Két út - Áprily Lajos

Két út - Áprily Lajos

Októberi tarka fák közt

hegyvidéken vitt az utam

s áldott testü ifjú asszony

lassan szembe jött velem.

Jött a völgy felöl pihegve,

arca meggyulladt a szélben.

Így vitt engem is, mesélte,

hegy felé az én anyám.

Vitt a hülö postaréten

szívdobogva nagyanyámhoz

(régi tornyú városvégen

házikóban éldegélt,

télre gondolt, téli fára,

unokára és halálra

s várva-várta jöttömet).

Útra súlyos testü voltam,

neki mégis könnyü voltam,

mert örömmel hordozott.

Vitt az öszben nagyanyámhoz,

hegyre-forradt házikóba,

míg november meghozott.

Istenem, be furcsa most így:

völgy felé a tarka fák közt

holt anyámat én viszem.

Viszem öszben és havakban,

viszem halkan és titokban:

öt se lássa senki sem.

Istenem, be kicsi test volt,

súly alig volt két karomnak,

s most mint vén, zuhant harangnak,

mélybehúzó súlya van.

Jött a hóhozó november,

ö világra hozta testem,

én megszülni nem fogom.

Harangsúlyú kicsi testét

hordozom, csak hordozom.