online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   

A néphagyomany értékei napjaink kultúrajaban?

művészet a kultúra

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt

egyéb tételek

 
Richard Wagner (1813-1883)
A hajdúhadhazi Dr. Földi Janos Általanos és Művészeti Iskola rövid története
Giuseppe Verdi (1813-19O1)
Kastélyaink helyzete régen és ma, hasznosítasi problémaik, valamint az ezekre tett megoldasi javaslatok
Igor Sztravinszkij (1882-1971)
Georg Friderich Händel (1685 Halle - 1759 London)
Robert Schumann (1810. Zwickau - 1856. Endenich)
 
 

 

 

A néphagyomány értékei napjaink kultúrájában?

 

Az önálló tudományként egyetemi tanszékkel rendelkezö diszciplínák közül a néprajz elismerése és értékelése a legvitatottabb. E tudományág létjogosultságát gyakran megkérdöjelezik, avíttnak vagy éppen nacionalistának tartják. Az elöadás ezekre a vádakra is megpróbál válaszolni, miközben felvázolja a néprajztudomány történetét, és bemutatja, hogy a múlt szokásainak ismerete hogyan adhat választ a jelen dilemmáira.

 

I. A néprajztudomány elözményei és kialakulása

Az idegen népek népszokásaira, feltünö külsö tulajdonságaira, a viseletre, a lakásra, a viselkedésre vonatkozó adatokat már az ókorban is gyüjtötték: Hérodotosz, Plinius, Tacitus földrajzi és történeti munkáiban találkozunk efféle leírásokkal, késöbb pedig a középkori útleírásokban, Carpini, Rubruk, Marco Polo emlékezéseiben vagy a felfedezések korában Colombus, Magellán, Cook, Bougnville vagy Amerigo Vespucci jelentéseiben és naplóiban olvashatunk ilyesmit.

A magyar népköltészetre már Szent Gellért felfigyelt. A 11. századból ránk maradt legenda szerint társával egy faluban megszállva hallotta az éjszaka búzát örlö szolgálóleány dalát, melyet ö a magyarok szimfóniájának nevezett. Anonymus, a 13. század névtelen történetírója a magyarok tetteiröl szóló Gestájában megemlíti, hogy a honfoglaló hösök gyözelmeikröl éneket szereztek, vagyis az ö idejében még hösdalokat énekeltek a honfoglalásról. Egyébként elítélte és hazugságnak tartotta a parasztok „csácsogását”, együgyü beszédét, vagyis a szájhagyományt, melyböl azonban ö is merített. A Szent László életéröl készített falfestményeken a hösdalok jeleneteire ismerünk. Balassi Bálint pedig verseit az akkor közkedvelt és közismert magyar, német, tót, lengyel és török népdalok dallamaira írta, „Ad notam”- megjegyzéssel.

I. 1. A népköltészeti gyüjtések és az országismereti munkák

Népköltészetünk gyüjtésére nálunk Herder és a Grimm testvérek munkásságának hatására került sor, s azóta költészetünk és irodalmunk vissza-visszanyúl e gazdag forráshoz egészen napjainkig. Csokonai Vitéz Mihály, Petöfi Sándor népdalokat jegyzett fel, Arany János nemegyszer a dallamok leírására is vállalkozott lelkiismeretes pontossággal. Erdélyi János, Gyulai Pál, Kiss Áron nemcsak szervezték a gyüjtömunkát, hanem a népköltészet elméleti kérdéseivel is foglalkoztak, de Móricz Zsigmond (aki maga is sokat gyüjtött), Ady Endre, Tamási Áron, Kányádi Sándor, Nagy László költészete is elképzelhetetlen a népköltészet nélkül, ahogy Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Járdányi Pál, Bárdos Lajos muzsikája is a népzene nélkül.

A mai magyar néprajztudomány másik gyökere a felvilágosodás korában elkezdett, máig folytatott országismereti-államismereti munkák s 545h77f ora. Az uralkodók jobban meg akarták ismerni azt a népet, melyen uralkodtak, hogy annak állapotát, erejét, müveltségét erösítsék, emeljék, s ezáltal az állam politikai hatalmát növeljék. Ezek a leírások a hiányokra, az elmaradottságra, a szegénységre, a müveletlenségre hívják föl a figyelmet, hogy ezeken a bajokon jó törvényekkel segíthessen az állam. A költök, müvészek tehát tanulnak a néptöl, az államismereti munkák s 545h77f zerzöi pedig tanítani akarják a népet. Bél Mátyás, Tessedik Sámuel, Berzeviczy Gergely a nép elmaradottságáról, a javítandó hibákról írnak, és a hibák kiküszöböléséért küzdenek.

I. 2. A néprajz az egyetemeken

Magyarországon Katona Lajos már a 19. és 20. század fordulóján tartott népköltészetröl egyetemi elöadásokat az irodalomtörténethez kapcsolódva, és a földrajz szakon is hallhattak néprajzi elöadásokat a diákok. Az elsö néprajz szakos egyetemi magántanár Herrmann Antal lett 1898-ban Kolozsvárott, majd 1921-töl Szegeden. Ezt a rangot Györffy István 1929-ben kapta meg, majd 1934-ben ö lett az elsö magyar néprajzi tanszékre kinevezett nyilvános rendes tanár. Európa más egyetemein nem sokkal korábban alakultak néprajzi tanszékek. Ezeken elsösorban távoli, tengerentúli népek kultúrájával foglalkoztak, vagy a hazai népköltészet (folklór) kérdéseivel, s csak igen késön fordult a kutatás és oktatás egyetemi szinten a hazai néphagyomány egésze felé.

I. 3. A néprajz értékelése, a tudományok között elfoglalt helye

Az önálló tudományként egyetemi tanszéket kapott ismeretek közül a néprajz elismerése és értékelése a legvitatottabb az európai müvelödéstörténetben. A kérdés az, hogy a néphagyományt vizsgáló tudomány, a néprajz hová is tartozik. A társadalomtudományok körébe, ahová a történelem és a szociológia, vagy a müvészettudományok közé, ahová az irodalomtudományt, a zenetudományt, a müvészettörténetet sorolják?

Sok félreértés adódott e bizonytalanságból. Az 1968-as nagy nyugat-európai erjedés és diákmozgalmak idején Németországban egyesek azt követelték, hogy a néprajzot (Volkskunde) egyenesen el kell törölni, ki kell iktatni az egyetemi stúdiumok közül, mert az hamis módon idealizálja a parasztságot, a német népi kultúrát mint a német kultúra ösforrását. Innen származnak azok a mítoszok – mondták -, melyekkel Hitler annak idején a német nép felsöbbrendüségét hirdette. Egyáltalán, a néprajz önkényesen válogat a népi kultúrákból, kiválasztja a legszebb viseletet, a legszebb házat, a legszebb táncokat, dalokat, szokásokat, és elhiteti, hogy ilyen és így él az egész nép. Pedig Magyarországon az egykori országleírásokkal egybehangzóan a két világháború közti népi írók mozgalma is bizonyította, milyen keservesen és szegényen él a magyar nép. Erdei Ferenc a néphagyományt egy elnyomott, kizsákmányolt nép „termékének” tartotta, a néphagyomány, a népmüvészet gyüjtöit pedig azzal vádolta meg, hogy a szükséges társadalmi változások elodázását, a problémák elhomályosítását szolgálják, ezért reakciósak. Késöbb ez a merev álláspontja módosult, de az 1950-es évek müvelödéspolitikájában fel-felbukkan a népiek, a narodnyikok, a nacionalisták elítélése, miközben – valljuk meg öszintén – a hagyomány gyüjtése is nagy anyagi segítséget kapott, arányaiban többet, mint mostanában.

Egy tudományt nem annak alapján kell megítélni, hogy eredményeit egyesek mire akarják felhasználni. E logika alapján a fizika is ellenséges, embertelen tudomány, mert eredményei alapján született meg az atombomba. Mégis, Németországban meg kellett változtatni a néprajzi tanszékek nevét is, a Volkskundéböl lett az Europäische Ethnologie nem egy német egyetemen. A német nyelvben ugyanis a Volkskunde az a tudomány, mely a saját nép kultúrájával foglalkozik, a Völkerkunde pedig az, ami a tengerentúli, törzsi társadalmak, primitív népek kultúrájával. Angol nyelvterületen a néprajz neve kulturális antropológia lett, az embertan, az antropológia egyik ága. Nálunk sokáig csak azt a tudományt nevezték antropológiának, mely az emberrel mint élölénnyel, biológiájával, koponya-típusával, testi adottságaival foglalkozik. Ma már ez a tudomány is sokkal nagyobb és mélyebb kutatást jelent, mint az embertani típus, rassz leírását, meghatározását. Az antropológia mára ismét sajátos értelmezést kapott egyetemeinken. Szemben a magyar néphagyomány gyüjtésével foglalkozó néprajzzal, az antropológia a mai ember és társadalom kérdéseivel foglalkozik. Én ezt a szétválasztást nem tartom indokoltnak, mert az egykori gyakorlat, élet mára tényleg hagyománnyá vált, de nélküle nem értjük meg a mai társadalom kérdéseit sem. Elöadásom erröl is szólna a késöbbiekben.

Változatlanul elterjedt fogalom a folklór is. Eredetileg a népi tudást jelentette, kissé régies angol szóhasználattal. Ma a népköltészettel foglalkozó tudomány összefoglaló neve (amit az 1937-ben megjelent 4 kötetes Magyarság Néprajza még szellemi néprajznak nevezett). Így van zene-, tánc-, népdal és mese-folklór, továbbá a népszokások kutatását is folklórnak nevezzük.

 

II. Mi a néprajztudomány?

 

Manapság is sok támadás, gúny éri azokat, akik a néphagyomány rajongói, tisztelöi, és ezek a támadások tulajdonképpen magának a néprajztudománynak a létjogosultságát kérdöjelezik meg. Minek felidézni és visszahozni egy letünt világ müveltségét, egy szegény, paraszti világ kezdetlegességeit, szükségmegoldásait? Ez nem más, mint szembeszállás a haladással, ami minden ósdit, régit elvet és a korszerüt, az újat keresi. A néphagyomány gyüjtése romantikus anakronizmus, egyenesen nacionalizmus. Valóban ez jellemzi a néprajztudományt?

II. 1. Az emberi szükségletek kielégítésére létrejött dolgok, cselekmények és eljárások feltárása

 

Minden tudomány célja a valóság, az igazság megismerése. Bár sokan hangoztatják, hogy a megismerés önmagáért van, a tudomány mégis e megismerés segítségével tökéletesíteni akarja a világot - ezért jött létre. A tudomány segítségével kiegészíthetjük és folytathatjuk a teremtés nagyszerü munkáját, hogy mindannyiunk élete szebb, jobb, teljesebb, hosszabb legyen. A biológus, amikor a sejtek müködését vagy a kórokozókat vizsgálja, már a gyógyításra, a bajok elleni küzdelemre gondol, vagy annak a munkáját készíti elö, aki a betegségek legyözésére teszi fel életét. A történész, amikor leírja népének, országának századokkal korábbi életét, egy háború történetét, egy forradalom okait, összefüggéseket, törvényszerüségeket fedez fel, ír le, s ezzel a jelen problémáinak kialakulását segíti megérteni, és kezelésének módjára tesz javaslatot. Az irodalomtörténet, a zene- és müvészettörténet feltárja a szerzök életének részleteit, indítékait az alkotásra, a müvész szándékát - az alkotó gondolkodásának bemutatásával megkönnyíti a mü befogadását, megértését, és ezzel elösegíti annak megvalósulását, amire a szerzök törekedtek. Nem utolsó sorban biztatja az utódokat, követöket, hogy ök is segítsék kielégíteni embertársaik lelki-szellemi szükségleteit, megfogalmazni életérzéseit és eszményeit. A néphagyomány kutatására létrejött néprajztudomány értelme, célja ugyanez. Tanítani akar a néphagyomány segítségével, a jelen problémáit szeretné leküzdeni.

A néphagyomány a nép, sok-sok ember sok-sok évszázad alatt szerzett tapasztalatainak, ismereteinek összessége. Feltárulnak benne az ember alapvetö szükségletei és a kielégítésüket célzó módszerek, eljárások, alkotások. Kutatjuk, leírjuk a szükségletek kielégítésére létrejött dolgokat, cselekményeket, eljárásokat, tennivalókat, melyek nélkül nincs élet, melyek hiánya, elégtelensége következtében szenvedtek sérüléseket az emberek régen, és amelyek nélkül ma is sérüléseket szenvedünk, nem élhetünk hozzánk méltó, teljes életet.

Magát a szükségletet nehéz meghatározni, megfogalmazni, leírni. A szükségleteket éppen kielégítésük módján, mikéntjén keresztül ismerhetjük meg. A ház, a lakás különbözö szükségletek kielégítésére jött létre. Védelmet nyújt az esö, a hideg, a meleg ellen, lehetövé teszi, hogy elrejtözzünk, hogy megvédjük a tulajdonunkat, hogy távol tartsuk az idegeneket és az állatokat. Ugyanakkor a házzal kifejezhetem magam, elképzelésemet a szépröl, üzenetet közvetíthetek azoknak, akik látják, megmutathatom elkötelezettségemet az emberek, a történelem iránt stb.

II. 2. Az anyagi és a szellemi szükségletek és a belölük fakadó következmények

Az anyagi, testi szükségletek felismerése és kielégítése egyszerübbnek, könnyebbnek látszik. Eszünk, mert éhesek vagyunk. De hogy milyen ételre van szükségük, azt az emberek csak az évezredek során kialakult hagyományból, gyakorlatból tudták. Mára már a tudomány meghatározta, hogy például egy felnött embernek ennyi és ennyi vízre, szénhidrátra, fehérjére, sóra, vitaminra, nyomelemekre van szüksége, hogy éljen és egészséges maradjon. Leegyszerüsítve: ha az ember észrevette, hogy valami miatt beteg, gyenge, öntudatlanul is elöször azt kereste, hol tért el ösei gyakorlatától, akik éppen azért maradtak meg, mert minden szükségletüket kielégítették. A szükségletek kielégítetlensége, a hiány nem mindjárt válik érzékelhetövé, a hiány nem azonnal jár bajjal. Ha nem iszunk vizet, rögtön érezzük a szomjúságot, de ha nem kapunk elég vitamint, akkor esetleg csak hónapok múltán jelentkezik a baj. A lelki, szellemi, érzelmi szükségletek kielégítetlenségének következményei esetleg csak évek múltán jelentkeznek, s nem egy esetben már nem lehet pótolni a hiányt. Ha annak idején nem jött létre a személyes kötödés, a családhoz, közösséghez, szülöföldhöz való tartozás élménye, évek múltán jelentkezik az elidegenedés, a magány érzése, a depresszió - akár egészen az öngyilkossági kísérletig.

Egy indián mítosz szerint minden ember számára egy forrásból fakad az élet vize, de minden népnek más és más edénye van, amivel a forrásból vizet merít magának. „A mienk eltörött” - füzte hozzá az öreg hopi indián, amikor elmondta ezt a mítoszt Ruth Benedictnek, a híres amerikai néprajzkutatónak. E nagy múltú nép mára rezervátumokba szorulva a feloldódás, a megsemmisülés veszélyében él.

II. 3. A néprajzi kutatás munkamódszere

A néprajzkutató nem a népet kérdezi meg, figyeli meg, hanem az egyes népekhez, népcsoportokhoz tartozó egyes embert. Miközben az egyének életét, tudását, emlékezetét, gyakorlatát mind tökéletesebben leírja a maga egyediségében, azt is megfigyeli, mi ebben a hagyomány, amit az egyén azért tesz, visel, használ, mert elödeitöl tanulta, és mi benne az, ami másokkal közös, másoknál is megvan, vagyis a közösséghez kötött. A néprajzkutató azt kérdezi, hogy hogyan tesz eleget a megfigyelt egyén a hagyomány és a közösség elvárásainak szükségletei kielégítésekor.

A tudomány megköveteli, hogy mindent a társadalomtudományok módszerével, körültekintöen, összefüggéseiben írjak le - úgy, amint azt megtapasztaltam, láttam. Amikor ezeket az ismereteket közzéteszem, nyilván megkülönböztetem azokat az elemeket, amelyek egyediek, amelyek a hagyományokhoz kötödnek vagy éppen azt tagadják, és amelyek általánosnak mondhatók a közösségen belül. A részletekböl, a hiányosságokból is felismerem a lényeget, amely csupán bizonyos mértékig valósul meg az egyes esetekben. Amikor Kriza János a 19. század elején összegyüjtötte az udvarhelyi székely népballadákat, gyüjteményébe a legszebbeket, a legteljesebbeket írta le, hogy azokkal jellemezze népének költészetét. Amikor Tóth János a 20. század közepén a Vas megyei Őrség népi építészetéröl könyvet adott ki, azoknak a házaknak a fényképét és alaprajzát mutatta be, melyek az ottani nép megítélése szerint a legszebbek voltak, az ottani szükségleteknek és a hagyománynak legjobban megfeleltek, jóllehet, nem mindenki lakott már akkor ilyen házakban ott sem.

III. A hagyományos népi tudás és annak újrafelfedezése

III. 1. A gyermekszülés és a csecsemögondozás

Nem is olyan régen szinte általános volt még, hogy az anyák a szülöotthonban fekve szülték meg gyermekeiket, s az eseményböl az orvos kivételével szigorúan kizártak minden férfit – a férjet is. Az újszülöttet anyjától elkülönítve helyezték el a többi csecsemö közt, és csak meghatározott idöben vitték öket édesanyjukhoz szoptatásra. Rendnek kell lenni, és az anyának pihenésre van szüksége – volt a jelszó. Sok anyának nem volt elég teje, vagy a kisgyerek nem szopott eleget az engedélyezett idö alatt: ez ezért itt, az azért ott sírt. A néphagyományból tudjuk, hogy valamikor, mintegy 100-150 évvel ezelött nem egy helyen az asszony férje ölében ülve szült, vagy az erre készült szülöszékben, ami a fekvésnél sokkal természetesebb testtartást tett lehetövé. Mostanában megint terjedöben van ez a módszer, engedik az „apás szülést”, a felkészített apa jelen lehet gyermeke világrajövetelénél, biztathatja, erösítheti asszonyát a nehéz órákban. Különösen jól eshet ez akkor, amikor a szülés elhúzódik, az orvosok, növérek magára hagyják, ha kis idöre is, a vajúdó kismamát. Az újszülöttet, miután megmosták, az anyjára helyezték, s régen vele is maradt éjjel-nappal a függönnyel elkülönített Boldogasszony ágyában. A kicsi gyermek akkor és annyit szopott, amikor és amennyit tudott, ennek következtében nem maradt éhen egy percig sem, és az anya tejképzödése is jobban megindult. Az állandó szopás az anyaméh összehúzódását is elösegítette. Ezek ma már orvosilag elismert tények.

Az életerös parasztasszonyokat, akiket nemegyszer kint a mezön dolgozva ért el a szülés órája, és a barázdában hozták világra gyermeküket, 8 napig megkímélték minden könnyebb munkától is, hogy állandóan gyermekével lehessen és táplálhassa. Mátkája, komaasszonya hordta neki ezalatt ünnepélyesen a paszitot vagy kerülöt, külön erre az alkalomra készített díszes kosárban, külön erre az alkalomra szött kendövel letakarva: egy fazék levest, sült húst, kalácsot, egy üveg bort. A mátka nemcsak a gyermekágyat fekvö asszonyt, hanem annak egész családját is ellátta, hogy az anyának azokra se legyen gondja, csak a gyermekére fordítsa minden idejét, erejét.

III. 2. A nöi szolidaritás intézménye: a mátkázás

A mátkát, leendö gyermekének keresztanyját, gyermekágyban gondozóját, ellátóját még nagylányoskodása megkezdésekor, 14-15 éves korában választotta ki az nö leánybarátnöi közül. Ennek ünnepélyes alkalma, napja volt: a húsvét utáni elsö vasárnap, a „fehér” - vagy egy régi naptárban megörzött nevével: „mátkázó” - vasárnap. E napon az 5-6 évvel késöbb remélt ellátás jelképeként a leány felfogható mátkatálat, komatálat készített: díszes tálba hímes tojásokat, kalácsot és egy üveg bort helyezett el, majd ezt kisebb lányokkal elküldte barátnöjének. A kislányok versben kérték fel a kiszemelt barátnöt a tisztségre. Ha elfogadta a felkérést, azzal jelezte, hogy a hímes tojásokat kicserélte a magáéival, és a tálat visszaküldte barátnöjének. Ugyanis késöbb, keresztanyaként minden esztendöben húsvétkor hímes tojással kellett megajándékozza keresztgyermekeit. A felkérö nem volt jelen személyesen a felkérésnél, így tapintatosan elkerülték azt az esetleges kellemetlenséget, hogy a felkért nem meri személyesen visszautasítani a tisztséget, mely igen sok kötelezettséggel járt.

A húsvéti hímes tojás adásán kívül ö vette meg keresztgyermekeinek az elsö, nem szerint járó ruhákat, a korozsmát. Mezökövesdieknél a korozsma szépen hímzett gatyácska és ing a fiúnak, hímzett szoknya és pendely inggel a leánynak. Amikor keresztleánya férjhez ment, a keresztanya lett a nyoszolyóasszony, aki ünnepélyesen megvetette az új pár mennyegzöi ágyát. Az ö becsületét, gondoskodását dicsérte az, ha a leány szüzen ment házasságába. A keresztanya volt ugyanis az a felnött nö, akinek kötelessége volt eligazítania keresztlányát a serdülökor, a növé érés idején erkölcsröl, tisztességröl és viselkedésröl, olyan kérdésekröl, melyekkel talán édesanyjához restellt volna fordulni.

Szegeden és más helyen is a keresztanya volt az, aki a nagyleányt elöször vitte búcsújáró kegyhelyre. A szegediek régen a többnapi járóföldre lévö Máriaradnára jártak, a Maros völgyébe, ez ma Romániához tartozik. Ha már nem tudott vele menni vagy akadályozva volt, a leány az idösebb asszonyok közül választott magának az úton búcsús-keresztanyát, aki Radnán megmosta a leány arcát. Ezért sok helyütt ezt a pót-keresztanyát mosdatási keresztanyának nevezték. Ebben is kifejezésre jutott az, hogy ez nem puszta cím, hanem valóságos kötelezettséggel járó tisztesség: a keresztanya felelt a keresztleánya erkölcséért - ahogy annak idején, amikor a kislányt a keresztvíz alá tartotta, meg is fogadta.

Ha az újszülött még pár napos korában meghalt – a 19. században még igen nagy volt a csecsemöhalandóság - a keresztanya temette el minden feltünés nélkül.

III. 3. A csecsemökori szocializáció tanulságai

Altatás, nyugtatás, zenei nevelés

Megszületik a kisgyermek, és mindjárt elkezdi tanulni az emberséget. Elöször érez, érzi az anya közelségét, megtanulja, hogy az érintés szeretet fejez ki. Megtanul mosolyogni a rámosolygóktól. Eldobott, árva gyermekek otthonában nem jut mindegyiknek annyi mosoly, mint annak, akinek van édesanyja. Az ilyen otthonokba látogatók döbbenetes élménye épp az, hogy annyi mosolytalan kisgyermekkel találkozik. Aztán az édesanya megkezdi a tanítást. A jó tanító abból indul ki, amit már tud a gyermek. Mit tud a párnapos kis csecsemö? Szopni. Megtanulja csücsöríteni az ajkát és a nyelvét.

Gyermekkori emlékem, hogy jönnek megnézni a nénik a párhetes-hónapos öcsémet. Föléje hajolnak, összecsücsörítik a szájukat, kidugják kissé a nyelvüket és mozgatják, forgatják az ajkuk közt dúdolgatva. Emlékszem, hogy 1962 óesztendö utolsó napján a moldvai Lujzikalagorban a házban hallgattuk az udvarban hejgetö legénycsapatokat. Két hejgetö csapat jötte közt az egyik házbeli fiatalasszony altatta a bubáját: úgy ahogy öcsémnél láttam hatvan évvel ezelött, de a fiatalasszony énekelt is.

Alululej, alululej, kukujj el… Jancsekám… alululej. A gyermek visszamosolyog. A beszélt nyelv elött már tanulja a zenei anyanyelvét, a zene nyelvét. Hogyan is válaszolt egyszer Kodály Zoltán, amikor azt kérdezték töle, mikor kell kezdeni az énektanítást? Kilenc hónappal a születés elött, válaszolta. Hogyan is nevezik az angolok a bölcsödalt? Lullaby. Csaknem úgy hangzik, mint a kalagori altató. Üzenet az öskorból, amikor az angolok ösei és a mi öseink még hasonló nyelvet beszéltek.

Ha a csecsemö szopott, utána nem fektetik le rögtön. A mohón lenyelt tejjel sok levegö is kerülhet a kicsi gyomrába, s ha így kerül vízszintesbe, kibukhatja a tejet, vagy a legrosszabb esetben a légutakba kerülhet az anyatej. Ezért a szoptatás után a kicsit felállítják, rázogatják, höccögtetik, büfiztetik - ehhez térdükön lovagoltatják is, egyszerü, ritmikus kis dalt dúdolva: „Gyi, gyi paripa, Azon megyünk Brassóba…”. Ez a kicsi ember elsö találkozása a dal, a zene, a ritmus, a mozgás, a tánc leírhatatlan ösi örömével. Karon ülve késöbb is így tanulja a ritmust, saját magát rázogatva, emelgetve, nézve a nagyobbak táncát, majd késöbb társaival próbálgatja az elsö ritmikus tánclépéseket a játékokban.

A testközel szerepe az anya-gyermek viszonyban

 

Az anya állandó közelsége, hogy érezte teste melegét, érinthette arcát, hallhatta szívdobogását, nagyban elösegítette a gyermek testi, szellemi és érzelmi fejlödését – ezt a modern orvostudomány és lélektan bizonyítja. A kisgyermek sokáig, jó egy éven túl is szopott, az anya azonban kénytelen volt dolgozni, ellátni a háztartást, kapálni, gyomlálni a kiskertben, felnött gyermekeit gondozni, esetleg még piacra is eljárni. Ilyenkor a kisgyermeket szorosan magára kötötte úgy, hogy a gyermek fejecskéje a mellén vagy a hátán a szíve fölé kerüljön, hogy hallja a szívdobogását.

 

Az anya két karja szabad maradt, dolgozhatott, cipelhetett is, ha kellett. Láttam afrikai néger, indián, ázsiai kismamákat, akik így dolgoztak, és baranyai német fiatalasszonyokról készült fényképeket is, akiket a templomról kijöve kapott lencsevégre a fényképész. Mindegyiknek egyformán, mint a katonáknál a géppisztoly, a kicsi gyermek a mellére volt kötve úgy, hogy a feje a szívük felett nyugodott. Ehhez külön erre a célra szött gyermektartó kendöt, Kindstuchot használtak; hasonlókat alkalmaztak a sokác asszonyok is Baranyában. Japánban ha a kisgyermeket valami baj, betegség miatt el kell választani anyjától, például inkubátorba kerül, halk zenével és a szívdobogás ritmusával nyugtatják meg.

III. 4. A hagyományos gyermekjátékok világa

A gyermekek játékvilága ezután már önállóan hagyományozódik. A futkosó gyermek már nem a szüleitöl, hanem idösebb társaitól tanulja meg az énekes, szerepjátszós, körtáncos játékokat. Így tanulja meg az öröm, az ünneplés átélését, például mikor a hosszú tél után felsüt a várva várt tavaszi nap vagy megérkeznek a fecskék.

A kitörö elemi öröm, a meleg napsugár köszöntése így kap formát és lehetöséget. Együtt, másokkal összekapaszkodva, egymást fogva tapasztalja meg a gyermek a közös ünneplést, a közösséget, a dallam szépségét, a ritmus pezsdítését az énekes-táncos játékokban. A hagyományos gyermekjátékokban nincs gyöztes és legyözött, bajnok vagy vesztes, második, harmadik, utolsó helyezett, mint a mai játékokban, melyekben az együttmozgás, az együttdobbantás, éneklés örömét felváltja a gyözelem ígért öröme, a vágy a másik legyözésére. Ma már minden játék a gyözelemre megy ki: az olimpiai játékok, a labdarúgás, az ének- karének-, hangszer-, karmesterverseny, a szépségverseny. A legegyszerübb társasjáték, a „Ne nevess korán” vagy a „Fekete Péter” kártyajáték is arról szól, ki az ügyesebb, szerencsésebb, szebb, erösebb, okosabb, eröszakosabb. A gyöztes öröme mellett mindig ott van a vesztes, a vesztesek bánata, szégyene. Ezt a kicsi gyermek nehezen viseli el, sír, ha veszít. Neki van igaza. A gyözelem öröménél van teljesebb öröm, az összetartozás, az együttlét, a barátság nehezen leírható élménye, az együttmozgás, a zene, a tánc mélyebben ható gyönyörüsége.

Európa elsö gyermekjáték-gyüjteménye Magyarországon született meg. Kiss Áron tanítótársaival azért gyüjtötte össze és adta ki 1891-ben a magyar gyermekjátékok gyüjteményét, hogy ott, ahol már nem játsszák öket, a könyvböl újra megtanulhassák. A játék, az ének, a tánc nem maradhat ki az iskolákból sem, legalább annyira fontos, mint az idegen nyelv vagy a számtan. Az érzelmi nevelésben pótolhatatlan, de ma már tudjuk azt is, hogy számos mentális nehézség, például a dislexia, megfelelö játékokkal gyógyítható csak. Még a sportszerü, ügyességet, eröt igénylö játékokban sincs végsö gyöztes és megszégyenített vesztes. Jó példa erre a futó-méta. Ha a kiütött labdát a másik csapat elfogja és megdobják a kifutót vele, a két csapat szerepet cserél, és a játék megy tovább. Amikor immár csaknem 60 éve elöször álltam be a Feketebokor- majori cselédgyerekek méta-játékába, még nem volt gyakorlatom, és kicsi lévén a nagyobbak futottak helyettem. Nem dobtak ki megszégyenítve a csapatból, hogy egy ügyesebbet vegyenek be helyettem. Ebben a játékban az együttmüködés, a szolidaritás volt az élmény, nem a legjobbak kiválogatása volt a játék célja és értelme.

III. 5. A hagyományos népi játékszerek

A hagyományos játékszereket is maguk a gyermekek készítették, és ennek módját a nagyobbaktól tanulták meg. A csontból, csutkából, rongyból maguk készítette ökör, baba kedvesebb volt minden ajándékba kapott, csillogó játéknál.

A villanyvasutat nem én csináltam, müködése még felfoghatatlan számomra, olyan idegen, mint a felnöttek világa. Ebbe nekem nem volt beleszólásom, a játékon nem tudok alakítani, legfeljebb elrontani tudom. De már a kicsi gyermek is szeretné formálni a világot. Épít vagy rombol, de nem henyél. A gyermek nem sokra becsüli azokat a kész játékokat, melyekkel elhalmozzák. Alkotás helyett marad a falfirka, a váróterem üvegének betörése, az üléshuzat lehasítása. Hol marad az alkotás, a teremtés kimondhatatlan öröme, ha az alkotás lehetöségét is elvették töle? Milyen sikere van annak, aki megtanulja az agyagozást, a nemezelést, a hímzést, a szövést! Átszellemülten élvezi, úgy, mint a játékot, melyben társaival fogják egymás kezét és ütemre, énekelve táncolnak körbe.

 

IV. A szöveges folklórmüfajok szerepe a mindennapi életben

 

A hosszú, eseménydús nap után a gyermek elfárad. Elszakad társaitól, a családtagoktól, mielött elnyugodna, elmagányosodik. Álmos, de fél az éjszakától, az egyedülléttöl. Igényli a biztatást, a hozzá szóló szavakat.

kep_29_nagyanyomesel

És ekkor mesét kell, kellene mondani. Milyen mesét? Az évezredek, évszázadok alatt kialakult, hagyományos mese az, amit a gyermek igazán igényel. Ami lényegében arról szól, hogy „most te még kicsi vagy, gyenge, kiszolgáltatott, mint a harmadik, a legkisebb királyfi, vagy a kiskanász, vagy a Hamupepejke, de ha jószívü vagy és bátor, ha segítesz a bajbajutottakon, emberen, állaton, akkor azok is megsegítenek téged, és legyözöd a hétfejü sárkányt, a gonosz óriást, a boszorkányt. Nem a másik embert, hanem a Gonoszt magát, és te leszel a király!” A gyermek ezt akarja hallani, nem egyszer, hanem sokszor, újra és újra. Nem újságot, új viccet akar hallani, nem legyint, hogy „ezt már hallottam!” Inkább azt mondja: „Ezt meséld el, nagyapa!” És kijavít, ha tévedek. Nem szórakoztatni vágyik; erösítést, biztatást, hitet vár, életprogramot, eszméket. Bármennyire mókás, nevettetö Tom és Jerry kalandjainak sorozata, az ott látottak eljelentéktelenítik, bagatellizálják az eröszakot, a szenvedést, a brutalitást. A gyermek hisz az igazságban, és ezért nem viseli el a méltatlan vereséget. Azért, mert nem volt szerencséje, nem hatot dobott a kockán, azért, mert kisebb, gyengébb, miért lenne alább való az erösebbnél, az okosabbnál?

IV. 1. A három árva balladája

A néphagyományból a fiatal nemcsak a munka és a társas élet mikéntjét, szabályait tanulta meg, hanem azt a jelrendszert, nyelvet is, mellyel gondolatait és indulatait kifejezhette, elmondhatta másoknak. És azzal hogy jelekkel, jelképekkel megfogalmazta a kimondhatatlant, meg is szelídítette, hatalmába is kerítette.

Az 1950-es évek végén ismertem meg egy Tolna megyei kis faluban, Izményben Sebestyén Mári nénit, a bukovinai Andrásfalva szülöttjét. Csodálatosan szép, színes gyapjúszönyegeket, festékeseket szövettem vele a budapesti és a pécsi múzeum számára. Olyan régi, hagyományos mintákat is ismert, melyeket már a többi bukovinai asszony nem használt. Elbeszéléseit, emlékezéseit, régi énekeit igyekeztem magnetofonra venni. Egyszer megkérdeztem töle, ismeri-e a három árváról szóló keserves éneket. (A ballada szót a nép nem használta.) „Üsmerem” – válaszolta. „Akkor kérem, énekelje nekem azt is magnetofonra, szeretném azt is felvenni.” „Nem vagyok ura”- válaszolta. Ez annyit jelentett, hogy „nem bírom”. „Miért nem?”- kérdeztem. „Mert én nem voltam árva. Itt a szomszédomban lakik egy asszony, annak is Mári a neve, az szegény árva leányka volt. Most már megöregedett ö is, leányai elmentek, egyedül maradt magára. Ha hátra megy a hostelbe, a kertbe, kapálni pityókát, sokszor elbúsulja magát egyedül. Akkor szokta énekelni…”- mondta és hozzátette, menjek át hozzája, ö tudja, mert ö árva volt.

Vannak életünkben nagyon keserü és jóvátehetetlen, megváltoztathatatlan események. Halál, gyász, árvaság, csalódás, életre szóló sérülések. Nem lehet öket nem megtörténtté tenni, elfelejteni, kitörölni. Mit lehet vele tenni? Szépen megfogalmazni, kifejezni, elsiratni, másokkal megosztani. A szó – hatalom, erö. Amit kimondok, amit nevén nevezek, afölött már úr vagyok. Mennél jobban, mélyebben, találóbban nevezem meg, ismerem meg, ismertetem, adom tudtára másnak, adom tovább - mint a müvész, aki szoborban fejezi ki, mit a költö, aki versben, mint a zenész, aki muzsikába szorítja azt, amit másképp kimondani nem tud, nem is lehet -, annál inkább eröt veszek magamon, fájdalmamon, annál jobban megbékítem magam a világgal.

Miröl is szól ez a ballada? Három árva találkozik szép Szüz Máriával, aki megsajnálja öket és aranyvesszöt ad nékik, hogy azzal csappintsák meg a temetöt, édesanyjuk sírját. Édesanyjuk megszólal a sírból: Miért sírtok, van néktek jó mostohátok, aki gondot visel rátok. Van, felelik, mikor hajunkat fésüli, hajunkat mind kitépi, mikor fehéret ad ránk, vérrel virágzik a hátunk… Ennyi az egész. Nem a valót mondja el, saját árvaságát, külön egyéni sorsát, vonásait, hanem annak csak égi mását, lényegét.

Hogyan gyógyítja a pszichiáter a lelkileg sérült, depressziós betegeket? Beszélteti öket. Lehetöség szerint csoportokban, hasonlóan szótlan, apátiába, depresszióba merült társakkal. Ha egyiket meg tudja szólaltatni, talán a másik is magáénak érzi annak panaszát, és kimondja azt, amit magának sem igen vallott be eddig. Így lépésröl lépésre mégiscsak kimondják, elmondják, mi érte öket, miért, hogyan betegedtek meg. Ha ki tudják mondani a kimondhatatlant, az már a javulás kezdetét jelenti. És ha szépen tudják kimondani, az már több mint véletlen, az már a lényeg.

IV. 2. A világszép leány balladája

A moldvai Lészpeden egy csángó asszonytól vettem fel egyszer „A világszép leányról” szóló keserves éneket. Kallós Zoltán barátom küldött hozzá, tudta, hogy az asszony sok éneket tud. Egy kis beszélgetés, magyarázkodás után rábírtam az éneklésre. Elhúzódtunk a szoba sarkába, elövettem a hangrögzítöt és ö elénekelte. E ballada hosszabb volt, 10-12 versszakból állt. Feszes, részaránytalan ritmusát végig szigorúan megtartotta, de nem volt benne semmi elöadói hatáskeltés, hangerö, hangszínváltás, gyorsítás vagy lassítás. A szép, hajlításokban gazdag dallam alatt a ritmus változatlanul kopogott: ♪♫ - de csaknem sírásba fulladt a vége. Amikor befejezte, még egy ideig mozdulatlan maradt, de szeméböl folytak a könnyek. Idö kellett ahhoz, hogy láthatóan mély megrendüléséböl magához térjen. A maga sorsát mondta el benne - nem a valót, hanem annak égi mását. A történet így szólt: Volt egy szépségéröl híres leány. Rabló törökök törtek rá a falura, keresték a leányt. Özvegy édesanyja azonban elbújtatta egy ládába. A törökök feldúlták az egész falut, a kertet, a házat, de nem találták. Csak kínozni kezdték szegény özvegyasszonyt… Végül már nem állhatta tovább, elárulta leánya rejtekét. A rablók kiragadták onnan és elhurcolták. Amint a Dunán eveztek vele, a leány belévetette magát a vízbe: „Inkább leszek halak martaléka, mit a török rabszolgája…”. Az asszony magáról énekelt: szép leány volt, özvegy édesanyja nevelte több kisebb testvérével együtt, de a szegénység kínozta öket. Akkor jött egy gazdag kérö, s talán édesanyja rábeszélte öt: neked jó lesz, nekünk könnyebb, és elment hozzá – szerelem nélkül. Most, már 60-70 évesen visszagondol a szerelem és talán szeretet nélkül eltöltött életére: talán jobb lett volna, ha ö is a Dunába ugrik. Ezt azonban így soha nem mondta ki, soha nem fogja kimondani. Nem vádolhatja özvegy édesanyját, aki mindent megtett értük, de mégis ö tanácsolta vagy tette elkerülhetetlenné ezt a megoldást. Nem lehet ezt már meg nem történtté tenni, nem lehet újra kezdeni az életet. Hasonló esetek nem lehettek ritkák abban az idöben, amikor a szülök szeretete és tisztelete nagyobb volt a mainál. E ballada több változatát ismerjük a magyar nyelvterület más részeiröl is. Egy dunántúli változatban ugyancsak egy özvegyasszony leányát egy nagyúrnak, „Rákóczi kisúrnak” adja el - nem a puszta szegénység kínzása miatt, hanem egy icce borért. Megdöbbentö, finom árnyalat.

IV. 3. Kömüves Kelemenné balladája

Miröl szól a jól ismert Kömüves Kelemenné balladája? Nem az építö áldozat a lényeg, hanem az, hogy két ember Isten és tanúk elött megfogadja, megígéri egymásnak, hogy egymást legnagyobb értéküknek, kincsüknek tekintik. Most azonban kiderül, hogy fél véka arany és fél véka ezüst többet ér a mesternek, mint a felesége. A megcsalt feleség szalad ki az utcára, hogy szélnek kiáltsa bánatát, hogy megalázták, leértékelték, föláldozták, elcserélték. „Szégyenével dicsekszik” – mondanák és ki is nevetnék. A Kömüves Kelemenné döbbenetes sorain, szürreális képein nem lehet mosolyogni. Az ilyen embertelen önzés igazi áldozata a kicsi gyermek, aki hiába szólítja anyját, s beléhull a meghasadó földbe. Idöszerü probléma?

IV. 4. A kegyetlen anya balladája

 

Hány magyar asszony, leány titkolt, életét megkeserítö büntudata fogalmazódik meg egy másik moldvai népballadában, a kegyetlen anyáról szóló keserves énekben! A ballada talán valóban megesett történetröl szól: az egyik tatár betörés során kincseivel és gyermekeivel menekülö fiatalasszonyról. A menekülö édesanya egyre közelebb hallja üldözöinek lódobogását. „Gyermekeim helyett még adhat Isten más gyermeket, de kincsem helyett kincset nem.” Így inkább gyermekeit hagyja el és kincses ládáját menti. Végül azt is el kell dobja, hogy életét menthesse. Ekkor az erdöben lát egy szarvastehenet, aki egyik fiát szarva között viszi, a másikat maga mögött vezeti. Visszafordul és megtalálja kicsi fiát, aki azonban elutasítja: „Ha anya lettél lenne, itt nem hagytál lenne…” – mondja. Az elkeseredett anya sírva elátkozza magát.

Hány fiatalasszony döntött hasonlóan, amikor nem szülte meg gyermekét, mert még nem volt lakás, gépkocsi, még élvezni akarta gondtalanul életét. Aztán feltámad a vágy a gyermek után, de az asszonynak nem sikerül teherbe esnie. Az orvos megállapítja, már nem lehet. Ez az ének ennek a sorsnak „égi mása”.

A népköltészet, a müvészet mint pszichoterápia, mint mentálhigiéniai gyakorlat, mint megrázó erejü figyelmeztetés, intés. Az operadrámák hasonló szerepéröl, jelentöségéröl már írtak tanulmányt, de hányan jutnak el az Operába, hogy az éppen nekik, róluk szóló tragédián okuljanak, általa megtisztuljanak? Valamikor ezeket a balladákat mindenki ismerte, ha elénekelni csak azok tudták is, akik ebben kerestek és találtak vigasztalást. Az érintettek, akik gyógyulást kerestek.

A mai társadalom betegesen óvja az egyént a nagy testi és lelki megrázkódtatásoktól, így az nem repdes ujjongó örömében a magasságokban, és nem járja be a gyász és a fájdalom mélységeit sem. Érzelmi kilengései „gyenge oszcillálásra” szükültek le – mondja Konrad Lorenz. A hagyományos kultúrákban minden formát, külsöt, drámai elmélyítést kapott, kimondatták vagy kifejezték az érzelmeket, nem tagadták el öket. Ma rögtön eltakarítják, letakarják, eltüntetik a megholtat a szem elöl, ugyanakkor a filmekben rakásra ölik egymást a szereplök, bagatellizálják az életet és a gyilkosságot. Ez az embereket érzéketlenné, közömbössé teszi minden szenvedéssel, a szolidaritás vállalásával szemben.

V. Az ártéri gazdálkodás tanulságai

Több évtizeden át kutattam, jártam a Duna mentét, a Sárközt, gyüjtöttem, följegyeztem az egykori élet körülményeit, az ártéri gazdálkodás emlékeit. Majd beástam magam a szekszárdi, a pécsi, a pest megyei és az Országos Levéltár adataiba, felkutattam a tárgyról szóló irodalmat. Az élö emlékezetet összevetve a régi oklevelekkel, megrajzolhattam azt, hogyan éltek valaha itt az emberek, akik a Dunát nem szorították gátak közé, hanem éppen ellenkezöleg, azon voltak, hogy vizét áradáskor minél messzebbre kivezessék és kiterítsék minden elárasztható felületre. Ennek érdekében átvágták a Dunát kísérö természetes övzátonyokat, hosszú csatornákat ástak, hogy a víz távoli halastavakat tápláljon és megöntözze a nyárra kiaszott réteket.

Az annak idején nem kis földmunkával járó ártéri gazdálkodásnak köszönhetö, hogy 1308-ban egy francia szerzetes azt írta a trónörökösnek, hogy a világon itt, Magyarországon van a legtöbb és legízletesebb hal. Följegyezték, hogy Mátyás király idejében egész Európában az a mondás járta, hogy Magyarországon a folyók két rész vízböl és egy rész halból állnak. A 16. század elején hazánkban katonáskodó német Wernherus könyvet írt tapasztalatairól „De admirandis Hungariae aquis” (Magyarország csodálatos vizeiröl) címmel. De nem csak halairól, hanem lovairól és hatalmas szarvú szürke marháiról is híres volt az ország, s ez részben annak köszönhetö, hogy a folyók nyáron megöntözték a legelöket a különben csapadékszegény Alföldön. Mi biztosította a Duna menti nép gazdagságát még? Az ártéri erdök gyümölcsfái, számtalan alma-, körte- és szilvafajta. Amikor a török elfoglalta az országot, a szultán számára foglalták le a szeremlei gyümölcsös szigetet; amikor a nagyurak kedveskedni akartak a Bécsi udvarnak, külföldi barátaiknak, sózott viza-halat, gyümölcsöket vagy oltógallyat küldtek ajándékba. Az ártér kiemelkedö hátjain alakultak ki az elsö paprikát, káposztát és más zöldségeket termelö központok: Szeged, Kalocsa, Bogyiszló, Cece, Kupuszina-Bácskertes, és számtalan méhkas terméséért, mézért és viaszért még a felvidéki városokból is lejártak a kereskedök.

Az ártéri gazdálkodás a török háborúk idején sokat sérült, de a török kiüzése után feltámadni látszott. Mária Terézia idején azonban Bécs számára mindennél fontosabbnak számított a dunai vízi út biztosítása a bácskai és bánáti búza számára. Ez lett ugyanis a birodalom gabonás ládája, de ehhez fel kellett vontatni a hajókat a lovakkal. Ezért közvetlenül a folyót kísérö háton, övzátonyon emelt vontató utat kellett kiépíteni. A töltésekkel eltömték az ártérbe vizet vezetö fokokat, csatornákat, hiába tiltakoztak ez ellen az itt élö jobbágyok. A meggondolatlan, hullámteret sem biztosító töltésépítés következménye az lett, hogy az elsö árvíz áttörte a töltést, és a kiáradt víz nem tudott apadáskor visszahúzódni a mederbe. A víz kintrekedt és kipusztította a réteket, erdöket, gyümölcsösöket. Erröl nemcsak a korabeli panaszlevelek, leírások szólnak, hanem a 19. században megkezdett Duna-mappáció kézi festésü térképei, melyeket az Országos Levéltár öriz, a hozzájuk kapcsolt leírásokkal együtt. A bécsi udvarnak sikerült megnyernie a magyar földbirtokosokat is, azzal biztatva öket, hogy a töltésekkel ármentesített területen kialakíthatják majorsági gazdálkodásukat, és részesülhetnek a búzakonjunktúra hasznából. Csak a 19. század közepétöl sikerült újabb búzatermö szántókat kialakítani az ártérböl az árvíz esetén lezúduló nagyobb víztömeg befogadására kialakított szélesebb hullámtérrel és magasabb gátak építésével - de úgy látszik, nem egyszer s mindenkorra.

Napjainkban a vízgyüjtökben végzett lelkiismeretlen erdöirtások következtében annyira megnött az egy idöegység alatt lezúduló víztömeg, hogy azt a gátak nem vagy csak nehezen tudják a mederben megörizni. A töltések magasításával nem oldódhat meg a kérdés. Több millió forintba kerül a mellékvizek átemelése, a belvizek átszivattyúzása a magas gátak közé szorított folyóba arról a nehezen megvédett területröl, ahol aztán egy hónap múltán már az aszály pusztít. Kézenfekvö lenne, hogy e költségesen védett, és ezért alacsony aranykorona-értékü földeket kivegyék a szántóföldi müvelésböl, s az egykori árterületen a régiek gazdálkodását újítsák fel: az öntözött legelöket, a halastavakat, a nagy keresletnek örvendö nádtermelést, az állattartást és a gyümölcsfás erdöket. Számos Tisza-menti falu, falvak társulása már komoly eredményeket ért el ezen a téren.

Takács Károly fiatal régész-történész kutatásai alapján, valamint számos régi kutatás eredményeinek újraértékelése révén joggal feltételezhetjük, hogy a vizek ilyen kifinomult kezelése nem szorítkozott az árterületekre. A Tóközben és a Duna mentén folytatott ásatások olyan csatornarendszert sejtetnek, amely az ármentes mezökön folytatott vízgazdálkodásra utal. Az erdélyi Mezöség halastavairól Sztripszky Hiador már 1928-ban könyvet írt, és számos hasonló, mezöségi területen létezett halastóról tudunk az ország más területein is. Egy idáig alig ismert gazdálkodási ágra derül ezzel fény mostanában. Ez is cáfolja azt a magyarokról szóló hazai és külföldi elképzelést, mely szerint öseink rabló nomádok voltak, akik nem termeltek, csak elragadták a meghódított népek békés munkájával termelt javait. Ezt már a nyelvtudomány, a régészet és a korabeli híradások alapos elemzése megcáfolta, a kép mégse változott. Most ehhez hozzátehetjük a régiek vízkezelési tudományát is, amit a néphagyomány és a történeti források is megöriztek számukra.

A régiek életéröl, bölcsességéröl szóló néphagyomány tudománya, a néprajz így lehet a jövö építését segítö tapasztalatok gyüjteménye, egyéni és nemzeti megmaradásunk záloga.

 

Találat: 2035