online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer Kozmetikumok Sport
Irodalom
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Cyakorlati útmutató a betegségek feldolgozasahoz

gyógyszer

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
Cyakorlati útmutató a betegségek feldolgozasahoz
 
 

Cyakorlati útmutató a betegségek feldolgozásához

1. A szókincsünk

Az értelmezés középpontjában a test és főleg a tünetek nyelve áll. Mivel minden embernek vannak tünetei, a tünet a legelterjedtebb nyelvnek számít ezen a földön. Bár mindenki tökéletesen beszéli, mégis csak kevesen vannak azok, akik meg is értik. Általában véve igaz, hogy minél intellektuálisabbak az emberek, annál kevésbé értik ezt a kifejezési módot. Így fordulhat elő, hogy az úgynevezett primitív népek e tekintetben messze előttünk járnak, éppúgy, ahogy a gyerekek is fölényben vannak e téren a szüleikkel szemben.

A testbeszéd mellett a szavakkal történő beszéd is igen jó szolgálatot tehet. Mert nemcsak a test beszél, hanem a nyelv is testi. A pszichoszomatikus kifejezések egész sora vet érthető fényt a testre és a lélekre. Egy megrögzött, makacs emberben nem a vérrögök rekednek meg, hanem átvitt értelemben megreked benne az élet árama. Egy megkeseredett, haraós alak sem a saját konkrét fogait veti be, és egy vastag nyakú, konok ember sem a merev nyakizmaira hivatkozik. Csak akkor hajlamosak ezek a belső tartások arra, hogy testet öltsenek, ha a tulajdonosaik nem tudatosítják őket magukban. Nem meglepő hát, hogy a testünk nemcsak a kezelésekre reagál jól, hanem a jelentések megfejtésére is.


A nyelvjárások, főleg azok meglehetősen vaskos és kevésbé szalonképes formái, az irodalmi nyelvnél is sokkal világosabban fejezik ki a megfelelő összefüggéseket. A szólások és közmondások a test és a lélek összefüggéseinek mély ismeretéről tanúskodnak.

A nyelv bölcsessége sokkal megbízhatóbb, mint ahogy ezt általában elfogadjuk. A kórképek a szó legvalódibb értelmében reagálnak a kezelésre. Egy olyan kifejezés például, hogy "bánatában megszakadt a szíve", elárulja azt, amit a drága pszichoszomatikus vizsgálatoknak először igazolniuk

kell, nevezetesen, hogy a tartós bánat meg is ölheti az em-` bert.

Azért tud a test nyelve ilyen jelentős segítséget nyűjtani önmagunk megismeréséhez, mert becsületes. Cyakran sokkal becsületesebb, mint amennyire az kellemes a számunkra. Ezért próbál ki a modern ember a szoláriumtól és napfürdőkúráktól a sebészeti beavatkozásokig mindent, hogy egy kicsit megváltoztassa a bőre adta túlzottan őszinte benyomást. "Egy őszinte bőr" - mondja a német azokra, akiken minden érzelmi állapotuk meglátszik. A becsületes bőr számára teljesen idegen minden elrejtőző és elváltoztató játék.

2. Mítoszok és mesék

A mitológiai vagy a kiemelkedő személyiségek életéből vett, mítosszá vált képek, amennyiben hasonlítanak a saját mintához, jó segítséget nyújthatnak a kórképek értelmezéséhez. A mesék is olyan archetipikus motívumokkal szembesítenek, amelyek nem is ritkán modern köntösben jelennek meg életünkben. Egy ilyen, a költészetben is gyakran felbukkanó időtlen minta nem más, mint az élettapasztalat sűrített esszenciája. A reinkarnációs terápiának (az előző életek megismerése) az az egyik célja, hogy ilyen mintákat keressünk és a saját mítoszunkat tudatossá tegyük általa. A betegségek értelmezése szempontjából előnyös ugyanis, ha tisztába jövünk a saját életmítoszunkkal és kitaláljuk, hogy milyen szerepet játszik benne a betegségminta.

Minden embernek megvan a maga története, attól függetlenül, hogy tudatosan álmodik-e a mese képeiben, vagy nem. Ennek a mesének a felfedezése jelentős segítséget nyújthat a betegségminta értelmezésének folyamatában és az egész életminta jelentésének megértésében. A mese alapján, illetve abból kiindulva a minta réteges modelljét is megérthetjük. A király- és a varázslómesék, mint ahogy a Crimm fivérek összegyűjtötték őket, alapjában véve egy nagy mintát ábrázolnak, a lélek útját a tökéletesség felé. A hősnek el kell indulnia otthonról, amit néha az undok és csúr mostohaanya vagy valamilyen külső szükség megkönnyít. Végül ki kell állnia a világban az élet próbáit, mielőtt végre megtalálja a másik felét, egyesül vele az alkímiai házasságban (25), és halhatatlanná válik. Ez az alapminta a leg61


több mesében közös, és leképezi azt a Ielki utat, amelyet minden ember megtesz. Azért van olyan sok mese, mert sokféle különböző, egyedi archetípus rakódott rá az alapmintára, amelyek a személyesebb életutakat képezik le.

3. A megismerés útja

az ellenpóluson keresztül

A betegség kezelésének az ellenpóluson át vezető útja, mint ahogy azzal az allopátiában próbálkoznak, hosszú távon nem képes megoldani egy problematikát, még akkor sem, ha rövid távon időt nyerhetünk vele. Az értelmezésnél ellenben segítségnek bizonyult, ha az ellenpólusra, a másik szélsőségre is vetettünk egy pillantást. Az ellentétek sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint ahogy azt megszokott szemléletünkkel elismernénk. Megint a népi bölcsességre hivatkozunk, mely szerint a "pszichiáterek mind őrültek", pedig a polgári ideális elképzelés szerint épp nekik kellene a szellemileg legegészségesebb embereknek lenniük. Ha meggondoljuk, hogy egy pszichiáter a szabad akaratából egy ideggyógyintézetben tölti el a fél életét, akkor lehet, hogy a népi bölcsességnek igaza van. Szenvedélyes érdeklődéssel kell odafordulnia a lélek tévútjaihoz, ha ezt a foglalkozást választja magának. Honnan származna azonban ez az előszeretet, ha nem abból, hogy az illető valamilyen módon maga is érintett? Ez persze semmiképp sem hátrány, hanem tulajdonképpen a garanciája annak, hogy a lélek orvosa képes beleélni magát páciensei helyzetébe és érzelmeibe.

Ezért az sem meglepő, ha az orvosok a hipochondria jeleit mutatják. Fél életüket szabad akaratukból a kórházban vagy a saját praxisban töltik el. Azért teszik, mert akárcsak a többi ember, ők is félnek attól, hogy megbetegszenek és meg kell halniuk. Egyenesen szerencse, hogy az orvosi hivatásra való motiváció abból a kíváncsiságból nő ki, ho 525c28f gy felkészüljenek a betegségek - köztük a saját betegségük - elleni harcra. Így nehéz körülmények között sem lohad le az elkötelezettségük.

A többi hivatás mintája is ennyire egybecseng az ellentétes pozíciókkal, ami az első pillantásra meglepőnek tűnhet. Pedig

ha a bűnüldöző nem tudna a bűnöző agyával gondolkodni, soha senkit sem tudna elkapni.

Ami a betegségeket illeti, az ellentétes pozíciók éppígy hasonlítanak egymásra. Egy és ugyanarról a témáról van szó, ugyanúgy, mint a bűnöző és a bűnüldöző esetében. A székrekedésben* és a hasmenésben* szenvedő páciensek a belükön keresztül dolgozzák fel az elengedés és a megkapaszkodás, illetve a ragaszkodás témáját. Ha magas vérnyomásban* szenved az ember, akkor egy alacsony vérnyomással küszködő beteg a saját problémájáról mesélve egyet s mást megvilágíthat magas vérnyomású sorstársa számára. Mindkét esetben az a kérdés áll a középpontban, hogy mekkora teret foglal el az ember saját életereje.

Mindez az alkoholisták és az absztinensek nem minden harc nélküli közös témájával kapcsolatban még nyilvánvalóbb (26). Az első mohón kap mindenfajta pohár után, a második meg ostorozza. Mindegyikük élete ugyanazon téma, az alkohol körül köröz. Ami a szellemi-lelki egészséget illeti, az absztinensek is éppúgy veszélyeztetettek. Bár az alkoholista gyakran másokat tart bűnösnek a nyomoráért, általában véve benne még lehet némi tudatosságot felkelteni egészségtelen helyzetével kapcsolatban. Ebben a tekintetben az absztinens mind a maga, mind a környezete számára jóval nehezebb eset. ÁItalában annyira meg van győződve arról, hogy mások a hibásak, hogy a saját problémáját egyáltalán nem képes elismerni többé. Teljesen el van bűvölve saját fennkölt elméleteitől, amelyek az emberiségnek a bűnös szenvedélyektől vagy hasonlóktól való megmentéséről szólnak, és már nem látja, hogy maga is mennyire szélsőséges.

Ennél az utolsó példánál talán világossá vált, hogy bármelyik témáról legyen is szó, a szélsőséges töltés mindig gyanús. Általában éppen ott van közel az ellenpólus, ahol a legkevésbé feltételeznénk.


l V. Összefogla lás

1. Kiindulópontok

1.Semmi esetre sem értékelésről, hanem értelmezésről van szó.

2. Mindenkinek vannak tünetei, mivel minden polaritásban való élet levált az egységről, és így nem teljes és nem egész.

3.Minden egyes tünet egy fogyatékosság kifejeződése, mert valami olyasmit mutat, ami hiányzik ahhoz, hogy egészek Iehessünk.

4. Semmi sem tűnhet el végérvényesen, ezért csak arról lehet szó, hogy a tünetet áttoljuk, akár vízszintesen az egyik síkon (pl. a test síkján) innen oda, akár függőlegesen a külön- böző síkok között (a test, a lélek, illetve a szellem síkja).

5. A forma és a tartalom a testnek és a léleknek felel meg és összetartozik. A forma (a testi) a szükséges kapcsolódási pont a tartalomhoz (a lelkihez) éppúgy, mint ahogy a színpad a kapcsolódási hely a színdarab tartalmához.

6. Végül is nincsenek okok. Amikor mégis rájuk vagyunk utalva, hogy gondolatilág közelebb kerüljünk a valósághoz, akkor az ókoriak klasszikus négy okából érdemes kiindulnunk: Causa efficiens (a múltból ható ok), Causa finalis (célok), Causa formalis (mintaok), Causa materialis (a materiális ok, illetve a materiális alap).

7. A valóság szimmetriasíkokból áll. Az analógiás gondolkodás ennek inkább megfelel, mint a kauzális.

8. A síkok között szinkron és nem kauzális összefüggés van, és nem is a megszokott értelemben logikus, hanem analog(ikus).

9. A rituálék alkotják az emberek együttélésének alapvázát, akár tudatos ez, akár mint árnyékminta, tudattalan.

10. A betegségek az embert egyensúlyban tartó árnyékrituálék, és ugyanannak az őselvnek a tudatos rituáléjával helyette-. síthetők.

2. Irányelvek és alapkérdések

A négy "ok" segítségünkre lehet abban, hogy rájöjjünk a tünet által kikényszerített rituálé nyitjára. Ehhez meg kell érezni azt a teret, amelyben az érintett él. Az okokra irányuló kérdések a következők lennének:

1. Honnan jön a tünet? Mi a funkcionális alapja? A "náthát" véve alapul, a válasz körülbelül így hangozhatna: "Két nappal ezelőtt olyan volt a helyzet, hogy az érintett megfázott, illetve megkapta a nátha kórokozóját."

2. Milyen materiális alapon fut le a betegség, és mit közöl az érintett szerv?

Példa: Az orr- és a garattájék szervei és az érzékszervek. A külvilággal való cseréről és kapcsolatfelvételről van szó.

3. Milyen keretek között terjed ki a tünet? Milyen játékszabályai vannak?

Példa: Az ember nem akarja senkinek sem kinyitni az ajtót, tele van az orra, semmit sem akar hallani és látni. Nem akar kapcsolatba lépni a külvilággal, illetve ha igen, akkor csak agresszív módon: köhög (rá a többiekre), tüsszent, fújja az orrát, és köpköd.

4. Mit céloz a tünet? Hová akarja vinni az érintettet? Válaszpélda: Be kell látnia, hogy elege van, és meg akar szabadulni az agressziójától. A megfázás "normális" lefolyását figyelve kirajzolódik az a rituálé, amely az egyes tüneteken keresztül kényszeríti ki, hogy rrregvalósítsák. Önmagunk lezárásának aktusát a xest színpadán rendezzük meg: az érzékszervek és a lég-, illetve kommunikációs utak blokkoltak, a felhalmozott agressziókat pedig testileg éljük ki. Ezeket a jeleket a környezet elismeri, és elbocsátja a köhögő és orrát fújó beteget. Hazamehet tehát. Ez a csata utáni visszavonulás rituáléja. A háború főleg a szövetekben zajlik, és végbemegy a szociális környezetből történő visszavonulás. A rituálé feltételezi, hogy a megfázottakat nem támadják tovább, hanem hagyják, hogy rendezett sorokban visszavonuljanak. Ha a játékostársak nem veszik észre azonnal a jeleket, a betegek barátságos közvetlenséggel hívják fel rájuk a figyelmet: "Csak ne gyere ilyen közel, mert meg vagyok fázva!" Hogy menynyire szükség van erre a rituáléra, azt maguk a csöpögő orrú betegek bizonyítják teljes ártatlansággal, amikor azt mondják, hogy náthát szereztek maguknak. Az ember természetesen


csak olyan dolgokat szerez meg magának, amelyekre szüksége van.

A betegségrituáléra és annak kereteire irányuló kérdések:

1. Mivel szereztem be magamnak ezt a problémát? 2. Miért éppen most történik ez? A krónikus folyamatoknál: Mikor jelentkezett először? Mikor volt különösen intenzív?

3. Miért éppen ez a kórkép talált el, illetve sújt? 4. Életem melyik visszatérő mintája sejlik ki a betegségrituáléból?

3. A betegség m i nt esély

A betegségeket mindig kettős szempontból szemlélhetjük. EIőször is ószintévé teszik az embert, és megmutatják, amit eddig nem akartunk észrevenni. Egy bénulás pl. azt jelezheti a beteg számára, hogy milyen merev(vé vált) és mennyire nem mozgékony (már) a lelki-szellemi téren. Másodszor pedig minden betegségnek megvan a maga értelme, és egy feladatot tár elénk. A bénulás például azt az üzenetet hozhatja, hogy ideje lazítani a tudatos kontrollon és átadni az embernek magát a pihenésnek. A "betegség őszintévé tesz" mottónak megfelelően a minta megoldatlan síkja rajzolódik ki. "A betegség megmutatja a feladatot" alapmondat fényében pedig a minta megadott síkja válik világossá áz ember számára.

Az első szempontnak megfelelően előtűnik egy fájdalmas minta, magával hozva egy betegséget, amely minden tudatosság nélkül folyik le. Ennek a mintának és üzenetének az elfogadása a második síkra vezethet, és a fájdalmas tapasztalatot egy rituálévá alakíthatjuk át. Ez pedig lehetőséget ad arra, hogy fejlődjünk.

Egy kívülálló sohasem tudja pontosan megítélni, hogy épp melyik síkon és melyik fázisban van a beteg. A nyilvánvaló súlyfelesleg sokszor a belső beteljesülés hiányát próbálja kompenzálni.

Ám ugyanúgy lehetséges, hogy a "mint kint, úgy bent" mottónak megfelelően a belső beteljesedés tényét tükrözi. Bár az utóbbi eset ritkább, mégis lehetséges. Buddha esetében hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy a testét borító zsírpárna a belső beteljesedés jele.

Mindamellett a buddhizmus abból indul ki, hogy minden ember magában hordozza a Buddha természetét. Ez pedig ismételten arra hívja fel a figyelmünket, hogy az önmegismerés csodálatos munkaeszköze nem értékítéletekre való, ne züllesszük tehát kontárszerszámmá.


I. A fe-láb séma

Az orvostudomány klasszikusan működésük szerint osztja egységekre a szervezetet. Ez a felosztás a szakorvosok számára megfelelő. Így a gasztroenterológus a gyomor-bél traktus, a nefrológus a vese és az ideggyógyász az idegrendszer szakembere. A páciens ezzel szemben egységes egésznek éli meg a szervezetét. E látásmód mellett szól, hogy minden szorosan összefügg mindennel, a működési egységeket nem lehet szigorúan elhatárolni egymástól. A test majdnem mindegyik részében vannak idegek és erek. Az egyes szervek pedig, mint pl. a máj vagy a vese, az egész szervezet ellátásáért felelősek.

Ez utóbbi szemlélet azért is közelebb áll a laikusokéhoz, mert a panaszaikat mint általános állapotuk zavarát élik meg. Cyakran csak homályosan érzékeli a beteg, hogy melyik testtájból indul ki a baj. Bár mind a funkcionális körök, mind a régiók szerinti felosztásnak megvannak a maga előnyei, a betegségek értékelése céljából a regionális szemlélet bizonyult jobbnak. Ha a kórképet a megjelenési területről kiindulva értelmezzük, akkor az alappal, azaz a színpaddal kezdjük a munkát, amelyen a szellemi-lelki dráma testet öltött. A tüdőgyulladásnál a tüdő az a sík, amelyen a konfliktus lejátszódik. A tüdőtágulás ugyanezt a kommunikációs síkot érinti, de a tüdőhólyagocskák túlzott felfújásával és az úgynevezett hordómellkas kialakulásával egy másik darab játszódik le ugyanazon a színpadon. Így a test egy adott területe egymástól teljesen különböző problémák közös alapja lehet.

Hogy ezt érthetővé tegyük, fentről lefelé haladunk, és az egyes problémák tárgyalása előtt először az érintett területtel foglalkozunk. Ezután mutatjuk be fontosságuk és gyakoriságuk szerint az itt megjelenő betegségek közül azokat, amelyekkel az eddig megjelent kötetekben még nem foglalkoztunk.

A különböző kultúrák különbözőképpen értették meg és ne71


vezték el a test központjait és ezek egymáshoz való viszonyát. Amit a kínaiak meridiánokként írtak le, azt az indiaiak nádiknak nevezték. Sok ősi nép rendelkezett rendkívüli tudással a test energetikai összekötő útjaival kapcsolatban. Többféle hagyomány is megemlíti az indiai kultúrkörben csakraként ismert energiaközpontokat. Ezek a testnek azon pontjai, ahol az energia koncentrálódik. Keleten hét ilyen főcsakra létezéséből indulnak ki. A két felső a fejben van, a két legalsó a medence magasságában, a harmadik a medencéből a hasba való átmenet területén, az ötödik a nyak átmeneti részén, a középső, negyedik pedig a szívcsakra. Így energetikai szempontból a szervezetnek három súlypontja van: a fej, mint a medence ellenpólusa és a kettő között középen elhelyezkedő melltájék a szívvel. Míg ezt a három energiaközpontot gyakorlatilag a világon mindenhol ismerik, a súlypontokat egészen különbözőképpen helyezik el. Az északi germán népek fejlődésük során a fejet tanulták meg hangsúlyozni, míg a mediterrán népek inkább a szívük szerint élnek, a megsemmisüléstől fenyegetett indiai kultúrák pedig inkább a hasukban észlelt érzésekre hagyatkoztak. Más kultúrák sikeréhez viszonyítva ezzel meglehetősen lemaradtak. Sem a Spanyolországból és Portugáliából származó forróvérű mediterrán népeknek, sem az északi kultúrák agresszív, józan eszének nem tudtak ellenállni.

Míg az általunk ismert történelem kezdetén az emberek a zsigeri érzéseiktől és ösztöneiktől vezetve szoros kapcsolatban éltek az anyafölddel, a spanyol-portugál világuralommal a szívközpont került a centrumba, és végül ezt váltotta fel a fej intellektuális hatalma. A fej a történelem folyamán megtanult a két másik centrum felett uralkodni. A fejhangsúlyos kultúrák alattvalójukká tették a földet. Ami a világban megesett, ugyanaz történt párhuzamosan a testben és a lélekben is. A fej maga alá rendelte a szívet és a hasat, és megkezdődött az ész kegyetlen uralma. Az értelem a szemmel, a füllel, az orral és az ízlelőbimbókkal egy csaknem abszolút információmonopóliummal (27) rendelkezik, és ehhez jön még az agy, az a központ, amely jelentésük szerint kezeli az információk áradatát. Mióta a Homo erectus magasan hordja a fejét, nemcsak az elülső lábai szabadultak fel ahhoz, hogy érvényt szerezhessen az érdekeinek, az agyát is nagyaggyá tudta kifejleszteni. A nagyagy következésképp a test döntő nagyhatalmává vált, amely minden más szervet uralni igyekszik. "A lábnak oda

kell mennie, ahová a fej akarja" - tartja a német közmondás. Mint a hatalomkoncentráció helye, a feje lett a fővezér, a fő ; dolog az életben. Mint egy centralizált ország fővárosa uralja a test vidékeit. Az olyan szavak, mint a főnök és az államfő vagy a kapitány (a latin caput = fő), aki a hajót igazgatja, jól bizonyítják ezt a tényt. A rómaiak a Capitoliumból irányították a világbirodalmukat. Az amerikaiak pedig a "capital"-nak nevezett Washingtonból kormányozzák a világ nagy részét.

A szorgalomra és az értelemre építve az ipari kultúrák emberei megakadályozták az érzékszervek és az érzékiség közötti kapcsolat kialakulását. Az eredetileg domináló, többek között az ételek aromájának felvételére alkalmas szaglást kitiltották az első helyről. Mivel különösen közel áll hozzá az érzéki élvezet, ezért az is veszített a jelentőségéből. A hallásnak is hátrébb kellett lépnie, maga elé engedve a szemet. Azzal, hogy a hátsó lábunkra álltunk és felegyenesedtünk, a szem került a legmagasabbra az összes érzékszerv közül. A többi érzékszerv a felegyenesedés következtében eltávolodott az információ forrásától, és ezzel hátrányosabb helyzetbe került, mint amilyenben azelőtt volt. A szem ezzel szemben széles körű információáradathoz jutott. Az alattvalóvá tett Föld mai állapota éppolyan megrázó, mint a többnyire alattvalóvá tett testé, és arra utal, hogy a fej egyoldalú uralma könnyen zsákutcává válhat. A fő magasan fejlett intelligenciája ellenére sokkal gyorsabban szaporodnak a problémák, mint a megoldások.

Az érzéki emberek nyitottabbak a fej egyeduralmát fenyegető szív rezdülései iránt. Amikor szerelmes az ember, a hűvös fejnek reménytelenül kell végignéznie, ahogy a forró szív átveszi a hatalmat. Nem tartja fairnek az ilyesmit, és azonnal elkezdi rákenni a felelősséget valaki másra, azt állítván, hogy az a másik elcsavarta a tulajdonosa fejét, az illető elvesztette a józan eszét. Egy normálisan működő fejnél ilyesmi nem fordulhatott volna elő. Mielőtt a szerelmesek teljesen elvesztenék az eszüket, illetve az eszük az elsőbbségét, az intellektus a legsajátosabb feltételezésekkel áll elő, hogy véget vessen ennek az isteni, ám a számára rendkívül fenyegető állapotnak. Cyakorlatilag mindig az ő észérvei azok, amelyek megzavarják és esetleg megsemmisítik a szerelmet, és véget vetnek a szív birodalmába tett kirándulásnak. Míg a szív frontján az értelemnek néha vereségeket kell elszenvednie, a has intuíció73


ját biztosan tartja az uralma alatt. Már csak a népi bölcsesség számára ismert tény az, hogy az ember a szívével is láthat és a zsigerei érzéseivel is élhet. Az olyan német közmondásokban, mint "A szerelem és az értelem csak ritkán járnak kézen fogva", vagy "Amikor a szív lángol, a fejnek kell vizet hoznia", jól kifejeződik a fej, a szív és az érzelmek közötti versengés. "

A szív tüzének füstjétől tele lesz az ember feje", tartja a népi "orvoslás", és a füstölgő fej természetesen fáj.

A kérdés, hogy a fej birtokolja-e a hozzá tartozó embert, vagy az ember birtokolja-e inkább a fejét, az intellektueleknél sokszor aligha dönthető el. Mindenesetre számunkra, modern emberek számára a testnek a fej a legfelső és a legfontosabb régiója. Ezzel törődünk a legjobban és miatta aggódunk a leginkább. A legtöbb ember több időt fordít a feje ápolására, mint az egész testére. Munkaidőnkben és szabadidőnkben is főleg a fejünket vesszük igénybe, és az agy irányítóközpontjára hagyatkozunk.

Felemelt helyzete a felegyenesedett gerincoszlop koronájává tette a fejet. Ez a helyzet is mutatja, hogy valóban megilleti a főnöki szerep. Kerek, az ideális gömbformát közelítő formája ugyancsak különleges helyzetére utal. )oggal tehetnénk fel azt a kérdést, hogy vajon tudja-e a mi kultúránk tipikus fejembere, hogy a többi központ is életfontosságú, és a fejnek tulajdonképpen csak az "első az egyenlők között" szerep jár? Elég lenne odafigyelnünk a nyelvünkre, és máris meghallanánk, hogy a fej csak állítani képes, de megragadni nem. Ahhoz ugyanis kezekre lenne szüksége. Az állításai is a levegőben lógnak, egészen addig, amíg nincsenek megalapozva. Az anatómia szerint megilleti ugyan a fejet az első hely, de az alapot szolgáltató test nélkül önmagában semmit sem érne. A német népnyelv ezt tudja is: "A szív kiszárad, ha a fej egyedül uralkodik." Ezért kevéssé meglepő, hogy a szív- és a keringési megbetegedések* állnak a halálozási statisztikák első helyén. Közülük is főleg a szívinfarktus viszi el a pálmát. Infarktus esetén a szív nem kap kellő mennyiségű vért és ezzel elegendő táplálékot, tehát gyakorlatilag éhen hal.

Annak ellenére, hogy a szívről oly sok szó esik, a fejközpontunkkal törődünk a legtöbbet. Azt mondhatjuk, hogy az az ember legmagasabb rendű célja, hogy a társadalmi hatalmi harcban fent tartsa a fejét. )aj nekünk, ha hagyjuk, hogy valaki a fejünkön táncoljon. "Fel a fejjel!", vidítjuk fel magunkat, ha

nem mennek jól a dolgok, vagy "Csak ne hagyjuk magunkat a víz alá nyomni!" Cyakran figyelmeztetjük egymást, hogy "ne lógasd a fejed" és így tovább. Abbéli meggyőződésünkben, hogy mi vagyunk a teremtés koronái, leginkább a koronánkra szeretünk ügyelni. Azt pedig, hogy ez a túlzott figyelem egyáltalán nem válik a hasznára, a fejfájás gyakorisága és elterjedt volta jelzi.

Fejhangsúlyos világunkban egyes dolgok a fejünkre nőnek és fejfájást okoznak. Úgy fáj a fejünk, hogy csaknem szétreped. Amit a fejünkbe veszünk, azt igyekszünk végre is hajtani, s nem ritka, hogy a végén "nagyfejűvé"válunk.

Alig van olyan ember a mi társadalmunkban, aki ne ismerné azt az érzést, hogy fő a feje. Az úgynevezett primitív kultúrákban pedig alig találnánk olyan embert, aki el tudná képzelni, hogy mit értünk ezen. Bár nem estünk a fejünk lágyára, gyakran mégsem tudjuk, hogy hol áll a fejünk. Azok az emberek, akik nem törik folyamatosan a fejüket, akik nem hajlamosak arra, hogy fejjel menjenek a falnak, akiknek nem kell folyton abból kiindulniuk, hogy csak akkor fejlődik helyesen a világ, ha minden az ő fejük után megy, egyáltalán nem tudják, hogy mi az a fejfájás. Az a tudat védi őket, hogy a teremtés úgyis Isten tervei szerint fejlődik, s az embernek mindössze az a dolga, hogy felismerje és végrehajtsa Isten tervét az ő életében. Az, hogy kineveztük magunkat a teremtés urainak, nyomásként nehezedik ránk, és ez nemritkán kiül az arcunkra is, miközben a betegségek többsége, amelyek a kiegyensúlyozatlan helyzet következményei, általában az elnyomott testet támadják meg.

Valószínűleg nemcsak a fejfájásainkat köszönhetjük annak, hogy túlzottan nagy hangsúlyt fektettünk a fejünkre, hanem a pszichoszomatikus panaszok zömét is. Ezek ugyanis az egyelőre még természetközelben élő és az intellektualitásról mit sem tudó, úgynevezett archaikus kultúrákban messzemenőkig ismeretlenek.

Ennek a helyzetnek nem az lenne az értelmes megoldása, hogy a fenti felismeréstől vezetve mostantól fogva lebecsüljük a fejünket, s általában az intellektust. Az jelentené a helyes orvoslást, ha odafigyelnénk arra, milyen figyelmeztető jeleket küld a fejünk, hogy tudtunkra adja, túlterheltük. Testünk többi vidékét pedig hozzásegítenénk ahhoz, hogy megkapják a nekik kijáró jelentőségüket.


Mielőtt megkezdenénk ezt a feladatot és végigdolgoznánk magunkat a fej-láb sémán egészen a gyökereinkig, a rák témájával kell foglalkoznunk. Erre értelemszerűen a fej-láb tagoláson kívül kerül sor, mivel a rák gyakorlatilag minden szervet és szövetet megtámadhat. Ebben az esetben is tanácsos tehát először az érintett területet tanulmányozni, és azután foglalkozni a rákot általában tárgyaló fejezettel (28).

II. A rák

1. Korunk képe a rákról

Minden rák diagnózisa mögött egyetlen nagy minta húzódik meg, amely számos különböző megbetegedésben juthat kifejeződésre. Ezeknek a betegségeknek mindegyike, függetlenül attól, hogy melyik szervből indult ki eredetileg, teljes létében fenyegeti az embert. A rák történései sokkal összetettebbek annál, mint hogy csak a megtámadott szervre lehessen vonatkoztatni. Az a tendenciája, hogy az egész testben elterjed, mutatja, hogy az egész embert támadja. A rák, korunk réme, nemcsak közvetlenül a beteg embert, hanem az egész társadalmat is érinti, amely egyetlen más betegséghez sem fogható tabuvá teszi. A betegeknek több mint a fele meghal, és az orvosi sikerek ellenére a rákos halálozási ráta szinte az egész világon tovább emelkedik.

A hunzákon kívül nem ismerünk olyan kultúrát, amelyet teljesen megkímélt volna a rák. Egyedül ez a kis himalájai hegyi nép az, amely számára teljesen idegen volt a rák egészen addig, míg nem csatlakozott ennek az évszázadnak a közepén a modern civilizációhoz. Manapság már mindenhol ott vannak ennek a betegségnek a nyomai, és a modern vizsgálati eszközök segítségével a múltban is nyomon követhetjük őket. Még az 500 éves inka múmiákban is találtak daganatokat. Dacára annak, hogy a rák általánosan elterjedt, a modern ipari nemzetek ismertetőjelévé vált. Sehol máshol nem nyer olyan gyorsan teret magának, mint ezeken a helyeken. Az az  érv, hogy csak azért fordul elő gyakrabban az ipari országokban, mert ott az emberek életkora megnőtt, az egyes kultúrákra vonatkoztatva helyénvaló lehet ugyan, ám elviekben nem állja meg a helyét, és különböző pontokon megcáfolható. Az egyik pont az, hogy vannak olyan rákfajták, amelyekben főleg a gyerekek és a fiatalok betegszenek meg. A másik az, hogy a hagyományos orvoslás maga is bizonyítja, egyes rákfajták,


mint pl. a tüdőrák, egészen egyértelmű összefüggést mutatnak a mi civilizációnk szokásaival és mérgeivel. Voltak azonban olyan régi kultúrák, amelyek lehetővé tették, hogy az ember a rák veszélye nélkül éljen hosszú életet. A taoizmuson nevelkedett kínai kultúrákban a rák rendkívül ritka betegségnek számított, annak ellenére, hogy az emberek átlagosan magasabb kort értek meg, mint a mai kínaiak. A százéves életkor normálisnak számított. Az észak-amerikai indián őslakosoktól tudjuk, hogy mielőtt leigázták volna őket, tovább éltek, mint az utána következő "civilizált" időkben. Annak idején alig ismerték a rákot, utána azonban ebben a tekintetben is meg kellett fizetniük a hadisarcot a modern időknek.

Hogy a rák mennyire kiemelkedik korunkban az egészségünket érő fenyegetések közül, azt az a tény is bizonyítja, hogy minden betegségnél nagyobb borzalommal tölt el bennünket. A sokkal több életet kioltó szívinfarktus, amely az ember által ismert legszörnyűbb fájdalmakkal jár együtt, nem vált ki ehhez fogható iszonyatot. A rák valószínűleg egy olyan témával szembesít bennünket, amely még mélyebben fekszik az árnyékunkban, mint a fájdalom vagy maga a halál. Nincs még egy betegség, amely olyan világosan mutatná a test, a lélek, a szellem és a társadalom közötti összefüggéseket, mint ez. Akár a sejtek szintjéről, akár a személyiség szerkezetéből, akár a társadalmi helyzetből indulunk is ki, mindenhol analóg mintákba ütközünk. Ezt a mintát túl jóI ismerjük, sokkol bennünket, és mivel velünk született, nem tudunk tőle megszabadulni.

2. A rák a sejtek szintjén

Az orvostudomány a sejtcsoportok alapján tudja a legnagyobb biztonsággal diagnosztizálni a rákot. A ráksejtek rendezetlen, kaotikus növekedésük alapján különböztethetők meg az egészségesektől. Az egyes ráksejtek a túl nagy sejtmagjukkal tűnnek ki az egészségesek közül. Mint a sejt nevű cég feje, a mag tartalmazza az egész rendszer bonyolult működésével kapcsolatos összes információt. Irányítja az anyagcserét, a fejlődést és az osztódást. A túldimenzionált magban kifejeződésre jutó nehézfejűségnek a sejtek abnormális osztódási aktivitása az oka. A rákos sejt nem azért osztódik, hogy betöltse a

többi sejttel való szövetségében a neki jutó feÍadatát. Önmaga megsokszorozódása a célja. Míg normál anyagcsere-irányítás mellett a sejtmag inkább kisméretű, a rákos történések kaotikus sejtosztódásánál a sejtmag a szó valódi értelmében kinő saját magából, és további mintát szolgáltat az utódoknak önmaguk felépítésére. Még a sejten belüli regenerációs folyamatok is háttérbe szorulnak az újabb és újabb sejtgenerációk folyamatos termeléséhez képest.

Ez a viselkedés a fiatal sejtre, illetve az embrionális szakaszra emlékeztet. Ez az a fázis, amelyben a szaporodás és a növekedés mindenek előtt való. A morula sejtjeinek (a megtermékenyített petesejt szedercsíra állapota), annak a sejttömegnek, amelyben a korai emberi élet koncentrálódik, még nem kell semmilyen specializált feladatot betöltenie. Egyetlen dologgal kell csak törődnie: a sejtek szaporodásával. A fürge osztódásokkal és a megfelelő növekedéssel tesz eleget a feladatának. Ez a gyors szaporodás és növekedés mindenesetre szabályozottabban folyik, mint a kíméletlen ráksejteké. A túlméretezett sejtmag és a felfokozott osztódás mellett a sejtek differenciálódásának hiánya is az éretlen korai formákra emlékeztet. Szaporodási őrületükben sok más dolgot elhanyagolnak, és gyakran elveszítik a képességüket arra, hogy olyan bonyolult anyagcsere-folyamatokat folytassanak, mint amilyen pl. az oxidáció. Egyrészt az erjedés primitív előfokára esnek vissza, másrészt visszanyerik azt a képességüket, hogy anyagokat építsenek fel. Ez utóbbi képesség egyébként csak az embrionális és a magzati sejteknek a sajátja. A korábbi fejlődési fázisokból való gének újraébredését és reaktiválódását nevezi az orvostudomány anapláziának (sejtosztódás, amelynek során az osztódó sejtből egy kevésbé fejlett sejtforma keletkezik). Ami kívülről teljes káosznak tűnik, az a rák szempontjából értelmes dolog. Visszanyeri az ősrégi képességeit, és cserébe lemond a specializációról. Még ennek a lemondásnak is megvan a számára az előnye. Az oxidáció például sokkal , hatékonyabb ugyan, mint az erjedés, de az utóbbinak megvan

az az előnye, hogy messzemenőkig független a "szállítók"-tól. Míg a normális sejtek a légzésre, azaz arra vannak rászorulva, hogy a friss vérrel elegendő mennyiségű oxigén érkezzen hozzájuk, az erjedésre szorítkozó sejt szinte teljesen önellátó.

A ráksejt következésképp kevésbé van ráutalva a szomszédos sejtekkel való kommunikációra, ami az ő rossz szom79


szédi viszonyaiban ismét csak előnynek számít. Míg a normális sejtek egy úgynevezett kontakt gátlás alá kerülnek, azaz amint más sejtekbe ütköznek, leállítják a növekedésüket, a rákos sejt ennek éppen az ellenkezője szerint viselkedik. Anélkül, hogy tiszteletben tartaná a határokat, kíméletlenül nyomul előre az idegen területek belseje felé. Érthető módon ezzel ellenséggé válnak a szomszédai is. Nemrégen ismerték fel, hogy a rákos sejtek attól sem riadnak vissza, hogy más sejteket szabályszerűen a rabszolgájukká tegyenek. Mivel maguk túl primitívek ahhoz, hogy differenciált anyagcsere-folyamatokat folytassanak, a normális sejtekkel szolgáltatják ki magukat, és elveszik tőlük a munkájuk gyümölcsét. Még a pontosan a saját képükre formált utódaikra sincsenek tekintettel, és csak a gyors fejlődés adta saját egoisztikus előnyükre gondolnak. Rohanó fejlődésükben nemritkán a saját szüleiket is otthagyják elvágva az utánpótlástól. A nagyobb tumorcsomók közepében sokszor elhalt sejte,k vannak. Ezt nevezik nekrózisnak (szövetelhalás). A nekrózis szimbolikusan rnutatja, hogy ennek az új növekedésnek a halál a központi üzenete.

A rákos sejt egy korábbi életmintára fejlődik vissza, s ez az élősködő viselkedésében is megnyilvánul. Minden táplálékot és energiát elvesz, amit csak megkaphat, anélkül hogy valamit is viszonozna vagy részt venne az organizmusban ráes szociális feladatok ellátásában. Ezzel egy olyan viselkedésformát visz túlzásba, ami az embrionális sejthez még illik. Ami azonban a kisgyereknek magától értetődően szabad, az a felnőtteknél már problémává válik.

Abban, hogy a rákos sejt minden határt figyelmen kívül hagy, a visszafejlődés egy további módja rajzolódik ki. Ahogy a gyerekek fokozatosan megtanulják tisztelni a határokat, a sejtek is megtanulják az érés és a differenciálódás folyamán, hogy figyelembe vegyék az adott struktúrákat és a számukra előirányzott keretek között maradjanak. A rákos sejtek ezzel szemben kilépnek a keretekből, és mindent maguk mögött hagynak, amit a fejlődés során megtanultak. Sem az élettontosságú határok, sem a kifejezett testi struktúrák nem tudják őket féken tartani. Teljesen elveszítik a kapcsolatukat az eredetileg nekik szánt mintával. Egy normális bélnyálkahártyasejt időnként osztódik egyet, a fölérendelt nagyobb szervezet, azaz a bél igényei szerint, de nem tör ki a számára megalkotott keretek közül, és nem türemkedik ki a bélből. A rákosan

elfajzó bélsejt ezzel szemben elüt a fajtájától, felad mindent, ami bélspecifikus, és megindul a maga egoisztikus útján. A bél előre megadott mintája túl szűknek bizonyul a számára, és így forradalmi, ám destruktív módon kiugrik a keretei közül.

A korábban említett morfogenetikus mezők további vizsgálatai segítenek majd, hogy a rák problematikáját is mélyebben megértsük. Éppolyan értelmes megközelítésnek látszik a formaadó mezők szemszögéből vizsgálni a problémát, mint abban látni az okát, hogy a genetika síkján mutációk történnek. A probléma ekkor az előre megadott keretek elvesztéseként fogalmazható meg. Ezzel tovább megyünk az egyes sejtek szintjéről a szövet vagy a szerv szintjére. A rák eszerint annak a szervnek vagy szövetnek a problémája, amely nincs már többé abban a helyzetben, hogy minden egyes sejtje esetében érvényesíteni tudja a maga mintáját. Ez az elmélet kiegészíthetné a genetikai magyarázatot. Mindkét magyarázat szerint az előre megadott normákból való kitörés esetével állunk szemben. A rák valóban éppúgy környezeti probléma, mint amennyire az egyes sejtek problémája (29).

Az itt vázolt regressziós folyamatokat a betegség neve is kifejezi. A rák ugyanis az az állat, amely mindenekelőtt arról ismert, hogy hátrafelé megy. Az a kifejezés, hogy valaki "csúszik-mászik", azokra a fáradságos erőfeszítésekre vonatkozik, amelyek a fáradság ellenére nem sokkal viszik előbbre az embert. Az előre való mozgás olyan formáit írják le, amelyek hasonlítanak a pácienseknek a betegség kitörése előtti mozgásformáihoz. A "rák" név eredetét nem tudjuk egyértelműen tisztázni. Talán a mellrák egyik formája után kapta a nevét. Arra a formára gondolnak, amelynek olló formájú sejtjei szinte ~ berágják magukat a szövetekbe (30). Mindenesetre az, aki elnevezte, rátalált ennek a betegségnek a lényegére.

3. A rák keletkezése

A kutatók messzemenőkig egyetértenek abban, hogy a rák keIetkezésének folyamatában a sejtek szintjén a mutációk játszszák a főszerepet (31). Maga a mutáció szó a latinból származik, és változást jelent. Ha egy sejtet elég hosszan ingerelnek, akkor késszé válik arra, hogy drasztikusan megváltozzék, kilépve ezzel az öröklött tulajdonságok síkjából. Sokféle inger


jöhet számításba az ilyen változások előtt, kezdve a mechanikustól a kémiain át a fizikai ingerekig. Ilyen ingerek például a tartós nyomás, a cigarettából származó kátrány vagy a behatoló sugarak.

A szövetek sejtjei sokáig sikerrel védhetik magukat a tartós inger ellen. Ám eljön az idő, amikor az egyik sejt túlingerelten reagál és elfajzik. A szó legvalódibb értelmében elfajzik, és elkezdi a saját útját járni. A saját viszonyaihoz képest valami teljesen újat kezd, növekedésbe és önmegvalósításba fog. A ráknak a neoplazma az egyik orvosi neve. A név "új növekedést" jelent. Ami a test számára életveszély, az a hosszú időn át kínzott sejteknek egyfajta felszabadulás. Most minden attól függ, hogy elegendő stabilitással és védekezőerővel rendelkezik-e a test ahhoz, hogy leverje a sejtek lázadását. A rákkutatók ma abból indulnak ki, hogy a sejtek viszonylag gyakran elfajzanak, ám egy jó védelmi berendezés ártalmatlanná tudja tenni őket. Visszamenőleg vizsgálva a beteg életét, gyakran kiderül, hogy abban az időben omlott össze a védekezőrendszere, amikorra a rák kitörése észlelhető. Mindenesetre azt, hogy pontosan hol volt ez a pont, már nem könnyű megállapítani. Bár a tumor fejlődésének sebessége a fajtájától is függ, de az azonos típusba tartozó tumoroknál is a beteg általános helyzetének függvényében változik. Amikor a tumort felfedezik, már gyakran évek óta megvan, már kb. egy gramm súlyú, és több millió sejtből áll. Ezt szem előtt tartva sohase tudhatja biztosan az ember, hogy nincse-e neki is rákja. Valószínűleg mindannyian állandóan rákot kapunk, de az immunrendszerünk ura marad a helyzetnek. Ez a titokzatos sejtburjánzás az egyik oka lehet annak, hogy miért okoz a rák ilyen példátlan rémületet.

4. A ráktörténések értelmezésének síkjai

A ráksejt viselkedésének alapsémája egy növekedésbeli problematika. Miután a sejt túlzottan sokáig volt tekintettel másokra, most az ellentétébe csap át a viselkedése. A rendkívüli mértékű kaotikus növekedés a meggondolt, másokra tekintettel lévő viselkedésnek nyomát sem mutatja, és sem az idegen területeket, sem a saját életének az alapját nem kíméli. Következetesen figyelmen kívül hagyja az egészséges növekedés és

fejlődés törvényeit. A rákos sejt nem követi a sejtek normális együttélésének szabályait, és gátlástalanul megszegi az életfontosságú tabukat. Ahelyett, hogy elfoglalná a számára elrendelt helyet és végrehajtaná a kötelességét, veszélyes módon kitör a hámból. Vad egocentrikus osztódási aktivitásában minden irányban terjed. Kíméletlen agresszióját mind a szomszédság, mind a legtávolabb fekvő testtájak érzik. Mindennek a ráksejt "feje" szerint kell történnie, minden utóda pontosan az ő képére formálódik. A szaporodását tekintve teljesen önellátó, és úgyszólván szűznemzéssel, idegen segítség nélkül nemzi a gyerekeit. Ezzel a szaporodási móddal megy a szó legvalódibb értelmében fejjel a falnak. Agressziójának a szövetek közötti legfontosabb határfalaknak számító bazális membránok sem tudnak ellenszegülni.

A rákos sejt azt is leplezetlenül mutatja, hogy milyen komoly kommunikációs problémája van, mivel a jószomszédi viszonyt agresszívan elnyomó könyökpolitikára redukálja. szűzi éretlenségből született erejével védelmezi az erősebbek jogát, és gyenge szomszédját a falhoz nyomja, megsemmisíti vagy rabszolgájává teszi. Függetlenségéért inkább feláldozza azt is, hogy hozzájuthasson a kifejlett struktúrák mintájához. Egoizmusa, a mindenhatóságra és a halhatatlanságra tartott igényei kedvéért feladta a kommunikációt azzal a fejlődési mezővel, amelyre eredetileg kijelölték. A kommunikációs probléma a zavart sejtlégzésben fejeződik ki szimbolil<usan, mivel a légzés a csere és a kontaktus szolgálatában álló funkció.

5. A betegség kialakulásának fázisai

Talán úgy tűnik, hogy az eddig bemutatott kép a rákbetegeknek csak egy kis részére illik rá. Ezek az emberek ugyanis általában véve a fentiekkel ellentétes viselkedésmintáikkal tűnnek fel. Ennek egyrészt az az oka, hogy a rák az elfojtott mintákat kompenzálja, másrészt pedig az ilyen személyiségprofilok mindig a betegség kitörése előtti állapotot írják le. Ebben a fázisban azonban a test is egészen más képet mutat. Ez annak a tartós ingerlésnek a stádiuma, amelyet a szövetek és a sejtek egyelőre még reakciómentesen tolerálnak. Megpróbálják védeni és összehúzni magukat és nyugodtan eltűrni,


átvészelni, illetve kivárni a kellemetlen időszak végét. Ha egy sejt közben megpróbálna fellázadni a tartós inger ellen, s elindulna a saját útját járni, elfajzani, akkor az immunrendszer azonnal elfojtja ezt a kísérletet.

Ezzel a betegség első fázisának megfelelő mintával jellemezhető a tipikus rákos személyiség. Azokról az emberekről van szó, akik megpróbálnak extrém módon alkalmazkodni és a lehető legkisebb feltűnést keltve élni. Engedelmeskednek a normáknak, és nincsenek saját kívánságaik, mert azzal, úgymond, terhet jelentenének másoknak. Mivel semmilyen ingernek sem szeretnék kitenni magukat, messzemenőkig figyelmen kívül hagyják a személyes fejlődés és a Ielki fejlődés követelményeit is. Életük kettős értelemben véve is ingermentes: egyrészt amikor csak lehetséges, elkerülik, hogy új tapasztalatokat szerezzenek. Ezek némi mozgást hoznának az életükbe, mivel amúgy alig mernek elmenni a saját határaikig. Azt a kevés ingert pedig, amelynek sikerül áttörni a védelmi páncéljukat, megpróbálják figyelmen kívül hagyni. A határok megtapasztalásához vezető lehetőségek elnyomása tükrözi a testben folyó észrevétlen és mindent biztos kontroll alatt tartó védekezési tevékenységet. Hogy mindenáron és örökre konzerválják a megszokott helyzetet, már csírájukban elfojtják a határokat átlépő tapasztalatokat vagy akár a hámból való ártatlan kirúgási kísérleteket.

A következő eszkalációs fok mutatja, hogy milyen magas lehet az az ár, amit mindezért fizetni kell. A fejlődésre szólító impulzusok éveken át felduzzadt áradata ugyanis áttöri az elnyomás gátját, és kontrollálatlanul kiéli magát. A gátszakadást követően nincs visszaút és megállás. A test messze elmegy abba a másik szélsőségbe, amelyet eddig olyan áldozatosan el nyomva tartott.

Az elnyomás jelensége a lelki élet és a testi betegségek történetében is egyaránt megmutatkozik. Nem ritka az az eset, hogy úgynevezett üres anamnéziseket (kórelőzményeket) kapunk, ami annyit jelent, hogy a rák kitörése előtti években, sőt évtizedekben a betegnél a legcsekélyebb tünetek sem jelentkeztek. Ami azonban az első pillanatra makulátlan egészségnek tűnik, a második pillantásra kiderül, hogy nem más, mint szigorú elnyomás. Nemcsak a normáktól való lelki eltéréseket, hanem a testieket is teljes mértékben elnyomva tartotta az illető. A pszichoonkológus Wolf Büntig ebben az összefüg84

gésben használja a "normopátia" kifejezést, ami azt jelenti, hogy a normákhoz való feltétlen és merev ragaszkodás betegséggé válik. Ami a környezet szemében kellemes és előkelő visszafogottságnak tűnik, a valóságban nem más, mint az életimpulzusok elnyomása és végül is a meg nem élt élet. Ugyanúgy, ahogy a legerősebb tartós ingerlést kiálló sejt minden erejét összeszedve próbálja továbbra is ellátni a bél- vagy tüdősejtként kapott feladatát, a páciensek is megpróbálják leányi, fiúi, anyai, apai, alárendelti stb. funkcióikat mindenki megelégedésére teljesíteni, függetlenül attól, hogy nekik milyen saját igényeik és szükségleteik lennének. Éppúgy le kell mondaniuk a saját fejlődésükről, mint a mártírsorba kényszerített sejtnek.

Az ilyen "meg nem élt" élet alaphangulata az elnyomottakéhoz hasonló. A betegben éppúgy nem tudatosul ez a lappangó depresszív állapot, mint a testi kitörési kísérletek elfojtása. A környezet nem vesz észre semmit. Ennek az az oka, hogy nem képesek bármit is megosztani mindezzel kapcsolatban a környezetükkel, arra pedig még kevésbé, hogy az életüket valóban megosszák másokkal. Csak akkor tör elő belőlük és szabadul ki a fogságából vehemensen a megosztásra való vágy, amikor a gát már átszakadt, és az elnyomott élet utat tört magának.

A betegség kitörésének fázisában az érintettek már valóban "páciensek", azaz meglepő mértékű türelemmel szenvednek. A környezetüktől messzemenőkig függve, állandóan barátsá, gosak és tele vannak tapintattal. Ennélfogva jól kiszámíthatóak

és megbízhatóak, a változásra serkentő impulzusaikat még a csírájukban elfojtják. Mivel arra törekszenek, hogy ne tűnjenek fel és senkinek se legyenek a terhére, könnyen szereznek barátokat. A mély barátságok kialakulását azonban gátolja, hogy ők maguk is alig ismerik a saját egyéniségüket, és ezért nem is tudják igazán megmutatni magukat. Mivel nem képviselik a saját érdekeiket, a többieknek kezdetben egyszerűnek tűnik melléjük állni. Aztán ahogy a betegség előrehaladtával mélyebb jellemvonások kerülnek az előtérbe, mivel elkezdenek harcolni a saját életükért, mind a páciensek, mind a környezetük számára nehéz feladatot jelent ezeket a nem is sejtett tulajdonságaikat elfogadni. A normopátiás pácienseket gyakran olyan emberek veszik körül, akik le vannak kötelezve nekik. Mivel világéletükben azon fáradoztak, hogy a saját fej85


lődésüket háttérbe szorítva mindenkinek a kedvében járjanak, bizonyára ott vannak mellettük a megfelelő rezonanciával _ rendelkező emberek.

A beteg társas viselkedése a "hallgató többség" szempontjából példaszerűnek mondható. )oggal számíthatják magukat a társadalom pillérei közé. A példakép maszkja mögött azonban ott lapulnak azok az ellentétes tulajdonságok; amelyek a rák második vagy kitörési stádiumában válnak nyilvánvalóvá. Ami a tudatban sohasem kapott helyet, most a testben találja meg a maga színpadát. Olyan színpad ez, amelyen főleg drátnákat, jobban mondva "árnyjátékokat" játszanak.

Az éveken át kivédett változásra serkentő impulzusok most a testszerte megnyilvánuló mutációkban érvényesülnek. Hogy mit szabad és mit nem, azt a rákos sejt elfelejti, most már csak a saját útja számít. A tökéletes társadalmi beilleszkedés önző élősködéssé, a hagyományok és a mások jogainak letiprásává válik. Azelőtt az illető sohasem engedte meg magának, hogy saját véleménye legyen, most pedig előjön az árnyékból az a rég elfojtott igénye, hogy az egész (testi) világot a saját képére formálja. A szervezet megtelik leányvállalatokkal, a daganat halálhozó lányaival. A lelkileg hosszú ideig visszafogott vetőmag most testileg rekordidő alatt szárba szökken, és megmutatja, milyen erős az az eddig ki nem élt kívánság, hogy az illető megvalósítsa önmagát és másokra való tekintet nélkül érvényt szerezzen a saját érdekeinek.

A betegség kitörésével az ego-igény betegenként változó nagyságú része az illető viselkedésében is megnyilvánulhat. Ha a felszínre nyomulnak az ilyen árnyékrészek, a környezet először is rettentően elcsodálkozik. Az az ember, akit eddig a világ legbékésebb lényének tartottak, hirtelen azt követeli, hogy minden körülötte és "a betegsége" körül forogjon. Pillanatok alatt sutba dobja eddigi visszafogottságát, közmondásossá vált tapintatát, és egészen új felhangok csendülnek fel. A legalkalmazkodóbbnak ismert emberek hirtelen kitáncolnak a sorból, és kirúgnak a hámból. Még ha a környezet számára kellemetlen is, hogy valakinek így megváltozzék a gondolkodásmódja és a hangulata, az érintettnek mindez nagy lehetőséget kínál. Amennyiben a beteg szellemi-lelki síkon éli ki és szociális szinten is láthatóvá teszi a megváltuzott elveit, nevezetesen azt, hogy mostantól önmegvalósításra és önérvényesítésre törekszik, akkor a testi sík tehermentesül. Sok beteg

azonban olyannyira megreked a szabályozott szerepjátékban, hogy a halál közelségének láttára sem változtat a türelmesen ! szenvedő viselkedésén. A lelki síkok tehermentesítése nélkül pedig az ego-elv csak és kizárólag a testi síkra van utalva. Összehasonlíthatatlanul jobbak az ember esélyei arra, hogy elbánjon a rákkal, ha egész valójával részt vesz az összeütközésben, és nemcsak a testét küldi, saját magát helyettesítendő, a csatába. Hogy valamivel valóban el tudjon bánni, szükségszerű, hogy előtte teljes egészében részt vegyen a dologban.

A visszafogottság első, sokszor évtizedekig is elhúzódó időszaka és a következő fázis, azaz a rák kitörése után a kahexia (kóros lesoványodás) utolsó fázisa egy harmadik mintával szembesíti az embert. A test megadja magát annak a ténynek, hogy a rák felemészti az erejét. A szó valódi értelmében hagyja magát megsemmisíteni, anélkül hogy tovább harcolna ellene. saját maga helyett a testével élteti meg, hogy milyen engedelmesen követi a sors menetét. A végén minden érintett átéli ezt a témát. Átélheti tudatosan, ha sikerül a szellemi síkra visszaemelnie ezt, vagy tudattalanul, magára hagyva az önmagát megadó testét, és közben továbbra is védve magát a kikerülhetetlennel szemben. Ellentmondásnak látszik azt állítani a betegségről, hogy nem védi magát kellőképpen, hanem azt hagyja magával csinálni, amit mások akarnak. Ezen a ponton két sík találkozik, amellyel a következő fejezetben foglalkozunk. A beteg ugyanis egyrészt valóban alig védi magát, másrészt pedig túlzottan. A környezetével szemben, amely őt bizonyos funkciókra kényszeríti, lényegesen kevésbé védi magát, mint kellene. Ezzel szemben annál jobban védekezik az életfeladata, az útja és a sorsa ellen, pedig ezt az ellenállást nyugodtan feladhatná. Végül is a betegsége minden esetben kikényszeríti, hogy sor kerüljön az önmegadás fázisára (32), akár ő győzi le a rákot, akár a rák őt.

6. Regresszió és vallás

Az eddig tárgyaltakkal párhuzamosan a regresszióban a rákbetegség egy másik alapmotívuma is világossá válik. Mivel ez a motívum is az árnyékba süllyedt, kénytelen a test, mint a beteg helyettese, kiélni. A regresszió a kezdetekhez, az eredethez való visszatérést jelenti. Az érintettek elvesztették az ősta87


lajjal való kapcsolatot, a tumor sejtjeinek kell helyettük kiélniük a témát, és ezt meg is teszik a testi szinten a maguk életveszélyes módján. Az embernek nyilvánvalóan szüksége van arra, hogy élő kapcsolata legyen a gyökereivel. Ez a religio.

Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy az ember visszafelé tesz egy lépést, hanem azt is, hogy visszanyúlva újra felveszi a kapcsolatot. Ez a valódi előrelépés feltétele. Ez a látszólagos ellentmondás fejeződik ki a rák képében. Egyrészt a sejtek visszaállnak a fiatalos-primitív formákra, másrészt rohanva haladnak előre a mindenhatóság és a halhatatlanság felé.

Az ilyen ellentmondást csak a valláson keresztül lehet helyesen értelmezni. A religio az eredethez, az egységhez való visszakapcsolódást jelenti. Ez az eredet a kereszténységben a Paradicsom nevet kapta, és ez egyúttal a keresztény fejlődési út célja is. A Biblia szerint az ember elhagyta a Paradicsomot, és valamikor majd oda kell visszatérnie. Ez a tudattalan egységből a tudatos egységbe vezető út. A Paradicsomból való kiűzetés történetét a tékozló fiúnak atyjához való visszatérése egészíti ki. Hogy milyen mélyen gyökerezik az útnak ez az archetipikus mintája az emberekben, jól mutatja az a tény, hogy az indiai vallás is egészen analóg módon írja le az utat: "innen ide". Az Uroboros, a saját farkába harapó kígyó ősrégi szimbóluma adja a legtalálóbb képét ennek a szó szoros értelmében átfogó mintának. A vallások a megvilágosodáshoz, illetve a halhatatlansághoz vezető utat a kiindulóponthoz való előrehaladásként írják le. Az út tehát egy kör alakú mozgás, illetve spirál.

Az ember a "Honnan jövök?" kérdéssel gondol vissza az eredetére, és a "Hová megyek?" kérdéssel tekint előre a jövőbe. Ez az előre-, illetve visszatekintés a rákbetegeknél lesülylyedt a tudatból az árnyékba, és ezért a kérdések testi síkon tevődnek fel. Hogy milyen rövidlátóak lettek a szó szoros jelentésében az érintettek, az is mutatja, hogy túlzott előretekintésük és tapintatuk az egészen konkrétan vett környezetre és a jövőre vonatkozik. Annyira tapintatosak és annyira tekintettel vannak a többi emberre, akkora óvatossággal togadnak minden reggelt, minden újat és távolit, hogy a múlttal és a jövővel kapcsolatos nagy kérdések számára már egyáltalán nem marad bennük tér. A ráknak a talajtalanságba való regrediáló lefolyása és reménytelen előrehaladása éppolyan szörnyű, mint becsületes tükre a helyzetnek.

Mindenképpen értelmes útnak számít, ha az ember megpróbál tudatosan visszatérni a korlátlan lehetőségekkel teli kezdethez, és elkezdi keresni a halhatatlan értékeket. Ezzel szemben a tudattalanba való elfojtás "a betegség mint út"-hoz vezet. Ám ez az út is megoldás lehet, mert amellett, hogy borzalmas, magában hordozza azt a lehetőséget is, hogy gyümölcsöző útnak bizonyul. Olyasmi ez, mint egy utolsó lökés arra, hogy a saját igények felébredjenek.

Ehhez illik az a pszichoterápiás tapasztalat, hogy a rákbetegek a szó mélyebb értelmében "hit nélküliek". Amikor a különböző személyiségprofilok a maguk hangsúlyozott vallásosságával és a sorsnak való megadásukkal ennek ellentmondani látszanak, akkor kiderül, hogy esetükben a templomi vallásosságról van szó, aminek a valódi hithez vajmi kevés köze van. Az a vallásosság azt jelenti, hogy az életet az egy_ házi hivatal igazgatja és látja el szabályzattal. A vallásos eIőírásokba való kapaszkodás inkább a valódi hit ellentéte, és üresen, hidegen hagyja a szíveket. Ami kívülről igen vallásos életnek tűnik, belülről üresen konghat. Hogy a beteg menynyire élettelen a magára vett külső aktivitás középpontjában, azt jól illusztrálja sok tumor anatómiája, közepén az elhalt területekkel. Nem szabad tehát összekeverni ezt a "sorsnak való megadást" a "legyen meg a Te akaratod!" hitbeli magatartásával. A sorsnak való megadás azzal egyenértékű, amikor az ember érzékeli, hogy a másik sokkal erősebb nála, és ezért elfogja a rezignáció. Valójában tehát nem arról van szó, hogy elfogadta a sorsát. Nem azért törődnek bele és lesznek alázatosak, mert legmélyebb bensőjükben bíznak Istenben, hanem ennek ellenkezője hatja át őket: a kétségbeesés és a tehetetlenség.

7. A rák mint valóságunk karikatúrája

A rákbetegekről szóló beszámolók, miszerint "életük virágában, karrierjük és felelősségük csúcspontján az alattomos betegség váratlanul kioltotta az életüket", tökéletesen ellentmondanak a valóságnak. Ha megnézzük az ilyen szövegek mögött rejlő élettörténeteket, akkor kiderül, hogy a betegség egyáltalán nem olyan hirtelen lépett fel, és előre megküldte a maga figyelmeztető jeleit is. Éppen az volt az egyik jele a "normopá89


tiának", hogy a beteg semmilyen testi reakciót vagy tünetet sem mutatott.

Figyelmesen szemlélve rájövünk, hogy a magas pozíció és a nagy felelősség hangsúlyozása azt fedi, hogy az érintett zokszó nélkül tett eleget a kötelezettségeinek. A felelősség ezzel szemben azt a képességet jelenti, hogy az élet szükségleteire tudjon válaszolni az ember (33). Ám épp a potenciális rákbetegek vannak híján ennek a képességnek. Mivel nem tudnak nemet mondani, könnyen hagyják, hogy feladatokat varrjanak a nyakukba. Még szívesen el is vállalják őket, ezzel ugyanis valamilyen külső értelmet adnak az életüknek - a belső értelem híján. Az elért teljesítmények és sikerek így időlegesen leplezik a dolgot - a lepel mögött pedig ott dühöng az értelmetlenség érzése és a depresszió.

A pszichiátria ismeri a larvált depresszió fogalmát. Azt a fajta depressziót értik alatta, amelyik testi tünetei mögé rejtőzik. A ráktörténésnél a külső sikerek mögött nemritkán elrejtett depresszióra bukkanunk. Az álarcot (németül die Larve) olyan nagyra értékeli a társadalom, hogy az embernek eszébe sem jut betegségre gondolni. A tipikus rákos személyiség számos tekintetben példaképnek számít. )ó és nem agresszív, csendes és türelmes, kiegyensúlyozottnak hat, és mivel önzetlen és segítőkész, pontos és rendes, mindenkinek szimpatikus, ennek a társadalomnak szinte egyik eszménye sem hiányzik a képből. Így talán nem is meglepő, hogy milyen szoros kapcsolata van a társadalomnak ezzel a betegséggel. A ráktól sem lehet elvitatni, hogy mekkora sikereket ér el a szemmel látható szinteken. Aligha van még egy olyan betegség, amelyik olyan gyorsan le tudná igázni a szervezetet és elérni, hogy a saját törvényeihez alkalmazkodjék, s ugyanakkor egyik sem áll ellent olyan makacsul minden védekezésnek és terápiának, mint a rák.

Nem csoda tehát, hogy annyira rettegünk a ráktól. Még sincs más olyan betegség, amely alkalmasabb lenne arra, hogy tükröt tartson elénk. A rák testesíti meg azt, amikor a derék és tiszteletre méltó ideálok átcsapnak az ellentétükbe. Ezeknek az ideáloknak a testi karikatúráját - mint általában minden gúnyrajzot - könnyen rossz néven vesszük.

e. A rák és a védekezés

Az említett leletek és tünetek alapján a rák egy, a testbe lesüllyedt növekedési-fejlődési és regressziós folyamatnak tűnik. Ehhez a kettőhöz jön még harmadik összetevőként a védekezés is. A rák alaphelyzete éveken át fennállhat anélkül, hogy sor kerülne a tumorképződésre. Az orvostudomány és főleg a természetgyógyászat ismeri ezt az állapotot, és praecancerosisnak, azaz a rákot megelőző állapotnak nevezi. A leírt lelki feltételek már régóta fennállhatnak, a fizikai feltételek is jelen vannak a megfelelő' rákkeltő anyagok és ingereltségi állapotok formájában. A rák azonban vár, és csak bizonyos kiváltó ingerek hatására tör ki. Addig olyannak tűnik a helyzet, mintha az immunrendszer fogva tartaná és uralkodna rajta. Csak a testi védekezés összeomlása ad esélyt neki arra, hogy egy elsődleges daganatot képezzen. Néhány páciens megérzi, hogy öszszeomlott az immunvédekezése, és az adott időszakról utólag elmondja, hogy különösen nagy feszültségei voltak, és sokat szorongott.

A rák és a védekezőrendszer közötti szoros összefüggés abban a tényben is megmutatkozik, hogy a rák a védelmi rendszert, amelynek tulajdonképpen le kellene őt győznie, kihasználja a saját terjedéséhez. A nyirokutakat használja a terjedéshez. A nyirokcsomó az a hely, ahol különösen szívesen ütnek rajta és fogják el a limfociták a ráksejteket. A testazonos katonaság legénységének kaszárnyáiba és a hadi útjain való előnyomulással mutatja meg a rák, hogy milyen bátran rohamoz, és készen áll arra, hogy egy teljes ütközetben mindent kockára tegyen. Másrészt ebben a védelem tehetetlensége is megmutatkozik. A rák azzal éri el, hogy kialakuljon ez a helyzet, hogy tökéletesen álcázza magát. Kikapcsolja a sejtjeiben az "öregedési géneket", és sikerül azt a rendszert is kiiktatnia, amelyik a sejteket kívülről felismerhetővé teszi. Ez alatt az álca alatt a ráksejtek nyugodtan bemehetnek egyenest az oroszlán barlangjába, azaz a védelem központjába. Itt pedig, mivel nem ismerik fel őket, büntetlenül mozoghatnak. Funkcionális síkon ez az a pont, ahol a biológiai-hagyományos orvostudomány terápiájának megvan az esélye. Ha sikerül a ráksejteket immunológiailag megfosztani az álcájuktól, akkor azonnal a legnagyobb veszélybe kerülnek.

Az a kérdés, hogy mi az, ami mélyebb síkon a test védeke91


zésének csődjéhez vezet, általában megválaszolható, és nemcsak a rák folyamatára érvényes. Minden megfázás ezt a jelenséget mutatja: amint az embernek átvitt értelemben véve (ahogy a német mondja) tele van az orra (azaz elege van mindenből), és lelkileg bezárkózik, a lelkét helyettesítendő a teste nyílik meg a megfelelő kórokozók előtt, és az orra igazából is eldugul. Orvosi kifejezéssel élve a védekezés gyengülése hajlamossá, illetve fogékonnyá teszi az embert a betegségre. Ha a tudat elzárkózik az izgató témák elől, testi síknak kell pótlásképpen megnyílnia a kórokozók előtt. Az immunvédekezés tehát mindig akkor gyengül le, amikor a tudat szintjén túlzásba visszük a védekezést.



Alapvetően az ember mindkét síkra nézve egészséges védekezéssel van felszerelve. Hogy testének határait egy életképes immunrendszerrel védje a veszélyekkel teli idegen világtól, az  nyilvánvalóan fontos. Ugyanígy szükségünk van egy bizonyos Ielki védekezőrendszerre is, hogy ne árasszanak el bennünket a túl erős benyomások és ne rántsanak a pszichózisba. A tökéletes nyitottság és az abszolút bezártság (34) között mindkét síkon középen kellene elhelyezkedni. Ha az ember az egyik síkon túl messzire megy el, a másikat az ellenkező irányba kényszeríti ki az egyensúlyából. Aki a tudatát mereven lezárja, azaz minden konfliktust igyekszik elkerülni, annak a nyitottsága az árnyékba kényszerül, és a testben a kórokozókkal szembeni fogékonyság formájában merül fel ismét.

Az az ideális állapot, amikor az ember az erő talaján állva messzemenőkig nyitott lelkileg. Ilyenkor szinte mindent beengedhet, anélkül hogy félteni kellene a lelki egészségét. Ez csak a potenciálisan erős védelem talaján lehetséges, ami persze ritkán kerül bevetésre. Ha viszont egyszer mégis szükség van rá, akkor a tulajdonosa biztos lehet átütő erejében. Éppen azért, mert nagyon határozottan nemet is tud mondani és meg tudja védeni az életterét, ritkán van rá szüksége. Az ilyen embernek edzett a testi védekezőrendszere, és ennek köszönhetően minden feladattal megbirkózik, ami elé a kórokozók állítják. Épp azért, mert nem azzal foglalkozott, hogy magát kímélje, hanem bátor életet élve számos kihívással és feladattal került már szembe, mindig kész a harcra, és biztosan győz. Az a képessége sem kerül veszélybe, hogy leveri a kórokozókat, mivel a lelki sík nem gyengíti. Aki engedi, hogy egyes dolgok izgalomba hozzák a tudatát, és ugyanezen a síkon

meg is tudja védeni magát, annak nem kell az izgató témát a lelkéből a testébe tolnia.

Egy olyan világban, ahol akkor számítunk kulturáltnak és civilizáltnak, ha elkerüljük a konfliktusokat, egyre jobban bezárul az ember tudata. Ennek pedig az a következménye, hogy a teste válik túlságosan nyitottá. Amikor a konfliktuskerülő ember arra való képtelensége, hogy nemet mondjon, a testébe süllyed, akkor az ott mint a saját maga elhatárolására való képtelenség válik újra láthatóvá. A mindennapi élettapasztalat igazolja ezt az elvet. Az életet bátran felvállaló (vitális = élő) ember egészséges testi védekezőrendszere következtében kevéssé fogékony a fertőzésekkel szemben. A magát félelmében összehúzó embernek rossz a védekezőberendezése, és gyakrabban "kapja el" a kórokozókat. Az, aki csupa tűz és láng, és lobogva lelkesedik valami iránt, nem fázik meg ebben a nyitott helyzetben. Mindenki számára ismerős, hogy a legmakacsabb nátha is pillanatokon belül a semmibe vész, ha egy izgalmas filmbe felejtkezünk bele. Csak a film végén emlékezünk hirtelen rá, hogy hiszen náthásak vagyunk, és akkor dugul el újra az orrunk.

Ahhoz, hogy a védekezés olyan tökéletesen összeomoljon, hogy létrejöhessen a tumor, az kell, hogy az érintett nagyon bezáruljon. Akkor lép fel ilyen állapot, amikor az ember nem nyílik meg többé élete egy lényeges aspektusa számára. ˇ Amennyiben ezt a kapcsolatot már csak egy hajszál tartja

össze, és az hirtelen megszakad, akkor ez olyan, mintha az életfonal szakadt volna el. Akkor alakul ki pl. ez a helyzet, amikor egy, a környezetével alig kommunikáló, depressziós embernek meghal az egyetlen hozzátartozója, akivel kapcsolatban állt. Mivel e nélkül az egyetlen ember nélkül nem tud tovább részt venni az életben (az élet áramlatában), vonakodhat attól, hogy hagyja magában tudatosodni ezt a hallatlan veszteséget. Amilyen mértékben bezárja a tudatát a veszteség előtt, olyan mértékben és ugrásszerűen fokozódik a Ielki védekezőképessége, és a testi védekezőrendszer összeomlik. Így válik az immunrendszer a nyitottság és a vitalitás közvetlen mutatójává.

A depressziós betegeknél minden, ami csak kiváltja ezt a labilis helyzetet, az immunvédekezés döntő mérvű legyengüléséhez vezethet. Már az is elég lehet, ha felmondanak az embernek - holott az illetőnek a munka az élete tartalmává


vált - vagy ha az éveken át tartó kisebb áltatások után véglegesen csalódik a partnerében. A tipikus rákbeteg a belső mintájánál fogva hajlamos arra, hogy ilyen helyzetekbe kerüljön. Alkalmazkodó és ennélfogva elnyomott lénye újra és újra nyomás alá helyezi magát, és megpróbálja a kapcsolatot újraéleszteni. Mindegyik ilyen kísérlet a felszínre hozhatja azt a sok fáradsággal elnyomott érzést, hogy a kapcsolat tovább már értelmetlen. Egy újbóli hirtelen "szakítás" pedig kiválthatja a betegséget. Még a sikerbe menekült rákbeteg is egész sor lehetőséget talál arra, hogy elzárja magát az életenergiától. Bármi, ami csak megkérdőjelezi a depressziója elfedésére szolgáló sikerét, alkalmas a betegség kiváltására.

9. A "rák" a társadalom szintjén

A rákos sejt az egész (testi) világot az uralma alá akarja hajtani, és mindent a maga képére akar formálni. Ezért nyomul be mindenhová, illetve küldi előre a maga agresszív "misszonáriusait" a (testi) tájak legtávolabbikába is. Az orvostudomány "filiáléknak" (leányvállalatok, latinul lány = filia) vagy "metasztázisnak" (áttéteknek) nevezi ezeket. Ez görög szó, és átváltozást, áthelyezést vagy vándorlást jelent. Az az igény, hogy mindenhol, a test legtávolabbi zugaiban is elvegyülhessen, egy embrionális sejthez illik, ami a maga differenciálatlanságában még minden lehetőséget magában hordoz. A fejlődés azonban többek között a beszűkülést és a specializációt is jelenti. A ráksejt attól függően, hogy milyen látószögből nézzük, mindkét ilyen tulajdonságát elvesztette vagy legyőzte.

Hogy milyen éretlen ez a viselkedés, azt a gyerek és a felnőtt összehasonlításából láthatjuk. Cyerekkorban még jogos, hogy minden foglalkozásba és életmódba beleássa magát az ember, és azt higgye, hogy az ő papája, a saját énjének felnagyítása, mindent tud. Még szabad arról álmodnia, hogy az egész világot beutazza anélkül, hogy törődne az olyan konkrét gondokkal, hogy ki fogja ez idő alatt eltartani. Az az igénye, hogy övé legyen a játszótér minden jáiéka, és hogy minden játékban részt vegyen, bosszanthatja ugyan a szülőket, de ebben a korai fázisban ez még nem jelent problémát. Ha viszont egy felnőttnek vannak meg ugyanezek az igényei, azzal igen gyorsan terhére válik a környezetének, és csak két

alternatíva marad: vagy ő, vagy a környezet. Vagy az történik, hogy a környezet meggyőző erejével vagy erőszakkal érvényesíti a maga elvárásait, és egyfajta megkésett utóérésre kerül sor, vagy ha ez nem megy, akkor a társadalom határozottan kirekeszti az embert.

A második lehetőség, az tehát, hogy az ember a környezete ellenére érvényesíti az akaratát, ritkábban sikeres. A szellemilelki síkon a megfelelő kísérleteket a társadalom mint nagyzási mániát intézi el, majdnem mindig leveri, és az illetőt egy pszichiátriai intézményben elhelyezve "sikeresen" kiközösíti. Csak viszonylag ritkán sikerül egy-egy "bolondnak" valóban  átvennie a hatalmat. A politika területén mint terrorizmust üldözik ezeket a kísérleteket, és általában erőszakkal legyűrik. A terroristák forradalmároknak, időnként forradalmi sejteknek nevezik magukat, az illető állam azonban veszélyes bűnözőknek tartja őket, és se kegyelemre, se megértésre nem számíthatnak. Persze ha győznek, akkor respektálják a hatalmukat, mivel mégiscsak ők az ország új urai.

A gazdasági élet területén kezdetben megtapsolják azokat, akik ezt a magatartst követik, ugyanis a rák arra a stílusra emlékeztet, ami a vállalkozót sikeressé teszi. A korai kapitalizmus tipikus vállalkozója ugyanis átlépi a fennálló határokat, és a konkurenciát könyörtelenül kiveri a terepről. Erőszakosan a falhoz nyomja és kilöki az üzletből, vagy legalábbis behatol a piacaira. A metasztázisok helyett a gazdasági életben lerakatok és leányvállalatok jönnek létre. Először az anyacég fejlődik, akár az elsődleges daganat, és egyre nagyobb lesz, aztán infiltrálódik (beszűrődik) a környezetébe, végül pedig országosan, ideális esetben pedig világszerte aktívvá válik. Mindenütt jelen akar lenni, és mindent a maga kezében akar összpontosítani. Ez a kapitalizmus és az általa létrehozott nagy konszernek hitvallása. Egészen magától értetődő, hogy ilyen esetekben agresszíven és kíméletlenül kell eljárni.

A "rák" nevű konszern leányvállalatainak és kihelyezett részlegeinek hasonló céljai vannak. Arra törekednek, hogy lehetőleg minél többet megvalósítsanak a saját programjukból, és a hazai erőknek semmi esélyük se maradjon. A rák példájával a szemünk előtt másképp látjuk a vállalati irodák falán függő világtérképeket is. A középen egy vastag piros kereszt jelöli az anyacéget, amely a közelebbi környezetét kisebb piros keresztekkel jelzett filiálékkal szórja be. A periféria felé

csökkennek a metasztázisok. Egyes országok még mentesek tőlük, míg másokban nagy kolóniák találhatók belőlük, amelyek ugyancsak kisebb filiálékat csoportosítanak maguk köré. Az ilyen jelekkel ellátott térkép megdöbbentően hasonlít a rák által megtámadott testről készített szcintigráfiás képre (radioaktív anyag beadása után készített felvétel; a ráksejtek többet vesznek fel a sugárzó anyagból, így láthatóvá válnak).

A gyarmatosítás is a rák történéseinek valamivel kisebb érzelmi töltést hordozó párhuzama. Azért kisebb az érzelmi töltése, mert a történelem során annyiszor megismétlődött e folyamat. A saját országon kívül gyarmatok létrehozása egy adott birodalomból szemlélve nem más, mint a rák stratégiájának alkalmazása. Az ember lehetőleg az egész világot a saját befolyása alá akarta vonni, és nem riadt vissza az erőszakos határsértésektől és a pusztán csak kevésbé agresszív kultúrák brutális leigázásától sem. Az idegen életkörülményeket cseppet sem tisztelte, az ott talált embereket csökkent értékűnek nyilvánította és rabszolgájává tette. A mindenkori birodalom annyira meg volt győződve a saját nagyzási mániája helyes voltáról, hogy a világot Anglia, Spanyolország, Portugália, Franciaország vagy Németország kisebb vagy nagyobb kiadásának látta. Kizárólag azok a hatalmak állítottak határt az inváziós növekedésnek, amelyek maguk is rákszerűen burjánoztak. Ugyanúgy, mint anatómiai megfelelőinek, a tumoroknak, a gyarmati birodalmaknak is gyakran ellátási problémáik adódtak, mégis mindenekelőtt a terjeszkedéssel és nem az ehhez szükséges infrastruktúrával törődtek. A portugál gyarmati birodalom maradványaiban még ma is szembeötlő az infrastruktúra hiánya. Az effajta differenciálatlan növekedés ideje alatt sok minden tönkrement a metasztatizálódó kolóniákban éppúgy, mint a sok, sikerültnek éppen nem mondható lány anyaországában. A kisméretű "anyadaganatokon", mint amilyen Portugália vagy Anglia, óriási, folyton tovább burjánzó és az erőket felemésztő impériumok lógtak. Különösen Anglia hasonlít a rák képére az "anyadaganattal" teljesen szakító gyarmataival (USA, Kanada, Ausztrália, Rhodesia vagy Dél-Afrika). A gyarmatosítás időszakának történelméből tudjuk, hogy a nemzeti daganatok a kereskedelem és a csere érdekében igyekeztek terjeszkedni és kibontakoztatni hatalmukat. A vízfejekhez hasonlóan élősködtek a túlméretezett gyarmati közigazgatási szervek a nyomorgó, rabszolgasorba

kényszerített "primitívek" hátán. A ráksejtek a maguk túlzottan `"' megnövesztett sejtmagvaikkal is hasonló fölényeskedő magatartást tanúsítanak a környezetükkel szemben.

Nemcsak a nagyobb vonalakat tekintve lehet összevetni a rákot a mi világunkkal. Ha szeme van az embernek a dologra, akkor látja, hogy a világ a részletekbe menőkig követi ezt a mintát. A modern nagyvárosok növekedése például látványo-   san leképezi a rák terjeszkedési törekvéseit. A műholdas felvételeken jól látszik, hogy ugyanúgy berágják magukat a környező tájba, mint a tumor. Akárcsak a rákos daganat, az elnyomó, beszivárgó növekedésben bízva küldik előre küldönceiket a szatellitavárosok, az ipari és kézműipari zónák és más metasztázisos tevékenységek formájában.

Ha egészében véve nézzük a Földet, melynek minden zugát rák módján falják fel, könyörtelenül kihasználják és megrabolják az ellenálló erejét, akkor a Föld képe is a rák által megtámadott testet szimbolizálja. Az ökobio-, teo- és más lógusok egyelőre nem jutottak még megegyezésre abban, hogy a Föld pillanatnyilag még a védelmi harc vagy már a betegség kitörésének fázisában van-e. A kahexia azt az állapotot jelöli, amikor a test rezignáltan megadja magát a rák fiatalos életerejének. Megadja magát az elemésztési törekvéseknek, és ezzel már azt mutatja, hogy kész átlépni egy másik világba. Mivel a mi Földünk még mindig megkísérel regenerálódni és tőle telhetően védekezni a burjánzó emberi faj ereje ellen, lehet, hogy még van remény a számára.

De nemcsak a Földdel kapcsolatban viselkedik úgy az ember, mint a rákos sejt, hanem azt a döntő hibát is elköveti, hogy nem veszi észre viselkedéséngk következményeit: a teljes szervezet halála elkerülhetetlenül az összes sejtjeinek a halálát vonja maga után - a rákos sejtekét is. Csak a vállalkozás kezdete olyan sokat ígérő a rákos sejt számára. Sikeresen szakít a környezetével, és az önállóság, a mindenhatóság és a mindenütt jelenvalóság ideáljait közelíti meg. Mint az egysejtű, amelyik egészen önellátó, minden funkciót egyetlen testben egyesítve, ő is egy sejtegyüttes közepén élve egyre függetlenebbé váló, magányos harcossá lesz. Specializált képességeit a potenciális halhatatlanságra váltja be, mint ahogy az egysejtű is az. Ameddig elegendő táplálékuk van, az egysejtűek és a ráksejtek is életben maradnak. Minden más, normális, szervezett sejtekből álló sejtegyesülésnek megvan a maga ter97


mészetes, az öröklött anyagukban meghatározott élettartama. A rákos sejtek hatálytaianították ezt a korlátot, és mint ahogy ezt egy ördögi kísérlet is bizonyította, nem mutatnak semmilyen öregedési tendenciát. Még a mai napig is élnek és osztódnak egy olyan tumor sejtjei, amelynek a tulajdonosa a húszas években ebben a tumorban halt meg. Ma is ott élnek a tápoldatban, és osztódnak, anélkül hogy az öregedés vagy a kifáradás jeleit mutatnák. Hogy a rákos sejtek normális esetben hamarosan a gazdájuk után elpusztulnak, az a csökkenő tápanyag- és energiakínálat eredménye. Míg az egysejtű valóban függetlenül és elvileg örökké él a maga bőséget biztosító vízi világában, a rákos sejt nem veszi tudomásul, hogy ő pusztán csak potenciálisan halhatatlan, és egyáltalán nem tud független életet élni. Pontosan úgy, ahogy az ember a világra, ő mindig arra a testre lesz utalva, amelyikben él.

Hogy a Földünk már elérte a betegség kitörésének fázisát, az azon a karikatúrán is jól látható, amelyet a rák torzított az ideáljainkból. Még kijózanítóbb azonban az a feltolakodó gondolat, hogy mi magunk vagyunk a Föld rákja. Cazdaságunk növekedése éppolyan őrületes, mint a ráké. A növekedési mutatók óriásiak, de a vállalkozásnak nincs semmilyen elérhető végcélja. A ráknak is irreális célja van. Az árnyékában van ez a cél, ami nem más, mint a szervezet pusztulása. Ha becsületesebbek lennénk, be kellene vallanunk saját magunknak, hogy a mi haladásunk végcélja ugyanígy a Föld nevű organizmus pusztulása. Ha teljesülnének a politikusok jámbor kívánságai, és a fejlődő országok behoznák a technológiai visszamaradottságukat, az a halálos lövést jelentené planétánk máris veszélyben Iévő ökológiája számára. Ha nem gondolkodunk el azon, hogy a természetből származtunk, és ha semmilyen spirituális cél nincs a szemünk előtt, akkor fennáll a veszélye annak, hogy magunk is fékezhetetlen rákká válunk. Az ennek megfelelő kritériumoknak ugyanis máris megfelelünk.

E rosszindulatú betegség szörnyű képe azért is ijesztő, mert saját magunkat ismerjük fel benne. Ennyire őszintén nem akarjuk magunkat látni, egy ilyen kijózanító tükröt visszautasítunk. Az emberiség ebben minden egyes pácienssel azonos.

 10. A rákprobléma megoldása

és felszabad ítása

Hogy a rákban a megoldás és felszabadítás képét is meglássuk, az két okból nehéz: egyrész mi magunk is érintettek va- i gyunk, másrészt utunkban állnak az értékítéleteink. Mint kö-  zösség, nagyon félünk a bennünk szunnyadó erőktől és ener- 'i giáktól. Egy sor társadalmi alibivel alátámasztva az árnyékba i nyomjuk őket. Habár a társadalom az egyén és a szabad válIaÍkozás kibontakozását a legmagasabb erkölcsi elvvé nyilvánítja, az egyes embert ezzel kapcsolatban óriási szorongások i gyötrik. A szellemi-lelki növekedési mutatók messze mögötte i maradnak a gazdaságiaknak. Crandiózus bruttó társadalmi ter- Í mékünk (Németország) nem kárpótol hosszú távon a belső ) fejlődés hiányáért. A társadalom fedezékére támaszkodva sok embernek sikerül a saját kibontakozását önerőből leállítania és ' kényszerrel vagy anélkül beilleszkednie az előre megadott  struktúrákba. A külső jutalmak megkönnyítik az ember számára, hogy lemondjon egyéniségének fejlődéséről, és elősegítik, hogy tömegemberré váljon. A tömegembert pedig már csak egy kis lépés választja el a normopatáktól.

Mivel az önmegvalósítás az ember fejlődési útjának szerves része, nem lehet kiiktatni a világból. Legfeljebb csak félre lehet tenni. Az út szélére tolva az árnyékban landol. A materiális világban az árnyéknak két kifejeződési lehetősége van: a belső testi világ (mikrokozmosz) és a külső (környező) világ (makrokozmosz). Az elnyomott fejlődési folyamatok útja következésképp a tudatból a tudattalan árnyékvilágába vezet, és innen a test síkjára vagy a külvilágba. Mivel az elv minden lépésnél ugyanaz marad, és alkalmazkodik az adott szint kifejezési lehetőségeihez, mindenhol fellelhető, akár a maga megoldott, akár a meg nem oldott megjelenési formájában. Minél hosszabb ideig tartják elnyomás alatt, annál megoldatlanabb formában jelentkezik. Elvileg azonban még a megoldatlan formán is át kell fénylenie a megoldott síknak.

Általában véve érvényes, hogy az anyagi szint a megoldatlannak, a szellemi-lelki szint a megoldottnak számít. A ráktörténésnél pl. azt nyilvánítjuk rosszindulatúnak, ami a számunkra átvitt értelemben teljesen kívánatosnak tűnik: az expanzió (kiterjedés) elvét. A rák minden határt és akadályt áthág, min99


denre kiterjed, mindenbe belenyomul, mindennel megosztja magát, még a számára idegen struktúrákkal is egyesül, sernmi előtt nem torpan meg, szinte sernmivel sem lehet megfékezni, majdhogynem halhatatlan, és eszébe sem jut a haláltól félni. A rák a (test)árnyékba lesüllyedt expanzió. Következésképp a tudatban kellene terjeszkednie és felfedeznie a lélek határtalanságát és halhatatlanságát. Hogy az összes rákfajta közül a rosszindulatún süt át a legmagasabb elv, azon nem kell csodálkoznunk. A legsötétebb árnyék mellett a legvilágosabb a fény. Az önmegvalósítással a rák esetében az a téma süllyedt az árnyékba, amelyik minden fejlődés legutolsó céljára, a Self felépítésére törekszik.

Bár a közép a végső cél, az út elején ki kell mozdulnunk belőle, és el kell mennünk a szélsőségekig. A közép lusta kompromisszumát el kell hagyni. Ebben áll a rákbetegek legfontosabb tanulnivalója. Ebben az értelemben a nyugodt középszer, amelyben a normopátiás olyan kényelmesen berendezkedett, egyáltalán nem végleges hely. A közép harmóniája helyett a látszatharmónia uralkodik. A ("rosszindulatú") énerők, noha nem jelennek meg a felszínen, az árnyékban annál intenzívebben élnek. Bár a normopata senkit sem sért meg egy

, , minden kompromisszumot nélkülöző, egoista "nem '-mel,  iszont nem is tesz senkit boldoggá a feltétlen "igen"-nel. Folyamatosan bocsánatot kér azért, hogy egyáltalán létezik, azonban az eredendő bűntől (az egységből való kiválástól) nem szabadul meg. A látszat fontosabb a számára, mint a lét. Végül is azonban a létről van szó, és így a kényelmes középen, ahová a legkisebb ellenállás útján került, nem találja meg a végső nyugalmát, illetve az a végső nyugalom, amire itt találhat, az nem az utolsó.

Számára mindenekelőtt arról van szó, hogy mozgásba lendítse magát, növekedjen, változzon és fejlődjön. Ehhez az is hozzátartozik, hogy megtanuljon nemet mondani, hogy érezze és megélje a maga egoista akaratát, hogy kipróbálja, milyen az, amikor a szigorú értékek ellen fellázad az ember, kitör a szűk struktúrából, közel és néha túl közel lép másokhoz, felrobbantja a határokat, figyelmen kívül hagyja a sorompókat, és mindazt megéli, ami különben az árnyékában a ráktörténés formájában található. A sejtek szintjén zajló mutációk helyett a lelki, szellemi és a szociális téren változik, és anélkül, hogy a fajtáját megtagadná, kirúghatna a (túl szoros) hám100

ból. A saját ego megismeréséről van szó, akkor és épp akkor, amikor az nem egy finom úriember vagy úrihölgy, és ezért nem sok tiszteletre számíthat a környezetétől. Az elfajzás helyett a saját útjára, pontosabban szólva a saját tulajdonságaira kell rátalálnia az embernek. Az elkülönülés helyett arra van 5züksége, hogy önálló legyen és vállalja saját magáért a felelősséget.

Carl Simonton amerikai radiológus terápiája a testi síkra alkalmazva képviseli ezt az irányt. Simonton naponta több- ! ször sikeresen háborúztatja a rákbetegeit. Az irányított meditációkban egész újra felfedezett agresszivitásukkal harcolnak a rák ellen a sejtek szintjén. Belső képzeleti képekkel és fantáziájukkal támogatják saját immunrendszerük létért való küzdelmét. Ezzel egyúttal a régóta elfojtott agressziójukat is kiélik. Az a tanács, hogy ha törik, ha szakad, harcoljanak a rák ellen, csak az első pillantásra tűnik ellentmondani a homeopata elvnek. Az agresszív ráknál épp az agresszió a homeopátiás, azaz a hasonló szer. Tapasztalatok szerint éppen azok a páciensek, akiknek már régóta az agresszív önérvényesítésben kellene gyakorolniuk magukat, hajlamosak rá, hogy gyorsan magasabb "síkokra" meneküljenek. Emögött az a téves feltételezés húzódik meg, hogy nekik könnyebb az olyan fenséges témákat megvalósítani, mint amilyen a szeretet, ahelyett hogy az énjüket annak minden agresszív energiájával kiszabadítanák a bilincseiből. Ha átugrunk egy síkot vagy túl gyorsan szaladunk róla tovább, akkor a soron következőnek sincs esélye. A félreértések veszélye ellenére szükségszerű, hogy számbavételezzünk egy mégoly távolinak tűnő célt is. A következő lépések és feladatok azonban feltételezik, hogy már megtettük az előző lépéseket, mert azok nélkül a most vázoltak könnyen bumeránggá válnak. Ez pedig az első kötet rákkal kapcsolatos fejezetével kapcsolatban egyszer már megtörtént.

Amilyen fontos az énerők kibontakoztatása ezen az úton, olyan kevéssé lehet ez a végső cél. A rák történése az út további részére és a céljára is egyaránt rámutat. A testi növekedés helyett a szellemi-lelki fejlődésről van szó. Körülbelül húsz évig fizikailag növekszik az ember, aztán szellemileg-lelkileg kéll tovább fejlődnie. Ha ez nem történik meg, akkor a növekedés lesüllyed az árnyékba. Az ilyen növekedés sokáig a külvilágban is lejátszódhat, és aztán felhasználhat pl. egy terjeszkedő gazdaság kínálta lehetőségeket. Egyszer azonban a


magasabb értelemben vett önmegvalósítás válik a növekedés céljává. Végül is arról van szó, hogy mindennel egy legyen az ember, hazatérjen a Paradicsomba, illetve engedje, hogy az énje és az árnyéka feloldódjék a Selfjében. Ezt az állapotot, amelynek kultúránként más-más neve van, és mégis mindegyik ugyanazt jelenti, a polaritás világából szemlélve nem lehet találóan jellemezni. Azok a szavak, mint az örökkévalóság, a nirvána, a mennyország, az Isten országa, a Paradicsom, a lét vagy a közép csak megközelíteni tudják. A cél, a hozzá vezető fokozatok és azok sorrendje mindenkinek problémát okoz, nemcsak a rákbetegeknek.

A rák folyamatának a regresszió az egyik része. A regresszió az eredet utáni kérdést testesíti meg, és egyben mutatja az utat is. A testi regresszió helyett a szellemi-Ielki téren történő religió lenne a cél. A minden irányban kaotikusan burjánzó, fajtájától elütően növekvő sejtek arra a veszélyre hívják fel a figyelmet, hogy a cél nélküli haladásnak a halál a vége. Még a halál is, amely a rák történésében mindig ott várakozik fenyegetően a háttérben, a poláris világból az egységbe való visszatérés egyik formája. Minden utalás ugyanarra a célra, az egységre mutat. Ezt a célt azonban énerőkkel nem lehet megvalósítani. Ezért ugyanolyan fontos a páciens számára, hogy felfedezze az énjét, mint amilyen fontos később, hogy kinőjön belőle. Miután épp megtanulta, hogy érvényesítse az akaratát, máris ennek az ellentéte lesz a tantervben szereplő következő feladat: az embernek meg kell tanulnia beilleszkedni a nagyobb egységbe. Lehet, hogy fontos volt, hogy az illető fellázadjon a munkahelyi vagy a társadalmi élet szűk szabályai ellen és rájöjjön arra, hogy a főnöke nem maga az Isten. Ám miután az ego kifejlődött és teljesen úr lesz maga fölött, akkor következő lépésként azt kell felismernie, hogy az ego útja éppúgy a katasztrófába vezet, mint az elnyomása. Miután a kicsinyes szabályok rendjét felrobbantottuk, akkor kell megtalálnunk és elfogadnunk a nagyot. "Legyen meg a Te akaratod", imádkozzuk, és ez nem azt jelenti, mint korábban, hogy legyen meg az elöljárónk, a partnerünk vagy az énünk akarata, hanem Istené, vagy ahogy az egységet nevezzük.

Itt van a rák fő tévedése, ami megint csak tökéletes tükre a modern emberiség legnagyobb tévedésének. A rákos sejt egyedül és a test többi részének kárára próbálja ki a halhatatlanságát. Eközben nem veszi észre, hogy ez az út végül is a

'!i ; testtel együtt őt is elpusztítja. Ugyanúgy van ez, mint ahogy az ember sem vette eddig észre, hogy a világ számlájára tett ámokfutása csak közös pusztulásban végződhet. Az ember nem lehet független attól a nagyobb egységtől, amelyikbe tartózik. Az önmegvalósításra és a halhatatlanságra való jogos ambíciók abban a spirituális felismerésben csúcsosodhatnak ', ki, hogy az egyetlen cél a Self, a mindennel való egység. Az ! egység semmit és senkit sem zár ki magából, és nem engedi azt sem, hogy egoista módon saját magának vívja őt ki az ember. Az individualitást és a magasabb rendet egyaránt felöleli. Ott van minden ember minden sejtjének a közepén, és ennek ellenére mégiscsak Egy. Nincs se én Selfem, se te Selfed, csak a Self van.

Az a cél, hogy saját magunkban találjuk meg az egységet, a lélek halhatatlanságát, és felismerjük, hogy az egész már bennünk van, ugyanúgy, ahogy mi is benne vagyunk az egészben. Ez azonban már a végpont vagy tulajdonképpen a középpont, amit csak a szeretet képes feltárni. És a rák történései ezt is szimbolizálják. Mint a szeretet, a rák is átlép minden határt, átugrik minden távolságot, keresztülnyomul minden korláton, legyőz minden akadályt. Mint a szeretet, semmi előtt sem torpan meg, mindenre kiterjed, benyomul az élet minden területére, uralja az egész életet. Mint a szeretet, a rák is halhatatlanságra törekszik, és mint a szeretet, egyszer sem jut eszébe a haláltól félnie. Így a rák valójában nem más, mint az árnyékba sü I lyedt szeretet.

1 1. Terápiás szempontok

A legjobb terápia korán, annál a belátásánál kezdődik, hogy a normopátia már maga is betegség, még akkor is, ha csaknem olyan, mint korunk ideálja. Ebből megfordítva az következik, hogy ez az idő egy olyan álmot álmodik, amely elősegíti a rák kialakulását. Ennek a felismerésnek a fényében a naponta felfedezett új karcinogének (rákkeltő anyagok) ártalmatlanok. A megelőzés szót tulajdonképpen csak arra az esetre szabadna használni, amikor ebben a korai stádiumban indul meg az individuáció (egyedivé válás) felé az ember. Általában azonban a korai felismerést (35) szoktuk a megelőzés szóval illetni. Ebben a stádiumban még anélkül tehetjük meg az első lépése103


ket, hogy közben nagy nyomás nehezedne ránk. Amennyiben már felállították a diagnózist, óriási a nyomás, amely persze nemcsak leterítheti az embert, hanem bátorságot is önthet bele és előrehajthatja a fejlődés útján. Sok beteg a "rák" diagnózisának hallatán úgy érzi, hogy halálos ítéletet mondtak ki felette. Vannak, akik elmondják, hogy szinte megkönnyebbültek, mert azzal, hogy rákosok, semmiért sem kell tovább vállalniuk a felelősséget. Más betegek a "csak azért is" mottó alapján elfogadják a kihívásokat. Számukra olyan a diagnózis, mint egy új életszakaszba való beavatás. Egy olyan szakasz következik, amelynek az eddigitől eltérő törvények szerint kell lefutnia. Ami az első csoport számára a véget jelenti, számukra a kezdet. És egyáltalán nem is olyan ritka, hogy tényleg új életet kezdenek. A hagyományos orvoslás tapasztalatai alapján az orvosi prognózis sokkal kisebb befolyással van a várható élethosszra, mint a beteg belső beállítottsága. Hogy életben maradnak-e, az döntően azon múlik, hogy várnak-e még a betegek valamit az élettől, mert akkor őket is várja még valami. Amikor Héraklésznak a 12 állatövi jegy archetipikus feladatainak megfelelő próbákon kellett átesnie, a Hüdrával való harca közben megharapta egy szörnyűséges rák. Ahelyett, hogy az ijedségtől meghátrált volna, odaállt harcolni, és mielőtt legyőzte volna a Hüdrát, eltaposta a rákot.

A diagnózis közlése után az a beteg feladata, hogy lehetőleg sok lépésben lecsökkentse az árnyéka területét. Az, amit az ember visszahoz a tudatba, és megél, azt nem kell a test színpadán színre vinnie. Ennek az az előfeltétele, hogy az ember becsületesen meghatározza a saját helyzetét, és eljut addig, hogy belássa: semmi sem történik véletlenül, hanem mindennek megvan a maga értelme, még egy ilyen ijesztő betegségnek is. Van, hogy csak ennek a belátásnak alapján tudja a beteg amúgy igazából megélni a rák diagnózis okozta kétségbeesését. Bármilyen keményen is cseng, mégis a kétségbeesés átélése a további lépések nélkülözhetetlen előfeltétele. Lehet, hogy humánusabbnak tűnik az az orvostudomány, amely "a beteg érdekében" elhallgatja előle a diagnózist, és hazudik neki. A valóság az, hogy ezzel blokkolja az összes még adott fejlődési lehetőséget.

Hogy milyen lehetőségek vannak arra, hogy átvegyük a testtől azokat a feladatokat, amiket a léleknek kellene elvégeznie, azt a képek egész sora mutatja: a határátlépéstől a "kirúgni a

hámból" érzésig, az élénk növekedéstől a vad agressziókig. Arról van szó, hogy langyos pozícióját be kell cserélnie az embernek saját életének hullámhegyeire és hullámvölgyeire. Tudatosan életteret kell teremteni mind a testi, mind a szellemi-IeGki tartományokban annak a zabolátlan kreativitásnak, amit a rák eseményei olyan jól megjelenítenek. Mutációk történnek, és ezek bátorságot követelnek. Mindenhol máshol értelmesebbek, mint a testben. Míg a biológiai evolúció a testi mutációkon keresztül haladt előre, az egyéni evolúciót a szellemi-lelki változásoknak kell vezetni az úton. Úgy, mint ahogy a ráksejt csinál magából valamit, a páciensnek is kezdenie kell valamit az életével. És ennek a valaminek sajátnak kell lennie

- ezt tanácsolják a rák önállósági törekvései. Mindehhez vissza kell gondolni a saját gyökereire - talán szó szerint szükség van arra, hogy abból a specializált funkcióból, amit az ember a társadalomban, a munkahelyén vagy a családban elfoglalt, visszalépjen és ismét ember legyen a maga akaratos és makacs igényeivel és őrült ötleteivel.

Egyes betegek arról számolnak be, milyen radikálisan megváltozott az életük a betegség óta. Már nem mások, hanem saját maguk rendelkeznek az életük dolgaiban. Az alárendelt szolgalelkűségüket pedig a nyílt lázadás váltotta fel. A társadalmilag sikeres betegek számára az is feladat lehet, hogy integrálniuk kell a tudatukba a rák által szimbolizált önállósági törekvéseket, amelyeket élnek ugyan, ám nem látnak. Akkor azután kiderül, hogy valami más sokkal fontosabb nála.

Az említett kritériumok teljesen analóg módon érvényesek a testre is irányuló terápiákra, kezdve az életenergiát mobilizáló bioenergetikai gyakorlatoktól az injekciókig. Amikor a terápiák maguk is azok szerint az elvek szerint folynak, amelyeket a rák él ki, akkor különleges esélyeik vannak. Az antropozófus orvoslás pl. ezért használja a rák gyógyszereként a fagyöngyöt (36), amely maga is egy kinövés. A fagyöngy jellegét tekintve részben megfelel a rákos növekedésnek. Olyan ingereket juttatnak általa az organizmusba, amelyék azt harcra serkentik. Simonton (37) említett pszichoterápiás módszere is ezen az elven alapul. Ő két legyet üt egy csapásra, mivel a betegeket a saját agressziójuk kiélésére buzdítja, és ezzel egyidejűleg elvezeti a tumortól a vizet. A ráksejtek ellen való harcban mindenesetre figyelni kell arra, hogy ez a harc ne váljék a saját sors elleni harccá. Minden egyes gyógyulás előtt szükség van

a betegség elfogadásának fázisára, a sors ellen való hadakozás pedig az ellentétes irányba vezet (38).

Végül is arról van szó, hogy serkentsük a beteg életerejét és kreativitását, és ne aláássuk, mint ahogy a "vas, sugár és kémia" teszik. Amikor ezen utóbbiaknak mégis megvan a maguk értelme, vagy elkerülhetetlenek, akkor időt nyerhetünk velük, és az élni akarást és életkedvet elősegítő intézkedéseknek ezekkel párhuzamosan és fóleg utánuk kell bekövetkezniük. Simonton módszere és a hasonlók pl. optimális támogatást jelentenek a beteg számára a kemo- vagy a sugárterápia mellett. Ez fordítva mindenesetre nem érvényes.

A légzés lényeges pont. A légzés kommunikáció, és ez a ráknál egy primitív és radikális szintre esett le. Ennyiben a radikális légzésterápia jó Iehetóséget ad arra, hogy újra és újra elárasszuk a testet oxigénnel. Ez már az alternatív medicina egyik rák elleni módszere. Ehhez jön még az, hogy sok rákos betegnél a légzés, ami az élet áramlásának megnyilvánulása, beszűkült és gátolt. A légzés felszabadítása nagy esélyt rejt magában arra, hogy az illető ismét nyitott legyen az élet áramlása iránt.

A sejtek szintjén lejátszódó mutációknak a szellemi-lelki szinten lezajló metamorfózisok a megfelelői. Ezen az úton van mindaz, ami erősíti a religióhoz való kapcsolatot, és lehetővé teszi, hogy az érintett hozzáférjen a saját mélyebb síkjaihoz. Ha túl van már a megalkuvás elleni szükséges lázadáson, és valóban megtalálja, teljes szívéből elfogadja és el is foglalja a helyét, akkor nyert ügye van. Ez egyben annak a kísérletnek a végét is jelenti, amikor az ember megpróbált valamilyen különleges emberpéldány lenni. Mindenfajta egoizmusnak vége. Felismeri ugyanis, hogy a helyére került, és mindennel egy. Ez lenne a megoldás (megváltás) a rákos sejt számára is: elfogadni és felismerni a test egészével való egységét.

Ily módon lehetnek igen értékesek a feltáró pszichoterápiák, feltéve, ha belevonják a testet és az érzések síkját is a munkába, és nemcsak a "fejjel való gondolkodás" szintjén mozognak. Nagy esélyt jelent rájönni annak az életmintának a nyitjá-1 ra, amelyben szükség volt a rákra. A további alázat és kegye-  lem kérdése. Ugyanis a halhatatlanság kulcsát jelentő mindent átfogó szeretetet sem előállítani, se terápiásan kikényszeríteni nem lehet. Az ember pusztán csak késszé teheti magát arra, hogy éber legyen, amikor megtörténik vele a dolog. Mindig

voltak olyan rákos betegek, akik arra használták a halálos betegség adta esélyt, hogy megtették ezt a nagy lépést. Bár ők is normopátiásokként kezdték, betegségük nyomása alatt olyan emberekké váltak, akik pusztán azzal tettek nagy benyomást másokra, hogy olyanok voltak, amilyenek.

Kérdések

1. A saját életemet élem-e, vagy hagyom, hogy kívülről irányítsanak?

2. Vállalom-e a kockázatát annak, hogy a fejem szerint élek, vagy az áldott béke kedvéért inkább súlyos kompromiszszumokra hajlok?

3. Hagyok-e teret a saját energiáimnak, vagy minden esetben előre meghatározott szabályoknak és meghatározásoknak rendelem őket alá?

4. Megengedem-e magamnak, hogy kifejezzem az agressziómat, vagy mindent magamban és magammal intézek el?

5. Milyen szerepet játszanak az életemben a változások? Van-e bátorságom ahhoz, hogy új területekre merészked- 'i jek? Kreatív vagyok-e?

6. Értéknek számít-e a kommunikáció az életemben, vagy inkább magamnak való vagyok?

7. Megengedem-e magamnak időnként, hogy kirúgjak a hámból, vagy mindenekelőtt alkalmazkodni és beilleszkedni akarok?

8. Harmóniában van-e nálam a lelki és a testi védekezés, vagy a testi védekezés legyengült a lelki kedvéért?

9. Milyen szerepet játszik ez a két alapkérdés az életemben: Honnan jövök? Hová megyek?

10. Volt-e a nagy, mindent átfogó szeretetnek esélye az életemben?

11. Milyen szerepet játszik az életemben e mottó szerint megtett út:

"ISMERD MEC ÖNMACAD,

HOCY ISTENT MECISMERD!"?


IIl. A fej

1.Ahaj

Anatómiai szempontból a haj helyezkedik el a legmagasabban. Ereje és fénye saját erőnket és fényünket tükrözi. Amikor jó formában van és egészséges az ember, akkor ugyanez a hajáról is elmondható. A haj néha a szabadság szimbóluma. A Vízöntő kora és a Hair című musical köré fonódott legendás hippikorszak látványosan demonstrálta a hajpompa és a szabadságigény közötti kapcsolatot. A Vízöntő kora hippijeinek ellenpólusát a minden idők minden országának katonái adják. Minden reguláris hadsereg egyformán levágja az újoncok haját, s ezzel szimbolikusan a szabadságukat is megnyirbálják. A zen szerzeteseknél is ugyanezzel a jelenséggel találkozunk, ők azonban szabad akaratukból és tudatosan mondanak le a hajukról és az általa szimbolizált külső szabadságról. Céljuk az a spirituális értelemben vett mélyebb belső felszabadulás, amelynek megvalósítását a külső szabadság csak zavarná. Némi távolságból szemlélve azonban kiderül, hogy a zen szerzeteseknek éppolyan szigorúan le kell mondaniuk a saját akaratukról, mint a katonáknak. Az engedelmesség áll az első helyen, és a saját hajfürtök és a külvilág csábításai szimbolikusan ennek az útjában állnak. A szabadságharcosoknak viszont, akik mint saját magukért felelős egyének harcolnak a hazájukért és a függetlenségükért, egyáltalán nincs útjukban a hajuk. Számukra a haj egyenesen a külső, illetve a politikai szabadság kifejeződése. A jobbágyoktól ezzel szemben megtagadták a hajpompa szabadságszimbólumát.

A haj a szimbolikus szabadságharcok kedvelt szimbolikus megjelenése. Kínában a közmondásos coptokkal egy túlhaladott társadalmi rendet vágtak le. Még ma is szimbolikusan vágják le gyermekkorunk hajfonatait. Szigorú rendezettségében a copf attól copf, hogy minden hajszál pontosan a helyére kerül, és ott is marad. Már maga a fonása is felér egy fegyel108

.4

ˇ;r; mezési aktussal. Ha minden nap ezzel a szimbolikus önfegyelmezéssel kezdődik, akkor az élet egy rendezett, de ugyanakkor kínosan kontrollált keretet is kap. Egy hajszál sem járhatja a maga útját, minden tincset szigorú szabályok kötnek. Ennyiben a copf levágása manapság is sok lány számára a felszabadulás és az emancipáció aktusa. Korábban a hosszú haj a nő számára nem annyira a szabadság szimbóluma volt, mint inkább egy magától értetődő dolog. Ezért számított ennek a szabálynak a megszegése az emancipáció aktusának. Valójában a tipikus női szereptől akartak általa megszabadulni a nők, amely megóvta ugyan őket a családfenntartás gondjaitól, de ezzel együtt a társadalmi felelősségtől is "megszabadította" őket.

A Vízöntő generáció vad hajnövesztése csak egy gyenge villámlás összevetve azzal a zivatarral, amit a nők okoztak, amikor először vágatták le a hosszú és rendezett hajukat. Megjelentek az apród- és bubifrizurás fejek, jelezvén, hogy nekik is jár az a szabadság, ami a férfivilágnak. Mindkét esetben arról volt szó, hogy a saját fejüknek szerezzenek érvényt, és ne mások táncoltassák őket.

A frizurák szellemi tartást tükröznek. Ezért hajlamosak a művészek sokszor az extravagáns hajviseletre, míg a társadalmi normáknak elkötelezett emberek a normák által szabályozott és fantáziátlan egységfrizurákat hordják. A konty még szélsőségesebben merev viselet, mint a copf. Ezt még manapság is láthatjuk vidéken. Nem lóghat ki belőle egyetlen tincs sem, hirdetve, hogy a szabadságnak és a kreativitásnak nincs helye sem a fejen, sem az életben. A punkok frizurája az ellenpólust képviseli, annak a jele, hogy minden lehetséges szabadságot megadnak maguknak, és a jelenlegi frizurák által szimbolizált neveléshez és rendhez nem akarják, hogy bármi közük is legyen.

A fejbőr színpadáról tehát jól meg lehet állapítani, hogy tulajdonosa életében milyen darabok kerülnek színre. Mindenesetre ma még a kompenzáció lehetőségére is gondolnunk kell. Századokkal ezelőtt egy manufaktúra munkatársának még nem volt meg a lehetősége arra, hogy a rizsporos loknis paróka viseletével legalább a látszat szerint feljavítsa társadalmi helyzetét. Manapság azonban mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy "színre vigye" a fején a vágyálmait anélkül, hogy a konkrét élete megfelelne ennek. Aki egy szürke


irodában a szürke egér életét éli, egy vad vörös loknis hajviselettel kifejezheti, hogy egészen más, színesebb világok várnak benne arra, hogy felfedezzék őket. A megfelelő loknik vadsága így az unalmas élet kompenzációja lehet, és ugyanakkor igényt is jelezhet a jövőre nézve. Különösen szembeötlő és tünetértékű a ki nem élt álom, amikor mind a hajszínt, mind a formáját mesterségesen varázsolják az illető fejére. Ilyenkor az illető valóban egy új területet szeretne meghódítani. Ha ezzel szemben a hajviselet valódi, sok szól amellett, hogy olyan igényről van szó, amely természetesen jár a gazdájának, és ezért meg is kapja.

A hajviselet egy további jelentési síkja a hatalom témájához kapcsolódik. Condoljunk csak Sámson bibliai történetére, aki a maga óriási hajának köszönhetően hatalmas erővel és hatalommal rendelkezett. Haját soha nem érte olló, ebben volt az ereje. A legkülönbözőbb kultúrák emberei hajlanak rá, hogy a megjelenésüket emelendő, pótlólagos hajrészeket tűzzenek magukra. A szimbolikusan gondolkodó kultúráknál ezeknek nem szükséges olyan valódi hajból készült pótlásoknak lenniük, mint a mi tupéink és parókáink. Ott az ember szívesen díszítette magát anyagokkal és idegen tollakkal. Az indiánok fejdísze a madarak tollruhájának utánérzése. Egy óriási fejdísszel ékített főnöki fő erőt, hatalmat és méltóságot fejez ki, és arra is utal, hogy közel van hozzá az ég.

A kelta harcosok harci frizurákkal indultak a csatába. Ilyenkor hatásosan felépített alakzatokba rendezve hordták a hajukat. Az enyv szolgált a mai hajrögzítő zselék korai változataként. Égnek állított hajjal nagyobbnak mutatták magukat, így keltve félelmet ellenségükben. (Az ellenségnek is azonnal égnek állt a haja ijedtében, ahogy ezeket a harcosokat megpillantotta.) A madarak felfújják a begyüket, a ragadozó állatok pedig felborzolják a szőrüket, amikor az erejüket fitogtatják, hiszen valójában - félnek. Hasonló helyzetben némely ember a haját tépi, ami egyrészt kétségbeesést fejez ki, másrészt meglepő külsőt kölcsönöz. Amikor az ember valakinek "a haja szálát se görbíti meg", akkor a hatalmát és a méltóságát is érintetlenül hagyja. Ha azonban ketten hajba kapnak, akkor mindegyiknek az a célja, hogy a másikat lealacsonyítsa és legyőzze. Mindez akár szőrszálhasogatáshoz és ahhoz vezethet, hogy az ember minden esetben hajszálat talál a levesben, azaz kifogásolnivalója van.

A hatalom ellenpólusa a kopaszodásban mutatkozik meg. A letartóztatottakat és azokat a nőket is kopaszra nyírták, akik a háború alatt az ellenséges katonák szeretői voltak. Így fosztották meg őket a szabadságuktól, illetve szégyenítették meg női mivoltukban. Hasonlóan bántak el a "boszorkányokkal" is. Általában vörös hajúak voltak, és ez a hajszín azt a végzetes hatalmukatjelképezte, amivel elcsavarták az ártatlan férfiak fejét.

Ennek az erőszakoskodásnak egy finomabb változata az a még ma is meglévő szokás, hogy valakinek megcibálják a haját. A büntetés aspektusa mellett ott van benne az abszolút tehetetlenségre való kényszerítés fájdalmas mozzanata is. Amikor a tanár a diákjait méltóságuk és szabadságuk szimbólumánál rángatta ki a padból, a saját hatalmát és áldozatainak tehetetlenségét demonstrálta ezzel. Amikor valamit "a hajánál fogva rángatnak elő" akkor abban benne van, hogy erőltetett a dolog, a valóságot megerőszakolták és úgy alakították, ahogy arra az illetőnek éppen szüksége volt.

A női uralkodók Nofertiti stílusban magasra tornyozott frizurája a hatalom témáját a méltósággal köti össze. Egy nagyúri hajviselettel a magas születés még inkább kihangsúlyozható. Aki időt és pénzt nem kímélve hatásos alakzatokba rendezi a haját, magasan ki akar emelkedni a tömegből, és azt reméli, hogy a befektetése megtérül. A hatalommal és a méltósággal való összefüggésben az öntudat is megnő. Ezt minden olyan tinédzser átérzi, aki buli előtt gondosan megmossa és feltupírozza a haját, hogy kicsivel jobb képet mutasson magáról.

Mint a bőr csatolt képződménye, a haj vénuszi minőségeket is hordoz. A hajfürtökben van valami csábító és laza játékosság. Egy göndör fej a szó legszorosabb értelmében a "szabadságot" (kötetlenséget, szabadosságot) testesíti meg, mivel az egyes fürtök mindennemű rendnek ellentmondva, a saját kreatív útjukon járnak. Az oroszlánsörényt nem lehet és nem is kell megfésülni, elég, ha csak megrázza a fejét az ember. Ha valaki meg meri kockáztatni, hogy megszelídít egy ilyen ragadozót vagy vadmacskát, akkor azt is megtapasztalhatja, milyen puha, simulékony a hosszú göndör haj. Selymes fénye mintha vitalitást sugározna.

A szép sűrű haj azonban az ellentétes irányba is mutathat, amikor madonnaszerű illedelmességben, középen elválasztva, egyenesen omlik a viselője vállára. Itt éppen az erő és a méltóság válik nyilvánvalóvá, ám ezt az erőt rendezett pályára


irányították, és harmónia nyilvánul meg. Hogy ezzel a hajviselettel tetszést arasson az ember, ahhoz a hajnak először is megfelelő tömegűnek kell lennie, ugyanis természetüknél fogva a laza fürtök többet mutatnak. Ellentétes esetben, amikor az ember szabad akaratából Iemond arról, hogy díszként viselje a haját, világosan látszik, hogy milyen csekély hatással van a másik nemre. A szerzeteseknél ez soha nem is volt cél, s a katonák programjában sem szerepel. Ők az országukat szolgálják, így az én személyes szabadságának és annak, hogy a másik nemre ne hasson, a háttérbe kell szorulnia.

A haj őszülésének kérdéséről a könyv végén, az öregedéssel kapcsolatban lesz szó. Az érintettek maguk dönthetik el, hogy őszülő fejük a belső szürkeséget tükrözi-e, és hogy hajuk fehérsége bölcsességről tanúskodik-e, vagy csak azt színleli. Döntő szempont, hogy az érintett szenved-e az őszüléstől. A szenvedés mindig azt árulja el, hogy valami a tudatból a testi síkra lett lenyomva, és ott kellemetlenül érinti az embert. A mesterségesen színezett haj azt mutatja, hogy az ember kompenzálni akar vele valamit. Hogy a punkok azt a tarkaságot viszik bele a frizuráikba, amit az életben hiányolnak, az nyilvánvaló. Aki egyszínű hajába néhány színes csíkot festet, az nyilvánvalóan egy kis változatosságot akar a fején (fejében?) _ lévő egyhangúságba belevinni. Ez történhet egyrészt kompenzáció gyanánt, ám lehet egy program része is, és akkor a festett tincsek gazdája más síkokon is megpróbál eleget tenni változatosságra törekvő igényének.

Ha az ember elkezd a haja színével játszani, a legritkábban választja a középutat. A sötét hajat előszeretettel festik koromfeketére, a középszőkét szalmaszőkére. A szőke, aranyfürtös angyal és a titokzatos sötét démon komasági viszonyban vannak egymással. Az extrém külsőségek gyakran velük ellentétes, langyos belső beállítottsággal járnak együtt.

Végezetül a haj mint függelék képződmény a környézet észlelésének és az éberségnek a szolgálatában álló antenna is egyben. Condoljunk csak a macska bajuszára és az ember . finom testszőrzetére. Ennek megfelelően egy olyan embernek, akinek nincs szőr a testén, nincs kifelé antennája sem. A katonák esetében kívánatos, ha szimbolikusan is elszigetelődnek a külvilágtól: kaszárnyába zárják őket. A zen szerzeteseknél még mélyebb jelentést hordoz az, ahogy külső antennáikat behúzva visszavonulnak a kolostorok elzártságába.

A mellkason és a lábon lévő szőrzet végül állatias szimbolikára utal, és az ősi erővel és állati vadsággal teli múltunkat idézi fel. Az állkapocs és az arc területén növő szakállszőr a férfiak klasszikus dísze. Az állszakáll a gazdája akaratát és annak keresztülviteléhez való erejét hangsúlyozza. A teljes körszakáll (az arcvonásokat elfedő szakáll) azonban rejtőzködésként is felfogható. Míg a férfiak általában szívesen büszkélkednek szőrzetükkel, ha ezek a "kiegészítők" a nőkön jelennek meg, azt aligha viselik el. A nők bajusza vagy szakálla és a mellükön növő szőr tönkreteszi a nőies kisugárzást, ezért aztán általában szálanként irtják őket. Az őszinte természet azonban makacs, és a férfias kinövéseket mindig újra és újra utánanöveszti.

Hirsutismus

(Erős szőrnövés)

Sok szenvedést jelent egy nő számára, ha a testén erős és tipikus férfias szőrzet nő. Ez a tünet túl világosan mutatja, hogy az illető az árnyékba nyomta le férfias jellemvonásait, és azok most így próbálnak úrrá lenni a testen. A hormonállapot sokkal jobban tükrözi a helyzetet, nevezetesen azt, hogy a férfihormonok aránya erősen megnövekedett. Az érintett nők kívül, az őszinte bőrükön fedezik fel és élik ki a tudattalan férfias igényeiket és lelkük férfias jellemvonásait. Tény, hogy minden nőnek az a feladata, hogy felfedezze és kifejlessze a )ung által Animusnak nevezett férfias pólusát. Ennek azonban a tudatban kellene megtörténnie, és nem a testben. Különösen a változás éveiben időszerű ez a kérdés és így ez az életkor predesztinál a testi férfiasság kitörésére, amennyiben a szellemi-lelki erre nem kap esélyt.

Az, hogy a férfias energia a szakállnövekedésben tör felszínre, arra mutat, hogy az illetőben erős tudattalan igény munkál arra, hogy képes legyen keresztülvinni az akaratát. A sűrű testi szőrzet egy animális összetevőről árulkodik. Ha ez a tünet szenvedést okoz az érintett számára, akkor az arra utal; hogy túl kevéssé éli ki az animális-férfias jellegét, és ezért a teste kénytelen ezt helyette kifejezni. Amikor pedig a szőrnövekedéstől éppúgy nem szenved a nő, mint ahogy az a férfiak számára is természetes, akkor arról van szó, hogy a külső a belsőt tükrözi. A női pólusra korlátozott túlzottan szőrös személy (férfi vagy nő), aki113


ket németül "szőr- vagy kutyaember"-nek hívnak, első feladata, hogy elfogadja a maga állati részét. Ha egy ember az ebek harmincadjára jut, az azt jelenti, hogy lecsúszott. Ami az evolúció hierarchiáját illeti, ez az állati múlttal konfrontálódó szőrös emberekre is érvényes. Amennyiben a hirsutismusban szenvedő nő szeméremszőrzete is férfias módon növekszik, akkor azzal a szexualitás területén lévő be nem vallott fallikus agresszív hajlama mutatkozik meg. Az elférfiasodásnak a szőrnövekedésből kiindulótovábbi jelei (virilizmus, latinul vir = férfi) is ugyanabba az irányba mutatnak. A környezet számára többnyire azonnal világos, hogy ez a nő olyan ember, aki nem ismeri a tréfát, akivel nemjó egy tálból cseresznyézni. A tünet azt akarja, hogy ezt  az érintett maga is belássa.

A megtanulandó lecke tehát nem a férfias jelleg elleni harc, hanem az ellenkezője. Az érintettnek meg kell valósítania a férfias elvet a saját életében. Ahelyett, hogy a szakállal hangsúlyozná az állát, azt kellene elérnie, hogy érvényesüljön a saját akarata. Ahelyett, hogy sűrű bundával venné körül magát, értelmesebb lenne átvitt értelemben megszerezni magának a védelmet, mégpedig azzal, hogy kivívja a tiszteletet. A férfias rnegjelenés helyett az erő és a méltóság mélyről fakadó sugárzása vegye inkább körül. Ahelyett, hogy szőrös volta miatt elbújik a külvilág elől, pontosan az lenne a dolga, hogy tudassa a külvilággal: nem riad vissza az élet kellemetlen (haarig) dolgaitól, és tüskés is tud lenni, ha kell. (Latinul hirsutus = tüskés.) A megtanulandó leckének tehát egy bizonyos mértékű nyakasság elsajátítása is a részét képezi.

A makacsság és az a képesség, hogy az ember ellenálljon, azt mutatja, hogy van saját akarata. A saját akarat pedig az álszakállnál lényegesen tartósabb bizonyíték arra, hogy szükség esetén ellenzékbe is tud vonulni a gazdája. A férfias jelleg a valóság két pólusa közül az egyik, és nem is lehet egy szőrcsipesz segítségével eltüntetni a világból. Az egyetlen lehetőség az, hogy kibékülünk vele.

A teljes testi szőrzet elvesztése

A testi szőrzetüket elvesztő betegek szervezete azzal, hogy feladja a külső antennáit, tudattalan visszahúzódási tendenciájukra világít rá. A haj és a szőrök látszólag minden ok nélkül

élhalnak a gyökereiktől, és a beteg szó szerint megkopaszodik és lemeztelenedik. Mivel haj és szőr nélkül szégyell a nyilvánosság elé lépni, a tünet tökéletes elszigetelődésre kényszeríti őt. Ezzel pedig megvalósul a világtól való teljes visszahúzódás, amihez a páciensnek tudatosan nem volt meg a bátorsága. A test a tünet segítségével szimbolikusan jelzi és meg is valósítja azt a saját tudattalan szándékukat, hogy be akarják húzni az antennáikat, és meg akarják szakítani a környezettel a kapcsolatot. Anélkül, hogy bevallották volna maguknak, valójában már régóta azt érzik, hogy meztelenek, nem védi meg őket senki, és ott állnak kiszolgáltatva. A kórkép kettős értelemben mutatja a szemérmüket, illetve szégyenüket. Még a tudattalanul szlelt látáskiesésre is utal, ugyanis a szeméremés hónaljszőrzet mellett a betegek a szemöldöküket és a szempillájukat is elveszítik. Amikor megtanulják a paróka és diszkrét kozmetika segítségével eltüntetni a hiányt, a tünet veszít jelentőségéből. Ám ha anélkül kell visszatérniük a társadalmi életbe, hogy belül közben semmi radikális nem történt, a szenvedés nyomása ismét fokozódik.

A tanulni való lecke szemmel látható: arról van szó, hogy az embernek vissza kell vonulnia saját magába és be kell húznia az antennáit. Olyan meztelen őszinteségre és védelem nélküli teljes nyitottságra van szüksége, mint amilyenben a esecsemő él. A veszteségek elfedését célzó kozmetikai kísérletek pusztán csak a kórkép üzenetét próbálják elfeledtetni, és nem a gyógyuláshoz segítik hozzá a beteget. A hajjal azt a szabadságot is elveszíti az ember, hogy pl. szabadon és elfogulatlanul mozogjon az emberek között. Kisugárzásának és a többi emberre, különösen a másik nem tagjaira gyakorolt hatásának jó részét is elveszti. Kiesik az a lehetőség, hogy a hajával bűvöljön el valakit, és nem létező szempillával sem tud már jelentőségteljesen pislogni.

A betegség a természetes szégyen állapotába taszítja vissza az embert, és szembesíti saját védtelen helyzetével. Mindenekelőtt a megjátszott magabiztosságot ássa alá. Ez mintegy a hirsutismus ellenpólusa. Az ellenpóluson állóknak azt tanácsolnánk, hogy a gyógyulás érdekében tudatosan érvényesítsék az erejüket és a hatalmukat, hogy mentesítsék a testüket ettől a feladattól. A szőrzet teljes elvesztése ezzel szemben még mélyebben belekényszeríti az embert a gyermeki kiszolgáltatottságba.


Hajhullás

Amikor a hajhullás kíméletlen tüneteinek köszönhetően veszíti el az ember a jelentéssel bíró ntennáit, fejének ékét, a hatalom, a szabadság és a vitalitás szimbólumát, akkor az összes fenti témára gondolnunk kell. Ezeken kívül végig kell gondolnunk az olyan szimbólumértékű helyzeteket, amelyekben az embernek veszítenie kell. Amennyiben nem vette észre, hogy eljött az ideje a szükségszerű szellemi-lelki vedlésnek, akkor az organizmus kénytelen ily módon megtestesíteni a témát. Mivel a haj esetében a bőr függelék képződményéről van szó,.ebben az összefüggésben a vedlés szimbolikájára is gondolnunk kell, különösen akkor, ha a hajhullás korpaképződéssel jár együtt. A kígyó akkor vedli le a bőrét, amikor megérett rá, hogy új bőre legyen. Felmerül tehát a kérdés: talán elmulasztottam levedleni a régi bőrömet és egy újat növeszteni magamnak helyette?

A hajhullásnak ez az aspektusa a következő megtanulandó feladatra mutat rá: tudatosan el kell engedni a régit, ami felett már eljárt az idő, hogy helyet adjunk az újnak. Ezt a lépést pedig nekünk kell tudatosan megtennünk, ha nem akarjuk, hogy a testünk végezze el helyettünk az elengedés feladatát. Kiegészítésképpen még arra is történik utalás, hogy az elengedett helyen alig nő valami vissza. A teljes megkopaszodás arra szólítja fel az embert, hogy radikálisan, a (haj)gyökerekig hatolva búcsúzzon el a régi, túlhaladott témáktól.

A másik lehetőség az, hogy az ember elismeri és elfogadja a szabadságvesztés tényét. Aki abban látja a szabadságát, hogy szabadon és tudatosan csinálja azt, amit meg kell tennie, annak nem kell féltenie szabadsága szimbólumait. Ez különösen az olyan kikerülhetetlen szabadságvesztések esetén fontos, mint amilyen a felnőtté válás. Azok a páciensek, akik már a serdülő- és ifjúkorban hullatják a hajukat, azt árulják el ezzel, hogy nem sikerült kibékülniük a felnőtté válás tényével. A korai kopaszságnak tehát kettős értelme van. Először is az érintettek külsőleg idő előtt "megöregszenek", mivel a kopasz fej mégiscsak az "érettebb évek" jele. Másrészt a szimbólumok terén iskolázott pillantás azonnal felismeri az újszülött csupaszságát, különösen akkor, amikor a kihullott helyén nem új haj, hanem finom pehely képződik. Az a kifejezés, hogy "olyan kopasz, mint egy gyermekpopó", jól mutatja ezt a ket116

tős aspektust. A megoldás akkor is az, hogy szellemileg-Ielkileg váljék felnőtté az ember, amikor már kopaszon csillog a feje. Sohasem késő, hogy eleresszük és egy magasabb szinten újra felfedezzük a gyermekkor meséit, illetve a saját gyermeki mivoltunkat.

' Van az életnek néhány olyan időszaka, amikor a kopaszodók jellemzően elkezdik hullatni a hajukat: röviddel a házasságkötés és egy biztos állásba való elhelyezkedés előtt. Itt elvileg ugyanazokat a dolgokat kell belátnunk: nem az veszélyezteti a férfifejek ékét, ha tudatosan feladják a szabadságukat és a kötetlenségüket, hanem az, ha mindezt nem tudatosan teszik, és megpróbálnak az igénybe vett előnyökért semmit sem fizetni. Aki szándékosan, komoly elhatározással válik hivatalnokká, és ezért szívesen lemond szabadsága egy részéről, annak biztonságban van a haja. Azt fenyegeti a kopaszodás, aki művésznek érzi magát, és magasan szárnyaló álmai vannak. Közben pedig be nem vallott egzisztenciális szorongása miatt alkalmazotti sorba lép. Az ilyen félrelépésért, illetve ballépésért aztán fizetnie kell, pl. azzal, hogy szimboiikusan megkopasztják.

A terhesség idején és a szülés után fellépő hajnövekedésbeli változások egy másik szemszögből világítják meg ugyanazt a témát. Sok nőnek sűrűbbé és élettel telibbé válik a terhesség alatt a haja. Vannak azonban olyanok is, akik a szülés után azonnal újra elveszítik ezt a szaporulatot. Hogy a szülésben benne van az áldozathozatal aspektusa, az világos. Ahhoz, hogy egy gyermeknek életet ajándékozzon, a nőnek el kell tőle válnia, és ezzel ajándékot ad, azaz valamit odaad magából. Különösen azoknak a nőknek hullik a szülés után fokozottan a hajuk, akiknek problémái vannak az anyaszereppel és az áldozathozatal tényével. Azt, hogy nem szabad akaratukból hozták ezt az áldozatot, nem élik meg tudatosan, megteszi ezt helyettük a hajuk. Másrészt a testükön élik ki azt a változást is, aminek a gyermek születése után az életükre kellene kiterjednie.

A kör alakú kopaszodás, az úgynevezett alopecia areata esetében ugyanerről a témáról van szó egy szorosan körülírt területre vonatkoztatva. A feladat az, hogy megtaláljuk, mi is ez a meghatározott terület, és engedjük, hogy új impulzusok lépjenek a helyébe.

Ettől el kell határolni a férfiaknak a szerzetesek tonzúrájára 117


emlékeztető jellegzetes hajhullását. Arról lenne itt szó, hogy az illető közelebb akar kerülni a szerzetesek archetípusához, méghozzá azzal, hogy a legfelső csakra helyén lévő tonzúra segítségével nyitottá válik felfelé? A szerzetes számára közömbös kell hogy legyen, van-e haj a fején, vagy nincs. Neki az a dolga, hogy fokozatosan eloldja magát a külvilágtól, hogy jobban ki tudjon nyílni a magasabb világok számára.

Hasonlóképpen lehet a kopasz halántékot értelmezni, amely gondolkodó jelleget kölcsönöz, és így az ember filozófus jellegét hangsúlyozza. Itt is csak arra lehet gyanakodni, hogy valami, amit az ember a szellemi-lelki síkon elmulasztott, az a testi síkon fejeződik ki. Az is lehet persze, hogy a magas, intelligens homlok egy nagy gondolkodót jellemez.

Kérdések

1. Büntetem vagy büntettetem-e magamat valamiért? 2. Vezeklésként áldozom-e fel fejem ékét, hatalmam és méltóságom jelét? Ha igen, miért?

3. Elfelejtettem-e fizetni a kiélvezett szabadságért, hatalomért és méltóságért?

4. Hol ragadtam benne a szabadságról vallott éretlen gyermeki elképzeléseimbe?

5. Elmulasztottam-e, hogy feláldozzam a régi hatalmi struktúrákat?

6. Meg akartam-e menteni a túlhaladott struktúrák méltóságát és külső formáját még jóval azután is, hogy azoknak lejárt az idejük?

7. Lehet, hogy talán anélkül, hogy észrevettem volna, elvesztettem a valódi szabadságot, az igazi hatalmat és a megfelelő méltóságot, mialatt ragaszkodtam a régi struktúrákhoz?

e. Hagytam-e új impulzusokat és erőket fakadni az életemben?

2. Az arc

Az arcunk nemcsak a testünknek az a része, amivel a világot látjuk, hanem egyben az is, amit a világ elsőként lát meg belőlünk. Az arcunk határozza meg, hogy milyen benyomást keltünk és milyennek látják a külsőnket. Minden kontaktusfelvétel a látás segítségével, azaz a szemünkkel történik. Manápság a szem az ember legfontosabb érzékszerve. Az emberiség hajnalán a kifinomult szaglás még fontosabb volt, és ennek megfelelően a szaglóagy ősibb és nagyobb. Amíg a természet ` veszélyeket rejtegetett az ember számára, az éles hallás is

életfontosságúnak bizonyult. A mára már majdhogynem luxusnak számító érzékszervvé vált ízlelés pedig élet és halál kérdésében döntött, amikor őseinknek el kellett választani a romlottat az ehető tápláléktól. Ma a szemünk az, amit leginkább óvunk. A világot is a szemmértékünk szerint becsüljük feI. Ennek ellenére, ha a hallását veszíti el az ember, az sokkal komolyabb lelki károkat okoz, mint ha megvakulna. Ez pedig azt mutatja, hogy a Iélek mélyén egy másik, ősibb értékítélet uralkodik.

Nemcsak a legfontosabb érzékszervek helyezkednek el az arcon. Ott tükröződnek érzéseink és fejeződnek ki hangulataink. Így érthető, hogy miért az arc köti le figyelmünk legnagyobb részét. Mindenáron megpróbáljuk fenntartani a látszatot, és félünk, hogy elveszítjük a szemünk világát. Annak ellenére, hogy ez az egyetlen testrészünk, amit leplezés nélkül megmutatunk a külvilágnak, mégis csak nagyon ritkán fedjük fel valódi arcunkat. Hogy ne kelljen elárulnunk, kik is vagyunk valójában, egy egész sor maszkra teszünk szert életünk során. Az egyik legelterjedtebb maszk, annak ellenére, hogy angol neve van, világszerte igen nagy közkedveltségnek örvend: ez a "keep smiling". (Mindig mosolyogj!) Mindegy, hogy mi történik, az ember csak mosolyog. ")ó arcot vágunk hozzá", mondja a népnyelv. Így kínvigyorgunk át egy egész napot, még akkor is, ha egyáltalán semmi mosolyognivalónk nincs. Az igazi és a mutatott arcunk közötti össze nem illés egy sor izomfeszültséget okoz. Az ázsiaiak még rajtunk is túltesznek ebben a tekintetben. Örökké mosolygó arcukról csak egy szakavatott tudja megmondani, hogy mi rejlik mögötte. A mosolygó maszk másik oldala a komoly felelősségtudat gondterhelt maszkja. Ez utóbbit különösen a politikusokszeretikmagukraölteni.


Egyes emberek egészen könnyedén bánnak különböző maszkjaikkal, és szükség szerint váltogatják a bájos mosolyt az együttérzővel, a jelentőségteljes pillantást a sokatmondó komolysággal. Az ember a naptár szerint is jól eligazodhat. Vasárnap feltölti a vasár- és ünnepnapokra szóló arcát, majd hétfőn reggel a hétfőn szokásosat. Az a kérdés, hogy "Milyen képet vágsz már megint?" - az adott körülmények között arra figyelmeztet, hogy ekkora őszinteség már túlzás. Egy paptól hallottam, hogy szerinte neki három arca vart: egy keresztelőre, egy esküvőre és egy temetésre való. Az ilyen hivatali maszkok legalább annyira elterjedtek, mint a munkaruhák. A stewardessek és a pincérek esetében a mosoly az egyenruha része. A bírók és a sírásók nem jutnának messzire ezzel az álarccal. A színészek az önmagában véve őszintétlen játékot játsszák őszintén, amikor a jelenet előtt felveszik a maszkot, és a szerepnek megfelelően kisminkelik magukat. Arcunkon megmutatkozik, hogy mennyire vagyunk jó színészek és vagyunk képesek arra, hogy igazi arckifejezésünket elfedjük. Sok oka van annak, hogy miért nem mutatja meg az ember a valódi arcát.

Egy olyan társadalomban, amelyik az időskort lebecsüli, sokakat kellemetlenül érint, hogy arcukon meglátszanak az élet nyomai. Legszívesebben leoperáltatnák őket magukról, igen jó jövedelmet biztosítva ezzel egyes plasztikai sebészeknek. Az öregedéstől való félelem jó üzletnek bizonyul. Lehet, hogy a valóság sebészeti úton történő megszépítése új lehetőség, ám az ötlet ősrégi. Már a sötét ősidőkben is meglehetősen durva módszerekkel próbáltak javítani a homlok, az orr vagy akár a fej formáján.

És mivel semmit sem akar az ember annyira elkendőzni, mint az arcát, nincs még egy testrésze, amit annyiszor "átmeszelne". Egy egész ipar él abból, hogy kozmetikumokkal, szoláriumokkal odacsalja, ami nincs ott, és elfedje, ami ott van.

Mindennek ellenére nem kell teljes mértékben felhagyni a retusálással, mondván, hogy őszintétlen dolog. Minden a szándékon múlik. Amikor az ember először próbál meg lótuszülésben ülni, a külső és a belső valóság általában véve nem felel meg egymásnak. A tökéletes külső forma csal, valami olyat mutat, ami belsőleg (még) nem létezik. Mégis értelmes dolog elvégezni ezt az ősrégi gyakorlatot, ugyanis így megvan a remény, hogy a belső idővel hozzáhasonul a külsőhöz. Így nézve a tudatos kozmetikai kísérletek is értelmet nyernek.



A fiziognómia az arc formáját értelmezi, és ennek alapján találó karakterképekkel szolgál. Ezek egy részét a népi bölcsességekben is megtaláljuk. Ahhoz az emberismereti tapasztalati kincshez tartoznak, amellyel majdnem minden ember akár tud róla, akár nem - rendelkezik. A széles ajkak különös érzékiséget tükröznek, míg a markáns állkapocs hajthatatlan akaratról árulkodik. Hogy ez így van, azt sok ember tudja és minden ember érzi. Az alacsony homlok csekélyebb intellektusról tanúskodik, mint a magas, előredomborodó, és a kicsi, mélyenfekvő szem visszahúzódottságot jelez, míg az előreálló, nagy szemek egyszerre keltenek kíváncsiskodó és ijedt benyomást. A mindennapokban folyamatosan értelmezzük, jórészt tudattalanul, embertársaink arcát. Ennek alapján dől el, hogy valaki szimpatikus vagy ellenszenves-e számunkra. Az arckifejezés az illető pillanatnyi hangulatát is spontán módon közli velünk.

A nagyfokú őszinteség és a valóság megszépítésére tett rengeteg kísérlet - mindez erre a kis területre, az arcra koncentrálódik. Nem kell csodálkoznunk tehát, amikor testi tüneteink ennyire látványosan és fájdalmasan meghiúsítják a tények elleplezésének kísérleteit. Az arcnál is az őszinteség a szervezet fő témája. Amikor trükkökkel próbáljuk elfedni mindazt, ami az arcunkra van írva, a sors egy keményebb palavessző után nyúl, hogy belekarcolja jeleit a valóság alapanyagába, ebben az esetben az arcunk bőrébe.

Elpirulás

Mielőtt a fájdalmas és az eltorzító jelekre kerülne a sor, finomabb jelzésekhez nyúl. A gyakori elpirulás egy olyan témát akar az érintett tudatába juttatni, ami ellen lezárta magát. A helyzetben van valami teátrális. Általában egy személyes élű témáról van szó, ami mondjuk egy viccbe csomagolva lebeg a térben. Az illető megpróbálja figyelmen kívül hagyni a témát, például úgy tesz, mintha egyáltalán nem értené a viccet vagy ha mégis, akkor sem lenne semmi köze hozzá. Mialatt a legszívesebben a padló alá süllyedne és láthatatlanná válna, őszinte és pillanatnyilag elvörösödő arcbőre arról árulkodik, hogy az illető téma mégsem annyira közömbös a számára. Az égőpiros arc mágikusan magára vonja a figyelmet. Minél in121


kább ellenáll a tulajdonos a felismerésnek és megpróbálja elnyomni, annál vörösebb és forróbb lesz az arca. Mint egy világítótorony adja hírül a kínos igazságot. Amit az érintett nem akart elismerni, az félreismerhetetlenül kiül az arcára.

Hogy itt mi a feladott lécke, az világos. Csak arra kell az embernek késznek lennie, hogy az eddig semmibe vett témát felismerje és elismerje, hogy köze van hozzá, és akkor a piros lámpa kialszik. Amit normálisnak és természetesnek élünk meg, az nem kerget szégyenpírt az arcunkba. Amennyiben sikerül úgy elmesélnünk egy témába vágó viccet, hogy közben nem szégyenkezünk, akkor a téma integrálódott, és nem gyullad ki a figyelmeztető lámpa. Azt a témát, amelynek hallatán korábban kínosan éreztük magunkat és elfogott bennünket a szorongás, mostantól nyitottan és örömmel megélhetjük és életünk részévé tehetjük. Lám, egy látszólag jelentéktelen és ártatlan kis tünet is fontos tanulnivalókra és feladatokra m utat rá.

Kérdések

1. Az élet mely területei kínosak a számomra? Mi miatt szégyenkezem?

2. Melyek azok a gondolataim és érzéseim, amelyekért nem akarok felelni?

3. Milyen helyzeteket akarok mindenáron elkerülni? 4. Mit kellene éppen ezekben a helyzetekben megtanulnom? 5. Mit jelent a számomra a nyilvánosság és az, hogy a középpontban állok?

6. Hogyan tudnám az erotika témáját a fejemből a szívembe és a nemi szerveim területére áthelyezni?

Trigeminus neuralgia vagy idegfájdalmak az arcban

A trigeminus tizenkét agyideg közül az ötödik, és többek között az arcban keletkező érzésekért felelős. Három ága van. A felső a homlokot, a középső az állkapocs felső szárát, a harmadik az állkapocs alsó szárát idegzi be. A neuralgia szó egy

ideg beidegzési területén keletkező fájdalmat jelenti. Hogy a trigeminus neuralgiát mi okozza, az az orvostudomány számára még nem világos. A jelenség valóban megdöbbentően hat az érintett életére - mégpedig a szó lehető legkellemetlenebb értelmében. A fájdalmak kezdetben legtöbbször rohamszerűen lépnek fel, és az arc egyik oldalára terjednek ki. Korlátozódhatnak az ideg egyes ágaira, de fájhat egyszerre több ág beidegzési területe is, és a rohamok krónikus, tartós fájdalomba is átmehetnek. A betegben így vagy villámütésszerűen, vagy állandóan tudatosodik az arca. Hamar kialakul az arc bőrének a túlérzékenysége (hyperaesthesia), és különösen az ideg kilépési pontjai válnak érzékennyé a fájdalomra. A páciensek nemcsak hogy nem érzik jól magukat a bőrükben, hanem a legszívesebben üvöltenének a kíntól. Kimondhatatlanul nehezükre esik jó képet vágni. Néha olyan messze mennek el leplező erőfeszítéseikben, hogy a fájdalomtól eltorzított grimasz ül ki az arcukra. Azt az állapotot, amikor az izomzat is reagál és szétzilálja a beteg arcvonásait, tic douloureux-nek, azaz fájdalmas ticnek hívja az orvostudomány. Ehhez jön még az arc intenzív kipirulása, az izzadságrohamok és a könnyáradat. A páciens azt a benyomást kelti, mintha egyszerre üvölteni, kiabálni és őrjöngeni akarna, és csak pillanatok kérdése, mikor tör ki belőle egy rémületes dühroham.

Akit az fenyeget, hogy a fájdalomtól nem tud uralkodni magán, az senkinek sem tud nyugodtan a szemébe nézni. Vonaglik fájdalmában, és sokkal inkább egy szerencsétlen féregre, mint egy felegyenesedett emberre hasonlít. A fájdalomtól meggörnyedt tartás és az eltorzult arc a háttérben meghúzódó dologra utalnak. Ott lenn a mélyben valami nincs rendben, már nem egyenesek, hanem elhajl ítottak és görbék a dolgok.

Onnan, ahol a fájdalom ilyen központi szerepet játszik, az agresszió sem esik messze. A trigeminus neuralgiában szenvedó beteg úgy érzi, hogy letaglózták, és ténylegesen abban a helyzetben van, mint akiket pofoz a sors. Az állandóan fenyegető fájdalomkitörés ugyanis az agresszió problematikájára utal. Az orvostudomány szempontjából nem világos, mennyiben javítaná a fájdalom tünetét az agresszivitás szabadjára engedése. Szimbolikusan azonban nyilvánvaló a fájdalom és az agresszió közötti kapcsolat, ugyanis mindkettő mögött ugyanaz a hadisten, a Mars áll. Sok páciensnek az az érzése, hogy ha szétcsapna maga körül, attól megkönnyebbülne.


A terápia szempontjából érdekes, hogy ilyen helyzetben milyen irányba indulna a beteg. Kinek jutnának a pofonok ahelyett, hogy őt magát sújtják? A visszatartott ütések az emberre magára ütnek valamikor vissza. Aki folyamatosan visszatartja önmagát és a látszatot próbálja menteni, annak számolnia kell azzal, hogy ezzel maga ellen fordítja a helyzetet, és kiprovokálja a pofonokat. Minden visszatartott dolog természetesen a sajátunk marad. Ennyiben különösen kellemetlen következményekkel jár, ha olyasmit tartunk vissza, mint pl. a másoknak szánt ütések. A beteg már nem tudja elviselni magát ezekkel a fájdalmakkal, illetve agressziókkal. Az hozza meg a megoldást, ha szabadjára engedi indulatait. Fájó arca arra vágyik, hogy lerakja a terheket, és végre megnyugodhasson. Kívülről nézve ez csak ritkán látszik meg a beteg arcán, az arcizmok még formában vannak, és az illető továbbra is jó arcot vág a dologhoz. Egy idő után azonban nem bírja elviselni a maszk mögött, a mélyben meghúzódó érzést. A kitörésnek számító fájdalomrohamban a felvett maszk összeomlik. Ilyenkor az ember már csak egy dolgot tehet: helyet csinál a fájdalmainak.

A betegség nem hagyja, hogy továbbra is megőrizze kifelé mutatott formáját. Egyenesen rákényszeríti, hogy sértő és támadó legyen és kikiabálja a mélyből fakadó fájdalmát. A környezetével is tudatnia kell, hogy milyen pokoli kínokat él át. Hangosan el kell mondania, hogy milyen kínt jelent számára az élet a felvett maszk mögött, és hogy ezt így nem tudja tovább csinálni, nem bírja ki anélkül, hogy ne verjen szét mindent maga körül. Konfrontálódnia kell azokkal, akiknek a saját maga ellen fordított ütései szólnak. Erre szólítja fel égetően fájó arca.

A kiélés mindenesetre csak akkor hoz megkönnyebbülést, ha bizonyos tudatossággal történik. A házsártos ingerlékenység, ami csak arra szolgál, hogy a beteg minden adandó alkalommal kieresszen magából egy kis feszültséget, nem számít megoldásnak. Ennek ellenére oly gyakori jelenség, hogy szinte a betegség következményének tekinthető. Arra jó, hogy őszintén megmutassa, ki is lakozik valójában a maszk mögött. Az arcbőr túlzott érzékenysége és az, hogy a kis ingerek is fájdalomrohamokat váltanak ki, egy mimózáról árulkodnak, akinek a mimikája becsületesen megmutatja, hogy tudattalan agressziók kínozzák. Az arc kipirulása, az izzadság- és könnypatakok és az a tény, hogy milyen kevés kell a fájdalmak kiváltá124

sához, megerősíti azt a benyomást, hogy itt egy, a legvésőkig provokált és ingerelt emberről van szó, aki nem ismeri be saját magának, hogy milyen helyzetben van. Ehelyett az arcának kell megtestesítenie a robbanásra kész helyzetet. A páciens maga nagyon világosan elmondja, hogy mi a baja: minden erejére szüksége van ahhoz, hogy tartsa magát, és ne kezdjen el üvölteni. Van, hogy bele is bénul ebbe a fárasztó feladatba.

Az a tény, hogy a leggyakoribb, az úgynevezett esszenciális (ismeretlen kórokú) formában főleg az 50 éven felüli nők szenvednek, jól beleillik ebbe a képbe. A mi férfiuralmú, teljesítményre alapozott társadalmunkban a nőknek nehezebb a valódi arcukat mutatniuk, és kiadniuk az agresszióikat, amelyeket kaptak. Abbeli félelmükben, hogy ha ezt megteszik, faképnél hagyják vagy télreteszik őket, hajlamosak a keep smilingra, akkor is, ha belül inkább üvölteni és kiabálni lenne kedvük. Amikor az előrehaladott életkorban elviselhetetlenné válik a felhalmozott kiadni való agressziómennyiség, a külső dühkitörések helyett a belső fájdalomkitöréseket választják, és ezek is csak ritkán nyomulnak be látható területre.

Az esszenciális szóval a diagnózisok hátterében gyakran meglévő tisztázatlan okokat illetik, mint ahogy pl. a tisztázatlan okoknál fogva fennálló magas vérnyomás is az esszenciális hipertónia nevet kapta. A tünettan ténylegesen esszenciális (alapvető) az érintett számára, mivel ez az egyetlen esélye arra, hogy kifejezze mindazt, ami különben agyonnyomná.

A fájdalom helye is megerősíti ezt az állítást: a homlok a konfrontáció és az önfenntartás természetes helye (a latin frons = homlok). Aki érvényt akar szerezni saját elgondolásainak, annak ezt a testrészét kell bevetnie, és az is lehet, hogy fejjel kell a falnak mennie. Az állkapocs hordja a fogakat, és arra való, hogy amikor kell, harapjon és vicsorogjon. Ha a trigeminus neuralgia következtében az ember állkapcsának a területe fáj úgy, hogy üvölteni kellene tőle, akkor azt követeli a betegsége, hogy harapjon, és ne féljen a saját éles modorától. Nem az a dolga, hogy megkeseredett és mogorva legyen, hanem hogy fogvicsorgatva kiadja az agresszióját. Az állkapcsa mozgás után kiált. Ennek azonban tudatosan és a megfelelő helyen kell történnie, különben csak érinti az illető a tünetet, és az alapjául szolgáló konfliktust, de nem oldja meg.

A hagyományos orvoslás terápiás javaslatai jellemző módon nem kevésbé agresszívek. Pusztán csak kifelé, és ezzel a be125


tegre magára próbálják az agressziót irányítani, ami a környezetvédelem egy meglehetősen hátborzongató formája. A fájdalmaknak az első fájdalomcsillapítókkal való elnyomása ugyanebbe az irányba megy. A pszichofarmakonok bevezetésével a már úgyis gúzsba kötött psziché még jobban beszűkül. A cél ilyenkor az, hogy ne keltsen visszatetszést a beteg, senki se ütközzön meg rajta. A kétségbeesett próbálkozás azt akarja megakadályozni, hogy egy elviselhetetlen és őszinteségért kiáltó helyzet kitöréshez vezessen. A sebészet mint utolsó módszer, még becsületesebb. Az ideget ugyanis egyszerűen átmetszik. Ezen a beavatkozáson világosan érezhető, hogy mennyire szükség van az éles megnyilvánulásokra, sőt még az erőszakra is. A Gasser-dúc elektrokoagulációja még ennél is tovább megy. E harcias terápiás beavatkozás során, elektromos úton elégetik azt a fölérendelt idegközpontot, amelyből a trigeminus kilép. Még a legválasztékosabb tudományos nyelv sem tudja az itt fennálló témát eltussolni: az égbekiáltó fájdalmakat a felszín felé lökő és kitörésre késztető agresszió okozza, amely vagy a radikális bemetszéseket, vagy azt követeli meg, hogy az illető bátran vegye a kezébe az életét.

Kérdések

1. Milyen fájdalom van az arcomra írva? Hol zavart az érzékelésem?

2. Mi hátráltat abban, hogy jól érezzem magam a bőrömben? 3. Milyen elhajlásokat, milyen szétszakadásokat kell túljátszanom?

4. Mi a neve annak a rossz játéknak, amihez én jó képet vágok? Mi ingerel és provokál a legmélyebben?

5. Kinek dukálnak a visszatartott ütések, amelyek az én arcomat égetik? Mi akadályoz meg abban, hogy szétcsapjak magam körül?

6. Mivel kell felvennem a harcot? Hol nem merek érvényt szerezni saját magamnak, hol kellene vicsorogva harapnom?

7. Mit akar feltorlódott energiám következőként a markába kaparintani?

Facialis paresis vagy arcidegbénulás

A facialis vagy az arcideg a hetedik agyideg, és az arc izomzatának a mozgató beidegzéséért felelős. Az a feladata, hogy lehetővé tegye az arcjátékot a homlokunk ráncolásától a szem becsukásáig, az orrunk fintorgásától a szájunk elhúzódásáig. Ami a trigeminus az érzékelés, az a facialis a mozgás és az arckifejezés számára. A facialis bénulása ugyanazt a területet érinti, mint a trigeminus neuralgia. A belső érzések helyett itt azonban a külső megjelenési forma áll a középpontban. A határok persze nem élesek. Mint ahogy a trigeminus neuralgia fájdalomrohamai csúcspontján az arcizmok is görcsbe rándulhatnak, a facialis bénulása is érzészavarokat vonhat maga után, mindenekelőtt az orca és a fül területén. Ilyenkor léphet fel az úgynevezett hyperacusis, a zajok kiváltotta felfokozott érzékenység.

A legtöbbször egyoldalúan fellépő facialis paresis tipikus képe a lógó alsó szemhéj. A beteg képtelen teljesen becsukni a szemét. Nem tudja ráncolni a homlokát, az orra és a szájzuga közötti ránc általában eltűnik, és a két szemrés nagysága sem egyforma. A betegek lelkiállapotát főleg a zavart külsejük határozza meg. Eltorzult arccal nem tudják összeszedni magukat, és láthatóvá válik a lényük mélyebb rétegében lévő szakadás. Facialis paresissel aligha Iehet makulátlan vagy akár jó benyomást kelteni. Ehhez társulnak még gyakran a nyál- és könnyelválasztás rendkívül kellemetlen tünetei, a nyelv elülső kétharmadán fellépő ízérzékelési zavarok és a zajérzékenység.

Első pillantásra a két arcfél közötti felborult szimmetria a leglátványosabb jel. Minden embernek különbözik a két arcfele, de ez első pillantásra alig észrevehető. Csak akkor látszik, hogyha egy fényképész az ember arcát két bal vagy két jobb arcfélből rekonstruálja. Ilyenkor kiderül, mennyivel lágyabb és puhább a bal nőies arcfél a jobb oldali férfias arcfélnél. Ebből a szempontból minden embernek két arca van. A facialis paresisnél ez a különbség azonban ijesztő módon látszik, mivel az érintett arcfél annyira nyilvánvalóan kiesik a keretekből. A bénulás a Iélek mély szétszakadását jeleníti meg. Az egyik oldalon az érintettek mindent szokás szerint a kezükben tartanak és őrzik a látszatot, a másik oldaluk viszont úgy lóg, mintha szélütés érte volna őket. A külső maszk összetörése belső összeomlásról tanúskodik. Ezt a be nem vallott hasadást


testesíti meg a betegség. Különösen az intakt oldalukhoz és a kifelé mutatott lényükhöz oly kevéssé illő lekonyuló részük követel magának és kap is nyilvánosságot ebben a betegségben. Két lélek lakik egy kebelben, és hirtelen mind a kettő kinéz az ember arcából. Eddig a feszes és szigorú oldal képviselhette az egész embert. Most azonban megkapta maga mellé teljesen neveletlen partnerét, aki egyáltalán nincs a jó összbenyomásra tekintettel.

Az illető lényének egy meglehetősen lecsúszott oldala került ezzel az előtérbe, és demonstrálja, hogy a feszes másik oldallal ellentétben milyen szenvtelen. Ritkán jön fel az árnyék ilyen világosan a felszínre! Aki nem vallja be magának, hogy mennyire alapvetően szüksége lenne a szenvtelenségre és a nyugalomra, annak számolnia kell azzal, hogy ez a szükséglet az árnyékba süllyed, és a test színpadán lép fel újra. Akkor pedig megoldatlan formában minden tükörből szembenéz az illetővel. Az ellazullást bénulás karikírozza, a tartós szenvtelenség pedig a szemhéjak lógásává változik, és nyomasztó, rosszkedvű benyomást kölcsönöz az arcnak. A beteg oldal mindenki számára világossá teszi, hogy milyen közönyös az illető, és hogy "mindannyian tehetnek neki egy szívességet..." A bajor köznyelv és érintkezési formák között van egy gesztus, ami pontosan ezt fejezi ki: az ember egyik ujjával lehúzza az alsó szemhéját. A facialis paresisben szenvedő betegek folyamatosan ezt a kifejezést élik át. Az orr és a szájzug közötti ránc eltűnése a gyomorbetegeknél a búbánatot és azt fejezi ki, hogy az érzelmeik őket magukat rágják szét. Ugyanez a jelenség a facialis bénulásnál azt mutatja, hogy mennyire nem tudja már a beteg - legalábbis ez az oldala - összeszedni magát. Az is ebbe a képbe illik, hogy képtelen ráncolni a homlokát. Személyiségének ez a része azt közli, hogy elege volt a sok tépelődésből. A lógó szájzug azt akarja mondani, hogy a tulajdonosát elfogta a mogorva, zsémbes vagy sértett hangulat. Az is a dolga, hogy ezt mindenkivel közölje. A beteg eljutott a keep smiling ellenpólusába. Ez a szájzug már nem akar felkunkorodni, hogy vidám képet vágjon a szomorú játékhoz. A szem már nem nyílik ki egészen, mintha odakint semmi lényeges látnivaló nem lenne, és nem érné meg nyitva tartani. De nem is záródik le teljesen, mintha úgysem találná meg nyugalmát a beteg. A szemhéj langyos középállásban renyhén és ellazulva lóg. Ilyenkor fennáll a veszélye annak,

hogy a szaruhártya kiszárad és következésképp károsodik. ; Ezert szokták egy úgynevezett óraüvegkötéssel lezárni a szemet és saját érdekében egyszeművé tenni a beteget. A szaruhártya kiszáradása valóban egyszeműséggel és ezáltal a térbeli látás és a dimenzionalitás elveszítésével fenyeget. Ellaposodna a beteg látása.

A szomorú arckifejezést sokszor a beteg szeme sarkából folyó bőséges könnyáradat is hangsúlyozza. A betegnek ez az oldala elárulja, hogy üvölteni lenne kedve. Hogy már nem ízlik neki az élet, azt az ízérzékelés kiesése mutatja. Aki már egyáltalán nem érez ízeket, annak minden egyformán ízetlen. A hallás túlérzékenysége jelzi, hogy a környezet zajai túlzottan betolakodónak és ezzel zavarónak hatnak a számára. Egészében véve a rezignáció képe rajzolódik ki. Az egyik fél már semmit nem kér. Feladta erőfeszítéseit arra nézve, hogy továbbra is összeszedje magát, és hagyja, hogy elváltozzanak a vonásai és eltorzuljon a külső megjelenése. A széteső személyiség ijesztő szelleme lapul e mögött a kép mögött.

Hogy mit kell megtanulnia, az a beteg arcára van írva. Csak a tükörből kellene leolvasnia és magának is bevallania, hogy két különböző oldala van. Mostantól fogva el kell ismernie és integrálnia kell az életébe az eddig figyelmen kívül hagyott oldalát. A külső megjelenés és a belső valóság közötti tudattalan szakadás azt követeli, hogy ismerjék fel, és integrálják az életbe. Ez persze nem könnyű feladat éppen akkor, amikor belülről olyan heves kritika éri, de nem kerülhető meg. Akinek ez a hasadás szétszakította az arcát, az úgy érzi, hogy egész lénye szétszakadt, és megbélyegezték. A szakadás csak akkor kellemetlen és fájdalmas, ha van benne valami igazság. Az arc diszharmóniája a kifelé mutatott látszatharmónia kiegyenlítése. Az érintettnek különösen nehéz bevallania magának, hogy az igazi harmónia a harcból és a békéből nő ki. Csak a konfliktusra való készség teszi lehetővé a békére való képességet. Azonkívül meg kell figyelni, hogy az arc melyik fele bénult meg, a bal nőies vagy a jobb férfias arcfél.

A tünetek jól mutatják a beteg megtanulandó feladatainak egyes oldalait. A nyugalom és a szenvtelenség iránti vágy a szövetek lógásában testesül meg. Ahelyett, hogy mindig mindent irányítana és kontrollálna az ember, jó lenne egyszer végre szabad folyást engednie a dolgoknak. A petyhüdt bénulás nem más, mint a kontroll elvesztése. A szomorú arckifeje129


zés a személyiség sötétebb oldalainak a vágyakozásáról be- , szél, amit ugyancsak komolyan kell venni. Az arcjáték csak a másik, a keep smiling tartásra felesküdött arcfélhez képest siklott ki. Lejárt a bújócska ideje. Arról van szó, hogy az embernek átvitt értelemben is meg kell mutatnia az igazi arcát, és hagynia kell, hogy a lélek másik oldalának őszinte vonásai is érvényesüljenek. Ahogy a mimikai izmok felmondták a valóság elleplezésére irányuló munkakörüket, ugyanúgy a lelki síkon is a becsületes, őszinte oldalra kell átállni, még akkor is, ha itt egészen más húrok feszülnek. Csak ha felismerik és elfogadják őket, akkor tehermentesül az arcizomzat. Még egy démon is elveszíti a hatalmát, ha a nevén nevezik.

A hagyományos orvoslásban szokásos terápia nem sokat tud bevetni ez ellen az őszinte dráma ellen. Az akut kezdeti fázisban nagy mennyiségű kortizont adnak a folyamatot elnyomandó, miközben többnyire nem világos, hogy milyen folyamatról is van valójában szó. A betegség leggyakoribb formáját itt nem esszenciálisnak, hanem idiopátiásnak nevezik. Ez pedig annyit jelent, mint "magából kifolyólag szenvedő". Ezenkívül nyugalmat, kíméletet, a stresszek leépítését javasolják, másképp fogalmazva azt, hogy az ember tényleg hagyja magát lógni. Így lesz az orvosi tehetetlenségből egy egészen használható terápiás megoldás.

A betegség magától is megtesz egyet s mást azért, hogy a terápiás program meglóduljon, ugyanis teljesen meggyűlölteti a beteggel a nyilvános fellépéseket. Mindenki megkérdezi, hogy mi a baja, és senki sem hiszi el neki, amit állít, nevezetesen, hogy "semmi különös". Amint a páciens megszabadítja a testét attól a tehertől, hogy neki kelljen előadnia ezt a drámát, és átviszi a lelki síkra, a bénulási jelenségek is bizonyos mértékig visszafejlődnek.

Mindenesetre a regenerációs fázisban is felléphetnek problémák, pontosabban fogalmazva akkor, ha a felszabadult energiák rossz irányba terelődnek. Különösen látványosak a rohamokban jelentkező krokodilkönnyek. Amennyiben az arcideg rostjai a regeneráció során a bénulás után a fültövi nyálmirigy helyett a könnymirigyekhez juttatnak ingerületeket, a betegnek minden harapásnál könnyel telik meg a szeme. Amikor a nyálnak kellene összefutnia a szájában, krokodilkönnyek képződnek helyette. Evés, azaz a világ bekebelezésének aktusa közben a betegnek sírnia kell. A napi táplálék

felvetelével a ki ném élt szomorúsága keveredik és egyáltalán az az igénye, hogy hagyja a lelkét kiáradni. Megmutatkozik, hogy még mindig elege van a világból, alighogy elkezdi falatonként beereszteni magába, máris bömbölnie kell.

A zajra való túlzott érzékenység jó útmutató lenne az ilyen  tévutak elkerülésére. Elviselhetetlenül hangosnak tünteti fel a

környezetet a beteg számára, és ezzel indokolja visszahúzódását. Ugyanakkor azonban élesíti a hallását, és ezzel azt tanácsolja, hogy hallgatózzék egy kicsit az ember, ébredjen fel végre. A visszavonult életmód ideális lehetőséget biztosít arra, hogy felerősödhessen az ember saját belső hangja és új harmóniára leljen magában.

Kérdések

1. Életem melyik oldalát hanyagolom el?

2. Hol mondtam le és hol engedtem el magam az életben? Mit fojtok magamba?

3. Hol játszottam bújócskát egy látszólag intakt homlokzat mögött? Mennyiben torzítom el a valóságot?

4. Miben gátol és mire kényszerít engem az, hogy összetört ez a külső kép?

5. Hol szenvedek ízérzékelési zavarokban és tévedésekben? Hová nem akarok igazán benézni?

6. Hol kontrollálok túlzottan a harmónia kedvéért? 7. Hol rekedtem meg az egyoldalúságban, hol fenyegeti az

életemet kisiklás belső szétszakítottságom miatt? 8. Mi sért engem az életben? Mivel sértem én az életet? 9. Mennyiben hiányzik nekem a szenvtelenség, a nyugalom

és az odaadás állapota?

10. Melyik oldalam tulajdonsága ül ki az arcomra? Sömör az arcon

Ez alatt a betegség alatt az arcon fellépő herpes zostert értik, azt, amelyik övsömör néven* ismeretesebb. Ebben a betegségben a trigeminus neuralgiához hasonló rendkívüli fájdalmak


világosan látható külső jegyekkel járnak együtt, még ha egészen másmilyenek is, mint a facialis paresis esetében. A varicella-zoster vírussal való másodfertőzésről van szó. A vírus az első fertőzésnél bárányhimlőt okoz. Cyakorlatilag mindenki magában hordozza ezt a vírust, a lakosság fertőzöttsége a 100%-ot is megközelíti. A bárányhimlő egy ártalmatlan, ám rendkívül fertőző gyerekbetegség. A vírus nemcsak cseppfertőzéssel, hanem a levegőn át is terjed. A beteg körül kétméteres körzetben ott lebegnek a kórokozók a levegőben, és a szél továbbítja őket.

Látszólag jól ki lehet gyógyulni ebből a betegségből. A kórokozók azonban soha többé nem hagyják el a szervezetet, hanem beülnek a gerincvelői idegek hátulsó gyökereibe. Egyedül a fej területén 24 ilyen "parkolási lehetőségük" van a 12 agyidegpárnak megfelelően. Így a fertőzés tulajdonképpen bárhol felléphet. A gyakorlatban azonban a vírus határozott előszeretettel választ ki magának bizonyos helyeket, és így az arcon mindenekelőtt a bőr, ritkábban a fül és még ritkábban a szem az a hely, ahol megjelenik. Főleg az 50. és 70. életév között támad, ám minden más életkorban lesújthat a betegség.

A betegség lefolyása olyan, mint a tipikus gyulladásé. A kiütések megjelenése legtöbbször heveny égető és húzó fájdalmakkal jár. Végül kialakulnak a kis hólyagok, szigorúan az érintett ideg beidegzési területére korlátozva és majdnem mindig egy oldalon.

Csak nagyon ritká n támad mindkét oldalon vagy terjed ki két vagy több idegszegmens területére. A folyadékkal töltött hólyagocskák végül beszáradnak és bevarasodnak, általában anélkül, hogy heget hagynának maguk után. Ezzel viszont a dolog még nincs elintézve, a vírus ugyanis újra és újra bebizonyítja az alattomosságát. Néha a bőrtünetek lecsengése után egy-két évvel is még heves fájdalmakkal és rendkívüli érzékenységgel gondoskodik arról, hogy ne feledkezzenek meg róla.

Mivel minden bőrterületet idegek látnak el, a betegségnek szabad választása van, hogy rátaláljon az illető legérzékenyebb helyére. Vannak olyan tipikus helyzetek, amikor a betegség fellángol. Ilyen pl. az, amikor egy súlyos fertőzés, pl. tüdőgyulladás, tuberkolózis következtében vagy akár a cukorbajnak köszönhetően kimerül a védekezés. Ugyanígy kedvező alkalmat jelentenek a vírusnak a súlyos fogyáshoz vezető bajok, mint a rák, a súlyos mérgezések vagy az immunrendszer

összeomlása az AIDS, a leukémia vagy a szervátültetések után alkalmazott, az immunválasz csökkentését célzó gyógyszerek következtében. A csontvelő-átültetésen átesett leukémiás betegeknek mintegy a fele kap herpes zoster fertőzést. A modern medicina ezzel rendkívül kedvezett a vírus terjedésének.

A hagyományos orvoslás is felismerte, hogy a testi védekezőerő gyengülése mellett a lelkiállapot is döntő szerepet játszik ebben a betegségben. A fokozott és tartós stresszet tartják a betegség kiváltó okának. A stressz fajtái közül azonban csak a túlerőltetés következtében fellépő a veszélyes - a normál követelmények által kiváltott stressz ugyanis inkább serkenti az ember védekezőerejét. A túlzott követelményekkel szemben azonban megpróbálja védeni magát a szorongató külvilágtól. Ezzel önmaga helyetteseként arra kényszeríti a testét, hogy megnyíljon és aláássa az ellenálló erejét.

Az arcon jelentkező sömörben szenvedő beteget megbélyegzi a tünete. Az arca közepén kinyíló rózsa vele és a környezetével egyaránt tudatja, hogy itt valami fel- és kitört. A háttérben türelmesen lesben álló vírus kihasználja az általános gyengeség teremtette helyzetet, és előadja a kívánságát. A témának pedig nem más a neve, mint az, hogy konfliktus. A herpes zosternek, ami maga is egy konfliktust szimbolizál, megint csak egy konfliktus az alapja, mint ahogy azt a beteg anamnézisében szereplő alapmegbetegedések mutatják. Idegen csapatok segítségével zajlik le a hosszú ideje halogatott összeütközés és szerzi meg magának a beteg és a világ figyelmét. Akárcsak a trigeminus neuralgiánál, itt is az agresszió kérdéséről van szó. A beteg lelke mélyén egy egészen más valóság él, amit ő elferdít, és a betegség ezt a kettősséget ábrázolja. Az időzített bomba jelleg mellett a védekező- és az ellenálló képesség problematikája is hangsúlyos.

Már maga az alapbetegség is a fokozott lelki ellenállásra ˇ utal. Amennyiben első pillantásra semmilyen alapbetegség

sem tűnik elő, a hagyományos orvoslás elkezd egy rejtett betegség után vadászni, mint amilyen pl. a krónikus gyulladásos góc vagy egy fel nem fedezett daganat. Ha ilyeneket sem találnak, akkor feltételezhetően igen erős lelki ellenállás működik a betegben az élet egy központi területével szemben, és ez elég ahhoz, hogy annyira Iegyengüljön a testi ellenállás, hogy a lappangó herpes zoster vírus kitörjön.

A betegség tanúskodik arról, hogy az illetőnek már régen az 133


idegeire, illetve a bőre alá ment valami, ami most újra a felszínre törekszik. A fel- és kitörés a legfájdalmasabb és a legnehezebb a dologban. A folyamattal szemben mutatott ellenállás és a tőle való félelem égő és szúró fájdalomban és szorító, feszítő érzésben jelentkezik. Miután áttörték a határokat, Iegtöbbször két-három hét elteltével beszáradnak és meggyógyulnak a hóIyagok. A kiütés éppen arra a helyre csap le, amely pillanatnyilag a leggyengébb, az arcon megjelenő sömör esetében valóságosan is arcon csapja az illetőt. Ugyanúgy ég az ember egyik arcfele, mint egy jókora pofon után. Kaphat azonban egyet az orrára, a fülére vagy a szemére is. Különösen ez utóbbi pofonok annyira kemények, hogy az érintett oldalon kiesik a beteg látása és a hallása. Míg a homlokon és az arcon lévő hólyagok "csak" eltorzítanak, és az ember úgy érzi, hogy megbélyegezték és megverték, ez a rendkívül veszélyes herpesz a szaruhártyát is megtámadhatja, és akkor vaksággal fenyeget. Ha a fülön jelentkezik, a beteg meg is süketülhet. Talán az a legrosszabb a dologban, hogy akkor támadnak ezek az ütések, amikor az ember az alapbetegség következtében, tehát egy másik szempontból már amúgy is súlyosan érintett. Ha belegondolunk, hogy a vírusok már évek óta várnak arra a pillanatra, amikor áldozatuk kellőképpen legyengül ahhoz, hogy ők előjöjjenek onnan hátulról, az ideggyökökből, és lecsapjanak rá, akkor látjuk, hogy jó adag alattomosság van a dologban.

Régebben a betegségnek az volt a neve, hogy "ignis sacer", azaz szent tűz vagy vad tűz. Mivel egy magasabb síkokról érkező jelet láttak benne, mágikus szerekkel kezelték. Valóban egy másik síkról érkező jeI ez, még akkor is, ha ez a sík az ember saját bensőjében van. A beteg arcán ott ég a vad és eddig még ki nem fejezett düh. Az ilyen lángoló düh természetesen vakká és süketté teheti az embert. És ráadásul elcsúfítja.

Az ilyen jelek magukban hordják az átalakulásra való esélyt is. Az "arcrózsa" kifejezésben is két lehetőség van egymás mellett: a rózsa virágzása mint a szépség képe. A vörös rózsa szimbólumában a tüske is ott van, amely a Mars hadisten jelek nt bele tud szúrni a húsunkba, de ugyanakkor Venusszal, a szerelem istennőjével is kapcsolatban áll. Az indulatkitörések mögött lángoló lelkesedés és forró szerelem is loboghat, de ott lehet a nem kevésbé lángoló düh is.

Azt kell az érintetteknek megtanulniuk, hogy valóban kinyíljanak, illetve pontosabban fogalmazva felszakadjanak, és

engedjék, hogy a másik, éppolyan valódi létük magva is kivirágozzék, és leplezétlenül kifejezzék azt, ami legbelül mozgatja őket. Ami eddig a mélyben szunnyadt, fel akar szabadulni. Hogy a düh szent avagy profán harag-e, hogy a bosszú friss vagy ősrégi-e, az mellékes. A lényeg az, hogy ki kell fejezni. Éppen ez a ki- és feltörés hozhatja mozgásba a szükséges energiát ahhoz, hogy az ember elkezdje megoldani az alaptünetek formájában napvilágra lépett védekezési problémát. A kellemetlen téma iránti lelki ellenállást és nem a testi védekezőképességet kell csökkenteni.

Kérdések

1. Milyen konfliktus van az arcomra írva?

2. Mi ment az idegeimre?

3. Milyen félelem tesz lelkileg olyan bezárttá, hogy testileg kell kinyílnom?

4. Életem melyik területe és melyik téma jelent ekkora túlterhelést a számomra?

5. Mi virágzott ki az arcomon, amit nem tudok kendőzetlenül kifejezni? Mit akarok és mi kell, hogy feltörjön belőlem?

6. Mi által vagyok megbélyegezve? Mi által vagyok kitüntetve?

7. Milyen időzített bombák vannak a lelki hátországomban? 8. Mit mond el az arcomon viruló rózsa lelkem gyenge pontjairól? Belém fagyott-e valami, amit nem akartam kimondani? Ég-e az arcom a ki nem osztott pofonoktól? 9. Milyen szerepet játszik az alattomosság az életemben? 10. Megkapja-e a jogos helyét a lángoló harag és a lelkesedés

tüze az életemben?

Lázhólyagok vagy herpes labialis

Az épp most jellemzett zoster vírus ennek a több mint 90 tagot számláló víruscsaládnak csak az egyik képviselője. Egy egész sor borzalmat okoznak egészen a rákig. A vírusok szemszögé135


ből nézve az egyik legsikeresebb famíliáról van szó. Viselkedésük a maffiáéhoz hasonlítható. Különböző, részben szomszédos bandákra specializálták magukat, és becsületesen felosztják maguk között a munkaterületüket, azaz az emberi testet.

Az arcon a zoster mellett a herpes simplex vírusnak van jelentősége. Két típusa van, ezek közül az egyik az öv feletti területre specializálta magát, és lázhólyagokat, ajakherpeszt vagy az ibolyántúli sugárzás által kiváltott erős bőrgyulladást okoz. Az ettől csak kis mértékben különböző II. típus az övön aluli testrészekért felelős, és a manapság legelterjedtebb nemi betegség, a herpes genitalis alapja. Az I. típus, az ajakherpesz kórokozója jóindulatú, ám ezért cserében sokkal elterjedtebb. Az emberek 99%-ában tartós vendégként szállásolta be magát. Cyakorlatilag minden gyerek érintkezésbe lép vele, mire iskolába kerül. Bár a vírus mindenhol ott van, a hordozói közül csak minden századiknál okoz újra és újra visszatérő tipikus panaszokat.

Az ajkakon húzó, feszítő, bizsergő vagy viszkető fájdalmak közepette kialakulnak a hólyagocskák, lényegesen ritkábban más helyeken is, pl. az orrlyukak bejáratánál. Kezdetben tiszta, később zavarossá váló folyadékkal telnek meg, a környező szövet feldagad és kipirul. A következő napok folyamán a hólyagok kipukkadnak és beszáradnak, és legkésőbb másfél hét elteltével az egész tünet elmúlik. Nagyon ritkán ugyan, de súlyosabb is lehet a betegség lefolyása. Ilyenkor a szájnyálkahártyát és még ritkábban az agyhártyát támadja meg.

A hagyományos orvoslás, ugyanúgy, mint a herpes genitalis esetében, abban látja a betegség okát, hogy csökken a védekezőerő. A napsugárzás, a láz vagy a lámpaláz is lehet kiváltó ok. Sőt már annyi is elég, ha a menstruációs ciklus keretein belül átállítódnak a hormonszintek. Mindenekelőtt azonban a lelki megrázkódtatások hozzák elő a herpeszt. Ezek közül is főleg azok, amelyek undorérzéssel vagy egy be nem vallott, "legrosszabb helyre nyomott" vággyal állnak kapcsolatban.

A lázban a hő és a testi harci kedv mellett fantáziaképek, álmok és a megoldás utáni lázas vágyakozás is felszabadul. A lámpaláz esetében egy belső ellentmondás válik láthatóvá, ugyanis az ember kedvvel keres olyan helyzetet, amely egyszerre vonzza és kelt benne félelmet. Az ember éppen azoktól az emberektől szeretne elismerést és figyelmet kapni, akiktől

fél. Az útiláz is vezethet lázhólyagokhoz, és ugyanúgy egy fura helyzetre világít rá. Egyrészt az ember ég a vágytól, hogy útra kelhessen, másrészt saját magának sem vallja be, hogy fél tőle. Ez a kettősség feszültséget szül, ami ott éghet az ember ajkán. Nemritkán ez a ki nem mondott, "Nem lenne jobb ezt az egész utazást lefújni?" kérdés az, ami a képregényfigurák szájából kiinduló szóhólyagok helyett herpeszhólyagok formájában jön az ember ajkára.

Amikor valaki más poharából iszunk, az undor félelemmel keveredik, azzal a félelemmel, hogy elveszítjük ennek az embernek a rokonszenvét. Nem merjük a közös pohár meghittségét megtagadni, és ezért magunknak sem valljuk be, hogy undorodunk. A herpesz aztán helyettesítőként az ember szájára veszi, illetve teszi azt, amit maga nem mert. Az undort kiváltó hólyagjaiban testesíti meg tulajdonosa ki nem mondott iszonyát. A pohárral való fizikai fertőzésnek itt nincs szerepe, mert a vírus úgyis minden résztvevőben ott áll rendelkezésre.

Egyesek számára már az is elég, ha meglátnak valakit, akinek épp herpesze van. Undorral fordulnak el, belsőleg, lelkileg bezárulnak a herpeszes ember előtt, és ehelyett az ajkuk nyálkahártyáját kell kinyitniuk. Valójában az ajakherpesz (ugyanúgy, mint a gyomorfekély, de mindenesetre kevésbé kártékony módon) a védő nyálkahártya és rombolóerő közötti kapcsolatra világít rá. Ami az érintettnek szóban soha nem jönne a szájára, azt a herpesszel mégis kifejezi. A nyálkahártya az undorérzés kifejezésének a területe, mivel a köpet a mi kultúránkban undorítónak számít. Az indiánok ezzel szemben az élet megnyilvánulásaként tisztelték. Ezért tudják az indiánok a legcsekélyebb undorérzés nélkül előre megrágni a táplálékot gyerekeik és betegeik számára. Náluk a herpes labialis ismeretlen betegség.

A Nap a férfias princípium és az életerő szimbóluma, amiért is örömmel keresik a közelségét, habár a napimádókkal nem is olyan ritkán rossz tréfát űz. Különösen akkor csalogatja elő nagy előszeretettel a herpes simplexet, amikor a magas hegyekben, a tiszta levegőben különösen közel kerülünk hozzá. Mint ahogy Ikarosz példája is tanítja, az égések életveszélyesek is lehetnek. Akinek megégeti az ajkát az életerő fizikai elve, annak tudatában ott van a be nem vallott védekezés ugyanezzel az elvvel szemben. Azok a modern hősök, akik Ikarosz nyomain a gleccsereket és a hegyeket mászva közelí137


tenek a Naphoz, és közben herpeszüket "gleccseréges (súlyos bőrgyulladás) formájában teszik ki a felszínre, ambivalens vonásokat hordoznak. Meg kellene kérdőjelezniük a Nap hőseire emlékeztető vitalitásukat, és legalábbis meg kellene próbálniuk megtalálni magukban ennek az elvnek az ellenkezőjét. A hegyi levegő hűvös tisztaságában tisztázódhatna néhány nyomasztó kérdés a számukra.

A menstruáció kezdetekor fellépő lelki megrázkódtatások arról árulkodhatnak, hogy a gyerek utáni vágy témájához egy be nem vallott belső ellentmondás kapcsolódik. Ezenkívül a havivérzés sok nő számára a tisztátalanság érzésével jár együtt, és ennek megfelelően undorral és iszonnyal tölti el őket.

Orvosi szempontból nézve a herpes labialis veszélytelen tünet, és alig igényel kezelést. A téma mögötti töltés a hozzátapadt értékítéletből származik. Az érintettek úgy érzik, hogy a herpesz eltorzította őket, és saját undorukból, iszonyatukból kiindulva kerülik a nyilvánosságot. Nem akarják megmutatni, hogy "tisztátalanná" váltak. A nyálkahártya szegélyén megjeIenő jóindulatú fekélyek ugyanis túlságosan is viharos lelki dolgokról árulkodnak. Az ajkak felduzzadva megnagyobbodnak, és az előre megadott keretek közül kilépő érzékiségről tanúskodnak. Itt is tetten érhető a kettőség: egyrészt a felhólyagosodott ajkak magukra vonják a figyelmet, másrészt azt a jelzést adják le: "Ne nyúlj hozzám, visszataszító és undorító vagyok." Az eltorzulásban a becsületes test közszemlére tesz valamit, amivel a tulajdonosa nem akar azonosulni. Valami tisztátalan jön elő, és ráadásul az ember saját bensőjéből érkezik.

Most tehát mások undorodnak az embertől, és így átérezheti az undor másik oldalát is. Az a dolog, ami mindig ott égett az ajkán és illemből nem jött ki a száján, az most herpeszhólyagok formájában válik élővé. Az égő hólyagok, a nyáladzó gyerekekre emlékeztető nedvek, a fekély túlzott nyitottsága vagy a varasan megkeményedett tisztátalanság tönkreteszi az ember megjelenését. Amit eddig visszatartott és nem engedett ki a száján az ember, az most mind kijön. Összes visszatartott nyafogása, tajtékzó dühe, minden maró szava, "tisztátalan" megjegyzése és az összeszorított ajkakon megakadt sértő kifakadás esélyt kap. Az ajakherpesz az ember saját hátsó gondolataitól való irtózás testet öltött formája. Ez az összes ki nem

9 feezett "tisztátalanság" testi formája. Hogy milyen visszataszí tó az ember számára, azt azon a gondolaton lehet letesztelni,

hogy milyen érzés Ienne a számára egy herpeszes ajkat megcsókol n i.

Ezen a helyen adódik az alkalom arra, hogy a fertőzés el- 1 vét mélyebben megértsük. A herpes labialis esetében egyértelműen a megfertőzés jelenségéről van szó, és az is éppolyan egyértelmű, hogy a kórokozóknak vajmi kevés közük van a dologhoz. Ez nem minden herpeszfertőzésre igaz. A herpes genitalis esetében látni fogjuk, hogy a fizikai kórokozók átvitele nagyobb szerepet játszik a megbetegedésKérdések

1. Melyik az a téma, amelyik felborítja a lelki egyensúlyomat és egyengeti a herpesz előtt az utat?

2. Mitől undorodom? Mit tartok visszataszítónak? Hogyan undorodom másoktól és keltek undort másokban? Mi tölt el utálattal? Mit tartok szennynek? Mennyiben kapcsolódik az undoromhoz az érzéki vágy?

3. Milyen viszonyom van a nedvekhez és a nyálkahártyákhoz? Tudom-e ott élvezni őket, ahová tartoznak?

4. Mely "tisztátalan" gondolatokat tartok titokban és hagyom, hogy herpesztől felduzzadt ajkam fejezze ki őket? Melyek azok a szavak vagy kifejezések, amelyeket sohasem vennék a számra?

5. Eltorzítom-e magam azért, hogy ne kelljen színlelnem, sem a szóba jövő témákkal, sem partneremmel kapcsolatban? Megakadályozom-e visszataszítóvá vált számmal, hogy megcsókoljanak vagy a kontaktus más formáiban vegyek részt?

6. Rémisztő-e a számomra az a gondolat, hogy a problémáimat nyilvánosságra hozzam, és épp a tüneteimmel érem el ugyanezt? Mi van, ami ennyire elmondhatatlan az életemben?

7. Milyen belső ellentmondás okoz gondokat a számomra? Milyen kényes ügybe nem merek igazán belemenni, habár úgy teszek, mintha belemennék?

ben. A megfertőzés elve azonban ugyanaz marad. Úgy gondoljuk, hogy valami külső, visszataszító dolgot magunkra hozunk, és megbetegszünk tőle. A valóságban azonban csak akkor találhatunk valamit külsőleg visszataszítónak, ha az a valami Ielkileg már bennünk van. Semmi külsődleges nem tud megijeszteni bennünket, ha az nem létezik bennünk  mintaként. A kórokozók a különböző helyzetekben a minta fontosabb vagy kevésbé fontos átvivői. A herpes Iabialisnál ez a minta nemcsak a tudatban van jelen, hanem ott él a testünkben is, és állandóan a rendelkezésünkre áll. Ezért a fizikai fertőzés ebben a betegségben nem ˇ játszik szerepet, egyedül a lelki a döntő. Amennyiben az undor és a fertőzéstől való félelem felborítja az ember lelki egyensúlyát, a testben élő, ám kontroll alatt tartott vírus kicsúszik ellenőrzésünk alól. A belső minta aktiválása nélkül a legalattomosabb vírusok sem lehetnek veszélyesek. A híres járványorvosok, pl. Nostradamus élete és munkássága jól bizonyítja ezt a tényt. Nem féltek a betegségtől, hanem ellenkezőleg, mintha kibékültek volna vele, és így a legveszélyesebb kórokozók sem tudtak kifogni rajtuk.

A herpesz esetében különösen nagy az ördögi kör kialakulásának a veszélye, amikor az értékítélet helyettesíti az értelmezést. Ahol a herpeszt nem a saját undora kifejeződéseként, hanem a "tisztátalan" gondolatokért kapott büntetésként éli meg az ember, ott ez a terület még szigorúbb tabuvá válik, és ezért még mélyebbre süllyed az árnyékba. A testnek erre az Iesz az őszinte reakciója, hogy még több herpes labialist produkál.

A megtanulandó lecke az, hogy "tisztátalanként" elkönyvelt  érzékiségünket és a többi kétes témát a sajátunkként fogadjuk el és fejezzük ki. Sokkal jobban megkíméli az ember száját, ha bevallja magának az idevágó gondolatait, és nem herpeszhólyagokban, hanem szóban fejezi ki óket. Ilyenkor nem szabad lakatot tennie a szájára, és számolnia kell azzal a. veszéllyel is, hogy esetleg átvitt értelemben megégeti a száját. Viszont mindezért cserébe ott a csábító lehetőség, hogy nagykorúbb és nyitottabb ember válik belőle.

Ne feledjük: a nyitott herpeszes sebek éppúgy véreznek és elvarasodnak, mintha összeharapdálta volna az ember a száját...

Az undorról az érzékiségre kell rátérnünk. A nedvek ugyan140

is nemcsak undorítóak, hanem az érzékiségben is főszerepet ; játszanak. Fel kell ismernünk és élveznünk kell azt a másik  oldalukat, hogy életet adnak. A sötét ősingoványból keletkezett az élet, és minden ember sötét ölből mászott elő, a menstruáció is a maga sötét váladékaival teremti meg az új élet ' keletkezésének előfeltételeit, és azt akarja, hogy mint az élet ! alapvető részét fogadjuk eI.

A merész gondolatok megfűszerezhetik az ember életét, impulzusokat adhatnak arra, hogy elégedetlenkedjék és tajtékozzék. Konstruktív vagy akár harapós kritikában is ki lehet fejez-  ni őket. Egyes filmek jó példát nyújtanak arra, hogyan lehet  erősen fűszerézett szókoktélokat elegánsan szervírozni. A vicc egy további formája annak, hogy virágnyelven és még az eltűrt formák keretein belül mondjuk ki a témával kapcsolatos gondolatainkat.

Szemünk világa és a látás

A leggyakrabban előforduló szemproblémákkal az első kö- ; tetben foglalkoztunk részletesen. A füllel kapcsolatos bajokat ˇ kevésbé részletesen tárgyaltuk, a szaglás- és az ízleléskieséseket pedig egyáltalán nem érintettük. Ez meglehetősen pontosan tükrözi azt, hogy melyik szervünkkel van a legtöbb bajunk, és ez az adott kultúrára nézve tipikus értékrendet is kifejezi. A szem a külső megjelenésénél fogva a Napnak és a férfias elemnek felel meg (39). Coethe így fogalmazott: "Ha nem lenne a szem napsugaras, sohasem tudná megpillantani a Napot." A hallószervünkből ezzel szemben kívülről csak a fülkagyló látszik, ami szimbolikusan a Holdhoz és a nőieshez ál I közel.

A szem testünk egyetlen olyan része, ahol láthatóvá válik az agy, ugyanis fejlődéstörténeti szempontból a szem a látóideggel és a recehártyával együtt a központi idegrendszerhez tartozik. Ennélfogva a látás és a tudat igen közel áll egymáshoz. Az, hogy a szem első osztályú érzékszervvé emelkedett, a nagyagy elsőbbségének köszönhető. A gondolkodás meghatározza a látásunkat, és a látás meghatározza a gondolkodásunkat. Lehetőségeiket és hibaforrásaikat tekintve mindkettő egyforma, és kölcsönösen segítik egymás működését. A gondolkodás elegáns módon korrigália a látás bizonyos hiányosságait.


Ugyanis míg mind a négy égtáj irányában hallunk és szagolunk, látni csak a világ felét látjuk. Csak néhány többszemű istenségnek és Argusnak, a négyszemű pásztornak adatott t meg, hogy egyszerre mindent áttekinthessen...

A látás a Nap fényétől függ. A Nap sugarai mindig egyenesek, és ezért úgy tűnik, hogy mindig a legrövidebb utat választják. Ennek megfelelően mi is megpróbálunk egyenes vonalúan, kitérők nélkül gondolkodni és tervezni. Mesterséges környezetünket egyenesre és derékszögűre igazítottuk, miközben a természet görbékben és kerekségekben él, és sem az egyenest, sem a derékszöget nem ismeri. A gondolkodásunk nemcsak hogy a legrövidebb út mellett kötelezte el magát, hanem minden elképzelésünk és a további fejlődéssel kapcso' latos elvárásaink is a jövőbe való egyenes vonalú kivetítések.

Mivel azonban a valóságban semmi sem egyenes vonalban zajlik le, az ilyen terveknél időnként félresiklanak a dolgok. Sok szól amellett, hogy a természetes környezet megerőszakolása és az egyenesvonalúság erőszakos érvényesítése összefügg egymással. Ez azonban egy, a látással összefüggésben álló gondolkodási hibán alapszik.

Hogy a látáson keresztül milyen szorosan kapcsolódik a tudat a fényhez, azt jól mutatják az olyan kifejezések is, mint a sziporkázás, a megvilágosodás, a világos értelem, a sötét középkor stb. Egészen magától értetődően a megismerés fényéről beszélünk, és nem a hangjáról, az ízéről vagy a szagáról. A hang persze bejelenthetné, hogy jogosan igényt tart erre a tisztességre, ugyanis a legkülönbözőbb népek mítoszaiban a hang állt az első helyen, és az egész teremtés egy hanggal kezdődött. "Kezdetben vala az ige", tanítja a Biblia. Az indiai védákból megtudjuk, hogyan keletkezett minden az Omm ősszótagból. Az ausztrál őslakosok elképzelése szerint Isten énekéből keletkezett a világ. Még a mi varázslatok alól feloldott világunkban is azt tanítja a fizika, hogy az univerzum az ősrobbanásból jött létre.

Ezt a helyzetet félreismerve helyeztük a látást a hallás elé, és tettük az üvegriél is átlátszóbb tiszta értelmet az első helyre. Születéskor először a világ fényét pillantjuk meg, habár tudjuk, hogy jóval előtte már halljuk az anyai szív dobogását, és hogy életünk egyes fázisaiban jobb, ha a szívünkre hallgatunk és nem az értelmünk szerint kancsalítunk.

A szem felépítése látásunk és ezzel tudatunk egy további 142

sa)atsagára világít rá. A recehártya nem minden területén lá p nk egyformán élesen. A széleken sokkal gyengébb a látóké esség, és a színérzékelés is hiányos, míg a középpont felé ' haladva egyre javul. A látás egy koncentrációs gyakorlattá vált

a számunkra. Tekintetünket egy pontra szegezzük, és ezzel automatikusan kirekesztjük a többi területet. Ennek megfelelően tudatunkat is a legfontosabbra összpontosítjuk, a lényegtelen dolgok gyakran az asztal alá kerülnek. A kiválasztásnak kettős jellege van, ugyanis egy beválasztásból és egy kiválasztásból áll. Vélhetőleg nem mindig volt ilyen központosított a látásunk.

A "többi emlős állat", mint pl. a ló is az egész látómezejét egyformán jól látja. A legélesebb látás pontja mellett a mi szemünkben van egy vakfolt is, az a hely, ahol a látóideg  belép a recehártyába. A kiválasztásra és az egyértelmű álláspontokra képzett tudat a legrövidebb útnak elkötelezve ugyanigy produkál néhány vakfoltot. Minden koncentráció és a belőle következő kiválasztás az értékelésen alapul, és gondolkodási folyamatokat feltételez.

Hogy milyen nagy szerepet játszik az értékelés mind a látásban, mind a gondolkodásban, azt a perspektívával kapcsolatos ' tapasztalatok tanítják. A valóságot meghazudtolva nagynak látjuk azt, ami közel van hozzánk, ami pedig távol, azt kicsi- i nek. Ezzel máris megtaláltuk a látásunkban is azt az egocentrizmust, ami a történelem során a gondolkodásunkat meghatározta. Csak ami közel van hozzánk, az kapja meg gondolkodásunkban az optikájának megfelelő helyet. Az orrunkon lévő pattanás sokkal közelebb van hozzánk, és ezért fontosabb is a számunkra, mint a latin-amerikai kolerajárvány.

Másrészt itt van a projekció látszólag ellentétes hatása. Míg a magunk szemében a gerendát sem vagyunk hajlandóak észrevenni, mások szemében a szálkát is igen világosan felismerjük. A mellett köteleztük el magunkat, hogy mindent kívül lássunk, annak ellenére, hogy a szemünk ellentétesen működik. Minden kép a recehártyán keletkezik, ami pedig belül helyezkedik el. Az utóképek rávilágítanak erre a tényre: ha a  világos Napba néz az ember, és utána becsukja a szemét, akkor egy sötét foltot lát, a Nap negatívját, ami pedig odakint d egészen biztos, hogy nem létezik.

ˇ Álmaink minden este azt bizonyítják, hogy a látáshoz egyáltalán nincs szükség recehártyára. Minden kép, azok, amelyeket


látszólag kintről hozunk be, és különösen az álomképek, a valóságban mindig belső képek. Más képek nincsenek, és elvileg nem is lehetnek. Mégis fényképezőgépnek tartjuk a szemünket, és abból indulunk ki, hogy amit kint "lefényképeztünk", az valóban ott kint van. Az első kötetben más módon mutattuk meg, hogy milyen problematikus ez a számunkra oly magától értetődő feltételezés. A valóságban mindent belül látunk, noha a külvilághoz tartozónak nyilvánítjuk. Ez a projekció, azaz a kivetítés mechanizmusa, melynek segítségével mindent, amit saját magunkban nem szenvedhetünk, kitolhatunk a külvilágba.

Tudatunk azt hiteti el velünk, hogy szemünk minden érzéklet,e objektív, azaz minden, amit ott kint beképzelünk magunknak, megfelel a valóságnak.

Ezen a trükkön nyugszik a világképünk és az intellektus uralma. Végül is a szemnek és fáradozásainak köszönheti, hogy mesterségesen egyenesre nyújtották a görbe világot. Hogy a szemnek ehhez mennyire meg kellett tagadnia önmagát, azt a saját kerek formája is mutatja. Ma már tudjuk, hogy a valóságban ezen a világon semmi se fut le egyenes vonalban. Ami kicsiben egyenletesnek látszik, a valóságban mégis görbe, mint ahogy azt a Föld domborúsága mindenkor bizonyítja. Még maga a fény sem egyenes vonalú sugarakban érkezik a Földre, hanem nagy spirálokban. Azt is tudjuk, hogy szemünk az elektromágneses hullámspektrumnak és ezzel a "valóságnak" csak igen kicsiny részét képes érzékelni. Ebben a problematikus, a maga korlátlan hatalmát fenyegető helyzetben az intellektus és a szem még szorosabb szövetséget kötött, és az ész annyira besegít a szem munkájába, mint ahogy a többi érzékszerv egyikébe sem. Technikai segédeszközökkel bővítette ki a szem korlátozott képességeit. Mikroszkópokat épített a kicsik világának tanulmányozására és távcsöveket, teleszkópokat a világmindenség távoli tereinek kémleléséhez. Minden trükk és technikai segédeszköz azt akarja elhitetni, hogy nem áll olyan rosszul a dolog a látással, mint ahogy azt szemünk becsületesen mutatja. A szemüvegek nagyon világossá teszik, hogy a világ legtöbb intellektuele csak a saját szemüvegén keresztül képes látni. Kontaktlencsék próbálják ezt a tényt elfedni. Az, hogy az úgynevezett , fejlett országok lakosságának több mint a fele segédeszköz nélkül alig lát, mindenesetre elgondolkodtató. A kipróbálás időszakában lévő tartós kontaktlencsék sem tudnak majd sokat változtatni a helyzeten.

Mindezekhez a fájdalmasan igaz tapasztalatokhoz jön még a modern fizika, amely Heisenberg határozatlansági elvével bizonyítja, hogy alapjában véve sohasem vagyunk abban a helyzetben, hogy objektíven érzékeljünk, mert szubjektivitásunk mindig belejátszik az észlelés folyamatába. Be kell látnunk, hogy milyen relatív a látásunk és milyen könnyű félrevezetni. Az érzékelés minden tudományos mérés mintája, azonban ugyanúgy, mint a mérés, ez is mindig az összehasonlításon alapul, és ennélfogva relatív. A következő ábra szemléletesssé teszi a dilemmát:

A két középső kör egyforma nagy, de a kisebb környezetben a bal oldali kör nagyobbnak látszik, míg jobb oldali ikertestvére a nagy körök környezetében inkább kicsinek tűnik. Ami optikai csalódásnak látszik, megfelel a mindennapi tapasztalatnak: ahhoz, hogy különösen nagyszerűnek tűnjék az ember, ha lehet, egy kisszerű környezetet keres magának.

Ám nemcsak relatív, hanem csalóka is a látásunk. Minden filmben megéljük, hogy a valóságban mozdulatlan képek az eleven élet illúzióját adják, a régi filmekben a kocsikerekek hirtelen hátrafelé forognak stb.

Látásunk talán legproblematikusabb oldala a kiválasztás, illetve az értékelés, amit a következő képen magunk is Iátha- : tunk: ;

C'   ' 

W. E. Hill után 145


Az öreg és a fiatal nő egyidejűleg van jelen. saját választásunk alapján azonban először azt látjuk meg, amelyikhez na- "' gY

obb affinitásunk van. Még azután is lehetetlen egyszerre látnunk őket, miután mindkettőt felfedeztük, dacára annak, hogy tudjuk: ott vannak. Ami egy találós kép esetében szórakoztatónak tűnhet, egészen más minőséget kap, ha tisztázzuk magunkban, egész életünket ilyen rasztereken keresztül érzékeljük, amelyek csak meghatározott, számunkra kellemes dolgokat engednek át, és a többit kieresztik. Nem tetszés szerint vetjük a pillantásunkat a világra, hanem egyes dolgokat belelátunk, míg mások fölött elsiklik a tekintetünk. Schopenhauer mondata, miszerint "A világ akarat és elképzelés", ugyancsak ezt a gondolatot közvetíti.

A szem arra figyelmeztet, hogy a polaritás bilincsébe vagyunk verve. Az egyidejűség egymásutániságot csinál, és így linearitást hoz létre. Az egységet kettősségre változtatja, és ezért a világban való kétségbeesett helyzetünk kialakulásában is központi szerepe van. Két fizikai szemünkkel elvileg lehetetlen belelátnunk az egységbe.

Ebben a helyzetben nem meglepő, hanem tipikus, hogy ˇ

annyi gondja van az embernek a szemével. Egészen általánossá vált, hogy az ember hajlamos túlerőltetni a szemét, s ez az elsődleges optikai világunk támasztotta követelményekből adódik. Persze csak akkor adódnak problémák, amikor a tudatunkkal nem akarjuk elfogadni az érzékelt dolgokat. A betegségek legkülönbözőbb formáiban az ölt testet, hogy nem akarjuk megnézni és valóságnak tekinteni, amit látunk. Hogy ezeknek a jelenségeknek, akármilyen nagy mennyiségben fordulnak is elő, mi magunk vagyunk az okozói, azt az úgynevezett "primitív" népek mutatják, akik kevésbé egyoldalú vizuális orientációval a fiatalkorukat rövidlátás, az időskorukat pedig távollátás nélkül élik Ie.

A fül és a hallás

A fülkagylónak, a fül külső részének befogadó, nőies alakja van. Míg a szem az aktívabb kontrollra szolgál, a fül egy passzívabb törvénynek engedelmeskedik. Mindig nyitva áll, még éjjel, a nap nőies részében is nyitva van, nem hagyja uralni és irányítani magát, és ennek megfelelően nem is tud

annyira koncentrálni, mint a szem. Így természetesen a legélesebb hallás pontját sem tudjuk megjelölni. Míg a szem tetszés szerint fokuszál és elvileg a valóság egyik felére, a mindenkori arc(fél)körre korlátozódik, a fül nem tud kikapcsolni, és ezért mindig átfogóbban informált. Még ha az ember ráfekszik is az egyik fülére, a másik akkor is éber marad. Az elektromagnetikus skálán érzékelt frekvenciatartomány jóval meghaladja a

! szemét. A szemhéjak mozgékonyságával ellentétben a fülkagyló mozdulatlan, és ez ennek az érzékszervnek a passzivitását hangsúlyozza. A fül tipikus módon nem a centrumban van, mint a szemek, hanem az arc perifériáján helyezkedik el. Meghallgatunk valakit, a pillantásainkat ezzel szemben csak magunk köré vethetjük. Az a tény, hogy az állatok még mozgatni tudják a fülüket - néhány embernél is megvan a fülkagylónak ez az elcsökevényesedett, aktív mozgási lehetősége -, arra enged következtetni, hogy ez a képesség attól fejlődött vissza, hogy elhanyagolódott. Csak átvitt értelemben tudjuk a fülünket hegyezni. Hogy milyen messze jutottunk a régi állapottól, azt az a tény is bizonyítja, hogy manapság már egyenesen komikusnak tartjuk, ha valakinek mozog a füle. Ha viszont a szeme mozdulatlan, az tragikusnak, természetellenesnek tűnik a számunkra. A két érzékszerv különböző súlyozása abban is megmutatkozik, hogy állandóan a szemünkre hagyatkozunk, de csak ritkán mondhatjuk el magunkról, hogy csupa fül vagyok. Hát igen, hogy mit jelent meghallgatni valakit, azt szinte már elfelejtettük.

A fülnek a kagylónál is fontosabb része a csiga, a belső  fülben elhelyezkedő tulajdonképpeni hallószerv. A spirál képe  egy ősi szimbólum, és az egyenessel ellentétben sokkal közelebb áll a valósághoz. Az atomfizikusok éppúgy megtalálták ezt a formát a legkisebb részecskék területén, ott, ahol az új anyag keletkezik, mint az asztrofizikusok, akik a világmindenség óriási dimenzióiban a spirálköddel találkoztak. A DNS átörökítő anyagában is a nyomára akadtak a molekuláris biológusok. A spirált a pszichoterapeuták is jól ismerik. Ez az az örvény, amivel megkezdődik az élet a fogantatásnál, hogy majd az élet végén, amikor a lélek ismét elhagyja a testet, bezáruljon. A fül érzékelése következésképp jobban megközelíti a valóságot, főleg ha arra gondolunk, hogy ebben a teremtésben minden a hangzásra épül. "Nada-Brahma, hang a világ" (40) C. C. Carus azt mondta: "A belső fület nevezhetjük a




pszichés fejlődés legfontosabb és legsokatmondóbb szervének." Schopenhauer és Kant a fülnek az időhöz való viszonyára utal, amit évezredek óta a csillagok mozgása szerint mérünk. Az élet ritmus, ismerte fel Rudolf Steiner, és mivel az idő is ritmikusan halad (41), szoros összeköttetésben áll az életünkkel. A szemünkkel a világ felszínét, a jelenségeket látjuk,  a fülünkkel azonban behallgatózunk a mélybe, életünk ; gyökereinek mélységébe. J

A két elsőrangú érzékszerv közötti kapcsolat az emberek közti érintkezésekben is nyilvánvaló. Látjuk és halljuk egymást. EIőször a látáson keresztül kerülünk kapcsolatba egymással, aztán a hallgatással megtanuljuk egymást megérteni. Hogy menynyivel mélyebben érint bennünket a hallás, azt abból mérhetjük le, hogyan reagálnak az emberek arra, ha megvakulnak vagy ha megsüketülnek. Az uralkodó értékítélet alapján a vakságot valami sokkal nagyobb rossznak tartjuk, ám a gyakorlat azt mutatja, hogy könnyebb elviselni. A hallással elveszítjük azt a lehetőséget, hogy egyült rezegjünk, együtt érezzünk a világgal, amiből a depresszióig terjedő pszichés zavarok adódhatnak. A szólásmondás tudja, hogy a hallás és az érzékelés a gyereknevelésben is helyettesítheti egymást: "Aki nem akar hallani (vagyis szót fogadni), annakéreznie kell" (mivel kikap).

Ha elveszítjük a hallásunkat, akkor egy hang nélküli világban élünk. Ez a kitaszítottság, a legrosszabb értelemben vett kívülállóság érzését adja, amit lelkileg alig lehet elviselni. Mint ahogy a teremtés egy hanggal kezdődött, minden teremtmény is a kezdettől fogva hallgatja az anyja szívverését. Hogy milyen fontos ez az akusztikus köldökzsinór, azt minden anya érzi, aki a nyugtalan gyerekét spontán és intuitív módon a szívére szorítja. A szoptatásnál is nem utolsósorban ez az ismert hang az, amitől nyugodt marad a gyerek. Minden kacsacsalád mutatja ezt a jelenséget. Az anya egyfolytában hápog, és amíg a kiskacsák hallják, addig minden rendben van. Ahogy halkabbá válik a hápogás, ideje visszafordulni.

A megsüketülés, illetve a nagyotthallás* azt üzeni, hogy

ideje abbahagyni a kifelé hallgatózást, és azt, hogy onnan várjuk a válaszokat. Most már nem a kinti, hanem a belső hangnak kell engedelmeskedni, amire a betegsége vezeti és utalja rá az embert. A belső ritmus azt akarja, hogy megtalálják. A természet szerint ez az érettebb életkorok feladata, ezért a betegség is előszeretettel ebben az életkorban jelentke148

'á :t

a; ik. Aki előrehaladott életkorában továbbra is csak kifelé hallgat, annak számolnia kell azzal, hogy a sors megteszi a korrigáló intézkedéseket, például bezárja a külső fület. A saját belső hang ugyanúgy, mint Isten hangja, a fizikai fültől függetlenül hallható, és szélsőséges esetben ez marad az egyetlen kapcsolat. Ezt az esetet drámaként és esélyként is felfoghatjuk. !tt említhetjük a két zeneszerzőt, Beethovent és Smetanát, aki a külső megsüketülés ellenére csodálatos zenét komponált, mert belsőleg hallott.

Tinnitus vagy fülzúgás

Ami az első pillantásra ártatlan kis tünetnek látszik, az milliókat sújt szerte a világban, és ezzel elérte a járvány rangját. A

"

tinnitus szó a latin "tinnire -ből származik, ami azt jelenti, hogy hangzik, cseng. A betegek zajnak, morajlásnak, brummogásnak, haranghangnak, zümmögésnek, süvöltésnek, kopogásnak, fütyülésnek, csörgésnek vagy akár üvöltésnek írják le a hallottakat. Az érintettek túlnyomó többsége szenved a belső lármától, zavarja, és időnként csökkent értékűnek érzi magát.

A hagyományos orvoslás a betegek felénél abból indul ki, hogy a fülzúgást a lárma okozza. Cyakorlatilag minden betegnél megtalálható az összefüggés a fülzúgás és a között a stressz között, amit az érintettnek nem sikerült legyőznie. Végül is a fülzúgás nem más, mint belülre beengedett lárma. Az érintettek tehát saját magukat zavarják. Sok szöl amellett, hogy azok, akiket a külső "lárma" zavar, nem védekeznek ellene, hanem magukba fojtják, illetve belül hallják az agressziójukat. Ahelyett, hogy konstruktív módon bánnának a stresszel és kívül néznének szembe a követelményekkel, arra hajlamosak, hogy mindent belül, magukban intézzenek el. Nem csoda tehát, hogy egy s más történik bennük. A belül lévő hangokat (ugyanúgy, mint minden tünetet) üzenetet közlő jelzésként kell érteni. Az üzenet fajtája a zajok jellegéből adódik, amelyeknek kivétel nélkül valami figyelmeztető vagy legalábbis figyelmet kívánó mondanivalójuk van. A csörgő vekker felrázza az embert, a szirénák felriasztják, az ébresztőóra, a sípolás és a fütyülés figyelmeztet vagy jelzéseket ad. Az ilyen hangok lehet, hogy nem kellemesek, de mindig értelmesek. A vihar zúgása, egy méhraj döngése vagy egy medve


brummogása természetesen semmi jót sem ígér, de nagyon hasznos, amikor hallgat rá az ember, komolyan veszi a figyelmeztetéseket és annak megfelelően viselkedik.

I A tinnitusbetegekben belülről támad a hang, és a legszoro sabb közelségből figyelmeztet, miután a távolabb lévő szigná lokra nem figyeltek oda. Az élettörténetnek van egy pontja, amikor a figyelmeztetések bentről kezdenek hallatszani. Ez a  pont mutatja, hogy mikor került az utolsó csepp a pohárba. A páciensek megakadályozzák tehát, hogy csend legyen bennük, és ezáltal megismerik a bennük mélyen meglévő szükségletüket ahhoz, hogy nyugalmuk legyen végre. A belső csend azonban csak azután adatik meg, miután az ember kint már minden szükséges tennivalót elvégzett. Ebből a szempontból hasonlít a helyzet a mi modern társadalmunkra, amely ugyanúgy egyre lehetetlenebbé teszi a csendet és egyre több lármastresszel ütközteti az embereket. Épp ezzel alakít ki egyre nagyobb igényt a csend iránt. A fülzúgásban szenvedő betegek egyre növekvő száma a növekvő lármának felel meg. A lárma szót itt sokkal tágabb értelmében használjuk, nemcsak a decibelekben mérhető zajokat értjük alatta. A tinnitusbetegek egy olyan társadalom termékei, amely alig ismeri már a csendet, mégis arra szólítja fel őket a tünetük, hogy szálljanak szembe a zajjal, és tanuljanak meg bánni vele. De mielőtt allopátiásan a lárma ellen harcolnánk, az lenne a feladatunk, hogy meghallgassuk, mit akar mondani nekünk. Legtöbbször, azt a feladatot adja, hogy ne csak belül, hanem kívül is hangosak legyünk. A páciensek egyrészt túl jól alkalmazkodtak a társadalom igényeihez, másrészt túl rosszul a maga folyamatosan növekvő követelményeivel előálló élet szükségleteihez. A stresszet, ami egyébként elóhívhatná és felélénkíthetné az életerőiket, belülre engedték, és a jól funkcionáló külső élet mellett belsőleg elbarikádozták magukat. Ez a helyzet gyakran egyidejúleg zajló érelmeszesedésben csapódik le. A fülzúgás egyes válfajai akusztikusan is rámutatnak a megkeményedés aspektusára és az élet változásaihoz való alkalmazkodás hiányára: a zajok ébresztő jellegéhez adódik még a megmerevedett struktúrák csörömpölése, csengése.

Míg a hangok az energia harmonikus rezgései, a zajokra a nem harmonikus rezgések jellemzők. Azonban minden hangban energia szabadul fel. Ezen a ponton lehet a betegek két csoportja között különbséget tenni. A nagyobbik csoport azok150

ból áll, akiket a fülzúgás zavar a kisebbikbe azok tartoznak,

! !Y,

akik a fülzúgásukat nem zajnak, hanem hangnak hallják, és el tudnak vele boldogulni. Már az is nagy segítség lenne, ha az első csoportot át tudnánk változtatni a másodikra. Ez az, amit a legtöbb terápia célként tűz ki maga elé.

A tapasztalat azt mutatja, hogy ha az ember eliazulva eI tudja fogadni a zajokat, akkor a vihar vad hangjai máris elfogadhatóvá válnak, és utat tudnak mutatni a beteg számára. Arról van szó, hogy a betegnek ismét odakint kell felismernie a belülre vett stresszet, hogy szembe tudjon szállni vele. Így előfordulhat, hogy a harangok a szó legszorosabb értelmében vihart kongatnak, az embert kifütyülik, a zúgással és a morajlással rendreutasítják. A káosz közepette nemcsak hogy meg kell találnia mindenkinek a maga álláspontját, hanem meg is kell védelmeznie, és a külső szorongatások ellenére is meg kell állnia a helyét. Ez az érintettek lényeges feladata. Ehhez jön még, hogy sok tinnitusban szenvedő betegnek egyensúlyzavarai is vannak. Az egyensúly-érzékelő szerv ugyanabban a sziklacsontban helyez7cedik el, mint a belső fül, és ugyanaz az ideg, a statoacusticus (hallóideg) idegzi be. Végül is innen kapja minden izom az irányítást ahhoz, hogy felegyenesedve tudjunk a nehézségi erővel szembeszállni. A gyakran társuló hallási problémákat a zavaró belső zajkulisszával magyarázhatjuk. Azt mutatják, hogy milyen nehézséget jelent a hallás, a hallgatás és az engedelmesség, amikor az ember minden külső ingert magába fogad, és a belső lényeg számára egyáltalán nem marad már hely.

Nem az tehát az elsődlegesen megtanulandó feladat, ahogy a viselkedésterápiás irányzatok vélik, hogy az ember lehetőség szerint effektíven elterelje a figyelmét a belső zajadóról, hanem épp az ellenkezője. Egyenesen oda kell rá figyelni. Ha a zajoktól dühbe gurul az ember, akkor azok a saját agressziójára akarnak utalni. Ha a koncentrációs képességében zavarják, akkor ez azt mutatja, hogy nehézségei vannak a lényeg megragadásában. A fő mondanivalójuk mindig az, hogy a baj gyökere az ember belsejében van. Nem a külső lárma a hibás, hanem az, ahogyan az ember bánik vele. Belsővé teszi a zajt, és ezért elhanyagolja saját belső világát, illetve megengedi a zajnak, hogy a belső rendet káosszá változtassa. A feladat az, hogy az illető fennhangon nyugalmat teremtsen magának az idegesítő külső környezetben, és megtanuljon befelé hallgatózni. Ismét életre kel az intuíció, a saját rendhez és valóság151


, hoz vezető út. Abban a mértékben, ahogy az embernek sikerül rendet teremtenie, majd befelé fordulnia, a tapasztalatok szerint a belső hang karikatúráját jelentő tinnitus is elkezd felhagyni a kiabálással. Amennyiben a páciens szabad akaratából tanul meg odafigyelni, akkor nem kell rákiabálni. A zavaró zaj pedig átalakulhat lelki tanácsadóvá, figyelmeztetővé. Azok a betegek, akiknek sikerült ily módon pólust váltaniuk, elmondják, hogy hangjaik finom és megbízható jelzőműszerként szolgálnak, és ellátják a beépített ébresztőóra feladatát is, amely megakadályozza, hogy visszasüllyedjenek a tudattalanságba. A vekker abban a pillanatban ébreszt és jelez, amint az ember valamilyen kihívással kerül szembe. Ha az a veszély fenyegeti az érintettet, hogy kizökken a belső egyensúlyából, akkor hangosabbá válnak a hangok, és ha ismét magába fojtja az agresszióját, akkor agresszívabbak lesznek stb.

Mint figyelmen kívül hagyott és az árnyékba süllyedt belső hang a tinnitus visszaváltoztatható, akár a mesebeli békakirályfi. A megváltozott belső hangokból a misztikusok által leírt belső zene, a belső univerzum szféráinak zenéje válhat. Különböző spirituális hagyományok szerint nagy értéket jelent az, ha ilyen hangokat hall az ember. Ezek a hangok jelzik, hogy az illető előrehaladt az útján.

Kérdések

1. Hogyan bánok a stresszel, illetve a környezetem által támasztott követelményekkel és kihívásokkal, és hogyan a

: túlzott követelményekkel?

2 Mi volt a baj akkor, amikor első alkalommal hallottam a hangokat? Hogyan reagáltam rájuk?

3. Mi az, amit nem akarok többé hallani, kit nem akarok meghallgatni, és kinek nem akarok engedelmeskedni?

4. Hogy áll a dolog az egyensúllyal, az állóképességgel, az önállósággal és önmagam érvényesítésének kérdésével? Szilárd talajon állok-e?

5. Mit akarnak nekem elmondani a belső hangok? Mit akar közölni saját belső hangom? Milyen szerepet játszik az intuíció és a befelé figyelés az életemben?

 Az egyensúly szerve és a stabilitás

Ahogy a belső fülben elhelyezkedő csiga az idóspirálnak felel meg, úgy a labirintus a maga ívjárataival a térbeli tájékozódás szerve. A három ívjárat derékszögben helyezkedik el egymáshoz képest, és térbeli koordináta-rendszerünk három dimenziójának felel meg. Az úgynevezett hallókristályok a súlyukat követve mutatják a szervezet térben elfoglalt pillanatnyi helyzetét a nehézségi erőhöz viszonyítva. Az ívjáratok és a hallócsiga is a belső fülben helyezkednek el, mind a kettőt ugyanaz a folyadék tölti ki, és összeköttetésben állnak egymással. Ugyanaz a VIII. agyideg, a statoacusticus látja el mind a kettőt. A tér és az idő érzékelésére szolgáló érzékszervek olyan szorosan összefüggenek egymással, mint maga a tér és az idő. Nemcsak a levegőben beszélünk időtartamról, a modern fizika időközben felfedezte a téridőt. Az anatómia ősidők óta mintának ajánlja magát. A belső fül szerveinek segítségével tudunk egyenesben maradni, a dolgokat újra egyenesbe hozni és magunkat egyensúlyban tarta n i.

A szédülés

A szédülésen nem sok értelmeznivaló van: Nomen est omen. A szédülés egy mélyebb értelemben vett szédülésre utal. Ez a betegség a prototípusán, a tengeri- vagy útibetegségen világosan látszik. A jelenség arról kapta a nevét, hogy a tengeri hajóutak alkalmával gyakran előfordul, noha autózáskor, a hullámvasúton, sőt még a liftekben utazva is fellép. A tünet keletkezésének feltételei elvileg mindig azonosak. A tipikus helyzet valahogy így játszódik le: az ember éppen hajón utazik a tengeren, a fedélzet alatt ül az ebédlőben, és eszik. A szeme egy terített asztalt lát maga előtt, amely szilárdan áll a padlón, és egyáltalán nem mozog. Következésképp ezt jelenti a szem a központnak: "Minden nyugalomban és rendben van." Ugyanakkor az egyensúly érzékszerve "ingó mozgásokat" jelez. Ezzel egyfajta double bind helyzet (42) álI elő, amelyre az agyközpontnak nincs megoldása. Vagy nyugalom, vagy mozgás uralkodik, de a kettő egyszerre nyilvánvalóan nem lehetséges. Ebben a helyzetben testesíti meg a szervezet a nyilvánvaló csalást, azaz a szédítést, és értesíti róla a tudatot. Ebben az esetben különösen világossá válik, hogy mennyire őszintévé teszi a betegség az


embert. A tünet az érintett testében hozza létre azt, amit kívül . nem ismert fel, nevezetesen, hogy inog a talaj a lába alatt.

A tengeribetegség esetében ez a kijelentés ártalmatlan, mert valóban a konkrét talaj az, ami mozog az ember lába alatt. Az , olyan betegségeknél azonban, mint a sclerosis multiplex (SM), a tünet a vele járó hányingerrel ugyanúgy azt jelzi a testnek, hogy "hányni tudna", és ezt a helyzetet a legszívesebben a leggyorsabb úton kiadná magából. A betegek a szó legvalódibb értelmében nem érzik magukat a saját elemükben. Ellenkezőleg, abban az illúzióban élnek, hogy még mindig az ismerős és nyugodt földön állnak, mialatt már régóta a tenger hullámain hintáznak. Ezt a helyzetet kellene minden érzékükkel belátniuk és teljesen ráhagyatkozniuk az őket vivő vízelemre. Ezután hamar I rendbe jönnének. Ha kevesebbet kellene hányniuk, akkor átvitt értelemben a helyzetet adnák ki magukból.

A betegség már magában foglalja a megoldást is, ugyanis mivel hánynia kell, a fedélzetre kényszeríti az érintettet. Ott aztán a szeme látja a víz és a hajó mozgásait, és újra megegyeznek á látottakból és a belső fülből származó információk. Elülhet a szédülés és a hányinger. Ha egy vitorlás hajóban a "szédülős" embernek a kezébe adják a kormánybotot, akkor csakhamar rendbe jön: a vízre kell koncentrálnia, és szeme belátja tévedését. Ez az oka annak is, hogy miért nem lesz soha tengeribeteg az ember úszás közben. Az autó vezetőjét sem fogja el a betegség soha, csak az útitársakat. Mindenekelőtt a gyerekek hajlamosak a "szédülésre". A vezetővel ellentétben általában nem az utat nézik, hanem szemük az autó belsejében folytatott játékukat követi. Ez azonban az a helyzet, amikor fellép a kétértelműség. Az érintett érzékszervek egymással összeegyeztethetetlen dolgokat jelentenek. A fellépő hányingerrel a gyerekek természetesen azt is megmutatják, hogy az autó nem az ő elemük. Egyszerű megoldás az, ha mozgatjuk őket, vagy az utazás során érdekes dolgokat mutatunk nekik. A legegyszerűbb, az összes hasonló esetben bevált módszer pedig az, hogy a hibás jelentéseket küldő érzékszervet átmenetileg lezárjuk, azaz egyszerűen becsukjuk a szemünket. Így az előbb még kellemetlen és felkavaró mozgások megszelídülnek, és álomba ringatják az illetőt. Az ember ezzel ismét saját elemébe került, mert hasonló módon ringatózott annak idején a magzatvízben. Ezért van az, hogy sok gyerek annyira szereti, ha hintáztatják. Az a fontos tehát, hogy

becsukjuk a szemünket, feladjuk a kontrollt és rábízzuk magunkat a kialakult helyzetre.

Ugyanaz az elv érvényes minden típusú szédülésre, még a sokkal gyakoribb keringéses eredetű szédülésre is, amit az alacsony vérnyomású emberek éreznek, amikor túl gyorsan kelnek fel az ágyból. Úgy tesznek, mintha nagy lendülettel vetnék bele magukat egy új napba vagy egy új helyzetbe. Ha ezt nem erősíti meg egy belső tartás is, akkor a testnek kell felfednie, illetve megtestesítenie ezt a szédítést. Az érintettek megint lefekszenek, és ezzel új esélyt kapnak arra, hogy a nekik megfelelő sebességgel lassan keljenek fel újra.

A Méniére-betegség

Itt nem annyira egy körülírt betegségről, hanem inkább egy tünetegyüttesről van szó, melynek a hányással járó szédülésrohamok, az izzadságkitörések és a sápadtság állnak a középpontjában. Ehhez jön még a hallás elvesztése vagy a fülzúgás és a nystagmusnak nevezett jelenség. A szó görög eredetű, és szemtekerezgés a magyar megfelelője. Különböző idegbántal- ; mak esetén lép fel, mint amilyen a sclerosis multiplex (SM), és gyakran előfordul a belső fül megbetegedéseinél is. Ezek közé ' kell a Méniére-betegséget is sorolnunk, mert nagyon valószínű, hogy az ívjáratok labirintusrendszerében jelentkező nyo-  más problémájáról van szó. A betegség hirtelen és látszólag a derült égből való mennykőcsapásként jelentkezik és rohamokban támad. A rohamok között egészen eltérő hosszúságú, panaszmentes időszakok vannak.

Mint az SM-nél, itt is nagyon komolyan kell vennünk a szédülést. A test egyrészt azt is jelzi a betegnek, hogy ingoványos talajra lépett. Néha azt az érzést is közvetíti a számára, hogy hirtelen kihúzták a talajt a lába alól. Másrészt a térben nem létező mozgásokat csal oda. Bizonytalanná vált az az alap, amin állnak, és a környezetükben sem lehetnek biztosak. Ez az állapot állandó fenyegetést jelent az önállóságuk számára, és az állóképességüket alaposan megkérdőjelezi.

Ha terápiás szempontból vizsgáljuk a beteg szellemi-lelki környezetét, akkor gyakran azt találjuk, hogy a betegek etikai, vallási vagy becsvágyó okokból széditőmagasságokba ragadtat ták el magukat. Saját magukkal szemben támasztott követelmé155


nyeik megakadályozzák, hogy magasröptű elképzeléseikben olyan életalapot találjanak, amely el is bírja őket. Annak ellenére, hogy belső kényszertől hajtva állandóan csinálnak valamit, és vasakaratukkal, kitartásukkal kitűnnek embertársaik közül, mégis folyamatosan a külső elismerésre vannak utalva. Ha ez utóbbi egyszer hirtelen elmarad, akkor elbizonytalanodnak és tehetetlenné válnak - ha nem a tudatukban, akkor az ingó talajon. A páciensek nem biztosak már az életükben. Ilyen helyzetekben és ezenfelül a tünetek által elbizonytalanítva nemritkán ördögi körbe kerülnek. Mivel a külső mozgások bármikor kiválthatják a belső ingómozgásukat, megpróbálnak, amennyire lehet, mozdulatlanok maradni, mindentől visszahúzódnak és sündisznóállásba vonulnak. Az ehhez csatlakozó nagyothallás tovább erősíti elszigeteltségüket. A mozgékonyság teljes hiányának a képe egy külső mozgásviharoktól fenyegetett kis világban lehangolóan, ám őszintén ábrázolja a helyzetet. Az élettér annyira beszűkült, annyira kicsi, hogy a betegek már egyáltalán nem tudnak két lábbal állni a földön, képletesen szólva: csak fél lábon élnek. Ideáljaik egyetlen lábán azonban bizonytalanul állnak, mert oly magasra helyezték magukat a világ profán dolgai fölé, mint amilyen pl. a szexualitás is, a polaritás kifejeződése, hogy elkerülhetetlenül szédülni kezdenek odafönt. Az a tény, hogy a testnek kell a drámát színre vinnie, mutatja, hogy a betegekben nem tudatosult a saját helyzetük.

A rohamszerűen vagy fokozatosan fellépő nagyothallás orvosi oka szintúgy a belső fülben, tehát a hallás mély rétegeiben keresendő. A szervezet rávilágít, hogy az ember már se hallani, se másokat meghallgatni nem képes. Csakhogy aki nem akar hallani, annak éreznie kell. Amikor ugyanis bedugul az ember füle, akkor valóban a legkellemetlenebb tévérzetek kerítik a hatalmukba. Például elfogja a hányinger, amely azt . mutatja a betegnek, hogy nem tud lenyelni valami számára megemészthetetlent. A szem reszketése és az ezzel együtt járó nyugtalan pillantás gyakran a zuhanástól való félelem jele. A megoldás a tünetben van: a beteg élete alapjával kapcsolatban becsapja önmagát. Ez az alap inog és megbízhatatlan, a talaj minden pillanatban azzal fenyegeti, hogy felbuktatja, illetve hogy bármelyik pillanatban kicsúszhat a lába alól.

A tünetek a következő tanulnivalókat fejezik ki: a betegnek meg kell adnia magát az ingásoknak, egészen addig, ameddig világossá nem válik, hogy az élet magasságból és mélységből

áll, és hogy jobb két lábon, mint egyen állva kiállni. A tünet az érintetteket egyenesen arra kényszeríti, hogy anyagi tá. maszt keressenek maguknak, mert különben felbuknak. Világossá akarja tenni a számukra, hogy értelmes dolog lenne saját megélhetés után nézni és mindenekelőtt tartalmat keresni az életük számára. Az ingás rámutat, hogy mindehhez arra lenne szükség, hogy feladják a túlzott kontrollt. A nagyothallást illetóen pedig az a feladat, hogy ne kifelé figyeljenek, ne a külső parancsoknak engedelmeskedjenek, hanem befelé. A belső hangjukat igyekezzenek megérteni, és annak engedelmeskedve járják saját útjukat. A hányinger és a hányás lehetővé teszi, hogy az ember újra és újra megszabaduljon mindattól, ami idegen a számára vagy már semmire sem használható. Ha kell, erre agresszív módon is sor kerülhet. Sokszor arról van szó, hogy az embernek alapot kell találnia az élete számára, egy okot, amiért érdemes élnie, és ha megtalálta, adja át magát neki. A rángatózásszerű szemmozgások jelzik, hogy sietni kell, nincs vesztegetni való idő.

A tünet mélyén a megoldására is rátalálunk. Amikor az ember élete biztos alapokon áll, akkor az érzékszervek szédülése és kábulata szárnyakat adhat neki, és Iehetővé teszi, hogy térről és időről megfeledkezzék. A szerelmi mámorban, illetve

Kérdések

1. Mely pontokon nem bízhatok meg az életem bázisában? Mi a helyzet az életem tartalmával és a megélhetésemmel?

2. Miért nem akarom meghallani, hogy mit mond a belső hangom?

3. Mi az, amit az életutam szempontjából már nem használhatok, és gyorsan meg kell szabadulnom tőle?

4. Hogyan tájékozódom térben és időben életem koordinátarendszerében? Mire támaszkodhatnék?

5. Hol van életemben a szilárd, a biztos és a megbízható pont? Van-e valami ingó világomban, ami biztosan megtart?

6. Hogy adhatom át magam az élet körforgásának, illetve ho-  gyan lehetek vele szinkronban?


kábulatban megjelennek az érzelmek magas és mélypontjai, és miközben érzékcsalódásokat okozó kalandokba veti magát az ember, megbízhatóan megtartja a testi egyensúlyát. Így máris élvezetessé válik számára az élet körforgása.

Az orr és a szaglás

Az orr az ember prominens és a legőszintébbnek számító érzékszerve. Kétséges esetekben az ember orra hegyéről leolvasható az igazság. Exponált helyzeténél fogva különösen jelentéssel teli és sokatmondó területté vált. Ha az ember mindig az orra után megy, akkor természetesen egy ferde orr rossz irányba is vezethet. A "kampós orr" "cinkelt" jellemre utal, az elegánsan ívelt a megfelelő eleganciára, a sasorr a merészségre, a nagy, formátlan orr pedig esetlenségre és ügyetlenségre vall. A csöpögő orr azt a benyomást kelti, hogy gazdáját elhanyagolják, és ezért szomorú. A szemölcsöktől eltorzított orr a boszorkányokra és az ő veszélyes lényükre emlékeztet, míg pisze társa szemtelen, kotnyeles gyerekességet mutat. Olyan gyerekre emlékeztet, aki mindig élénk és kíváncsi, és szívesen megelőzi egy orrhosszal a környezetét. Az "égre néző" orr a kisgyerek sémához tartozik. Ez a séma mélyen belénk vésődött, és sokkal jobban meghatározza a viselkedésünket, mint ahogy az a racionális intellektus szerint helyénvaló volna. A népnyelv szerint a hosszú, hegyes orrot mindenbe tolakodóan beleüti a gazdája, míg a bohócok kerek krumpliorra a fesztelenség szimbóluma. Az egész világ megpróbálja úgy sminkelni az orrát, hogy az ne keltsen feltűnést. Púderrel és alapozóval próbálja megszüntetni csillogását és tompítani éles kontúrját. A bohócok és a bolondok ezzel szemben egyenesen hivalkodnak orruk valódi mivoltával, ugyanúgy, ahogy különös előszeretettel ráncigálják a napvilágra a legrosszabb hírű doIgokat, hogy jót szórakozzanak rajtuk. Itt különösen az orr szexuális vonatkozása játszik szerepet, ami a köznyelvnek abban a kijelentésében csapódik le, miszerint "Amilyen a férfi orra, olyan a )ohannja". A népi bölcsesség ismét ráérzett a lényegre, mivel az orrkagyló nyálkahártyájában valóban ott vannak a nemi szervek reflexzónái. Így minden egyes orrtúrás e kényes terület egyfajta reflexzóna-kezelésének számít. Ez az oka annak is, hogy miért épp az orrtúrás számít illetlenségnek,

és miért akarják annyira megakadályozni. Az orrtúró nyilvánvalóan nagy élvezetét Ieli benne. A gyerek akkor kezdi kevesebbet túrni az orrát, amikor a fejlődés folyamán az élvezet áttevődik a genitális területre.

A szaglás és az ízlelés még a hallásnál is jobban a háttérbe szorult. A meglehetősen fiatal nagyaggyal összehasonlítva a szaglóagy ősréginek számít. Az orral együtt eredetileg egy viszonylag talaj menti életmód érzékszerve volt. A szimatot felvevő, szaglászó orr állatias jelleget őrzött. Efelett manapság már csak az orrunkat fintorgatjuk. Büszkén felemelkedtünk a földről, eközben azonban magasabban hordjuk az orrunkat, és teljesen elveszítettük a jó szaglásunkat. Az orrlyukunk azonban még mindig lefelé, a materiális világ mélyföldjei felé néz. I Csak amikor az orrunk alá dörgölnek vagy az orrunkra kötnek dolgokat, akkor tudunk az orrunkkal biztosan érzékelni. Míg a szem felépítése egy kameráéra és a fül egy zeneszerszáméra , hasonlít, a szaglás az egyszerű kulcs-a-zárba elv által meghatározott testi érintkezésen alapszik. A legfelső orrkagyló szaglónyálkahártyája ötmillió, érzőszőröcskékkel borított szaglósejtből áll. Ezekben a szaglósejtekben az érintés váltja ki az ingerületet. Működésüket tekintve ezek a sejtek felelnek meg a zárnak, a megfelelő illatanyagok pedig a kulcs szerepét játszszák. Hogy egy rózsa illatát érzékelni tudjuk, ahhoz a "rózsaparfüm" néhány molekulájának meg kell találnia az orrban lévő zárját. Ott aztán a szó legszorosabb értelmében véve feltárul az illat. Az ízérzékelés is jobbára ezt az utat követi, ugyanis az ételek aromáját szintén a szaglónyálkahártyával fogjuk fel. Hogy ez így van, annak a nátha szolgáltatja a gyakorlati bizonyítékát. A náthás ember számára mindennek egyforma íze van, illetve egyáltalán nincs is.

Míg a látás elektromágneses hullámok segítségével történik, a halláshoz már az anyagi természetű hanghullámokra is szükség van. A szaglás pedig közvetlen fizikai kontaktust igényel a kívülálló és a befogadó között. Ha a hallást és a látást a differenciált, hangokból álló beszédhez hasonlítjuk, akkor a szaglás és az ízlelés a régebbi képekből álló nyelveknek felel meg, melyekben minden fogalomnak megvan a maga szimbóluma. A szaglás ezzel az érzékelésnek olyan közvetlen és ősi módja, amely nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is mélyebbre nyomul. A szaglás képessége lelki élményekre való érzékenységünk fokának felel meg. A szemen keresztül jön létre az első


kontaktus, hangunk segítségével ismerjük meg a másikat, a

szagláson keresztül érinti meg a két test először egymást. Egy idegenekből álló csoportban a tagok kezdetben csak óvatosan körülszimatolják egymást, amíg össze nem ismerkednek. Őse-  ink ugyanezt tették több millió évvel ezelőtt. Ha mondjuk valakit nem bírunk tovább látni, akkor attól egy viszonylag felületi szinten határolódunk el. Ám ha a szaga az, amit ki nem állhatunk, akkor az ellenszenv igazán mély. Történelmünk régi koraiban a szaglás az intuitív tartományokban is szerepet játszott. Még ma is vannak olyan emberek, akik szagról megérzik a veszélyt. Orruk van a gyanús helyzetekre. A mi ezzel kapcsolatos szimatunk erősen visszamaradt az állatokétól. Az állatok nemcsak a veszélyt szimatolják meg, hanem táplálékukra és partnerükre is a szaguk alapján találnak rá. Az úgynevezett primitív népek még ma is képesek pl. szag után vizet találni a sivatagban. Nekünk, moderneknek, legfeljebb már csak átvitt értelemben bűzlenek a dolgok. Mindenesetre a partner és a táplálék keresésében nálunk is sokkal nagyobb szerepet játszik az orrunk, mint ahogy azt gyakran bevallanánk magunknak. Hogy az ínyenceknek mindenekelőtt finom orruk is kell hogy legyen, azt tudjuk. Hogy milyen fontos a partnerünk szaga, azt a parfümipar óriási mérete is bizonyítja. Majdnem kizárólag virágillatokkal dolgozik, mert ezek az intellektus megkerülésével biztosan elvezetnek a tudattalan archaikus területére. Szinte érezzük a tavaszt, és a minták szintjén felmerül bennünk a Paradicsom képe. Nem véletlen, hogy olyan sok kultúrában a Paradicsomra gondolva egy kert képe jelenik meg az emberben.

A másik nemre való tekintettel igen szívesen csalunk az

ilyen eredeti illatokkal. A minden emberre nézve tipikus testszagot manapság már csak ritkán találjuk vonzónak. Túlzottan őszinte ez a szag a számunkra. Itt sietnek a parfümgyárosok a segítségünkre, és új illatokat ajándékoznak nekünk, ha a természetes kellemetlen szaggá vagy bűzzé züllött le. Már nem állhatjuk a saját szagunkat, és ezért haladunk előre az egyre "

mesterségesebb" illatanyagok irányába mutató kényszerpályán. Időközben már nemcsak az általában teherbíróbb orral megáldott nők, hanem a férfiak is parfümöt használnak. Az embernek megvan a maga kölnije, és azt tartja személyes illatának. Emellett nyilvánvaló, hogy itt egy tömegcikkről van szó, ami jól csengő nevével és magas árával személyes, különleges

jelleget próbál elhitetni. Hogy ne vegyük észre, mily kevéssé vagyunk eredetiek, különleges emberekkel reklámoztatják a parfümöket. Mindazonáltal egy felséges parfüm természetesen még izgalmasabbá teheti az embert, amennyiben nem a saját kipárolgásának elfedésére, hanem egyéni illatának felerősítésére használja.

Saját szagmirigyeink a másodlagos nemi szőrzettel fedett területeken, a hónaljban és a szemérem környékén vannak. Hogy az ő illatukat, az igazán saját szagunkat már nem értékeljük, annak több oka van. Az egyik oka az, hogy már valóban nincs jó szagunk. Indiában azt mondják, hogy akkor tiszta és ártatlan egy test, ha a legutoljára élvezett gyümölcs illata árad belőle. A kisbabák kellemes szaga még emlékeztet erre a majdnem paradicsomi állapotra, de mi már elvesztettük ilyesfajta ártatlanságunkat. Ez alól már csak a fokhagymával szerzett élményeink a kivételek. Az indiánok úgy jellemezték az első fehéreket, hogy ők azok a sápadtarcúak, akiknek büdös a szájuk. Életmódunk és mindenekelőtt a táplálkozásunk meglehetősen rossz irányba befolyásolta kipárolgásainkat. Erre persze a magunk gyakorlati módján reagálunk. Minden alkalomra megvannak a különböző illatos sprayink és szagos vizeink. Ezekkel felszerelkezve próbáljuk lefedni, ami bűzlik a számunkra. Belülről, a mélyből megtisztulni már sokkal fáradságosabb. Aki ezt mégis megkockáztatja, mondjuk egy hosszabb böjtkúra formájában (43), az megtapasztalja, hogy milyen különféle hulladékok távoznak ilyenkor a test mélyéből a hozzájuk tartozó szagokkal együtt.

Ipari környezetünkben az erős és természetellenes szagok olyan áradatával kerül szembe az ember, hogy teljesen lecsökken tőle az érzékenysége és a szagok megkülönböztetéséwe való képessége. Végezetül már azért sincs ínyünkre a saját személyiségünk, mert valóban tömegemberekké lettünk. Ahelyett, hogy vállalnánk saját egyéni szagunkat, szívesen csüngünk néhány divatos példaképen, és átvesszük az ő állítólagos illatukat. Mégsem fog azonban egészen sikerülni uniformizálódásunk az illatok terén, ugyanis annyira erősek az egyéni összetevők, hogy még az ipari parfümök is minden bőrön egy kicsit másképp hatnak. A lepkék kizárólag az illatanyaguk alapján találják meg a partnerüket, és a mi partnerkeresésünkben is komoly szerepet játszik az illat. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az illatok erotikusabbak, mint az optikai benyo161

mások. Egészen biztosan köze van a kipárolgásnak ahhoz, hogy a szerelmesek ellenállhatatlannak találják egymást, és hogy a szerelem ragályos. Sokkal többet nyernénk a szagokkal, ha komolyabban vennénk és nemcsak harcolnánk ellene és elnyomni igyekeznénk. Ha rossz a szagunk, rosszul vagyunk tőle, és mások is büdösnek találnak bennünket. "Szagát se bírom" - tartja a szólásmondás arról az emberről, akit nem szeretünk. Ha az izzadságunknak rossz szaga van, akkor a testünknek valami haszontalan dologtól kell megszabadulnia, és a bőrön keresztül méregteleníti magát. A régi orvosok komolyan vették a szaglószervüket a diagnózis felállításánál. Nemcsak az egyes váladékokat, hanem az egész embert is intenzíven körülszaglászták. Így vezethette őket az orruk a helyes nyomra és így sokszor a helyes útra is.

Hogy manapság főleg a felülethez kötött látószervünkre hagyatkozunk, jól tükrözi azt is, hogy milyen felületessé váltunk. A szaglás, azaz a kulcs-zár módszer eredetibb, és kevésbé hajlamos a tévedésre, mint a bonyolult elektromagnetikus látórendszer. Így az, ha "valakinek szeretjük a szagát", többet mond, mint az, hogy csinosnak találjuk. Ez egy mélyebb síkon megvalósuló hatás. Ebben az esetben úgy illenek az emberek egymáshoz, mint a kulcs a zárhoz.

Felületesen nézve szaglóképességünk csökkenése nem tűnik problémának, manapság egészen le is mondhatnánk róla. Néhány ezer évvel ezelőtt azonban őseink számára a túlélés szempontjából alapvető jelentőséggel bírt. Hogy milyen mélyen gyökerezünk a múltunkban, azt jól mutatja az a tudattalan hatalom, amivel az orrunk még mindig rendelkezik felettünk és a döntéseink felett. A hyperosmia, az epilepszia aurájában, a hisztérikusoknál és a terhesség alatt fellépő fokozott szagérzékenység azokba az archaikus időkbe való visszalépést jelzi, amikor a finom orr még jelentett valamit.

Ha mi, modern emberek bátrabban hagyatkoznánk szaglásunkra, egy s más egyszerűbbé és könnyebbé válna. A mostani "optikai világ" helyett egy másik világot teremtenénk magunknak. Az, hogy eltávolodtunk az orrunktól, egy olyan világban történt, amely nagy területeken bűzlik a szó konkrét és átvitt értelmében is. Az, hogy az embernek jó orra van valamihez, azt jelenti, hogy biztos érzései vannak az illető dologgal kapcsolatban - csak kívánni tudjuk magunknak és a világunknak is, hogy ismét megtanuljunk jobban bízni szaglószervünkben.

Akkor mindenesetre megtapasztalnánk, hogy a levegő, amit belélegzünk, nemcsak a szagló-, hanem a légzőszervünk számára is durva támadást jelent, mivel az orr nemcsak szaglószerv, hanem egyben a légutak első szakasza. Ebben a szerepében elvégzi a belélegzett levegő első tisztításának feladatát. A nagyobb méretű szennyező részecskéket az orr finom szőrökből álló hálója fogja fel. További feladata az, hogy mielőtt a mélyebben tekvő légutakba kerülne, felmelegítse a levegőt. Ehhez tágas üregrendszer áll a rendelkezésére.

Orrmelléküreg-gyulladás vagy sinusitis A fejünk nem véletlenül és nem a kezdetektől fogva helyezkedik el egészen felül. Amikor még négy lábon jártunk, ugyanolyan magasan volt, mint a mellkas és a medence. Mialatt azonban felemelkedett, és a szem egy további látómezőt kanyarított ki magának, az orr eltávolodott az anyaföldtől, és nehéz helyzetbe került. Kialakult a lehetősége annak, hogy krónikus torlódás keletkezzék a mélyében. Az ilyen torlódás pedig egyenesen a melléküreg-gyulladáshoz, a sinusitishez vezet.

Az orrmelléküregek kivezető járatai a természettől fogva úgy helyezkednek el, hogy a váladék folyamatosan ürülhessen lefelé, feltéve, ha az ember négy lábon jár. Ha viszont felegyenesedik, akkor a kivezető járatok kerülnek a legmagasabbra, és a váladékok nem tudnak már az üregek természetes lejtésénél fogva kiürülni. Így meg kellett tanulnunk, hogy adott esetben többet fújjuk az orrunkat és lihegve fújtassunk, hogy az így keletkezett fokozott nyomással segítsük a váladék eltávozását. Amikor erre nem a kellő időben és nem elégséges módon kerül sor, annak sinusitis a következménye.

Be nem vallott kellemetlen lelkiállapot tükröződik az orr eltömődésében. Ha ehhez hozzájön még az is, hogy az ember fél a fennálló konfliktustól, és a megterhelő téma feldolgozása elmarad, akkor mindez a testbe süllyed. Megtelnek az orrüregek és a melléküregek, és megtestesítik azt a torlódást, amiben az érintettek szenvednek. A gyulladás világít rá az elnyomott helyzet konfliktusos természetére. Különösen a Iappangó formához szokik hozzá számos beteg. A betegség mutatja, hogy az illetőnek krónikusan tele van az orra és a mellékürege

(elege van mindenből), és mindig egy kicsit náthás. Míg ők maguk gyakran figyelmen kívül hagyják ezt a visszás helyzetet, a hangjukon hallani, hogy nem kapnak elég levegőt, és orrhangon beszélnek.

A koponyában lévő terjedelmes üregekre egyrészt azért van szükség, hogy megadják a fej formáját anélkül, hogy ehhez túl sok nehéz csontanyagot kellene felhasználni. Ezzel tehát súlyt takarítanak meg. Emellett rezonancia- és rezgőterekként is szolgálnak. A bél* üregeinek felelnek meg egy feljebb lévő síkon, és az alvilág tudatossági tereit, illetve a sötét tudattalant képviselik. A felső melléküregek funkcióját éppolyan nehéz megértenünk, mint altestünkben a féregnyúlványét. A tudattaIan kivonja magát a tudatos értelem alól. A felső melléküregek felelnek meg a pokolnak a felső szinten, mint ahogy a homloküregek magasságában lévő harmadik szem az éghez áll közel. A sinusitisnek köszönhető blokkolt, azaz bedugult állapotban odalesz a fej könnyedsége, és a beszéd is a franciára emlékeztető orrhangú jelleget kap. A lelki zavar abban a mértékben válik világossá, amennyire hiányzik a beszédből a rezonancia. Akinek tele van az orra, már nem rezeg együtt a világgal, az emberek közötti érintkezés lényeges komponensét veszíti el.

A mindenkori melléküregek tovább bonyolítják a képet. Egy krónikus homloküreg-gyulladás a gondolkodásbeli gátlást hangsúlyozza. Az állkapocsüregek fájdalmas eldugulása arról vall, mennyire fáj az érintettnek, hogy agresszíven beleharapjon valamibe vagy valakibe. A szaglóképesség minden esetben beszűkült. Valószínűleg annyira bűzlött valami a betegnek, hogy inkább minden szagérzékelésről lemondott. Ernellett azonban természetesen azt is számításba kell vennie, hogy "jó orra" más vonatkozásban sem működik. Aki központilag ennyire eldugult, az az intuícióját és a belátásra való képességét is blokkolja. Számos kultúra a homloküregek területére helyezi a harmadik szemet vagy a hatodik csakrát, az ajnát, ami a mélyebb értelemben vett belátással áll kapcsolatban.

A megtanulandó feladat abban áll, hogy tudatosítania kell az embernek a maga számára a blokádokat. A fájó állkapcsok kettős értelemben is utalnak a testben tomboló agresszióra: az állkapocs szimbolizálja azt a képességet, hogy az ember átrágja, átharapja magát valamin. A fájdalom pedig a Mars éles, megsebesítő nyelvét beszéli. A tünet már közel fekszik az oda164

vágó intézkedésekhez, mégis gyakori orrfújásra kényszeríti az embert, hogy megint egy pillanatra levegőt szerezzen magának. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az ember liheg a dühtől, és a megfelelő felszabadítást célzó ütések után ismét szabadságot szerez magának a tudatában. Ha szemellenző van az emberen, akkor az a dolga, hogy tartson szünetet, és tájékozódjék újra. A feladat úgy hangzik, hogy még egyszer le kell szállni a poklokra, és kitalálni, hogy mi az, ami még a tudattalanban köt, és aztán felszállni a felismerés fényébe. Az önmagunkkal kapcsolatos tudatosságért folyik a harc, illetve az nyomja az ember kedélyét. Egy ilyen krónikus helyzetben az ütközéshez legalább annyira szükség van a bátorságra, mint a kitartáshoz. A hatékony terápiák a megfelelő kompo- ' nenseket legalább szimbolikusan behozzák a játékba. A felismerés fényéért folytatott küzdelemben a fény és a Nap alapvető szerepet játszik. Még a csillapító hatású kamilla is magán hordja a Nap jelét. A hosszabb böjtölés végül is a legjobb terápia a szervezet krónikusan eldugult üregeire. Tisztító hatásánál fogva fényt visz a tudattalan sötétjébe, és a blokkoló masszákat konkrét és átvitt értelemben is hagyja elfolyni.

Ami a fejlődéstörténet szempontjából mellékes problémáKérdések

1. Van-e az életemben valamilyen krónikusan izzó konfliktus? 2. Kötöttem-e olyan rossz kompromisszumot, amit kívülről elfogadok ugyan, de belülről nem?

3. Milyen területen vagyok hajlamos arra, hogy sértődötten reagáljak?

4. Mi az, aminek ki nem állhatom a szagát vagy amit nem akarok tovább szagolni az életemben?

5. Elég levegőt kapok-e, és van-e elég szabad terem?

6. Kellő mértékű cserét folytatok-e a környezetemmel? Elégséges rezonanciát találok-e az embertársaimban?

7. Hol blokkolom magamat, az intuíciómat, a hatodik érzékemet?

8. Hol kellett volna átrágnom magamat, hol kellett volna több levegőt vennem?


nak tűnik, az jobban szemügyre véve az egyik tipikus betegségünk. Ha ehhez hozzávesszük az akut megfázásokat*, amelyek szintén tele orrhoz vezetnek, akkor máris kirajzolódik a világszerte leginkább elterjedt és a mi világunkra nézve a legjellemzőbb betegség. Nem véletlenül az orrunkhoz kötődik. Ez a régi jó tiszteletre méltó szervünk a rohanó fejlődés során félre lett tolva, és ezért demonstrálja leggyakoribb közös állapotunkat: náthásak vagyunk és meg vagyunk sértődve.

Polipok

A polipok a nyirokvédelmi rendszerhez tartoznak. Az orrgarat manduláiként is leírhatjuk őket. Amennyiben az ember lelkileg nem tudatosuló védekezési harcokba bonyolódik, akkor beugranak helyette a nyirokszervei, és őt magát helyettesítve megvívják az éppen tennálló háborút. A szövetekben tombol a kórokozók és a védekező sejtek közötti csata. Ez utóbbiakhoz tartoznak a limfociták is. A fehérvérsejtek egyik alcsoportját, a test legfontosabb rendőrőrsét képezik.

A polipok a mandulákkal együtt a védelem területének a harcoktól leginkább feldúlt részei. Az összecsapás ideje alatt felduzzadnak. Ha a heveny konfliktus tartóssá válik, akkor a gyulladás is krónikus gyulladás lesz, és mint minden rossz kompromisszum, nagy energiákat emészt el. Ebben a helyzetben világosan látszik a gyerekeken, hogy mennyire blokkoltak és kimerültek. Mivel állandóan el van dugulva az orruk, csak a szájukon keresztül tudnak lélegezni. Az állandóan nyitva tartott száj és néha a kimerültségtől lógó szemhéjak energiahiányról árulkodnak. Cyakran előfordul, hogy a különböző szinteken beállt blokádok jelei buta arckifejezést kölcsönöznek a gyereknek.

A fennálló téma a védekezőképességhez, a harckészséghez és egy tévutakra vezetett kommunikációhoz kapcsolódik, ugyanis a belégzett levegő nem a neki szánt úton halad, hanem a szájon keresztül. Ez pedig nem jó megoldás. A tennivaló az, hogy a fenti tematikát be kell hozni a tudatba, és tehermentesíteni kell a testet. Mivel a polipoknál messzemenőleg gyerekproblémáról van szó, a szülőknek kell megteremteniük azokat az alapokat, amelyek a konfliktusokat is elbírják. Míg a torokmandulák területén zajló összeütközések a nyelés körül

köröznek, a polipoknál arról van szó, hogy a beteg fellázad a túlzott követelmények ellen. A gyerek makacsnak tűnik.

Cyakran a sebész az, aki fogja a kését, és vérig harcolja a harcot azzal, hogy egész egyszerűen kivágja a csatamezőt. Az akció különböző eredményeket szül. A gyerekek egy részének sikerül az operációt követően az összeütközést - aminek most már nincs meg a testben megszokott helye - visszahoznia a tudatába. Ők ennek megfelelően jobban lesznek, és nem ritka az sem, hogy a szülők arról számolnak be, hogy a gyerek az operáció után nagyot ugrott előre a fejlődésben. A gyerekek másik részének nem sikerül ez a lépés, és a védekező harc testi harc marad. Ilyenkor aztán gyakran a test saját védelmi rendszerének egy másik színterére csúszik át, és ott parázslik tovább. Közben a gyerek tovább betegeskedik, és jelzi környezetének, hogy nem tud megfelelően fejlődni. Az agresszió olyan komoly téma, hogy nem Iehet csak rövid távon megkerülni. Cyerekkorban tipikus módon a védekező nyirokrendszer szerveiben jelentkezik a gyulladás, a különböző mandulákban és a féregnyúlványban. A védelmi csata, amit a gyerek tudatosan nem tud megvívni, a testben ölt formát. Eldugult orrával és örökké nyitva álló szájával ő a két lábon járó makacsság képe. Dagadt polipjai blokkolják a kommunikációs utakat, és butának tüntetik fel. Ez az ő tehetetlen védekezési módja a túlkapások, visszaélések és a túlzott követelmények ellen.

Hogy milyen az álláspontunk az agresszió témájával kapKérdések gyerekeknek

és szülőknek

1. Van-e egy küszöb alatt parázsló, tartós konfliktusunk? 2. Milyen összeütközésbe ragadtam bele, amiből nem tudok

kijönni, és csak fogyasztom vele az energiámat? 3. Van-e a családban még a konfliktusok alkalmával is olyan

teherbíró bizalmi sík, amelyen harcolni lehet?

4. Milyen területek azok, amelyeken a gyerek túl van terhelve, majd következésképp rezignációba vonul?

5. Milyen struktúrák gátolják a családban a fejlődést? 167


csolatban, azt azon a tényen is lemérhetjük, hogy nálunk alig van olyan fiatal ember, aki nyirokszerveinek teljes létszámával éri el a serdülőkort. Gyakran ki kell venni a három legfontosabbat (orr- és garatmandula, vakbél) - és ezt megpróbálják elegánsan kifejezni és ártatlan színben feltüntetni.

Orrsövényferdülés

Ez a tünet az orr kiképzésének aszimmetriáján alapul. A gerincoszlophoz hasonlóan ez a válaszfal is elhajolhat az egyik irányba. Az az oldal, ahová elhajlik, ennek megfelelően többé-kevésbé beszűkül. Ennek a tünetnek a jelentését úgy érthetjük meg a leginkább, ha egy pillantást vetünk keletre. Az indiai jóga rendszerében a prána, a lélegzettel áramló életerő központi szerepet játszik. A pránájamánál, egy speciális légzőgyakorlatnál nagy súlyt fektetnek arra, hogy a két orrlyukon keresztül egyenlő mennyiségű levegő áramoljon át. Az az ember, aki csak az egyik orrlyukán keresztül kap levegőt, ténylegesen hátráltatva van, és egyoldalú a világgal való csere folyamatában. Itt azt lenne jó megfigyelni, hogy a bal orrlyukkal a nőies vagy a jobb orrlyukkal a férfias pólus szűkült-e be.

Ahogy ezzel a tünettel bánunk, az egy olyan tapasztalatot tükröz, amely számos más területre is érvényes. Ha az ember erőszakkal próbál ugyanakkora mennyiségű levegőt keresztülpréselni a beszűkült járaton, mint a széles nyíláson, akkor a probléma még inkább felerősödik. )obb, ha az ember alkalmazkodik a helyzetéhez, és finoman csak annyi levegőt mozgat át a szoros helyen, amennyi könnyen átfér rajta. Lelki síkon is arra kell törekedni, hogy a redukált pólust tehermentesítsük, és ne helyezzük nyomás alá. Akkor nyílik meg a leginkább. Amennyiben a két pólussal kapcsolatban úgy tudunk ellazulni, hogy mindegyik oldalt a maga egészen más helyzetével együtt elfogadjuk, akkor utána egyezségre lépve középre kerülnek. A tünet egy főleg veleszületett egyoldalúságot mutat az életben, mert a lélegzet a polaritásban való életünk szimbóluma. A kommunikáció árama is minden esetben egyoldalú lesz. Mielőtt az ember reményeket támaszthat arról, hogy az egyik oldalra kibillent helyzetéből visszakerülhet a középpontba, el kell fogadnia ezt az egyoldalúságot. Amennyiben a szükséges tudatosulás lépései kísérik, az operáció ebben az

értelemben segítséget jelenthet. Ha viszont csak egy funkcionális korrekcióról van szó, amelyet nem tölt meg az élet, akkor a szervezetnek még számos más lehetősége van arra, hogy a fennálló egyensúlyvesztést megtanulandó feladatként állítsa elénk.

Kérdések

1. Melyik oldalon szűkültem be, a bal nőies vagy a jobb férfias oldalon?

2. Mi a helyzet az életenergiám áramlásával? Hogy segíthetném elő a szabad áramlá sát?

3. Hogyan bánok a polaritással?

4. Mi hozhatná egyenesbe az életemet és engem pedig középre?

Rhinophyma vagy krumpliorr és az alkoholista orr

Hogy milyen ez az eltorzító tünet, azt már a neve is tökéletesen leírja. A rhino orrot jelent, a phyma pedig görögül daganatot, illetve növekedést. Afrikában a "rhino" egy orrszarvú (a rinocéroszból). Ami a jelenség szemléletes leírását illeti, a krumpliorr név sem hagy kívánnivalót maga után. A tünetet gyakran még egy második jellegzetesség, az úgynevezett rosacea súlyosbítja. A rosacea, ami latinul rózsaszínt jelent, az arc foltokban való piros elszíneződésére utal. A foltokon idővel korpa, pattanás és kiütés képződik. Ez ugyanúgy, mint a rhinophyma, az úgynevezett seborrhoeás alkat, azaz a faggyúmirigy-problémákra való hajlam talaján alakul ki. Időnként a rhinophymát a rosacea alformájaként, a rosacea hypertrophicans név alatt írják le, jelezve ezzel, hogy mind a faggyúmirigyek, mind a kötőszövetek túltengenek, illetve burjánzanak.

Az arc közepén, illetve az orron keletkező kinövésekről van szó, amelyek bőrmirigyekből indulnak ki. Ezek annak a zsírrétegnek a kiválasztásáért felelősek, amely a bőrünket fedi. A rosaceában és a rhinophymában mértéktelenül eltúlozzák e feladat teljesítését, az érintettek úgyszólván úsznak a zsírban.


A túltermelés következtében a faggyúmirigyek elzáródásra és emiatt gyulladásra is hajlamosak.

A tünet mindenkinek az illető arcára és főleg az orrára tereli a figyelmét. Mivel a testi kenőfolyadékot túlzott mennyiségben választja ki a szervezet, kézenfekvő a gyanú, hogy itt egy lelkileg hiányzó síkosítóképesség kompénzálásáról van szó. A betegség azokra a témákra mutat rá, amelyek nemigen "csúsznak" az illetőnek. A népnyelv szimbolikus fallosznak tartja az orrot. Ezt a kapcsolatot a nemi szerveknek az orrkagylóban elhelyezkedő reflexzónái komolyabban is bizonyítják. Az embernek tilos a nyilvánosság előtt megérinteni az orrát, orrot túrni pedig egyenesen tabu. Milyen más ok állhatna ennek a hátterében, mint valamilyen szimbolikus ok? Ehhez jön még a rhinophymánál a lángoló rózsavörös szín, amely a szégyent és a dühöt egyaránt kifejezheti, a szexuális izgalmat éppúgy, mint az agresszívet. A pattanások tömege és a sok kis gyulladásos "vulkán" a serdülőkori aknékra emlékeztet, amelyek szirltén a seborrhoeás alkat alapján fejlődnek ki. Sok szól amellett, hogy itt egy utolsó kétségbeesett pubertásról és arról a kísérletről van szó, hogy az ember felnőtté váljon. A serdülés helyett mindenesetre a genitális szexualitás az, ami itt szimbolikusan a tudatba nyomul. A betegség főleg az élet ötödik Pvtizedében jelentkezik, és majdnem kizárólag férfiaknál. A férfiak orra alkalmas arra, hogy nyilvánvalóvá tegye a maga kinövéseivel, hogy milyen szoros kapcsolatban áll a fallikus szexualitással. Alkalmas arra is, hogy bejelentse az elmaradt növekedésre való igényét, még mielőtt túl késő lenne. Amilyen mértékben nem vált súlyponti kérdéssé az érintettek fallikus ereje, olyan mértékben válik a szimbolikusan helyettesítő orr krumpliorrá, és mutatja az érintett téma súlyát.

Ez az illető életében különbözőképpen fejeződhet ki, ám mindig a tudatosság hiányáról árulkodik. Egyrészt a rhinophyma leképezheti a szexualitással kapcsolatos konkrét élethelyzetet, másrészt utalhat a ki nem élt, ám tudatos fantáziákra, és harmadrészt azt is megmutathatja, hogy mi játszódik le észrevétlenül a tudattalanban. Még akkor sem tudatosulnak a szexualitás terén a kinövések és a züllöttség, amikor kiélik őket. A kis vulkánok mutatnak rá arra a nyomásra, amely alatt az érintett áll. Az agresszív és a vénuszi komponens kéz a kézben jár. A krumpliorr egy korhely emberre emlékeztet. A felszínen elfogadhatja az ember az ilyen mintát, és vörös orrát

kihívóan, mint egy bohóc viselheti. Ám szégyellheti is magát miatta, és az is lehet, hogy az egész tartalmi vonatkozást elfojtja, és semmit sem akar tudni saját burjánzó fantáziáiról és álmairól. Az átvitt értelemben megrövidült növekedési időszakok öltenek testet a helyszínen. Amit az ember a gyümölcsöző folyadékból konkrétan vagy fantáziában elpazarolt, azt örvendetesnek nem mondható mértékben a faggyúmirigyek kiválasztják helyette. Az orr kötőszöveteinek élénk növekedésében épp a termékenység aspektusa fejeződik ki. Az ember úgyszólván az orrával ütközik bele a problémájába, és hogy mi is az, azt az egész világ látja az orra hegyén.

A tünet gyakran alkoholizmussal társul, amelynek a vörös alkoholista orr a következménye. Az alkohol a mi társadalmunk klasszikus menekülésre használt kábítószere. Épp amikor a reklám az ellenkezőjét szuggerálja, világossá válik, hogy különösen azok az emberek, akik semmilyen szempontból sem tudják megállni a helyüket, mert túl puhák, azok nyúlnak az üveghez. Míg a kisgyerekek joggal kapaszkodnak a cumisüvegükbe, ha a nagyok is ugyanezt teszik, az már függőségre, regressziós tendenciára és visszavonulásra utal. A többi alkoholtünet is ezt az irányt hangsúlyozza: az ember úgy imbolyog, mint egy gyerek, mielőtt biztosan tudna járni, és úgy gőgicsél, mintha még nem uralná a nyelvet. Azt a tényt, ho az alkohol erős kábítószer, még az is mutatja, hogy a szenvédélybeteg nem tud ráállni a saját lábára, hanem inkább magára akarja húzni a takarót, és el akarja tompítani a kudarc felett érzett fájdalmát. Ez a kép látszólag teljesen ellentmond a brutális alkoholistákról kialakult szokásos képnek, akik túl keménynek és férfiasnak látszanak. Amikor azonban valaki így bizonygatja, hogy a tettlegességig elmenő kemény férfi, az ugyanúgy, mintha a potenciájával hivalkodna, a saját bizonytalanságának és gyengeségének a kompenzálására tesz kísérI etet.

Így aztán hamar kialakul a tipikus ördögi kör: az alkohol minden szinten az impotencia drogja, az ember az italba'fojtja a saját képtelensége feletti bánatát. Másrészt kevés olyan dolog van, ami olyan hamar impotenssé tehetné az embert, mint a rendszeres alkoholfogyasztás. Nem erős emberekről van tehát szó, hanem ellenkezőleg. Magukat ámítva az alkoholból próbálnak egy kis bátorságot meríteni. Sokszor az egész akció nagy erőfitogtatásban végződik. Az orr világító


pirossága mindenki számára megmutatja, hogy valójában mi a baj, ugyanis a szó legszorosabb értelmében oda van írva az illető orra hegyére. A betegség egyrészt arra figyelmeztetheti, hogy ne üsse bele mindenbe az orrát, és főleg ne dugja túl mélyre a poharába. Másrészt azonban egy feladatra is rámutat, hogy saját magát orron, illetve fülön ragadva, menjen neki azoknak az égető témáknak, amelyek világító színnel és tulajdonképpen vérrel írták rá magukat az arcára.

A rhinophymánál és az alkoholista orrnál a megtanulandó lecke a szenvedélyes szexualitás és annak megfelelő megoldása körül forog. Az a dolga, hogy "megismerjen" egy nőt, ami csak úgy megy, hogy az ember a nemi szerelem minden síkján bebocsátást nyer. A fallikus erő a középpontba nyomul, és azt akarja, hogy uralkodjanak rajta. Az erőről van szó, nem pedig annak rikoltva fitogtatott változatáról, ami nem más, mint a gyengeség hangos maszkja. Erőről és hatalomról a mélyebb síkon.

Orrcsonttörés

Az orrcsonttörés nem lábtörés, mondja a népnyelv, és ezzel azt akarja mondani, hogy az orrcsonttörés nem is olyan nagy baj. Az ember élhet vele, még begipszelni is csak ritkán kell, és csak egy kicsit torzul el az arca. Arről árulkodik, hogy az ember egy kicsivel messzebbre merészkedett a kelleténél, és szüksége volt egy kis orrbavágásra. Egy-egy ilyen figyelmeztető orrbavágás fékezi meg az embert abban, hogy vakon rohanjon a kiszemelt úton. Az orr, mint az arc legkiállóbb része, szimbolikus kapcsolatban áll azzal az alsó, a megfelelő helyzetekben úgyszintén prominens taggal. Azt a tipikusan férfias, előrerohamozó erőt és energiát képviseli. Az orrtörés aztán rárakja a hangfogót. Amikor valaki orrba vágja az embert, ezen az érzékeny pontján alázza meg. Ennyiben kapcsolódik az orrcsonttöréshez még egy jelentés a szimbolikus anatómia talaján. Aki kap egyet az orrára, azt megfékezik az előrenyomulásában, már ha nem betegszik meg súlyosan. Aki saját magától bukik az orrára, ugyanazt a fricskát közvetlenül a sorsától kapja. Erre céloz a népi bölcsesség, amikor arra figyelmeztet, hogy ne üsse bele az ember mindenbe az orrát. A . kíváncsiskodók könnyen kaphatnak egyet.

Különösen a fiatal fiúk látnak ebben a szimbolikában jó 172

lehetőséget arra, hogy kinyilvánítsák, milyen messze el mernek menni a veszélyes területeken, és mi mindent meg mernek kockáztatni. Aki bokszoló lesz, az előre számol az orrcsonttöréssel, és talán még büszke is rá. A tünet azt szemlélteti, hogy az embernek egyes területeken jobban állna egy bizonyos mennyiségű visszafogottság, és kevésbé lenne fájdalmas a számára a dolog. Nem az az ember feladata, hogy mindenáron kipróbálja, hol vannak saját bátorságának és a férfiúi, fallikus erejének a határai. Az orrcsonttörés arra figyelmeztet, hogy nem a megfelelő talajon gyakorol az illető, és túl meszszire ment. Az rendben van, ha az ember kockáztat ezt-azt, és időnként megkapja a magáét. Ám meg kellene vizsgálni, hogy nem lenne-e jobb inkább átvitt értelemben fáradozni.

Az a tény, hogy megszakad az ember orrcsontjának folytonossága, arra utal, hogy a bevett életút iránya - ami mindig az ember orra után vezet - egy kis korrekcióra szorul.

Kérdések

1. Hol merészkedtem túl messzire előre?

2. Hol és milyen tekintetben volt szükségem hangfogóra, és hogy szereztem be magamnak?

3. Mennyiben avatkoztam bele olyan dolgokba, amelyekhez semmi közöm sem volt?

4. Hol kell korrigálnom az életem irányát?

5. Hogyan mehetnék értelmesebb, új területekre?

Ízérzékelés

A bőr felületi érzékenysége mellett az ízérzékelés a legközvetlenebb érzékünk. Ahhoz, hogy az étel ízét érzékelni tudjuk, a nyelven, a szájpadláson, a gégefedőn és a torok nyálkahártyájában elhelyezkedő ízlelőbimbók megfelelő kemoreceptorainak közvetlenül, materiálisan érintkezniük kell az étellel. Csak négy minőséget érzékelünk, az édeset, a savanyút, a sósat és a keserűt. Az ízek nagy változatosságát az ételek aromája adja, amit az orr szaglónyálkahártyája segítségével érzékelünk. Az

ízérzékelés kiesése mint tünet nem veszélyes, és ezért nem is igazán tartják betegségnek.

Hogy nem valami jó a helyzet ízérzékelő idegeinkkel, az mindenekelőtt a dohányosok* nagy számából adódik. Míg a reklámok folyamatosan az egyes dohányfajták finom zamatát dicsérik, ennek pontosan az ellenkezője az igaz. Semmi sem gátolja annyira ízérzékelésünket, mint a dohányzás. 100 dohányosból csak egy van még abban a helyzetben, hogy több cigaretta közül felismerje azt a márkát, amit sajátjának mond állítólagosan egyedülálló íze riatt. A többiek máris elvesztették az ízérzékelési képességüket. Ez az egyik oka annak, hogy általában miért nem szeretik a dohányosok a gyümölcsöt. Már nincsenek abban a helyzetben, hogy érzékelni tudják a gyümölcsök finom ízárnyalatait, és inkább a nehéz, erősen fűszerezett ételeket kedvelik. Ha megnézzük, hogy milyen mértékben emelkedett az elmúlt 200 évben a fűszerek és ízanyagok fogyasztása, akkor világosan kirajzolódik a túlingereltség képe. A túlingereltség pedig az ízérzékelési képesség csökkenésének felel meg. Minden böjtkúra újrakezdést jelent, és mutatja, hogy ép érzékelési képesség mellett milyen kevéssé van szükség ízanyagokra. A megszokott túlfűszerezés a normáiisnak számító túlingereltség állapotának és annak a görcsös próbálkozásnak felel meg, hogy egyúttal az életünket is fűszerezzük. Másrészt a mesterséges aromaanyagok is egy valódi igényt elégítenek ki. Még az eltompult íny előtt sem maradhat rejtve, hogy milyen ízetlenné vált sok minden. A műtrágyának és az üvegházkultúrának köszönhetően megtáltosodott anyaföld mindent szállít a számunkra, amit és amikor csak akarunk. De a növényeinek csak a testét adja ilyenkor, a lelkét (44) visszatartja. Külsőleg szebb és nagyobb a málna és a paradicsom, mint valaha, csak éppen az ízük veszett el meglepő mértékben. Rászoktunk már, és a minőségbeli veszteséget nagyobb mennyiséggel vagy mesterséges ízekkel kompenzáljuk. Ezekhez szoktak hozzá az ízlelőidegeink. Most már "erős dolgokra" és nagy koncentrációkra van szükségük, hogy egyáltalán még reagáljanak. Ízérzékünk mutatja, hogy az egyre többől egyre kevesebbet kapunk.

Ezt a környezetünk is igazolja. Amit saját magunkból és a világunkból csináltunk, az aligha egyeztethető össze a jó ízléssel, és inkább ízléstévelyedésnek nevezhető. Herman Weidelener arra vezeti vissza a Nyugat katasztrótáját, hogy a nyel174

vet csak beszédre használjuk és elválasztottuk az ízleléstől, pedig anatómiailag mindkét feladata elválaszthatatlanul egyesül a nyelvben. A nyugati embernek a homlokán kellene hogy legyen a szája, mert mindig az agyából beszél, az ízlése szerint szinte soha. Mindenesetre a nyelvünket is ugyanannak az eldurvító kúrának vetettük alá, mint ízlelőbimbóinkat. A beszéd és íz észlelésének kifinomítása terápia lenne beszéd- és ízkultúránk számára.

Találat: 2434