták, hogy mikor a földbôl kihúzzák, a gyökér olyan sírást kezd, hogy az ember meghal bele, azért kutyával húzatták ki, annak a farkához kötve. Hogy Kirké ezzel bódította el Ulixesz útitársait ôrült szerelemre.

Híják azt a nadrágujjas emberkét a patikáriusok, akik hasznát tudják venni, atropa mandragorának. (Magyarul bódító nadragulya.)

Mit tudta a leány, hogy az méreg?

III.

Korán hajnal elôtt útra keltek a hortobágyi csárdában megszállt uraságok.

A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hívják, nem valami bagolyrúgta nádfedelű ház, amilyennek a piktor képzelte: hanem egy tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal, úri konyhával és pincével ellátva; beillenék akármely város közepébe. A virágos kertje alatt folydogál csendesen a Hortobágy vize, partjai nádassal, fűzfákkal szegélyezve. Az országút nem messze a csárdától egy monumentális kôhídon visz keresztül, mely kilenc boltozatos ívoszlopon nyugszik. A debreceniek azt állítják, hogy azért olyan szilárd az a híd, mert az építéséhez való meszet tejjel ojtották meg; az irigyeik ellenben azt mondják, hogy a debreceni homokszôlôk borával lett az a mész megojtva, az húzta úgy össze.

A korai útrakelésnek egy ideális és egy praktikus oka volt. Az elsônek a festôművész örült elôre: meglátni a napfölkeltét a pusztán, amirôl annak, aki azt élô szemével nem látta, még csak sejtelme sincs. A praktikus ok pedig az volt, hogy a megvásárlandó teheneket csak korán reggel lehet a gulyából kiszakítani. Tudniillik, hogy a mátai karámnál ezerötszáz tehén van egy rakáson. Tavasz idején a legtöbbnek kisborja van. Ha korán reggel, mikor még a borjúk nem szoptak, a bojtárok a gulya közé mennek, s a kiválasztott tehénnek a fiát megfogják, kiviszik a nagy tömeg közül, annak az anyja önkényt utána megy. Az idegent, az erôszakoskodót ugyan összedöfölnék ezek a vad állatok, akik a pásztoraikon kívül soha embert nem látnak. Azokkal ellenben már összeszoktak.

Tehát az idegen urak két könnyű csézán indultak neki a hortobágyi puszta legismeretlenebb részének, melyben még a pusztán lakók is csak kalauzzal járnak. A két debreceni kocsis azonban ismerte a tájékot vezetô nélkül is. A gulyáslegényt, akit értük küldtek a karámból, hagyták még mulatni. Azt ígérte, hogy a karámig utól fogja ôket érni.

A piktor híres tájképfestô volt Bécsbôl, aki sokat járt Magyarországon tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét; a másik bécsi úr pedig a morvaországi nagybirtokos, Engelshort grófnak a lovászmestere volt. Okosabb dolog lett volna ugyan a lovászmester helyett valami ökonómust küldeni, aki a szarvasmarhákhoz ért, mert a lótudósnak az egész esze lovakba van verve; hanem ennek az a nagy elônye volt a többi uradalmi tisztviselôk fölött, hogy tudott magyarul. Dragonyos hadnagy korában sokáig feküdt Magyarországon; itt a magyar menyecskék megtanították rá. Azonban kíséretül két uradalmi hajcsár volt mellé adva; derék, markos legények, mindkettô forgópisztolyokkal ellátva.

A debreceni urak közül pedig az egyik volt a városi biztos, a másik pedig az az érdemes polgár, akinek a tehéncsordájából kellett kiválasztani a huszonnégy tenyészállatot, a megfelelô hímnemű példánnyal együtt.

Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levô hold, s a csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal percent.

A tôsgyökeres polgár magyarázta a festônek, hogy az a csillag ott a magasban a bujdosók lámpása, ehhez szoktak a szegénylegények felpillantani, s ha felsóhajtottak: Isten segíts, nem fogták el ôket a marhalopásnál.

A festô el volt ragadtatva ettôl az eszmétôl: Shakespeare-i gondolat!

Még jobban meghatotta aztán a végtelen puszta képe, mikor fél óra múlva a vágtató szekerekkel eljutottak oda, ahol az ember nem lát egyebet, mint eget és fűtengert. Egy repülô madár, egy békászó gólya sem zavarja a felséges egyhangúságot.

 Milyen hangulat! Milyen színegység! Mily felséges harmónia az ellentétekben!  rajongott a művészet fölkentje.

 Még mostan megjárja  mondá rá a gazda , amíg a bögölyök és szúnyogok elô nem támadnak.

 Ez az üde pázsitszônyeg, azokkal a sötét oázokkal!

 Tocsogó-nak híják azokat erre mifelénk.

Eközben megzendült a légben az a meseszép pacsirta-zengés.

 Nagyszerű! Fölséges! Ezek a pacsirták!

 Még mostan soványak, de majd ha a búza érik!

Lassankint megvirrad; az ég bíborszíne aranysárgába megy át: a látóhatár felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag; a harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival. A négyesfogatok gyorsan röpítik végig az úttalan zöld mezôn a két könnyű kocsit. A látóhatáron kezd valami sötétleni, egy ültetett erdô; az elsô akácpagony a fátalan pusztán, s egyes kék púpok domborodnak elô.

 Azok ott a zámi tatárhalmok  magyarázza a debreceni polgár az útitársának.  Valaha falu volt ott; a tatárok elpusztíták.  A templom romjai még most is kilátszanak a fűbôl. Sok embercsontot kaparnak ki a kutyák a dombokbul, mikor ürgét ásnak.

 Hát ez ottan miféle Golgota?

 Az nem a Golgota; hanem a csordakút hármas kútgémje. Közel vagyunk már a karámhoz.

Az akácerdônél pihenôt tartanak. Összebeszélés szerint itt várják be az állatorvost, aki a mátai pusztáról döcög fel egylovas talyigájával.

Ezalatt a festô vázlatokat fest az albumába, s egyik eksztázisból a másikba esik. Minô témák! Minô motívumok!

Útitársa eleget noszogatja, hogy ne azt a veszekedett sok bogáncsot fesse le; inkább azt a szép egyenes ákácfát!

Végre jön feléjük rézsútos irányból a doktor lektikája.

A doktor meg sem áll, csak onnan a kocsisülésbôl kiáltja az uraknak a jó reggelt, és aztán siessünk! siessünk, míg meg nem virrad!

Egy jó hajtás után eljutnak a nagy gulyához.

Ez a hortobágyi puszta nevezetessége.

Ezerötszáz tehén egy rakáson, megfelelô számú bikáikkal.

Még ilyenkor fekszik az egész tábor: alszik-e? nem tudni, mert még behunyt szemmel, földre tett fejjel pihenô szarvasmarhát nem látott senki. Azokra nem vonatkozik Hamlet mondása: tán még álmodni is.

 Ez aztán a nagyszerű kép!  kiált fel a piktor elragadtatással.  Egy erdô felemelt szarvakból. Közepén egymaga áll a vén bika, kormos fejével, púpot vetô nyakával. A tanyázó alom koromfekete, körül a végtelen zöld pázsit, a háttérben szürkés köd; abból kivilágít egy távoli pásztortűz. Ezt meg kell örökíteni.

A festô leszáll a szekérrôl.

 Csak tessék a többiek után menni; látom már a karámot, odatalálok.

S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját, s a térdére fektetett vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a színvázlatot. A szekér a gazdával továbbgördül.

Egyszer csak észreveszi ám a gulyát ôrzô két komondor az idegen alakot a puszta közepén, s jön nagy ugatással rohanva felé.

A festô nem szokott megijedni: a komondorok is hozzátartoznak a hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk.

S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? leülnek eléje a farkukra, s kíváncsian nyújtogatják a fejüket a skicces-album felé: mit csinál ez itten?

A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját befesti zöldre, a másikét pirosra. A kutyáknak tetszik az enyelgés, amíg hízelkedésszámba megy. Hanem aztán amint egymásra tekintenek, s meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az valami idegen kutya; nekiesnek egymásnak s összemarakodnak.

Szerencsére itt jön a taligás. gy hívják az ifjabb gulyásnövendéket, akinek az az egyik hivatala, hogy talyigával jár a gulya után, s összegyűjti az árva tôzeget, amit a marhák a mezôn hagynak. Ez szolgál tüzelôül a pusztán. Az árva tôzeg füstjének illata kedves ember és barom orrának.

A talyigás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, amitôl azok szétriadnak; aztán megkergeti ôket a talyigával: csiba te! Bottól nem fél a komondor; de a talyigátul nagyon fél.

A talyigás helyes kis suhanc, kék inge, gatyája piros fonállal kivarrva; értelmesen tudja elôadni az izenetet, amit az urak küldtek a festô úrnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való.

A hangulatos csordakép vázlata azonban még nincs befejezve.

 El tudnál te engem tolni a taligádon a karámig, ezért a szép ezüst huszasért?

 Ű uram. Toltam én már ezen a taligán nehezebb borjút is, mint az úr. Csak tessék beleülni.

S ezzel az ügyes találmánnyal eléri a festô mind a két célt. A karámhoz is eljut, s útközben bevégzi, a taligán ülve, a hangulatos vázlatot.

Aközben az urak leszálltak már a kocsikból, s megismerkedteték a vásárolni jött bécsi urat a számadó gulyással.

A számadó gulyás kiváló példánya a pusztán lakó magyarnak. Derék szál férfi: ôszbe csavarodó hajjal, kacskaringósra kifent bajusszal. Értelmes arca rézbarna a viszontagságos idôtôl, szemöldökei elôrehúzódtak a sok napbanézéstôl.

A karám alatt értik a pusztán azt az egész készséget, ami embernek és baromnak szél és vihar ellen védelmül szolgál. Csak a szél az ellenség: záport, hideget, meleget föl sem vesz a pásztorember; kifordítja a subáját, begyűri a süvegét, úgy néz vele szembe. Hanem a szél ellen kell védelem, mert az nagy úr a pusztán. Ha a forgószél künn kapja a legelôn a ménest, s azt nem tudják a szélfogóba terelni, elkergeti a Tiszáig, míg erdôt nem talál. A szélfogó kemény deszkából van palánkolva, három szárnnyal, azoknak a zugában húzódnak meg az állatok.

A gulyás lakása fecskerakásmódra vert falú kis gunyhó. De az sem arra való, hgoy abban háljanak, el sem férnének benne. Abban csak a gúnyájuk van; meg a magyar pénztár, amely nem más, mint egy kis borjúnak a bôre, mind a négy lábával, a feje helyén van a lakat. Ebben tartják a dohányt, paprikát, meg az igazságot. A bundáik sorba felaggatva a fogasra. Nyáron a szűr, télen a bunda takarójuk. Úgy alusznak az Isten ege alatt. Csak maga a számadó alszik a gunyhó kiugró eresze alatt, deszkapad a nyoszolyája: feje fölött a polc a domború hátú kenyerekkel, meg a fabödönnel, melyben az egész hétre való eleség áll, amit a városból hoz ki a feleség vasárnap délután. Az asszony benn lakik a városban.

A gunyhó elôtt áll a vasaló, egy kerek gunyhóforma nádbul összerótt alkotmány, melynek a feneke téglával van kirakva, teteje nincs. Ez a konyha. Itt fôzik meg a gulyáshúst a szolgafára akasztott bográcsban, meg a tésztás kását. A taligás dolga a fôzés. A hosszúnyelű cinkanalak oda vannak tűzködve rendben a nádfalba.

 Hát a bojtárt hol hagyták az urak?  kérdi a számadó.

 Egy kis számadása van neki még a korcsmáros leányával  felel rá a gazda-polgár: Sajgató uram.

 No akkor nem is kerül haza itatásig a betyár!

 Betyár?  szól közbe a festô, akinek örvendetesen hangzott ez a szó.  Hát az a mi bojtárunk betyár?

 No csak úgy hízelkedésképpen mondtam ki azt a szót  magyarázza a számadó.

 Én pedig úgy szeretnék egy igazi betyárt az albumomba kapni.

 No azt itt nem kap az úr. Tolvajt nem szívelünk; ha ide bódorodik, elrudaljuk.

 Hát a hortobágyi pusztán nincsenek betyárok?

 Mi tűrés-tagadás! Bíz a juhászok közt akad tolvaj elég; a kondásból is válik zsivány; az is megesik, hogy a csikós, ha megbolondul, eszét veszti, elzüllik futóbetyárnak; de arra csak ember nem emlékszik, hogy a gulyás elvadult volna lopóvá.

 Hogy lehet az?

 Hát úgy, hogy a gulyás folytonosan okos, jámbor barmokkal bánik. Nem is ül az össze még borozni sem a juhásszal, meg a kondással.

A lovászmester is beleszólt:

 Eszerint a gulyás a pusztának az arisztokráciája?

 Értem ám azt a szót. A bíz úgy van. Ahogy a nemes urak között vannak bárók, grófok: úgy vannak a pásztorok között is csikósok, gulyások.

 Hát még a pusztán sincs egyenlôség?

 Amíg emberek lesznek a világon: sohasem is lesz az. Aki gavallérnak született, szűrben is az marad. Nem lopja az el a más ökrét, lovát; még ha bitangban találja is; utána jár a gazdájának, hazaviszi. Hanem azután, hogy a vásárnál nem meszeli-e meg, aki engedi magát, arról megint nem állok jót.

 Hát ez is egy arisztokratikus vonás. Lóvásáron rászedni egymást úri virtus.

 A marhavásáron még inkább. Azért tegye fel a téns úr azt az orrbosszantót amikor köztünk jár; mert mikor egyszer elhajtotta innen a marháit: én nem felelek többet értük.

 Köszönöm a figyelmeztetést.

A doktor szava megszakítá az értekezést.

 Uraim! jöjjenek elô a vasalóbul! Most látjuk a napot feljönni.

A festô rohant a szerszámaival, s hozzákuporodott a vázoláshoz; de aztán egészen kétségbeesett.

 Abszurdum ez! Micsoda hangulat! Ez a violaszín köd a látóhatáron; a föld sötétkék; a köd felett az ég narancssárga; egy hosszúkás felhôvonal a barnás köd felett rószaszínben ragyog.  Milyen bíborfényű glória jelenti a nap jövetelét! Izzó tűzhegy emelkedik ki az élesen elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égô piramis! Semmi fénye nincsen: olyan mint a tüzes vas. Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék, uraim! A nap ötszegletűvé lesz. Amint feljebb jön, megint olyanná nyúlik, mint egy fekvô tojás. Most elkezd alul szűkülni, felül domborulni: olyan, mint egy sampinyon. No, no! Most meg olyan lesz, mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most eléje akad az a vékony felhô. Olyan, mint egy bekötött szemű Ámor. No most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender.  Nem! Ha én ezt az ötszögletű bajuszos napot lefestem, becsuknak a bolondokházába.

A festô földhöz csapta az ecsetjeit.

 Ezeknek a magyaroknak mindenbôl valami extra kell. Most itt produkálnak elôttünk egy napfeljövetelt, ami valósággal megvan, és mégis lehetetlen! Ez nem igaz.

A doktor kezdte magyarázgatni, hogy ez ugyanazon optikai csuda, amit a délibábnál látunk: a különbözôn átfűlt légrétegek sugártörése.

 Azért mégis lehetetlen! Nem hiszem, mivel láttam!

Aztán nem is engedi magát a nap tovább bámultatni. Az eddigi képe csak a légkör sugártörte káprázat volt, mikor az igazi orcája szétárasztja sugarait, abba halandó szeme bele nem néz többet büntetetlen. S akkor az eddig rózsaszínben pompázó égbolt egyszerre arannyá változik, s a látóhatár összemosódik az ég aljával.

S erre az elsô napkivillanásra egyszerre fölkerekedik az egész alvó tábor: a másfél ezernyi barom szarvaiból emelt erdô megmozdul. A vezérbika megrázza nyakán az öblös kolompot, s annak a hangjára fölzendül a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni.

 Nagyszerű! Isteni!  kiabál a művész elragadtatással.  Ez aztán a wagneri kardal! Oboák, waldhornok, bombardonok versenye! Micsoda uvertura! Milyen felvonulás! Ez egy finálé a Götterdämmerungból!

 Az ám  magyarázza neki Sajgató uram.  Most mennek a csordakúthoz. Minden tehén hívogatja a maga borját: azért bôgnek.

Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakúthoz, melynek kámvája maga is ácsremek, s a három kankalint mozgásba hozva, méri a vizet a nagy itatóvályúba. Nehéz egy munka ez, s napjában háromszor fordul elô.

 Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejű géppel végeztetni?  kérdi a bécsi úr a számadótul.

 Van ilyen gépünk, ténsuram; de a gulyás inkább a saját tenyerét töri, mint hogy a lovát kínozza a göppöly hajtásával.

Egy negyedik bojtár az itatás közben azzal foglalkozik, hogy az itatóvályúnál kikeresi azokat a teheneket, amelyek Sajgató uram tulajdonát képezik, s azoknak a borjait elhozva, odavezeti a karámhoz. A tehén aztán magátul megy utána, s engedi magát a korlátos kerítés közé vezettetni.

 Ezek az én marháim  mondja Sajgató uram a bécsi urnak.

 De hát honnan ismeri fel az a bojtár, hogy ezernyi szarvasmarha közül melyik a Sajgató uramé?  kérdi a lovászmester.  Honnan tudja, hogy melyik az egyik, melyik a másik?

A számadó gulyás szánakozva néz le félvállról a kérdezôre.

 Hát látott már a ténsúr két egyforma szarvasmarhát a világon?

 Az én szemem elôtt ez mind egyforma.

 De a gulyás szeme elôtt nem az.

A lovászmester úr egyébiránt nagyon meg volt elégedve a kiválasztott barmokkal.

A taligás fiú jött jelenteni, hogy látni már a messzelátó fáról a közeledô bojtárt. Ugyan vágtatva jön.

 Rontja a lovat a kupcihér!  zsörtölôdött a számadó.  Nojszen csak kerülj elém, majd leszedem rólad a keresztvizet.

 Csak nem veri meg, gazduram?  kérlelé a lovászmester.

 Azt már nem. Aki a gulyásbojtárt megüti, az aztán ölje is meg, mert az abba nem hagyja. Aztán ez a legkedvesebb bojtárom. Én neveltem. Keresztfiam a huncut.

 Mégis megválik tôle. Elereszti a gulyával Morvaországba.

 Éppen azért, mert nagyon hajlok hozzá. Nem szeretem a gyereknek a sorját, hogy úgy utána vetette magát annak a sárgaképű leánynak ott a hortobágyi csárdában. Ennek nem lesz jó vége. Ennek a leánynak már van egy régibb szeretôje: egy csikósbojtár. Az most a katonaságnál van. De ha hazakerül szabadságra, ez a két bolond legény úgy összeakaszkodik majd amiatt a leány miatt, mint két bika, mikor rájön a bolondja. Csak hadd menjen ô jó messze el innen, ott majd hamar beleszeret egy szép Ancsába, s aztán elfelejti a sárga rózsáját.

Ezalatt az állatorvos darabonkint megvizsgálta a kiszemelt barmokat, s egyenkint megírta számukra a marhapasszust. A taligás aztán ráfestette cinóberrel a tomporukra a vásárló úr monogramját. (A gulyás mind írástudó.)

Hangzott már a paripa dobogása. Érkezett a legény. A reggeli szél kifújta a fejébôl a mámort, s a futtatás kirázta az álmosságot. Egész frissen szökött le a lováról még távol a karámtól, s úgy vezette a paripáját kantáron tovább.

A számadó gulyás kiállt a karám elé.

 No te  város füle  falu farka! , hát meghozott az ördög valahára?

A bojtár egy szót sem szólt, csak leszedte a nyerget, kantárt a lováról. A ló szügye csupa tajték volt a vágtatástól, azt ledörzsölte egy bundadarabbal, végig letörülgette a lovat, s aztán nyakába akasztá a kötôféket.

 Hát hol devernyáztál eddig? aki rézangyala van a Poncius Pilátusodnak! Egy órával késôbben kell jönnöd, mint az urak jöttek, akiket ide kellett volna vezetned? Csavargó!

A legény egy szót sem szólt. Tett, vett a lovával. Nyerget, lószerszámot felaggatott a fogasra.

A számadó még jobban kiabált: egész nekiveresült az arca.

 Hát felelsz a szavamra? Vagy kifúrjam a füledet?

Erre aztán megszólalt a legény.

 Hát ^szen tudja keed, hogy kuka vagyok. (Süketnéma.)

 Akasszanak fel a nevednapján! Nem azért találtam én ezt ki a számodra, hogy engem tréfálj meg vele. Nem látod, hogy már feljött a nap?

 Hát annak is én vagyok az oka, hogy a nap feljött?

Az urak nevetni kezdtek. Erre még nagyobb lett a számadó haragja.

 Hallod-e, te pernahajder! Velem ne hancúzz ám, mert ha beléd kapok, úgy elmángorollak, mint a hetes vásznat.

 Én is ott leszek akkor.

 Azért sem leszel ott, gazember!  Maga is elnevette magát a számadó. No hát beszéljen vele németül, aki tud.

A lovászmester azt hitte, hogy ô tud németül beszélni a bojtárral.

 Ej de hatalmas egy lovaslegény maga!  mondta a legénynek.  Azon csodálkozom, hogy el nem vitték huszárnak. Ugyan mi hibája lehet, hogy nem asszentálták?

A bojtár csúnya ferde képet fintorított a kérdezôre. Az ilyen firtatást szeretik visszafelé a parasztlegények.

 Hát azért nem vettek be katonának  mert az orromon két lyuk van.

 No hát tessék vele németül beszélni!  dörmögé a számadó.  Takarodj, betyár, az itatóhoz. Nem oda! Mit mondtam? Nem tudod a dolgod? Most is kótyagos vagy? Nem látod, hogy a tehenek már be vannak rekesztve? Hát a bikát ki hozza el?

Hát bizony a bikát nem hozza ki a csordábul minden pipogya legény, oda ember kell a gátra. A Lacza Ferkó ennek a tudománynak a mestere. Olyan szépen kicsalogatja a gulya közepébôl a kiszemelt bikát, mely a Sajgató uram csordájához tartozik, szép szóval, cirógatással, mint a kezes bárányt, s aztán odavezeti az urak elé. Gyönyörű szép állat, nagy buksi fejjel, csákó szarvaival, fekete karikáktól környezett nagy szemeivel. Meg engedi vakartatni a bozontos homlokát, s megnyalja ráspolyélű nyelvével a bojtár tenyerét.

 Pedig még csak harmadfű az állat  bizonyítja a számadó.

(A pásztorember a fű után számítja a barom életkorát.)

A festô nem engedi elmúlni az alkalmat, hogy vázlatot ne csináljon a szarvas állatról és a bojtárról; így álljon, így tartsa a kezét a szarván  kommandérozza neki. A bojtár pedig sehogy sincs ahhoz szokva, hogy modellnak álljon. Az az ô méltóságát csorbítja.

Ilyenkor, ha a modell türelmetlen, gyakorlott festônek az a szokása, hogy tréfás beszédekkel mulattatja. Az urak ezalatt elmentek a gulyát nézni.

 Mondja csak barátom, bojtár úr! Igaz-e az, amit hallottam, hogy a gulyások rá tudják szedni a vásárlót a marhaeladásnál?

 Igaz bíz az. Most is rászedte már az urakat a számadó gazda. Azt mondta, csak harmadfű ez a bika: pedig nézze piktor úr, egy metszôfoga sincs már fölyül.

S azzal szétnyitotta a bikának a száját, hogy bebizonyítsa az árulkodása igaz voltát.

A festô rögtön abbahagyta a rajzolást.

A művészi szenvedélynél is erôsebb az igazságérzet.

Rögtön összecsapta rajzalbumát, azt mondta, készen van, s aztán ment az útitársát fölkeresni, aki a rekesztékben nézegette a többi urakkal a kiválogatott teheneket. Közölte vele a felfedezett nagy titkot.

Ezzel a lovászmesterben is felkölté az elszörnyedést. Felnyitá három-négy tehénnek a száját.

 Hallja az úr! Számadó uram! Ön maga figyelmeztetett rá, hogy a gulyások szeretik a vásárban a vevôt megmeszelni. Én nem hagyom magam megmeszelni. Ezek a kiválasztott marhák mind olyan vének, hogy egynek sincs már a felsô állkapcájában metszôfoga.

A számadó egyet sodort a bajuszán, s nagy mosolyogva felelt:

 Értem ám én a tréfát, ténsuram. Benne van ez az adoma a tavalyi Kakas Márton kalendáriumában: hogyan tréfálták meg a francia háborúban a generálist, aki nem tudta, hogy a szarvasmarhának nincs felyül metszôfoga.

 Nincs-e?  kérdezé nagyot bámulva a lovászmester, s miután a doktor is azt mondá, hogy bizony nincs: akkor még neki állt feljebb.

 Hát tudom is én, hogy milyen a baromnak a machoirja? Nem vagyok én ökörfogorvos. Nekem csak lovakkal volt dolgom teljes életemben.

Hanem a felsülésért kellett valakin a bosszúját tölteni. A festôre förmedt, hogy minek ugratta ôt bele ebbe a tréfába? Ezt kikéri magának.

A festô pedig elég gavallér ember volt, nem árulni el, hogy ôt magát is rászedte a bojtár.

Véget vetett a zsémbelésnek a taligás fiú tiszteletteljes jelentése, hogy készen van a reggeli.

A taligás a karám szakácsa. ő ezalatt elkészítette rendén a puszták reggelijét, aminek a neve kásás tészta. S kihozta azt bográcsostul együtt a vasalóbul, s aztán letette egy háromlábú bakra. Azt pedig körülállták az urak, s mindenikük kapott egy hosszú nyelű cinkanalat: azzal szedegethettek ki belôle. Azt mondták, nagyon jó. Mikor az uraknak elég volt, akkor következtek a bojtárok a számadóval, s tovább fogyasztották a bogrács tartalmát. Ami a fenekén maradt, az a taligásé.

Sajgató uram pedig ezalatt a vasalóban elkészíté a magyar kávét. Ismerik azt már, akik valaha itt jártak. A magyar kávé felforralt vörös bor, sárgacukorral, fahéjjal, szegfűborssal helyrehozva. Hatalmasan ízlik az egy ilyen kora hajnali csatangolás után a pusztában.

Azután a taligás kiöblíté a bográcsot, ismét teletölté vízzel, s fölakasztá a tűz fölé.

Mire az urak viszakerülnek a nagy sétából, akkorra elkészül a gulyáshús.

Az lesz még csak a jó.

A Lacza Ferkó vezeti a társaságot, s mutogatja az uraknak a puszta nevezetességeit: a szélfogót, a körülkerített marhatemetôt.

 Mert hát azelôtt, hogy boldog világ volt, ha egy marha elhullott, bíz azt ott hagytuk: seregestül jöttek rá a keselyűk, s gyöngyen eltakarították; de amióta rönd van az országban, az a parancsolat, hogy az esett marhát föl kell jelenteni a doktornak a mátai tanyán, az aztán kijön, megvizitálja; felírja, miben halt meg, s megparancsolja, hogy mindenestül el kell temetni. Hát bizony mink sajnáljuk, hogy annyi szép darab hús kárba vesszen: egy-egy combot lekanyarítunk belôle; azt földaraboljuk apróra, egy kicsit megabáljuk; aztán kiterítjük gyékényre, a karám tetejére, hogy a napon kiszikkadjon. Aztán zsákba rakjuk. S mikor aztán gulyáshúst akarunk fôzni: ahány ember, annyi marokkal dobunk a szikkadt húsból a bográcsba.

A festô nagyot nézett a bojtár szeme közé, s aztán a számadóhoz fordult.

 Hallja, gazduram, szokott ez a kegyelmed bojtárja néha igazat is mondani?

 Ritkaságképpen. De most az egyszer az igazat mondta.

 Akkor köszönöm én szépen a kentek gulyáshúsát.

 Sohse tessék attól húzódozni. Nincsen abban semmi hiba. gy volt az, amióta az Úr Isten a Hortobágyot ilyen simára kiterítette. Nézze azokat a legényeket! Csupa erô, egészség valamennyi. Pedig az mind döghúson nôtt fel. Beszélhetnek a tudós urak odafenn. Nem árt az a magyarnak.

A lovászmester azonban, meghallva a felfedezést, még a morva hajcsároknak is megtiltá, hogy a gulyáshúsból egyenek.

 Pedig meglehet, hogy ez a csalafinta csak azért fundálta ki ezt a mesét, hogy minket elrôkönyítsen a lakomátul, s végül kinevessen.  Majd meglássuk, eszik-e belôle a doktor? Neki efelôl bizonyosat kell tudni  bíztatá a festô útitársát.

Ezalatt föltámadt az ég alján a délibáb.

A tündérálom megelevenülése.

A látóhatáron egy tenger támad, melynek magasra hányt hullámai sebesen futnak keletrôl nyugat felé, a kiemelkedô halmok szigetekké válnak benne, a törpe akácfák rengeteg erdôkké. Egy sor legelészô ökör úgy tűnik fel a távolban mintha palotákbul épült utca volna. Gályák látszanak közeledni a tenger hátán: mire a partjához érnek, legelészô lovak lesznek belôlük. A keleti határon, napfölkelte után leghatalmasabb a délibáb fantáziája. Egész nagy helységek (Nádudvar, Nagyiván) jelennek meg a légbe fölemelve, s olyan közel hozva, hogy az utcán járó szekereket ki lehet venni távcsôvel: a házak, a tornyok megfordított képe ott tükrözôdik a hullámzó mesetengerben, a városok borult idôvel a látóhatár alatt vannak.

 Ezt csinálja utánunk a német!  szólt kérkedve Sajgató uram a bámuló társasághoz.

A festô haját tépi kétségbeestében.

 Ilyet kell látni nekem! Amit nem tehetek vászonra! Micsoda ez?  kérdezi sorba mindenkitôl.

A számadó azt mondja neki: ez a délibáb.

 De hát mi az a délibáb?

 A délibáb a hortobágyi puszta déli bábja.

A Lacza Ferkó jobban tud magyarázni, mint a számadó.

 A délibáb az Isten csudája, ami azért van, hogy a szegény pásztorember meg ne unja magát a pusztán naphosszant.

Utoljára a doktorhoz fordul a festô, hogy magyarázza meg neki a délibábot.

 Hát én még kevesebbet tudok a délibábról. Olvastam Flammarion könyvét az atmoszféráról: leírja abban a fata morganát: amit látni az afrikai homoksivatagban a Jeges tenger partjain, az Orinoco mellett és Szicíliában, olvastam Humboldt, Bompland leírását a fata morganáról; de a hortobágyi délibábról a nagy tudósoknak tudomásuk sincsen. Pedig azt minden forró nyári napon itt látni reggeltôl estig. Magyarországnak még a nagyszerű természeti tüneményeit is ignorálja a tudós világ.

A doktornak jólesett, hogy kitölthette szívének keserűségét az idegenek elôtt. Neki azonban nem volt ideje természeti tüneményeket bámulni: vissza kellett sietnie a mátai telepre, ahol az állatkórház és patika van; búcsút vett az ismerôs és idegen uraktól, s ezzel fölkapott a kordéjába, s elbaktatott a pusztába.

A nagy gulya jó messze járt már a pusztában; a bojtárok terelték tova. Itt a közelben ugyan bujább a fű, de éppen azért kell a marhákat tavasszal elébb a távoli szikes lapályon legeltetni, hogy mikor nyáron ott már aszúvá szárad a fenyér, az a televényes legelô maradjon a számukra hátra. A nagy gulya meg az eladásra kiszakított csorda között igen érzékeny volt a búcsúvétel.

Mintha csak a druidák és a walkürök kardala volna!

A lovászmester eközben a dolog financiális oldalának a rendezésével és a marsruta megállapításával foglalkozott, Sajgató uramnak kifizette újdonatúj százasokban a csorda vételárát, aki azokat minden titkolózás nélkül a mándlija zsebébe tömte. Az idegen úr nem tartá fölöslegesnek figyelmeztetni a gazdát, hogy ilyen puszta helyen vigyázzon a pénzére. Amire a polgártárs debreceni flegmával azt felelé:

 Uram! Engemet már egynehányszor megloptak, megcsaltak életemben; de soha engem tolvaj meg nem lopott, gazember meg nem csalt:  mindig becsületes emberek voltak, akik meg tudtak csalni, lopni.

A vevô a számadó gulyásnak is adott borravalót.

 Hát még egy szót mondok, tensuram  szólt ekkor a gulyás.  Ha már egyszer a teheneket meg tetszett vásárolni, vegye meg a borjúkat is. Ezt én tanácslom jó barátsággal.

 Kell is nekem ez a sok bégetô állat! Ezeknek a számára szekeret fogadjak?

 Elmennek ezek a maguk lábán.

 De késleltetik a hajtást. Minden lépten-nyomon megállítják a teheneket, mikor szopni akarnak. Aztán, ami fôdolog, úgy tudom, hogy a herceg nem azért vásárolta azt a csordát, hogy a tiszta magyar fajjal tegyen kísérletet, hanem hogy a spanyol fajtával keresztezze.

 Az már más.

Eszerint nem volt hátra egyéb, mint hogy a megvásárolt csordát útnak indítsák. A vásárló úr megírta a megbízó levelet, a biztos pedig a paksust a kísérô gulyásbojtárnak; az eltette az igazságokat a veterinárius marhaútleveleivel együtt az oldaltáskájába; a vezérbikának felkötötte a nyakára a kolompot, a két szarva közé pedig odabogozta a szűrét, s azzal felnyergelte a paripáját, s jó egészséget kívánva az itt maradóknak, a nyeregbe szökött.

A számadó átadta neki az útravaló tarisznyát, abban szalonna, cipó, fokhagyma, egész hétre való; Miskolcig eltart. Azután elmondta neki az egész útirendet. Polgár felé kell venni az utat, mert Csege felé nagy a tavaszi vizek miatt a sár. Útközben meg lehet hálni a kis erdônél; a tiszai réven átkelnek a komppal: ha nagy a vízállás, inkább ott kell rostokolni a révháznál, s a csordának szénát adatni, mint valamit szerencséltetni.

Aztán lelkére kötötte a keresztfiának, hogy magát az idegen földön megbecsülje; Debrecen városára orcapirulást ne hozzon; az uraságának engedelmeskedjék; a vitézségét tartsa dugaszban; a magyar nyelvet el ne felejtse, a hitét el ne hagyja; sátoros ünnepen megáldozzon; amit keres, azt el ne prédálja! ha megházasodik, a feleségét megôrizze, a gyerekeinek magyar nevet adjon, s ha ideje cseppen, írjon egy levelet a keresztapjának: fizeti a posta-portót érte.

Ekként keresztatyai áldását ráadva, útnak ereszté a jámbor legényt.

A két morva hajcsár ezalatt vállalkozott arra a feladatra, hogy a rekesztékbôl kibocsátott tehéncsordát a meghatározott irányban elôre terelje.

Az a rideg marha természetesen, amint a rekesztékbôl kiszabadult, ahány, annyifelé szaladt, s ha a hajcsár botjával terelni akarta, szembeállt vele és ökleléshez készült; aztán meg mind vissza akart menni a rekesztékben hátramaradt fiaihoz.

 Eredj már, segíts azokon a jámbor keresztyéneken!  mondá a számadó a bojtárnak.

 Durrantson kend közé azzal a karikással!  bíztatá a festô.

 Mennykôt is durrantanánk!  dörmögé a bojtár.  Hisz akkor mind világgá szalad a csorda. Nem lú ez!

 Megmondtam, hogy össze kell a teheneket kötözni párosával a szarvaiknál fogva , kiabált a lovászmester.

 Jól van, jól, csak rám kell hagyni.

Azzal egyet füttyentett a bojtár, s arra egy kis kuvasz elôugrott a karám mellôl, s nagy ugatva nekirohant a szétzüllött csordának, megkerítette a rendetlenkedô barmokat sebtiben, a resteknek az inába kapkodott: egynehány perc alatt úgy összeterelte az egész csordát, hogy az szép hadirendben indult meg a kolompos bika után. Akkor aztán a bojtár is utánarúgtatott a szarvas állatoknak, a neveiket kiáltozva: Ruzsa te! Csákó te! Kese te! Mind a huszonnégynek tudta ám a nevét, s azok hallgattak rá. A bikának a neve volt: Büszke te!

Ilyen kommandóra aztán szép csendesen tovahaladt a nagy síkon az eladott falka. Az urak sokáig utánanéztek, amíg csak a falka el nem érte annak a hullámzó tündértengernek a szélét. Ott egyszerre óriásokká nôttek fel a marhák, mintha nem tehenek, hanem mamutok volnának, fekete lett a színük, a lábszáraik szörnyű hosszúra felnyúltak, majd egy megfordított tehénalak ragadt mindegyikhez, s ez a tükörkép együtt haladt velük. Lassankint aztán az alsó tehenek el kezdtek veszni a szürke semmiben, utoljára egészen elenyésztek, csak a fejükkel lefelé fordított tehenek ballagtak tovább, lábaikkal az ég felé kalimpálva. Bojtár, hajcsár, kuvaszkutya mind úgy kísérte ôket, fejjel lefelé fordulva.

A festô hanyatt feküdt a fűben, két karját, lábát szétvetve.

 No, ha én ezt Bécsben elbeszélem a művészklubban, engem kidobnak az ajtón.

 Ez rossz jel  mondá Sajgató uram fejcsóválva.  Csakhogy már zsebemben a pénz.

 De még nincs otthon a marha  dörmögé a számadó.

 Csodálom, hogy még ezt a teátrumot nem árendálta ki valami élelmes vállalkozó  véleményezé a lovászmester.

 Nem adjuk ám oda!  biztosítá büszke szilárdsággal Sajgató uram.  Elvinnék ezt Bécsbe, tudom, ha lehetne; de nem adja Debrecen városa.

IV.

Az állatorvos kordéja gyorsan döcögött végig a pusztán. Se gyeplü, se ostor nem kellett a jó lovacskának: tudta az már a leckéjét könyv nélkül. A doktor útközben elôvehette a jegyzôkönyvét és firkálhatott, számolhatott benne.

Egyszer aztán, amint ismét maga elé tekint, egy csikóst lát közeledni, lóháton vágtatva.

De az olyan ôrületes nyargalás volt, mintha ló és lovas meg volna bolondulva. Egyszer sebesen nekiiramodott a paripa, azután megtorpant, ágaskodott, s hirtelen félrecsapott, más irányt váltva. A lovas hátravetett fejjel, visszagörbülô derékkal ült rajta, s két kézre fogta a kantárszárat. A ló rázta, kapkodta a fejét, s ijedten horkolt és nyerített.

A doktor rögtön kezébe kapta a gyeplôt és az ostort, s azon igyekezett, hogy a lovasnak útjába kerüljön.

Közelebb érve, felismerte a csikóst: ez a Decsi Sándor!

Úgy látszott, mintha az is ráismerne, s a kantárt eleresztve, engedé a lovát a kocsi felé futni.

Az okos paripa fújtatva, prüszkölve jött a doktor kocsija felé, s odaérve, magátul megállt. Megrázkódott, röhögött: csakhogy meg nem szólalt.

A legény hátragörbült derékkal, égremeredô arccal ült a nyeregben: két keze nem fogta már a kapicányt, csak a lábai szorították a ló derekát.

 Sándor te! Decsi Sándor!  kiálta rá a doktor.

Úgy látszott, hogy nem hallja a kiáltást, vagy hallja, de nem tud szólni.

A doktor kiugrott a leptikájából; odament a lovashoz, átnyalábolta a derekát s leemelte a nyeregbôl.

 Mi lelt téged? Sándor!

A legény nem felelt. Szája össze volt szorítva, nyaka hátrafeszítve; melle sebesen zihált; a dereka félívben hátrahajolva. A két szeme rémségesen fölnyitva, valami ôrületes tűzfényben ragyogott, ami annál ijesztôbb volt, mivel a szemfeketéi egészen ki voltak tágulva.

Az orvos lefekteté a legényt a gyepre, s elkezdte vizsgálni.

Az ütér verése hol sebes, hol félbeszakad, a pupillák ki vannak tágulva; a szájat állkapcagörcs tartja zárva; a derék hátrafeszül. Ezt a legényt megmérgezték. Mégpedig növényi méreggel.

A hortobágyi csárda és a mátai telep közötti puszta rónán találta a doktor a csikóst. Valószínű, hogy ez a telepre akart eljutni, s útközben érte el a méreg hatása. Amíg eszméletét bírta, addig sietett a tanyára eljutni, de amint a görcsök elôfogták, a dühre fokozódó kín megzavarta az agyát, nem volt ura mozdulatainak, s karjainak rángatózásával a lovat is megbolondította. Annak is szakadt a tajték a szájából.

A doktor fel akarta tenni a csikóst a kordéjába. Hanem a legény nagyon nehéz volt, nem bírta a saraglyán átemelni.

Itthagyni a pusztán pedig nem lehetett; mert amíg visszatér érte a segítséggel, azalatt a sasok megmarcangolják.

Az a paripa olyan okosan nézett rá, csakhogy nem beszélt! Odahajolt a fejével a gazdája fölé, s rövid szaggatott röhögést hallatott.

 Nohát segíts te is!  mondá neki a doktor.

Hogyne értette volna meg? Egy pusztai mén! Hisz annak már háromnegyedrész lelke van! Amint látta, hogy a doktor gazdája emelgetésével küszködik, megfogta ennek a mellényét a fogaival, és ô is emelt rajta. gy aztán közös erôvel belökték a saroglyába.

A doktor a paripát kötôfékénél fogva odakötötte a saroglyához, s aztán vágtatott a telep felé.

Ott van kórház is, patika is. Hanem csak lovak és tulkok számára. A doktor maga is csak baromorvos.

Hanem ilyen esetnél mindenkinek szabad segíteni, ha tud.

De éppen az a kérdés, hogy tud-e?

Legelsô volna azt kieszelni, hogy miféle méreg dolgozik itt? Sztrichnin-e, vagy belladonna?

Feketekávé nem fog ártani.

Amint a telepre megérkezett a doktor, elôkiáltotta a famulusát, meg a gazdasszonyát.

A kávé készen volt: csak emberi segítség kellett hozzá, hogy azt a beteggel bevetessék. Az állkapcagörcs úgy összeszorítá a fogait, hogy vésôvel kellett annyit tágítani rajtuk, amennyi elég a kávé betöltésére.

 A fejére jeges borogatást, a gyomrára hólyaghúzó mustárt  rendelkezék a doktor; s miután más nem volt, aki a rendeléseit végrehajtsa, mint saját maga: tehát azt is elvégezte. A famulusnak aközben utasításokat adott, s egyszersmind leveleket írt az asztalnál.

 Ide hallgass! Jól a füledbe vedd, amit mondok. A laptikával sietve lekocogsz a hortobágyi csárdához: ezt a levelet átadod a bérlônek. Ha a vendéglôs maga otthon nem volna, akkor élôszóval megmondod a kocsisának, hogy én parancsolom, hogy azonnal fogjon be az az úri csézába, s siessen minél elôbb haladéktalanul a városba ezzel a pecsétes levéllel. Keresse fel a fôorvost, s várja meg és hozza ki ide a telepre. Én veterinárius doktor vagyok: nekem lelkes állatot kúrálnom hivatali esküm tiltja. A baj sürgetôs segítséget kíván. A doktor orvosságot is fog magával hozni. A korcsmáros kisasszonyának pedig mondd meg, hogy ami pörkölt kávé csak van a háznál, azt mind adja oda neked;  addig is, amíg a városi orvos megérkezik, kávét kell itatni a pácienssel. Azon légy, hogy gyorsan elôkerülj.

A famulus megértette a rábízott feladatot, és sietett azt nyélbe sütni. A fáradt szürke még ki sem fújhatta magát, újra vissza kellett baktatnia a csárdához.

A kisasszony éppen kinn volt a folyosón, a muskátlikat öntözte, mikor a famulus a csárda elé megérkezett a kordéval.

 Mit hoztál Pesta, olyan lóhalálában?

 Hát csak egy levelet a nemzetes úrnak.

 Azzal most nehezen beszélsz, mert egy raj méhet kerget a kaptárral.

 Pedig a doktor úrtól van benne parancsolat, hogy azonnal küldjön be a városba hintót a fôorvosért.

 Beteg van a háznál? Kit lel a hideg közületek?

 Nem miközülünk való az, mert azt a doktor úr szedte fel a pusztán. A csikósbojtár, a Decsi Sándor.

A leány nagyot sikoltott, s kiejté a kezébôl az öntözôt.

 A Sándor? Rosszul van?

 De olyan roszul van, hogy a falra akar mászni, s az ágyat is rágja kínjában. Megétette valaki.

A leány az ajtófélhez támaszkodott mind a két tenyerével, hogy le ne roskadjon.

 A mi doktorunk nem tudja igazán, hogy mi lôtte a csikóslegényt; azért hívatja a városi doktort, hogy vizitálja meg.

A leány valamit hebegett; de nem lehetett hallani, hogy mit.

 Eresszen hát be a kisasszony; ne támassza be az ajtót, hadd keressem fel a nemzetes urat.

 Nem tudja, mi lelte?  hebegé a leány.

 Magának meg azt izeni a doktor úr, hogy ami pörkölt kávé van a háznál, mind gyűjtse meg, s adja ide; azzal kúrálja addig is Decsi Sándort, amíg a doktor a medicinával megjön, mert nem tudni, miféle mérget kapott szegény?

A famulus aztán sietett a csaplárt felkeresni.

 Nem tudni, miféle mérget kapott?  suttogá magában a leány.  De én tudom!  Ha az lett a veszedelme?  Én megmondhatnám a doktornak. Akkor mindjárt tudná, hgoy mit adjon be neki? (Az teszi meg, hogy mindjárt.)

Azzal futott be a szobába: felnyitá a ládáját, felkereste a láda fenekérôl azt a boszorkányos gyökeret, aminek olyan emberformája van. Azt a zsebébe dugta.

Átkozott legyen, aki azt a rossz tanácsot adta! Átkozott legyen, aki azt megfogadta!

Azután nekiállt a kávépörkölésnek; mire a famulus visszakerült a kertbôl (annak elébb segíteni kellett a méhrajelfogásnál), akkorra meg is tölté az ôrölt kávéval a pléhdobozt.

 No hát adja ide azt a kávét, kisasszony!

 Én is megyek veled.

A famulus eszes legény volt, átlátott a szitán.

 Ne jöjjön oda kisasszony, nem jó lesz magának most a Decsi Sándort meglátni, ilyen állapotban. Bíz a lelke is megfagy az embernek, amikor a kínlódását látja. A doktor úr magát oda sem fogja ereszteni hozzá.

 Én csak a doktor úrral akarok beszélni.

 Hát a vendégeket ki látja addig a csárdában?

 Ott a szolgáló meg a csaposlegény! Lássák el azok!

 De legalább kéredzkedjék el a nemzetes úrtól!

 Nem kéredzkedem!  Nem eresztene el.  Ej, eredj az útból!

Azzal félretaszítá a famulust, s kirohant az udvarra; egy szökéssel felugrott a kordé ülésébe, kezébe kapta a gyeplüt, ostort; rávagdalt a szürkére; az aztán vitte a kordét, ahogy bírta.

A lennhagyott famulus lelkendezve kiabált utána.

 Kisasszony! Klári kisasszony! Megálljon! Ne bomoljon!

S futott a kordé után lélekszakadva; de csak a hídnál bírta azt elérni, ahol a fáradt ló a kaptatónál lépést kezdett járni; ott azután ô is felkapott az ülésbe.

A szegény szürkének a háta sohasem hallott annyi ostorütést, mint ezúttal a mátai telepig. Amint a homokhoz értek, ott már csak lépést tudott baktatni.

A leány türelmetlen volt, leugrott a kordéról, s a bádogszelencét a kezébe kapva, futvást rohant a lóherésen keresztül a doktor tanyájáig.

Lihegve, elfulladva érkezett meg.

A doktor észrevette az ablakon át a leány jöttét, s eléje ment. A pitvarban elállta az útját.

 No, no! Klárika! Hát maga hogy jön ide?

 Hogy van a Sándor?  lihegé a leány.

 A Sándor rosszul van.

Hallhatta a zárt ajtón keresztül is a leány a beteg kínos nyavalygását.

 Mi történt vele?

 Azt magam sem tudom. Ráfogni nem akarom.

 De én tudom, hogy mi baja. Beadtak neki valamit. Egy rossz leány. Tudom is, hogy ki volt! Azért, hogy magába szerettesse, valami szert kavart a borába: attól lett nyavalyás. Tudom is, hogy ki volt, azt is, hogy mi volt.

 Kisasszony! Ne árulkodjék! Ez nehéz vád! Ezt be kell bizonyítani.

 Itt a bizonyíték  azzal a leány elôvette a zsebébôl a méreggyökeret, s odatette az orvos elé.

 Hüh! hüh!  szörnyűködék a doktor!  Ez atropa mandragora. Hisz ez halálos méreg!

A leány arcára tapasztá a két kezét.

 Hát tudtam én, hogy ez méreg!

 Klárika! Ne rémítsen meg, mert kiugrom az ablakon! Csak nem maga mérgezte meg a Sándort?

A leány némán bólinta a fejével.

 Hát mi a ménkűért tette?

 Olyan kegyetlen volt hozzám; aztán egy cigányasszony elhitette velem, hogy ha ezt a borába áztatom, engedelmes lesz hozzám.

 Itt van ni! Canis tota mater leányai. Cigányasszonyokkal kell nektek trafikálni, ugye? Iskolába nem jártok, ahol a rektor a méreges növényeket megismerteti, hanem a cigányasszonytul tanultok. Már most szép engedelmessé tetted a legényedet!

Mérgében tegezni kezdte a leányt.

 Meghal?  kérdezé az rimánkodó tekintettel.

 Az kellene neked még, hogy meghaljon! Nem olyan fusermódra van annak a testéhez fércelve a lelke.

 Hát megél?  A leány a vigasztaló szóra odatérdelt a doktor lábához, s megragadva annak a kezét, össze-vissza csókolá.

 Ne csókolgasd az én kezemet; csupa mustárkovász, feldagad tôle a szád.

Hát akkor aztán a lábait csókolta. S hogy a doktor azt sem engedte, akkor meg a lába nyomát csókolta: azokat a sáros lábnyomokat a téglapadlón csókolta azokkal a szép piros ajkaival.

 No hát álljon fel és beszéljen okosan. Elhozta a kávét? Meg van pörkölve? Meg is ôrölve már? Ez jól van. Addig is, amíg a doktor eljön, ezt kell itatni a beteggel. Jó volt, hogy megmondta nekem, miféle méreggel lett megetetve a legény. Mert most már tudom, hogy mi annak az ellenszere. Hanem most már aztán azt mondom ám magának, édes lelkem, hogy vegye nyakába a világot izibe, s úgy eltűnjön errôl a vidékrôl, hogy nyomára se találjanak, mert amit maga elkövetett, az kriminalitás: azt a fôorvos fel fogja jelenteni; bíró elé, törvényszék elé kerül a dolog. Hát csak fusson, amerre a világnak nincsen szája.

 Nem futok én!  szólt a leány, letörülve a kötényével a könnyeit.  Hát itt a nyakam, vágják el; többet nem tehetnek. Ha vétettem, büntessenek érte, ahogy igazság. De én innen el nem megyek. Ez a nyögés, amit az ajtón keresztül hallok, jobban megköt engem, mintha kezem-lábam békóba volna verve. Engedje meg, doktor úr, az Istenre kérem, hadd legyek mellette, hadd ápoljam, hadd borogassam a fejét, hadd igazgassam a feje alját, hadd törülgessem az izzadó arcát.

 Ugyan mit gondol? Hisz akkor engem egyenesen a bolondok házába csuknak, ha én magára a méregkeverôre bízom az ápolását a megmérgezettnek.

A leány arca kimondhatatlan fájdalomra nyúlt meg e kegyetlen mondásnál.

 Hát doktor úr is azt hiszi, hogy rossz vagyok?

Azzal félretekintett, meglátta az ablakhídján azt a bűntanú méreggyökeret, hirtelen kezébe kapta, s mielôtt a doktor megakadályozhatta volna, a szájába dugta az emberfô forma végével.

 Nono, Klárika! Ne bolonduljon azzal a nadragulyával! Meg ne rágja! Vegye ki a szájából. Adja ide. Inkább megengedem, hogy odamenjen a beteghez. De az nem magának való; elôre megmondom. Az ilyen kínlódást gyönge szívű ember el nem tudja nézni.

 Tudom jól. A famulus az úton elmondott mindent. Alig ismerni rá, úgy elváltozott az arca. A szép piros színe helyén szederjes foltok ütöttek ki rajta; szép fehér homlokán halálszeplôk vannak, az orcája fénylik hideg verítéktôl; két szeme karikára felnyitva olyan meredt, mintha üvegbôl volna, ajkait összekummva tartja, s ha felnyitja, tajtékzanak, és amellett nyög, erôltet, csikorgatja a fogait, s karjait feszíti, derekát hátratöri, hogy azt látni, hallani gyötrelem. De hát legyen ez az én büntetésem. Hadd legyenek az ô nyögései, nyavalygásai éles kések, amik a szívemen keresztül járnak. Ha nem látom a szememmel, ha nem hallom a fülemmel: jobban látom, jobban hallom, mintha igazán ott volnék.

 No  jól van. Próbálja meg! Ha elég erôs a szíve hozzá. Magára bízom a kávémasinát: fôzze benne a feketét egyre-másra. De ha sírva fakad, kilököm az ajtón.

Azzal kinyitá elôtte az ajtót, s bebocsátá.

A leány, amint megpillantá az ágyon fekvô kedvesét, kék-zöld lett a világ a szemei elôtt. Mivé lett a deli legény, amióta tôle elvált: egy mesemondás idô alatt! Kín volt látni. Kín volt a látást kiállni.

A doktor behívta a famulust is.

A leány a kávéfôzés mellett elfojtotta a zokogását, s ha egyszer kitört a hangja, s a doktor szemrehányólag tekintett rá: ráfogta, hogy csuklott.

A két férfi mustárkovászt tapasztott a beteg lábikráira.

 No, most jôjjön azzal a kávéval. A szájába kell tölteni.

Nagy teketóriával járt az! A két férfinak teljes erejével kellett szétfeszíteni a legény dermeteg karjait, hogy ne hánykolódjék.

 No Klárika, most nyissa fel neki a száját. Jaj, nem megy az úgy! Ezt a vésüt kell a fogai közé dugni, s azzal szétfeszíteni. Ne féljen, nem nyeli az le: úgy szorítja a vasat, mint a harapófogó.

Megtette azt is.

 No most szép csöndesen töltse át a masina csövével a kávét a fogai közt. No látja? Maga ügyes leány. Berekomendálom a mizeriekhez betegápolónénak.

A leány arca mosolygott; a szíve meg akart szakadni.

 Csak ezekkel a szemekkel ne nézne így rám.

 Az fáj legjobban, ugye? az a két meredt szem! Magam is azt tartom.

Valami kevés enyhülés állt be a betegnél: tán az ellenszer hatásától. A kínos nyögése alábbhagyott, a tagjaiba állt görcs múlni kezdett. De a homloka égett, olyan volt, mint a tűz.

A doktor utasítást adott a leánynak, hogy mint kell a hidegvizes kendôt kifacsarni, s a szenvedô fejére tenni; meddig rajta hagyni, s újjal felváltani. Megfogadta: úgy tett.

 No látom, hogy erôs szíve van.

Meg is jött annak a jutalma.

Az az öröm, hogy egyszer csak a szenvedô lehúnyta a két szeme pilláit, megszűnt olyan rémségesen nézni nagy fekete karika szemeivel.

Késôbb az is megjött, hogy a száját felnyitotta: nem kellett már erôvel szétfeszíteni összeszorított fogsorait.

Talán a gyorsan alkalmazott ellenszer segített? Talán nem is volt olyan erôs adag a méreg, melyet bevett? Mire a fôorvos kijött a városból, már sokat enyhült a baj. Az állatorvos meg a fôorvos diákul beszélt egymással; a leány nem érthette, hogy mit, de az ösztöne rávezette, hogy ôróla is beszélnek.

A fôorvos aztán még rendelt egyet-mást, s egyúttal megírta a visum repertum-ot, s aztán haladéktalanul kocsira ült, s visszatért a városba.

Jövet egy zsandárt hozott magával a bakon: a zsandár itt maradt.

Nyomban a fôorvos eltávozta után gördült be az udvarra egy másik kocsi. Azon a hortobágyi csárdás jött. Követelte a doktoron a leányát.

 Csak lassan lármázzunk, nemzetes úr. A kisasszony vizsgálati fogságban van. Látja ott a zsandárt?

 Mindig mondtam én, hogy bolondok a leányok; ha egyszer az eszük elmegy.  Nekem se ingem, se gallérom.

Azzal szép flegmával visszakocsikázott.

V.

Egész éjjel mellette volt a leány. Senkinek sem engedte át a helyét a beteg ágya mellett.

Pedig a múlt éjjelt is átvirrasztá.

Nem így!

Ez a penitencia érte...

El-elbólintott a széken ülve a nagy álmosságtól, de egy nyögése a betegnek rögtön fölébreszté: valahányszor annak a fejére hideg borogatást tett, a saját szemeit is megmosta, hogy ébren maradjanak.

Az elsô kakaskukorításnál aztán megszállta a bajfordító álom a beteg idegeit. Kiegyenesedett, s szép egyenletesen horkolni kezdett.

Elôször azt hitte a leány, hogy az halálhörgés és megijedt tôle, hanem aztán nagyon megörült enki. Ez becsületes jófajta horkolás. Csak az egészséges ember tud horkolni. S ezzel a horkolással egyúttal gondoskodik róla, hogy a másik ébren maradjon.

Amíg a kakas másodikat kukorított, jó verset aludt.

A beteg arra fölneszelt és nagyot ásított.

Hála az égnek! Már ásítani is tud.

Ekkor már megszűntek a görcsök. Tudják azt mindazok, akik az idegeik zsarnoksága alatt szenvednek, micsoda nagy lutrinyeremény egy olyan egészséges ásítás a görcsök után!

A leány ismét akart neki kávét adni: a legény félrekapta a fejét, s azt motyogta, hogy vizet.

A leány átkopogtatott a doktorhoz, aki a szomszéd szobában aludt, megkérdezve, hogy szabad-e a betegnek vizet adni? Azt kér.

Erre a doktor fölkelt, s kijött slafrokban, papucsban, maga akarta megnézni a beteget.

Meg volt elégedve az állapotjával.

 Jól megy a dolog. Ha már szomjazik, az jó jel. Adhat neki vizet, amennyit csak kíván.

Megivott a beteg egy karafinával.

S akkor aztán elaludt csendesen.

 Ezt bizony elnyomta a buzgóság  mondá a doktor.  No most már maga is elmehet Klárika alunni: ott az ágya a gazdasszony szobájában. Majd én nyitva hagyom az ajtót, s vigyázok a betegre.

A leány olyan szépen kérte.

 Hadd maradjak itten. Lehajtom a fejem az asztalra: úgy alszom egy szikrát.

Hát ráhagyták.

Egyszer aztán arra riadt fel a leány, hogy már világos van, a verebek csiripelnek az ablak elôtt.

A beteg legény most már nemcsak aludt, hanem álmodott is.

Nyitva volt a szája, valamit motyogott. Valamin nevetett.

Fel-felnyitotta a szempilláit; de az nagy erejébe kerülhetett: meg-meg leragadtak. Az ajkai szárazon, epedten nyíladoztak.

 Adjak vizet?  suttogá a leány.

 Ahán  lihegé a beteg, behunyt szemmel.

Odavitte hozzá a vizespalackot.

De annak nem volt annyi erô a karjában, a tenyerében, hogy azt a vizesüveget a szájáig tudja emelni. Ennek a vasgyúrónak! Úgy kellett megitatni; fejét föl kellett emelni.

Azalatt is aludt félig.

Mikor aztán a feje megint visszaesett a vánkosra, elkezdett danolni  talán csak folytatta a nótát, fennhangon, amit álmában elkezdett; a dévaj nótát:

VI.

Pár nap alatt talpra állt a legény.

Az ilyen pusztán nôtt vascövek nem sokat gornyadozik, ha túl van a bajon. Irtózik az ágytól. Harmadnap már jelentette a doktornak, hogy ô be akar rukkolni a méneshez, ahol szolgálatban áll.

 Várj csak, fiam Sándor, még egy cseppet. Egy kis diskurálása van veled valakinek.

Az a valaki a vizsgálóbíró.

Harmadnapra a bejelentett eset után kijött a hivatalnok a jegyzôjével meg egy zsandárral a mátai telepre, megejteni a törvényes vizsgálatot.

A vádlottat, a leányzót már kivallatták: szépen elmondott mindent úgy, ahogy történt; semmit el nem tagadott; mentségére nem mondott egyebet, mint hogy a Sándort olyan nagyon szerette, s azt akarta, hogy az is úgy szeresse ôtet.

Ezt mind protokollumba vették már, alá is volt írva. Hátra volt a gyilkos méregkeverônek a szembesítése az áldozatával, ami azonnal foganatba vétetett, amint az a jártányi erejét visszakapta.

A csikós ez egész idô alatt elô sem hozta a doktor elôtt a leány nevét. Úgy tett, mintha nem is tudna róla, hogy az itt van, hogy az ôt ápolta. Amint a legény eszméletét visszanyerte, a leány nem mutatta magát elôtte többé.

A szembesítést megelôzôleg, a bíró felolvastatá a leány elôtt a vallomását, amit az újból megerôsített, egy szót sem igazított rajta.

Ekkor aztán elôvezették a Decsi Sándort.

A csikósbojtár, amint belépett a szobába, elkezdett szerepet játszani: kicsinált szerepet.

Mintha csak a színpadi csikósoktul tanulta volna a hetvenkedést, úgy betyárkodott. Csak úgy félvállrul hányta oda a becirkernek, arra a kérdésre, hogy mi a neve:

 Decsi Sándor az én becsületes nevem! Nem vétettem én senkinek. Nem loptam én semmit, hogy engem zsandárokkal kísérjenek ide! Nem is tartozom én a cibil elé: mert én még a császár katonája vagyok! Ha van valakinek keresete rajtam, állítsanak a regement-auditor elé: annak megfelelek.

A bíró hidegvérrel csitítá a legényt.

 Csak csendesen, ifjú ember. Nem terheli önt semmi vád. Csupán felvilágosításokat kívánunk nyerni egy önt érdeklô ügyben, s azt célozza a jelen vizsgálat. Mondja meg ön, mikor volt ön legutóbb a hortobágyi csárda ivószobájában?

 Megmondhatom egész akkurátossággal; mi titkolni való rajta! Hanem elôbb az a zsandár menjen le innen a hátam mögül; mert ha hozzám talál érni, csiklandós vagyok, úgy nyakon találom teremteni, hogy...

 No, no, no! Csak lassan, ifjú vér. A zsandár nem önt ôrzi. Hát mondja csak, mikor volt látogatóban a Klári kisasszonynál, amikor az önnek borral szolgált?

 Hát megmondhatom, ha jól föltekerem az eszemet. Hát legutoljára voltam a hortobágyi csárdában tavaly, Dömötör napján, amikor a juhászokat fogadják; akkor elvittek katonának; azóta tájékára sem voltam.

 Sándor!  kiálta közbe a leány.

 Hát Sándor vagyok. Annak kereszteltek.

A bíró kérdezé:

 Hát ezelôtt három nappal nem volt ön a hortobágyi csárdában, amikor a csapláros leány önnek a bort adta, melybe mandragóra volt keverve, amitôl ön olyan nagy beteg lett?

 Én nem voltam a hortobágyi csárdában, s nem láttam a Klári leányasszonyt  van félesztendeje, nemhogy a borábul ittam volna.

 Sándor!  Te hazudsz?  Énértem?  kiálta fel a leány.

A bíró bosszús lett.

 Ne akarja ön félrevezetni a bíróságot az eltagadással. A leány már mindent bevallott: hogy ô itatta meg önnel a mandragóragyökérrel megmérgezett bort.

 Hát akkor a leányzó hazudott.

 De hát mi oka volna a leánynak egy oly bűnmerényletet költeni magára, ami a legsúlyosabb büntetést vonja maga után?

 Hát hogy mi oka volna? Az, hogy olyan a leány, hogy mikor rájön a jó órája, olyankor se lát, se hall, hanem félrebeszél. Az a vitája a Klári leányasszonynak ellenem, hogy a szemeink nem találkoznak össze. Azért vádolja be itt most magát, hogy engem rákényszerítsen vele, hogy az ôiránta való szánakozásbul valljam ki, hogy kinél voltam hát, a más szép leányánál, a lelkemet vesztegetni, a szívemet gyógyítgatni, aki aztán azt a bódítót megitatta velem? De hát azt, ha akarom, megmondom; ha nem akarom, nem mondom meg. Az a bosszúja, hogy nem voltam ônála, hogy feléje sem mentem, mikor hazakerültem a katonaságbul fellábbal. (Értsd: Verlaub.)

Ettül a szótul egész sárkánnyá lett a leány.

 Sándor! Te sohasem hazudtál életedben! Mi lett veled? Amikor egy hazug szóval, amit a szájadba rágtak, megmenthetted volna magad a katonáskodástul, nem tudtad kimondani! Most eltagadod, hogy nálam voltál negyednapja? Hát ezt a fésűt ki hozta nekem, amire a hajam fel van tűzve?

A csikós gúnyos nevetéssel veté oda:

 A kisasszony tudja jobban, mi volt az oka, ki volt az oka, hogy a haját fésűre feltűzte!

 Sándor! Ez nem igazság! Azt nem bánom, ha a bűnömért a pellengérre kötnek, ha kikorbácsolnak. Itt van a fejem, vágják le, nem bánom. Csak azt ne mondd, hogy soha nem kellettem neked, hogy nem jöttél hozzám, mert az rosszabb a halálnál.

A bíró méregbe jött.

 Ezer mennykô! Végezzék el önök a szerelmes vitájukat egymás között; de énnekem meg kell tudnom, hogy ahol egy flagrans mérgezési eset fordult elô, ki volt a mérgezô?

 No felelj rá!  kiálta a leány, lángoló arccal.  Erre felelj meg!

 Hát ha olyan nagyon firtatják, Isten neki: faköröszt! Azt is megmondhatom. Az ohati pusztában találkoztam egy sátorozócigány familiával. Gyönyörű szép, bogárszemű leány állt a sátor elôtt. Megszólított, behítt. Malacot sütöttek. Ott mulattam velük. Ittam a borukból. Mindjárt éreztem, hogy valami keserű íze van. Hanem a cigányleány csókja édes volt, elfelejtette velem.

 Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz!  kiáltotta a leány.  Most gondoltad ki ezt a mesét!

A bojtárlegény pedig dévajul nevetett. Jobb kezével a tarkójához kapott, a másikkal füttyeket hányva a levegôbe, elkezdé dúdolni azt azt a nótát:

Nem most gondolta ki ezt a mesét; hanem még azon a kínos éjszakán, amikor a sárga rózsa igazgatta a feje alját, borongatta a homlokát. Azzal a fájó fejével gondolta ki ezt a mesét a hűtlen szeretôjének a megmentésére.

A bíró bosszúsan ütött az öklével az asztalra.

 Ne csináljatok nekem itten komédiát!

Erre aztán komoly pozitúrába veté magát a bojtár.

 Én, tekintetes uram, nem csinálok komédiát. Arra, amit mondtam, hogy az igaz, megesküszöm az egy élô Istenre.

S felemelte a három ujját a magasra.

 Nem! Nem! Nem esküszöl!  kiabált a leány.  A lelked üdvösségét el nem rontod!

 Vigyen benneteket az ördög! Bolondok vagytok mind a ketten  mondá ki az ítéletet a bíró.  Jegyzô úr, írja be a bojtár vallomását a cigányleányról: aki a bűn elkövetésével vádoltatik. Keresse a rendôrség: hova lett? Ez az ô dolguk. Önök pedig elmehetnek. Ha szüksége forog fenn, majd behívatnak.

Ezzel a leányt szabadon bocsáták; egy kis atyai dorgálás kompetált neki, azt megkapta.

A legénynek még hátra kellett maradni, hogy a vallomásról felvett jegyzôkönyvet meghallgassa és aláírja.

A leány megvárta a legényt a folyosón, amíg kijön. A paripája oda volt már kötve az akácfához.

A bojtár elôbb átment a doktorhoz, megköszönni a hűséges ápolást.

A doktor is jelen volt a vallatásnál, mint hivatalos tanú; mindent hallott.

 No Sándor!  mondá a legénynek, mikor átestek a hálálkodáson:  én már sok híres színészt láttam a teátrumban; de ilyen jól nem játszotta a betyárt egy se, mint te.

 Hát nem jól tettem?  kérdezé a legény komolyan.

 Becsületes fiú vagy, Sándor. Jól tetted. Adj egy jó szót a leánynak, ha találkozol vele. Nem tudta a jámbor, hogy rosszat cselekszik.

 Én nem haragszom rá. Az Isten áldja meg a doktor urat a sok jóságáért.

Mikor kilépett a folyosóra, a leány útját állta: megfogta a kezét.

 Sándor! Mit tettél magaddal? Kárhozatra adtad a lelkedet! Hamisan esküdtél, hazug mesét mondtál, azért hogy engem megszabadíts. Eltagadtad azt, hogy valaha szerettél: azért, hogy a testem meg ne korbácsolják, karcsú nyakam a bitófa alatt le ne vágják. Ugyan mért tetted ezt?

 Hát az az én dolgom. Annyit mondok neked, hogy a mai naptól fogva kettônk közül az egyiket lenézem, utálom. Ne fakadj sírva. Nem te vagy az az egyik. Nem tudok többet a szemedbe nézni; mert magamat látom meg benne. Annyit sem érek már, mint ez a fületlen pityke, ami a lajbimról leszakadt. Az Isten áldjon meg.

Azzal fölveté magát a paripájára: eloldotta az akácfátul, s elrobogott a pusztába.

A leány nézett, nézett, csak nézett utána, míg a könnyeitôl a két szeme el nem homályosult, akkor aztán fölkereste azt a földre dobott fületlen gombot, s eldugta a keblébe.

VII.

Csakugyan megesett az az eset, amire a számadó számított, hogy amire a tehéncsordával eljutottak a polgári révhez, nem lehetett a vizen átkelni. A Tisza, a Sajó, a Hernád mind egyszerre megáradt. Akkora volt a víz, hogy a hídláb padlóját mosta. A kompot kihúzták a szárazra, s odakötözték a part melletti fűzfákhoz. A hömpölygô iszapos ár gyökerestôl kimosott fákat hozott magával. Vadkacsa, búvár, kárakatona lubickolt seregestôl az özönvízben: ilyenkor nem félnek a vadásztul.

Pedig nagy baj volt, hogy megszakadt a közlekedés:  nem csak a hercegi tehenekre nézve, mint sokkal inkább azokra a vásárosokra nézve, akik Debrecenbôl, Újvárosból az ónodi vásárra igyekeztek, s akiknek a szekerei mind ott álltak a szabad ég alatt a latyakban: a gazdáik a révház egyetlen kocsmaszobájában keseregtek.

Lacza Ferkó elindult szénát vásárolni a csorda számára; megvett egy egész kalangyát.

 Itt süthetjük a makkot három álló napig!

Az volt a szerencse, hogy a vásárosok között volt egy pecsenyesütônô is, aki hozta magával a rengeteg vaskondért, meg a frissen vágott sertéshúst. Az ott mindjárt vásárt üthetett a portékájával; lacikonyhát rögtönözve egy kukoricaszárbúl összerakott sátor alatt. Tüzelôfát nem kellett pénzen venni: azt hozott a Tisza. Bora volt a révkorcsmárosnak; karcos, de ha nincs jobb, akkor jó. Különben minden magyar ember hord magával kulacsot, elemózsiás tarisznyát, mikor útra adja a fejét.

gy aztán csak eltelik az idô, az ismerkedéssel.

A debreceni csizmadia meg a balmazújvárosi cserzôvarga már régi ismerôsök; a gubást mindeki komám-nak híja; a mézesbábos extra asztalnál ül (azt hiszi, hogy ô különb a többinél, azért, mert veresgalléros krispinben jár), hanem azért ô is beleszól a diskurzusba. Késôbb egy lókupec is odavetôdik; de annak csak állva szabad belebeszélni: azért, mert görbe orra van. Mikor a gulyásbojtár bejön, annak is szorítanak helyet az asztalnál; a gulyás tekintélyét még a városi ember is respektálja. A két morva hajcsár kinn maradt a csordánál, azt strázsálja.

Még most csak csendesen eltrécselhetnek, mert nincs itt a Pundorné ifjasszony: ha egyszer az megérkezik, akkor aztán nem jut itt többet senki szóhoz. Annak a szekere azonban megrekedt valahol a vendégmarasztó útban, mivelhogy egy kondicióban jönnek a sógorával, az asztalossal. Ez tulipántos ládákat visz az ónodi vásárra, Pundorné ifjasszony pedig szappannal látja el a világot, meg faggyúgyertyával. Mikor a bojtár belépett, már úgy tele van pipálva a szoba, hogy alig látott a nagy füstben.

 Hát mondja csak komám  folytatja a csizmadia, a tímárhoz intézve szavait , kegyelmetek közelebb esnek a hortobágyi csárdához ottan, Újvárosban, mint mink: hogyan történt annak a csikósbojtárnak a megétetése a csárdás leánya által?

Ez a szó minthacsak a szívén lôtt volna keresztül a gulyásbojtárnak.

 Hát a bíz úgy történt, hogy a szép Klárika varjúkörömmel találta megpaprikázni a tokányt, amit a Decsi Sándornak fôzött.

A mézesbábos közbeszólt:

 Én pedig úgy tudom, hogy a méhserbe tett gebulát, amivel a halakat szokták elbódítani.

 No már az úr jobban tudja! Mert aranylánc van az óráján! Hisz onnan vitték el, Újvárosbul, a regementfelcsert, a kimúlt csikóst felboncolni: meg is találta a belsejében a varjúkörmöket. Eltették spirituszba. Az fog a törvényszéknél tanúskodni.

 Az úr már meg is ölte a csikóst. Hiszen nem halt az meg a méregtôl, csak megbolondult: felküldték Budára, ott kifúrják a fejét, mert mind odament a méregnek az ereje.

 Ahun van ni! Elküldték Budára! El bizony földvárra  deszkát árulni. Hisz a feleségem beszélt maga a csináltvirág készítônével, aki a Decsi Sándor szemfödelére csinálta a bokrétákat. Az már csak szent!

 No, itt a Csikmákné asszonyom, a pecsenyesütôné! az egy nappal késôbben jött el Debrecenbôl, mint mink. Azt híjják be, az bizonyosan tudja.

De a Csikmákné asszonyom csak az ablakon át adhatta be a véleményét; mert a sistergô katlant nem hagyhatta el. Szerinte már el is temették a megmérgezett csikóst: a debreceni kántus énekelt fölötte; a szénior el is búcsúztatta.

 Hát a leánnyal mi történt?  kérdezték egyszerre hárman is.

 A leány pedig elszökött világgá. Elment a szeretôjével, egy gulyásbojtárral, akinek a tanácsára a csikóst megmérgezték, s most rablóbandát alakítanak együtt.

Ezt mind hallgatta csendesen a Lacza Ferkó.

 Mesebeszéd! Lirum-lárum!  tromfolta le a mézesbábos.  Nem jól tetszik azt tudni Csikmákné asszonyomnak! Rögtön elfogták a leányt, vasra verték, így hozták be zsandárok közt. A legényem ott volt, mikor bekísérték a városházba.

A gulyásbojtár csak hallgatott, meg se moccant.

Egyszerre jött nagy robajjal a sereghajtó, a fentemlített Pundorné ifjasszony. Elöl maga, nyomában meg a kocsis, meg a sógor, a nagy útiládát cipelve.

Igazán udvarias az a magyar nyelv, hogy az ilyen alakot is, mint a szappanosné, ifjasszonynak címezi.

 No, megmondja mindjárt a Pundorné ifjasszony, hogy mi történt a korcsmárosleánnyal, aki a csikósbojtárt megétette?

 Elmondom, édes lelkem, csak hadd fújjam ki magamat egy kicsit. (Azzal leült a nagy ládára: szék, lóca tönkrement volna a termete alatt.)

 No hát elfogták-e a szép Klárit, vagy világgá ment?

 Jaj, lelkem galambom! Törvényt is láttak már fölötte. Halálra ítélték, holnap teszik ki a siralomházba; holnapután kivégzik. Ma érkezik meg a szegedi hóhér; ott fogadtak neki szállást a Fehér Lóban, mert a Bikában nem akartak neki kvártélyt adni, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Magátul a hauzknyektul tudom, aki tôlem veszi a gyertyát.

 Vajon milyen halálnemével fogják kivégezni?

 Hát bizony megérdemelné, s ha a régi igazság megvolna, úgy is lenne, hogy borsószalmára tennék, megégetnék; de hát mostanában csak fejét fogják venni. Mivelhogy nemesleány, az apja nemesember. A nemesembert nyakazni szokták.

 Ugyan hagyja el, ifjasszony!  ellenkezék a mézeskalácsos.  Adnak is már mai nap valamit a nemességre! Igaz! 48 elôtt, ha az ezüstgombos mentémet fölvettem, engem is nemesembernek néztek, sohasem kértek tôlem vámot a pesti hídon; de most már vehetem föl az ezüstgombos mentémet...

 Ugyan ne szerencsétlenkedjék az úr az ezüstgombos mentéjével!  voná meg tôle a szót a gubás.  Hadd beszélje el az ifjasszony, mit hallott: mi volt az oka annak, hogy az a szép leány ilyen gyilkosságra vetemedett.

 Jaj! Az még csak a cifra dolog! Abból még egy másik gyilkosság is sült ki. Nemrég itt járt egy gazdag marhakupec, Morvaországbul, teheneket vásárolni. Sok pénz volt nála. A szép Klárika meg a kincse, a gulyásbojtár, összebeszéltek, a marhakupecet megölték, beledobták a Hortobágyba. A csikósbojtár, aki szintén szerelmes volt a leányba, rajtakapta ôket. Ezért aztán elébb megosztották vele a rablott pénzt, azután pedig megmérgezték, hogy láb alul eltegyék.

 Hát aztán a gulyásbojtárt nem fogták el?  kérdé fölgerjedve a csizmadia.

 Fognák ám, ha tudnák! De az már azóta az óperencián is túl jár. Valamennyi zsandár mind azt hajszolja a pusztán. Kurrentálták is már. Ki van ragasztva a személyleírása. Magam is olvastam. Száz tallér van kitűzve a fejére, ha valaki élve elfogja. Én pedig jól ismerem!

Ha most a Lacza Ferkó helyében a Decsi Sándor ült volna itten: hát nagy derendócia lett volna ebbôl. Csak úgy kínálkozik itten a nagyhatású színpadi jelenet. Odavágni az ólmos bottal az asztalra, kirúgni a széket maga alól, aztán nagyot rikkantani: Én vagyok az a bojtár, akit kurrentálnak! No hát kinek kell az a száz tallér a fejemért?

Arra aztán majd ugrott volna az egész híres társaság; ki le a pincébe, ki fel a kéménybe.

Hanem hát a gulyásnak nem az a természete. ő már hazulról hozzá van szokva, az okos, óvatos politikához. A szarvasmarhánál megtanulta, hogy ennek nem kell a szarvánál kereskedni.

Azt kérdezé, odakönyökölve az asztalra, az ifjasszonytul, hogy:

 Hát aztán ráismert az ifjasszony csakugyan e személyleírás után a gulyásbojtárra?

 Mán hogy ráismertem-e? Hát hogy ne ismerném? Hisz éntôlem szokta mindig vásárolni a szappant.

Erre a szóra a lókupec is érvényesíteni akarta a maga tudományát.

 Ugyan már, édes ifjasszony, minek volna a gulyásbojtárnak a szappan? Hisz a gulyások mind kék ingetgatyát viselnek, aminek nem kell a szapulás, mert elébb zsírban kifôzik a vásznát.

 No! kotty belé! szilvalé! Majd megecetônek! Hát a szappant csak szennyeshez használják, ugye? Hát a gulyás nem szokott borotválkozni? Talán a gulyás is olyan hosszú szakállt visel, mint a zsidó kupecek?

Az egész társaság nevetett a letromfolt közbeszóló rovására.

 Hát kellett ez nekem?  dörmögé a lócsiszár.

A gulyásbojtár ismét nyugodt hangon kérdezé a szappanyosnétul:

 Nem tudja a nevét, édes ifjasszony, annak a gulyásbojtárnak?

 Dehogyisnem tudom! Csakhogy éppen nem látom kimondani. Hiszen olyan jól ismerem, mint az édes magzatomat. A nyelvem hegyén van a neve...

 Nem Lacza Ferkónak hívják?

 Az! az! Lacza Ferkó! Verje meg a szösz! Most vette ki a számból. Talán maga is ismeri?

És a bojtár még most sem állt elô vele, hogy úgy ismeri, mint az édesapja egyetlenegy fiát, hanem nagy nyugodtan kiverte a pipáját a tenyerébe; újra megtöltötte, azután felkelt, a furkósbotját odatámasztotta a szalmaszékhez, annak a jeléül, hogy az a szék el van foglalva, valaki más rá ne üljön, s azzal az asztal közepén égô egyetlen gyertyánál rágyújtott, és kiment az ivószobábul.

A bennmaradtak megtették rá az észrevételeiket.

 No ennek az embernek nagy kô nyomja a hátát.

 Nekem a szeme járása sem tetszik.

 Ez alighanem tud valamit a csikósbojtár meggyilkolásárul.

A lókupecet megint odavitte a bűne, hogy beleártsa magát az értekezésbe.

 Tisztelt uraim és asszonyságaim, én csak azon alázatos észrevételemnek akarok kifejezést adni, hogy én tegnap délután voltam az ohati pusztán, lovakat vásárolni, és én ott láttam a meggyilkolt, megmérgezett Décsi Sándort: olyan ép, egészséges, mint a piros alma; ô fogta ki nekem a ménesbül a csikókat pányvával. Olyan igaz, ahogy élek.

 Aujnye! Ilyen-olyan adta! Még itt mindnyájunkat meg akar hazudtolni?  förmedt fel rá az egész társaság.  Azzal csípd meg, fogd meg! Nyakon fogták, kilökték az ivószobábul.

A kiakolbólított pasasér, begyűrt kalapját kiegyengetve, ógott-mógott, levonva az esetbôl a konzekvenciákat.

 Hát kellett ez nekem? Mire való a zsidónak az igazmondás?

A gulyásbojtár pedig kiment a tehéncsordához, s valahogy megértette a morva hajcsárokkal, hogy felváltva bemehetnek az ivószobába egy pohár bort inni. Ott a széke, a mellé támasztott bottal; ô addig a teheneket ôrzi.

S az ôrzés közben felvett egy darab árvatôzeget a mezôrôl, s a szűre ujjába ereszté.  Vajon mit akarhat vele?

VIII.

Az a szerencse, hogy senki sem tudja  Hortobágyon kívül , hogy mi az az árvatôzeg, amit a mezôrôl szednek.  Annyi bizonyos, hogy nem gyöngyvirág.  Ez a pusztai pásztoroknak az egyedüli tüzelôszere. Afféle zoológikus turfa.

Emlékezünk arra az adomára, mely szerint a magyar földesúr, akinek a szabadságharc után tanácsos volt a külföldre kivonulni, ideiglenes menedékhelyéül a szabad Helvéciát választotta. De csak nem tudta megszokni azokat a nagy, magas hegyeket. Estenden hát, mikor a szobájába bezárkózott, elôvett egy darab árvatôzeget, amit a tehénlegelôn szedett fel, s azt a kandalló párkányára téve, meggyújtotta. Akkor aztán, a két szemét behunyva, ennek a füstölôszernek az aromás illatától odaképzelé magát a nagy alföldi síkságra, a kolompoló nyájak, gulyák közé, s hozzáálmodta a többit, ami után a lelke vágyott...

Hát ha már egy ilyen selyememberre is ekkora kábító hatása lehet az árvatôzeg füstjének: hogyne volna elhihetô az a történet, amit most fogok elmondani mindjárt.

A polgári révnél még két napot kellett rostokolni a pasaséroknak, úgy harmadik éjféltájon örvendezteté meg a révészgazda a türelembôl és élelembôl kifogyott várakozókat, hogy a Tisza nagyot esett. Holnap hajnalban már járható lesz a víz, a kompot is helyretaszították már.

Nem is késtek azok, akik szekérrel voltak, rögtön beszalajtatni a kocsijaikat a hídlásba; jó szorosan egymás mellé; a lovakat azután vitték be.

Késôbb került sor a szarvasbarmokra. Azok is elfértek szűken. Hátha színházban volnának? ott még jobban kellene szoroganiok!

Legutoljára eresztették be a bikát, mert attól félt a közönség. Azon túl aztán már csak a gulyásbojtár volt a lovával. A két morva hajcsár a szekerek és a tehenek között foglalt helyet.

De még nem lehetett elindulni; mert az átvádoló kötél a víztôl nagyon megfeszült, úgyhogy alig lehetett elérni; meg kellett várni, míg egy kicsit megereszkedik a napsütéstül: csak úgy füstölgött.

Hogy addig is hiába ne teljen az idô, a gulyás indítványa elfogadtatott, hogy a révészgazda készítsen paprikás halat. Egyéb ennivaló már nem volt. Bogrács volt hozzá; hal is volt elég. Azt lapáttal fogdosták a révészek a kopotyukból, ahol az áradat hátrahagyta: kövér potykák, harcsák, meg kecsegék is. Azokat nagy hirtelen megtisztogatták, feldarabolták, s a bográcsba hányták. A bogrács alatt tüzet raktak.

Meglett volna az is; de most az a kérdés, hogy kinél van paprika?

Hát hiszen paprika minden rendes magaviseletű magyar embernél szokott lenni a tarisznyában: csakhogy három nap kontumácia alatt nincs az a paprika, aki el ne fogyjon. Anélkül pedig nincs halászlé!

 No nálam van!  szólalt meg a gulyásbojtár, s elôvett egy fadobozt a szűre ujjából. Látszik, hogy elôrevigyázó férfiú: megtartotta végsô szükségre a maga paprikáját, s ezzel megszabadítójává lett az egész utazó frekvenciának.

A bogrács azonban a kompnak a túlsó végében volt elhelyezve. A gulyáslegénynek ennélfogva a komp kámváján kellett végiglépdelni, hogy odajusson, mert a szarvasmarhák közbeestek. Aztán meg a paprikás dobozát nem is szívesen adja ki az ember a kezébôl.

Amíg aztán a révészgazda a halat a bográcsban megfűszerezte ezzel a veresborssal (amirôl még Oken azt írta, hogy méreg, de vannak olyan vad népek, akik meg merik enni), azalatt a bojtár az árvatôzeget odalopta a tűz közé a bogrács alatt.

 Ejnye, de kozmás illata van annak a paprikás halnak!  jegyzé meg a csizmadia, egy kis idô múlva.

 Nem is illat az már; hanem szagolmány!  igazítá helyre a gubás koma.

De még jobban felüté az orrát a szarvas állatoknak a kövér illatú tôzegfüst. Elébb a bika kezdett el nyugtalankodni. Feltartá az orrát, megrázta a nyakán a kolompot, s nagyot bôgött, aztán meg lesunyta a fejét, a farkát karikára felemelte, s elkezdett veszedelmesen dörmögni. Erre a teheneket is mind egyszerre megcsípte a bogár: összevissza ficánkoltak, bôgtek, egymás hátára ágaskodtak, s valamennyien a komp szélére tolakodtak.

 Jézus Mária, szent Anna! Légy a hajó oltalma!  sikoltozott a kövér szappanyosné.

 Frissen üljön az ifjasszony a komp túlsó szélére, nyomja helyre a hajót!  tréfálkozék a csizmadia.

De tréfán kívül! Valamennyi férfinak bele kellett kapaszkodni az átjáró kötélbe, hogy a komp egyensúlyát fenntartsák; miközben a jármű túlsó széle erôsen közeledett a víz színéhez.

Egyszer aztán nagyot mordult a bika, s egy hatalmas szökéssel kiugrott a kompból a vízbe. S arra egy pár pillanat alatt mind átugrált a komp szélén a huszonnégy rideg marha.

A komp ekkor a Tisza közepén járhatott.

A szarvasbarmok úsztak vissza az elhagyott part felé.

A két morva hajcsár kiabált a révészekre.

 Curukk kéren, curukk kéren!

Azt akarták, hogy menjenek vissza rögtön a komppal a megszökött marhák után.

 De ördögöt curukk!  kiabáltak a vásárosok.  Nekünk át kell mennünk. gy is elkésünk már az ónódi vásárból.

 Nem kell óbégatni, legények  mondá nagy flegmával a gulyásbojtár.  Majd észretérítem én a lelkes állatokat.

S azzal felkapott a lovára, a komp szélére vezette a bejáróhoz, s azzal sarkantyúba kapva, keresztülugratott vele a korláton, bele a Tiszába.

 Majd utoléri a gulyás! Nem kell azt félteni!  biztatá a csizmadia a kétségbeesett hajcsárokat.

Ellenkezô véleményben volt a túlsó parton maradt lókupec, akinek már nem jutott hely a lovaival, maga sem kívánta azokat szerencséltetni ennyi szarvas állat között.

 De sohasem látják kentek azt a csordát többet! Üthetik annak a nyomát bottal!  kiabált a kompon utazók után.

 Már megint beszél az a Pilátus katonája  förmedt fel a varga.  Hol van az a disznóláb? Hadd lüvöm meg vele.

A marhacsorda rézsút vonalban közeledett a hortobágyi part felé, s a sekélyeshez érve, szépen kigázolt a szárazra. A bojtár hátul maradt. Vízben gyorsabban halad az ökörféle, mint a ló.

Amint a bojtár is kikapott a partra, lekeríté a nyakából a karikás ostorát, s nagyokat kondított vele.

 Ahán! Téríti már!  mondogatták a vásárosok, vigasztalásul a hajcsároknak.

Az ostordurrogatás pedig a szarvasmarhának csak arra jó, hogy még sebesebben szaladjon elôre.

A kompon maradt utasoknak ez a marhavirtus bôséges alkalmat szolgáltatott az eszmecserére. A révészek hittel bizonyíták, hogy ez nem elsô eset. Gyakran megszállja az erkölcs a Hortobágyról elhozott párákat, hogy mikor a komp megindul alattuk, egyszerre csak megrôkönyödnek, kiugrálnak a vízbe, kiúsznak a partra, s visszafutnak a pusztára.

 Az emberben is megvan az a hazaszeretet  bizonyítá a mézeskalácsos, aki már sok könyvet olvasott; azokból ismerte ezt a nyavalyát.

 A bizony!  magyarázá a szappanyosné;  hazafutottak a tehenek, mert otthon hagyták a kisborjúikat. Az volt a hibás, aki elválasztotta az édes szülôket a fiaiktól.

 No én mást érzek  mondá a csizmadia, akinek hivatása az, hogy szkeptikus legyen.  Sokszor hallottam én azt, hogy a ravasz betyárok, amikor szét akarják zavarni a gulyát, azt cselekszik, hogy a pipájukba kalapzsírt tesznek. Mikor annak a füstjét megérzi a szarvas állat, egyszerre mind megvadul, s szerteszét futamodik: akkor aztán a futóbetyár könnyen kiszakít belôle egy falkát. Éreztem én az elébb ilyenforma bűzt.

 Mégsem futott el, komám, tôle. (Ezen aztán nevettek.)

 No megállj, gubás! Szálljunk csak ki a partra!

De éppen nem találta a két morva hajcsár ezt a marhaextemporizációt se nevetni valónak, sem pedig állatismei értekezésre alkalmasnak. Azok olyan lamentálást vittek véghez, mint a kárvallott cigány.

Az öreg révész tudott tótul, s megvígasztalá ôket.

 Nem kell ugatnyi, atyafiak. Nye styekát! Nem lopta el az a gulyásbojtár a teheneiteket. Rendes ember az. Hiszen ott van a süvege mellett a nagy réz, a két D. V. betűvel, ami nem azt teszi ám, hogy Dugdel, Veddel, hanem azt, hogy Debrecen Városa. Nem szabad annak a tehenekkel elszökni. Mire visszakerülünk, mind ott lesznek azok egy rakáson az állásban. Megkeríti azokat a bojtár. Hisz a kutyája is vele ment, az is kiúszott. Majd azután, ha újra beszállítjuk a csordát, a teheneket hármasával össze kell kötözni; a bikát meg a szarvánál fogva a vaskarikához kell kötni, így aztán szépen átjönnek. Csak a révpénzt kell még egyszer megfizetni.

...Jó másfél órába került, amíg a komp a túlsó partra átkelt, amíg kirakodott, meg berakodott, s aztán ismét visszatért az innensô partra.

A hajcsárok futottak a dombon álló révházhoz, s keresték a tehéncsordát.

De biz azt nem látták sehol.

A lókupec azt mondá, hogy a bôszült vadállatok nyargalvást futottak arrra a rekettyés felé! utánuk a gulyásbojtár meg a kuvasz kutyája, de csakhamar eltűntek a fűzfák között. Nem tartották azok magukat az országúthoz, hanem szaladtak szélmentében, valamennyinek a szarva a föld felé fordítva, a farka meg fenn a levegôben, mint amikor a marhák bogárzanak.

Egy elkésett fazekas, tepsikkel megrakodott szekerével jött onnan, Újváros felôl, az elregélte, hogy ô már ott valahol a Hortobágyon találkozott egy csorda szarvasmarhával, akik bömbölve loholtak a zámi dombok irányában; utánuk egy lovas legény kutyával. Útba esett a Hortobágy vize, abba beleugráltak, akkor aztán a nagy nádastul nem lehetett többet látni, se csordát, se lovast.

A révészgazda odafordult a két szájtátó hajcsárhoz.

 Most kee má ugatnyi atyafiak!

IX.

Az ohati puszta a cifra ménes legelôje.

A karámtul, a puszta közepérôl, egész a kerek égaljáig nem látni mást, mint legelô lovat. Van ott mindenféle színű, amilyent csak a magyar nyelv gazdagsága képes kifejezni: pej, szürke, fekete, hóka, kesely, almás, babos, szeplôs, rézderes, vasderes, sárga, fakó, még fehér is (ami ritkaság fiatal csikóban). Bizonyosan ezért a tarka vegyületért híják cifra ménesnek. A nemes ménes megint más! Ott csak egyfajta, egyszínű ló van.

Debrecen városa valamennyi lótartó gazdájának a kancái mind ide vannak kicsapva. Nem is látnak azok istállót télen, nyáron; csak a szaporulatról számol be évenkint egyszer a számadócsikós.

Itt növekednek fel azok a jó homokjáró lovak, amikért messze földrôl eljönnek vásárra, mert nem minden ló válik be a homokos úton, a hegyi ló kiáll, ha az alföldi utat megkóstolja.

Egyes csoportokban szétszórva látni ôket a vezérmén körül, szorgalmasan legelészve. A ló mindig eszik. Azt mondják a diákos emberek, hogy még Jupiter átkozta meg a lovat, mikor Minerva megteremtette, azzal az átokkal, hogy mindig egyék, soha jól ne lakjék.

Négy-öt csikósbojtár ôrzi lóháton az ezernyi szilaj paripát, karikás ostorral térítve meg az elkalandozókat.

A tanyán minden azonmódon van, ahogy a gulyánál, a karám, a vasaló, a szélfogó és a csordakút: csakhogy itt nincsen se taligás, se árva tôzeg, se ôrizô komondor, a szilaj mén nem tűri a kutyafajt maga körül, akár kuvasz, akár farkas: agyonrúgja.

Mikor a dél közeledik, a szerteszét legelészô csoportok kezdenek a nagy kút felé húzódni.

Két szekér közeledik a karám felé a hortobágyi nagy híd felôl.

A számadó csikós, tömzsi, vállas, csontos öreg ember, szeme elé tartva a tenyerét ernyônek, messzirôl ráismer a jövevényekre  a lovaikról.

 Az a Kádár Mihály uram, az egyik, a másik meg a Pelikán kupec. Tudtam elôre, hogy ma megtisztelnek, amint a kalendáriumba benéztem.

 Hát az is meg van írva a kalendáriumban?  kérdi kötekedve a Sándor bojtár.

 Meg hát, szógám. Benne van a Csáthy uram kalendáriumában minden; nem hiába épített ôkegyelme ABC-bül csárdát. Vasárnap lesz ónodi baromvásár; oda a Pelikánnak lovakat kell vinni.

Helyes volt az asztronómia. Csakugyan a lovak végett jöttek. Kádár Mihály uram az eladó, Pelikán Samu pedig a vevô.

Kádár Mihály uramat bizonyosan mindnyájan ismerjük. Szép kerek képű, kisodrott bajuszú, mosolygós ábrázatú férfiú, középen kidomborodó termettel; egyébként pedig zsinóros dolmányban, sarkantyús csizmában, kerek, pörge kalap a fején, vékony, hosszú pálcika a kezében, felyül kifaragott madárfejjel. Övé az egyik csapat ló ottan a tocsogó mellett, elöl a sárga csôdörrel.

A Pelikán Samu pedig egy csontos termetű férfiú, erôsen görbe orral, hosszú bajusszal, szakállal, a háta és a két lábszára kissé hajlott a folytonos lókipróbálástól. Magas karimájú túri süveget visel darutollal, kockás mellényt, kurta janklit és ánginét bugyogót, hosszú szárú csizmákba húzva, a szivartárcája az oldalzsebébe dugva, kezében hosszú nyélre tekert lovagkorbács.

Az urak, leszállva a szekereikrôl, odasétáltak a karámhoz, ahol a számadó várt reájuk, azzal paroláztak; mire a számadó kiadá a rendeletet a bojtároknak, s azzal megindultak a ménes felé.

Két bojtár lóháton hatalmas ostorkongatásokkal elôre terelte azt a csoport lovat mely közé a Kádár Mihály uram tulajdona is el volt keveredve. Lehetett valami kétszáz szilaj csikó: olyan, akihez még ember nem nyúlt soha.

Amíg a két bojtár karéjban kergette hosszú sorba elnyújtva a ménest a szakértô bizottság elé, a lókupec rámutatott a gyepen álló bojtárnak egy vágtató sárgára, mely tetszését megnyerte.

 Ezt szeretném.

Arra a Decsi Sándor, szűrét, dolmányát levetve, jobb kezébe fogta az összegöngyölített pányvát, annak a végét a balkezére csavarva, eléje ment a vágtatva közeledô ménesnek. Villámgyorsan veté ki a hosszú kötelet a kipécézett kanca felé, s a hurok karikája, matematikai pontossággal talált annak a nyakába, s egyszerre ráfojtódott. A többi paripák nyerítve rohantak odább, az elfogott ott maradt. Hánykódott, rugdalt, ágaskodott, de hasztalan. Az az egy ember úgy tartá fogva a pányvával, mintha ércbôl volna öntve. Lobogós ingujja végigcsúszott a karjain, olyan volt, mint azok az ógörög, vagy római szobrok: a lószelídítôk. Egyik kezével a másik után odahúzta a meghurkolt paripát, minden ellenszegülés dacára: egészen oda magához. Annak már ki voltak dülledve a szemei, az orrlyukai tágultak, hörgött, ha lélegzett. Akkor azután a bojtár átölelte a ló nyakát, valamit sugdosott a fülébe, leoldotta a nyakáról a hurkot, s arra a szilaj állat olyan szelíd lett, mint a bárány: készséggel engedte a kötôféket a szájába és a fejére illeszteni; mindjárt odakötötték a lókupec szekerének saroglyájához, aki nem késett egy darab sós kenyérrel kínálni meg az áldozatát.

S ez az erômutatvány még háromszor ismétlôdött; a Sándor bojtár egyszer sem téveszté el a dolgát. Csupán a negyediknél esett meg, hogy a hurok nagyon tágra volt eresztve, s az elfogott kancának egész a szűgyéig csúszott le; annálfogva az, nem lévén fojtogatva, nem adta meg magát olyan olcsón; sôt inkább elkezdett rugkapálni, ficánkolni, s nagy darabon maga után hurcolta a pányvánál fogva a csikóst; de ez utoljára mégiscsak erôt vett rajta, s odavezeté a megfékezett vadállatot az urakhoz.

 Hát bizony szebb mulatság ez, mint a karambolpárti a Bikában!  mondá Pelikán Samu Kádár Mihály uramhoz fordulva.

 Nincs ám ennek egyéb dolga  mondá rá a derék cívis.

A lókupec elôvette a szivartárcáját, s megkínálta egy szivarral a bojtárt.

Decsi Sándor vett belôle, s elserkentve a masinát, rágyújtott és fújta a füstöt.

A négy remondát elosztották a vásárló kocsija mellé. Kettô a saroglyához, harmadik a nyerges mellé, negyedik a rudas oldalához.

 Bizony, barátom, maga hatalmas egy legény  mondta Pelikán uram, maga is szivarra gyújtva a Sándor bojtár tüzénél.

 Hát még ha beteg nem lett volna ... dörmögé a vén számadó csikós.

 Nem voltam én beteg!  hencegett a bojtár, a fejét dacosan felhányva.

 Hát mi a fránya voltál? Mikor három napig ott feküdt az ember a mátai ispitályban?

 Nem feküdt az ember az ispitályban. Hisz az a lovaknak való!

 Hát mit csinált az ember?

 Hát be volt rúgva az ember  ahogy dukált.

Az öreg számadó végigsodorintotta a bajuszát, s megelégedett bosszankodással dörmögé:

 Ilyen ez a betyárnép!  Dehogy árulná el, hogy valami baja esett, a világért!

Ekkor aztán a fizetésre került a sor.

A négy fiatal lónak az árába nyolcszáz forintban alkudtak meg.

Pelikán uram elôhúzott a belsô zsebébôl egy négyrét összehajtott darab fisléder bôrt (ez volt a tárca), s az abban levô nagy csomó papiros közül kikeresett egyet. Nem volt ott bankó egy csepp sem; mert az csupa merô váltó volt: üres és kitöltött.

 Én pénzt sohasem hordok magammal, csak váltókat  rebegé a kupec.  Ezeket hiába rabolnák el tôlem: a tolvaj csak magát tenné vele szerencsétlenné. Én ezzel fizetek.

 Én meg elfogadom  hagyá helyben Kádár Mihály uram.  Pelikán uram aláírása készpénz.

rószerszám is volt Pelikán úrral. Bugyogó zsebben a strófra járó kalamáris, csizmaszárban a kalamus.

 Mindjárt lesz itt íróasztal is  mondá Pelikán.

 Hozza ide, tisztelt bojtár úr, a paripáját, ha meg nem sérteném vele!

A Decsi Sándor lovának a nyergén alkalmasan ki lehetett tölteni a váltóűrlapot. A bojtár figyelemmel nézte ezt a munkát.

De nemcsak a bojtár nézte, hanem a lovak is. Ugyanazok a szilaj csikók, akiket négyszer megzavartak, akik közül négyet kötéllel kifogtak, mint a kíváncsi gyermekek seeglettek össze, legkisebb félelem nélkül a társaság körül. (Igaz, hogy Kádár uram debreceni pereccel traktálta ôket.) Egy almáspej csikó éppen a kupec vállára tette a fejét, úgy bámult rajta keresztül. Persze egyikük sem látott még váltóűrlapot kitölteni.

Valószínű, hogy mindnyájuk hallgatag beleegyezésével tette meg Decsi Sándor a maga észrevételét.

 Miért tetszett az úrnak arra a papirosra írni, hogy nyolcszáztizenkét forint és 18 krajcár, holott csak 800-ban alkudta ki a lovakat?

 Hát az azért van, tisztelt bojtár úr, hogy én az áru átvételénél rögtön készpénzzel tartozom fizetni. Mármost nagyon tisztelt Kádár Mihály nagyuram ennek a váltónak a hátára odaírja a nevét, s ezáltal ennek a váltónak forgatójává lesz; akkor mindjárt holnap reggel beviszi ezt a takarékpénztárba: ott kifizetik neki a nyolcszáz forintját, de lehúzzák belôle a 12 frt 18 krt, mint kamatot, s azért én csak három hónap múlva adom meg a pénzt, addig használom.

 S ha Pelikán úr nem fizet a takarékpénztárnál?

 Hát akkor a pénzt Kádár Mihály nagyuramon veszik meg. Azért van nekem hitelem.

 Mármost értem. Hát erre jó a váltó.

 Hát maga sohasem látott még váltót, tisztelt bojtár úr?

Decsi Sándor nagyot nevetett erre. Úgy villogott a szép fehér fogsora nevetés közben.

 Csikósbojtár! Aztán váltó!

 Lássa: a tisztelt pajtása, a Lacza Ferenc, különb gavallér: pedig az csak gulyásbojtár. Az már tudja, hogy mire jó a váltó. Nálam van éppen egy ilyen hosszú papirosa, ha meg akarja látni.

S kikereste a paksamétábul, odatartotta a Sándor szeme elé; majd a kezébe is adta.

Tíz forintról szólt a levél.

A bojtár bámulva kérdezé.

 Hát aztán hogy került Pelikán úr ismeretségbe a gulyásbojtárral? ^sz úgy tudom, hogy nem kereskedik tehenekkel.

 Nem az enyém a szerencse, hanem a feleségemé. Tetszik tudni, az asszonyomnak van egy kis ötvösüzlete, amit a maga számlájára folytat: én nem ártom bele magamat. Egy pár hónappal ezelôtt hozzá jön a tisztelt Lacza Ferkó úr, s odahoz egy pár ezüst fülönfüggôt, hogy azt futtassa meg arannyal, de jó erôsen.

Mintha a darázs csípte volna meg a Sándort erre a szóra.

 Ezüstfüggôt?

 Az ám: szép filigránmunka ezüst függôt. Tíz forintba lett kialkudva az aranyozás. Meg is kapta, el is vitte. Bizonyosan nem a maga használatára vette. Pénze nem volt; hát azt a váltót hagyta ott érte: Dömötör-napkor majd beváltja.

 Ezt a váltót?

A Decsi Sándornak a szemei kimeredtek, az orrcimpái tágultak; olyan vigyori arcot csinált, hogy az ember azt hitte volna, hogy nevet, de a két kezében reszketett a váltó. Vissza sem ereszté; olyan erôsen fogta.

 Ha olyan nagyon tetszik magának az a váltó, hát odaadom borravaló fejében  mondá Pelikán uram nagylelkű raptusában.

 De uram! Ez sok borravalónak. Tíz forint.

 Hát magának persze hogy sok pénz a tíz forint. Én sem vagyok olyan tökkelütött fejű, hogy tíz forintjával dobáljam a borravalókat minden lóvásárlásnál; hanem, hogy az igazat megmondjam, szeretnék ettôl a váltótól valami jó titulus alatt elugrani: mint ahogy az egyszeri csizmadia elugrotta a szôlôjét.

 Valami hamisság volna talán ebben a levélben?

 Nincs bíz abban semmiféle hamisság. Inkább nagyon is nagy az igazság. Hát majd én megmagyarázom: tessék idenézni. Itt, ahol ez a sor áll: T. c. Lacza Ferenc úrnak. Utána következik: lakása  azután: fizetendô  Hát ide mind a két helyre azt kellett volna írni, hogy Debrecen-ben.  Hát a feleségem, az ostoba asszony, ahelyett azt írta oda: Hortobágyon.  Hát ez valósággal igaz.  A Lacza Ferenc úr a Hortobágyon lakik. S bár legalább a hortobágyi csárdát írta volna oda: azt tudom, hogy hol van; de hogy induljak én el ezzel a váltóval keresni a Hortobágyon a zámi puszta utcát, a numero nemtudomhány gulyás karámot, s kockáztassam, hogy a komondorok a bugyogómat megszabdalják?  Jaj de sok veszekedésem volt nekem emiatt az asszonnyal. Legalább most azt mondhatom neki, hogy száz percent nyereséggel adtam túl a váltón, s nem lesz több ungorkodásunk emiatt. Hát csak fogadja el, tisztelt bojtár úr. Maga meg tudja venni a gulyásbojtár úron a tíz flórest; mert maga nem fél se ôtôle, se a kutyájától.

 Köszönöm, uram! Nagyon köszönöm.

A bojtár összehajtotta a váltót, s eltette a dolmánya zsebébe.

 A legény ugyan nagy elismeréssel adózik a tíz forint borravalóért  súgá Kádár Mihály uram a számadó csikósnak.  A nagylelkűség megtermi gyümölcsét.

(Kádár Mihály uram hírlapokat olvasott férfiú volt: járatta a Vasárnapi Újságot és a Politikai Újdonságokat; annálfogva választékos stílusban beszélt.)

 Nem igen odavergál bíz annak az öröme  dörmögé vissza a számadó csikós.  Hisz a Sándor is tudja jól, hogy a Lacza Ferkó elment már nagy kondícióba Morvaországba, még a múlt pénteken: azt sohase látja többet, se ama gyönge tíz forintokat. Hanem hogy a függôkre nézve van tisztában. Mer hát leányféle van itt a saraglyában.

Kádár uram a szája elé tette a pálcikája madárfejét.

 Hű! Ez már nagyot változtat a tények logikáján.

 Mert hát, tetszik tudni, ez a fiú nekem keresztfiam. Szeretem a kölyköt nagyon. Senki úgy nem tud bánni a ménessel, mint ez a legény. El is követtem mindent, hogy a katonaságbul kiszabadítsam. Az a másik, a Ferkó, az meg az én komámnak, a gulyásszámadónak a keresztfia. Az is igen derék legény volna. Mind a ketten jó pajtások is volnának. Ha az ördög, vagy nem tudom miféle szellet azt a sárgaképű hajadont közéjük nem dobta volna. Most amiatt ezek egymást meg akarják enni. Jó szerencse, hogy a komám azt a trafikát kifundálta, hogy a Ferkót elküldje Morvaországba egy herceghez számadó gulyásnak. gy aztán helyreáll a békesség megint a Hortobágyon.

 No ez valóban a leghelyesebb Kolumbusz tojása az Ariadné fonalából való kibontakozásra.

A Decsi Sándor vette észre a súgás-búgásból, hogy ôróla foly a beszéd. A magyarnak nem természete a hallgatódzás. Kitért elôle. Elhajtotta a ménest az itatóhoz, ahol már a többi falkák is összegyűltek. Ott aztán volt dolga elég. Öt bojtár volt, három kútgém, ezerötven ló. Minden bojtárnak kétszáztízszer kellett a kútgémet lehajtani, a vedret megmeríteni, a kútostort felhajtani, a vályút megtölteni. Ez az ô mindennapi mulatságuk  napjában háromszor ismételve. Nem panaszkodhatnak, hogy nincs elég kommóciójuk.

De a Decsi Sándoron nem lehetett semmit észrevennni. Olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Egész nap fütyült, danolt, Zengett a sík puszta a kedvenc nótájátul.

A második meg a harmadik bojtár utánaénekelte a nótát; betelt vele az egész ohati puszta. Még másnap is olyan jó kedve volt, reggeltôl napestig; azt szokták mondani: olyan nagy kedve van, mint aki vesztit érzi.

Naplemente után aztán éjjeli szállásaikra terelték a méneseket, mind valamennyit a karám közelébe, ahol reggelig együtt maradnak.

A szolgagyerek ezalatt meghozta a hátán a közeli nádasból a csereklyét (ami összegázolt nádat jelent). Ebbôl rakják meg estenden a csikósok a pásztortüzet; ezzel melegítik fel a vacsorát a vasalóban. S a csikós estebédje egészen másforma, mint a gulyásé. Szó sincs ott eltévedt malacról, toklyóról, amirôl a teátrista csikósok beszélnek: hisz a sertéskondák, juhnyájak túl a Hortobágy vizein legelnek, a csikósnak napi járót kellene megtenni, ha malacot, bárányt akarna suvasztani. Aztán döghúsból elrakott tokány se terem itt, amit a gulyás úgy emleget. A csikós számára a számadó felesége fôz benn a városban egész hétre valót. S az úri eledel; akárki melléülhet: Fehér ecetes,  Kaszás lé.  Kálvinista mennyország.  Töltött káposzta.  Espékes. Mind az öt bojtár együtt vacsorál a számadóval, s a szolgalegényrôl sem feledkeznek meg.

A ménes sem úgy tesz, ahogy a gulya napleáldozás után, ahol a szarvas barom, amint megitatták, egy csomóban mind letelepedik s hozzáfog a kérôdzéshez; a ló nem ilyen filozófus; az még beleharap az éjszakába is, s amíg csak a hold világít, folyvást ropogtatja a füvet.

A Decsi Sándornak ma cifra jó kedve van.

Azt kérdi a számadótól a vacsorához világító ôrtűz mellett:

 Ugyan édes körösztapámuram, hogyan van az, hogy a ló egész nap tud enni, még éjszaka is mindig készen van rá? Már énnekem, ha csupa marcafánkkal volna is tele a mezô, mégse lenne kedvem egész nap töltekezni.

Az öreg számadó még egy nyaláb nádat vetett a hamvadó tűzre.

 Hát elmondom szógám, de ki ne nevessetek érte. Mer ez régi mese. Még abbul az idôbül való, amikor a diákok háromszegletű kalapban jártak. Egy ilyen tintás tenyerűtôl hallottam: az ô lelke szenvedjen érte, ha nem igazat mondott.  Hát úgy volt az, hogy volt egyszer egy híres szent, akit Mártonnak híttak; most is megvan még, csakhogy nem jár a Hortobágyra. Hogy magyar szent volt, abból bizonyos, hogy mindig lovon járt.  Volt azután itt a Hortobágyon egy király, akit Mén-Marótnak híttak. Azért volt pedig ez a neve, hogy el tudta csalni Szent Márton alól azt a mént, akin az a világon szerteszét járt. Itt tartotta szent Mártont magánál vendégül, s a lovát bekötötte az akolba.  Egyszer aztán Szent Márton odább akart utazni korán reggel, s azt mondta a királynak: No már most add ide a lovamat, hadd megyek odább. A király azt mondta neki: Nem lehet, mert a ló most eszik. Szent Márton várt délig, akkor esmég követelte a lovát.  Most nem mehet  szólt a király , mert a ló éppen eszik.  Szent Márton csak várt alkonyatig, s akkor megint megsürgette a lova miatt a királyt: Bizony mondom, nem adhatom, mert a lovad most is eszik!  Ekkor aztán megharagudott Szent Márton, földhöz csapta a kis könyvét, elkáromította a királyt is, meg a lovát is. No hát ragadjon hozzá a nevedhez a mén, hogy soha el ne válhass tôle! mindig együtt nevezzenek vele; az a ló pedig legyen arra elátkozva, hogy mindig egyék egész naphosszant és soha se legyen jóllakva.  Ezóta van az, hogy a ló egész nap legel, mégsem lát soha eleget.  Énnekem így mondták; aki nem hiszi, menjen el a hiszem-piszem ormára, ott talál egy vak lovat, attul kérdezze meg: az majd jobban elmondja, mert maga is ott volt.

A bojtárok megköszönték a szép mesét. S aztán ki-ki sietett a maga lovát fölkeresni, s a csendes csillagos éjszakában elbaktatni a maga méneséhez.

X.

Gyönyörű szép tavaszi este volt; az esthajnal alig akart megválni az égtôl, amíg aztán magára húzta éjszakai takarónak a szép patyolat ködöket, amik körültakargatták a földhatárt.

Az újhold sarlója ott köszörülte már magát a zámi halomhoz, fölötte ragyogott a szeretôk csillaga: az a korán fekvô, korán kelô csillag.

A csikósbojtár a maga ménesétôl egy jó futásnyira kikereste magának az éjjeli fekhelyét, ott leszedte a lováról a nyerget takaróstul, kivette a kantárt a fejébôl, s azt a letűzött botjára akasztotta; a pokrócot felyül tette a nyeregre: az a vánkos, szűre a takaró.

Elébb azonban a vacsorátul megmaradt kenyerét falatokra aprózva, a tenyerébôl odaadá a lovának.

 No már most te is mehetsz legelni, Vidám lovacskám. Bezzeg te nem eszel egész nap, mint a többi lovak. Te mindig nyereg alatt vagy. S még azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap nyargaltattalak, akkor fogjalak a masinába, s hajtsalak kutat húzni! No, arra várjanak. Azt hiszik: a ló is olyan kutya, mint az ember?

Aztán megtörölgette szépen a ló szemeit a lobogós ingujjával.

 No hát keress jó füvet magadnak, aztán messze ne menj; mikor a hold lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor visszajöjj ide. Látod, én nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek békóba, mint a paraszt. Elég, ha azt mondom, icca, Vidám lovam!  egybe itt vagy.

Megértette, hogyne értette volna! Amint a nyergétôl, zablájától megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta a hátulsó lábait, aztán földhöz vágta magát, kettôthármat hentergôzött a hátán, az ég felé kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan csülökre kapott megint; nagyot rázkodott, egyet nyerített, s nagy röhögve nekiindult a timpós pázsitnak, hosszú farkával védelmezve magát a dongó éjjeli bogarak ellen.

A csikós pedig végigheveredett a fekhelyén, a pázsitos földön.

Fölséges egy ágy! Párnája az egész kerek puszta, szuperlátja a csillagos égbolt.

Kész éjszaka van már. De azért a föld, mint a csintalan rossz gyermek, nem akar még aludni. Nem alhatnék. Mindenféle nesz van. S ez mind olyan titokteljes. Harangszó nem hallik ide a városból, se kutyaugatás a gulyáskarámból, olyan messze van ide minden. A közel nádasban a bölömbika búg, mint valami elvadult lélek; a mocsárok fülemüléje, a nádiveréb rikongat, cserreget; mellé ezernyi béka csinálja a kórust; közbekelepel a Hortobágy malmának egyhangú pitléje. Fenn a magas égben panaszhang, búcsúvétel hangja kiáltoz alá: vándor ludak, darvak szállnak rendes sorban; alig látni ôket a csillagos égen. Egy-egy sűrű gomoly szúnyog keveredik fel, s végighúz a légben: az is olyan hang, mint a kísértetzengés. Közbe-közbehangzik egy-egy lónyerítés.

Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikósbojtár, amint a fejedet letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak így nézed a sötétkék eget, s szólítgatod a csillagokat, ahogy megtanított a neveikre a vén körösztapád. Ott az ég közepén a göncöl térítôje, aki sohse mozdul a helyébôl; amott az a páros a bojtár kettôse, az a színe-váltogató az árvaleány pillantása. Ez a fényes ott az ég alján a kaszás csillag, de még fényesebb a bujdosók lámpása. Az a három ott a három király csillaga  egy csoportban a hetevény csillaga, s az, aki most mindjárt leszáll a sűrű ködbe, a mennyország ablaka.

Mi haszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szívét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke! Tán ha kiönthetné azt a nagy keserűséget, ha elpanaszolhatná, megkönnyebülne utána. De amilyen nagy a puszta, olyan üres!

A fényes csillag is leszállt, a hold is alámerült; a paripa abbahagyta a legelést, s visszajött a gazdájához. Szép csendesen léptetve jött, mintha félne, hogy fölkelti, s a nyakát elôre nyújtva, úgy vizsgálta lesunyt fejjel, hogy alszik-e?

 Idejöhetsz, kedves lovam. Nem alszom még.

Erre a mén vidáman röhögni kezdett, s aztán maga is leheveredett a gyepre, oda a gazdája mellé; de csak úgy a csülkeire.

A bojtár feltápászkodott, könyökére támasztva az arcát.

Volt már hát, akivel beszéljen. Egy lelkes állat.

 Látod? Látod?  kedves lovam Vidám. Ilyen a leány! Kívül arany, belül ezüst. Mikor igazat mond, annak is fele hazugság; mikor hazudik, annak is fele igaz ... Sohasem tanulja azt ki senki ... Te tudod, hogy milyen nagyon szerettem! ... Hányszor megvéreztem az oldaladat a sarkantyúval, csak hogy hamarább odavígy hozzá! ... Hányszor hagytalak kikötve a kapuja elôtt, hóban, sárban, csikorgó idôben, forró napsütésben, te kedves, jó lovam! Terád nem gondoltam, csak ôtet szerettem.

A mén csak úgy befelé nevetett magában, hogyne tudná ô mindezt! A bíz úgy volt.

 Azt is tudod, hogy ô mennyire szeretett engem! ... Rózsákat tűzködött a füled mellé, pántlikába fonta a sörényedet, cukros kaláccsal etetett a tenyerébôl ... Hányszor visszahúzott az ölelésével, mikor már a nyeregben ültem? meg-meg átölelte a nyakadat, hogy még ott marasszon.

A paripa csendes hhhmmel dörmögött e szóra ... Bizony azt tette.

 Amíg ez az átkozott betyár oda nem fért hozzá, s el nem lopta a szívének felét! Lopta volna el hát egészen! Tartotta volna meg magának! Vitte volna el világgá! Ne hagyta volna itt félig idvességnek, félig kárhozatnak.

A mén bizonyosan vigasztalni akarta, mikor a fejét odatette a gazdája térdére.

A csikós elbúsultan dörmögé:

 Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, ki a más rózsáját magának szakasztja! Mert ha én megverem, tudom, hogy még az anyja is megsiratja.

A paripa a farkával csapkodta a földet; ôrá is átszállt a gazdája haragos indulatja.

 De hát hogy verem meg? Hiszen elbujdosott már az óperenciára. Nem vagy te tátos, hogy hetedhét országon utánarepülhess velem: csak itt maradsz velem az én nagy bánatomban.

Hát bíz ezen az állapoton a mén sem tudott változtatni. Megnyugvását a nehéz sorsban azzal fejezte ki, hogy végigfeküdt a földön, s a nyakát is elnyújtá a nagy fejével.

A bojtár nem akarta megengedni, hogy a paripája még álomnak adja a fejét; még volt vele beszélni valója.

Egy cuppogatás a szájjal, olyanforma, mintha csók volna, felserkenti a mént.

 Ne aludjál még ... Én sem alszom ... Majd lesz idô, amikor nagyot pihenünk ... Addig is együtt maradunk ... Sohasem hagy el többet a gazdád ... Meg nem válnék tôled, ha akkora aranyat kínálnának érted, amekkora magad vagy ... Te egyetlen hűséges állatom ... Tán nem tudom, hogyan segítettél a földrôl fölemelgetni a doktornak, a mándlimnál fogva, mikor ott hevertem a pusztán dögrováson, hogy már a sasok vijjongtak körülöttem?  Megfogtad a ruhám a fogaddal, úgy emelgettél. gy ni! ... Ugye tudod? ... Te kedves jószágom! ... Ne félj, nem megyünk át többet a hortobágyi hídon:  nem térünk be többet a hortobágyi csárdába! ... Megesküszöm itt most a csillagos égre, hogy soha, de sohádon-soha be nem lépek azon a küszöbön, ahol az a leány lakik! ... Ne ragyogjanak rám ezek a csillagok többet, ha a szavamat megszegem...

Ennél az egy szónál a mén is felállt a két elsô lábára; úgy ült, mint a kutyák szoktak, a hátulján.

 Azért ne félj, nem vénülünk itt meg ...  folytatá a csikós.  Nem gázoljuk mindig ezt a mezôt... Mikor kicsi gyerek voltam, akkor láttam én lobogni szép, háromszínű zászlókat  utánuk robogni nyalka huszárokat ... Irigylettem ôket ... Azután láttam sebben elhullani nyalka huszárokat, sárba legázolni szép színű zászlókat ... Nem lesz ez mindig így!... Majd eljön a napja, kivesszük az eszterhaj alól azt a régi zászlót, utána eredünk jó, ifjú legények: megtörjük a csontját a gonosz kozáknak ... Odajössz majd velem, ugye, édes lovam: trombitaszó után.

Mintha már hallaná azt a trombitaszót, felugrott a mén, s az elsô lábával vágta a pázsitot, sörényét felborzolta, fejét fölemelte, s úgy nyerített bele a csendes éjszakába. Valamennyi ménló a pusztán, mint a tábori ôrszemek, visszanyerített a szavára.

 Ott végezzük el majd ezt a dolgot! ... Ott meggyógyul a keserűségünk: nem könnyhullatással! ... Nem a hűtelen leánynak mérges poharától, mérgesebb csókjától, hanem becsületes ellenség kardjától romlik el a testem. S aztán, mikor ott fogok majd fekünni a véres csatamezôn, te ott maradsz nálam, s vigyázol fölöttem, amíg értem jönnek, hogy eltemessenek.

S mintha ki akarná próbálni a lova hűségét, úgy tett a legény, mintha már meg volna halva: elveté magát hanyatt a földre, két kezét elnyújtva mereventen.

A paripa csak nézte egy ideig; aztán hogy látta, hogy a gazdája nem mozdul, odalépett hozzá, hátrasunyva a két fülét, s elkezdte az orrával taszigálni a vállát; s hogy az arra sem mozdult meg, iramban körülfutkosta. Hogy még a dobogásra sem ébredt föl, odaállt melléje, s a nyakába csatolt szűrét megfogva a fogával, annál fogva kezdte azt emelgetni, míg utoljára a csikós elhagyta a tréfát, felnyitá a szemeit, s átnyalábolta a mén nyakát mind a két karjával.

 Te vagy az én egyetlen hű társam.

S a mén valósággal nevetett: felhúzta az ínyét a fogárul, úgy fejezte ki a maga örömét, s aztán elkezdett táncolni, ficánkolni, mint valami kis csikó, afölötti örömében, hogy csak tréfa volt ez a meghalás. Utoljára aztán leveté magát a földre s végignyúlt. Már most hát ô is megtréfálja a gazdáját: ô tesz úgy, mintha meg volna halva.

Beszélhetett aztán neki a bojtár, cuppogathatott a szájával: a ló meg sem moccant.

A bojtár aztán odatette a fejét a ló nyakára: olyan volt az neki, mint egy vánkos. A mén felemelte a fejét: látta, hogy a gazdája alszik, meg sem moccant volna hajnalhasadásig.

Még tán akkor sem mozdult volna meg a paripa, ha valami neszt nem fogott volna.

De elébb egy hangos horkantással ébreszté fel a gazdáját.

A bojtár felugrott fektébôl. Azután a ló is felállt.

Hajnalodott már: keleten sárgult az ég alja.

A távol ködös fényében egy közeledô lónak az árnyképe volt látható. Nem ült rajta senki. Ezt érezte meg a csikós lova.

Ez valami bitang ló. Valahonnan a gulyáskarámokbul szabadulhatott el. Tavaszkor rájuk jön az indulat, hogy megunják a magányos életet ott az ökrök országában, s ha elszabadulhatnak a pányvárul, futnak a szimat után a legközelebbi ménesig. Ott aztán összerugdalkoznak a kancáikat féltô ménekkel, ami ezeknek a kárával végzôdik: mert ezek nincsenek megvasalva.

Azért a bitang mént el kell fogni a csikósbojtárnak.

Hirtelen felkantározta a lovát, hátára dobta a nyerget, s a pányvát a keze ügyébe készítve, eléje vágtatott a gazdátlan lónak.

De nem kellett annak az elfogdosásához semmi pányva. Amint közelebb ért, egyenesen oda tartott a csikós felé, s örvendô nyerítést hallatott, amit a csikós paripája is viszonzott. Ezek ösmerôsök.

 Miféle csudabuda ez?  dörmögé a bojtár.  Hisz ez szakasztott olyan paripa, mint a Ferkó hóka csôdöre! Hol jár az már Morvaország felé!

Még jobban elbámult, mikor a két ló egymással összetalálkozva, röhögéssel üdvözlé egymást, s enyelgésül egymásnak a szügyéhez kapkodott.

 Ez valósággal a Ferkó hóka lova! Ott van a billog a tomporán: L. F.  S nagyobb igazságért mellette a patkórúgás hegedése, ami csikó korában érte.

A paripa magával hozta a pányvakötelet, a cövekkel együtt, amit a földbôl kirántott.

 Hogy jösz te a Hortobágyra, hóka?

A bitang ló könnyedén el hagyta magát fogni a fején maradt kötélnél fogva.

 Hogy jöttél vissza, te hóka? Hol van a gazdád?  szólt hozzá a csikós.

De ez a mén bizony nem állt vele szóba, ez nem értette az ô szavát. Mit is tudna az olyan ló, aki ökrök társaságában tölti el az életét?

A csikós elvezette az elfogott paripát a korlátrekesztékhez, s oda bezárta a sorompóval.

Azután jelentést tett az esetrôl a számadónak.

Mire a nap felhágott az égre, erre a titokra is megderült a világosság.

A zámi puszta felôl szaladt nagy loholva a taligás fiú. Süveg sem volt a fején, úgy sietett.

Messzirôl megismerte a Decsi Sándort; egyenesen ôfeléje tartott.

 Csés jó reggelt kívánok, Sándor bácsi! Nem jött ide a hóka?

 De bíz idejött. Hát hogy szalajtottátok el?

 Rájött a bolondja. Egész nap nyerített. Mikor vakarni akartam, majd kiverte a szemem a farkával; éjjel azután elszabadult a pányvával együtt, azóta mindig szaladok utána.

 Hát a gazdája há lett?

 A még alszik: nagyon belefáradt a hajcihôbe.

 Miféle hajcihôbe?

 Hát ami harmadnapja történt. Nem hallotta még Sándor bácsi? A polgári révnél megbomlottak a tehenek, akiket a morva uraság összevett; egyszerre csak lelket láttak, szelet fogtak, mind kiugráltak a kompbul, bikástul, s egyenest hazaszaladtak a zámi tanyára; a bojtár nem bírta ôket megfordítani; maga is visszajött velük.

 Hát a Lacza Ferkó most itthon van?

 De kicsi híja, hogy agyon nem csapta a számadó gulyás. No még olyan cifrán nem hallottam káromkodni a számadót, mint mikor a tehénfalka csak berohant estefelé a pusztára, utána a Ferkó bácsi. Csak úgy szakadt a tajték a lovárul. A bikának meg az orrán jött ki a vér. Ej, de volt kelete az akasztófacifrázónak meg a kutyafogantattának. A botot is felemelte a bojtárra háromszor a gazda; csak úgy suhogott a levegôben: de azért csak nem ütött rá.

 Hát aztán a Ferkó mit mondott?

 Nem mondott az egyebet, mint hogy ô nem tehet róla, ha a barmok megbomlottak.  Bizonyosan valami babonát csináltál velük, akasztófa!  azt mondta a gazda.  Már minek csináltam volna?  Hát annak, hogy elébb te magad bolondultál meg; neked is beadott valami netrebulyát az a sárga rózsa, mint a Decsi Sándornak!  Ekkor aztán a Sándor bácsirul kezdtek el beszélgetni; de már azt nem hallottam, hogy mit, mert engem pofon vertek, elkergettek, hogy mit hallgatózom? Nem nekem való a még.

 Hát énrólam is beszéltek? Meg a sárga rózsáról?

 Én nem tudom, mi a szösz az a sárga rózsa! Annyit tudok, hogy mikor múlt pénteken úgy volt, hogy a teheneket elhajtják, a Ferkó bácsi bement a karámba a tarisznyáját kihozni, hát akkor a szűre ujjából kihúzott egy tarka keszkenôt, abba volt betakarva egy sárga rózsa, azt sokáig szagolgatta, még a szájához is nyomta, azt hittem, meg akarja enni: azután kihúzta a kalapja bélését, az alá bedugta a sárga rózsát, úgy tette fel a fejére. Ebben lehetett a babona.

A csikós akkorát ütött a botja bunkós végével az útjában álló ökörfarkkóróra, hogy az szerteszét repült.

 Hát má mit vétett keednek az a királydárda?

Nem annak volt ez az ütés szánva...

 Hát már most mi lesz megint?  kérdezé a legénykétôl a csikós.

 Mármint tegnap elôkerültek a morva hajcsárok is gyalogsorban. Aztán meghányták-vetették a dolgot a számadóval. Most már majd Tisza-Füred felé fogják hajtani a teheneket; de borjastul valamennyit. A hídról csak nem ugrálnak le. Azt mondják, a borjaikért szaladtak haza. De a Lacza csak úgy nevet magában.

 S megint a Lacza Ferkó fog velük menni?

 Alkalmasint, mert azóta mindig ösztökéli a számadó. De a bojtár nem akar még cihelôdni. Azt hajtja, hogy egynehány nap kell a marháknak, hogy kifújják magukat a nagy szaladástul: maga is egész nap alszik, mint egy darab fa. Nem tréfa ám a polgári révtül a zámi karámig nyergalni egy hujjában. Hát még két napot engedett neki a számadó.

 Kettôt? Éppen kettôt? Sok is lesz az!

 Én nem tudom.

 De én tudom. Vagy még több is lesz abból a pihenô nap!

 Jaj sietek, hogy mire feltápászkodik, otthon legyen a hóka lova. Mert mikor a számadó a bojtárt szidja, a bojtár meg rajtam tölti ki a bosszúját. No, de legyek csak egyszer bojtár, majd nekem is lesz taligásom, akit hátba verjek. Isten megáldja, Sándor bácsi.

 Megáldott már.

A legényke felkapott a hóka hátára, csak úgy a szôrére; kezébe kapta a kötôféket, s a két mezítelen sarkával elkezdte a ló oldalát dögönyözni.  De a hókának nem akaródzott az innen elmenés sehogy: egyre forgott maga körül; mind vissza akart menni a méneshez; utoljára aztán a csikós megszánta, elôvette a karikás ostort, jót húzott vele a ló inára, s még utána durrantott kettôt-hármat; arra aztán a csôdör szügyébe vágta a fejét, s vágtatott ki a sík pusztára, amerre egyenes; a fiúnak elég dolog volt a két markával a sörényében jól megkapaszkodni.

A csikósbojtár helyben volt már a maga dolgával.

 Aztán vidd meg a Lacza Ferkónak, hogy köszönteti a Decsi Sándor!  kiálta a vágtató suhanc után; de az már hallotta is, nem is a rábízott izenetet.

XI.

Másnap a csikósbojtár bement a karámba, s azt mondá a számadó gazdának:

 Valami dolgom van, apámuram, kérek szépen egy félnapi szabadságot ma délutánra. Estére visszakerülök.

 Megadom a szabadságot szógám, de csak azzal a megkötéssel, hogy nem mégy a hortobágyi csárdába.  Tudod már?

 Becsületemet hagyom itt, hogy be nem teszem a lábamat a hortobágyi csárdába.

 Akkor meg is tartod.

(Azt elhallgatta a bojtár, hogy ha csak úgy nem visznek oda lepedôben).

Fülledt meleg délután volt, mikor nekiiindult; az égnek olyan színe volt, mint az írós savónak; párával volt teli az egész lég. A délibábnak különös játszó kedve volt ma. A kis madárkák mind elültek a fűben; egy sem énekelt odafenn. Ellenben a bögöly, dongó meg a sok muslica annál veszettebb kedvében volt. Emiatt nagyon lassan bandukolt a paripa, mert egyre kapálóznia kellett a hátulsó lábával meg a fejével, hogy a maró szörnyeket elverje magáról.  Azért nem tévesztette el az utat. Pedig a kantár is lazán lógott a csikós kezében. Az ember maga is érzi, hogy valami zivatar közelít.

Egyszercsak elérték a Hortobágy hídját, azt a monumentális remekét az igaz szittya építészetnek.

 Ohó!  rezzent fel a csikós.  Erre nem megyünk rá, édes lovam. Tudod, megfogadtam a csillagos égre, hogy a hortobágyi hídon át nem megyek többet.

De azt nem fogadta meg, hogy a Hortobágy vizén át nem fog kelni.

Lekerült hát a malom alá, s ahol a víz sekélyesen elterült, ott gázolt át rajta. Egy kicsit úsztatott is, de az nem vet számot: odáig megszárad rajta a forró naptul a rojtos gatya.

A hortobágyi csárda felé ügetett.

Itt már sebesebben igyekezett a paripa, vígan nyiharászva.

A csárda udvaráról is hasonló víg nyerítés fogadta; ott volt már kikötve egy akácfához a pajtás:  a hóka.

Tulajdonképpen udvarról nem lehet szó a hortobágyi csárdánál, mert annak a nagy székifüves térnek, ami a vendéglôt, meg az istállót, félszert elôzi, nincs semmi kerítése; hanem azért mégis udvar az, mert asztal van rá kitéve, s amellett két hosszú lóca: ott iddogálnak a vendégek a fák alatt.

A csikós leugrott a lováról, s megkötötte azt a kötôféknél fogva a másik akácfához  nem ahhoz, amelyikhez már a hóka volt kötve.

Egy pár hosszú fülű paripa is elmélkedett ott a kertpalánk árnyékában, a kihajló lícium után nyujtogatva a nyakát, amit nem bírt elérni. A lovagjaik ott ültek az akácfa alatt az asztalnál; ebben a rekkenô melegben is nyakukban a kifordított bunda. Ilyenkor az árnyékot tart. Iddogáltak olcsó karcost zöld klázliból, s danoltak hozzá valami végeszakadatlan pásztornótát, egyhangú, unalmas danára. Juhász volt mind a kettô: annak a lova a csacsi.

A Decsi Sándor leült a lóca túlsó végére, a furkósbotját végignyújtva az asztalon, s nézte, hogy duzzadnak a látóhatáron azok a fényes fellegek; a föld széle pedig egész sötétkék lesz. Egy helyen sárga oszlop emelkedik fel, az a szél-anya.

A két juhász egyre fújta:

A csikós megsokallta már a sok gajdolást, odamordult:

 Jó lesz már, Pesta, abbahagyni ezt a jeruzsálem-betlehem nótát, aztán felülni arra szölke szamárra, s ellötyögni a nyáj után, mert megázik a bunda.

 Ejnye, de kifordított kedvében van ma a Decsi Sándor.

 De majd még a bôrödet is ki találom fordítani, ha sokat ákáciuskodol velem!  szólt oda a csikós, ingujját könyökig feltűrve. (Jó annak most minden ember, aki elôtte lábatlankodik.)

A két juhász összesúgott. Tudják ôk már a pusztai regulát, hogy amely asztalhoz a csikós leül, oda a juhásznak csak engedelemkérés mellett szabad lekuporodni, s ha azt mondják:  elmehetsz, hát takarodni kell.

Az egyik kopogtatott az asztalon a palack fenekével.

 Fizessünk hát! Jön az idô!

A kopogtatásra kijött a csárdából a korcsmárosleány.

Úgy tett, mintha meg sem látná egyszerre a csikósbojtárt, csak a két juhásszal végzett: összeszámította a boraikat; visszaadott nekik rézpénzben a kutyanyelveikbôl, s letörölte utánuk az asztalt, ahol elöntötték a bort.

Azok felkaptak a szamaraiakra, s csak azután, hogy egész biztonságba helyezték magukat, folytatták a nótát truccosan, nagy kutyafuttában:

Csak azután, hogy ezek elkotródtak, szólítá meg a leány a bojtárt.

 No, hát azt sem mondod, hogy befellegzett!, kincsem, galambom?

 Decsi Sándor az én nevem  dörmögé mogorván a bojtár.

 Jól van, méltóságos úr. Pardon, grácia, ha megbántottam! Hát nem tetszik besétálni az ivószobába?

 Köszönöm. Jó nekem idekinn is.

 Odabenn volna ám rangjához illô társaság.

 Tudom. Látom a lováról. Majd kijön az ide, énhozzám.

 Hát mit tetszik parancsolni? Hozzak bort? Vereset? Fehéret?

 Nem iszom bort. Adjon nekem palackos sert.

A palackba fojtott sert nem lehet megmérgezni, mert az kifut, ha egyszer a dugóját kihúzzák.

A leány elértette a szemrehányást, s csak elfojtotta magába a keserűségét. Nemsokára visszatért egy palack sörrel, odatette a legény elé.

A bojtár hetykén förmedt rá:

 Hát szabólegény vagyok én? Hogy nekem egyesével adják a palackot?

 Jól van, jól, no! Csak ne haragudjék a méltóságos úr. Egybe itt leszek vele.

Hozta aztán egész nyalábbal a palackokat: odarakta a legény elé sorban mind a hatot.

 Most már jól van!

 Kihúzzam a dugóját?

 Köszönöm, magam is értek hozzá.

Azzal fogta az elsô palackot, odaütötte a nyakát az asztal széléhez, az üveg feje letört, akkor aztán kitölté belôle a habzó sert a nagy pohárba.

gy aztán drágább a ser, mert az eltört palacknak az árát is meg kell fizetni; de hát  az úr pokolban is úr!

A leány negédesen ment tovább, durcás kacérsággal riszálva a csípôit. Az a két arany függô csak úgy csilingelt a fülében. A haja megint le volt már eresztve: nem volt a fésűre tűzve; az is csak úgy lebegett a pántlikás végeivel utána. Ha te úgy, én is úgy!

A csikós ivott csendesen egymagában. A leány végigdúdolta a folyosón! Ha te tudnád, amit én: ki babája vagyok én? Te is sírnál, nemcsak én... A negyedik sort elvágta a becsapott ajtó.

Mikor a leány újból kijött, már akkor három letört nyakú üres palack volt az asztalon. Azokat, az üvegcserepekkel együtt a kötényébe szedte.

A három palack sör után a legénynek is más kedve volt. Amint a leány ott sertepertélt körülötte, csak átölelte egyszer a derekát.

A leány nem is begyeskedett érte.

 No? Hát lehet már pertu beszélni veled?  kérdé a legénytôl.

 Mindig is lehetett. No hát mit akartál mondani?

 Kérdeztél valamit?

 Mért van a szemed kisírva?

 Azért, mert nagy örömöm van. Kérôm akadt.

 Kicsoda?

 A vérvölgyi vén korcsmáros. Özvegy ember. Sok pénze van.

 Hozzámégy?

 Hogyne mennék, mikor visznek! Eressz el!

 Hazudsz: hazafutsz! anyád mellé kuporodsz: annak is nagyot hazudsz.

S azzal levette a kezét a leány derekáról.

 Iszol még több sert?

 Hogyne innám.

 De majd ellustulsz a sok sertôl.

 Arra van most nekem szükségem. Hogy csillapítsam a tüzemet. Annak a másiknak odabenn csak adj erôs bort; hadd melegedjen fel. Legyünk egyformák.

Annak a másiknak odabenn bizonyosan nem mondta meg a leány, hogy itt van az egyik.

A csikós segített a dolgon. Elkezdett danolni: azt a gúnynótát, amivel a gulyást szokták bosszantani.

Szép, erôs hangja volt: ismerte azt az egész Hortobágy.

Jól gondolta! Alig volt vége a nótának, már jött ôkelme kifelé az ivószobából, mintha hívták volna. A gulyás hozta az egyik kezében a vörösboros palackot meg a poharat a palackra borítva, a másikban a furkósbotját; a palackot letette a csikóssal szemben az asztal túlsó oldalára, a botját végigfektette annak a botja mellé, s aztán leült az asztalhoz, szemben a másik legénnyel.

Se nem paroláztak, se nem üdvözölték egymást: csak úgy fejjel bólintottak, mint akik értik a többit.

 Hát már visszatértél az utadból, pajtás? ...  kérdé a csikósbojtár.

 De majd megint folytatom, ha kedvem szottyan.

 Elmégy Morvaországba?

 Ha mást nem gondolok, elmegyek.

Erre ittak egyet.

Kis idô múlva megint kérdezé a csikós.

 Hát ezúttal asszonyt is viszöl magaddal?

 Nem tudnám, hol venném az asszonyt?

 Mondok: az édesanyádat.

 Dejsz az ott nem hagyja a debreceni kofaállását egész Morvaországért.

Erre megint ittak egyet.

 Hát aztán elbúcsúztál már az édesanyádtól?

 Elbúcsúztam.

 Beszámoltál mindennel a számadó gazdának.

 Beszámoltam.

 Nincs már senkinél semmi tartozásod?

 De furcsákat kérdezgetsz tôlem! Nem tartozom én a papnak sem! Mi bajod vele?

A csikós megcsóválta a fejét, s aztán még egy sörös palacknak törte el a nyakát. A pajtásnak is akart tölteni belôle. Az letakarta a tenyerével a poharát.

 Hát nem iszol az én sörömbül?

 Tartom a regulát: Serre bor  mindenkor: borra ser  sohasem.

A csikós kiüríté maga az egész palackot, s akkor elkezdett bölcselkedni (ami megszállja az embert a sörital után).

 Látod pajtás, nincs utálatosabb hiba a világon a hazudásnál. Egyszer hazudtam életemben, azt sem a magam mentségére tettem. Most is megfekszi a lelkemet.  Illik a hazudás a juhászokhoz, de nem a lovon járó legényekhez. Annak a juhásznak már az ôsapja is hazugsággal élt. A Jákob pátriárka megcsalta a saját apósát a tarka bárányokkal; annak is hazudott; kicsalta a saját apjának a szemét az Ézsuau kesztyűivel: annak is hazudott; nem csoda hát, ha valamennyi pereputtya, aki csak birkát ôriz, mind hazugsággal él. Juhásznak illik az, de nem gulyásnak.

A gulyásbojtár elnevette magát nagy hahotával.

 Ejnye pajtás! De jó prédikátor lett volna belôled! Úgy tudsz prédikálni, mint a pünkösdi legátus Balmazújvároson.

 Hm, pajtás! Az még nem volna neked baj, hogy jó prédikátor lett volna belôlem, hanem nagyobb baj az neked, hogy jó fiskális is lett volna belôlem. Azt mondod, hogy nem tartozol senki fiának egy görbe krajcárral sem.

 Sem a fiának, sem az apjának!

 Hát ez itt micsoda? Nézd csak: ez a hosszú levél? Nem ismersz rá?

Azzal kihúzta a zsebébôl azt a bizonyos váltót, s odatartá a cimbora orra elé.

A gulyás arca egyszerre elvörösödött a haragtól és szégyentôl.

 Hogy került ez a kezedbe?  dörmögé haragosan, s felugrott helyérôl.

 Igen egyenes úton. Csak te maradj ülve, pajtás. Ne ugrálj még.  Hiszen nem vallatok én, csak prédikálok.  Hát az a becsületes ember, akinél ezt a váltót hagytad fizetség fejében, nemrégiben lovakat vásárolt a ménesünkbôl, váltóval fizetett; én azt kérdeztem, hogy mi az? ô megmagyarázta: így hozta elô, hogy te már tudod, mi az a váltó, megmutatta az írásodat, s panaszkodott, hogy valami mulasztás van benne: nincs kiírva, hogy mely helyen kell fizetni, csak az, hogy Hortobágyon, az pedig nagy puszta. Hát már most csak azért teszem elejbéd ezt az írást, hogy hozd helyre a mulasztást: ne mondja a kupec, hogy megcsalta a Hortobágyon egy lovas legény! rd ide a sorba: fizetendô a Hortobágyon, a csárda udvarán.

Olyan szelíden beszélt a cimbora, hogy egészen elámította vele a pajtását. Az elhitte neki, hogy itt igazán nincs egyébrôl szó, mint a csikósok, gulyások jó hitelérôl.

 Jól van. Megteszem a kedvedért, ha kívánod.

Kopogtattak az asztalon, a Klárika kijött. Ott leskelôdött közel az ajtóban. Nagy volt a meglepetése, mikor a két legényt halálos verekedés helyett egész nyugalmasan értekezni látta. Hozzon nekünk tollat, kalamárist, Klárika lelkem.

Kihozta nekik a városi biztos hivatalszobájából az írószerszámokat.

Aztán nézte, hogy mit mívelnek vele.

A csikós mutatta a gulyásnak a papiroson, az ujjával odabökve, s diktálta, hogy mit írjon.

Fizetendô Hortobágyon.  Eddig megvan. A csárda udvarán. Ez kell még hozzá.

 Miért az udvarán?

 Hát csak azért, mert másképp nem lehet.

A zivatar rohanva közelgett ezalatt. A forgószél megelôzte a fergeteget, fakó porfelhôvel takarva el eget, földet. A halászmadarak vijjongva repkedtek a Hortobágy fölött; fecske, verébsereg sietett eresz alá. Hangzott a nagy zúgás a pusztában.

 Nem jönnek be a csárdába?  sürgeté a leány a bojtárokat.

 Nem mehetünk. Idekinn van dolgunk  mondá a csikós.

Mikor aztán a gulyásbojtár készen volt a maga írásával, akkor a csikós kivette a kezébôl a tollat, s megfordítva a váltót, annak a hátulsó lapjára a saját nevét pingálta oda szép gömbölyű betűkkel.

 Hát az mire való, hogy a magad nevét írod oda?  kérdé a gulyásbojtár kíváncsian.

 Hát az arra való, hogy majd mikor ennek az írásnak a fizetsége eljön, akkor azt a tíz forintot én fogom megadni, nem te.

 S miért fizetnéd azt meg te, énhelyettem?

 Azért, mert az az én tartozásom!  mondá a csikós, felállva a helyérôl, s felcsapva a kalapját. A két szeme szikrát hányt.

Erre a szóra a gulyásbojtár csak elsápadt. Most már tudta, hogy mi vár rá!

A leány nem értett az egész irkafirkából semmit. Sem ebbôl a szóváltásból.

Megrázta a fejét. De bolondok! Csak úgy csilingelt a fülében az a két aranyfuttatott függô. Arrul van szó sárga rózsa! Rólad van szó!

A csikósbojtár szépen összehajtogatta a váltót, s egész szelíden mondá a leánynak, odanyújtva feléje az írást:

 Kérem szépen, édes Klárika, legyen olyan jó, tegye el ezt a váltót a fiókjába. Aztán majd, ha visszatér a Pelikán úr, a lókupec, az ónodi vásárról, s betér ide ebédelni, adja át neki eztet. Mondja meg neki, hogy mi küldjük ketten. Régi kenyeres pajtások: a Lacza Ferkó meg a Decsi Sanyi. Köszöntetjük szépen. Az egyikünk majd beváltja. Hogy melyikünk az, majd elválik.

A leány vállat vont. Fura népek ezek! Még hajba se kapnak. Egy írásra írják a nevüket.

Összeszedte az írószereket, s visszavitte a városi biztos szobájába, ami ott van az oszlopos ámbitusnak a végén.

A két legény csak egyedül maradt.

XII.

A csikósbojtár szép nyugodtan kitöltötte magának az utolsó pohár sört. A gulyásbojtár is fenékig kitöltötte a vörösborát a pohárba.

Összekoccintottak.

Egészségedre! Kiitták egyhujjába.

Azután elkezdé a csikósbojtár, két könyökére tehénkedve:

 Bizony, csak szép nagy puszta ez a Hortobágy, cimbora!

 Igazán nagy puszta.

 Nem hiszem, hogy nagyobb lett volna az a puszta, amelyiken Mózes járkáltatta a zsidó népet negyven esztendeig.

 Te tudod jobban. Te bújod a bibliai történeteket.

 Hanem azért, akármilyen nagy az a hortobágyi puszta, mégsem elég nagy arra, hogy mi ketten elférjünk benne!

 Magam is amondó vagyok.

 No hát tágítsunk rajta egyet!

Azzal felkapták az asztalról a furkósbotjaikat.  Jó két fiatal csáti tölgy, ólommal beöntve a bunkós vége.

Mind a kettô ment a maga lovához.

Lovaslegény nem vereszik gyalog.

Mire visszajött a leány a házból, már akkor nyeregben ült mind a két legény.

Akkor aztán neki nem szóltak semmit, szó nélkül hátat fordítottak egymásnak, s egyik csára, másik hajszra nekiindult ellenkezô irányban, mintha a közelgô vihar elôl menekülnének.

Hanem, amint valami kétszáz lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind a kettô egyszerre hátranézett, s aztán megfordította a lovát.

Akkor aztán, a furkós botot a boldog végével lefelé fordítva, mind a két legény egyszerre sarkantyúba kapta a lovát, s vágtatva rohant egymás felé.  Ez a pusztai párbaj.

Nem olyan könnyű az, mint amilyennek látszik! Lóháton verekedni, karddal is nagy mesterség: ámde a kard, akárhol talál, olyan sebet oszt, amit méltó megköszönni; de a bunkósbottal verekedônek ugyan jól kell kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán szemberohan az ellenfelével:  ott nem hárítanak, ott nem kapkodja félre az ember a fejét a csapás elôl. Egyet ide, egyet oda! Amelyik jobb, az a több.

A két bojtárlegény, amint bothosszára összetalálkozék, egyszerre csapott le az ólmosbottal egymásnak a fejére, s azzal tovább futott velük a rohanó paripa.

A Decsi Sándor megingott a nyergében a kapott ütéstôl: a feje meglódult utána; hanem aztán csak felvágta a fejét, megigazítá a begyűrt süvegét; bizonyosan csak a bot nyele, nem a bunkója sújtá a tarkóját.

Hanem az ô csapása annál jobban volt odaszánva. Az ólmosbot bunkója oldalt találta az ellenfél koponyáját, s az oldalt fordulva kiesett a nyergébôl, s hasmánt terült el a földön.

Ekkor aztán a gyôztes ellenfél visszafordítá a lovát, s a leütött ellenfelét tarkótul sarkáig végigpáholta, ami csak ráfért. gy szokták azt!

Ha már elégtétel, hát legyen elég téve!

Hej, ha a gavallér urak is ezt a szokást vennék fel, tudom Istenem, hogy majd megritkulnának a párbajok!

Mikor aztán elvégezte vele a dolgát, akkor a botja végével fölszedte a földrôl a vetélytársa kalapját, kitépte belôle a bélést: megtalálta benne a fonnyadt sárga rózsát, felhajította a levegôbe, s úgy elüté a botjával, hogy százfelé repültek a levelei: mint a lepkék, úgy repültek a szélben.

A leány onnan nézte ezt a döntô párbajt a csárdaajtóbul.

A sistergô istennyila ott csapott le a közel malom elôtt. Itt volt a zivatar! Recsegett, ropogott az ég sarka.

 Megmondtam, ugy-e?  kiáltá a csikós lóhátrul a leánynak, a megpaskolt ellenfélre mutatva.  Most már beviheted és ápolhatod! Neked maradt!

 Látod?  monda a leány.  Ha ô ütött volna le tégedet, én rád borultam volna, s a testemmel védtelek volna meg, hogy meg ne verhessen. Akkor aztán megtudtad volna, hogy téged szerettelek igazán.

A csikós sarkantyúba kapta a lovát, s nekivágtatott a szembe közelgô zivatarnak. Zápor, jégesôvel vegyest, vágott alá nagy szakadással, mennykô hullott nagy lobogással. A leány utánanézett a lovasnak, amíg a zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor megvillámlott, a tűzzé vált záporban meglátszott az árnyék alakja, meg-meg csak elveszett: míg egészen eltűnt.

Talán sohasem is látta ôt többet.

UTŰSZŰ

 (Szerb Antal)

A közönség ragaszkodik régi kedvencéhez, s oly elnézô irányában, hogy az, mint elkényeztetett gyermek, már-már azt hiszi: neki minden szabad. (Gyulai Pál)

Míg Szerb Antal elismeréssel adózik a gyermeki kedély teremtette legenda-világnak, addig Gyulai Pál tán még a sziklára is haragszik, amiért nem veti le magáról az elkényeztetettet. Kettejük bírálatában szinte minden részletkérdésben meglehet az egyetértés, csak éppen az egész jelenség megítélése tér el homlokegyenest. Míg Szerb Antal azt keresi (és találja meg), ami a Jókai-jelenség lényege, értéke, hatása és ereje (sôt: istenáldása), addig Gyulai Pál folyvást azért kárhoztatja a mesemondót, ami nincs meg benne. Szerb Antal tudomásul veszi, hogy Jókai regénye nem magasabbrendű regény: hiányzik belôle a világnézeti nyugtalanság, az istenkeresô szándék, hiányzik belôle a kielégíthetetlen lélektani kíváncsiság , s napirendre is tér fölötte, azzal foglalkozván a továbbiakban, ami viszont nem hiányzik belôle. Gyulai Pál ezzel szemben újra meg újra magasabbrendű regény-mércéje alá gyömöszöli Jókait, s ezenközben azt is a szemére veti, ami az erénye. Elevenebb és magyarabb elbeszélô minden eddigi regényírónknál. Ez olyan tulajdonság, mely esztétikai szempontból valódi érdem, s mellyel éppen azért sok más hiányt is eltakarhatni. Innen Jókai ritkán unalmas, s aki csak unalomból olvas regényt, jó mulattatót talál benne. Amit elbeszél, az legtöbbször sokkal kevesebbet ér, mint az, ahogy elbeszéli.

És mégis kétségtelenül van valami Jókai regényeiben, ami több a szórakoztató olvasmánynál  tűnôdik Szerb Antal, mintha csak Gyulaival párbeszélne. S míg az irodalomtörténet vitatkozik, a közönség ragaszkodik régi kedvencéhez  idestova másfélszáz éve, mert valami elkíséri az embert ifjúkori Jókai-olvasmányaiból az egész életen át, feltéve, ha vannak ifjúkori olvasmányok, ha nem szorítja ki ôket itt és most, a legújabb nemzedék életébôl a videón érkezô új kultúra, de ez már más lapra tartozik. Ám alighanem az az örök valami Jókaiban  amit Szerb Antal emleget  többek között éppen a gyermeki kedély, ez pedig  legalábbis jó ideig  minden gyermek sajátja. S ahogy Bruno Bettelheim mondja, a felbecsülhetetlen egzisztenciális jelentôségű mese ezért kíséri el az embert egy egész életen át.

Jókait és a mesét együtt emlegetni  irodalomtörténeti közhely, s a bírálók temperamentumától függ, dicséret-e, vagy inkább elmarasztalás. Amíg csupán az ízes, kifejezô népmesei nyelvi fordulatok kerülnek terítékre, nem élezôdik ki a kérdés, de a történelmi háttér, a szituációk és a szereplôk jelleme körül már összecsapnak a szenvedélyek. Jókai képzelete nem annyira regényírói képzelet, mint inkább dekoratív fantázia, a Kelet nagy mesegyűjteményei születhettek ilyen képzeletalkatból  szögezi le Szerb Antal , de éppen ennek a fantáziának köszönhetô, hogy fenntartja a szellem kontinuitását a magyar múlttal, és meséin keresztül minden új nemzedéknek átadja a XIX. század legendáját. Ugyanebbôl Gyulai Pál lesújtó következtetéseket von le. Korrajza igen hasonlít a népmesék világához, mely a mindennapit a csodálatossal szokta egyesíteni, nem sokat gondol a földirati és történelmi adatokkal, s inkább képzeli a dolgokat, mint ismeri.

A mindennapit a csudálatossal összegyúró mesék valóban nem gondolnak földrajzi és történeti adatokkal (Jókai Űperenciás tengeren is túli Magyarországot teremtett  Szerb). A szituációkat leegyszerűsítik, a szereplôket határozott, az árnyalt egyéni sajátosságokat nem követô vonalakkal rajzolják meg  és mégis (vagy éppen ezért alapvetô egzisztenciális ismereteket: dilemmákat és megoldásokat közvetítenek. (C. G. Jung terminológiájával; archetipikus tudást.) Egy másik pszichoanalitikus, mesekutató, Brunó Bettelheim így ír errôl A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvében: A sok évszázados  ha nem évezredes  szájhagyomány a meséket addig finomította, míg egyaránt alkalmassá váltak nyilvánvaló és rejtett jelentések közlésére  egyszerre tudtak szólni az emberi személyiség különféle rétegeihez, és éppúgy beférkôztek a pallérozatlan gyermeki észjárásba, mint a felnôtt árnyalt gondolkodásába.

A Jókai-jelenség magyarázatához azonban csupán egy, bár talán nem jelentéktelen adalék a mesével való ilyetén összevetés, amelynek célja nem is annyira a meseelemek számbavétele, hanem egy analógia felvillantása, mely szerény hozzájárulás lehet a sokszor megfoghatatlannak érzett hatás igazolásához. Másodsorban pedig, semmiféle elôzetes ismeretre nincs szükség ahhoz, hogy A cigánybárót újraolvasván arra gyanakodjunk; netán egy népmese kellôs közepébe csöppentünk. Bár ezt a művet az irodalomtörténet a kalandorregények között tartja nyilván (a picaro-történetekben a rokonszenves, tág lelkiismeretű csibész válik fôhôssé, aki ügyességben és szellemi sokoldalúságban alig marad el a hajdani héroszok mögött, de semmilyen messzebb világító eszmét vagy erkölcsi igényt nem hordoz  Nagy Miklós), s bizonnyal vannak is benne szép számmal erre a nézetre feljogosító elemek, mégis közelebb állónak érezzük a meséhez. Ha volna ilyen műfaj, úgy is nevezhetnénk: álcázott népmese. Jóllehet egy rövid utószóban nincs hely arra, hogy kimerítô elemzéssel alapozzuk meg ezt az elképzelést, néhány fontos találkozási-egybeesési pontot azért szeretnénk felvillantani. Nyomban szemet szúr például az úgynevezett kezdô- és záróformula, mely annyira jellegzetes sztereotípia a mesékben. Jókainál így szól a hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy...: Volt a múlt század elején egy gazdag földesúr a temesi bánságban. A boldogan éltek, míg meg nem haltak pedig: A Botsinkay család a Bánátnak nevezett magyar Kánaánban mind a mai napig virul... Ennek azonban önmagában nem volna túlságosan nagy jelentôsége, ha a kisregény több fontos pontján meg nem találnánk a tipikus népmesei fordulatokat. Mert mit is látunk, ha az álca alá nézve a történetet a mese vázára csupaszítjuk?

Botsinkay Jónás elindul szerencsét próbálni, akár a legkisebb királyfi, aki ha a próbákat kiállja, megnôsül és apja örökébe lép. A legnagyobb nyomorból és tudatlanságból indul el, s mint a mesékben oly gyakran, eleinte halott szülei segítik: anyja jóslata, apja ráhagyott száz koronája. Mindezzel azonban nem lehet messzire jutni, hiszen az úton ott vannak a gáncsot vetôk és a segítôk egyaránt: meg kell tanulni eligazodni köztük: megôrizni a könnyenhívô és nyíltszívű kedélyt úgy, hogy közben világossá váljék a különbség a jó és a rossz között. Cafrinka cigányasszony a jó tündér, bár boszorkánynak titulálják: mint egy jó édesanya (nyilvánvaló párhuzam van közte és Jónás valódi anyja között) tálcán kínálja a megoldást, de ez az út így már nem járható. A mesehôsnek éppen a szülôi védettségbôl kell kiszakadnia, és a saját bôrén szerzett tapasztalatokon átszűrve megtalálnia akár a felkínált megoldást, akár másikat. Ez a mélyebb, a mese szerkezetében rejlô oka Cafrinka halálának, amelyet persze közvetlenül a gonosz pap praktikái idéznek elô, de Jónás sem ártatlan benne: igaza tudatában elkövetett kanál-csínye éppen éretlenségére vall; nem mérte fel az erejét annak, akivel szembekerült. (Más a helyzet a történet végén: addigra az ifjú Botsinkay már rendelkezik a megfelelô eszközökkel, hogy megbüntesse a papot.) A disznókereskedôbôl lett nemes, az öreg Loncsár szépséges neveltlánya, Arzéna adja föl a következô leckét, melynek  mint késôbb kiderül , miként annak a bizonyos dobnak, dupla feneke van. Elsô szinten a próbát kiállani meg sem kottyan Jónásnak, mert ahhoz megvannak az eszközei, még anyja mellett szerezte meg ôket. De ez nem elég többé: a második szinten egyelôre elbukik  hiszékenysége miatt. Minden ember tapasztalhatá, hogy Jónás úrfi teljesen ártatlan, gyermeteg természet..., a színlelés, a képmutatás ismeretlen elôtte, így hát le sem leplezheti azt. (Mégis van benne valami hatodik érzék: ezért tud segíteni neki a postagalamb  ahogy az igazi mesében is gyakran segítenek állatok , holott csak késôbb derül ki, hogy miben.) És ezután már jöhet a hétfejű sárkány a szórakozni vágyó uraságok képében, akik csupôán ártatlannak látszó gúnyt űznek belôle, amelynek azonban, mint késôbb kitűnik, életveszélyes méreggel van átitatva a fullánkja. Jónás úgy állja ki a báróság hét próbáját, hogy közben kinyílik a szeme is, átlát a szitán, jobban mondva a próbák dupla fenekén. Hisz ez tátos... mondják elképedve. S bár még jó néhány próba van hátra, Jónás királyfi megnôsül, bár egyelôre titokban, (elveszi Szaffit, Cafrinka lányát), és apja örökébe lép (megtalálja az elásott kincset). Ám hátravan még, hogy elfogadtassa, érvényesítse önmagát a világban, hiszen részben már megvalósította nemes céljait  szemben a picaróval, aki semmilyen messzebb világító eszmét vagy erkölcsi igényt nem hordoz  (felépített egy falut szeretett cigányainak, vagyonából kisegítette a megszorult királynôt stb.), mégis: még mindig összesúgnak és nevetnek a cigánybárón a háta mögött. Minthogy pedig Jónás ezt a titulust le nem koptathatta magáról, azt gondolta ki, hogy ô azt fényesre fogja kicsiszolni. Kivívja a becsületét a cigány névnek  csak azért is. S mikor ezt megteszi  részben fortéllyal, részben a tábori kovácsdandár megszervezésével  még egy utolsó mesebeli csoda történik. Szaffi feltárja elôtte a maga és az édesanyja hercegi származását, és a küldetését: nem voltunk boszorkányok, nem voltunk bűvésznôk, egy titkot ôriztünk. Ettôl fogva báró és báróné megbecsült vendég a királyi udvarban. S ma is élnek, ha meg nem haltak...

* * *

Johann Strauss, a valcerkirály szerencsére éppen 1884-ben látogatta meg Jókait, magával vitte és lefordíttatta a friss regényt, s 1885-ben Bécsben már be is mutatták a daljátékot ugyancsak A cigánybáró címen, melyet több mint száz éve változatlan sikerrel játszanak.

* * *

A továbbszövô, dekoráló fantázia mindent a happy end irányába vezet Jókainál, ösztönösen, ellenállhatatlanul. Mindig tud magokról a hó alatt, amelyek okvetlenül ki fognak csírázni. (Szerb) Amennyire áll ez Jókai műveinek többségére általában, A cigánybáróra meg különösen, annyira háttérbe kerül a Sárga Rózsában. Rövidebben szólunk errôl a kisregényrôl, holott az irodalomtörténet Jókai utolsó évtizedeinek legérettebb alkotását látja benne. Éppen ezért azonban ismertebb, mint A cigánybáró, ráadásul még kötelezô olvasmány is az iskolában.

Az 1893-ban íródott Sárga rózsát átmenetnek is tekintik a romantikus és a realista regény között, sokan Mikszáth-tal és Móricz-cal hozzák kapcsolatba. Valóban el is tér Jókai korábbi paraszti történeteitôl, igazi súlyos drámai konfliktus áll a középpontjában; helyszíne, a hortobágyi pusztaság pedig nem holmi kedélyes betyárromantika és humoros kalandok egyszerű színpada, hanem eleven, lélegzô, tágas és fenséges táj, mely otthont ad egy elzárkózó, szigorúan hierarchikus mikrotársadalomnak. Ez a táj és ez a társadalom  míg csak be nem tör a külvilág , kérlelhetetlenül egyenes jellemű és a vakmerôségig bátor fiakat nevel. A változás azonban küszöbön áll: végsôsoron a Sárga Rózsában ez a két világ (a régi és a váltók szimbolizálta új) ütközik össze az 1850-es években, egy egyszerű szerelmi háromszög-történet keretében.

Decsi Sándor, a csikósbojtár elsô látásra alig különbözik Lacza Ferkótól, a gulyástól: mindketten bátrak, szépek, ügyesek és erôsek, ám az elsô megrögzött igazmondó, célját mindig nyílegyenesen közelíti meg, s csak az átlátszóan tiszta megoldásokat tudja elfogadni. Lacza viszont inkább különféle fortélyokkal, némi sunyisággal érvényesül. Milyen találóan fejezi ki ezt a különbséget a történetben fontos szerepet játszó ezüst fülönfüggô, Decsi Sándor ajándéka, amelyet Lacza egy tízforintos váltó ellenében befuttat arannyal úgy, hogy a csikós elsôre nem is ismeri meg. A sárga rózsát osztogató, sárgaarcú Klárika, a csárdás fogadott leánya valóságos magyar Carmen. Nem mindennapi jellemét gazdagon bontja ki a kisregény: bűnbánó és kacér, odaadó és durcás egyszerre. (Nagy Miklós) S bár a pusztai párbajban a jobbik gyôz: pirruszi a gyôzelem. Decsi Sándor magányosan, mély sebbel a szívében lovagol el a jégesôben, hogy Klárika sohase is lássa ôt többet.

* * *

Befejezésül, osztozva elfogultságában, újfent Szerb Antalt idézzük, aki az alábbi sorokkal zárja Jókai-értékelését:

Irodalmunk nagy korának, a XIX. századnak ô a legszeretetreméltóbb alakja. Stílusából, meséibôl, humorából máig is az emberre mosolyog a szeme, csupa gyermeki jóság és ugyanakkor öreges megértés, és az örök fiatal földietlen magasbavágyódása. El nem apadó mesélô kedvével ma is ott ül a betegek ágya mellett...

Találat: 702