online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság Adminisztráció Auto építészet építőipari Gépészet Jogi Jogszabályok Közlekedés Mezőgazdaság Pénzügy Turizmus újságírás üzleti
Gyógyszer
Irodalom
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Az építészet, mint művészet /4 – terek és térendszerek /1

építészet építőipari

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
ÉPÍTÉSI MŰSZAKI ELLENŐRI I
Hőszigetelő anyagok
Hasznalati melegvíz elöallítasa
Mélyépítési vasbetonszerkezetek
Műszaki leíras - Építőmérnök (BSC)
Egyenes rétegrendű tetők
A KÖRÖSÖK SZABÁLYOZÁSÁNAK MŰEMLÉKI VETÜLETE A BÉKÉSSZENTANDRÁSI LÉTESÍTMÉNYEK TÜKRÉBEN
 
 

Az építészet, mint művészet /4 – terek és térendszerek /1

Az előző három órán olyan művészeti eszközökről volt szó, melyek használata általános, azaz minden művészeti ágra vonatkoztatható. Most egy olyan művészi lehetőségről lesz szó, 646i83g amely csak az építészetben érvényes, és ezáltal az építészet sajátosságának a kifejezője. A terek, térrendszerek formálása könnyen belátható módon az építészet kizárólagos területe olyannyira, hogy sokan az építészetet a terek művészeteként, vagy térművészetként definiálják.

„Számomra az építészet a terek alkotása. Ez olyan alapvető elemek által válhat nyilvánvalóvá, mint amilyen a mozgás, az arányosság, az anyag és a fény.”

(Yoshio Taniguchi japán építész)


1. A tér

1.1. A térfogalom sokrétűsége

Amikor kimondjuk ezt a szót „tér”, talán nem is tudatosul, hányféle jelentéstartalma van. Köznapi értelemben, mindennapi beszélgetéseinkben a tér szó alatt általában a városi teret értjük, a városi élet eleven központjait. Kicsit módszeresebben gondolkodva, mondhatni a dolgok mélyére hatolva azonban feltűnik a térfogalom sokrétűsége, többféle jelentéstartalma. A tér a maga legteljesebb mivoltában a fizikai tér, a világmindenség tere, valamint ennek tetszőleges részei. Ennek absztrahált változata a matematikai tér, ide sorolhatjuk a tiszta matematika konstrukcióit[1]. Mind a fizikai, mind a matematikai tér az emberi térérzékelés számára közvetlenül megtapasztalhatatlan; a fizikai tér befoghatatlanul túl nagy, a matematikai tér pedig elvont gondolati konstrukció. Az emberi térérzékelés első konkrét tapasztalatai a természeti terek voltak. A természetben létrejönnek olyan többé – kevésbé határozott téri formációk, melyek egyrészt konkrétak, azaz közvetlenül megtapasztalhatóak, másrészt az ember érzékelési lehetőségeivel arányos nagyságúak. Ilyenek legelsősorban a barlangok, mint a határozott terek archetípusai, de természeti terek például a szurdokok, kanyonok, a tisztások, a patakvölgyek, stb. Logikusan gondolkodva a természeti tér, vagy a természeti terek mind-mind elemei a mindent magába foglaló fizikai térnek, tehát elvileg a természeti tér nem is lehetne önálló kategória. Azonban az is jogos lehet, ha a fizikai tér teljességében megkülönböztetjük az emberi érzékelés határain kívül és belül eső téri lehetőségeket. Ilyen értelemben az emberi érzékelés határain kívül esik a világmindenség tere, a kozmikus tér, az emberi érzékelés határain belül pedig a természeti tér és az ember által teremtett tér –az építészeti tér. Az építészeti tér tulajdonképpen a természeti tér absztrakciója, a természetes ősminták emberi, épített változatai.

„Az építészeti teret a természeti tér kiegészítésének kell tekintenünk, általa szűnik meg a természeti tér, és a saját tapasztalati terünk közötti konfliktus, éppen úgy, ahogy a durva föld és lágy talpunk közötti ellentétet feloldotta a szandál. A szandál és a ruha általában kiegészíti az emberi testet: a ház kiegészíti a természet terét…”

(Hans van der Laan)

1.2. Tér és hely

Hans van der Laan szép és okos mondataihoz kapcsolódva, a továbbiakban a tér fogalma alatt az emberi érzékelés határain belüli téri tartalmakat, a természeti teret és az építészeti teret értjük. Ha ezt az immár redukált térfogalmat kapcsolatba hozzuk a hely fogalmával, akkor újabb tisztáznivalókhoz érkeztünk. Megintcsak a köznapi értelmezésen kezdve, a tér és a hely szavak a mindennapi beszédben szinte egymás szinonímái, egymással felcserélhetőnek véljük őket. Azonban a dolgok mélyére hatolva észrevehetővé válik, hogy nem csak hogy nem felcserélhetőek, de annyira ellenkező jelentéstartalommal bírnak, hogy egymással ellentétes, egymást kiegészítő ellentétpárokként (azaz dichotómiaként) értelmezhetőek.

Kezdjük az összehasonlítást a tér fogalmi tisztázásával. Az előzőekből kiderült, hogy természeti, vagy építészeti térről akkor beszélhetünk, ha az az emberi érzékelés számára felfogható, azaz konkrét. Ez azt jelenti, hogy érzékelhetően elkülöníthető a többi tértől, vagy a tér egyéb részeitől, azáltal, hogy konkrét, megfogható, érzékelhető térfalak határolják. Ez egyben azt is jelenti, hogy a tér mérhető, akár a térfalakat, akár a térfalak egymáshoz való viszonyát tekintve. Ha mérhető, akkor objektív, és mivel objektív, a rációhoz, az értelemhez fűződő tartalom.

Ha egy helyről beszélünk, akkor az sokkal nehezebben meghatározható, mint egy tér. Azt mondjuk például, „a ház előtti kis pad egy jó hely”. Ilyenkor senkinek nem jut eszébe, hogy mekkora a kis pad, mettől meddig tart a kis pad mint jó hely, mi határolja a kis pad jó helyét stb. Ez a hely lényegi sajátossága, azaz a helynek nincsenek határai. Ezt a látszólagos ellentmondást, azaz a hely határok nélküliségét naponta sokszor átéljük, csak nem tudatosítjuk. Például ha azt kérdeznénk egy budapesti lakóstól, hogy hol van a Gellért hegy, bizonyára pontosan meg tudná mondani. De ha azt kérnénk tőle, hogy mondja meg, hogy hol vannak a Gellért hegy határai, képtelen lenne rá, mert a Gellért hegynek nincsenek határai. Képzeljük el ezt úgy, hogy a hely egy központ, egy sűrűsödés, ami fokozatosan és folyamatosan, határok nélkül oldódik bele a mellette lévő helyekbe.  Ahogyan a Gellért hegy a Tabánba, majd az a Naphegybe, a Krisztinavárosba és így tovább. Fokozatos és folyamatos átmenetek, határok nélkül. És mivel nincsenek határok, nem mérhető.

Amikor a helyről beszélünk, általában valamilyen jelzőt kapcsolunk hozzá. Ilyen szófordulatokat használunk például: „ez egy jó hely”, vagy, „XY borzalmas helyen lakik”, esetleg, „barátságos helyen táboroztunk”. Ez azt jelenti, hogy a helyet minőségként éljük meg, érzelmeink alapján viszonyulunk hozzá, azaz a hely szubjektív kategória. Ez a szubjektivitás többrétű. Egyrészt azt jelenti, hogy ugyanarról a helyről mindenki másképpen vélekedik. Maradjunk a Gellért hegynél. Egy szerelmes fiatal számára a Gellért hegy drámaian romantikus hely, egy beteg ember számára (aki mondjuk a Rudas fürdőbe megy gyógykezelésre) ugyanaz a Gellért hegy ijesztő, félelmetes monstrum. A szubjektivitás másrészt azt jelenti, hogy ugyanaz a hely nem csak mindenkinek mást jelent, de ugyanannak az embernek is mást jelent különböző időpontokban. Ha az előző szerelmes fiatal csalódik, borúsnak látja a Gellért hegyet, szomorú, magányos sziklaoromnak. Ha az előző beteg ember meggyógyul a Rudasban, szeretettel gondol a Gellért hegy áldott, gyógyító vizeire. A hely tehát alapvetően az érzelmekhez fűződő tartalom.

„A hely sohasem definiálható, ezért a helynek nincs tudománya, ellenben van költészete, művészete és mítosza. A tájképfestés nem más, mint hódolat a hely géniusza előtt. A kínai és a japán kertművészet szuverén helyeket teremt, hegységeket és tavakat, erdőket és réteket, és keleten a helyekben való gyönyörködés éppen olyan magas szenvedély volt, mint a zene hallgatása....”

(Hamvas Béla: Az öt géniusz)

Mit tapasztaltunk tehát? Amíg a tér konkrét, határai vannak és mérhető, addig a hely elvont, nincsenek határai, ezáltal nem is mérhető. Míg a tér objektív és az értelemhez fűződő tartalom, a hely szubjektív és az érzelmekhez kapcsolódik. Hely és tér, fogalmi tartalmát tekintve egymással ellentétes tartalmak, azaz ellentétpárok (dichotómiák).

„A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Mert nemcsak természet és környezet, föld, talaj, éghajlat, növényzet, vizek, hegyek és mindez együttesen.”

(Hamvas Béla: Az öt géniusz)

De az ellentétpárokról már tudjuk, hogy tartalmaik nem csak egymást kizáró módon kezelhetők, hanem éppenséggel felfoghatók úgy is, mint egymás kiegészítései. Építészeti értelemben ugyanis a tér és a hely egybeesik, az érzékelés-érzés számára nem különül el. Egy remek templombelső nem csak gyönyörű tér, de egyben szent hely is, ünnepélyes, emelkedett, magasztos érzületeket hordozó hely. Ezt a kettősséget azonban az ember nem érzékeli, a kettősség csak az elvonatkoztatás révén válik nyilvánvalóvá. Ugyancsak a tiszta differenciálást zavaró hatás, hogy a tér és a hely -bár építészetileg legtöbbször egybeesnek-, sohasem fedik egymást. Egy téren belül lehet több hely is, de több tér is magában foglalhat egy helyet. Egy hagyományos parasztház konyhájában -bár picike kis tér- több hely is volt. Biztosan jó hely lehetett az öregek és a macskák számára a kemencezug, kellemetlen hely volt a rosszcsontok számára a konyhasarok (ahol kukoricán kellett térdepelni), megszokott, otthoniasan hasznos hely volt a háziasszony számára a tűzhely. De az előbb említett templombelsőn -mint építészeti téren- belül is több hely van. Az oltár és környéke a liturgia, az áldozatbemutatás helye, a főhajó nagy része a hívek tartózkodásának a helye, az oldalkápolna a keresztelőkút helye, és sok embernek a nagy templomtéren belül is megvan a maga helye, ahol lenni szeret, ahol elmélyedhet.

A hely és a tér megkülönböztetésének igénye és az ezzel kapcsolatos tanács­talanság az építészetelméleti szakirodalomban is tetten érhető. Példaként álljon itt egy szemelvény egy sokat emlegetett műből, Christian Norberg-Schulz: „Genius loci - towards a phenomenology of architecture” c. könyvéből:

„Míg a tér a helyet felépítő elemek háromdimenziós szerveződését jelenti, addig a karakter jelentése az az általános atmoszféra, amely a tér legátfogóbb tulajdonsága. A tér és a ka­rakter közötti különbségtétel helyett természetesen használhatunk egy átfogóbb fogalmat is, mint például: „megélt tér”…

… De a tér nagyon sok mindent jelenthet. A mai irodalomban két használatát külön­böz­tet­het­jük meg: a tér, mint háromdimenziós geometriai alakzat és a tér, mint az érzékelés mezeje. Azonban egyikük sem kielégítő, lévén csak absztrakciója annak a mindennapi megtapaszta­lá­sunk háromdimenziós teljességének, amelyet „valós, konkrét térnek” nevezhetnénk.”

A fenti idézetből kétségtelenül kiderül, hogy a szerző érzi, kétféle jelentéstartalom keveredik ugyanabban a jelenségben. Mégis megpróbálja egy fogalom keretein belül ábrázolni a különbséget. A tér, a puszta tér a „háromdimenziós geometriai alakzat”, míg annak tulajdonságaival, jellegével, karakterével való teljes egysége a „megélt tér”, vagy a „valós, konkrét tér”. Egy fogalomban egyesíteni a két különböző jelentéstartalmat nem lehet. Mennyi­vel egyszerűbb és érthetőbb, ha kettéválasztjuk a különböző tartalmakat, és a nevükön nevezzük őket. A tér valóban a „háromdimenziós geometriai alakzat”. A „karakter”, az „általános atmoszféra”, a térben jelenlévő hely karaktere. És végül „mindennapi megtapasztalásaink teljessége”, a „valós konkrét tér” pedig a tér és a hely együttes érzékelése.

Az ember állandó aktív és passzív kapcsolatban van a térrel és a hellyel. A térrel való aktív kapcsolata a tér alakításában nyilvánul meg, passzív kapcsolata a személyes térrészek „feltérképezésében”, megismerésében. Aktív téralakító tevékenysége során az eredeti természetes tereket ősmintaként megfigyelve épített tereket hoz létre. Paradox módon azonban a téralkotás célja nem a puszta tér, hanem a térben jelen lévő hely. Az aktív téralakítás a helyteremtés belső igényéből fakad. Az embernek helyekre van szüksége, helyre, ahol élni-lakni lehet, helyre, ahová visszavonulhat, helyre, amely megvédi, helyre, ahol Istennel találkozhat. Az ember térhez való viszonya a helyben fejeződik ki. Akár a természetes, akár az épített terek, az ember számára egyedi helyekké válnak. A személyes térrészek szubjektív megismerése ugyancsak helyekben fogalmazódik meg, a tér megismert szakaszai helyekké válnak.

2. Az építészeti tér



2.1. Az építészeti tér alaptípusai

Civilizált létformánk meghatározó terei a belső terek. Életünknek legalább kétharmadát, de inkább nagyobb részét töltjük különböző belső terekben. A belső terek lényegi közös jellemzője az, hogy mindhárom téri irányból lehatároltak. A belső tér egyik ősi alaptípusa, egyben lényegének kifejezője a megaron.

A külső terek azok, melyeknek csupán két horizontális dimenziója –a szélessége és a hosszúsága- lehatárolt, a harmadik -a magassága- lehatárolatlan, „végtelen”. A külső terek kétdimenziós meghatározottsága sajátságos antropomorfiát tükröz. Mivel az ember lényegi mozgástere kétdimenziós, számára a lehatárolhatóság horizontális irányokban érdekes igazán, így teljesen érthető, hogy kitünteti a mozgáskészségének megfelelő téri dimenziókat, és mellékesen kezeli az általa nem használhatót. (A tér fogalmának van eleve kétdimenziós jelentése is, -ez a térség, vagy terület.) Kicsit elvonatkoztatva vehetjük úgy, hogy a külső tér esetében a horizontálisan lehatárolt, véges tér beleolvad a vertikálisan lehatárolatlan végtelen térbe. A külső terekben ezáltal keveredik a végesség és a végtelenség, téri formában ötvöződik a mérhető és a mérhetetlen, a fizikai és a transzcendens tartalom.

A külső terek egy speciális és gyakori módozatáról érdemes külön is szót ejteni. A városi tér az ember térhez való viszonyának -tágabb értelemben világhoz való viszonyának- szimbolikus summája. A mozgásképességnek megfelelő síkban otthonosan, biztonságosan körülhatárolt, de ugyanakkor meghatározott utakat enged a fizikai szabadságvágynak. Téralkotó felületei megnyugtatóan felmérhetőek, az elme számára maradéktalanul feldolgozhatóak, u­gyan­ak­kor kozmikus vertikalitása végtelenné tágítja a szellem mozgásterét. Ilyen módon a városi tér kitűnően karakterizálja az őt megalkotó kollektív szellemet vagy a korszellemet. Az értő szem számára az általános emberi viszonyulás jelein túl kirajzolódik az a sok-sok sajátosság is, ami egy adott közösség adott korban kialakított világképét szemlélteti. Ilyen szempontból érdekes, hogy ma a városi terek egyre gyakrabban válnak részben vagy teljesen fedett terekké, üvegtetős városi fórumokká, plázák csillogó fedett tereivé, hatalmas aluljárókká, óriási épületbelsőkké. A praktikus érv nyilvánvalóan a klimatikus kiegyensúlyozottság, a forgalmi rendezettség, vagy valami efféle lehet. De úgy is értelmezhető mindez, hogy elzárjuk magunkat a kozmikus, végtelen tartalmaktól. Mintha félnék a transzcendencia jelenlététől, racionális szempontok szerinti leszűkítjük a téri teljességet és kiegyensúlyozottságot. Minél meghatározóbb a közgondolkodásban a racionális aspektus, annál inkább válik környezetünk belső terekben meghatározottá, annál több időt töltünk lehatárolt terekben, annál kevésbé érinti meg fizikai-szellemi létünket a kozmikus végtelenség. Ez a „földhözragadt” lét sok esetben megfoszt a dolgok teljességének érzékelésétől. Pedig nem árt, ha megnyugtatóan lehatárolt és definiált térsíkján állva az ember időnként fölemeli a fejét, és belepillant a végtelen, titokzatos, kozmikus tér felkavaró távlataiba.

„Amikor felnézünk az égre végtelenséget, tisztaságot, rendet és nagyszerűséget érzékelünk és ez tisztítólag hat ránk… Távolból csodálva szépsége kimondhatatlan békét sugároz.”

(Mohandász Karamcsand -Mahátmá- Gandhi )

Az átmeneti, vagy köztes terek nevükben hordozzák lényegüket, a külső és a belső terek között állnak, a közöttük lévő átmenetet teremtik meg. Közös lényegük, hogy vertikális irányban zártak, de vagy az egyik, vagy mindkét horizontális irányban nyitottak. Azaz egyszerűbben fogalmazva közös lényegük, hogy minden esetben van tetejük, csak az oldalirányokban való nyitottságuk fokában különböznek. Az átmeneti terek –nevükhöz méltóan- a legtöbb esetben valóságosan összekapcsolják a külső és belső teret, átmenetet képeznek a kettő között. Az átmeneti tér alapmintája lehet a görög sztoa. A sztoák a városi terek határain álltak, egyik oldalukkal oszlopsorral a külső tér felé nyitottan, a másik oldalukhoz pedig általában belső terek sora kapcsolódott (üzletek, egyebek). Mind a négy oldalról sztoával keretezett külső tér, a bazilika ősi típusa. (A legrégebbi bazilikák középső tere nem volt fedett, erre példa a Pompeii fórumának déli végében álló Basilica.) Nagyon sok példát lehetne felhozni az átmeneti tér különböző formáira. Egyet ezek közül kiemelve, hozzánk, magyarokhoz különösen közel álló átmeneti téri forma a tornác. Ez a végtelenül egyszerű téri forma magyar sajátosság, a Kárpát-medencén belül jellemzően sok formája van. Egyszerű, de zseniális, hiszen fizikai és lelki értelemben egyaránt átmenetet teremt a külső világ és a belső tér, az otthon között. Fizikailag mérhető, hogy a tornác terének mikroklímája valóban átmenetet képez a szélsőséges külső és a temperált belső hőmérséklet és páratartalom között. Lelkileg pedig ugyancsak átmeneti állapotot teremt a közösség külső világa és az otthon személyessége között. Egy pillanatra megtorpanhatunk a két világ határán, a psziché felkészülhet az új helyzetre, nem sokkosan hirtelen a váltás.

2.2. A belső tér alapformái

Nem lehet pontos, tudományosan egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy mi lehetett az épített terek legősibb alapformája. De a leletek sokasága alapján mégis kirajzolódik egyfajta sűrűsödés, vagy tendencia, melynek alapján nagy valószinűséggel kimondható, hogy az emberi építés ősi alapformája a kör.

Az első ismert emberi építmény nyomait a tanzániai Olduvaiban tárták fel, korát kb, egymillió évre becsülik. A kunyhót a homo habilis[2] építette, a feltárt nyomok alapján kör alaprajzú volt, vékony ágakból épülhetett és félgömb formája lehetett. A Földközi tenger partján, Terra Amata lelőhelyen a homo erectus[3] lakóhelyének nyomait találták meg. A négyszázezer évvel ezelőtt élt vadászok feltételezett ág- és fűkunyhója szabálytalan, elnyújtott körformát mutat. A városiasodás kezdetei előtti időkből Kr.e.9500-ból származó, a szíriai Mureybet-ben feltárt lakóépület alaprajza kissé szabálytalan kör. A népi építészetben számtalan példát találunk a kör alaprajzra. Ilyen az eszkimók jégkunyhója az iglu, ilyenek a különböző észak-amerikai indián törzsek sátrai, ilyen a szíriai idlibek, vagy az észak-kameruni muszgumok parabolaívű agyagkunyhója. Kör alaprajzú a Szamoa szigeteki fale-tele (nagy ház), a dél-afrikai zuluk gyönyörű, félgömb alakú indlu-ja és végül, de korántsem utolsósorban ilyen eleink lakóháza a jurta. A legkorábbi építmények, a homo habilis és a homo erectus kunyhói nyilván praktikus okokból volta kör alakúak, ez a forma építhető a legegyszerűbb módszerekkel. Később azonban, a népi építészet alkotásainál a körforma már nem csak gyakorlatias okok következménye, hanem szellemi tartalma is van. Egészen biztosan tudjuk például, hogy a jurta nem csak kényelmes lakóház volt, hanem világmodell is egyben. A jurtában az ott lakóknak, csakúgy, mint az egyes részfunkcióknak állandó és megszabott helye volt, és ez a rend a világ rendjének volt a tükre, annak kicsinyített földi mása. A körforma, mely a végtelenség, örökkévalóság, folyamatosság szimbóluma, alkalmas kifejezője lehetett ennek a transzcendens tartalomnak. Példák sokasága igazolja tehát, hogy az emberi építés ősi alapformája a kör, vagy az ahhoz nagyon közelálló szabálytalan zárt idom. Összefoglalóan ezeket nevezhetjük a organikus alapformának.

A civilizáció kezdeteinek idején, a városiasodás kialakulásával egyidőben egy új alaprajzi forma válik meghatározóan jellemzővé, a négyzet. A Çatal Hüyük-ben feltárt, Kr.e 6500 körül épülhetett többszáz, szorosan egymáshoz tapadó házacska formája ortogonális, vagy attól kissé eltérően szabálytalan négyzet. Az iraki Tell Madhur-ban feltárt, az Ubaid kultúra[4] idejéből származó lakóház alaprajza négyzetes helyiségekből tevődik össze. A sumér időszak városainak épületei kivétel nélkül négyzetes alaprajzi formájúak és megint csak hosszan lehetne hasonló példákkal folytatni a sort. Nevezzük ezt az alaprajzi formát geometrikus alapformának.

Az organikus alapformából a geometrikus alapformába való átmenet természetesen nem hirtelen történt. Formailag a kör és a négyzet között lévő, lekerekített sarkú négyzetes forma képviseli az átmeneti formát. Az átmenet ideje kultúránként más és más, ugyanúgy nem lehet határozott dátummal megjelölni mint ahogyan például a neolitikum végét és a rézkor kezdetét sem lehet, mert ezek is változóak a hely, illetve a kultúra viszonyában. Az átmenetet Thermosz görög város templomának fejlődésével lehet illusztrálni. Az első (ismert) templom a Kr.e. IX. századból származik, szabálytalan félköríves lezárású apszisos megaron (organikus alapforma). Ettől délkeletre épült a második templom a Kr.e. VIII. században már szögletes térzáródással, de az eredeti tömegformára utaló íves oszlopsorral (átmeneti forma). Végül a harmadik templom a (feltehetően leégett) második helyén épült Kr.e. 620 körül, ez egy tipikus archaikus templom fából, kő alapzaton, szabályos ortogonális alaprajzzal. (Geometrikus alapforma.)

A téri alapformákkal való foglalkozás elvi, vagy spekulatív jellegű kérdésnek tűnhet, pedig nem az. Egyrészt azért nem, mert ezáltal válik megérthetővé a legegyszerűbb alaprajzi formák fejlődéstörténete, evolúciója. Másrészt azért nem az, mert ezt az utat végigjárva juthatunk el a téri alakzatok összetett formációihoz a térrendszerekhez.

3. Térrendszerek

Könnyen belátható, hogy organikus téri alapformákból, azaz kör alakú terekből nem lehet térrendszereket alkotni, csakis téri kapcsolatokat. A kör alakú terek, csak egy kicsi, átjárónyi felületen képesek egymáshoz kapcsolódni, ez elégséges lehet bizonyos funkcionális kapcsolatok kialakításához (pl. konyha – kamra), de éppen a kis nyílások miatt nem elégséges arra, hogy az egyes terek térbeli kapcsolatát a maga téri teljességében érzékeltesse. Kör alakú terek összekapcsolódásában az egyes terek megőrzik téri önállóságukat, a kapcsolat közöttük csak átközlekedést jelent.

A terek fejlődésében a nagy változást az átmeneti, majd a geometrikus téri alapformák megjelenése hozta. Ezekben az esetekben az egymás melletti terek már olyan nagy felületeken is összekapcsolódhattak, hogy átláthatóvá, megtapasztalhatóvá vált a terek egymásmellettisége. Az egymás melleti terek átlátható, együttesen érzékelhető kapcsolata a térrendszer. Ez egy teljesen új téri minőség, melyben az egyes terek szerepe másodlagos a teljes együtteshez képest. Az egyes téri alapformák, a téri kapcsolatok és a térrendszerek egy fejlődéstörténet különböző lépcsőfokai, melyben az önálló téri egységtől eljutunk a terek kapcsolatának legfejlettebb minőségéig, a térrendszerekig. Ez a fejlődéstörténet sok szempontból hasonló az élővilág evolúciójához. Az önálló élet legkisebb egysége a sejt, ami az evolúció során előbb laza csoportokba, sejtkolóniákba szerveződik, majd specializált csoportjai egy magasabbrendű új életformát alkotnak a szervezetet.



A térrendszerek rendkívül sokfélék lehetnek. Hogy némileg áttekinthessük őket, kénytelenek vagyunk elemezni és osztályozni, annak ellenére, hogy tudjuk, az analízis sohasem képes feltárni a teljességet. A megismerés fázisában viszont az analízis alkalmas segítség lehet.

Két szemléletes példa világítja meg az analitika korlátosságát. Az egyik a konyhasó. A konyhasót analizálva, részeire bontva, megállapítható, hogy két elem alkotja, a nátrium és a klór. Mindkettő mérgező hatású, a klór olyannyira, hogy harci gázként is alkalmazták. Az analízis logikája szerint ebből csak az következhet, hogy a két elem vegyülete fokozottan mérgező hatású az emberi szervezetre. A valóságban a konyhasó létszükséglet. A másik példa a béka. A kutató biológus szeretne mindent megtudni a békáról, ezért felboncolja. Tanulmányozza a csontvázat, a szöveteket. Aztán vékony szeletkékre vágja a békát, hogy mikroszkóp alatt is megvizsgálja. Sok mindent kiderít és megtud, ő azt gondolja a békáról, de valójában csak a béka teteméről. Mert a béka már az első vágás után megdöglött.

Mivel az analitika a részek összegeként próbálja megérteni az egészet, az a veszélye, hogy a részek világára koncentrálva, elveszíti érzékét az egész iránt. Gyakran észrevehető, hogy a részek megismerése újabb, egy léptékkel kisebb részek felismeréséhez vezet, és ez a folyamat gyakorlatilag végtelen, hiszen a részek folytonosan egyre finomabb szemcsékre oszthatóak. Ezáltal az analitika nem az egész felé vezet a részekből, hanem éppen ellenkező irányba, az egyre finomabb részek felé.

 „Az analízis, ez a csodálatos és hatalmas eszköz, amely a valóságot szétszabdalja, bizony egyre kevésbé megragadható, s egyre szegényebb elemeket hagy csak kezünkben. Feltárja a dolgok szerkezetének törvényét, de működésének maradékai, üledékei egyáltalán nem adják meg a Világ szilárd lényegét, hanem egyre közelebb kerülnek a semmihez.”

(Pierre Teilhard de Chardin: Világmindenségem)

A megismeréshez, a feltérképezéshez szükséges tehát az osztályzás. A térrendszerek osztályozása nagyon sok szempontból megtörténhet. (Például: történetileg, a kialakulás fázisait elemezve, vagy morfológiailag, a formák felől közelítve, vagy funkcionálisan, a lehetséges használati módok alapján, stb.) Az itt következő osztályozás egy a lehetségesek közül. Az az előnye, hogy az osztályozás alapjaként csak a terek elemi, alapvetően meghatározó tulajdonságai szolgálnak, ezáltal a kialakult rendet nem befolyásolják külső és változó jellemzők (pl.: rendeltetés, esztétikai szempontok, érzelmi viszonyulások, stb.).

A terek alapvetően meghatározó tulajdonságai egyrészt a típusuk, másrészt a nagyságuk. E két tulajdonság alapján egyszerű rendszer állítható fel. Nevezzük homogén térrendszernek azokat a térrendszereket, amelyek (közel) azonos nagyságú és azonos típusú terekből állnak. Ez logikailag három részre lenne tovább osztható, az azonos nagyságú belső, átmeneti, vagy külső terekből álló térrendszerekre. Azonban a három logikai lehetőségből a valóságban csak egy létezik, az azonos nagyságú belső terekből álló térrendszer[5]. (Erre a térrendszer típusra sok példa hozható. Építészettörténeti példa: Mercati Traiani, Róma. A kortárs építészetből megemlíthető: Valentin Bearth, Andrea Deplazes: Kortárs művészeti múzeuma, Marktoberdorf, Németország, 2001.)

Differenciált térrendszereknek azokat a térrendszereket nevezzük, melyekben a terek vagy nagyságuk, vagy típusuk, vagy nagyságuk és típusuk szerint különbözőek. Ezekből az első változat a nagyság szerint differenciált térrendszerek. Logikailag ez a csoport is három lehetőséget tartalmaz (különböző nagyságú belső, átmeneti, vagy külső terek rendszere), azonban a valóságban e háromból csak a különböző nagyságú belső terek változata a valós. (Az ok ugyanaz, mint az előbb, lásd az előző lábjegyzetet. Példa az építészettörténetből: Perszepolisz, Artaxerxész palotája. Példa a kortárs építészetből: Cristina Guedes, Francisco Vieira de Campos: Képzőművészeti Kar műhelyháza, Portó, 1996-1998.)

A differenciált térrendszerek második változata a típus szerint differenciált térrendszerek, melyek különböző típusú, de nagyjából azonos nagyságú terekből állnak. (Példa: az átriumos görög – római lakóház, a görög templom, stb. Példa a kortárs építészetből: xxx)

És végül a harmadik lehetséges változat a vegyesen differenciált térrendszerek melyben mind a terek nagysága, mind a terek típusa változó. (Példa: Caracalla thermája, példa a kortárs építészetből: Kazuyo Sejima: Nők szállásépülete, Kumamoto, Japán, 1991.)

A térrendszerek osztályozását táblázatban való összefoglalásuk teszi könnyen érthetővé:

homogén térrendszerek

(azonos nagyságú belső terekből áll)

 

differenciált térrendszerek

nagyság szerint differenciált térrendszerek

(különböző nagyságú, belső terekből áll)

típus szerint differenciált térrendszerek

(különböző típusú, azonos nagyságú terekből áll)

vegyesen differenciált térrendszerek

(különböző nagyságú és típusú terekből áll)

Ez az osztályozás érvényes lehet az építészettörténet teljes időtartamára, egészen a XX. század kezdetéig. Akkor azonban történt valami, ami megváltoztatta a térrendszerek addigi statikusságát. Mies van der Rohe 1923-ban lerajzolta egy téglaház tervét. A tervből nem lett épület, a rajzok és a rajzok mögött lévő gondolatok azonban fennmaradtak. A téglaház terve különös épület alaprajzát vázolja fel. Egy lakóház, melynek a megszokott értelemben nincsenek szobái, csak falai, nincsenek zárt terei, csak a tér van, amely a falak között szabadon terjeng. Azaz áramlik. Ez a terv egy új téri minőséget vázolt fel, az áramló terek lehetőségét. Később ez az elképzelés valósult meg Mies van der Rohe több épületében is, így az 1929-es barcelonai világkiállítás német pavilonjában, vagy a brnói Tuggendhat házban.

Az áramló tér lényegi tulajdonsága a nevében van. Nincsenek a megszokott értelemben lehatárolt téri egységek, nem elemekből, egyedi térrészekből áll össze a térrendszer, hanem a tér alapvetően egységes és ennek az egységnek a részeit falelemek tagolják, anélkül, hogy konkrét határozott térrészeket különítenének el. Az ilyen módon tagolt téren belül nincsen hierarchia, nincsen meghatározott mozgásirány. (Példák: Mies van der Rohe: Téglaház terve, 1923; Barcelonai világkiállítás német pavilonja, 1929; Tuggendhat ház, 1930.)

Az áramló terek nem helyezhetők el az eddigi osztályozási rendszerünkben, ezért azt ki kell egészíteni. Minden eddig tárgyalt térrendszer közös vonása, hogy mindegyik határozott terekből épül fel, azaz minden esetben pontosan megállapítható a térrendszereket összetevő egyedi terek határa. Tehát az eddig tárgyalt térrendszerek mindegyike határozott térrendszer. Ezzel pont ellentétes az áramló tér. Mivel az egyes térszakaszok, téri összetevők egymásba nyílva áramlanak, ezért egyetlen térrésznek sem lehet meghatározni a pontos határát. Az áramló tér határozatlan téri egységekből áll, tehát határozatlan térrendszer. Így már kiegészíthető a korábbi táblázat, a mai tudásunk szerinti teljességgé.



határozott térrendszerek

homogén térrendszerek

(azonos nagyságú belső terekből áll)

 

differenciált térrendszerek

nagyság szerint differenciált térrendszerek

(különböző nagyságú, belső terekből áll)

típus szerint differenciált térrendszerek

(különböző típusú, azonos nagyságú terekből áll)

vegyesen differenciált térrendszerek

(különböző nagyságú és típusú terekből áll)

határozatlan térrendszerek

(áramló terek)

 

összetett térrendszerek

(határozott és áramló terek egy rendszeren belül)

 

A kortárs építészetben mind az áramló terek, mind az összetett térrendszerek alkalmazása igen elterjedt, rengeteg példát lehet rájuk találni. A Toyo Ito által tervezett Médiatéka, Sendaiban, valamint a Peter Zumthor tervezte svájci pavilon a 2000. évi hannoveri világkiállításon az áramló terekre példa, az ugyancsak Zumthor által tervezett valsi fürdő pedig az összetett térrendszerekre.

Az áramló terek egyik kortárs változata a „fluid space”. A „morf” építészet kapcsán bukkant fel ez a téri forma. A „fluid space” olyan áramló tér, melynek az alapsíkja változó magasságú, rámpás és lépcsős térszakaszok által „folyik” a tér, mindhárom téri dimenziót felhasználva. A „fluid space” abban is különbözik az áramló tértől, hogy általában irányított, azaz kijelölt útvonala van a téri mozgásoknak. Térfalai általában nem ortogonális síkok, hanem bonyolult térbeli felületek, így ezekben a terekben mozogva még erőteljesebben érezzük a terek „fluiditását”.

4. Téralkotás - helyteremtés

A tér és a hely kapcsán már szó esett róla, hogy az építészetben a téralkotás nem cél, hanem eszköz. A cél a helyteremtés a téralkotás eszközeivel. Bármit tervezünk, építünk, annak végsősoron mindig a helyteremtés a célja. Egy óvoda építése kapcsán nem az a lényeg, hogy ilyen, vagy olyan tereket hozzunk létre a tér elvont szépségéért, hanem az, hogy olyan helyeket teremtsünk téri eszközökkel, ahol a gyerekek és az óvónénik jól érzik magukat. Sohasem a tér elvont szépsége a lényeg, hanem mindig a hely. Persze ez nem zárja ki azt, hogy a tér ne legyen szép. A hely alkalmassága és a tér szépsége együtt járnak. A tér leginkább attól lesz szép, ha benne alkalmas hely(ek) van(nak).

Ez könnyen érthetővé válik, ha ismét felidézzük, az ember térhez való viszonya a helyben fejeződik ki. Azaz, ha egy helyet jónak tartunk, akkor „fizikai burkolatát” a teret is szépnek látjuk. Mert a tér és a hely elválaszthatatlanok egymástól, csakúgy, mint a test és a lélek.




[1] A matematikusok megkülönböztetik az Euklideszi tereket, a Bolyai-Lobacsevszkij féle hiperbolikus geometriát, a Riemann-féle tereket és geometriákat, a projektív tereket, a Banach-féle és a Hilbert-féle tereket, a mértéktereket, diszkrét térrendszerünk elemeit, stb. A matematikai terek esetében a típusba sorolást illetően nem lényeges, hogy a terek értelmezésük alapján geometriai terek vagy absztrakt terek.

[2] A Homo habilis (magyarul: „ügyes ember”) a Homo nembe tartozó faj, amelyet köznapi kifejezéssel az előemberek közé sorolnak. A habilis („ügyes”) fajnevet azért kapta, mert ezt a fajt vélték az első kőeszközkészítő emberfélének. A Homo habilis kb. 1,2 – 1,5 millió évvel ezelőtt alakult ki és 700 – 800 ezer évvel halhatott ki.

[3] A Homo erectus (magyarul: „felegyenesedett ember”), más néven: Homo ergaster (azaz „munkás ember”), az előemberek közé tartozik. Mintegy 1,8 millió (mások szerint 1,2 millió) évvel ezelőtt jelent meg és kb. 200 000 évvel ezelőtt tűnt le. Afrikában alakult ki, de eljutott Ázsia és Európa területeire is. Őt tartják a mai ember, a Homo sapiens ősének.

[4] Az Ubaid-kultúra egy őskori kultúra dél-Mezopotámiában (a mai Irak területén), ami az Ur városához közeli Tell al-Ubaid halomról kapta a nevét. A kultúra Kr. e. 5300 előttől Kr. e. 4100-ig, az újkőkorszak és a korai rézkorszak idején létezett. Az Uruk-kultúra váltotta fel.

[5] Ennek igazsága könnyen belátható. Azonos nagyságú külső terek egymás mellé sorolása például az egymástól fallal elválasztott udvarok sorozata. Egy ilyen „térrendszernek” nem sok értelme lenne. Azonos nagyságú átmeneti terek egymás mellé sorolása ugyancsak értelmetlen, hiszen egyrészt az átmeneti tér lényege, hogy külső és belső terek között áll, másrészt az egymás mellé sorolt átmeneti terek egyetlen nagy átmeneti teret képeznének.

Találat: 1907