|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
kategória |  |
||||||||
|
|
||||||||||
 |
 |
|
|
|
|
|
||
|
|
Ádikának, Zsolcikának, Bandikának, Gyurikának:
a négy unokámnak
Meredek sziklán három patak között épült
Rapsonné vára. Rapsonné asszony,
hogy várából kikocsikázhassék,
széles köutat építtetett az ördöggel.
Két domb aranyban és egy völgy ezüstben
egyeztek meg az építés megkezdése elött.
De mikor fizetésre került a sor,
Rapsonné asszony az ördögöt kijátszotta.
Az ördög erre társaival a sziklautat
szétrombolta.
Székely rege
Csuda tájon, falum felett
az erdön három ér eredt:
Szilas, Rakottyás és Juhod,
ha arra jársz, megláthatod.
Lebzselgettünk partjuk gyepén
kis pajtásom: Dénkó meg én,
kalandra vágyó két kamasz,
én nyolc, Dénkó csak hét arasz.
Hevertünk éberen, hanyatt
nefelejcs-színü menny alatt,
elnéztük fenn a mély eget,
a szálló höscincéreket,
a vércsét, mely szitálva sírt,
a sast, amely kört szárnnyal írt.
S én szóltam: - Hej, Dénkó fiam!
Ha most itt volna jó nyilam! -
Hason feküdtünk más helyen,
s vízböl nézett a végtelen.
Nagy ördögbordák álltak ott
(közöttük béka lakhatott)
meg óriás acsalapik.
- Dénkó, itt kígyó lakhatik! -
Mohos kövön, tajték felett
vízirigó ült s billegett.
Göbékben kristályfodron át
pisztrángot lestünk s ingolát,
vízcsurgató sziklák alatt
figyeltük a pettyes halat,
hogy ugrik és hogy penderül
s a habba vissza hogy merül...
De merre tünt a sasmadár?
Mögöttünk köhegy állt: a vár,
nagytitkú hely, ösrégi rom,
alig van már belöle nyom.
A sasnak rajta fészke volt,
s ha kisbárányt, nyulat rabolt,
a vároromra szállt vele,
fiainak ott tette le.
S ki vára volt a sziklavár?
A nép közt róla monda jár,
a vének szája így mesélt:
Ott fenn Rapsonné asszony élt...
Hevergettünk a vár alatt,
s Rapsonnén járt a gondolat.
S itt-ott úgy szólt a víz-zene,
mintha csengettyü csengene,
másutt meg egy-egy hang kivált,
a versenyben mélyebbre szállt,
loccsant a hab, gyöngyöt vetett:
három patak beszélgetett.
A Szilas szólt: - Testvéreim,
hallgassátok meg híreim.
Tegnap, mikor felbútt a hold,
s megfényesült a vártetö,
a sürüben reccsent az ág:
itt járt a vén Hurokvetö.
Megbújva ment, hol több a nyom,
a nyúl- és özcsapásokon,
tett-vett, babrálgatott sokat:
kikötötte a hurkokat.
A parton nem volt még setét,
jól láttam szakállát, szemét,
övszíján cifra szilke volt,
szíjról levette, rám hajolt,
merített, itta friss habom:
no, eltikkadhatott nagyon.
Testvéreim, feljebb, ahol
vén bükkfa dölt az árkon át,
megismertem hajnal körül
Rapsonné régi pásztorát.
Bocskorral lábalt át a fán,
s járkált, keresgélt mindenütt,
gombászott: kékhátút szedett,
kenyérgombát és keserüt,
aztán eltünt a sürüben,
mert megpiroslott fenn a vár,
s jött egy juhász. Testvéreim,
Rapsonné népe erre jár...
- Figyeljetek, testvéreim
kelt szó Rakottyás gyöngyein -,
éjfél felé a Kö mögött
egy szarvas rajtam átszökött.
Zaj verte fel, hang üzte meg:
fiatal, friss leánysereg.
Követ raktak, gyepes mohát,
vizemen úgy szökdöstek át,
s bár féltették a lábukat,
megpreckeltem bokájukat,
hogy gyöngyös lett a kis topán.
A rétre mentek azután,
volt ott liliom, tulipán,
vadszegfü és harangvirág -
pirosak, kékek és lilák.
Repdestek ott a rét felett,
s mindegyik nagy csokrot szedett.
Hová tünhettek el velük?
Mit gondoltok, hol van helyük?
Higgyétek el beszédemet:
Rapsonné távol nem lehet...
És megszólalt a bölcs Juhod:
- Hallgassatok meg, társaim.
Én a Küküllöig futok,
s távol vannak forrásaim.
Sokat látok, figyelgetek,
mióta Isten napja süt,
de ma csudát láttam, csudát:
leányt, fiatalt, gyönyörüt.
Ahol a nagy zúgó alatt
vizem széles teknöbe gyül,
vadrózsa közt levetkezett
s jött a fövényen - egyedül.
Erdönknek karcsúbb öze nincs,
bübájosabb lány nem lehet,
hacsak nem egy: a kép, amit
a testéröl vizem vetett.
Madár se járt az ég alatt,
szitakötö se leste meg,
de láttam én: a parti fü
a látására hogy remeg.
Míg mosta arcát és szemét,
a tükrös szintemig hajolt.
Ráismertem, testvéreim:
Rapsonné asszony lánya volt!...
Rakottyás szólt: - Öreg Juhod,
te mindent tudsz. Azt is tudod,
hogy akik itt éltek közel,
egy éjjel merre tüntek el?
- Mióta Durmó s rém-hada
lerontott várat, vár-utat,
Rapsonné s népe bujdosik,
s új várhelyet keres-kutat.
Barlangban, odvakban lakik,
vén fát választ búvóhelyül,
de ha Rapsonné kürtje szól,
mindenfelöl egy helyre gyül...
- De hát Durmó manó-király
az utat mért rontotta le?
- Ő építette. S asszonyunk
huncut tréfát játszott vele.
Két domb arany, egy völgy ezüst,
ilyen kötést tett volt a Rút,
s gonosz népével érte jött,
mihelyest elkészült az út.
Rapsonné két mellére tett
két tallért, melle közibe
egy szép ezüstöt: - Itt a bér,
Durmó, vidd el, de ízibe:
két domb arany, egy völgy ezüst! -
Durmó olyant káromkodott,
s úgy megzúdultak társai,
a vár sziklája megrogyott.
Egyet rogyott, s roppant a fal,
kettöt, s a sok torony ledölt,
hármat rogyott, s terítve volt
az út kövétöl lent a föld.
Azóta népe bódorog,
s Rapsonné asszony hontalan.
De minden évben egy napon
megújító hatalma van.
Aranytéglákból újrakel
s csillagmezökig nö a vár,
és hajnalig csillog-ragyog,
sárgábban, mint a holdsugár.
Pünkösd-másodnap éjjelén
ragyogást lát, ki arra jár,
s muzsikát hall, ha jól fülel:
Rapsonné tartja udvarát!
Akit manapság láttatok,
csapatostul vagy egyedül,
jó híve mind: a jelre vár,
s pünkösdkor udvarába gyül...
Elcsendesült s elhalt a szó.
Csak patakvíz szól, suhogó,
csobogás, csengés elvegyül
fülemnek érthetetlenül.
- Dénkó! Hallottad? Aluszol?
- Én? Hallom: kecskebéka szól.
S locsogást hallok, patakot,
csuda, hogy el nem altatott.
- Szökjél, táncolj, Dénkó fíam!
Kurjongass, énekelj vigan!
Pünkösd-másodnap éjjelén
csudát látunk! Eljössz?
- El én!
Mit tudsz?
- Ennyit mondok neked:
Rapsonnét is meglesheted...
- Aj! Rapsonnét!
S Dénkó dalolt,
ugrándozott, jókedvü volt.
A nap már ferde fényt vetett,
a réten sáska cserregett,
még zúgott egy-egy sárga méh,
s megindultunk hazafelé.
Pünkösd másodnapján
gyönyörü a hajnal,
hangos pünkösdölök
indulnak a dallal:
"A pünkösdi rózsa
kihajlott az útra,
gyere bé, viloja,
szakassz egyet róla..."
Megindultunk mi is
frissen, kora reggel,
csilingelö szavú,
cifra gyermekekkel.
Százszor mondják a dalt,
soha el se vétik,
elkísértek vele
a falu végéig.
Bennem azon túl is
szólott a nótája:
"Hej, páva, hej páva,
császárné pávája..."
S ilyen szót is hozott
szívem muzsikája:
Rapsonné pávája,
Rapsonné leánya.
Mentünk, mendegéltünk
s nem is néztünk vissza,
vállamon nagy íj volt
s kenyeres tarisnya.
Túró s rozskenyérdúc
volt a tarisnyában,
s már a hegy ösvényét
rótta fürge lábam,
s néha hátraszóltam:
- Dénkó, szaporábban! -
Magas fatetökön
nagy ülök figyeltek,
bokrokban a rigók
aj, hogy énekeltek!
Pintyek vetélkedtek,
vígan egy a mással,
szajkók repültek fel
nagy rikoltozással.
Közbe-közbe Dénkó
egy kicsit "szusszantott",
de megeredt újra,
s nagyokat rikkantott.
Hosszú nyúl szökött fel
rikkantása miatt,
s én utána löttem
egy jó szeges nyilat
(szegét tühegyesre
reszelö fente meg).
- Dénkó, itt a vacka,
lapogasd meg: meleg.
Nyerget értünk. Balra
bükkerdö homálya,
lenn patakos katlan,
úrnönk "tartománya".
S vára? Gyapjas felhö
lengett fenn a fényben,
s árnyékában állott
hidegen, keményen.
Én csudálva nézem,
titkokat keresve,
Úristen, gondolom,
milyen lesz ma este?!
S már az aljban járunk
suhogó Juhodnál.
- Dénkó, pár pisztrángot
jó volna, ha fognál. -
Felgyüri az ingét,
s puszta kézzel fogja,
s kö alól a gyepre
lábamhoz kidobja.
Én tüzet lobbantok,
s jó bükkfa-parázson
Dénkó pisztrángjait
megpirítjuk nyárson.
Húsukat rárakjuk
hagymás rozskenyérre.
Ujját nyalja Dénkó:
- Fáin volt ebédre!
- Dénkó, csendesebben,
tudod, mire jöttünk.
Ki tudja, kik járnak
titkon körütöttünk.
Szemünket nyissuk ki
s ritkábban a szájunk...
- Jól van, jól. De estig,
mondd meg, mit csinálunk?
Itt hevet süt a nap,
lólégy is van böven.
- Gyere, járjunk egyet
benn a bükkerdöben.
(Hányszor megjártalak,
titkok búvóhelye,
csudálatos világ:
Rapsonné erdeje!)
- Oda pillants: mókus! -
súgom a fülébe,
s Dénkó a kalapját
feldobja elébe.
- Fészek! - s mászik is már,
földön a kalapja,
a fiatal bükkfát
térddel szorongatja.
S mikor a fa bogja
lesúrolta börét,
öt szajkó-fióka
rátátotta csörét!
- Pelyhesek! - s leszökött
egy dombos mohára.
- Ott odú van, Dénkó -
mutattam egy fára.
Bumm! már meg is csapta
környékét egy kövel,
azután elkezdte
szurkálni vesszövel.
De futott is mindjárt
onnan nyakra-före:
vinnyogó böregér
repült ki belöle...
Édesgyökereknek
gyökeriböl ettünk,
forrásnak kéregböl
csorgót készítettünk.
Árok volt az erdön,
két lik a martjában,
fel is mászott oda
Dénkó hamarjában.
Beszólt: - Hu! - Egyszerre
nagy suhogás hallik,
s Dénkó pofon ütve
legurul az aljig.
Csudálkozik: ilyent
borzliktól ki várna?
Bagoly tanyája volt,
s jól megcsapta szárnya.
De ki se józanult
még az ijedtségböl:
özsuta lobbant ki
a lomb sürüjéböl.
- Nyilat neki! - Én csak
bámultam utána,
s ez járt az eszemben:
Rapsonné leánya...
Tisztáson kinéztünk:
még az ég világolt,
de a rengetegben
pára és homály volt.
S amikor kiértünk
a nagy sürüségböl,
falunk iránt a nap
lehajolt az égröl.
Hívtak a virágok
esti fénybe szötten,
kövér füvet termö
Kápolnásmezöben.
S mi, mint vad, ha szomjan
patakszagot érez,
törtettünk a füben
Rapsonné hegyéhez.
Néha meg-megálltunk,
gyönyörüre várva,
s reácsudálkoztunk
nagy szemmel a várra.
Hirtelen egy furcsa széltöl
elzsibbadt a testünk,
s ott egy mohos köre dölve
bódulatba estünk.
S mégis: mintha mentünk volna...
Dénkó szólt ijedten:
- Nézd csak, nézd csak, nö a szikla,
nö a szürkületben. -
"Valamikor megrogyott volt" -
gondoltam szavára,
s én is szívdobogva néztem
a növekvö várra.
De a szirtes elejének
nem vághattunk vakon
(csak a hajnalmadár kúszik
meredek falakon).
A Rakottyás felé tértünk,
sürü mogyorósban,
kapaszkodó ösvényeken
hágtunk csapantósan.
S mikor fent a szarvastanyát
utunk megkerülte,
egyszerre csak búgni kezdett
a Rapsonné kürtje.
Lezúgott a hegytetökröl
a Küküllö-partig,
elzengett a völgyek útján
falunkig: Parajdig.
Kisfenyöskö, Nagyfenyöskö
túlról visszaverték,
esti rigók, fülemilék
ámultan figyelték.
Megnyügözött lábbal álltunk
fenn az erdöháton,
mert a vár felöl arany fény
szitált át a fákon.
S ahogy megnött körös-körül
alulról az éjjel,
úgy nött meg az a ragyogás
kápráztató fénnyel.
S mikor a hold sugarai
tündökölni kezdtek,
az a fény s a hold világa
együtt versenyeztek.
De már pengetést is hallok
ott a ragyogóban.
- Dénkó! - józanítom. - Dénkó!
ott benn zeneszó van. -
S futok az iránt, amerre
benn a pengetés szólt,
falhoz tapadunk, s a falban
egy picinyke rés volt.
Látom: lányok csokra libeg
ékesen középen,
pengetö szép hangszerszám van
mindenik kezében.
- Dénkó - mondom (mondhatom, mert
nem mozdul a szája) -,
mondd meg, melyik a sok közül
Rapsonné leánya!? -
Meglobbantam: megkeresem!
Bükkfa állt mögöttem,
s én az alsó görcsös ágra
hirtelen felszöktem.
Villás ágakon s bogokon
csúcsig kapaszkodtam.
Dénkó is mászott utánam,
megbátorodottan.
Egy-két böregér suhogott
odafenn felettünk,
egy nagy ág a várba hajlott,
ott leereszkedtünk.
Összebúttunk megriadva
túl a fal tövében,
a szemünket is behunytuk,
úgy sajgott a fényben.
De mikor a sajgó szemünk
újra látott végre,
én istenem, mire nyílt ki?
Száz gyönyörüségre!
Amerre lát, mindenfelé
valami csudás van -
Rapsonné ma ünnepet ül
a nagy ragyogásban.
Vén bükk alatt áll a trónja,
gyökéren a lába,
jobbja felöl, balja felöl
két gyönyörü páva.
Szél suhog a feje felett
a bükk-koronában,
ül, mint egy kevély királynö,
sötét tafotában.
Néha mintha szomorúság
szállna a szemére,
pedig a szél rózsaszirmot
lebegtet feléje.
Néha felnéz, felinteget:
örizö hiúza
ott sétálgat a bogokon
jobbra-balra kúszva.
Karéjosan telepedve
elötte a népe,
szól a zene, s ének is szól
a pengö zenébe.
Keresgetem, hogy hol ered
annak a nótája -
s lányt látok a páva mellett:
Rapsonné leánya!
Rapsonné int, s vége szakad
éneknek, zenének.
- Álljon ide hopmesterem,
s jöjjenek a vének! -
Mozgás támadt mindenfelöl,
kürtök riadoztak,
s hopmester úr és a vének
ott felsorakoztak.
(Hü, de hosszú hopmesternek
a két lábaszára!)
- Jelentsd: készen van-e minden
a nagy lakomára?
- Készen, felséges asszonyom,
mihelyt Fürge bort hoz,
hozzálátunk, ha akarod,
az éjféli torhoz.
- Úgy látszik, a komissió,
hopmester úr, késett...
Krónikásom, jöjj közelébb:
mi a jelentésed?
- Durmóékkal összecsaptunk
tizenhárom ízben:
- A gazokkal! S volt sebesült?
- Megsérültek tízen.
- Meggyógyultak? - Van, aki még
kornyadoz sebével.
- Mért nem öntözgette sürün
árnyika levével?
Udvarbíró, találtál-e
vétkest vagy hibázót?
- Durmó-fival barátkozott
össze két leányzód.
- Ide jöjjetek, gonoszok!
Valljátok a vétket?
Hagyjátok el mindörökre
a Rapsonné-népet!
S más nem hágta át a törvényt?
- Filkó, a mihaszna,
vadászott, s egy hiúzodat
minap megnyilazta...
- Tudjátok: a hiúzokat
törvényeim védik!
Fosszátok meg a nyilától
Filkót három évig! -
Hopmester úr a fejével
rábillentett: jól van!
De még vének többen álltak
innen s túl a sorban.
Egyiknek bot a kezében,
az lehet a pásztor,
itt-ott zöld van a haja közt
a mohán hálástól.
Csak toportyán-üzö lehet
nagyszakállú társa,
ahogy ott áll, csillagba szúr
rettenetes nyársa.
A harmadik: mintha fehér
sapka volna rajta,
bajsza is ösz - és bozontos,
mint a pele farka.
Ujjasa sem akármilyen:
vidrabörböl varrta.
Szurkozott fát tart az egyik,
szigonyt másik marka.
Túlfelöl áll Hurokvetö
meg a vár ispánja,
a legszélen meg Rapsonné
óriás csobánja.
- Pásztorom, te következel:
hogy telelt a jószág?
- Jó tele s jó tavasza volt,
nem bántotta kórság.
S panasz-szóra érdemes baj
talán nem is lenne,
ha a medve egyszer-másszor
kárt nem tenne benne.
Pedig hát ez a nagy nyársú
öldöshette, ráért.
Bizony, ha valaki felel,
ö felel a kárért.
A minap is, ahogy jöttem
lefelé a vápán,
fut a csorda s egy ökörnek
medve ül a hátán!
Nyársas mordul: - Irtanám én
magját is a vadnak!
De egyedül irtogatom,
s fene sokan vannak!
- Ha sokan: gyüjtsd s eresszed rá
a Durmó-fiakra!
- Gyere, segíts! Hadd lássam meg,
hogy tépnek cafatra! -
Így vetettek szót egymásnak,
de Rapsonné intett,
s elhallgattak, mint akiket
varázs-szél legyintett.
S szól az ösznek: - Vén halászom,
hol hagytad a horgod?
Megköszönöm, hogy hüséggel
láttad el a dolgod.
Akármerre bujdokoltam
rengeteg erdöben,
pisztrángokkal, lepényhallal
elláttál te böven.
Amit itt a tartományban
kis patakok adtak,
kifogtad - a gyönyörüket
vajon hol foghattad?
- Nem Juhodban, nem Szilasban,
sem a Rakottyásban,
messze innen: szakadékos,
szurdukos Békásban.
Ott tanyáznak mély göbékben,
ahol zuhogó van,
s nappal is felpenderülnek
a tajtékozókban.
Éjjel elöl megy legényem
s fáklyával világít,
ott a pisztráng felvetödik,
mert a fénye ámít.
Én mindig mellette járok
evvel a szigonnyal,
s mihelyt a hal egyet szökik,
megdöföm azonnal.
A maiért messze jártam:
móduvai végen.
Felség, fogyaszd jóízüen
éjjeli ebéden...
Hurokvetö, ispán, csobán
következtek szerre,
jelentették, mit végeztek,
ki arra, ki erre.
Vadászának megköszönte:
jól végezte dolgát,
várispánnak a hüséget,
csobánnak az ordát.
- Jó híveim, míg valami
új otthont találunk,
védjétek és örizzétek
drága tartományunk!
Intett egyet, és a vének
a helyükre mentek.
- Muzsikát! - s a hangszerszámok
új nótára pengtek.
- Jöjjön a tánc, hopmester úr,
van idönk éjfélig.
Vigadjanak, akik holnap
bús sorsukat élik! -
S apródfiúk, szép leányok
gyülekezni kezdtek,
s egy nagy tarka koszorúba
összeölelkeztek.
Látom: Rapsonné mellett is
megmozdul a páva,
s megmozdul a páva mellett
Rapsonné leánya.
S ahogy megy a koszorúba
táncolni középen -
jaj, megpillant a hopmester
ott a fal tövében.
- Dénkó! - Dénkó menekülne
kapaszkodva, kúszva,
de hát az a hosszúlábú
a bükkröl lehúzta.
Aj, csödül a fiatalja!
Rettentö a lárma:
- Emberfiak! Idegenek!
Hogy jöttek a várba? -
Reszketett a horgasinunk,
féltünk mind a ketten.
De már vittek Rapsonnéhoz
a nagy csödületben.
Egyet intett, s körös-körül
iszonyatos csend lett,
öregje és fiatalja
félkörbe sereglett.
Vár úrnöje ránk tekintett
szigorú szemével:
- Feleljetek: hogy kerültök
palotámba éjjel?
Te felelj, te kormosképü!
Durmó fia vagy tán? -
Nagy szipogva mondta Dénkó:
- Fel-mász-tunk a nagy fán...
- S hogy tudtátok, hogy összegyül
pünkösdkor a népem? -
Szóltam: - A Juhod beszélte
túl a vár tövében.
- S kik vagytok? Te, amint látszik,
legény vagy a gáton.
- A gyári raktáros fia,
s Dénkó a barátom.
- S patakszóra elszöktetek,
vakmerök, mi végett?
- Hallottuk rég a híredet,
s látni jöttünk téged... -
De míg én ezt kimondottam,
jobbra-balra lestem,
szép leányok bokra között
leányát kerestem.
- Udvarbíró! - szólt Rapsonné
mi lesz az ítélet?
Szabd ki rájuk a büntetést,
ha lehet, keményet! -
S szólt a bíró: - Mind a kettö,
noha még gyerek, kém!
Vessük le a vári szikla
fogas meredekjén!
- Vessük! - S volt ott, aki reánk
vad szemet meresztett.
Nézem Dénkót, s hát azt látom:
veti a keresztet.
- Nem! Nem! - sikoltott egy leány
s ott leborult térdre,
csókolta az úrnö kezét
sürün, ahol érte.
- Vessük - kiáltott egy kardos -,
vagy miszlikbe vágom!
De megszeppent, mert a hiúz
megmozdult az ágon...
S szólt Rapsonné: - Szigorúak,
nem tetszik a szótok.
Két imposztor, fenn a bükkfán
van egy pártfogótok...
Ezt ítélem: lakomáig
foglyaimmá teszlek,
éjfélkor a teleholddal
szabadon eresztlek.
No, mi az, te Durmó-fia,
te vacogó, fázol?
Hopmester, a két fogolyra
éjfélig vigyázol.
De akkor sem engeded el
parancsoló szómig.
Aztán elkíséred öket
le a Farkallóig.
Addig is a mi fajtánkhoz
egyikük sem érhet,
mert különben szörnyüt látnak,
rettenetességet!
Kedveskedö lánya feje
ott van az ölében,
de reánk néz, s drága arca
ragyog örömében.
Szeme: mint a szajkó szeme;
vadrózsa a szája.
(Te fürödtél a Juhodban,
Rapsonné leánya?)
- Három a tánc! - int Rapsonné,
s járják is lihegve.
Minket hopmester betaszít
egy kö-szegeletbe.
Járják egyesben, csokorban,
párokká bomolva.
Egyszer felkel Rapsonné is,
bevegyül a bolyba.
Déli pisztrángsütés óta
bizony megéheztünk,
túró- s kenyérmaradékból
falatozni kezdtünk.
Strázsa-kövön pislogva ült
"imposztorok" öre:
bizonyosan megjött a bor,
s iddogált elöre.
- Oda pillants - súgja Dénkó -,
kettöt már gyökintett.
- Horkol is már - felelem rá -,
nem strázsál ez minket.
Kásafúvó hopmesterre
dehogyis ügyeltünk:
fal mentiben szép leptiben
arrább eregettünk.
A közelben fiatalok
játszottak, futottak,
tarka leánykoszorúnak
közepébe fogtak.
Incselkedtek, hajladoztak,
szökdöstek, nevettek,
de - hogy megint befogjanak -
ki is eresztettek,
Dénkó futott, bújt, menekült,
azok meg utána...
Hát egyszer csak elöttem állt
Rapsonné leánya.
- Gyere velem - hívogatott,
s megindult elöre.
S kimentünk a ragyogásból
egy kö-könyöklöre.
Ott is sugárzott az arcunk,
úgy megfényesedtünk,
mert a telehold világa
tündökölt felettünk.
S olyan sürü volt a csillag
pünkösd éjjelében,
mint ha apám méhe rajzik
napsugaras égen.
- Mondd - kérdezte -, mi világít
ott... odalenn... messze?
- Pásztor tüze. Hogy a farkast
onnan elijessze.
- S látod, hogy lebeg a völgyben
az a hosszú fátyol?
- A víz köde. Pára száll fel
Juhod patakából. -
S most hirtelen szajkó szeme
furcsán és merészen
felém fordult, s különös fény
csillant a szemében:
- Mondtad: tudtál róla, hogy ma
pünkösdi varázs van...
Miért jöttél mégis ide?
- Hogy a csudát lássam! -
S addig nézett, addig nézett,
s addig néztem rája:
fiú-számmal összecsattant
szép vadrózsa szája...
Jaj, abban a minutumban
iszonyú setét lett,
künn az égen, benn a várban
semmi fény sem égett.
Nagy, fekete szélvihar jött,
kö omlott, fa hajlott,
s lenn a vár alatt a szikla
zúgott és morajlott.
S odafenn a vár gerince
olyant roppant végig,
hogy megzúdultak az erdök
fel az Elemérig.
Egyetlenegy villám lobbant,
csattant is keményen,
s Durmó, rosszak fejedelme
megjelent a fényben...
Végigrengett Rapsonnénak
egész tartománya -
de hova lett a viharban
Rapsonné leánya?
Mikor az a nagy setétség
minden fényt kioltott,
a nagy villámcsapás után
egy lélek sem volt ott.
S mikor hajnalszéltöl fázva
felrezzentünk ketten,
láttam: füvek lengedeznek
fenn a szürkületben.
- Dénkó, minden gyönyörüség
kárba veszett - mondom.
- Sajog - nyögte -, mint apónak
esökor, a csontom.
Mennykö csapjon a kövedbe,
ördög tartománya!
Kicsi híja, ki nem csikkant
a nyakam csigája... -
Rágondoltam a csillagos
magas könyöklöre,
s Dénkó mellett leborultam
egy fekete köre.
Éreztem, hogy fáj a szívem,
olyan árva voltam,
még az íjat is elhagytam,
ahol barangoltam.
Virradt. Pünkösd harmadnapja
a napot már hozta,
s a vizes fü a hajamat
összeharmatozta.
Láttuk: réten a virág is
pirosodik, kékül.
- Dénkó, induljunk meg haza.
- Minden csuda nélkül? -
Felkeltem a füvek közül,
ahol eddig ültem,
kabátujjal a könnyemet
titkon letörültem...
Az ösvény is harmatos volt,
a levegö tiszta.
Búsan lógott a hátunkon
két üres tarisnya...
Falu végén kecskéivel
szembejött a pásztor:
- Ugyan biza, merrefelé
csángáltok a háztól?
- Öreg, mit törödik avval,
hogy mi mit csináltunk?
Máskülönben: az éjszaka
Rapsonnénál háltunk.
- Ugyan mit húz, mit csalogat
az a meredek vár?
Hiszen hogyha jól megnézlek,
nem is vagy gyerek már...
Sirüljetek!...
Én megálltam
az öreggel szemben.
Nem vagyok már többé gyermek,
ez járt az eszemben.
Megfordultam s visszanéztem
arra, hol a vár van:
ragyogott már a vidéke
hajnali sugárban.
S azt éreztem, amíg a nap
felhágott az égre,
Rapsonnénak, a mesének
s gyermekkornak vége!
Találat: 2318
