Maganyos aktor Kecskeméten - Áprily Lajos

Magányos aktor Kecskeméten - Áprily Lajos

"Az ifjak meggyújtottak egyet az égbe nyúló, magánosan álló fenyvek közül... hajnalban ott állt elöttünk az óriási fa, mint egy fekete obeliszk, leégett ágaival."

Déryné Naplója

Szekérsorral, cigányosan,

echót verö vidám zenével

barangoltak Erdé 424i83e lyen át:

vándorszinészek Dérynével.

Zörögtek zengö fák alatt,

mély völgyeken végigporoztak.

Itattak csurgó köközön,

havasi réten táboroztak.

Idéztek zúgó tapsokat,

a gondoknak fittyet vetettek,

hevültek múlt kalandokon,

csiklandó tréfákon nevettek.

Vár lett a gyékényes szekér

s fenyöfa gyúlt, ahol kifogtak.

Vacsora-tüzhelyük felett

felséges csillagok ragyogtak.

Víg dalra gyújtottak s a dalt

erdö-zúgás kísérte karban.

A sürüben megállt a vad

s fülelt a süppedö avarban.

Nézték az éhes lángokat,

milyen mohón magasra nönek.

Tarajos, felcsapó tüzét

nézték a felgyujtott fenyönek.

Nem is fa: lélek. Óriás,

aki páthosszal ég a fában.

A rengetegben tüz-sziget,

csóvás csillag az éjszakában.

Amíg a csúcsok állanak

fekete dárdákkal, sötéten.

Katona József elmaradt

s dúlt lánggal égett Kecskeméten.

Ezt megtanulta mesterül:

jövötlen szívvel égni mában.

A nem-játszott tragédiát

felgyujtja százszor önmagában.

Magányos aktor. Tapsa nincs,

mégsem tudhatja senki szebben:

fékez, kibillen és bukik

a három vérrel írt szerepben.

Ma törvényszóra esküszik

s emésztö harcot vív a tettel.

Kegyetlen sors-fenség elött

fejet hajt bánki tisztelettel.

Mert rend, hogy feltörö tüzét

lefogja hétköznap hatalma,

és rend, ha bölcs alattvaló

láz nélkül jár a hivatalba.

És rend, hogy gúnyszó válaszolt,

vagy hallgatás a szenvedélyre,

s az élet "rózsa-harcain"

sötét szalagjel volt a bére.

És rend, hogy érdes szép helyett

hízelgö szókat ünnepelnek,

s forró szavára biztatón

szikrázó csillagok felelnek.

S törvény és elrendeltetés

kedvet csiholni bús ivásban,

mikor a "lélek ingadoz,

mint a vándor a hófuvásban".

Aztán sötéten elborul

s meging a nagy-törvényü sorban.

A kedve villámmal kigyúl

és forradalmat szí a borban.

Szívében pártütö erök

alkut, lemondást összedúlnak,

s echózva zúgja átkait

a böszen lázadó Peturnak.

Mert arcán álarc volt a csend,

sors trónusán hazug a fenség,

csak egy igaz van, egy erö:

a zendülö békételenség.

Lobogni, tenni, vallani,

nagy lánggal, melynek szük az ország:

ez volna élet, büszke cél,

nem füstbe fojtó búskomorság.

Ez volna tett: meddö magányt

viharzó szóval megtagadni,

s a bujdosó, kacér sikert

szilaj kézzel torkon ragadni.

Ó, ha a bor kioltaná

a gondot, mely agyában öröl

s kitörne egyszer vakmerön

a törpe, rabtartó idöböl.

Zihálva érzi mámorát,

ahogy kéjjel kiront a mából

s csordult kupával tékozol

a halhatatlanság borából!

De lázra reggel érkezik,

hajnalt "zokog a toronyóra".

Az ablak álom-kergetö,

hideg fényt hint a lázadóra.

A mámoros dörömbölés

zuhanva roskad önmagába.

A lélek fázva öltözik

búbánat-szötte pór-ruhába.

Csak bor-tüz délibábja volt

az éjben villámló dicsöség.

A nappal munka-ritmusát

kattogja már a vén szövöszék.

A sors kemény parancs-szavát:

"Türj békességgel" - újra hallja.

Nem lázadó már, csak Tiborc,

a névtelenség hullt magyarja.

S beteg szívében nincs sugár

átütni ezt a szürkeséget...

Mire derengö ég alatt

mozdult a víg aktor-csapat,

a felgyújtott fa csonkig égett.