online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság Adminisztráció Auto építészet építőipari Gépészet Jogi Jogszabályok Közlekedés Mezőgazdaság Pénzügy Turizmus újságírás üzleti
Gyógyszer
Irodalom
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Vazlat a makrogazdasag igazsagossagat vizsgaló elméletekröl

gazdaság

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
SZÜKSÉGLET ÉS IGÉNYFELMÉRÉS
A pénzpiac. Az arupiac és pénzpiac együttes egyensúlya, az IS-LM-rendszer.
A vallalat jellemzői, környezete
TÁRGYI ESZKÖZÖK
Vazlat a makrogazdasag igazsagossagat vizsgaló elméletekröl
 
 

Vázlat a makrogazdaság igazságosságát vizsgáló elméletekröl

 Az a tény, hogy az emberek szervezett társadalmakban élnek, javítja a túlélésnek,a szükségletek kielégítésének esélyeit, ugyanakkor a legalapvetöbb szükségleteken túl számtalan újat produkál. Mindenfajta gazdasági tevékenység funkciója az emberek anyagi szükségleteinek kielégítse minél jobb hatásfokkal. A gazdasági tevékenység jelenti a hidat a rendelkezésre álló eröforrások, és az emberek között. Ezek a triviálisnak tünö összefüggések a gyakorlatban olyan problémákat vetnek fel, melyek vizsgálata egyidös a társadalomtudományi gondolkodással. A probléma abból adódik, hogy a rendelkezsre álló eröforrások szükösek, ehhez képest a vélt, vagy valós emberi szükségletek köre állandóan bövül. Másfelöl az eddig megvalósult gazdasági rendszerek sosem tudtak maradéktalanul eleget tenni annak az elvárásnak, hogy ne kelljen az állami eröszakszervezet segítségével kordában tartani gazdasági helyzetükkel -finoman szólva- elégedetlen tömegeket. Sokan állítják, hogy ez a dolgok természetes rendje, mindig lesznek kisemmizettek és fényüzö gazdagságot élvezök, "vesztesek és nyertesek". Érvelésük alapja az emberek közötti egyenlötlenség, mely a társadalmak hierarchikus, vagy éles vagyoni különbségek által meghatározott felépítésének szükségességét indokolja. Mindez maga után vonja az eröszak jóváhagyását is, persze csak akkor, ha azt a "fenn lévök" gyakorolják a "lenn lévökkel" szemben. Úgy tünik, nyíltan vagy burkoltan, de ez a felfogás uralja és uralta történelmünket.   E rövid tanulmány célja az ún. disztributív (elosztó) igazságosság fontosabb kérdéseinek felvillantása. A disztributív igazságosságról szóló elméletek arra keresik a választ, hogy a társadalom (az emberiség) rendelkezésére álló szükös forrásokat, és a társadalmi (emberi) együttéléssel szükségszerüen együttjáró terheket hogyan osszuk meg egymás között. A társadalomfilozófia egyik kulcskérdéséröl van szó, emiatt a szerzö nem kerülheti el ez önkényes szelekciót akkor, amikor a téma lehetséges vonatkozásai között válogat, hiszen tárgyunk szoros összefüggésben van olyan szerteágazó problémákkal, mint az egyenlöség, szabadság, emberi jogok, magánérdek és közjó, emberi és természeti értékek versus "gazdasági racionalitás", gazdaság és politika kapcsolata, szolidaritás, felelösség, gazdasági hatékonyság, külsö gazdasági hatások (externáliák) stb. Nem önkényes a tematikai tagolásban az, hogy a dolgozat egy rövid történeti áttekintés után jórészt a piacgazdaság alapjait elfogadó elméletekkel foglalkozik, hiszen ennek müködöképes alternatívái -legalábbis egyelöre- kidolgozatlanok.


 Az ideális, és ennélfogva megvalósíthatatlannak látszó állapot, ami disztributív szempontból minden elméletalkotónak megfelelne, az volna, ha minden egyes ember elégedett lenne az általa adott idöpontban birtokolt javakkal, és a javak megoszlásának ilyen rendszerét nem fenyegetné semmilyen veszély. "Mindenkinek a megfelelöt", így szól Arisztotelész (i.e.384-322) sommázata, melyet egyaránt érvényesnek tekintett a büntetöjog megt 141b17b orló igazságosságára (azonos súlyú tettért azonos súlyú büntetést) és a közjavak elosztását rendezö igazságosságra (a közösség méltó szolgálatáért ennek megfelelö anyagi elismerést). A közösségért méltó módon azonban csak a poliszpolgár tevékenykedhetett, csak ök rendelkezhettek magántulajdonnal, a termelö munkában való részvétel kötelességét, mint az együttélés magától értetödö terhét jórészt mégsem ök viselték. Arisztotelész szerint az emberek között születésüktöl fogva meglévö egyenlötlenségek miatt a társadalom szükségszerüen urakra és szolgákra bomlik, söt a nemek sem egyenrangúak. (Mindezt nem túl meggyözöen antropológiai érvekkel igyekezett alátámasztani, elsösorban az "önálló megfontolás képességének" különbözöségével.) Míg a polisz ügyeinek intézését -beleértve természetesen a javak fölötti rendelkezést-, a védelem és a termelömunka irányítását, a tudományok müvelését a polgárok számára tartotta fenn, addig a politikai jogokkal nem rendelkezö nökre a háztartás vezetésének, a teljesen jogfosztott rabszolgákra pedig a mezögazdasági és az ipari munka nagy része elvégzésének szerepét osztotta. Így alakult ki az urak és szolgáik egymástól való függésére alapozott rendszer, mely Arisztotelész szerint harmonizál a természet rendjével, melyben igazságos az, hogy a nök és a szolgák a javak fölött kizárólagosan rendelkezö polgárok nagylelküségének vannak kiszolgáltatva. Mindamellett kiemelkedöen fontos erénynek tartotta a nagylelküséget, bár láthatóan inkább a polgárok érdekeinek megfelelö "társadalmi munkamegosztás" kényelmes fenntartását szolgálja, ha a teljes jogú férfi nem hagyja éhenhalni szolgáit, vagy asszonyát. A névlegesen egyenlö polgárok között érdemek szerinti elosztást javasol Arisztotelész, mégpedig olymódon, hogy emberi erényeket sorol fel, melyekhez hozzárendeli a konkrét javakat, amiket az erénnyel rendelkezö megérdemel. (Politika. Gondolat,1994 )

 A középkorban a rendi hovatartozás vált a javak elosztását leginkább befolyásoló tényezövé. A disztributív igazságosságról szóló, a zsidó-keresztény eszmerendszer alapjairól kifejtett elméletek egy lényeges hangsúlyeltolódást mutattak az arisztotelészi gondolatokhoz képest. A feudális politikai-jogi rendszer érintetlenül hagyása mellett a könyörületesség erkölcsi parancsára hívták fel a figyelmet. A nagylelküséget -amint már láttuk- a legfontosabb erények között tartja számon Arisztotelész, a középkor könyörületesség-eszménye azonban nem az a nagylelküség, ami már itt a földi életben elnyeri (kézzelfogható) jutalmát, hanem Istennek tetszö cselekedet, ami segítheti az üdvözülést. Radikálisabb hangot üt meg Aquinói Szent Tamás (kb.1225-1274), aki szerint az ember által alkotott jognál magasabbrendü természetjog alapján a végszükség jogossá teheti más olyan javainak elvételét, amely az életbenmaradáshoz nélkülözhetetlen, de csak akkor, ha ez nem veszélyezteti a másik életbenmaradását.(Summa Theologica I.II. Veritas, 1994.) A középkor történelmének ismeretében bizton állíthatjuk, hogy ez az idöszak böségesen produkált olyan helyzeteket, melyekben a jótékonyság magasztos eszméjének megfelelö magatartást lehetett (volna) tanusítani.                                             Megfigyelhetjük, hogy sem az arisztotelészi, sem a középkori igazságosság elméletek nem a szükséget szenvedök, hanem a javakkal rendelkezök oldaláról közelítik meg a problémát. (Kivéve Szent Tamást.) Bár a középkorban a szükség fontos kritérium, a rászoruló annak kiszolgáltatottja, hogy ura hajlandó-e felebaráti szeretetböl segíteni rajta, vagy sem. Továbbá fontos észrevennünk azt, hogy egyik elmélet sem vizsgálja, hogy a szükséget szenvedö felelös-e, és mennyiben, sanyarú helyzetéért. Ennek magyarázata egyszerü. A premodern társadalmakban hiányzott a formális jogegyenlöség. Ennek tudható be, hogy a hierarchikusan rétegzett közösségekben -egy fejlett maihoz képest- minimális volt az egyes szintek közötti átjárás lehetösége (ilyen pl. hogy a jobbágy fiú egyházi hivatást vállalhatott). A jogrend konzerválta ezt az állapotot, az uralkodók, földesurak belátására bízta, és jutalomnak tekintette a nyomorgók megsegítését. Erre is számos történelmi példát találunk; a római császároknak  a városi nincstelenek munkához és élelemhez juttatása érdekében tett lépéseit, az ingyenes gabonaosztást, a földesúri jutalmakat stb. A formális jogegyenlöség hiánya miatt nevezik sokan statikus igazságossági koncepcióknak e korok felfogását, hiszen a javak elosztásáról való vita minimális alapja a legalább formális jogegyenlöség.(Heller Á.: Szocialista mozgalmak és társadalmi igazságosság. In: Társadalmi Szemle, 1991/11.) Morális szempontból a jótékonykodás további kritikája lehet, hogy az igen nehezen valósítható meg diszkrimináció mentesen. Ha a gazdag bárónö az országot járva gyermekbénulásban szenvedö kisdedekkel találkozik, és vagyonából a beteg gyerekek családjának ad, akkor a hír hallatán a vármegye, vagy az ország összes béna gyermekét nevelö család joggal kérheti a bárónötöl ugyanezt. Az adományozó oldaláról tekintve természetesen nemes gesztusról van szó, de a megkülömböztetés a többi béna gyermek szempontjából önkényes, mert véletlenszerü. Ellenben ha a juttatás teljes körü, akkor már nem jótékonyságról van szó.

  A disztributív igazságosság eszméjében a modern kor jelentös változást hozott azzal, hogy a javakért folytatott versengésben jogokat ad, és az ebben alulmaradók bizonyos magánszemélyek jótékonykodása helyett, vagy azon túl, az államtól követelhetik minimális szükségleteik kielégítésének biztosítását. A formálisan egyenlö jogok kiterjesztése egy hosszú és lezáratlan történelmi folyamat, melynek föbb állomásai a francia polgári forradalom, a rabszolgaság eltörlése az Egyesült Államokban, és századunk munkás-, szakszervezeti-,nö-, és emberi jogi- mozgalmai.

 Egy fontos gondolathoz jutottunk el vizsgálódásunkban. Disztributív igazságosságról gondolkodni annyi, mint kutatni azokat a módszereket, melyek segítségével a javak méltányosan oszthatók el egyenlö jogokkal és kötelességekkel rendelkezö emberek között. Ebben az értelemben eddig csak a poliszpolgárok közösségén, vagy a feudális társadalom egyes kasztjain belüli elosztás vizsgálata tartozott a disztributív igazságosság fogalomkörébe. A modernitás által megtett lépés, hogy a méltányosnak ítélt elosztást az állam által alkotott törvényekkel kell biztosítani, azaz a formális jogegyenlöség talaján állva kell különbséget tenni az emberek között. A vita ettöl kezdve arról szól, hogy milyen mérce alapján méltányos (igazságos) ez a különbségtétel. Az elsö nagyhatású újra és újra divatossá váló modernkori elmélet szerint az állam akkor jár el helyesen, ha csak a gazdasági tranzakciókat szabályozza, az ezek erdményeképpen elöálló helyzethez nem nyúl hozzá. Ezt az elméletet összefoglalóan klasszikus szabadpiaci liberalizmusnak, a reneszánszát pedig libertarizmusnak nevezzük.

 Az elmélet, és egyben a modern közgazdaságtan atyja Adam Smith (1723-1790), aki azt állította, hogy egy monopóliumoktól mentes tökéletes versenyt biztosító gazdaságban a társadalom egészének elönyére válik az, ha a gazdasági szereplök önérdeküket korlátlanul érvényesíthetik. Durva leegyszerüsítéssel azt mondhatjuk, hogy a javak méltányos megoszlását az egyenlö jogok és kötelességek önmagukban biztosítani fogják, a tökéletes piac láthatatlan keze vezet bennünket legközelebb a javak igazságos elosztásához. Az állam fö feladata a törvények betartása feletti pártatlan örködés, a védelem, a közoktatás és a közmüvek biztosítása. Smith idegenkedett minden eszményi terven alapuló állam megvalósításának gondolatától, mert az ilyen sosem veszi figyelembe a társadalom tagjainak egyéni érdekeit és motivációit, megbénítja a társadalom önszervezö, spontán energiáit, és nemes eszmék nevében durván beavatkozik az emberek egyéni józan belátása által hatékonyabban és igazságosabban müködtethetö szférákba. (A nemzetek gazdagsága. KJK, 1992.) Smith ezekkel a gondolatokkal nemcsak a modern közgazdaságtant indította útjára, de kijelölte a disztributív igazságosságról folyó viták sarokpontjait is. A formális jogegyenlöség megvalósulásával együtt a klasszikus kapitalizmus a korábbiakhoz képest másfajta, de nem kevésbé aggályos kiszolgáltatottságban tartott tömegeket. Az egyént felelössé tette saját sorsáért, ezzel létrejöttek a dinamikus igazságosság feltételei,(hiszen így az igazságosság a nyilvános szférában is nyílt, és folyamatos vitára bocsátható) ugyanakkor nem foglalkozott a gazdasági szereplök társadalmi, környezeti felelösségével. Egy káprázatosan fejlödö, ugyanakkor féktelenül mohó gazdasági rend bontakozott ki, melynek technikailag fejletlenebb kultúrák, veszélyes és egészségtelen munkákat vállalni kényszerülö milliók, és a természeti környezet épsége esett áldozatul. A Smith által felvázolt "tökéletes verseny" a gyakorlatban sosem valósult meg, hiszen a legtöbb vállalkozás képes befolyásolni terméke árait, így lehet, hogy az ideálisnak vélt terv-nélküli állam elképzelése legalább annyira tarthatatlan, mint az általa elutasított eszményi terven alapuló állam. Talán ennek felismerése, vagy az a tapasztalat, hogy a gazdasági növekedésböl és hatékonyságból eredö elönyöket csak a társadalom egy szükebb része élvezi, vezetett el az elosztás, a gazdasági tranzakciók következményeire koncentráló elméletekhez.

 A tökés vállalkozó a szükséges ráfordítás és a várható haszon összevetésével dönti el, hogy érdemes-e belevágnia valamibe, vagy sem. Látszólag hasonló kalkulációt javasol a cselekedeteink helyességének eldöntése érdekében az utilitarista, vagy haszonelvü etikai irányzat. A haszonelvü iskola elsö legföbb képviselöje, Jeremy Bentham (1748-1832) szerint helyes a cselekvés akkor, ha a boldogság elösegítése irányában hat, ez pedig úgy érhetö el, ha a cselekvésünk által elérhetö élvezeteket, és a lehetséges fájdalmakat mérjük össze. Fontos a súlyozás szempontjából az intenzitás, valamint a cselekvés által érintett személyek köre, így helyes az a döntés, vagy cselekvés, ami a "lehetö legtöbb ember lehetö legnagyobb fokú boldogságát" erdményezi. (The Collected Works of Jeremy Bentham. Oxford Calendron Press, 1968-) Egy bizonyos helyzetben tehát sokféleképpen dönthetünk. Akkor járunk el helyesen, ha az alternatívák közül sikerül megtalálnunk azt, ami a fenti értelemben véve a legjobb következményekhez vezet. Az utilitarizmus ezt az egyéni döntési szituációt egyszerüen átülteti társadalmi szintre is. Eszerint az a jószágtömeg helyes elosztásánek a módja, ami a társadalom legtöbb tagjának a legnagyobb hasznát eredményezi. A közgazdaságtan költség-haszon analízis elmélete utilitarista fogantatású. A kérdés most az, hogy kiállja-e a szabályozatlan piac a haszonelvüség próbáját.



 Az utilitarizmus talán leghíresebb, és egyben leginkább vitatott képviselöje, John Stuart Mill (1806-1873) használta elöször a társadalmi igazságosság kifejezést. A fogalom nem szinonim a disztributív igazságossággal, hanem szükebb annál. Azon a meggyözödésen alpul, hogy a társadalmi folyamatok megismerhetö törvényszerüségeken alapulnak, és ilyen ismeretek birtokában elvégezhetök bizonyos korrekciók a nem kívánt hatások visszaszorítása érdekében. Mill számára az egyéni (piaci) szabadság éppen olyan fontos érték volt, mint az általános jólét növelése. Egy újfajta értelmezést adott a haszonelvüségnek azzal az állításával, hogy  mind az egyén, mind pedig a társadalom számára az lesz igazán hasznos, ha a tág törvényi keretek között mindenki szabadon bontakoztathatja ki személyiségét, keresheti boldogulásának egyéni útjait. Felismerte, hogy kora munkásainak erre nincs lehetösége, ezért állt elö számos egalitárius javaslattal, például örökösödési adókat, jóléti és munkavédelmi törvényeket szorgalmazott, és mindezt igyekezett haszonelvü érvekkel védelmezni. (Principles of Political Economy. University of Toronto Press, 1965) Mill ezt állíthatná: Ha egy jelentös vagyonnal rendelkezö gyárost arra köteleznénk, hogy gondoskodjon a gyáraiban üzemi balesetet szenvedett munkások és családjuk megélhetéséröl, vagy megtiltanánk egy ingatlan bérbeadással foglalkozó gazdag ügynöknek, hogy a munka, jövedelem és fedél nélkül maradó bérlöit kilakoltassa, vagy ha így tesz akkor pénzéböl áldozzon szegényházak fenntartására, akkor ezzel eleget teszünk a "lehetö legtöbb ember lehetö legnagyobb fokú boldogsága" elvnek. Láthatóan két fontos alapelv konfliktusát igyekszik feloldani Mill: Az egyik az egyéni szabadságé (nevezhetjük akár negatív szabadságnak is I. Berlin nyomán), különösen a tulajdonjog sérthetetlenségéé, a másik az ún.pozitív szabadságé, mely szerint a szabadság tényleges, nem pedig csupán absztrakt lehetöséget kell, hogy jelentsen. Példánkban a megélhetés és fedél nélkül maradt emberek a kiszolgáltatottság olyan fokára jutottak el, ahol cselekvési alternatíváik nagyjából a bünözés és a koldulás közti választás lehetöségére korlátozódnak. Tegyük még hozzá, hogy nekik fel nem róható okból szenvedtek balesetet, illetve vesztették el állásukat és jövedelmüket. Meglehetösen cinikusnak tünik az, aki egy ilyen helyzetben levö ember negatív szabadságára hivatkozik. Ő úgy érvelne, hogy mivel az egyik oldal kiszolgáltatottsága nincs okozati összefüggésben a másik fél tulajdonhoz való jogával, ezért a kompenzáló igazságosság egyik fontos feltétele hiányzik. Ez azonban csak a példában szereplö második esetre igaz. Haszonelvü érveket ugyanakkor a tulajdonjogot védelmezö álláspont is találhat, annyi módosítással, hogy nem egy konkrét helyzetre korlátozza a döntés helyességének a vizsgálatát, hanem egy valószínüleg ismétlödö gyakorlatot vesz alapul. Eszerint feltételezhetjük, hogy ha a példában szereplö két "éles" helyzetben a tulajdonjog korlátozása fogja az összboldogságot inkább elömozdítani, akkor az ilyen döntések sorozata megkérdöjelezheti a tulajdonjog értékét, és hosszú távon ellentétes eredményre vezet. Az elözö bekezdés végén feltett kérdésre tehát nem adhatunk egyértelmü választ, még akkor sem, ha az utilitarizmus hajlamos feláldozni az egyéni jogokat az összhasznosság oltárán.

 A haszonelvü etika és társadalomfilozófia számos további alrendszerre bomlott, és a vele szemben intézett komoly támadások ellenére még mindig komoly befolyással rendelkezik, különösen az angolszász politikai gondolkodásban. Most a leggyakoribb utilitarizmus-bírálatok közül mutatok be néhányat. Igen gyakran tartják az elmélet gyengéjének a boldogság (élvezet, haszon) mérhetöségének problémáját. Sokakat visszariaszt az a rideg matematikai módszer, ahogy a haszonelvüség a boldogsághoz, mint mélyen emberi állapothoz közelít. Bentham a boldogságot az élvezettel, vagy a fájdalom hiányával rokonította, és igyekezzett egzakt fogódzókkal szolgálni a kalkulációhoz. Mill különbözö értékü élvezetekröl beszél (A szabadságról- Haszonelvüség. Helikon, 1980), ezzel azonban megnehezíti az élvezetek személyek közti összehasonlítását és összegzését. A konzekvencionalista etikai elméletek kénytelenek a valószínüségre hagyatkozni,így az eredmény hasznossága utólag igazolhat nyilvánvalóan rossz szándékkal elkövetett tetteket is. Ezenfelül ha az elosztás várható eredményére koncentrálva az egyéni preferenciák minél teljesebb kielégülése a cél, akkor figyelmen kívül hagyjuk azt az elosztás szempontjából sokak szerint nélkülözhetetlen vizsgálatot, hogy mi van a preferenciák mögött, azok milyen körülmények, egyenlötlenségek alapján rögzültek. (Például a drogfüggö preferencia skáláján a napi adag áll az elsö helyen, számára a boldogság ennek a szernek az élvezete, de nála is hiányzik a pozitív szabdság, nincsenek tényleges alternatívái. A haszonelvüség Bentham-féle változata valószínüleg konzerválná ezt az állapotot.)

 A haszonelvüség mellett a XIX. századtól napjainkig gyakrabban javasolt igazságossági alapelvek két fö csoportba sorolhatók. Az egyiket nevezhetjük jutalmazó, a másikat egyenlösítö elveknek. A két csoport két ellentétes irányba húzó programot jelöl, és sejthetö, hogy csakúgy mint a pozitív-negatív szabadság ellentétpár esetében, ezek vonatkozásában is a két elv valamiféle kombinációját tartanák a legtöbben igazságosnak.

 Jutalmazó elvként jöhet számításba az érdemek szerinti elosztás. Ez interpretálható úgy, hogy az egyéni tehetség társadalmilag értékes kibontakoztatását jutalmazza, vagy úgy hogy a társadalom javára szolgáló eröfeszítéseket értékeli. Nem elégszik meg az eröfeszítésekkel, hanem eredményes eröfeszítést tart szükségesnek a teljesítmény szerinti elosztás. Leegyszerüsítve itt is két szempont lehet. Elöször dönthetünk aszerint, hogy ki mennyi idöt áldoz társadalmilag értékes tevékenységre, másodszor aszerint, hogy ki milyen hatásfokkal, mennyire produktívan teljesít. Mindegyik szempontnál problémát jelenthet, hogy mi számít társadalmilag értékes tevékenységnek. Például egy kutató élete jelentös részét egy tudományos felfedezése bizonyításának szenteli, de az adott kor nem fogadja el elméletét. Halála után azonban kiderül, hogy felfedezése páratlan érték. Amíg élt, tevékenységét nem értékelte a társadalom. Ugyanilyen kényes terület a kulturális, müvészeti tevékenység minösítése gazdasági szempontból. Különösen súlyossá válik ez a kérdés napjainkban, amikor különbözö indoktrináló eszközök (föleg a reklám) emberek millióival hitetik el teljességgel értéktelen, vagy éppenséggel káros termékekröl, hogy azok fogyasztásra érdemesek. Másfelöl, ha a tevékenységgel eltöltött idöt, mint mércét nem egészítjük ki a produktivitás figyelembevételével, akkor tehetséges, produktív emberek kerülnek hátrányos helyzetbe. Ha viszont csak a produktivitás számít, akkor a fogyatékosokkal szemben járunk el méltánytalanul.

 A szabad piac híveinek elszántságával egyenes arányban nö hivatkozásaik száma a tehetség érvényesülési lehetöségének biztosítására. Egy dolgot azonban hiba volna figyelmen kívül hagyni: a szabad piac nem a tehetség számára biztosít korlátlan lehetöségeket, hanem egyfajta tehetség számára. Ez pedig nem más, mint a jó kereskedelmi érzék, a gyorsaság, a kockázatvállalási hajlandóság, sok esetben a gátlások (ha vannak) kikapcsolásának a "tehetsége". Mindehhez jó, ha egy olyan személyiségkarakter is társul, amelyik az "üzleti ügyeket", a pénz megszerzését és gyarapítását, a versenyt, a gyözelmet az élet legfontosabb részének tekinti. Végül, de nem utolsó sorban szerencse is kell ahhoz, hogy ezek a képességek sikeresen realizálódjanak. Ez a habitus sokaknak nem szimpatikus, ezek között mégis akadnak olyanok, akik ennek ellenére a lehetö legszabadabb piac hívei maradnak (érdemes lenne megvizsgálni, hogy miért, de ez szétfeszítené jelen elemzésem kereteit), mások valamilyen egalitárius álláspontot foglalnak el.

 Az egalitarizmus egyidös az emberiséggel. Az Ószövetség Ámós prófétájától kezdve Jézuson, egyes görög szofistákon és sztoikusokon, a középkori eretnek mozgalmakon át a marxizmusig számtalan változatban bukkant fel a történelemben. Az alapkérdés, melynek vizsgálatára természetesen nem térek ki, csak megemlítem, az, hogy az összes valaha létezett társadalomban tapasztalható egyenlötlenség mennyiben a természetes adottságok, és mennyiben a társadalmi, kulturális hatások következménye. Akik egyenlöbbé kívánják tenni a társadalom tagjainak részesedését a rendelkezésre álló javakból, rendszerint a szükségletek oldaláról közelítenek. Az alapvetö egyenlösítö elv vizsgálatának témánk szempontjából legfontosabb aspektusai közé tartozhat a szükségletek mibenléte. Számos egalitárius úgy gondolja, hogy vannak olyan jószágok, melyekhez feltételezhetöen minden racionális ember szeretne hozzájutni. John Rawls (1921-) ezeket "univerzális elsödleges javaknak "nevezi. Természetesen nem csak a biológiai alapszükségletekröl van szó, mint a folyadék és táplálék, hanem jogokról, lehetöségekröl, jövedelemröl és vagyonról, olyan dolgokról, melyek "önbecsülésünk alapjai". (A Theory of Justice. Harvard U.P., 1971.) Az elosztásért felelös szervezetnek azonban megoldhatatlannak látszó feladattal kell szembenéznie akkor, amikor egyes emberek szükségleteit  kénytelen mérlegelni. A szükségletek alapján történö elosztás irányába tett óvatos lépés is a bürokrácia túlburjánzásához vezet. Ez pedig össztársadalmi szinten jelentkezö költségeket okoz, ami miatt az elosztásra bocsátható torta mérete is csökken. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az embereknek vannak minöségi (mi lenne nekem jó?), és mennyiségi (mennyi kellene?) szükségletei. A probléma persze "megoldható" úgy is, hogy az elosztásért felelös szervezet -többnyire az állam- dönti el, hogy mire van szükségem, és hogy mennyit kaphatok belöle. A "létezett" szocializmusok gyakorlata volt ez, amire legjobban a szükségletek feletti diktatúra fogalma illik. Ennek lényege az, hogy az emberek  meg vannak fosztva attól, hogy autonóm életvezetésük során alakítsák ki szükségleteiket, így nem is felelösek azokért. Másfelöl a tökés társadalmak számos bírálója állítja, hogy napjainkban a polgárok számos mesterségesen gerjesztett, vagyis nem valós szükségletet hajszolnak, ezért a társadalmak megreformálásakor elöször ezeket kell kritikus vizsgálat alá vonni.



 Az egalitarizmusnak választani kell aközött, hogy az elosztás eredményének egyenlösítésére törekszik, és így a preferenciák, vagy szükségletek kielégülését vizsgálja, illetve megkísérel egy olyan hipotézisnek megfelelni, ami az eröforrások kezdö egyenlöségét biztosítja. Az elsö esetet már vizsgáltuk az utilitarizmus kritikája kapcsán, és megállapítottuk, hogy az rögzült egyenlötlenségeket konzerválhat. A második megoldási javaslat arra törekszik, hogy a morálisan önkényes tényezöket iktassuk ki az elosztásból. Ha ez sikerül, akkor az egyenlötlenségek személyes eröfeszítéseinket fogják tükrözni, vagyis azt, hogy a rendelkezésünkre álló eröforrásokat hogyan használjuk fel. Ronald Dworkin szavaival, vannak másra átruházható javaink, és személyes adottságaink. Emellett beleszületünk bizonyos körülményekbe, melyekért a dolog természeténél fogva nem vagyunk felelösek, és vannak vágyaink, terveink, preferenciáink, amiket mi választunk. Olyan elosztásra kell törekedni, amit legkevésbé befolyásolnak a készen kapott körölményeink, és amelyik leginkább figyelembe veszi személyes választásainkat. (A Matter of Principle. Clarendon Press, 1986.) A dolog egyáltalán nem egyszerü. Hiszen ambícióink a preferenciáinkhoz hasonlóan nem választhatók el a körülményeinktöl, és ezzel összefüggésben vannak olyan preferenciáink, amikért éppen adottságaink miatt nem vagyunk felelösek. Ha asztmásan születtünk, akkor a tiszta levegö szükséglete elökelöbb helyen lesz a mi preferencia-skálánkon, mint másokén. Arra fogunk hát törekedni, hogy életünk nagyobbik részét a zöldövezetben, vagy egy hegyi házban tölthessük. Ha a javak elosztása ebben nem segít bennünket, akkor az egészséges emberekkel szemben morálisan önkényes hátrányba kerültünk. A klasszikus szabadpiaci liberalizmus konzervatív és libertariánus védelmezöinek hatásos érve a fenti egalitárius liberális elképzeléssel szemben, hogy ami morálisan igazolja az eröforrások kezdö egyenlöségének igényét az éppen most megszületö generáció tekintetében, ugyanaz nem tekinthetö morálisnak a kilépö generációk szempontjából. Az egalitárius érvelés alapján könnyen elöfordulhat ugyanis, hogy szorgalmas, jelentös vagyont és kulturális tökét átörökítö szülöktöl kell elvenni, és átcsoportosítani az esetleg hanyag, felelötlen, gyermekeik jövöjével nem törödö családok javára. Ezzel értelmét vesztik a szülöknek a gyerekeik "boldogulása" érdekében tett eröfeszítései, és ez erkölcsileg elfogadhatatlan.

 Az utóbbi harminc évben erösödött fel az elméleti igény annak igazolására, hogy lehetöség van a tökés társadalom alapjainak megkérdöjelezése nélkül a szabadság és az egyenlöség összebékítésére. Ez a törekvés hozta létre a fent bemutatott egalitárius liberális elképzeléseket. Ezek közül az elsö és legnagyobb hatású John Rawls "Egy elmélet az igazságosságról"(A Theory of Justice) címü munkája. Rawls szerint az emberi ráció képes felismerni az átfogó igazságosság alapelveit. Ezt egy hipotézissel igyekszik bizonyítani: Képzeljünk el egy "eredeti állapotot", melyben az emberek döntenek arról, hogy milyen alapelvek szerint fogják rendezni közös életüket, és ezt egy hipotetikus szerzödésbe foglalják. Ebben a helyzetben a szerzödö felek nem ismerik egyéni hajlamaikat és képességeiket, nem tudják, hogy "életterveiknek", meggyözödéseiknek mi a tartalma, és ez a többiek számára mennyire elfogadható, csak annyit tudnak ezekröl, hogy vannak. Ezenfelül abban is biztosak, hogy a fent idézett "elsödleges javak " (szabadság, esély, jövedelem, jómód, az önbecsülés alapjai) birtoklása hasznos. Ha mindenki önérdekét követve a lehetö legtöbbet akarja magának ezekböl a javakból, akkor is lehetséges a konszenzus, hiszen senki sem tudja, hogy milyen pozíciót fog elfoglalni a közös döntés után. (Másszóval, éppen azért lehetséges a megegyezés, mert az eredeti állapotban lévö emberek érdekeit a "tudatlanság fátyla" takarja.) Az igazságosság tartalmát tehát szabad, egyenlö és értelmes emberek megállapodása határozza meg. A szerzödö felek Rawls szerint a következö alapelvekben fognak megállapodni: 1. Minden személynek egyenlö joga van a szabadság azon legmagasabb fokához, mely mások ugyanilyen szabadságával összeegyeztethetö. 2. A társadalmi és gazdasági egyenlötlenségeket úgy kell elrendezni, hogy (a) a leghátrányosabb helyzetben lévök elönyét legjobban szolgálják, és (b) ez az elrendezés terjedjen ki állásokra és hivatalokra, melyek így a tisztességes esélyegyenlöség feltételei között mindenki elött nyitva állnak. Látjuk tehát, hogy az elsö elv a szabadság, míg a második (az ún. különbözeti elv) az egyenlöség eszméjére utal. Rawls szerint az igazságosság egyik alaptétele az, hogy a szabadság mindenkinek egyenlö fokon jár. Ennek magyarázatául a szabadság három elemének megkülönböztetése szolgál:1. a szabad cselekvök, 2. a kényszerek és korlátok, melyektöl ök mentesek, 3. és a valódi cselekvési alternatíváik. Ez a harmadik elem az, amit Rawls szabadságfoknak nevez. Az igazságos rendszer a lehetöségek pártatlan egyenlöségére törekszik. Az egyes ember szabadságának értéke tehát elsösorban az általa birtokolt elsödleges javaktól függ, ez biztosítja számára a valódi választási lehetöségeket. Rawls azt hangsúlyozza, hogy a formális jogegyenlöségen túl a modern kor szabadsága csak úgy tehetö mindenki által elfogadott szubsztanciális értékké, ha azt a hátrányosabb helyzetüek is tudják hasznosítani. Az anyagi egyenlötlenségek ugyanakkor megmaradnak ösztönzö eröként, de az igazságosság fenti elvei végsösoron megelözik a gazdasági hatékonyság elvét. Az elveknek praktikusan csak a tulajdon szabadságának korlátozásával lehet eleget tenni. Mivel a két igazságossági alapelv konfliktusba kerül egymással, Rawls fontossági sorrendnek is tekinti a fenti két pontot, vagyis a szabadságot csak a szabadság érdekében lehet korlátozni. Minden ilyen korlátozásnak a mindenki számára egyenlö fokon élvezhetö szabadság elérése érdekében kell történnie. Ez rendszerint annyit jelent, hogy a magasabb szabadságfokkal (több elsödleges jószággal rendelkezö) rendelkezök szabadságát (esélyeit, vagyonát) korlátozza a közösség a hátrányos helyzetüek érdekében, mindaddig, míg ez nem vezet el az elosztásra fordítható javak csökkenéséhez, vagy súlyos leértékelödéséhez (pl. a fekete gazdaság virágzása a magas adókulcsok miatt).

 Rawls teóriája hamar a kritikusok kereszttüzébe került. R. Dworkin, aki alapjában véve hasonló igazságosság elméletet dolgoz ki, mint Rawls, így ír az eredeti állapotból levezetett elvekröl: "Ha egy játék elött érdeklödöm a szabályokról, ebböl még nem következik, hogy az általam vitatott szabályok alkalmazhatók ellenem, ha valójában nem fogadom el öket. (...) Tegyük fel, hogy nem ismerem a festményem értékét hétfön: ha aznap száz Dollárt ajánlottál volna érte, neked adtam volna. Kedden felfedezem, hogy értékes. Nem állíthatod, hogy a bíróság jogosan kötelezhet arra, hogy szerdán is száz Dollárért adjam el. Nekem csak szerencsém lehet, hogy hétfön nem kérted, de ez nem igazolja hogy késöbb is kényszerítsen a korábbi állapot." (Taking Rights Seriously, Duckworh 1997. 152.o). Dworkin tehát arra mutat rá, hogy ha valaki nem ismeri az eredeti állapotban az érdekeit, akkor nem is egyezkedhet ezek majdani tiszteletben tartásáról.

 A konzervatívok (D. Willetts) azt vetik Rawls szemére, hogy az egyéni jogokat hangsúlyozza a jó életröl alkotott átfogó koncepció helyett. Az eredeti állapot hipotézise arra szólít fel bennünket, hogy személyek legyünk társadalomtól, közösségektöl függetlenül. Az elsödleges javak azonban nem csak a történelem során, hanem kultúránként is nagyon különbözöek. (M. Walzer)  (Rawls késöbbi munkáiban hangsúlyozza, hogy ö a modern liberális demokráciák hagyományára kívánt reflektálni az " A Theory of Justice"-ban.) Jellegzetes konzervatív észrevétel, hogy nem indokolt az emberek közötti különbségeket minden vonatkozásban tolerálni, annál inkább tiszteletben kell tartani viszont a jövedelmi egyenlötlenségeket. Ez a megközelítés a redisztribúciót azon az alapon utasítja el, hogy azt nem elözte meg a javak tudatos elosztása, pusztán a vagyonokról és jövedelemekröl hozott személyes döntések kibogozhatatlan sokasága, melyek sokszor szinte véletlenszerüen születtek. Szerintük a bizonyítás terhe az egalitáriusok oldalán van, akik az állam kényszerítö erejével kívánnak mindebbe beavatkozni. M. Novack (The spirit of Democratic Capitalism. Touchstone, 1982) példájában két hajadon leánytestvér szerepel, akik mindketten 50000 Fontot örökölnek. Egyikük külföldi nyaralásokra, színházra költi a pénzt, ami tíz év alatt elfogy. A másik okosan fekteti be az örökséget, így az tíz év alatt megduplázódik. Alapjában véve mindketten elégedettek, egyik sem irigyli a másikat. Egymás viselkedését kölcsönösen bizarrnak és céltalannak tartják. Milyen alapon lépjünk be, és egyenlösítsük a helyzetüket? Amint valaki nem ismeri el a pénzükkel való szabad rendelkezés jogát, és magát egy fö-elosztó szerepébe helyezi, nem talál nyilvánvaló morális indokokat.

 A konzervatív és libertariánus elméletek megegyeznek a szabad piac védelmében. A libertariánus iskola legismertebb alakja R. Nozick. Fö tétele, hogy igazságos elosztás csak a szabad cserékböl származhat. Durva leegyszerüsítéssel azt  mondhatnánk, hogy Nozick azt írja elö, hogy a javak megszerzésének folyamata legyen igazságos, ne az ennek eredményeképpen elöálló helyzet. Az elosztás vélt igazságosságát biztosítani hivatott intézmények ezért elvetendök, az állam feladata a jogok felett való örködésre korlátozódik. Az 1974-ben megjelent Anarchy, State and Utopia címü könyvében fejti ki "jogosultság-elméletét" ("entitlement theory") , mely két klasszikus filozófus által kidolgozott elvnek kíván megfelelni: egyrészt Locke tulajdonszerzés elméletének, mely szerint a természeti állapotban a senki által nem birtokolt fogyasztásra alkalmas dolog kisajátításával (ha a birtokos nem hagyja birtokában megromolni), a gazdátlan föld megmunkálásával keletkezik a tulajdonjog. A természeti állapotból részben a pénz megjelenése vezeti ki az embereket, melynek jóvoltából lehetövé válik az, hogy valaki mások beleegyezésétöl függetlenül, akár romlandó jószágokra is korlátlan mennyiségben tegyen szert. Másrészt a Kant által feltétlen morális parancsként (kategórikus imperatívuszként) megfogalmazott tételnek: senki sem kezelhetö sem saját célomnak, sem mások céljainak puszta eszközeként.   



Eszerint az emberek szabadon kell hogy rendelkezzenek minden olyan jószággal, amit maguk alkottak meg, önkéntes szerzödéssel, saját eröfeszítéseikkel maguknak eröszak nélkül megszereztek, örököltek, ajándékba kaptak, stb. A javak megoszlása így kizárólag egyéni döntések következményeként áll elö. Aki ezen túl valami átfogó elosztási modell megvalósítása érdekében a rendszerbe beavatkozik, az sérti ezzel a tulajdonjogot, és a jómódúakat a hátrányos helyzetben lévök céljainak eszközévé degradálja. Például a munkajövedelmek megadóztatása azért illegitim, mert "H" óra munkáért szerzett jövedelem elvonása ugyanazt jelenti, mintha "H" óra munkát elvennénk egy személytöl, és arra kényszerítenénk hogy "H" órát más(ok) javára dolgozzon. Az államtól az egalitárius liberálisok is elvárják azt, hogy maradjon semleges az egyes ember morális meggyözödései tekintetében (talán leginkább ez határolja el tölük a konzervatívokat), akkor miért jogosítják fel az általuk igazságosnak tartott államot arra, hogy vélt, vagy valós morális célok érdekében redisztribúciót hajtson végre? A beavatkozás önkényes, tarják a libertariánusok, ha a javak nem jogtalan módon kerültek az emberek birtokába, hiszen így nincs okunk a szabad cserék rendszerét valamilyen általános elvre hivatkozva megbolygatni. A kényszertöl való mentesség szabadsága, azaz a negatív szabadság a legfontosabb érték, hiszen a természeti állapot közösségi kényszert nélkülözö állapotából szerves úton csak egy olyan állam fejlödhet ki, amely a polgárok életének, szabadságának és tulajdonának védelmén túl nem terjeszkedhet.

 Azon túl, hogy Locke elmélete nem feltétlenül vezet a minimális állam elfogadásához, Nozicknak számtalan kritikával kell megbirkóznia. A történelem a javak fölötti rendelkezésért folyó harcként is értelmezhetö, és ha ezt elfogadjuk, romba döl a tulajdon eredetileg legitim megszerzésére alapozó elmélet. Ezenfelül, ha a szabadságot úgy fogjuk fel, mint kényszernélküliséget, akkor nem kétséges-e az éhezö ember szabadága? Ha egy ember koplal, akkor joga van az éhség kényszerétöl megszabadulni, és ez súlyosabb jognak tünik, mint a jóllakott ember joga ahhoz, hogy ne kényszerüljön a tulajdonában lévö fölösleget legalább részben megosztani. A másik oldal válasza erre nyilván az, hogy az egyik ember éhségének nem a másik ember vagyona az oka, és az okozati összefüggés hiánya miatt a felelösség fogalma sem áll meg. De vajon az öröklött hátrányok kiegyenlítése (nyomor, iskolázatlan környezet, születési rendellenesség stb.) vagy a szerzett hátrányok (baleset, betegség, természeti csapás stb.) jóvátétele megoldható-e méltányosan az egyéni választások alapján? Az ilyen hátrányok egymást erösítik és egyre mélyülnek. A közösség segítsége nélkül a leszakadók sokkal inkább a jómódúak céljainak puszta eszközévé válhatnak, mintha a társadalmi szolidaritás kötelességének elvetésével azt állítanánk, hogy a redisztribúció önmagában eszközként kezeli az embereket, és nem tartja tiszteletben szabad döntéseiket. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a globális libertarizmus a Föld lakosságának nagy részét megfosztja attól a lehetöségtöl, hogy bármit tegyenek a gazdasági hatalommal rendelkezök érdekeivel szemben, tovább mélyíti az egyenlötlenségeket és konzerválja a kiszolgáltatottságot. Azzal, hogy megfoszt a termelés és a fogyasztás állandó növelésének kontrolljától, jóvátehetetlen károkat okoz a természeti környezetben. A világgazdaság globalizációjának ideológiai igazolást adhat, ha egy adott kultúra egyik igazságossági koncepciója univerzálisnak tünteti fel magát.

 Az efajta univerzalizmus-igény bírálata már jóval korábban elkezdödött, többek között D. Hume (1711-1776) és J.J. Rousseau (1712-1778) írásaiban találkozhatunk vele. Az igazságosság elveit nem az univerzális emberi ráció, hanem a partikuláris kultúrák produktumaiként fogják fel a kommunitárius iskola hívei.  A különbözö jószágokat különbözöképpen értékelik az egyes közösségek, és ezután a sajátos értékelésnek megfelelö elosztásra törekednek. M. Walzer ezt a relativizmust kiterjeszti egy adott társadalmon belülre is, és az így elöálló helyzetet nevezi komplex egyenlöségnek, melynek lényege hogy az egyes javakat más és más elvek alapján osztják el (Spheres of Justice. Blackwell, 1983.). Az összes egyéb jószág elosztásának keretét a közösségi tagság adja meg, mert ez az a közeg ami az értékelést elvégzi. A biztonság, a szociális ellátás, a pénz, a hivatalok, a "nehéz munka", a szabadidö, a képzési lehetöségek, a politikai hatalom, a társas kapcsolatok stb. mind egy-egy önálló elosztási szférát alkotnak. Mindegyik terület elosztása attól függ, hogy annak tárgyáról az adott közösség hogyan vélekedik. A komplex egyenlöség megköveteli, hogy az egyik szférában létezö egyenlötlenség ne legyen a másik szféra egyenlötlenségének okozója. Ez az elmélet részben azokra a törekvésekre kíván reflektálni, melyek külsö korrekciókat tartanak szükségesnek a piaci mechanizmussal kapcsolatban. Ha a pénz elosztási szférája megfelelöen körülhatárolt, akkor a piac biztosítja a dolgok és a személyek közötti ideális kapcsolatot. Ez pedig annyit jelent, hogy a pénz nem váltható át más elosztási szférákba tartozó javakra, például hivatali állásokra, vagy politikai hatalomra. "Ahogyan nem akarjuk azt, hogy a kereskedelem korrumpálja a politikát, éppúgy nem akarjuk, hogy a politikusok korrumpálják a kereskedelmi tranzakciókat." (David Willetts: Modern Conservatism. Penguin Books 1992, 111.o.) Walzer úgy véli, hogy az érdemek alapján történö újraelosztási kísérleteket számüzni kell a piac szférájából. Walzer elméletéröl mindenekelött azt állíthatjuk, hogy alapvetö szkepszissel tekint a társadalmi igazságosság J.S. Mill óta élö tradíciójára. Sem az egyes kultúrák, társadalmak összehasonlítására alkalmas univerzális igazságossági elveket, sem egy közösségen belül a javak teljes körére alkalmazható átfogó igazságossági elveket nem fogadja el. Mindamellett felvázol egy ideált, melyet komplex egyenlöségnek nevez, ami a javak értékelésének nyílt vitáján alapul, és deklarált célja a "pluralizmus és az egyenlöség védelme" (a Spheres of Justice c. könyv alcíme). Az egyenlöséget olyan értelemmel ruházza fel, mely szerint a számos elosztandó "jószág" nem váltható át, így az egyes szférák (elkerülhetetlen, és így  igazságtalannak sem nevezhetö) egyenlötlenségei nem kummulálódhatnak. Ez a leírás a modern társadalmak alrendszereinek (eddig még a Walzer által leírt formában sehol nem létezö) önállóságát védi, ugyanakkor nem szól azokról az intézményekröl, melyek segítségével ez a komplexitás és pluralizmus kialakítható. A gazdasági túlerö természeténél fogva soha, sehol nem tartotta tiszteletben a Walzer által leírt elosztási szférák autonómiáját, napjainkban pedig újra úgy viselkedhet, ahogy azt a libertariánusok szeretnék, azaz kivonhatja magát minden lehetséges állami, vagy érdekeivel ellentétes transznacionális kontroll alól.

 Ez végsösoron oda vezet, hogy a disztributív igazságosság problémájáról gondolkodó társadalomtudósoknak korunkban az eddig ismertetett elméletek kereteit szétfeszítö kihívásokkal kell szembenézniük. Az 1950 és 1989 között eltelt harminckilenc év alatt a világ javainak elosztása a következöképpen alakult: 1950-ben a Föld lakóinak a leggazdagabb országokban élö húsz százaléka a legszegényebb országokban élö húsz százalék jövedelmének körülbelül harmincszorosával rendelkezett. 1989-re ez az arány megduplázódott, azaz a különbség hatvanszoros lett. (UNDP, Human Development Report 1992. New York OUP, 1992.) Ezek az adatok azt mutatják, hogy a világméretüvé vált gazdaság globális szinten (is) kezd megfeledkezni a bevezetöben vázolt funkcióiról, azaz arról, hogy az emberiség anyagi szükségleteit minél jobb hatásfokkal elégítse ki, megteremtve ezzel minél több ember számára egy jobb minöségü élet lehetöségét. A hatvanas évek vége óta kezd kibontakozni az elméleti irodalomban egy olyan irányzat, amely a fogyasztás volumene, a világnépesség nagysága az ökológiai szemlélet és az igazságosság elméletek közti szükségszerü összefüggést felismerve a globális igazságossággal foglalkozik, a túlfogyasztás, a tarthatatlan világméretü egyenlötlenség, a túlnépesedés és az ökológiai válság problémáit egységesen kezeli, és ezek egyidejü korrekciójára, illetve megszüntetésére törekszik. (Kenneth E. Boulding: " The Economics of the Coming Spaceship Earth." in Environmental Quality in a Growing Economy. The Johns Hopkins Press, 1966. ; E.F. Schumacher: Small is Beutiful. Economics as if People Mattered. NY 1973; David C. Korten: Tökés társaságok világuralma. Kapu, 1996. ; Hans-Peter Martin - Harald Schumann: The Global Trap: The Assult on Democracy and Prosperity. Rowohlt Verlag, 1996 ; Robert E. Goodin: Green Political Theory. Polity Press, 1992. ; Willis Harman: Global Mind Change: The Promise of the Last Years of Twentieth Century. Knowledge Systems, 1988. stb.)

Találat: 1462