|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
kategória |  |
||||||||
|
|
||||||||||
 |
 |
|
|
|
|
|
||
|
|
Taganrog... ó, komor súlyt hordozó,
zord kondulása, sürü, furcsa szó.
Az árva megnö s megtanulja jól:
Taganrog. Benne balsorsunk dalol.
Kelet felöl, amerre öse járt,
tágult szemével új világra várt.
Meótisz sorsos útján jött a hír:
Taganrog. Tenger. Tengerparti sír.
Duzzadt a lelke, mint a telt kalász,
szemében eszme lángja volt a láz.
Keze szellem szerszáma volt. Nem ölt.
Ringasd szelíden, taganrogi föld.
Mi volt a láz, mely üzte: gyorsan élj -?
A nép szerelme, munkaszenvedély.
S szabad lelkére rabság várt s robot,
s mire elérte bús Taganrogot,
a végzet verte már a gyászdobot.
A lelkemmel, ha néha messze lát,
meglátom szertezüllött otthonát.
Család, barátok, boldog munka-hely -
Taganrog. Számumszél sodorta el.
Sokszor látom, ha csend jön és sötét,
éber szabadság-hös tekintetét.
Eröltetem, hogy lássam mint rabot -
De láttatok
rab súgarat, bilincses csillagot?
A hang, a hangja vissza-visszajár,
mint rom-fészekre bársonyos madár.
Simogatnád s marasztva szólanál,
de rebben s a sötétbe visszaszáll.
Tengerhomokból keskeny földdarab,
csak pár arasz.
Leányom párja fekszik ott, a rab.
A tenger ráborítja ón-ködét.
Ha lesz tavasz,
lesz-e virágod taganrogi rét?
Mondják, hatalmas császár halt meg ott.
Te tán csak puszta szám voltál, halott.
S mégis, te vagy Taganrog holtja, rab,
te minden császároknál rangosabb.
Jaj, milyen rengés morzsolhatta szét
átok szirtjére szédült nemzetét,
hogy aki megmaradt is, élni fél?
Zúgd el felette, taganrogi szél.
A gyermek. Szól s ragyogva néz reám:
Az országúton jön édesapám!
Én steppét látok, búsat, végtelent.
Ment, ment, égö testével arra ment.
Az az országút itt van csak, közel.
Menjünk eléje -! És nem enged el.
Küldtél halált, Uram, most küldj szivet,
mely összetörje ezt a nagy hitet.
Hároméves. Kérdése néha tör.
Bal arcocskáján, amikor nevet,
megjelenik egy ismerös gödör.
Serény: segít már fözni, sepreget,
fát hoz, füvet hoz, nyulacskát etet,
veröfényes homokban kertet ás.
Mögötte jár az árnyék-óriás.
A párja. Gyászát nem hordozza szét,
sötét sebére zárta két kezét.
A lelkében magas ravatalon
fekszik a holt örök-fiatalon.
Özvegy. Rég tudja, hogy nem jön haza.
Özvegységének nincsen páthosza,
fájdalmában nincs átok és vihar.
Csak sír, a sírók millióival.
Özvegy? Alig volt asszony még. A gyász
sötéten egy leányföt glóriáz.
Éjjel nem alszik, nappal nem pihen.
Sors, egy virágot ütöttél sziven.
A rövid út. Milyen gyönyörü volt.
Miért nem átkoz, lázad és sikolt?
Gyásztüze, mint a bányalámpa-láng,
a mélybe szállt. Mosoly alatt is ég.
S az a mosoly nem bája: hösiség.
Hogy várta azt a sosem-jött napot.
Imádkozott és imádkoztatott.
De lesujtott reá a szörnyü kéz,
s Ananké,
most riadtan érc-arcodba néz.
Hervadt anyák és ifju nök, ti jók,
ti zúzott lelkü, síró milliók,
ó, martir-kórus, mely eget betölt:
Megtisztulsz töle, véresarcu föld?
S te millió és millió halott,
ne irigyeld,
hogy a rettentö végzet meghagyott.
Vallattam én is: mit akar velem?
a milliók közé miért nem vetett?
Most már tudom:
reám bízott két drága életet.
Taganrog titka volt az értelem.
Találat: 1691
