A lathatatlan íras - Áprily Lajos

A láthatatlan írás - Áprily Lajos

Hull künn a köd

s a színeket kioltja.

Csak egy marad:

a kúpos erdö kék-fekete foltja.

Ülök magam

tompán a téli ködben,

s zord vonalad

az erdön túl ma is szemembe döbben.

Most messze vagy:

különös, más planéta.

Vallok neked,

mint régi és divatja-múlt poéta.

Az erdön túl,

valaha így neveztek -

A köd mögött

akkor is így idéztek és kerestek?

Én a neved

mindig halkabban ejtem,

elhallgatom

s tán nemsokára tengerszembe rejtem.

Pedig tudom:

te vagy a Hang, a Hívás,

szívó Delej

s szemembe sajgó Láthatatlan Írás.

Elhullhatok,

eltép a hütelenség:

homlokodon

egy fényszilánkkal sem csorbul a fenség.

Te megmaradsz:

morajos szikla-ország,

történelem,

lelkemen-túli, zord kívülvalóság.

S mégis: velem

egy-test vagy, mint a titkom.

Nincs messzeség,

nincs vád, mely életemtöl elszakítson.

Más benned él,

foghat, taposhat, únhat.

Kút vagy nekem

s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat.

Patakjaid

bennem el nem apadnak,

mélységeid

mélységeimben kinccsel felfakadnak.

Vadméheid

a rétemen toroznak,

havasaid

nárciszaim csokrában illatoznak.

Ösvényeid

a két talpamban élnek,

harangjaid

hajnal körül a tornyomban zenélnek.

Fellegeid

az én tetömre szállnak,

viharaid

az én barlangjaimban orgonálnak.

S ha hallgatok,

nem tudom: ritka csendem

bennem van-é,

vagy künn, a benned alvó rengetegben?

S a nagy moraj,

nem tudom, hegycsuszamlás?

Fellegrobaj?

Fadöntés? Lélekomlás?